pageid
int64 84
1.89M
| title
stringlengths 2
57
| revid
int64 21.1M
26.9M
| description
stringclasses 0
values | categories
sequencelengths 1
38
| markdown
stringlengths 3.18k
175k
|
---|---|---|---|---|---|
21,862 | Herman Ottó | 26,777,382 | null | [
"1835-ben született személyek",
"1914-ben elhunyt személyek",
"A Fiumei Úti Sírkertben eltemetett személyek",
"A francia Becsületrend magyar kitüntetettjei",
"Arachnológusok",
"Breznóbányaiak",
"Evangélikus magyarok",
"Magyar biológusok",
"Magyar entomológusok",
"Magyar ichtiológusok",
"Magyar néprajzkutatók",
"Magyar ornitológusok",
"Magyar régészek",
"Magyarok, akikről kisbolygót neveztek el",
"Miskolc díszpolgárai",
"Német származású magyarok",
"Országgyűlési képviselők (1878–1881)",
"Országgyűlési képviselők (1881–1884)",
"Országgyűlési képviselők (1892–1896)",
"Országgyűlési képviselők (Függetlenségi Párt)",
"Polihisztorok",
"Újratemetett magyarok"
] | Herman Ottó (született Herrmann Károly Ottó; Breznóbánya, 1835. június 26. – Budapest, 1914. december 27.) magyar természetkutató, zoológus (ornitológus, ichthiológus, arachnológus), néprajzkutató, régész és politikus. Sokoldalúsága előtt tisztelegve az utolsó magyar polihisztornak és a madarak atyjának is nevezték.
Miskolcon kezdte iskoláit, és fiatal kora ellenére majdnem beállt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc katonái közé. A szabadságharc leverése után a bécsi politechnikumban mérnöknek tanult, de ezt családi okok miatt nem tudta befejezni. Bécstől is meg kellett válnia, hiszen nem jelent meg a kötelező sorozáson, ezért büntetésből 13 évre besorozták katonának, ahonnan csak nagy szerencsével tudott hamarabb leszerelni.
Nem volt diplomája, de önszorgalmának köszönhetően korának egyik jelentős természettudósa és a kiegyezés utáni magyar politikai élet fontos közszereplőjévé vált. Újságíróként és országgyűlési képviselőként a polgári haladás útján járt és Kossuth Lajos eszmei világát követte. Az autodidakta tudós gyűjtőmunkái mellett rengeteget tanult és eredményeit rendszeresen közzétette. Talán legnépszerűbb műve A madarak hasznáról és káráról című könyv, amely rövid idő alatt több kiadást is megért, további jelentős művei A magyar halászat könyve I–II. és a Magyarország pókfaunája I–III. kötetek.
Nevéhez fűződik a magyar őskőkorszak-kutatás és a magyar tudományos barlangkutatás megindítása, mivel a Miskolcon talált szakócák alapján ő állította elsőként, hogy éltek ősemberek Magyarország területén. Termékeny természetrajzi írói munkássága mellett mint tudományszervező is jeleskedett, hiszen 1877-ben alapította és tíz évig szerkesztette a Természettudományi Füzeteket, továbbá 1893-ban alapította és haláláig szerkesztette a ma is megjelenő Aquila madártani folyóiratot. Közzétett tanulmányai közül több mind a mai napig forrásként is használható. A Magyar Ornitológiai Központ alapító igazgatója, a Magyar Néprajzi Társaság alapító tagja, majd később elnöke. 1879 és 1886 között az Országgyűlés munkájában függetlenségi párti képviselőként vett részt. A természettudomány érdekében végzett munkássága elismerésre méltó, politikusi tevékenysége jelentős és mindezek mellett az igényes ismeretterjesztés egyik magyarországi megteremtője volt.
## Élete
Felvidéki szász családba született, Herrmann Károly kamarai orvos (sebész) és hammersbergi Ganzstuck Franciska első fiúgyermekeként. Apja a családi énekeskönyv első lapjára ezt jegyezte be fia születésekor:
Nagy családba érkezett, hiszen négy lánytestvére után elsőszülött fiú volt, majd később született még egy fiútestvére, aki ötéves korában meghalt, valamint további két húga is. A család német nyelvű volt, hétéves korától kezdett magyarul tanulni, és tizenkét éves koráig csak németül beszélt. Szülőhelyéről, a felvidéki Breznóbányáról 1847-ben költöztek át a Miskolc melletti Alsóhámorba. A természettudomány szeretete volt talán a legnagyobb öröksége, amit apjától kapott. Herrmann Károly ugyanis szerény jövedelméből, de tisztességben nevelte népes családját, és minden egyéb feladata mellett a természetnek is élt. A maga korában jelentős ornitológusnak számított, és a korszak vezető tudósaival, Christian Ludwig Brehmmel, Johann Friedrich Naumann-nal és Petényi Salamon Jánossal tartott fenn levelező kapcsolatot.
### Az ifjúság évei
Hamar kiderült róla, hogy szilaj és vad természetű, aki ha csak tehette, a természetet járta, ahonnan tücsköt-bogarat és pókokat is begyűjtött. Fára mászott megfigyelni a madárfészkeket, és apja mellett megtanulta, hogyan kell madarat preparálni. Anyja persze mindentől óvta gyermekét, például egyszer télen eldugta a csizmáját azért, hogy hátha majd ezzel otthon tartja. Fia látva, mi történt, nem tudott mást tenni, mezítláb ment ki a jégre. Az ilyen esetek persze azzal jártak, hogy meghűlések és apró sérülések nem kerülték el, és már egészen fiatalon romlani kezdett a hallása.
Iskoláit Miskolcon kezdte az ágostai hitvallású esperesi középtanodában. Hogy ne kelljen naponta begyalogolnia a városba, apja egy iparoscsaládnál szállásolta el és étkezését a menzán oldották meg. Tanára volt Máday Károly, aki a tudományok mellett az igaz hazaszeretetre nevelte, és követendő példát mutatott azzal, hogy tevékenyen kivette a részét az 1848–49-es forradalom és szabadságharcból. A forradalmi hevület nem véletlenül őt is elkapta, és még csak tizennégy éves volt, amikor jelentkezett honvédnek. Azt hallotta ugyanis, hogy a tüzérségnél fiatalabb fiúkat is felfogadnak ágyútisztogatónak. Egy barátjával megszökött otthonról, hogy a szabadságharc katonája lehessen. A véznácska ifjút azonban hazaküldték, főleg azért, mert hiányzott apja írásbeli beleegyezése a katonai szolgálathoz. Ez a fajta magyar öntudat és nemzeti ragaszkodás végigkísérte életét késő aggkoráig. Magyarságát azzal is jelezte, hogy német származású nevét megkurtítva a Herrmann helyett ő Hermannak írta. Első keresztnevét, a Károlyt elhagyta, és helyette a másodikat, az Ottót használta. Élete végéig Kossuth Lajos híve maradt, akit később többször meglátogatott torinói száműzetésében.
A szabadságharc leverése olyannyira megviselte, hogy felhagyott a tanulással, és Miskolcon egy helyi lakatosmester segédjeként, majd később a korompai gépgyár munkásaként dolgozott. Apja talán egyet is értett ezzel az iránnyal, hiszen saját szegénységük okán orvosnak valószínűleg nem akarta és hasonló okok miatt tanárnak sem, aztán a természet kutatása meg főleg nem adhatott volna megélhetést fiának, ezért azt gondolták ki közösen, hogy mérnököt faragnak belőle. 18 éves korában Bécsbe utazott, és beiratkozott a bécsi politechnikum előkészítő tanfolyamára. Mérnöki pályáját azonban kettétörte apja 1854 tavaszán bekövetkezett halála. Hat leánytestvérével maradt édesanyja további tanulmányait már nem tudta anyagilag támogatni, ezért géplakatosként dolgozott egészen 1856-ig. Természetszeretete azonban itt is megmutatkozott, hiszen amikor a gyár olajszagú műhelyéből kiszabadult, akkor a bécsi természetrajzi múzeumban, az úgynevezett császári Naturalienkabinettben töltötte minden szabadidejét. Itt ismerkedett meg a rovartan kiemelkedő svájci kutatójával, Carl Brunner von Wattenwyllel. Sokat tanult a mestertől, akivel együtt gyűjtötték és preparálták a rovarokat. Brunner figyelt fel arra, hogy milyen jól rajzol, és elkészíttette vele a rovartani dolgozatainak illusztrációit. Az itt szerzett tudás köszön vissza később híres pókmonográfiájában, vagy a Magyar halászat könyvében látható Herman-illusztrációkon.
Bécsben nem érezte magát teljesen egyedül, hiszen bejáratos volt a Mayer családhoz, ahol a családanyát „meine liebe wiener Mutter”-nek (bécsi édesanyám) szólította, míg őt „Wurmdoktornak” (féregdoktornak) hívták. Itt érte az első szerelem is, hiszen Fräulein Kapellert a szó nemes értelmében a barátnőjeként tisztelte. De a kialakuló idillt megzavarta, hogy nagyothallására hivatkozva nem jelent meg a kötelező sorozáson, mivel azt gondolta, „az osztráknak nem fogok szolgálni”. Ez a fajta passzivitása azonban visszaütött, mert szökevénynek nyilvánították, és 1857-ben kényszerrel a sorozóbizottság elé állították. A katonaorvos nagyothallását egyszerű szimulálásnak minősítette, és büntetésként 12 évre besorozták katonának.
### Katonaévek
Katonai szolgálatát Zólyomban két évig tartó katonai kiképzéssel kezdte, majd egységével a dalmát tengerpartra vezényelték. Ebben az időben már őrmester, hiszen elöljárói felismerték, hogy igazi kincs a laktanya embertelen és zord világában. Olyan katona volt, aki gyöngybetűkkel írt, mindent meg tudott fogalmazni, miközben több nyelven beszélt és példás precizitás jellemezte az apró ügyességet igénylő feladatok végrehajtásában. Ezek után nem lehet csoda, hogy hamarosan írnoki feladatokat végezhetett, és az ezredirodán nélkülözhetetlen lett. A dalmáciai szolgálatának eredménye, hogy láthatta Fiumét, Zárát, és Raguzában két évet tölthetett el.
Herman őrmester a laktanya zárt világát úgy viselte el, hogy a tenger szerelmese lett, és kimenői során a tengerpartot kutatta.
Ezekről az időkről és az itt szerzett élményeiről később a Vasárnapi Ujság hasábjain Adriai képek című cikksorozatában számolt be.
A büntetésként kirótt 12 évi katonai szolgálatból nagy szerencséjére korábban kiválhatott. Olyan becsülettel és szorgalommal látta el ugyanis feladatait, hogy az ezred parancsnoka, I. alezredes, amikor megkapta saját Bécsbe szóló kinevezését – ahova nem vihette magával –, megkérdezte, hogy mit tehet Hermanért. „Eresszenek engem haza!” – volt gyors válasza, és pár nap múlva, 1861. szeptember 7-én immáron obsitosként utazhatott hazafelé.
### A népszerűség útján
A seregből négy év, tizenegy hónap és két napos szolgálat után sikerült leszerelnie, és folytathatta természettudományi vizsgálódásait. Az Adriáról hazaérve Alsóhámorba néhány hónapig kikapcsolódásként a Bükk-vidék területén vadászott, és madarakat preparált. Ekkoriban újra fellángoltak a nagyhatalmak elleni forradalmi mozgalmak, és Herman is fellelkesült, hogy most már ő is harcolhat az elnyomók ellen. Bécsen keresztül Észak-Olaszországba utazott, és csatlakozott a Milánó környékén harcoló olasz szabadcsapatokhoz. 1862-ben továbbment Lengyelországba, és részt vett a januári felkelésben. Itt lőtték át carbonari kalapját, amit aztán a haláláig megőrzött. 1863-ban kiábrándult amiatt, hogy a forradalmi mozgalmak nem tudtak átütő sikert elérni, hiszen elmaradt az általános nemzeti felkelés, ezért inkább visszatért Magyarországra.
Hazatérte után Kőszegen két társával „fényirdai műtelep”-et alapított, és a csődbe menetelig fényképészként dolgozott. Itt ismerkedett meg Chernel Kálmánnal, akinek ajánlásával 31 éves korában a Brassai Sámuel igazgatta kolozsvári Erdélyi Országos Múzeum preparátora lehetett. Itt olyan vehemenciával vetette bele magát a tudományos életbe, mintha pótolni szerette volna minden addig elfecsérelt idejét. Tanulni és alkotni vágyott. Méhelÿ Lajos így írt róla:
Kolozsvári tartózkodása során gyakran járt színházba, ahol rossz hallása miatt az első sorból nemcsak az előadást figyelte, hanem a művésznőt, Jászai Marit is. Kettejük kapcsolata 1871-ben kezdődött, és 1872 tavaszáig tartott. Levélben kérte meg a színésznő kezét, aki igent mondott, de mégsem léptek házasságra, mert Mari a Nemzeti Színházba szegődött.
Nehézsége is akadt bőven, hiszen hiába volt a fizetése több, mint a pályázaton elnyert évi 300 forint, hiszen ekkor már 600-at kapott, amit kiegészítettek 200 forint szállástérítéssel is. Mégis folyamatosan anyagi gondjai voltak, és Brassaival kiéleződött személyes ellentéte miatt otthagyta a múzeumot, és politikai szárnypróbálgatásai keretében újságíró lett. A Magyar Polgárnál megjelenő írásaiban útirajzokat, társadalmi vonatkozású kisebb cikkeket írt, de például jelentősebb megnyilvánulása volt, hogy szimpatizált a Párizsi Kommünnel. A helyzet azonban azt hozta, hogy 1872-ben úgy látta jobbnak, ha elhagyja Kolozsvárt és máshol keresi a boldogulást. 22 krajcárral a zsebében, a vállán vadászpuskájával, kíséretében hűséges társával, Csóri kutyával indult útnak, és majdnem eljutott Afrikába, de végül a magyar fővárosban kötött ki.
1875-ben Trefort Ágoston ugyanis kinevezte a Magyar Nemzeti Múzeum állattárába őrsegédnek, ami nem jelentett ugyan nagy jövedelmet, de legalább hivatali lakáshoz juttatta a múzeum földszintjén. Itt a Természettudományi Társaságtól kapott megbízásból hatalmas gyűjtőmunkával összeállította, majd megírta Magyarország pókfaunáját és a magyar halászat történetét. 1877-ben létrehozta és tíz évig szerkesztette a Természetrajzi Füzeteket. A madártan nemzetközileg elismert tudósaként számos könyvet írt a madarakról. Jelentős volt munkássága a néprajz, a nyelvészet és a régészet terén is.
Kivette részét a közéletből is: 1879–1883 között Szeged, 1893–1896 között Miskolc, majd Törökszentmiklós függetlenségi párti országgyűlési képviselője volt. Politikusként is szót emelt a természettudományi ismeretek terjesztéséért, mert elvei szerint a természetben felismert harmónia segíthet jobbá tenni a társadalmat.
1885-ben vette nőül fiatal barátjának nővérét, a nála húsz esztendővel fiatalabb Borosnyay Kamilla (1856–1916) írónőt. Az avasi református templomban esküdtek meg. Felesége nagy segítsége volt rosszul halló férjének, mindenhová elkísérte, és segített feljegyezni a fontosnak tartott dolgokat. Vele húzódott vissza a házasságkötéskor vásárolt lillafüredi nyaralóba, a Pele-lakba.
### Élete alkonyán
Igazi tudós ember volt, és csak idősebb korában emlegette többet azt a hiányosságát, amit édesanyja is megmondott, hisz azt szerette volna, ha diplomát szerez, mert akkor lesz igazi ember belőle: „igaza is volt az én édes Anyámnak. Nem is lett belőlem ember. Se diplomám, se semmim...”
75 éves korában a budapesti József körút és a Baross utca kereszteződésében a szinte már alig halló, gondolataiba feledkező tudóst elütötte egy villamos. Az elszenvedett sérüléseiből szerencsére felépült, és újra aktívan írhatott, de a baleset után két évre kisebb szélütés is érte. Ettől keze reszketőssé vált, és csak óriási akaraterejének köszönhetően tudott megint írni, hogy elkezdett néprajzi tanulmányait befejezhesse. 1914 novemberében jelent meg a magyar pásztorok nyelvkincsét bemutató munkája. Nem volt ő városba való, hiszen nagyothallása miatt számtalan urbanizációs veszély leselkedett rá. 1914. december elején egy hideg téli nap délelőttjén megint közlekedési balesetet szenvedett, ekkor egy teherhordó szekér ütötte el a Múzeum körúton.
Bal alsó lábszára tört el, ami nem lett volna magában végzetes, de lábadozás közben a sok fekvéstől tüdőgyulladást kapott, és szívbénulás következtében december 27-én meghalt. 1914. december 29-én, a Földművelésügyi Minisztérium saját halottjaként, evangélikus szertartás szerint Budapesten temették el. Bárczy István főpolgármester a főváros nevében díszsírhelyet ajánlott fel a Kerepesi temetőben (IX. tábla, I. sor 85.). Entz Géza mondta a búcsúbeszédet a Királyi Magyar Természettudományi Társulat, a Magyarhoni Földtani Társulat Barlangkutató Szakosztálya és a Magyar Földrajzi Társaság nevében. Budapesten az első világháború miatt temették el, 1965-ben hamvait Miskolc város tanácsa elhozatta, hogy végakaratának megfelelően a felsőhámori köztemetőben helyezze el, és ott leljen örök nyugalomra.
## Tudományos műve
Az Erdélyi Múzeum Egylet szerény viszonyok között működött. Az országszerte ismert, de már korosodó Brassai Sámuel volt a Természettudományi Szakosztály vezetője, akinek összes segítsége egy szolga volt, és igen szerény körülmények között rendezgette a kolozsvári gyűjteményt. A fejlesztés érdekében a maga egyezer forintra rúgó igazgatói fizetésének egyharmadáról mondott le és arra írt ki pályázatot, hogy konzervátor is segíthesse az ottani munkát. Herman Ottó éppen ebben az időben ejtett el egy albínó pacsirtát, melyet preparált, és egy kitömött hermelint elküldött pályázat gyanánt, mellékelve munkáihoz Chernel Kálmán támogató levelét. Brassai az 1864. április 6-án rendezett ülésen jelentette be, hogy a maga költségén felfogadott egy kőszegi egyént.
Sokirányú tudományos munkássága és politikai szerepvállalása a Kolozsvárott eltöltött 1864–1872 közötti időszakban kezdődött. Első jelentősebb tudományos írását itt készítette a kabasólyomról, ami 1865-ben jelent meg Falco subbuteo Linné címmel. Kolozsváron több népszerűsítő írást készített, például 1866-ban a Kolozsvári Nagy Naptárban jelent meg A pók és művészete című. Brassai és Herman egyébként teljesen egyforma vágásúak voltak. Ha együtt megjelentek valahol, ott mindketten kitűntek külsejükkel, hiszen vállig érő hosszú hajat hordtak és mellet verő dús szakállt viseltek. A sokakat meglepő külső mögött olyan személyek lapultak, akik tudni és tapasztalni akartak mindent, de legfőképpen azt, miképp élnek együtt az állatok a természettel. A két tudós azonban nem volt egyforma jellem: Brassai szeretett a részleteken eltűnődni és az apróságokra sok időt fordított, míg Herman a nagy általánosságok, nagy egységek felé törekedett és részletekre leginkább csak az életét végigkísérő polémiák (elvi természetű vita) során törekedett.
Herman tudományos munkája során nem az volt a célja, hogy kitűnjön, hiszen egyenesen megvetette azokat a tudósokat, akik csak arra szenteltek időt, hogy még le nem írt állatfajokat keressenek azért, hogy így örökítsék meg nevüket a tudományban. Ő ehelyett megpróbált összefüggéseket keresni és a tapasztalatait úgy közzé tenni, hogy azt az egyszerű ember is megértse. Az erdélyi gyűjtemény gyarapítása érdekében több gyűjtőúton vett részt, például a Székelyföldön és a Mezőségben is. Munkájának eredménye, hogy gyarapították és gondozták a később egyre nevezetesebbé váló állattani gyűjteményt. Zoológiai gyűjtései mellett figyelmet érdemel, hogy ásványokat is gyűjtött, és nevéhez kötik a szienit és a ditroit megtalálását.
Növekvő hazai és nemzetközi tekintélyének köszönhetően hamarosan új feladat kínálkozott. Felkérést kapott Bécsből, hogy utazzon régi barátjához, Carl Brunnerhez, és vegyen részt egy Kamerunba tervezett afrikai állattani gyűjtést folytató expedícióban. Ekkor a magyar Természettudományi Társaság többéves ösztöndíjat adott neki, hogy itthon tartsa. Ez Szily Kálmánnak és Frivaldszky Jánosnak volt köszönhető, és a külföldi út helyett megírta a nagy nemzetközi elismerést arató, a hazai pókfaunáról szóló monográfiáját, amelyben 328 pókfajtát írt le, és ebben a művében 36 új faj leírását végezte el.
1875-től a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa volt. Itt dolgozva olyan tanulmányokat tudott közzétenni, mint a már említett pókfaunáról szóló monográfia, amely 1875-ben, 1877-ben és 1878-ban jelent meg, és saját kezű illusztrációival mutatott be. A háromkötetes munka azért is vált könnyebben külföldön is ismertté, mert szerzője az első és a második kötetet magyar és német nyelven is megírta. A könyv lapjain két szövegoszlopot helyezett el. Az első volt a magyar, a másik a német. A harmadik kötetet magyarul írta, csupán függelékében van német összefoglaló. A mű kétnyelvűségének nagy volt a jelentősége, hiszen addig a tudományos értekezések általában német nyelven jelentek meg. A magyarul publikált műveket ritkán fordították le németre, ezért ezzel a megoldással külföldön is olvashatták és egyúttal a magyar olvasóközönség számára is elérhető volt. Nagy érdeme, hogy így elősegítette a magyar nyelv tudományos életbe történő bevezetését.
1883-ban jelentős szerepet játszott az Állatvédő Egyesület megalapításában, és 1885-ben rendezte meg híres halászati kiállítását is. 1888-ban norvégiai tanulmányúton vett részt, és hatalmas madártani anyaggal érkezett haza. 1891-ben nemzetközi ornitológus kongresszust szervezett. Bejárta az országot, Bugacot, a Nagykunságot, a Bakonyt, Somogy vidékét, Erdélyt néprajzi adatokért, de tárgyakat, preparált állatokat is gyűjtött. Az 1896-os millenniumi ünnepségeken nagy sikerű kiállítást rendezett, amely 1900-ban Párizsba is kijutott.
1893-ban ő hozta létre a Magyar Ornitológiai Központot, amelynek haláláig igazgatója volt, és részt vett a Magyar Néprajzi Társaság megalapításában is. Rengeteget publikált, sok könyvet írt, több folyóiratot szerkesztett, és sokat tett a tudományok népszerűsítéséért. Fontos szerepet játszott az Állatvédő Egyesület 1883-as megalapításában, és elkészítette a magyar állattartás történeti összefoglalóját és szakszótárát.
Az évszázadfordulóra elkészült talán legnépszerűbb műve, A madarak hasznáról és káráról, amely rövid idő alatt több kiadást is megért. Első négy magyar kiadásának éve 1901, 1904, 1908 és 1914, de megjelent németül 1903-ban és angolul 1909-ben is. Ötödik magyar kiadása 1960-ban jött ki a Gondolat Könyvkiadó Nemzeti Könyvtár sorozatában, majd 1985-ben és 1998-ban is kiadták, újra bizonyítva azt, hogy a mű ma is hasznos és élő alkotás. Az ehhez hasonló közérthető tanulmányaival az igényes ismeretterjesztés egyik megteremtője volt.
Kiemelkedő munkásságának megítéléséhez az is hozzátartozik, hogy olyan átmeneti időszakban élt, amikor a nemzetközi tudományos életben mutatkozó specializálódás Magyarországon is jelentkezett és napirendre került számos tudományág megalapozása. Így került abba a helyzetbe, hogy sokirányú érdeklődési köre miatt több területet érdemben kutathatott (biológia, zoológia, ornitológia, ichthiológia, arachnológia, entomológia, antropológia, etnográfia, lingvisztika, paleontológia és archeológia). A feszített munkatempó és ez a sokrétűség egyben azt is magával hozta, hogy egyes témakörökben nem volt alapos: felületes megállapításokat is tett bőven. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bármilyen árnyék vetülne munkásságára, ezt az is alátámasztja, hogy írásai közül több a mai napig hasznosítható alapmunka. Munkásságával hazai ismertsége mellett nemzetközi hírnevet is szerzett és 1900-ban megkapta a Francia Becsületrendet.
### Ornitológiai munkássága
Már fiatal korától vadászott és végzett madármegfigyeléseket. Kőszegen például egy azon a vidéken ritkaságszámba menő ugartyúkot (Burhinus oedicnemus) ejtett el, és azt kitömve Chernel Kálmánnak adta. A vele szövődött barátság eredményezte, hogy ajánlásával jó eséllyel pályázhatott állatpreparátori állásra. Kolozsvárra így került Brassai Sámuel mellé, és az Erdélyi Múzeum-Egylet állattárát több madárritkasággal gazdagította. 1867–68-ban Gyekén és Mezőzáhon végzett madártani megfigyeléseket. Itt olyan madárritkaságokat gyűjtött be, mint a kis sirály (Hydrocoloeus minutus), a rozsdástorkú pityer (Anthus cervinus) és a kékcsőrű réce (Oxyura leucocephala).
Az 1880-as évektől kezdett behatóbban foglalkozni a tudományos madártannal, az ornitológiával. Akkoriban a német ornitológiai iskola elsősorban a kitömött példányokat vizsgáló és azokat leíró, a morfológiai vizsgálatokat előtérbe helyező gyakorlatot követett. Ő azonban az életmód- és táplálkozáskutatást részesítette előnyben elsősorban azért, hogy rámutasson a madárvédelem fontosságára. A madarak begytartalmának vizsgálatával több madárfajról bebizonyította, hogy nem olyan kártékony, mint azt addig gondolták.
A hazai madárfauna mellett Lendl Adolffal két hónapon át az északi sarkkörön túli norvég fjordok és Lappföld madárvilágát is tanulmányozta. Az 1888-as norvégiai tanulmányútról hazahozott hatalmas madártani anyag és az ottani tapasztalatok eredményeként írta meg Az északi madárhegyek tájáról című tanulmányát. 1891-ben munkatársaival megrendezte Budapesten a II. Nemzetközi Madártani Kongresszust. 1893-ban az ő hathatós közreműködése eredményeként jött létre a Magyar Ornitológiai Központ, amelynek alapító igazgatója volt, és 1894-ben megalapította a madártani kutatásokkal foglalkozó Aquila című folyóiratot. A központban olyan kiváló ornitológusok voltak a tanítványai, mint a későbbi vezető Chernel István és Csörgey Titusz. 1901-ben A madarak hasznáról és káráról címmel jelent meg munkásságának legnépszerűbb könyve. A mű 81 madárfajt mutatott be a földet művelő ember számára is érthető módon. Ez a fajta ismeretterjesztés nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a könyv népszerű lett és sokan elolvasták.
A madárvonulások megfigyelését még az Erdélyi Múzeum munkatársaként kezdte. Ehhez adott nagy segítséget az, hogy Cornelius Mortensen dán ornitológus 1899-ben bevezette a madárgyűrűzést. A Magyar Ornitológiai Központ munkatársai 1908-ban a világon harmadikként kezdtek el szervezett gyűrűzéseket végezni. A madárgyűrűzés jelentőségét Schenk Jakab ismerte fel, és bár sokan támadták, Herman támogatásával meghonosította ezt a módszert a gyakorlatban. A magyarországi madárgyűrűzés az első világháború kitöréséig élte első hőskorát, melynek során 200 madárfaj közel 85 ezer egyedét jelölték meg. Az eredmények nemzetközi elismerést váltottak ki, és például nagy sajtónyilvánosságot kapott az a meggyűrűzött fehér gólya (Ciconia ciconia), melyet a dél-afrikai Natalban ejtettek el. 1909. március 17-én Herman levélben ismertette a gólya útját.
### A magyar halászat
A Nemzeti Múzeumban a madarakkal foglalkozott elsősorban, de rátalált édesapja barátjának, Petényi Salamon Jánosnak kézirati hagyatékára. A városi legenda szerint a Teleki téri piacon egy zöldségesnél talált meg olyan kézzel írott lapokat, amelybe az árus csomagolta az eladott gyümölcsöt. Ezek voltak a híres hátrahagyott Petényi Salamon János-féle kéziratok, amelyek – néhány elveszett kivételével – később megjelentek nyomtatásban. A hagyaték a maga idejében rendkívül fontos tanulmánynak számított. Összesen 62 halfaj életviszonyaira vonatkozóan tartalmazott leírást. Ez a munka azonban elindította őt egy sokkal nagyobb vállalkozás irányába.
Petényi Salamon „népies” halnevei után kutatva Semsey Andor támogatásával 1883-ban kezdte meg halászati tanulmányait. Négy év alatt hét hónapot töltött halászati gyűjtőúton. Járt minden jelentős magyar folyónál, a Szernye-mocsarakban, az Ecsedi-lápon, a Drávaköz ingoványos területein, a Balaton, a Fertő, a Velencei-tó mentén, a Gyilkos-tónál, több hegyi pataknál, a Szádelő völgyében, Székelyföldön és a Szinvánál, a Bükkben. Az ezeken a helyeken összegyűjtött anyagot a magyar halászati kultúra bemutatásának teljességre törekvő igényével állította össze, osztályozta és rendszerezte.
Az ebből készített feldolgozás 1887-ben jelent meg A magyar halászat könyve címmel, amelynek első kötetében a magyar halászmesterség ősi eszközeit, a különféle halászati módokat, az idevágó néprajzi hagyományokat mutatta be. A második Magyarország halainak leírását, élőhelyeit, életmódját és halászati jelentőségét tartalmazza. A halfajokat, a halászati módok és eszközök bemutatását saját illusztrációkkal színesítette.
### Arachnológiai munkássága
Az emberek nagy része irtózik a pókoktól; ő ezzel a tudatlanságból fakadó ellenérzéssel szállt szembe. Megfigyelte a pókok életét, szövés-fonásukat és a természetben betöltött szerepüket. Összegyűjtött tapasztalatait a Természettudományi Társulat felkérésére írta meg a Magyarország pók-faunája I–III. című műben.
Ludwig Carl Christian Koch, a nagyhírű német természettudós, rovar- és pókkutató nagy elismeréssel szólt a magyarországi pókfaunáról készített tanulmányairól: „Az eddig írt pókászati munkák közül egyikben sem tárgyaltatott a pókok életmódja oly behatóan, oly éles elmével, mint az Ön művében és emellett nem egy új, szerfelett érdekes megfigyelést közöl olyat, amely 25 évi tanulmányaim közben még a magam figyelmét is elkerülte.”
A pókokhoz kötődő munkásságának nagyságát jól mutatja, hogy abban az időben, amikor a pókfaunáról írt, Franciaországban 64, Angliában 304 pókfajt jegyeztek le a tudósok, míg Herman egyedül 328, a monarchia területén élő pókfajt határozott meg.
### Az őskori leletek
1891-ben egy miskolci ügyvéd, Bársony János házának alapozása közben különös köveket talált, amellyel felkereste Herman Ottót. A tudós felismerte a leletek jelentőségét és kutatómunkába kezdett. 1893-ban mutatta be nyilvánosan a fellelt darabokat, amelyeket franciaországi tapasztalatok alapján körülbelül évesre becsült kőszerszámoknak nevezett. A felfedezésről először 1893. február 19-én számolt be a Természettudományi Társulat ülésén, majd az Archeológiai értesítő 1893. évi számában is megjelentette.
Ez volt az első bizonyíték arra a ma már elfogadott tényre, hogy Magyarország területén is éltek ősemberek. Ebből azonban komoly vita bontakozott ki, nem is annyira a leletek pontos kora, mint valódiságát illetően. Sokan elképzelhetetlennek tartották, hogy a Kárpát-medencében őskori kultúra lett volna, nagyhírű hazai és európai régészek vonták kétségbe elméletét.
Herman nem hagyta magát eltántorítani, hosszas vitákban védte álláspontját, és pénzt is szerzett ahhoz, hogy a Magyar Állami Földtani Intézet munkatársai megkezdhessék az ez irányú kutatásokat. 1906-ban Kadić Ottokár, a fiatal geológus eredt az ősember nyomába. Több barlangot is feltárt a Bükk-vidék területén, mire a Szeleta-barlangban megkezdett ásatások alá nem támasztották Herman állítását.
## Politikai szerepvállalása
Kolozsváron lett először a politikai élet fontos szereplője. Akkoriban többször előfordult, hogy a kolozsváriak a kormánypárt ellen tüntetéseken adtak hangot nemtetszésüknek. 1869-ben és 1872-ben az összesereglett külvárosi nép már majdnem a hadsereg szuronyainak ment. Herman Ottó kiváló szónoki tehetségével meggyőzte őket az értelmetlen harcról, és neki köszönhetően inkább hazamentek a tüntetők. Ezekben az időkben lett a Magyar Polgár főmunkatársa, és benne volt a dolgok sűrűjében, hisz a nyomda udvarában lakott. Délelőtt újságot szerkesztett, míg délután, ha maradt ideje, bogarászott.
Budapesti tartózkodása idején első nyilvános politikai beszéde egy népgyűlésen a hallgatóság nagy tetszését kiváltva hangzott el. Az 1877. december 16-án Plevna ostroma miatt szervezett tiltakozáson a törökbarát magyarság nevében szólalt fel. Politikai támogatója volt Kossuth Lajos, akivel kölcsönösen tisztelték egymást. A két tudós és politikus elme nemcsak levelezésből ismerte egymást, személyesen is találkoztak 1877-ben, 1887-ben és 1893-ban, amikor Herman az emigrációban felkereste a kormányzót. A kiegyezés utáni magyar belpolitika kiemelkedő közszereplője lett a Függetlenségi Párt tagjaként, és első képviselői mandátumát is jelentős részben Kossuthnak köszönhette.
Szegeden 1879. október 27-én a város II. (alsóvárosi) választókerülete magához Kossuth Lajoshoz fordult jelöltért, aki nekik Herman Ottót ajánlotta. A szegediek küldöttsége megjelent nála, és arra kérték, hogy menjen el hozzájuk bemutatkozni. Ő akkor olyan, nála nem is szokatlan módon, éppen pénzszűkében volt, ezért elment bizalmas barátjához, Szily Kálmánhoz kölcsönkérni. A tőle kapott harmincöt forintból a kortesút végén visszahozott tizenhét forintot, és így került be a parlamentbe.
A közéleti szerepvállalásának eredményeként elnyert képviselői fizetés végre megszabadította a napi megélhetési gondoktól. 1879–1883 között Szeged, 1893–1896 között Miskolc, majd Törökszentmiklós országgyűlési képviselője volt.
Az 1870-es évek közepén az elsők között kezdett politikai harcot, melyet aztán parlamenti képviselőként is folytatott, hogy a több mint félmillió hold szőlőterületet pusztító filoxéra ellen hathatós védekezést folytassanak. A témában számos írást és tanulmányt készített. Több alkalommal parlamenti vitákban, ha kellett akár könyörtelenül is opponálta a védekezés gondjait és lehetséges irányait.
Tudományos munkásságát és politikusi tevékenységét nem lehet teljesen szétválasztani, és az a Herman Ottó, akinek vérében volt a vita, élete során nem mindig okkal és alappal, de mégis számtalan polémiába keveredett. Ezek közül az egyik híresebb eset jó példa arra, hogy a politikában hogyan hasznosította ornitológiai ismereteit: ez az 1887-es úgynevezett vadgalambpör, amelynek alapja az volt, hogy Gyulai Pál Az erdei lak című versében megemlítette a vadgalambot, amely a Bükk tövében lévő kis háznál búg. Gyulai Herman régi politikai ellenlábasa volt, aki ráadásul még a Főrendiháznak is tagja volt, ezért úgy érezte, hogy nem tűrheti, hogy meghamisítja az ornitológiát. Harcos hangvételű cikket írt a Budapesti Hírlapban, mert azon a helyen nem lehetett vadgalamb (Columba oenas), ott a vadgerle (Streptopelia turtur) és az örvös galamb (Columba palumbus) fordul elő. Ebből aztán hónapokig tartó purparlé kerekedett, amelyet megoldani a mai napig sem tudtak. A „periratokat” Herman Ottó azzal a megjegyzéssel zárta le, hogy: „csak egyikünk halálával fog végződni”.
Kossuth Lajos elismeréssel illette és nagyra tartotta tudományos munkásságát, de ellentmondásos politikai tevékenységét többször bírálta. Például 1875-ben, amikor iparpártot akart létrehozni a magyar iparosok és kereskedők képviseletére. Ezt a fajta osztályhoz kapcsolódó politikai szerveződést elítélte, és ezt mondta róla: „Mert hát a ki közép osztályt mond, az felső osztályt és alsó osztályt is mond, valakit maga alá teszen, valakit maga fölébe helyez.” Hasonlóképpen bírálta az 1877–78-as orosz–török háború elleni tiltakozó mozgalmakban betöltött vezető szerepét is.
A fiatalkori forradalmi hevületét, a rombolva építő felfogást egy békés és építő jellegű politikai szerepvállalás követte. Politikusként nem sorolható a dualizmuskori kiemelkedő vezéregyéniségek közé, hiszen megnyilvánulásai inkább sajátos színezetet adtak az akkori politikai életnek, mintsem országos jelentőségűek lettek volna. De politikai tevékenységének jelentős eredménye, hogy sokat tett a Kossuth-kultusz megteremtéséért.
Kossuth temetésén Jókai Mór, Horánszky Nándor és Herman Ottó mondott halotti beszédet. Így búcsúzott tőle: „Temessenek Cheopsz romjai alá; döntsék sírodra Ázsia eget ostromló hegységeit, minden hiába: Te fel fogsz támadni!” A nagy példakép elvesztése után azonban már ő sem volt a régi. A századforduló után politikailag teljesen elszigetelődött. Mandátum nélkül maradt és kiábrándultan visszavonult a politikai mozgalmaktól.
## Emlékezete
Számos forrásértékű természettudományi tanulmány készítője, hagyatéka összesen 5940 oldalt tesz ki. 14 könyve jelent meg, emellett mintegy 1140 cikket, tanulmányt, előadást is publikált, 36 új pókfajt írt le. Napjainkban számos iskola, egyesület viseli a nevét, például Miskolc egyik legnagyobb középiskolája, a Herman Ottó Gimnázium. 1953-ban a Borsod-Miskolci múzeum felvette a Herman Ottó Múzeum nevet. 1960-ban a Magyar Posta Herman Ottó születésének 125. évfordulója alkalmából Vertel József és Kékesi László grafikusművészek által tervezett emlékbélyeget bocsátott ki. A magyar karszt- és barlangkutatók elismerésére alapították a Herman Ottó-érmet és csoportok, kollektívák részére a Herman Ottó-emléklapot. Kadić Ottokár javaslatára, a tudós polihisztor iránti tiszteletadás jeléül, 1915-ben barlangot neveztek el róla. A Herman Ottó-barlang Miskolctól nyugatra, a Szinva patak völgyében található. Róla nevezték el a Baranya vármegyében található Orfűi tórendszer harmadik tagját, amely az Orfű községhez csatolt Tekeres külterületén található 28,2 hektár vízfelületű Herman Ottó-tó. Róla neveztek el egy csipkéspoloskafajt, a Lasiacantha hermanit (Vásárhelyi, 1977). Budapest II. kerületében utcát neveztek el róla, és ebben az utcában található az MTA Növényvédelmi Kutatóintézete.
1890-ben épült egykori lillafüredi háza (amit ő Pele-laknak nevezett) egy darabig a nevét viselő turistaház, ma Herman Ottó Emlékház néven két állandó kiállításnak ad otthont. Az egyik a tudós életét mutatja be, a másik a Bükk-vidék élővilágát. Budapestről 1965-ben hamvait Miskolc város tanácsa elhozatta, hogy végakaratának megfelelően a hámori temetőben helyezze el. Síremlékét Varga Miklós miskolci szobrász készítette, melyet 2013-ban Kovács László miskolci önkormányzati képviselő átépíttetett, de a tiltakozások miatt visszaállították az eredeti síremléki formát. Munkásságára emlékezve évente megrendezik Magyarországon a Herman Ottó országos biológiaversenyt, és a Herman Ottó Versenyt. Emlékezetére Miskolc város közgyűlése Herman Ottó tudományos díjat alapított, amit minden évben Miskolc város ünnepe keretében adnak át. Első kitüntetettje 2001-ben Kárpáti László muzeológus volt. Halálának századik évfordulóján, 2014-ben, a Nemzeti Környezetügyi Intézet országos, állami Herman Ottó-emlékévet szervezett a tudós és munkássága tiszteletére. A 100. évforduló alkalmából Miskolc város közgyűlése 2014-ben posztumusz díszpolgári címet adományozott számára.
2014 decemberében, halálának centenáriumán a Duna Televízió megkezdte a tudósról szóló, négyrészes dokumentumfilm-sorozatának vetítését Herman Ottó, az utolsó magyar polihisztor címmel. |
954,547 | A Ferencvárosi TC 2012–2013-as szezonja | 26,468,133 | null | [
"A Ferencvárosi TC szezonjai",
"Labdarúgócsapatok 2012–2013-as szezonja"
] | Ez a szócikk a Ferencvárosi TC 2012–2013-as szezonjáról szól, amely sorozatban a negyedik, összességében pedig a 109. idénye volt a csapatnak a magyar első osztályban. A klub fennállásának ekkor volt a 114. évfordulója. A szezon 2012 júliusában kezdődött, és 2013 májusában fejeződött be.
A bajnokság első fordulójában, 2012. július 28-án, a Kecskeméti TE csapata ellen léptek pályára (1–1). 2012. augusztus 20-án Détári Lajos távozott a csapat éléről, helyét a holland Ricardo Moniz vette át. Az ősszel rendezett tizennyolc bajnoki forduló után a Ferencváros az ötödik helyen telelhetett. Tavasszal azonban nem sikerült elérni a korábban célkitűzésként megjelölt, a nemzetközi kupaindulást érő dobogó valamelyik fokát, hiszen ismét az ötödik helyen zártak. Utolsó bajnokijukat 2013. május 31-én, a Kaposvári Rákóczi ellen játszották (2–2).
2012\. szeptember 26-án búcsúztak a magyar kupa küzdelmeitől a második fordulóban, a Szombathelyi Haladás ellenében (0–2). Az idény nagy eredménye, hogy a ligakupát története során először hódította el a zöld-fehér csapat, a Videotont legyőzve a székesfehérvári fináléban (5–1).
A szezon során elbúcsúztatták az Albert Flórián Stadiont, a csapat Szentélyét, amely lebontásra került. Helyére tervezetten 2014 őszéig egy modernebb és nagyobb aréna épül. Az építési munkálatok alatt a csapat a Puskás Ferenc Stadionban rendezte a szezon hátramaradó hazai mérkőzéseit. Ez alól csak az utolsó két otthoni bajnoki volt kivétel, mivel a Puskás Stadion már korábban le volt foglalva a Depeche Mode-koncert előkészületeire, illetve az Atlétika Diákolimpia országos döntőjére. Így a Ferencvárosi TC a győri ETO Parkban fogadta az MTK Budapestet és a Kaposvári Rákóczit.
## A szezon
### Nyári felkészülési időszak
Június–július
A csapat június 21-én kezdte el a felkészülést a 2012–13-as szezonra, azonban ekkor már három új játékos szerződtetése volt hivatalos. Június 18-án Máté János, június 20-án Aleksandar Alempijević, és Vladan Čukić került bemutatásra. Június 22-én újabb játékossal bővült a keret, Böde Dániel Paksról szerződött a Ferencvároshoz. Június 23-án lejátszották első felkészülési találkozójukat, Maglódon 5–0-ra nyertek Gajda István emlékmérkőzésén. Június 27-én Gyömbér Gábor, három nappal később pedig Orosz Márk írt alá kettő plusz egyéves szerződést. Előbbi a Lombard Pápától, utóbbi a Szeged 2011-től érkezett a Ferencvároshoz.
Július 4-én újabb tesztmeccset játszott a csapat, a Veszprém ellen, hazai környezetben (1–2). Még aznap a Magyar Labdarúgó-szövetség elkészítette a 2012–13-as bajnokság sorsolását, melyen kiderült, hogy a Ferencváros az első fordulóban a Kecskeméti TE-t fogadja. Július 7-én az első osztályú Paksi FC ellen játszottak edzőmérkőzést (1–2). Július 11-én Aszódon játszottak gálamérkőzést (6–2), július 14-én pedig két edzőmeccset is játszottak, előbb a Soroksár (5–1), majd a Dunaújváros-Pálhalma ellenében (2–4). Július 16-án a próbajátékon részt vevő Menyhárt Attila is a csapathoz szerződött, emellett még aznap bejelentették, hogy Liban Abdi négy év után elhagyta a Ferencvárost. Július 18-án a Vasas (1–0), majd három nappal később a Szigetszentmiklós (3–0), és a BKV Előre (4–1) ellen mérkőztek meg.
### Őszi szezon
Július–december
Július 28-án játszották le első bajnoki mérkőzésüket a 2012–13-as idényben. Az ellenfél a Kecskeméti TE volt, a mérkőzés végeredménye 1–1 lett. A csapat gólját a korábbi kecskeméti játékos, Alempijević szerezte. Július 31-én közös megegyezéssel szerződést bontottak Pölöskey Péterrel, aki 2008 nyara óta erősítette a csapatot. A második fordulóban gól nélküli döntetlent értek el a Pécsi MFC otthonában. A következő körben megszerezték első győzelmüket az új idényben, a Lombard Pápa ellenében (4–1). Augusztus 19-én 2–1-re kikaptak az Újpest csapatától, az egyik legrégibb és a legnagyobb figyelem övezte magyarországi rangadón. Augusztus 20-án a klub vezetősége közös megegyezéssel szerződést bontott a csapat vezetőedzőjével, Détári Lajossal. Détári 2011. augusztus 30-a óta irányította a Ferencvárost, összesen negyvenkét alkalommal. Utódját augusztus 21-én mutatták be, a holland Ricardo Moniz személyében. Moniz a Ferencvárosi TC történelmének összességében a hatvanegyedik, külföldiként pedig a hatodik szakvezetője lett. Segítőjének Máté Csabát nevezték ki, aki korábban a Paks csapatánál tevékenykedett. Az új edző első tétmérkőzésén vereséget szenvedtek a Honvédtól (0–2). A 2012. évi nyári átigazolási szezon hajrájában három játékossal sikerült megállapodni. A szerb Milan Perić a Videotontól (kölcsönbe), a román Andrei Ionescu a Royal Antwerp FC-től, illetve a bosnyák Muhamed Bešić a Hamburger SV csapatától igazolt a Ferencvároshoz.
Szeptember 12-én a korábbi holland korosztályos válogatott Julian Jenner csatlakozott a csapathoz. Szeptember 14-én, egy Egri FC ellen elért idegenbeli döntetlen után (2–2), a csapat megszerezte az első győzelmét Moniz vezetésével, a Haladás ellen (2–1). Szeptember 26-án búcsúztak a magyar kupa küzdelmeitől a Haladás elleni 2–0-s vereséget követően. Szeptemberben elkezdődtek a ligakupa csoportküzdelmei is, melyben négy nap alatt két győzelmet aratott a csapat. Október 7-én a Videoton vendégeként szerepeltek, a hatalmas viharral beárnyékolt meccsen aratott 2–1-s győzelem azt mutatta, hogy erős csapat válhat a zöld-fehérekből. Azonban a vb-selejtezők miatti szünet után októberben, mindössze két döntetlent tudtak felmutatni. Ez arra volt elegendő, hogy októbert az 5. helyen tudták a tabellán befejezni.
November 3-án 4–2-re kikaptak az MTK Budapest elleni „örökrangadón”. November 8-án bejelentették a korábbi Bundesliga-játékos, Philipp Bönig érkezését. November 11-én a bajnoki címvédő Debreceni VSC látogatott az Albert Flórián Stadionba. Ez meglátszott az érdeklődésen is, a szezon addigi legmagasabb nézőszámát érték el (7 943 néző). A találkozó nagyon izgalmas volt, Józsi György 90. percben értékesített büntetőjével tartották otthon a három pontot (2–1). A bajnokság első felét egy győzelemmel, egy döntetlennel, illetve egy vereséggel zárta le a csapat, ami azt jelentette, hogy a tabellán a hatodik helyen telelnek. A csapat házi gólkirálya Böde lett, aki összesen 9 gólt ért el, emellett a szurkolók az ő Eger ellen jegyzett találatát választották Az ősz góljának.
December 5-én befejeződtek a ligakupa csoportkörének mérkőzései, a csapat a D csoport első helyén zárt, 16 ponttal. December 14-én a Magyar Labdarúgó-szövetség elkészítette a negyeddöntő sorsolását, ahol a Ferencváros a Lombard Pápát kapta ellenfeléül.
### Téli felkészülési időszak
Január–február
2013\. január 3-án elkezdték a felkészülést a tavaszi idényre. Első felkészülési találkozójukat január 12-én a paksiak második csapata ellen játszották (4–0). Ezt követően, január 15. és január 24-e között nemzetközi felkészülési tornán vettek részt a spanyolországi Marbellán. A Dinamo Kijevet 3–2-re, a Steaua Bucureștit 2–1-re verték, míg az FC Basel ellen 2–2-s döntetlent játszottak. Ezeknek az eredményeknek köszönhetően megnyerték az Impact Cup elnevezésű sorozatot.
Február 6-án pályára lépett az élete első válogatott mérkőzését játszó Böde Dániel a magyar nemzeti csapat színeiben a Fehéroroszország elleni felkészülési találkozón. A Ferencvárosból legutóbb 2005-ben került be játékos a nemzeti csapatba (Tőzsér Dániel). Február 8. és február 15-e között edzőtáborban vettek részt a törökországi Belekben. Itt négy edzőmeccset játszottak, mindegyik döntetlennel ért véget.
### Tavaszi szezon
Február–június
Február 20-án játszották első tétmeccsüket a tavaszi idényben, a Pápát 3–1-re győzték le a ligakupa negyeddöntőjének odavágóján. Még aznap szerződést kötöttek a korábbi brazil utánpótlás-válogatott, UEFA-kupa-győztes labdarúgóval, Leonardóval. Ő volt a csapat negyedik szerzeménye a téli átigazolási időszakban, Júnior Fell, Quenten Martinus, illetve Stanley Aborah után. Február 28-án profi szerződést kötöttek Csilus Tamással, az U19-es csapat tehetségével.
Március 3-án háromgólos sikert arattak Pápán a tavaszi idénynyitón (3–0). Három nappal később újból Pápára utazott a csapat, ezúttal a ligakupa negyeddöntőjének visszavágójára. A rendes játékidőt követően, ledolgozva a hátrányukat, 3–1-re vezettek a hazaiak, ami kétszer tizenöt perces hosszabbítás eredményezett. Itt mindkét fél betalált még a kapuba, ezáltal a találkozó végeredménye 4–2 lett. Összesítésben a csapatok 5–5-tel zártak, de idegenben lőtt több góllal a zöld-fehérek jutottak az elődöntőbe. Március 10-én rendezték az NB I tizenkilencedik fordulójában a Ferencváros–Újpest-rangadót. A találkozót megelőzően a hazai csapat számított esélyesebbnek. A mérkőzést néző tekintette meg a helyszínen, a felfokozott érdeklődést mutatta, hogy a jegyek már közel egy héttel korábban elkeltek a találkozóra. A mérkőzés: a 41. percben Somália találatával szerzett vezetést a Fradi, azonban Kabát Péter az 51. percben döntetlenre módosította az eredményt. A derby hajrája óriási izgalmakat hozott, Čukić a 93. percben döntött a IX. kerületiek javára (2–1). Ez volt a 70., egyben utolsó Ferencváros–Újpest, amelyet az 1974-ben átadott Albert Flórián Stadionban (korábban Üllői úti stadion) rendeztek. Az FTC 43 alkalommal aratott győzelmet ezeken a találkozókon.
Az utolsó rangadó szellemében a szurkolók látványos koreográfiával búcsúztatták el a stadiont. A zöld és fehér négyzetekből álló, az egész stadiont átfogó élőképen feketével az 1974-es és a 2013-as évszám rajzolódott ki, alatta pedig a klub addigi bajnoki címeinek évszámai sorakoztak. A B-Közép előtt pedig egy Albert Flóriánt ábrázoló kép volt látható. A legendás játékos képe alatt az „Otthonunk e szentély” felirat volt olvasható. Az N és O szektorokban az Erkölcs Erő Egyetértés Mozgalom egy, a legelső ferencvárosi stadiont és a klub címerét tartó sast ábrázoló élőképet készített, amely fölött egy kiírás állt: „A körítés változik, a lényeg állandó!” A második félidő előtt a szurkolók egész stadionos látványos pirotechnikai bemutatót tartottak. A drukkerek teljesítményéről több nemzetközi szurkolói oldal is elismeréssel írt.
A sikernek köszönhetően a csapat az ötödik helyre lépett előre a tabellán.
A rangadó utózöngéje, hogy az Magyar Labdarúgó Szövetség kétmillió forintos büntetést rótt ki a klubra a különféle rendzavarások miatt (emellett egy zárt kapus mérkőzést rendelt el – felfüggesztve a bajnokság végéig). A döntést követő fellebbezés eredményeként a szövetség eltörölte a felfüggesztett zárt kapus büntetést, azonban 3,5 milliósra növelte a pénzbüntetés mértékét.
A következő fordulóban nem léptek pályára, a március 15-én kialakult hóhelyzet miatt a szövetség a játéknap elhalasztása mellett döntött. Március 19-én megszületett a döntés, hogy az Albert Stadion építése alatt a Puskás Ferenc Stadionban fogadja ellenfeleit a gárda (a teljes 2013–14-es szezonban). Március 20-án 3–1-s idegenbeli győzelmet arattak az Egri FC ellen, a ligakupa elődöntőjében. A március 23-i visszavágón 1–0-s hazai siker született, ezáltal eldőlt, hogy a Ferencváros története során először szerepelhet a ligakupa fináléjában.
Március 24-én az Albert Flórián Stadion búcsúmérkőzésén az erdélyi CFR Cluj csapata vendégeskedett az Üllői úton (0–0). A mérkőzés alkalmával nem csak a stadiontól, hanem számos legendától is búcsúzott a klubvezetés, illetve a szurkolók. Pályára lépett Lipcsei Péter, Dragóner Attila, Lisztes Krisztián, Rósa Dénes, Balog Zoltán, valamint Keller József is. A hétvége krónikájához hozzátartozik az is, hogy a két klub bejelentette, hogy együttműködési megállapodást kötöttek.
A stadion bontását a következő héten kezdték meg.
Március 30-án először léptek pályára bajnokin a Puskás Stadionban. Az Eger csapatát 4–0 arányban sikerült legyőzni. Ezzel a három ponttal a negyedik helyre jöttek fel a tabellán. Ilyen előkelő helyen korábban még nem szerepeltek a bajnokság során. Április 6-án Szombathelyen játszottak 0–0-s döntetlent. Április 9-én a Magyar Olimpiai Bizottság Fair Play-díjjal tüntette ki az FTC-t. Április 13-án Böde mesterhármasának is köszönhetően 4–2-re verték a kieső helyen álló siófoki csapatot. Április 16-án megszakadt a bajnokságban hét meccs óta húzódó veretlenségi sorozat, a Honvéd otthonában (0–1).
Április 24-én a székesfehérvári Sóstói Stadionban rendezték a ligakupa 2012–13-as kiírásának a fináléját, ahova a ferencvárosiak egy miskolci döntetlen (24. forduló: 2–2) után érkeztek. Ellenfelük a Videoton csapata volt. Előzetesen mindkét fél számára egyenlő esélyek mutatkoztak a trófea elhódítására. A Fradi ezt megelőzően döntőben legutóbb a 2004–2005-ös magyar kupa fináléjában szerepelhetett. A mérkőzésen a zöld-fehérek szerezték meg a vezetést, majd a félidőre 3–1-re növelték az előnyüket. A második játékrészben újabb két gólt értek el, ezáltal beállítva a kiütéses, 5–1-s végeredményt. Az FTC ezzel a sikerrel története során először szerezte meg a ligakupa-trófeát.
A Ferencváros kezdőcsapata a döntő alkalmával: Jova – Somália, Gyömbér, Bešić, Bönig – Čukić, Józsi (csk) – Aborah, Leonardo, Jenner – Böde.
Április 28-án újra összecsapott a két gárda, ezúttal az OTP Bank Liga 25. fordulójában, Budapesten. A hazaiak egy győzelem esetén pontszámban beérhették volna az előttük álló székesfehérvári csapatot. Azonban ez nem jött össze, a vendég csapat Torghelle Sándor első percben szerzett találatával megszerezték a három pontot. Az elszenvedett vereségnek köszönhetően a csapat nagyon nehéz helyzetbe került a dobogóért folytatott harcban.
A következő körben Paksra látogattak, ahol magabiztosan 3–1 arányban nyertek. Muhamed Bešić első gólját érte el a ferencvárosiak játékosaként. A csapat a 26. fordulót követően az ötödik helyen állt, három pont választotta el az Európa-ligát jelentő harmadik pozíciótól. A 27. fordulóban sorsdöntő mérkőzés következett, a Győri ETO otthonában. A hazaiaknak három pont hiányzott ekkor a biztos bajnoki címhez, míg a vendégek egy győzelemmel a negyedik helyre léphettek volna előre. Az ETO Park fős közönsége azt figyelhette, hogy a vendégcsapat a kezdeményezőbb, a hazaiak kontrákra rendezkedtek be. A második félidőben Völgyi Dániel tizenegyesével mégis a győriek nyertek, az ETO története során 4. alkalommal lett bajnok. A Ferencváros nagyon nehéz helyzetbe került a dobogóért vívott harcban. A találkozó krónikájához hozzátartozik, hogy Leonardo, a csapat meghatározó játékosa, szárkapocscsont-törést szenvedett. Az eset nagy felháborodást váltott ki. Május 13-án bejelentették, hogy az utolsó két hazai bajnokijukat Győrben játsszák le. Május 18-án az MTK elleni örökrangadón, magabiztos, 2–0-s győzelmet arattak. A csapatot szurkoló kísérte el a Rába-parti városba. Május 25-én, a Honvéd győzelme miatt biztossá vált, hogy a Ferencváros nem érhet oda a dobogós helyek valamelyikére, ezáltal nem szerepelhet a következő szezonban az európai kupaporondon. Másnap, a már biztos Európa-liga induló (kupagyőztes) DVSC ellen nyertek 3–2-re. A csapat 2001 után tudott újra bajnokit nyerni Debrecenben, és sikerének köszönhetően megelőzte riválisát.
A Ferencváros 2013. május 31-én, a Kaposvári Rákóczi elleni bajnokin lépett pályára utoljára a szezon során (2–2). A csapat az ötödik helyen zárta az OTP Bank Liga küzdelmeit.
A csapat vezetőedzője, Ricardo Moniz így értékelte az évadot:
## Játékoskeret
## Átigazolások
Az alábbi táblázatban láthatóak a Ferencváros játékosmozgásai a 2012–13-as szezonban.
## Szakmai stáb
## Statisztikák
### Játékosok statisztikái
A Ferencváros 2012–13-as szezonja során összesen harminchét játékos játszott a csapat színeiben. Ezek közül húsz magyar, három brazil, három holland, három szerb, két bosnyák, egy német, egy cseh, egy finn, egy román, egy szlovén, illetve egy ghánai–belga nemzetiségű.
A legfiatalabb pályára lépő Csilus Tamás volt, aki 2013. március 3-án, a Lombard Pápa ellen 17 évesen, 9 hónaposan és 26 naposan kapta meg a bizalmat. Phillipp Bönig volt a legidősebb tagja a csapatnak, aki 2013. május 12-én, a Győri ETO ellen 33 évesen, 1 hónaposan és 22 naposan volt a kezdőcsapat tagja.
### Góllövőlista
Az alábbi táblázatban látható a szezon összes ferencvárosi gólszerzője (MLSZ által kiírt sorozatokat számítva). Zárójelben a 11-esből szerzett találatok száma szerepel. Holtversenynél az ábécé rangsorolt.
### Mérkőzések statisztikái
### Kiírások
A Ferencváros ebben a szezonban három kiírás küzdelmeiben vett részt.
## OTP Bank Liga
### Mérkőzések
- Elhalasztott mérkőzés.
### A végeredmény
### Eredmények összesítése
Az alábbi táblázatban összesítve szerepelnek a Ferencváros bajnokságban elért eredményei, különbontva hazai, illetve idegenbeli mérkőzésekre.
### Helyezések fordulónként
Helyszín: O = Otthon; I = Idegenben. Eredmény: GY = Győzelem; D = Döntetlen; V = Vereség.
### Szerzett pontok ellenfelenként
Az alábbi táblázatban láthatóak a Ferencváros megszerzett pontjai, ellenfelenként bontva. Mindössze egy olyan csapat van, amelytől nem sikerült pontot szerezni, ez a Budapest Honvéd. Két klub ellen abszolválták a maximális hat pontot, ezek a Debreceni VSC, valamint a Lombard Pápa.
## Magyar kupa
2\. forduló
Továbbjutott a Haladás, 2–0-s összesítéssel.
## Ligakupa
### Csoportkör
### Egyenes kieséses szakasz
Negyeddöntő
Továbbjutott a Ferencváros, 5–5-ös összesítéssel, idegenben lőtt több góllal.
Elődöntő
Továbbjutott a Ferencváros, 4–1-es összesítéssel.
Döntő
## Felkészülési mérkőzések
### Nyári felkészülési mérkőzések
### Téli felkészülési mérkőzések
### Stadionbúcsúztató mérkőzés |
655,605 | Komlós János (humorista) | 26,759,036 | null | [
"1922-ben született személyek",
"1980-ban elhunyt személyek",
"A Farkasréti temetőben eltemetett személyek",
"A Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze díjasok",
"A holokauszt magyar túlélői",
"Budapesten született személyek",
"Karinthy-gyűrű díjasok",
"MKP-tagok",
"MSZMP-tagok",
"Magyar dramaturgok",
"Magyar humoristák",
"Magyar kritikusok",
"Magyar műfordítók",
"Magyar rendőrök",
"Magyar rádiósok, televíziósok",
"Magyar írók",
"Magyar újságírók",
"Magyarország 1945–1956 között",
"Munkaszolgálatosok",
"Rózsa Ferenc-díjasok",
"SZOT-díjasok",
"Színigazgatók",
"Titkosszolgálati személyek",
"Zsidó származású magyarok"
] | Komlós János (Budapest, 1922. február 9. – Budapest, 1980. július 18.) magyar újságíró, kabaréigazgató, humorista, konferanszié, író, kritikus, műfordító, dramaturg, ÁVH vizsgáló-kihallgató, rendőr és kémelhárító tiszt.
Középosztálybeli zsidó polgárcsalád gyermekeként született. Rabbinövendékként tanult, a háború végén „elit-értelmiségi” munkaszolgálatos, onnan megszökve az új hatalom rendteremtője, 1947–1953 között az ÁVH vizsgáló-kihallgató tisztje.
Az ÁVH-ból kikerülve 1-2 évig orosz szakfordítóként, majd külügyes fedőállásban titkosszolgálati kémelhárító tisztként dolgozott. 1956. október 23-án még ott volt a Rádió előtt tüntető tömegben, végül a valódi rendszerváltástól megijedve az eseményeket ellenforradalomként élte meg. Ezután került kulturális területre: 1957-ben a Magyar Rádió irodalmi osztályán szerkesztő, 1958-tól vezette a Magyar Nemzet, 1962–1967 között a Népszabadság kulturális rovatát. 1965–1980 között jelentek meg szatírái, humoreszkjei és jelenetei.
1967-től a Mikroszkóp Színpad megalapítójaként igazgatója és konferansziéja 1980-ban bekövetkezett haláláig. Országos ismertséget a Rádiókabaréban és a televízió Az érem harmadik oldala, Az én csatornám című műsoraiban, valamint a szilveszteri kabarék vezető konferansziéjaként szerzett. Meghatározó szerepe volt a sajátos magyar szocialista politikai kabaré, a „felülről engedélyezett odamondogatás” megteremtésében.
Mindeközben a legfelső pártvezetés bizalmi emberének számított. ÁVH-s tetteinek híre, titkosszolgálati háttere, a legfelső pártvezetésig nyúló személyes kapcsolatai, vezetői intellektusa a Kádár-rendszer kulturális életének nagy hatalmú, sokak által félt, mások által nagyra tartott korabeli megmondóemberévé, korának jellegzetes karakterévé tették.
## Élete
### Ifjúkora, családja
1922-ben, Budapesten született középosztálybeli zsidó polgári családba. Anyja Strausz Irma, gyors- és gépírónő. Apja, Komlós Zsigmond konzervatívabb felfogású, neológ zsidó ember, akinek Kispesten saját kis lisztkereskedő ügynöksége volt (esetleg lisztkereskedő cégnél is dolgozott tisztviselőként). A belvárosi, Király utcai „poloskás, gangos bérházban” lakó családot a viszonylagos polgári jólét mellett az üzletmenettől, gazdasági helyzettől függően anyagi gondok is meg-megérintették. A család tartotta a sábbátot, szombatonként zsinagógába járt, kóser háztartást vezetett.
Apai nagyapja Kohn Zsigmond a felvidéki Zavar község zsidó egyesületi tanítója volt, míg nagybátyja, Kohn Zoltán rabbi, a budapesti rabbiképző tanára. Apját 1938-ban (más források szerint 1943-44-ben) az élelmiszerkorlátozások idején lisztjeggyel kapcsolatos visszaélés miatt elítélték. Fogházbüntetésének letöltése alatt zsidóként Auschwitzba hurcolták, a koncentrációs táborban halt meg.
A rabbi és tanító felmenőkkel rendelkező családban szigorú vallásos nevelést kapott. Nagyapja felügyeletével már 3 évesen írni és olvasni kellett tanulnia héberül. Kisgyermekként dadogással küszködött, ezzel kezdetben konferansziéként is meg kellett küzdenie.
Iskolai tanulmányait a 12 osztályos zsidó gimnáziumban (Pesti Izraelita Hitközség Reálgimnáziuma, ma ELTE Radnóti M. Gimnázium) kezdte 1928-ban. Osztályfőnöke saját nagybátyja volt. Komlós jó képességű, szorgalmas, sokat olvasó fiú volt, társai szerint kissé zárkózott, kissé fölényes modorú. Iskolán kívül a VII. kerületi „Csikágó” negyed miliőjében nevelkedett: „Amott a Liget, a hajdani Fáskör, ahol sötétedésig rúgtuk a rongylasztit, futottunk, birkóztunk, ugráltunk.” [...] „Ez a Bethlen téri határ veszélyes vidék. Itt gyakran megvertek az odaáti srácok, ha áttévedtem. Mi is megvertük őket. A határ már egy ilyen hely.” A 4 elemi után dönteni kellett, hogy reáliskolában, vagy a rabbiképző osztályban folytatja-e tanulmányait. Jó tanulmányi eredményeire tekintettel, vélhetően rabbi osztályfőnöke-nagybátyja és apja akaratának megfelelően a rabbiképző mellett döntöttek. A rabbiképző tagozat szigorúbb keretei közt, főleg humán tantárgyakból, kimagasló oktatás folyt. Mivel délelőtt-délután voltak órák, a család a rabbiképzőhöz közeli Vas utcába költözött. János jól tanult, de nem számított megszállottan vallásos, rabbinak készülő növendéknek. A társai kedvelték, nyaranta a jómódú, polgári származású tizenévesek színes életét élte, strandolt, barátkozott és lányoknak udvarolt.
| | | |
|------------------------------|---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------|-----|
| „ | Sápadt, magas srác volt, vállig érő szőke hajjal. A csajok mindig körülülték, és ő előadásokat tartott az ónémet minnezengerekről, a preklasszikus operákról... | ” |
| <small>– Peterdi Pál</small> | | |
Mint rabbiképzős, a reál tagozatosoknál egy évvel később érettségizett, megszerezve a világi mellett a héber érettségit is 1940-ben. 1941-ben kezdte meg a Rabbiképző Intézet és a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarát, melynek elvégzése és a bölcsészkari doktori cím megszerzése a rabbi diplomához kötelező volt. Pesten lakó, csak órákra bejáró hallgatóként nem tartozott az internátusban éjjel-nappal együtt lévő szorosabb közösségbe, de sokan ismerték és kedvelték. Nem készült igazán rabbinak, a rabbiképzős és bölcsészkari nappali tanulmányok mellett sok mást csinált. A lisztjeggyel való visszaélés miatt börtönben lévő apja hiányát anyagilag megszenvedő családot segítendő egy nyáron volt házitanító Kecskeméten. A nappali tanulmányok mellett pedig éjszaka hol mosogatófiúként az Arizona mulatóban, hol csaposként egy rokona Szabolcs utcai kiskocsmájában dolgozott, és szerzett gyakorlati élettapasztalatokat.
Írói ambícióit jelezte, hogy újságíró gyakornokként rövid ideig dolgozott a Horthy-korszak legnépszerűbb szépirodalmi hetilapjánál, az ünnepelt polgári író, Herczeg Ferenc szerkesztette Új Időknél is. Herczeg kedvelte a fiatal Komlóst. Mindeközben kapcsolatba került kommunista gondolkodású emberekkel, így Kádár Jánossal, majd 1941 körül egyre aktívabban bekapcsolódott az illegális kommunista mozgalom értelmiségi csoportjainak kormány-, német- és háborúellenes szervezkedéseibe. Feltételezhetően részt vett az Arizona mulatóban tevékenykedő németellenes, idegen kémszolgálatok magyarországi tevékenységében. Maradék szabadidejében pedig – zsidóként rendhagyó módon – a Fradiban vízilabdázott. 1944-ben a német megszállás után gyakran későn járt haza, mert kommunista kapcsolataival találkozott. 1944-ben megszerezte magyar-latin bölcsészdiplomáját.
### Munkaszolgálat rabbiképzősként
Komlós rabbiképzős évfolyama 1943-ban majd 1944-ben is halasztási engedéllyel elkerülte a munkaszolgálatot, Komlóst végül mégis bevonultatták. Más munkaszolgálatosokhoz képest kivételezett körülmények közé, egy budapesti elit egyetemista-értelmiségi zsidó századba került, Budapest közelébe, 16 rabbiképzőssel, számos, később nevet szerző értelmiségi személyiséggel (Somlyó György költő, Karinthy Ferenc, Urai (akkor Ungár) László orvosprofesszor, Somogyi Pál humorista). Munkájuk kezdetben körlettisztogatásból és gyakorlatozásokból állt, majd Pesten élelmiszer-szállítmányokat rakodtak, takarítottak, Pomázon német repülőteret építettek.
Komlós a táborban, a többi rabbiképzőstől eltérően, nem viselkedett rabbijelöltként, nem gyakorolta a vallásos előírásokat, nem imádkozott, nem hordott kipát. Viszont, ahogy a többi rabbiképzősnek, nem kellett részt vennie a munkában. „A többiek talpfákat meg különböző betonelemeket rakodtak ki a vagonokból. Komlós ott állt, és nézte.” Az értelmiségi században a fizikai munkához nem szokott egyetemistáknak ezen kívül is elnézték a munka mímelését. A front közeledtével a fővárosban fokozódó összevisszasággal együtt a táborban is tovább lazult a fegyelem, egyre többen megszöktek. Komlós sem várta meg a maradék század Nyugatra szállítását, megszökött, és az orosz hadsereg megérkezéséig hátralévő néhány hónapban illegálisan élt Budapesten.
### A háború után, az új hatalom „rendteremtőjeként”
1945-ben, az ország szovjet megszállása után, az addigi illegális kommunisták a szovjet hadvezetés támogatásával gyorsan elfoglalták a rendfenntartás pozícióit. Az erőszakszervezetekbe nagy számban jelentkeztek zsidó értelmiségiek. Ezt az utat választotta a háború alatt meggyőződéses antifasisztává és baloldalivá váló, a zsidóüldözésekben apját elvesztő Komlós János is. A „zsidóirtó horthysták, nyilasok és fasiszták” elleni bosszútól fűtve jelentkezett az új karhatalmi erőkhöz és részt vett a hatalomátvétel után meginduló nyilas vagy annak vélt emberek elleni országos megtorló hajszában.
1945 februárjában – később társaságban, ha nagyon lerészegedett, rendszeresen mesélte – ő akasztotta az Oktogonon Rotyis Pétert és Szívós Sándort, az elsőként elítélt és nyilvánosan kivégzett háborús bűnösöket. (Komlós nem volt a hivatalosan kijelölt ítéletvégrehajtók között.)
1945-ben belépett az SZDP-be, ennek révén az új hatalomban, a városházán közellátási nyomozóként az emberek hatóság elől elrejtett élelmiszerkészletei után nyomozott. A rekvirált élelmiszerekből, lisztből, a többiekkel együtt, Komlós is sikkasztott. Családja így a háború utáni ínségben is „mindig jó kenyeret ehetett”. Pár hónapon belül, 1945 májusában jelentkezett az államvédelmi rendőrséghez. Budapesti részlegével embereket tartóztatott le. Felettesei felfigyeltek nagy igyekezetére, intellektusára és műveltségére, egyúttal észrevették fölényeskedő, másokat megalázó magatartását is. 1946-ban a szociáldemokratáktól átlépett a Magyar Kommunista Pártba.
### Szeged – ÁVO vezetőhelyettes és kihallgató tiszt (1947–1950)
Miután a terepmunkában bizonyított, rendőr főhadnagyként 1947-ben Szegedre helyezték ahol Janikovszky Béla mellett a ÁVO vezetőhelyettesként a politikai nyomozóosztályt vezette. Munkájának fontos része volt a nyomozások és kihallgatások lefolytatása. Kegyetlenségének köszönhetően hamar rettegett hírnévre tett szert. „Állati, szadista kegyetlenségekben volt részem. Azt kérdezték, hány zsidót öltem meg. Később azt feleltem neki, hogy az összes zsidógyilkosságot én követtem el, amiket nem vallottak be. Erre nekem estek, tűket szúrtak a körmöm alá, gúzsba kötöttek, és addig verték meztelen talpamat, míg egy söprűnyél ütés közben el nem törött. Beleraktak egy medencébe, és addig eresztették rám a vizet, amíg el nem lepett, amikor egy hajszálon függött az életem. Ezt olyan embertől kellett elviselnem, akinek később az egész ország tapsolt: Komlós János.”
Főszervezőként irányított több, az ÁVH által provokált, illetve konstruált pert, melyek célja a többpártrendszer megszüntetése és a jobboldali személyiségek letartóztatása volt. Első nagy ügye 1947-ben a „szegedi rémhírterjesztőközpont-ügy”. Ő volt a kihallgatótisztje a konstruált összeesküvés fővádlottjainak (Falcióne Kálmán, Gaál Róbert). Komlósék vallatással, brutális kínzásokkal és verésekkel kényszerítették az ártatlan gyanúsítottakat a valótlanságokat tartalmazó beismerő vallomások aláírására, amelyek alapján súlyos börtönbüntetéseket szabtak ki. Legnagyobb szegedi ügyeként 1947-ben Komlós találta ki, tervezte meg és részben kivitelezte a „Magyar Ellenállási Mozgalom, Lévay Béla és társai ügyet”, melyben beszervezett provokátort alkalmazva felszámolták a szegedi konzervatív erők maradékát. Az 1948–50-es erőszakos téeszesítés és kuláküldözés időszakában Komlósék feladata volt kulákverések megszervezése, mely során a falvakból a nagygazdákat összeszedték és a rendőrségen összeverték. Bálint László szerint 1950-ben még jelentős szerepet kapott a lengyelkápolnai párttitkárgyilkosság ügyben a konstruált „kulákszervezkedés” bizonyításában, a beismerő vallomások elérésében, melynek eredményeképp falusi gazdákat börtönöztek be és családokat telepítettek ki falujukból. Tabajdi Gábor adata szerint viszont 1949 szeptemberében – legalábbis papíron – már az ÁVH Buda környéki osztályának vezetői állományában tartották nyilván.
Komlós szegedi ÁVH-s munkája mellett szenvedélyesen érdeklődött a szegedi kulturális és színházi élet iránt is. Szegedről rövid időre, 1950 februárjáig az ÁVH Pest megyei osztályvezetőjének nevezték ki századosként.
### Pécs, megyei ÁVH parancsnok 1950–1953
1950 februárjában Pécsre, a Baranya megyei ÁVH parancsnokává nevezték ki századosként. Pécsen ott folytatta, ahol Szegeden abbahagyta: az 1950-es téeszesítés során a pécsi osztály az ő utasítására törvénytelenségek sorát követte el. A „reakció és klerikálisok” elleni harc itt is kiegészült az ellenséges Jugoszláviával szembeni határvédelemmel. 1950-ben kezdeményezője, Kubinyi Ferenc szerint kiötlője volt a „pécsi Sahti-pernek”, melyben a pécsi konzervatív értelmiséggel kívánt leszámolni. Egy szovjet per mintájára szabotázsnak tüntettek fel két bányarobbanást, majd letartóztattak és elítéltek nemzeti konzervatív múltú bányamérnököket. Hiányukat megsínylette a bányatermelés, ezért a pártvezetés a pert utólag hibának értékelte, a mérnököket rehabilitálták. Ez Komlós ÁVH-s karrierje megtörésének egyik oka lett. A másik okot az szolgáltatta, hogy 1951-ben beosztottjai kisebb nemzetközi konfliktust okozva egy ÁVH-s határrazzia során megvertek embereket és letartóztattak két jugoszláv parasztot. Emellett arrogáns vezetői stílusára is sok panasz érkezett. A pesti ÁVH-n irodistaként dolgozó barátnője személyes kapcsolata segített: főnökének közbenjárására megúszta a komolyabb retorziót. 1952-ben őrnagyról századossá fokozták le, és Pécsről visszahelyezték Budapestre, az ÁVH központi kémelhárító osztályára, a kihallgató csoporthoz. Ekkor – ismerősei szerint talán „hálából” is – feleségül vette a felelősségre vonástól megmentő barátnőjét.
### Ismét Budapesten, lefokozva, kémelhárító kihallgató tisztként
1951-ben kihallgatótiszt volt a Grősz-per kihallgatásaiban. Korabeli belső minősítése szerint „a Grősz-ügy vizsgálati munkájában kiváló eredményt ért el, majd ezután egy különlegesen bizalmas ügy vizsgálatában [...] igen jól megállta a helyét.” Ez a Kádár-per volt, amelyben a kihallgató csoportba jegyzőkönyv-kiértékelőnek osztották be. Felesége szerint itt látta, hogy Kádár ellen koncepciós eljárás folyik, és kereste a szakítást az államvédelemmel, amikor „az belecsúszott koncepciós szakaszába” (azaz a leszámolások a párton belüliekre is átterjedtek, pl. Rajk-per, cionisták pere, Kádár-per). E. Fehér Pál szerint ÁVH-tól történt eltávolításában szerepet játszhatott, hogy a Rákosi-klikk egy idő után igyekezett az ÁVH-ban magas arányban lévő vezető beosztású zsidók számát csökkenteni, és a rabbiképzőt végzett, amúgy is túl intellektuális Komlós nem illett a sorba. Egy 1952-es belső jelentésben azt írták, „kispolgári magatartása, megnyilvánulásai... nem teszik alkalmassá az államvédelmi szolgálatra”. 1953-ban szerelték le a központi kémelhárító alosztályának vezetőjeként, áv. őrnagyi rangban.
### Kikerülve az ÁVH-tól: külügyes fedőállásban, titkosszolgálati tisztként 1956-ig
Az ÁVH-n belül zajló veszélyes káderharcokat (Rajk-per, Kádár-per) megúszva azok közé került, akiket a polgári életben helyeztek el valamilyen pozícióban. Kikerülése után is elkötelezett rákosista maradt, némi, „személyiségéből fakadó iróniával fűszerezve”. 1953-ban Sztálin halálát meggyászolta. 1953-ban Komlóst közepes orosz nyelvtudásával fordítónak, szerkesztőnek helyezték az Országos Mezőgazdasági Kutatóintézetbe, majd műszaki fordítóként a Távközlési Kutató Intézetbe és a Középgépipari Technológiai Intézethez került.
1956 februárjában az államvédelmi szolgálat visszavette állományába titkos (T-állományú) tisztként. Fedőállásban a Külkereskedelmi Minisztérium protokollosztályának vezetőjeként dolgozott, miközben titkosszolgálati kémelhárító rezidensként ő irányította protokoll-vonalon az államvédelmi hálózatot. Értékelései szerint „nagy hozzáértéssel végezte a munkáját”, „munkájával nagyon segítette a kémelhárító osztályt”, bár érezték, a protokollos-kémelhárító munkát „nem tartotta végcéljának és így sokat foglalkozott újságírással”.
Közben ugyanis, intellektuális ambíciójától hajtva, az irodalom és kultúra felé igyekezett, ismeretségeit és ÁVH-s hátterét is latba vetve. Ekkorra saját elbeszéléseket, humoreszkeket is írt, de érezte, hogy „Komlós János, volt ávósként” a magyar kultúrértelmiség körében nem fogadnák jól íróként. Ezért írásait „ismeretlen, vidéki szovjet-orosz írók” elbeszéléseinek fordításaként adta be a Magyar–Szovjet Baráti Társaság lapjaként működő Ország-világhoz, amely – Komlós ÁVH-s hátterét is kellő tiszteletben tartva – közölte azokat. Írhatott humoreszkeket az Irodalmi Újságba is, ahol barátja, Hámos György volt a főszerkesztő, illetve Kotyetov álnéven hosszadalmas tanulmányt egy szovjet regényről a Nagyvilágba, így megjelenve az „újságírás perifériáján”.
### Az 1956-os forradalom idején
Felesége szerint az 1953 utáni oldódás után az 1956-os szellemi pezsgés Komlóst is fellelkesítette. Együtt jártak a Petőfi Körbe, majd ott volt október 23-án a tömegben a Rádió előtti tüntetésen is. Az események radikalizálódása, a szovjet-rendszer megdöntésének és egy polgári rendszer visszatérésének esélye gyorsan kijózanította. Rendszerhívősége egy pillanatig sem rendült meg, egy többpártrendszert hozó valódi rendszerváltástól mi sem állt tőle távolabb, sőt ÁVH-s múltjával, kihallgató tiszti bűneivel jogos félnivalója lehetett. A pesti forradalom egyik gócához közeli Madách téri lakásukból a forradalmárokat már sötét alakoknak látta, „köztük nyilasokkal”. ÁVH-sok után razziázó felkelőktől tartva egy időre eltűnt felesége mellől otthonról. Közben a kémelhárítással is megszakadt a kapcsolata.
A forradalom után emiatt a kémelhárítás vezetői nem akartak szóba állni vele. Végül beadványban tájékoztatta őket az „ellenforradalom” alatti magatartásáról, illetve hogy próbált kapcsolatba lépni, de nem sikerült, majd az „érzékelt bizalmatlanságra” hivatkozva kérte elbocsátását kémelhárítói pozíciójából. '56 októberi magatartását „zavarosnak” értékelték, szemére vetették a Rádió előtti tüntetésen való részvételét – egykori állambiztonsági társai az épületből látták a Rádió előtti tömegben kiabálni –, és azt, hogy állítólag az eseményeket – azok bizonyos szakaszában – forradalomnak nevezte. Párton belüli egyéb pártfogói segítségével sikerült kimagyaráznia magát: a kémelhárításból elhelyezték, a Párt és pártfogói bizalmát azonban nem veszítette el. A titkosszolgálattal ezt követően megszűnt a munkakapcsolata: később egy-egy esetben még segített nekik, de „a rendszeres kapcsolatot már nem szívesen vette.”
### 1956 után: karrierjének megindulása a kultúrszférában
A Külkereskedelmi Minisztériumból 1957 februárjában a pártvezetés – mentorainak közbenjárására – ambícióját és képességeit figyelembe véve a Magyar Rádió irodalmi osztályára helyeztette át műsorszerkesztőnek. A Rádióban a forradalom leverése és megtorlása miatt a legtöbb magyar író nem volt hajlandó szerepet vállalni, a fagyos hangulatban alig lehetett egy irodalmi rádióműsorra való anyagot összeszedni. Komlós viszont ezzel dédelgetett ambíciójának megfelelően kultúrával kapcsolatos, újságírói munkakörbe került.
### A Magyar Nemzet kulturális rovatának igazgatójaként (1957–1962)
Komlós egy éven belül feljebb léphetett vezető újságírói állásba: a Magyar Nemzet kulturális rovata igazgatójának nevezték ki. A kiemelt, pártbizalmi pozíciót befolyásos támogatóinak (Szirmai István propagandavezető, Aczél György), a mögötte meghúzódó, a párt és az értelmiség felső köreibe vezető, később is gyakran megnyilvánuló, erős kapcsolatrendszerének köszönhette. A Magyar Nemzetnél az 1956 utáni tisztogatást és bekeményítést a Sós Endre-Antal Gábor rezsim végezte el. Komlós odakerülése ehhez képest enyhülést jelentett.
Az újságírói munkában kevésbé tapasztalt Komlós egyből nagy tudású, gyakorlott, részben polgári származású újságírók főnöke lett a Magyar Nemzetnél, mint Mátrai-Betegh Béla, Ruffy Péter, Csillag István, Zay László, Vilcsek Anna, Dutka Mária, Gábor István. Komlós hamar feltalálta magát a rovatvezetői szerepben, sőt határozottsága, műveltsége, szerkesztői tehetsége és nem utolsósorban pártháttere nyújtotta kikerülhetetlensége révén rövidesen a főszerkesztő Mihályfi Ernővel szinte egyező tekintély lett a lapnál.
Nagy kedvvel látott munkához, maga is írt cikkeket, tárcákat, humoreszkeket, jellemzően iróniával megfogalmazott, szatirikus – de végkicsengésükben mindig rendszerbarát – cikkeket. „Leginkább a begyöpösödött buta emberek ingerelték, különösen, ha még hatalom is volt a kezükben. Kíméletlen iróniával tudott kivesézni”.
### A Népszabadság kulturális rovatának igazgatójaként (1962–1967)
Megbízhatóságának, pártbeli támogatóinak és a Magyar Nemzetnél mutatott vezetői teljesítményének köszönhetően 1962-ben még komolyabb megbízatást kapott. Kinevezték az első számú napilap, a Népszabadság kulturális rovatvezetőjének, és a még nagyobb rangot jelentő szerkesztőbizottságba is bekerült, amihez már a párt legfelsőbb döntéshozó testülete, a Politikai Bizottság jóváhagyása kellett.
A Magyar Nemzet kollaboráló vagy kollaborálni kénytelen, pártonkívüli írókat is megtűrő, irodalmiasabb szellemiségéhez képest a Népszabadság a kiemelt pártlapnak, a párt szócsövének számított, csupa párttag újságíróval, teljhatalmú irányítója Rényi Péter főszerkesztő-helyettes volt.
Komlós fokozatosan jelentős befolyást szerzett Rényi mellett a Népszabadságban. Rényi támogatásával Komlós nekilátott az addig alacsony színvonalú kulturális rovat fejlesztéséhez. Átalakította a szerkesztőséget, új embereket hozott. Gyertyán Ervin és Hegedűs Zoltán filmkritikus, Illyés Gyula házi szerző lett. Az '56 utáni szélsőségesen dogmatikus szellemiség helyébe a műértelmezéseknél ideológiai korlátok között, de teret engedett a többféle kritikusi véleménynek. Eközben a politikai vezetés közvetlen utasításait is Komlóséknak kellett az irodalmi rovat anyagaiba belefogalmazniuk.
Mint a Népszabadság rovatvezetője részt vehetett a párt legfelsőbb döntéshozó testülete, a Központi Bizottság ülésein, összefoglaló titkosszolgálati jelentéseket is rendszeresen megkapott, valamint a külföldi sajtót is olvasta, így kivételes tájékozottsággal rendelkezhetett a mindenkori politikai helyzetet illetően. A nála dolgozó Hajdú János idegen nyelven is tájékozódó, a világpolitika történéseiben mindig naprakész vérbeli hírlapíró entellektüelként írja le, „hatalmas tájékozódási ambícióval és ösztönökkel”.
Rendszeresen járt Nyugat-Európába, filmfesztiválokra, sajtóeseményekre, kulturális rendezvényekre és nyaralni. Ekkori barátnőjével, Surányi Lili filmrendezővel több dokumentumfilmet készített íróként és riporterként. Interjút készítettek Rómában Amerigo Tot magyar származású szobrászművésszel.
### Országos ismertség – Rádiókabaré és TV-műsorok
A Népszabadság mellett az Élet és Irodalom állandó filmkritikusa volt, írt szövegeket tévéműsorokhoz, filmforgatókönyveket. Országosan ismert személyiséggé vált, miután konferanszaival szerepelt a Rádiókabaréban, Az érem harmadik oldala (1964-66) majd később Az én csatornám című televíziós műsorával pedig a televízióban. Az érem harmadik oldala saját, egyszemélyes műsor volt, melyben havonta egy vasárnap este karosszékben ülve adta elő jellegzetes ironikus, példabeszédszerű konferanszait. 1965-1981 között láttak napvilágot szatírái, humoreszkjei és jelenetei, több kötetben.
### A Mikroszkóp Színpad megalapítása
1967-ben, régi vágyát megvalósítandó, az MSZMP felső bizalmi köréhez tartozó Komlós – Aczél György támogatásával – megszerezte a párttól a jóváhagyást egy önálló kabarészínház alapítására. Hogy színházi jártasságát bizonyítsa, még egy színdarabot is írt Majakovszkijról (3-4 előadást ért meg a Nemzeti Színházban). A Mikroszkóp Színpad első korszakában a műsorok nagy részét a színházigazgató Komlós maga írta és konferálta. Komlós jellegzetes politikai konferanszai adták a műsor keretét, a konferanszok között pedig kabaréjeleneteket adott elő a színésztársulat. Komlós kabaréigazgatóként is kivételesen tájékozott volt. Elérte ugyanis, hogy a Mikroszkóp vezetőjeként továbbra is megkapja a Központi Bizottságtól a csak vezetőknek és Népszabadság szerkesztőknek járó napi bizalmas jelentéseket, ami a politikai humor gyártáshoz szükséges volt.
A Mikroszkóp első időszakának fő színészei Harkányi Endre, Gera Zoltán, Soós Edit és Gordon Zsuzsa voltak. Major Tamás és Agárdi Gábor külsős tagként szerepeltek. Komlós a színészek megszerzéséhez szükség esetén a befolyását is latba vetette. A fiatal Harkányit egy vígszínházi előadáson kinézte magának. Szólt a minisztériumban, mire a Vígszínház rendezője, a pártnál befolyással nem rendelkező, „polgárinak” tartott Várkonyi Zoltán kénytelen volt átengedni Harkányit, aki így drámai szerepek helyett kabarészínészi pályára kényszerült. A Shakespeare-kurzus ügye miatt bebörtönzött, vígszínházas Gera Zoltánt szabadulása után szintén erős befolyásával élve vette magához.
Főrendezőnek előbb Aczél György kérésére Gál Pétert nevezte ki, de ahogy lehetett, helyére 3 év után a gyakorlati munkában addig is segítő Marton Frigyest nevezte ki, akivel 10 éven át, haláláig dolgozott. 1970 táján Marton javaslatára szerződtette az ismeretlen fiatal színészből önálló országjáró hakniműsorai, majd rádiós és tévészereplései révén egyre népszerűbbé váló Hofi Gézát, bár Komlós előbb húzódozott Hofi „alpári humora” miatt. Hofi a társulat meghatározó sztárja lett, fellépései egyértelműen sikeresebbek voltak Komlós konferanszainál. Komlós mégis támogatta Hofit, erősítve a Mikroszkóp sikerét. Komlós a szűk társasági körével tartott éjszakai vita- és ivópartikon Hofival közösen fejlesztették ki a „közülünk való melós” karakterét, ami Hofi meghatározó stílusjegyévé vált.
Munkamódszerét E. Fehér Pál így jellemezte: „Előadás után összejött a társaság Komlós irodájában, ahol beszélgettünk és ittunk. Zoltai hozta a konyakot, de ő nem maradhatott a szobában. Ott voltak a szovjetek, Tamás Pista, Agárdi Gábor, Gyurkó Laci, MGP is elég gyakran előfordult, természetesen Hofi, no meg Tóth Dezső és Szabó István színházi főosztályvezető. [...] Komlós állta a cehhet, és nagyon lebaltázott minket, ha hoztunk italt, mert nem hagyott senkit fizetni. Általában napi dolgokról folyt a fecsej, hírek kommentárok hangzottak el. Biztosak lehettünk benne, hogy másnap benne lesz a műsorban.”
Az 1970-es években népszerű vidéki haknikörutak szervezésével sikerült a vezetői fizetést rendszeres extra gázsival és szervezői bevétellel kiegészíteni: ismert szórakoztató művészekkel (humorista, énekes, bűvész stb.) adtak vegyes előadásokat, egy időben, 5-6 szomszédos falusi művelődési házban. Míg a napidíjas művészek adták az alapműsort, Komlós Hofival „pöttyözött" – végigjárta az összes műsort.
Színházi tevékenysége mellett hosszú ideig szerepelt a Rádiókabaréban is: Az érem harmadik oldala, valamint Az én csatornám című televíziós műsorai nagy sikert arattak. Komlós Hofival való viszonya a halála előtti években megromlott.
### Hanyatló egészsége, halála
Színházigazgatói évei alatt sajátos, egyszerre feszített és bohém, önromboló életvitelt folytatott. „Mindig volt benne egy liter konyak. Estére legalábbis. Enélkül fellépni se tudott. Néha szó szerint. De a közönség sohasem vette észre.” Utolsó éveiben kétszer is szívinfarktus érte, életvitelén mégsem változtatott. 1980. július 18-án, 58 évesen, hirtelen halt meg szívrohamban, Budapesten. Farkasházy Tivadar szerint sokan tartottak tőle, és nem voltak igazán megrendülve a temetésekor. Halála után Hofi új műsorában „Komlós után szabadon” hofis geggel búcsúzott mentorától.
## Komlós, mint kabarészerző és konferanszié
Komlós kabaré konferansziéként sajátos stílust képviselt: hosszú, nagyívűen felépített, intellektuális gondolatmeneteket mondott, politikai üzenetekkel, kétértelmű poénokkal, fanyar iróniával. Népszerű sorozata volt a Lujza és Jenő, Psota Irén és Major Tamás előadásában. Farkasházy szerint Komlós receptje az volt, hogy ő megírta a tanmeséit, „Harkányinak meg Gerának el kellett mondani a példabeszédeket, amiknek a végén mindig ott volt egy vörös farok. Komlós szerintem ezeket az okosságokat azért tudta eladni, mert utána jött Hofi, aki megnevettette az embereket.” A közönség körében egyre csökkenő népszerűségű konferanszait kortársai így jellemezték: „A tévében havonta megjelent mimika nélküli, zárt mandarinarcával, ...görcsös gesztusokkal.” (Molnár Gál Péter); „...ha valaki megjelenik [a színművészeti főiskolán] hasonló gesztikulációval, nem engedjük színpadra.; „Mint kabarettista jóval nagyképűbb volt, mint amikor ő képviselte a magyar kulturális politikát (Ungvári Tamás, színművészetis tanárként). „...csillogóan művelt volt, és kegyetlenül logikus. Ezek a konferanszok műtétek voltak, a sebész pontosságával odatalálva, soha egy millimétert nem hibázva.” (Peterdi Pál); „Komlós tulajdonképpen a színpadon is újságíró volt. [...] Vezércikkeket mondott el konferansz helyett. Komlós azt folytatta, amit mint humoros hangvételű publicista a Népszabadságban elkezdett.” „Hofinak nagyobb sikere volt, meg hát tündöklő volt. Jani nem volt tündöklő a színpadon, ő [...] éles és kemény logikával felépített számokat adott elő.” (MGP). Komlós – helyzetét kihasználva – hajlamos volt a poénok ellopására a humorista kollégáktól. Mivel privilégiuma volt, hogy 40-50 percig beszélhessen a szilveszteri kabaré elején, ha kezébe került az utána következők szövege, „szemérmetlenül kiszedte a poénokat” és gyorsan elmondta előttük. Farkasházy szerint Komlós legnagyobb érdeme, hogy a kabarét jobb időkre átmentette.
### A Komlós-féle szocialista politikai kabaré
Komlós János a Kádár-Aczél-korszak egyik legjellegzetesebb kommunista értelmiségi figurája volt. Egyik fő létrehozója a „szelep rendszerű” politikai kabarénak, hozzájárulva közvetve Magyarország legvidámabb barakk jellegéhez. Komlós, „miközben a folyamatos kádári kiegyezést szolgálta, propagálta azt a véleményét, hogy a kabaré mindig hatalomellenes, független és kisemberpárti.” Farkasházy Tivadar szerint „Komlós látszólag bátor dolgokat mondott, de igazából mindig az volt a végkicsengésük, [...] hogy tulajdonképpen a rendszer jó, csak vannak buta emberek, és ő a butaság ellen harcol.” A politikai feltételek a 60-as évek végén kedveztek a Rádiókabarénak és a komlósi humornak. Reformkísérletek kezdődtek, bizonyos mértékig javult az életszínvonal, az emberek mindennapi élete kedvezőbbé vált. A politikai vezetés lassan rájött, hogy a humor a feszültségek levezetésével segíti a rendszer legitimitását és stabilitását, „kinevetni önmagunkat, ez nem szocializmusellenes valami”. Így a pártelitben és a magyar kultúrpolitikában befolyásos vezetők – legfőképpen Aczél György – támogatták Komlós tevékenységét. Molnár Gál Péter szerint egy darabig progresszív szerepet játszott a Mikroszkóppal, publicisztikájával, az ’56 utáni dogmatikus viszonyok lazításával. Aztán a 70-es évektől az egyre inkább „felülről engedélyezett odamondogatássá” váló szerep mind kevésbé volt hiteles a közvélemény számára. „Az új gazdasági mechanizmus csődje után érezte, hogy a pátosz, amit ő a humor mellett művelt, nem igazán alkalmazható a hazugság veszélye nélkül. Talán '68 az a határvonal, akkor már országos ismertségre tett szert a televíziós műsorai következtében, amitől kezdve a közéletben való részvétel vágya egyre kisebb lett benne. [...] nem is annyira az alkohol vitte el, mint inkább egy világnézet csődje volt az, amibe végül belehalt.”
## Magánélete, jellemrajza
Hírlapíróként Budapest legjobb szabójánál varratott ruhákban járt, már-már gigerlisen elegánsan. Befutott igazgatóként nagyvonalú villában élt, terveit Janesch Rudolffal, a főváros akkori főépítészével készíttette. Szerette a nőket, és őt is szerették a nők. Munkahelyein az ott dolgozó titkárnők általában rajongtak érte. A 60-as évek elején közös munkák során összejött Surányi Lili filmrendezőnővel, éveken keresztül tartó kapcsolatukról a művészvilág és családja is tudott. Kedvenc itala a konyak volt, bár ismerte a Seguintól kezdve a Rémy Martinig a világ összes jó konyakját, a Lánchídra esküdött. Fradi-szurkolóként bérlete volt az Üllői úti focimeccsekre. Hiú volt írástudására, gondolkodóképességére, írásainak visszhangjára, olvasókra-hallgatókra-nézőkre tett hatására.
A sikerei csúcsán a pártvezetés személyes kapcsolatrendszerében kivételezett kapcsolatok fűzték a Kádár-rendszer kulturális életének nagyhatalmú vezetőjéhez, Aczél Györgyhöz, a körülötte csoportosuló legszűkebb bennfentes értelmiségi körhöz tartozott. Így a párt képviselőjeként – a Kádár-rendszerre jellemzően – a saját területén teljhatalmat élvezett, a párt politikai hatalmát megkérdőjelező ellenvéleményt, szellemi ellenállást nem tűrt meg. Aczél György mindig úgy beszélt Komlós Jánosról, mint ezer százalékig megbízható, a szó nemes értelmében egy eszmerendszer és egy politikai törekvés alapkatonájáról „Komlós őszintén hitt a szocializmus eszményeiben, de egyáltalán nem gondolta azt, hogy ezt fafejű és unalmas, főleg pedig humortalan funkcionáriusok fogják felépíteni. [...] szomjazta a sikert, lépten-nyomon elismerésre vágyott, még ha gondosan és gőgösen leplezte is ezt.” Barátnője szerint „nyilván irigységből, de nagyon sok utálat, gyűlölet övezte. Féltek tőle.” „Egy nagyon okos, távolságtartó, abszolút racionális, fura pofa volt. Olyan ember, akitől inkább félni kell.” (Szilágyi János)
Marton Frigyes szerint az antiszemitizmussal, a háború előtti fasizmusra emlékeztető legkisebb jelenséggel szemben is kérlelhetetlen volt. „Ha élne, Csurkával mosná fel az előszobát.” Nem kedvelte Illyés Gyulát, Kodolányi Jánost, Németh Lászlót sem, mert antiszemitának tartotta őket.
## Emlékezete, anekdoták
### A Latinovits-visszaszólás
A művészkörökben közismert anekdota szerint 1976-ban egy alkalommal Latinovits Zoltán bement a Mikroszkóp Színpadra megnézni egy előadást. Találkozásukkor Komlós így szólt Latinovitshoz: „Nem tudom, miként üdvözöljem itt Önt: mint Latinovits Zoltánt, a híres színészt, mint Latinovits földbirtokos fiát vagy mint a legidősebb Gundel unokát?” Latinovits így válaszolt: „Én sem tudom, kinek köszönjem meg, Komlós Jánosnak, a Mikroszkóp Színház igazgatójának, az egykori ÁVO-s katonatisztnek vagy a zsidó rabbi( fiá)nak?
### Fél konyak útközben
A 70-es évekbeli Mikroszkóp műsor egyik, Marton Frigyes által kieszelt show-eleme volt, hogy Komlós a műsorszámok között a legváratlanabb helyekről lép be a terembe, hol elöl, hol hátul, alul vagy felül, meglepve a közönséget. A színházi pletyka szerint Komlós e formabontó ötletnek azért is örült, mert így kénytelen volt az előadás közben 8-10-szer is átsietni a szomszédos Rátkai-klub büféjén, ahol mindig be tudott kapni egy, a pincérek által előre odakészített fél konyakot.
### Királyhegyi Pál szatirikus sírverse Komlós Jánosról
## Színházi munkái
A Színházi Adattárban regisztrált bemutatóinak száma: szerzőként: 38; színészként: 14.
### Szerzőként
- Sok téma keres egy szerzőt (1961)
- Így írunk mi! (1962)
- Bohózat-album (1962)
- Lélektől lélekig (1963)
- Ezek a mai fiatalok (1963)
- Tiszta szóval (1963)
- "A humor: a teljes igazság" Mikes Lilla előadóestje (1963)
- Nem félünk a tv-től (1963)
- Nem politizálunk (1963)
- Ez van! (1964)
- A könyvek és én (1964)
- Így szerkesztünk mi! (1964)
- Made in Hungary (1966)
- Paródia-parádé – Mikes Lilla estje (1967)
- Az Édent bezárták (1967)
- Mindenre Képes Újság (1967)
- Lear király (1967)
- Tessék tovább menni (1969)
- Kiszera méra bávatag (1969)
- A tetőn dolgoznak! (1970)
- Aki néző akar lenni (1971)
- Tiszta vizet a fejekbe... (1972)
- A versenyló halála (1973, 1977)
- Iván hajója (1974)
- Magától nem megy (1974)
- 'Folyt.köv.' (1975)
- Thália kabaré (1975)
- Fehér hajó (1976)
- Ki fog gólt lőni? (1976)
- 60\. szimfónia (1977)
- Minek néz engem? (1978)
- Az első vadászat (1979)
- Jóból is megárt a kevés (1983)
- Csendesek a hajnalok (1984, 2003)
### Színészként
- Nem félünk a tv-től....
- Nem politizálunk....
- Ez van!....
- Mindenre Képes Újság....
- Fő a fejünk....Konferanszié
- Tessék tovább menni....Konferanszié
- A tetőn dolgoznak!....
- Aki néző akar lenni....
- Tiszta vizet a fejekbe....
- Magától nem megy....Konferanszié
- Thália kabaré....Vendég
- Ki fog gólt lőni?....Konferanszié
- 60\. szimfónia....
- Minek néz engem?....Konferanszié
## Filmjei
- Minden kezdet nehéz (1966)
- Nem várok holnapig... (1967)
- Ez csak divat (1976) tévésorozat
## Idézetek
## Irodalmi művei
- Elárult ország (az 1945-ös német megszállás és a Horthy-korszak történelmi krónikája és elemzése, 1961)
- Többet ésszel, mint anélkül (karcolatok, 1962)
- Az érem harmadik oldala (karcolatok, 1964)
- Csak az első száz év nehéz (humoreszkek, 1965)
- Miért kell az oroszlánt felfújni? (szatírák, 1966)
- A kritikáról. 1959/60; Magyar Újságírók Országos Szövetsége Újságíró iskola, Bp., 1966
- Az Édent bezárták (színmű, 1967)
- Gól nélkül nem megy (humoreszkek, jelenetek, 1967)
- Nyitott szemmel (tanulmányok, kritikák; Szeged, 1969)
- Fő a fejünk (humoreszkek, 1970)
- Mikroszkóp; Magyar Újságírók Országos Szövetsége, Bp., 1972
- Görgey Gábor–Komlós Jánosː Európa express; inː A lónak vélt menyasszony; rend. tanácsok Ardó Mária, Bicskei Gábor; NPI, Bp., 1973 (Színjátszók kiskönyvtára)''
- Hányszor mondjam? (humoreszkek, 1974)
- Tiszta vizet a fejekbe (humoreszkek, 1981)
## Díjai, elismerései
- Rózsa Ferenc-díj I. fokozat (1961)
- Karinthy-gyűrű (1976) |
11,255 | Sakk | 26,882,990 | null | [
"Sakk",
"Táblajátékok"
] | A sakk ősi, perzsa eredetű táblajáték két személy részére, és egyben sportág is. A „sakk” szó – amely nemcsak a játékot jelenti, hanem azt a helyzetet is, amikor az ellenfél királya „ütésben van” – a perzsa „shāh” (شَاه) szóból ered, amely uralkodót jelent. A sakk története a legendák világába nyúlik vissza. Az ismert mese szerint egy brahmin, név szerint bizonyos Széta találta fel a sakkot. Jutalmul a rádzsától első hallásra jelentéktelennek tűnő fizetséget kért, mindössze annyi búzaszemet, amennyi a sakktábla mezőire a következő szabály szerint képletesen rátehető: az első mezőre egy, a másodikra kettő, a harmadikra négy, vagyis az előzőnek mindig duplája. Hamar kiderült, hogy ennyi búza nem terem a Földön, hiszen a brahmin összesen 2<sup>64</sup>−1= (tizennyolctrillió-négyszáznegyvenhatbilliárd-hétszáznegyvennégybillió-hetvenhárommilliárd-hétszázkilencmillió-ötszázötvenegyezer-hatszáztizenöt) búzaszemet kért.
A sakknak különféle változatai ismertek, ezek közül ez a cikk az Európában legnépszerűbb modern sakkot ismerteti.
Az első hivatalos sakkvilágbajnokságot 1886-ban játszották, és Wilhelm Steinitz nyerte. Ezzel ő lett a sportág első világbajnoka. 2020-ban a norvég Magnus Carlsen a világbajnok, aki 2013-ban, Csennaiban nyerte el a címet az indiai Visuvanátan Ánandtól, és a címét azóta háromszor (2014, 2016, 2018) megvédte. A nők között az első sakkvilágbajnokságot 1927-ben rendezték, amelyet Vera Menchik nyert meg. 2020-ban a kínai Csü Ven-csün a női világbajnok. A bajnokságokat a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) rendezi meg.
A sportágban 1924 óta rendeznek olimpiát, 1950 óta már rendszeresen kétévenként, amelyet a FIDE szervez, és nincs köze a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által szervezett játékokhoz. A magyarok a sakkolimpia nyílt versenyén eddig ötször állhattak fel a dobogó legmagasabb fokára (ebből Magyarország kétszer nem hivatalos olimpián győzött), a női versenyen két alkalommal szerezték meg az aranyérmet. A 2018-as sakkolimpiát a grúziai Batumiban rendezték.
## A sakk leírása
A sakkjátékot két játékos játssza egymás ellen a négyzet alakú, nyolc sorra és nyolc oszlopra felosztott sakktáblán, 16–16, azaz összesen 32 bábuval. A két játékos bábui határozottan eltérő színűek. A színek elnevezése világos, illetve sötét. Köznapi értelemben véve a sötét játékos bábui fekete színűek, míg a világoséi általában fehérek vagy világosbarnák (utóbbi főleg akkor, ha a bábukat fából készítették). A játékosok felváltva lépnek, és mindkettejük célja, hogy a másik fél király nevű figuráját a játékszabályok szerint bemattolják (azaz megtámadják, mégpedig úgy, hogy a támadást ne tudja elhárítani).
A sakktáblák és a figurák sokféle anyagból készülhetnek. A legegyszerűbbek akár kartonpapírból is lehetnek, rajzolt figurákkal. Jobb minőségűek a fából készült figurák, de vannak üvegből, csontból és fémből készült táblák és figurák is. Napjainkban a legelterjedtebb a műanyag sakk-készlet. Gyakori, hogy az utazás közbeni játékhoz mágneses bábukat használnak.
### A tábla
A tábla mindig akkor áll helyesen, ha a bal alsó sarokban sötét, a jobb alsóban pedig világos színű mező van. Vízszintesen az 1-től 8-ig, arab számokkal jelölt sorok, függőlegesen az a–h betűkkel azonosított vonalak vannak. Magán a sakktáblán többnyire nagybetűk láthatók, a játszmák lejegyzésénél kisbetűket írunk. A váltakozó színű négyzetek neve mező, és a vonalak, valamint sorok jelével hivatkozunk rájuk. A játékosok bal keze felé eső sarokmező sötét színű. A világossal játszó játékos esetén ez a mező az a1, sötétnél a h8. Alapállásban a világos király e1-en, a sötét király e8-on áll.
Az a–d vonalak neve vezérszárny, az e–h vonalaké királyszárny. A tábla közepe a centrum. Szűkebb értelemben ez csupán a d4, d5, e4 és e5 mezőket jelenti, tágabb értelemben centrumnak nevezzük a c3, c6, f6 és f3 mezők által kijelölt négyzetet. A sarkaikkal érintkező mezők képezik az átlókat. Az a1–h8, illetve az a8–h1 átlókat nagyátlóknak hívjuk.
### A figurák
A játék kezdetén a világosnak és a sötétnek ugyanannyi figurája van: 1–1 király, 1–1 vezér (alternatív neve: „királynő”), 2–2 bástya (alternatív neve: „torony”), 2–2 huszár (alternatív neve: „ló”), 2–2 futó és 8–8 gyalog (alternatív neve: „paraszt”). A figurák kiindulási helyzetét, illetve mozgatásuk lehetőségeit a játék szabálya határozza meg.
A 8–8 gyalogon és az 1–1 királyon kívül minden figura tiszt. A huszárt és a futót könnyűtisztnek, a vezért és a bástyát nehéztisztnek hívjuk. A kiindulási helyzetben elfoglalt helyük (királyszárny vagy vezérszárny) alapján szokás beszélni királybástyáról, vezérfutóról stb., ezek azonban nem hivatalos elnevezések. Azt a sort, amelyen alapállásban a tisztek és a király állnak (világos esetében az 1., sötét esetében a 8. sort) alapsornak hívjuk.
A figurák értékét egyrészt a lépéslehetőségeik, másrészt az adott állás határozzák meg. Egyszerűbb esetben szokás úgy becsülni, hogy egy gyalog 1 egységet ér, egy könnyűtiszt 3-at, egy bástya 5-öt, a vezér 9-et vagy 10-et. Eszerint általános érvénnyel lehet azt mondani, hogy a vezér erejét tekintve kb. két bástyával vagy három könnyűtiszttel egyenértékű. A konkrét helyzetben ezek az értékek azonban egészen szélsőségesen is változhatnak.
#### Király
A király a játék legfontosabb bábja, hiszen az egész játék a bemattolására irányul. Bármely irányban (vízszintesen, függőlegesen, átlósan) léphet, de csak egy mezőt, vagyis csak a közvetlen szomszédos mezőre, kivéve ha sáncol. Két király nem állhat közvetlen egymás mellett, mert akkor mindkettő sakkban lenne, az előző lépésben tehát az egyik királlyal sakkba léptünk, ami szabálytalan lépésnek számít.
A király mozgását korlátozza, hogy sakkba nem léphet, azaz nem állhat olyan mezőre, amelyen ki lehetne ütni. Azért csak „lehetne”, mert a szabályok szerint a király nem üthető. Ha mégis megtámadják, akkor a Sakkadás című szakaszban ismertetett háromféle mód valamelyikével meg kell szüntetni a támadást. Amennyiben az ott leírtak közül egyiket sem lehet végrehajtani, de a király ütésben van, akkor a király mattot kapott.
#### Vezér
A figura perzsa neve „tanácsadó”-t jelent (Wesir, Vazir, )
A vezér mozgása olyan, mintha egyesítettünk volna egy futót egy bástyával, azaz egyenesen vagy átlósan bármely irányban, bármennyi mezőt léphet, mindaddig, amíg a tábla széléhez nem ér, vagy egy másik figura nem kerül az útjába (ha ez ellenséges figura, kiütheti, ha saját báb, meg kell állnia egy mezővel előtte). E szabály egyébként a huszár (és a sáncolás nevű lépés) kivételével minden figurára igaz. Tág mozgáslehetőségéből adódóan a vezér a sakkjáték legerősebb figurája.
Értékét 9 gyalog értékében (vagy annál többen) szokták meghatározni, bár ez nagymértékben függ a játék állásától.
#### Bástya
A figura perzsa nevének (rukh, ) jelentése „harci szekér”.
Bármennyi mezőt léphet, de csak függőleges és vízszintes irányban, átlósan nem, így egy helyről, bárhol is áll a sakktáblán, 14 mezőre léphet, ha másik figura nincs az útjában. Legjobban a nyílt vonalakat „kedvelik”, azaz az olyan vonalakat, amelyeken nem áll más bábu, mert itt tudják legjobban kifejteni erejüket. Kivételes lépése a sáncolás. A megnyitásban a világossal játszó játékos bástyái az a1-es és a h1-es, a sötéttel játszó félé pedig az a8-as és a h8-as mezőkön helyezkednek el.
A bástya a második legerősebb bábu a vezér után. Az adott állástól függően értéke körülbelül öt gyaloggal egyenlő, a könnyűtisztek bármelyikénél erősebb, két könnyűtisztnél azonban általában gyengébb. Ha egy könnyűtisztet egy bástyára cserélünk, akkor a bástyát elvesztő fél minőséghátrányáról beszélünk.
#### Futó
A futók átlós irányban léphetnek, bármennyi mezőt, amíg egy másik báb nem kerül útjába. A játékosok a játék elején két-két futóval rendelkeznek, melyek közül az egyik csak a sötét, a másik csak a világos mezőkön közlekedik. A futók a megnyitásban a világossal játszó félnek a c1-es és az f1-es, a sötét bábukkal játszó játékosnak pedig a c8-as és az f8-as mezején helyezkednek el.
Egy játékos két futóját futópárnak hívják. A játék különböző szakaszaiban (a középjátékban vagy a végjátékban) a táblán kialakult hadállástól függően a futópár gyakran bizonyul erősebbnek, mint két huszár vagy egy huszár–futó pár (noha alapesetben, mint láttuk, egy huszár és egy futó ugyanannyit ér). A futó értékét 3 gyalogéban szokták számolni, bár ez nagymértékben függ az állástól.
#### Huszár
A róla elnevezett „lóugrásban” lép: vízszintesen jobbra vagy balra két mezőt, majd függőlegesen fel vagy le egyet (vagy fordítva: függőlegesen fel vagy le kettőt és vízszintesen jobbra vagy balra egyet). Mivel a huszárnak nincs konkrét menetiránya, csak kiindulási és érkezési mezője (azaz nem „halad”, hanem ugrik), nincs értelme „útjában álló bábról” beszélni. A huszár lépéslehetőségeit egyedül az korlátozza, ha a tábla szélén vagy a sarokban áll, illetve ha saját figurák állnak az érkezési mezején. Sarokmezőről a huszár üres táblán is mindössze két helyre léphet, a centrumban nyolcra, ahogyan az a diagramról is leolvasható. Mozgása sajátosságából adódóan a huszárlépés kiindulási és érkezési mezeje mindig ellentétes színű. Ebből következik, hogy az indulási mezővel azonos színű mezőre mindig csak páros, ellenkező színű mezőre csakis páratlan számú lépésben juthat el. Ahhoz, hogy a huszár a kiindulópontjához képest vele szomszédos mezőre kerüljön, bonyolult manővereket kell megtennie több lépésben.
A játék elején mindkét fél két-két huszárral rendelkezik, amelyek világos esetében a b1-es és g1-es, sötétnél a b8-as és g8-as mezőkön állnak. Önmagában két huszár nem tudja bemattolni a királyt, de a saját királya segítségével beadható a matt, feltéve, hogy az ellenfélnek még van legalább egy gyalogja, amelyikkel mozoghat. A huszár értékét általában három gyaloggal egyenértékűnek számítják, ebből következik, hogy egyenlő a futóval, de tényleges értéküket a gyalogszerkezet és az állás egyéb sajátosságai határozzák meg.
#### Gyalog
A gyalog kizárólag előre léphet. A kiindulási helyéről mind a nyolc gyalog tetszés szerint egy vagy két mezőt léphet előre, de a továbbiakban lépésenként mindig csak egy mezőt haladhat előre. Ütni azonban csak jobbra vagy balra átlósan tud, szintén csak egy mezőnyi távolságra.
Ha a gyalog áthaladt az egész táblán és eljutott az ellenfél alapsorába, átváltozik tisztté. Ez úgy történik, hogy a gyalogot levesszük a tábláról, és a helyére állítunk egy (a táblán levő állományon kívüli) vezért, bástyát, futót vagy huszárt, tetszés szerint, függetlenül attól, hogy a felvett figurából hány van már a táblán (eszerint egy játszmában elméletileg akár kilenc azonos színű vezér is lehetne a táblán: az eredetileg is meglévő, valamint a nyolc gyalogból átváltozott). A játékosok többnyire a vezér figuráját választják, mivel az a legerősebb. Ugyanakkor adódhat olyan állás, amikor érdemes más figurát fölvenni (például huszárt). Az alapsorra való belépés (vagy beütés), a gyalog (és esetlegesen a leütött figura) levétele a tábláról, az új figura felhelyezése – mindez egyetlen lépésben történik, mégpedig szükségszerűen: ha a gyalog elérte az utolsó sort, kötelező az átváltozás (ez az átváltozás az esetek többségében a végjátékban következik be).
Van egy kivételes ütési lépés, a menet közbeni ütés, az en passant, amelyről a Különleges lépések szakaszban esik szó.
### Lépés és ütés
Egy mezőn egy időben csak egy figura állhat. A játékot mindig világos kezdi, és tetszése szerint – de a szabályoknak adta kereteken belül – valamelyik figuráját áthelyezi egy másik mezőre. Ezt lépésnek hívjuk. Ezt követően sötét lép egyet. A játékosok felváltva lépnek, passzolásra nincs lehetőség („lépéskényszer”). Ha egy mezőn az ellenfél bábuja áll, azt egy szabályos lépéssel ki lehet ütni: az ellenfél figuráját levesszük a tábláról, és saját, odalépő bábunkat tesszük a helyére. Saját figura kiütésére nincs lehetőség.
### Különleges lépések
A sakkban három különleges lépés van:
- Sáncolás (avagy a szlengben: rosálás) • A király és az egyik bástya együttes lépése. Ezt világos is, sötét is mindössze egyszer teheti meg a játék során. A király a kiválasztott bástya felé lép két mezőt, a kiválasztott bástya pedig a király által átlépett, tehát a királlyal szomszédos túloldali mezőre kerül. Ha a király a királyszárnyra sáncol, azt rövidsáncnak (írott jele: 0–0), ha a vezérszárnyra, hosszúsáncnak (írott jele: 0–0–0) hívjuk. A sáncolás csak akkor lehetséges, ha az alábbi feltételek mindegyike igaz:
1\. a király még nem lépett a játszma folyamán;
2\. az a bástya, amellyel sáncolni szeretnénk, még nem lépett a játszma folyamán;
3\. a király és a bástya között nem áll sem saját, sem ellenséges báb;
4\. a sáncolás előtt a király nem áll sakkban, a sáncolással nem kerül sakkba, és a sáncolás közben nem halad át olyan mezőn, amelyet ellenséges báb támad.
Megjegyzés: ezekből a szabályokból következik, hogy sáncolással nem lehet sakkból kilépni és sáncolással nem lehet ütni; viszont nem tiltja semmi, hogy adott esetben sánclépéssel adjunk sakkot az ellenfélnek.
- Ütés menet közben (en passant) • Ha a kiindulási mezőjéről kettőt lépő gyalogunkkal áthaladunk egy ellenséges gyalog ütésmezején, akkor az ellenfél gyalogunkat a következő lépésben – de csakis akkor – leütheti. Az ütés pontosan úgy történik, mintha az ütött gyalog csak egyet lépett volna.
- Átalakulás • Ha a gyalog beér az ellenfele alapsorára, akkor át kell változtatni a gyaloggal azonos színű tisztté: vezérré, bástyává, huszárrá vagy futóvá, a játékos választása szerint, függetlenül attól, hogy az adott tisztből hány van még játékban. Általában a vezért szokás választani, mivel az a legerősebb figura. Előfordulhat azonban, hogy a játékhelyzet miatt más átalakulás a kívánatosabb. Ennek leggyakoribb esete a huszárrá változás, mivel ez az egyetlen figura, amelynek lépésére a vezér nem képes. Bástyává vagy futóvá átalakulni akkor szokás, ha az új vezér megjelenése patthelyzetet eredményezne. Ha nincs olyan kiütött figura, amit az átváltozott gyalog helyére tehetnénk, használhatunk másik készletből való bábokat, vagy valamilyen jelzőt, pl. pénzérmét.
### Fogott figura lép, letett bábu marad
Franciául: pièce touchée (am. „megérintett bábu”). Az alább említett kivételtől eltekintve, ha a lépésre következő játékos megérinti saját figurái egyikét, köteles azzal lehetőség szerint szabályos lépést tenni. Ha az ellenfél figuráját érinti meg, lehetőség szerint köteles azt kiütni. Továbbá a megtett lépést nem lehet visszavonni, azaz az elengedett bábu már nem mozdítható. Ez alól a versenyző csak akkor mentesül, ha az érintés előtt Igazítok! (J'adoube, ejtsd: zsadub) felkiáltást tesz, majd ezt végre is hajtja. Nem hivatalos játszmáknál e szabály alkalmazásáról előzetes megegyezés alapján döntenek. Ez alól csak egy kivétel van: ha olyan figurát érintett meg a játékos, amellyel nem lehet szabályos lépést megtenni. Ez alatt az a helyzet is értendő, ha a játékos megérint egy figurát, de közben a királya sakkban van. Ekkor ha a megérintett figura közbehúzásával vagy a sakkot adó ellenséges bábu leütésével védhető a sakk, akkor azt azzal köteles védeni, akkor is, ha ezzel anyagi hátrányba kerül. Ha azonban a fogott báb közbehúzásával vagy a sakkadó bábu leütésével nem védhető a sakk, akkor a „fogott báb lép” szabály nem érvényes, mert egy szabályos lépéssel a sakkot kell kivédeni.
### Sakkadás
Ha az ellenfél lépésével olyan helyzet alakul ki a táblán, hogy amennyiben megint ő következne lépéssel, kiüthetné a királyunkat, akkor sakkot kaptunk, másként fogalmazva a királyunk sakkban áll. A sakkot kötelező megszüntetni, különben veszítünk. Ez háromféleképpen történhet:
1. Kilépünk a sakkból, vagyis királyunkkal olyan mezőre lépünk, amelyet nem támad ellenséges báb.
2. Leütjük a sakkot adó bábot.
3. Közbehúzunk egy másik figurát a támadó báb és a királyunk közé. Ez a megoldás értelemszerűen nem jöhet szóba, ha huszártól kaptunk sakkot, vagy közvetlenül szomszédos mezőről.
Vannak különleges sakkfajták, amik már nem részei az alapszabálynak, hanem következményei, de taktikai szempontból érdekesek:
- Felfedett sakk • amikor nem attól a figurától kapjuk a sakkot, amely a tényleges lépést tette. Ez úgy történhet, hogy a királyunk és a sakkadó báb között volt egy másik ellenséges figura, és ellenfelünk ez utóbbival kilépett az útból.
- Kettős sakk • ha a lépést követően nem egyetlen, hanem két figura is támadja a királyunkat. Ez történhet például úgy, hogy a királyunk és az ellenséges bástya között álló huszár ellép az útból (felfedett sakk), de maga is olyan mezőre érkezik, ahonnan sakkban tartja királyunkat. A kettős sakk nagyon erős lépésnek számít, hiszen kizárólag a sakkból való kilépéssel lehet megszüntetni.
- Villás sakkesetről akkor beszélünk, amikor a huszár a királyon kívül legalább egy nehéztisztet támad egyszerre. Ha a huszár a sakkadással egyidejűleg a vezért támadja, azt a köznyelvben sakk-sekk néven (angolul: royale fork) is nevezik.
### A sakkjáték célja
A sakkjáték célja olyan állás elérése, amelyben az ellenfél királya sakkban (ütésben) van, de nincs olyan mező, ahová szabályosan léphetne, és más szabályos módon sem tudja a sakkot kivédeni (azaz közbehúzni egy másik figurát, vagy leütni a támadó bábot). Ha ez történt, a király mattot kapott. Az eredeti játékszabályok szerint a játékot akkor nyeri meg valaki, ha ellenfelének mattot ad. A versenysakkban azonban az is győzelemnek számít, ha ellenfelünknek elfogyott az egész játékra meghatározott gondolkodási ideje (lásd alább). A gyakorlatban a mattadást általában nem várják be, hanem a vesztésre álló játékos feladja a játszmát.
### Események a játszma során
A játszma eseményei során használt legfontosabb fogalmak:
- Áldozat: ha (többnyire a jobb pozíció kedvéért) anyagi hátránnyal engedjük leütni valamely figuránkat. Azaz nem cseréről van szó.
- Csapda: gyakorlatlanabb sakkozók ellen bevethető lépéssorozat, amelyben az egyik fél látványos anyagi áldozatot vállal. Ha a partner ezt elfogadja, gyors és megsemmisítő vereséggel fizet érte.
- Csel: anyagi áldozat a megnyitásban, taktikai vagy pozíciós ellenérték reményében.
- Csere: ha a két játékos egymás azonos értékű figuráit üti le. Tehát gyalogot adunk gyalogért, könnyűtisztet könnyűtisztért, bástyát bástyáért vagy vezért vezérért.
- Ellentámadás: a támadásra adható egyik válasz, melynek során a támadó fél támadását a másik fél nem védekezéssel, hanem támadással kívánja megakadályozni.
- Elterelés: egy sakkfigura kényszerítő erejű elterelése egy adott mezőről.
- Felfedés: egy sakkfigura megtámadása azáltal, hogy egy másik sakkfigura ellépésével megnyitja egy eddig tűzvonalában általa korlátozott sakkfigura tűzvonalát.
- Fenyegetés: olyan lehetőség megteremtése, amely közvetlenül előny szerzésére vagy mattra vezet.
- Fojtott matt: olyan matt, amikor a sakkot kapó király azért nem tud a sakkból ellépni, mert saját figurái veszik körül, és elveszik tőle a mezőket.
- Fór (előny): fórnak nevezzük, ha az egyik játékos előnybe került a másikkal szemben. Fór lehet a gyakorlott játékos által biztosított anyagi előny a gyengébb félnek: az erősebb 16 figura helyett 15 (esetleg még kevesebb) figurával kezdi a játékot. A hiányzó figura függvényében beszélünk például bástyafórról vagy vezérfórról.
- Gyalogáttörés: egy gyalog útjának megtisztítása egy vagy több gyalog feláldozása árán.
- Kombináció: kényszerítő erejű lépéssorozat. Mattkombináció: a mattadást célul kitűző kombináció.
- Lépéskényszer: olyan állásban van ’lépéskényszer’, amikor a lépésen levő félnek köteles olyat lépnie, ami után rosszabb állásba kerül.
- Kötés: olyan játékhelyzet, amikor egy figurával nem lehet vagy nem ajánlatos lépni, mert ezzel üthető helyzetbe („ütésbe”) kerülne egy másik bábunk. Ha ez utóbbi a király, a lekötött figura lépését a szabályok zárják ki. E helyzetet szokás „abszolút kötésnek” is nevezni, szemben a „relatív kötéssel”, amikor a kérdéses bábuval lehet szabályosat lépni, csak a fenti okokból nem éri meg.
- Mérgezett gyalog: olyan védtelenül hagyott gyalog, melynek leütésére az ütő fél hátrányba kerülne.
- Minőség: a bástya és a könnyűtiszt különbsége. Ha például egy ütésváltásban világos elveszít egy futót, sötét egy bástyát, akkor világosnak minőségelőnye van.
- Nyárs: Nyársról akkor beszélünk, ha a két megtámadott figura azonos vonalon, soron vagy átlón helyezkedik el és a támadó figurához az értékesebb figura esik közelebb, amelynek el kell lépnie a megtámadott vonalról, áldozatul hagyva ily módon a mögötte elhelyezkedő kevésbé értékes bábut.
- Ráterelés: egy sakkfigura kényszerítő erejű ráterelése egy adott mezőre.
- Szabadgyalog: olyan gyalog, melyikkel szemben nem áll ellenséges gyalog, és amelyiknek útjában nem áll szomszédos gyalog sem.
- Támadás: valamilyen konkrét sakkfigura fenyegetésére, megszerzésére irányuló lépéssorozat.
- Térelőny: annak a játékosnak van térelőnye, aki több mezőt ellenőriz, ill. birtokol.
- Villa: olyan játékhelyzet, amikor egy figurával (általában gyaloggal vagy huszárral) egyszerre két ellenséges tisztet támadunk. Anyagi vagy minőségi előnyt lehet vele szerezni.
### A sakkjátszma részei
A játékosok a játszma során bármikor, illetve folyamatosan törekedhetnek mattadásra. A játékosok játékerejének növekedésével, illetve hasonló játékerejű ellenfelek játszmáiban a tényleges mattadásra vagy a játszma bármilyen módon való eldöntésére egyre több lépés után kerül sor. A sakkjátszma három szakaszát szokás megkülönböztetni.
#### Megnyitás
A megnyitás a játék kezdeti szakasza. A fő cél ekkor a jobb támadási pozíció megszerzése (ez gyakran a centrummezők birtoklását vagy kontrollját jelenti), a bábuk mozgásba hozatala, a király biztonságba helyezése (például sáncolás útján), valamint az ellenfél kibontakozásának megakadályozása. Ez általában 8–10 lépést jelent, de esetenként 30 lépésig is eltarthat. Amikor például 30 lépésről beszélünk, akkor 30 pár lépésről van szó. A sakkban a lépéseket általában párosával számolják.
Mivel véges számú játékindítás lehetséges, lehetőség van a játszmakezdő lépéskombinációk kiértékelésére, amit ma már számítógépes szoftverekkel végeznek (a versenyeken a játékosok természetesen csak az emlékezőképességükre támaszkodhatnak).
Az ezzel foglalkozó tudományág, a megnyitáselmélet alapvetően háromfajta kezdést különböztet meg:
- Nyílt megnyitás: nyitólépése e4 e5, (például ilyen a spanyol megnyitás)
- Félig nyílt megnyitás: nyitólépése e4 (...), és az e5 helyett más lépés (...) (például c5 után a szicíliai védelem)
- Zárt megnyitás: a többi lépés 1. d4, 1. c4 vagy 1. Hf3 (például a vezércsel több változata)
Ezen megnyitások elnevezése arra utal, hogy a zárt megnyitásban gyakran zárt állás alakul ki. Azaz ellenfelek bábui jobban lezárják a lehetőségeket, és utána pozíciósabb a játék. Tipikusan például a centrumban két gyalogvonal alakul ki, amely ideiglenesen korlátozza a tisztek mozgását.
#### Kezdés vagy végjáték?
Kezdő játékosok esetében előfordulhat az ún. susztermatt, amikor a mattot az első négy lépésen belül megadják. A tipikus a hosszabb, esetenként akár 8–10 lépésből álló megnyitási szakasz, kivételesen vannak megnyitások, ahol még 20 lépésen túl is megnyitásról beszélünk. Létezik kétlépéses matt is, az úgynevezett bolondmatt.
#### Középjáték
A középjáték a megnyitásnak nevezett szakasz után következik, és jelentős részben a választott megnyitás határozza meg a kezdetét. A középjátékban a játékosok vagy helyzeti vagy ún. anyagi (a bábuk számában illetve játékerejében való) előnyök szerzésére törekednek. Jellemző az, hogy sok bábu van még a táblán, emiatt az állásokban sok lehetőség van, így az állások kiértékelése és a legjobb lépés meghatározása itt a legnehezebb. Fontos feladat a motívumok (pl. görög áldozat (klasszikus futóáldozat)) felismerése és kiaknázása.
#### Végjáték
A végjáték a játszma utolsó szakasza, amelyben a táblán általában kevés báb marad. Emiatt a lehetséges lépések száma korlátozottabb, a tábla jobban átláthatóbb. Azonban itt is nagyon éles és hosszú taktikai játékok alakulhatnak ki. Három fő dologra kell figyelni végjátékkor:
Lépéskényszer
Gyalogok szerepe, ami ilyenkor felértékelődik.
A király, amelynek a szerepe megerősödik és az aktivitása megnő, hiszen nincs már a táblán olyan sok bábu, hogy gyorsan mattot lehessen adni.
### Stratégia és taktika
A sakkjáték két fontos eleme a játszma stratégiai felépítése, amelyre már az első lépésektől törekednünk kell, valamint az adott állásban rejlő taktikai elemek felismerése és alkalmazása a győzelem, vagy valamilyen kisebb vagy nagyobb előny elérése érdekében. Definíció szerint a stratégia a cselekvések egy hosszabb távú terve egy bizonyos cél elérése érdekében, amely gyakran az úgymond „győzelem” vagy egy probléma megoldása. Megkülönböztetjük a taktikától és az azonnali akcióktól, mivel a stratégia a cselekvések és azok végrehajtásához szükséges erőforrások biztosítását időben kiterjedten gondolkodva tervezi meg.
#### Stratégia
A sakkra konkretizálva: a stratégia hosszú távú terv az állás előnyös alakítására, a figurák minél jobb elhelyezésére, működésük összhangjára, bizonyos taktikai motívumok kialakítására. A stratégia az egész játszmára vonatkozó játéktervet jelenti, hogy miként építsük fel a részcélok teljesítésével a hadállásunkat.
A játszma során megkülönböztethetjük a megnyitási stratégiát, amely lényegében abból áll, hogy milyen – játékstílusunknak megfelelő – típusú megnyitással kívánunk vagy tudunk előnyösebb állással a középjátékba fordulni; a középjátékban alkalmazott stratégiai elgondolásokat, amelyek a megnyitási stratégiánkra épülnek, de már konkrétabb cél érdekében történnek (például az ellenfél állásában rejlő valamely gyenge pont szisztematikus kihasználása), amelynek révén közelebb kerülhetünk a végső stratégiai célunkhoz, a játszma megnyeréséhez. A végjátékoknak vagy a kedvező végjátékra történő lebonyolításnak ugyancsak megvan a szakirodalomban is széleskörűen tárgyalt stratégiája, amelyben a stratégiai cél legtöbbször az egyik gyalogunk átváltozásának elérése, ezzel érve el döntő anyagi előnyt.
A megnyitás nem más, mint felkészülés a küzdelemre, a stratégia alapjainak megteremtése. A középjáték maga a csata, a felek stratégiájának kivitelezése, melynek célja a király mattolása vagy döntő anyagi előny szerzése. Ha a csatában valamelyik félnek nem sikerül mattot adnia vagy döntő anyagi előnyre szert tennie, akkor a figurák lecserélődése utáni kevés bábos szakaszt nevezzük végjátéknak.
#### Taktika
A taktika rövid távú terv, konkrétan kiszámított lépésekkel, a sakk egyik leglátványosabb része. A taktikai elemek közé tartoznak a kettős támadások különböző típusai, az ütegek és kötések taktikai célú felhasználása, a figurák között együttműködési problémák kihasználása, a taktikai célú mattfenyegetések. A taktikai elemek felhasználhatók előnyszerzésre vagy rosszabb állásban döntetlen kikényszerítésére (például örökös sakk elérése taktikai eszközzel). A taktikai mintázatok felismerésének képessége szerzett képesség, amelyet nagyszámú kombinációs motívum megfejtésével, gyakorlás útján sajátíthatunk el.
### A játszma kimenetele
A játszma valamelyik fél győzelmével ér véget:
- Ha királyunk sakkban áll, és a sakk megszüntetése semmilyen módon sem lehetséges, a játszma véget ért: mattot kaptunk. A másik fél nyerte meg a játszmát.
- Ha időre játszunk, és lejárt a gondolkodási időnk, elveszítettük a játszmát.
- Ha olyan anyagi hátrányba kerültünk, hogy a folytatás csak időhúzás lenne, mert az ellenfelünk előbb-utóbb biztosan mattot ad, akkor a játszmát feladhatjuk.
A játék kimenetele további esetekben döntetlen:
1. Patt • A lépésre következő félnek nincs semmilyen lépéslehetősége, a királya azonban nincs sakkban.
2. Az ötven lépés szabálya • Ha úgy történik a játszma során 50 lépés, hogy közben nincs sem ütés, sem gyaloglépés, és bármelyik játékos igényli, akkor a játszma döntetlen.
3. Háromszori tükörkép • A táblán háromszor ugyanaz az állás látható. Ez nagyon gyakran örökös sakk formájában jelentkezik, azaz a király különféle sakkokat kap, amiből kilép, de a sakkokat ismételni lehet.
4. Nincs mattadó erő • Az ütések következtében már egyik félnek sincs megfelelő anyagi ereje, hogy mattot adhasson. Lehetetlen a mattadás akkor, ha a két játékos megmaradt figurakészlete az alábbiak valamelyike:
1. király; király
2. király és egy huszár; király
3. király és egy futó (vagy átalakulás következtében több azonos színen lépkedő futó); király
4. király és egy futó; király és egy futó, az ellenfél futójával azonos színen lépkedve (vagy átalakulás következében bármely játékosnál több, de azonos színen lépkedő futó).
5. Ha van mattadó erő, de a bábuk egy része blokkolt, feloldásukra nincs lehetőség, a szabad bábukkal pedig nem lehet mattot adni.
6. Ha az előbb felsorolt helyzetek bármelyike elkerülhetetlen a lehetséges lépésekkel.
7. Megegyezés • A játékosok a játék folyamán bármikor megegyezhetnek döntetlenben. Döntetlent ajánlani csak a saját lépésünk megtételével egyidejűleg lehet. Az ajánlatot a másik fél elfogadhatja vagy elutasíthatja. A játék során korlátlan számban lehet döntetlent ajánlani. A világversenyeken (sakkolimpián, sakkvilágbajnokságon) az úgynevezett „szalonremik” (amikor a játékosok alig néhány lépés után lényegében az igazi küzdelem megkezdése előtt egyeznek meg döntetlenben) megszüntetése érdekében bevezették azt a szabályt, hogy csak a 30. lépés után lehet először döntetlent ajánlani.
Megjegyzések:
- Egyetlen gyaloggal ugyan nem lehet mattot adni, ennek ellenére az egyetlen megmaradt gyalog is mattadó erőnek számít, hiszen elvi lehetősége van, hogy átváltozzon mattadó bábbá.
- Király és két huszár; király esetben szabályos játékban, az ellenfél segítő közreműködése nélkül, kényszerítő erejű lépéssorozattal nem érhető el matt. Tekintettel azonban arra, hogy ezekkel a bábukkal a táblán mattállás felállítható, ezért ez az eset nem része az „elégtelen mattolóerő” szabálynak.
### A sakkjátszmák lejegyzése
A sakktábla mezőinek és a báboknak betűjeleivel egyértelműen lejegyezhető a sakkjátszma menete. Versenyen a játékosnak kötelessége, hogy mind saját, mind ellenfele lépését feljegyezze az ún. játszmalapra. Ma már egyre több versenyen alkalmaznak elektronikus sakktáblákat, amelyek alkalmasak arra, hogy a táblán megtett lépést azonnal elektronikusan rögzítsék, és az interneten keresztül nyomon követhető a játszma a világ bármely pontjáról. Ez a lehetőség azonban nem szüntette meg a versenyjátszmák lejegyzésének kötelezettségét. A lejegyzett játszma nincs szerzői joggal védve.
A mezők koordináta-rendszerben helyezkednek el. A függőleges oszlopokat latin betűkkel, a vízszintes sorokat arab számokkal jelölik. A világos oldaláról nézve a bal alsó sarok az a1-es mező. Innen távolodva vannak számozva az oszlopok és a sorok. Mindig a betűt írjuk előre.
A magyarban a bábuk jelölései a következők: a király – K, a vezér – V, a bástya – B, a huszár – H, a futó – F, a gyalogot nem jelöljük külön.
„Megjegyzések” lehetnek például, ha valamelyik fél sakkot ad, ezt a lépés után írt + jelzi. Amennyiben kettős sakkot ad, azt ++ jellel jelöljük. A matt szimbóluma: \#.
„Változás” alatt az ütést vagy a gyalog átváltozását értjük.
- Ütésnél, Hf3xe5 vagy rövid jelzéssel Hxe5, ha két ilyen figura léphet oda, akkor mondjuk Hd7xe5 vagy Hdxe5, és ha esetleg d7-en és d3-on is van egy huszár, akkor H7xe5.(x-szel jelöljük).
- En passant ütésnél, 1. ... c5 2. ... c4 ekkor 3. b2–b4 esetén lehetséges cxb3 e.p. (a lépés után írt e.p.-vel jelöljük).
- Gyalogátváltozásnál, például e2-e1V (a lépés után közvetlenül annak a bábunak a jelét írjuk, amit a gyalog helyett felvettünk).
A feljegyzés módja a következő: Lépés száma; mi lép; honnan lép; változás (ha ütés van); hova lép; megjegyzés a lépéshez (ha van), illetve a felvett báb jele, ha gyalogátváltozás történt. Ez a lépés hosszú jelölésének a módja. Tehát egy lépés jelölése például: 10. Hg1xf3. Ezt írhatjuk röviden Hxf3-nak, amikor csak azt adjuk meg, hogy az adott báb melyik mezőre került. A sáncolásnak külön jele van. A rövidsáncnak: 0–0, a hosszúsáncnak: 0–0–0.
A játszma végén jelzik a meccs végkimenetelét: 1–0 – világos nyert; 0–1 – sötét nyert; 1⁄2–1⁄2 – döntetlen.
#### A levelezési sakk numerikus jelölése
A nemzetközi levelezési sakkban, megelőzendő azt, hogy a figurák különböző országokban alkalmazott jelölései félreértést okozzanak, mind a sorokat, mind az oszlopokat számmal jelölik, és így minden mező két számjegyből áll. Az első számjegy az oszlopot, a második számjegy a sort jelzi. Világos oldaláról nézve a bal alsó sarok a 11-es mező, a jobb alsó sarok a 81-es mező, míg sötét oldalán a két bástya alaphelyzetben a 18-as és a 88-as mezőkön áll.
A lépés megadása úgy történik, hogy meg kell adni annak a mezőnek számát, amelyről lép egy figuránk, és annak a mezőnek a számát, amelyre lép a figura. Mivel egy bizonyos mezőn csak egy figura állhat, ezért sem a figura jelét, sem az esetleges ütés tényét, sem a sakkadást nem kell külön megadni. Például a hagyományos jelölés szerinti, előző példabeli Hg1xf3 lépést a levelezési sakkban 7163 formában adjuk meg. A sáncolás jelölése a király helyváltoztatásának közlésével történik, azaz világos rövidsánca (0–0) esetén 5171, hosszúsánca (0–0–0) esetén 5131; míg sötét rövid oldalra történő sáncolását az 5878, a hosszú oldalra történő sáncolását az 5838 számkóddal jelöljük. Figuraátváltozás esetén, amikor a gyalog az utolsó sorra ért, akkor a felvett tiszt jelzésére a négy számjegy egy ötödikkel egészül ki. Ez a szám 1 (vezér), 2 (bástya), 3 (futó) vagy 4 (huszár) lehet a felvett bábtól függően. Például ha az f7-en álló gyaloggal belépünk a 8. sorra (f7–f8 lépés) és bástyát veszünk fel (hagyományos jelölésnél: f7–f8B), ennek jelzése a levelezési sakkban: 67682.
### Játék időre
Annak érdekében, hogy egy-egy játszma ne nyúljon a végtelenségbe, a versenyeken sakkórát használnak. A sakkóra olyan készülék, amely két óraszerkezetet tartalmaz. Az egyik óra leállítása elindítja a másikat és viszont. Lépésének megtételét követően a játékos egy gomb lenyomásával leállítja saját, egyben elindítja ellenfele óráját.
A sakkóra segítségével meghatározható, hogy a játékosoknak mennyi gondolkodási idő álljon rendelkezésükre a játék során. Akinek letelik a gondolkodási ideje (a hagyományos, analóg óránál: leesik a zászlója), elveszíti a játszmát, ugyanúgy, mintha mattot kapott volna. Ez alól kivétel, ha ellenfelének már nincs a táblán mattadó bábja.
A versenysakkban hagyományos óra használata esetén a játékosnak az első 40 lépés megtételére általában 2 órája van, a továbbiakban minden 20 lépésre 1–1 órája. A Nemzetközi Sakkszövetség által elismert versenyeken ma már digitális órákat használnak, amely lépésenként többletidő hozzáadását is lehetővé teszi. Ennek megfelelően ma már a versenyeken a leggyakoribb időbeosztás az első 40 lépésre 90 perc, majd még 30 perc játékidő, és az 1. lépéstől kezdve lépésenként 30 másodperc többletidőt kapnak a játékosok.
Sokkal kevesebb az idő a gyorsított sakkjátszmákban. Az úgynevezett ' játszmákban a rendelkezésre álló idő 10 és 60 perc közé esik az egész partira nézve, az adott versenytől függően meghatározott többletidővel (legtöbbször 10 másodperc) lépésenként; a villámpartikban (blitz vagy schnell) 10–10 perc vagy kevesebb, leggyakrabban 5–5, esetleg 3–3 perc, az adott versenytől függően meghatározott többletidővel (legtöbbször 3 másodperc) lépésenként; a bullet (golyó – a gyorsaságra utal) játékban mindössze 1–1 perc.
## A sakk története
Az első ismert sakkváltozat valószínűleg Indiában alakult ki, 600 körül. A csaturanga (chaturanga) a modern sakknál egyszerűbb volt. Perzsiába került, majd az arab hódítás nyomán (633–644) a muzulmán világban kezdett terjedni. Itt 840 körül egy bizonyos al-Adli ar Rumi írta meg az első sakk-könyvet. Európába a sakk arab közvetítéssel jutott, közben sokat változva, és ezzel megalapozva a mai modern sakkot. 820 körül a sakk satrandzs formájában megjelent Oroszországban is, majd 1000-re elterjedt egész Nyugat-Európában. A másik irányba a fejlődési útvonal kevésbé követhető. A legvalószínűbb elképzelés szerint Indiából Kínába, majd Japánba vitték át, és közben jóval nagyobb változásokon ment keresztül, mint Nyugat felé tartva.
### Eredete (1000–1850)
A játék eleinte lassan fejlődött; sokáig tartott feltérképezése, struktúrájának kiismerése. Ennek első mérföldköve a játék algebrai lejegyzése volt, amire a bizonyítékot egy 1173-ban írt francia kézirat őrizte meg. 1283-ban jelent meg az első (európai) sakk-könyv, A játékok könyve (Libro de los juegos), amit Bölcs Alfonz íratott le. Ebben csak néhány fejezetben tárgyalnak a játékról. Az első olyan könyv, amely kizárólag a sakkról szólt, a göttingeni kézirat volt 1471-ben.
A 15. század elején sokat változott a játék; egyebek közt megváltozott a bábuk lépésének többsége. 1490-ben alkalmazták először a menet közbeni ütés (en passant) szabályát (bár 1880-ig kellett várni, mire az összes ország elfogadta). A tudomány fejlődésével 1497-ben jelent meg az első nyomtatott sakk-könyv: a spanyol Lucena műve a megnyitásokról szólt. A játék népszerűsége rohamtempóban nőtt, Olaszországban 1550-ben megalakult a világ első sakk-klubja.
Ruy López de Segura 1561-ben kiadta az első teljes sakktankönyvet; ebben felsorolta a megnyitásokat, ismertette a középjátékot és a végjátékot. Elsőként használta a csel kifejezést a (gyalog)áldozatos megnyitásokra. A művében először említett spanyol megnyitást róla nevezték el Ruy Lopeznek. Az első sakkversenyt nem sokkal később, 1575-ben rendezték meg Madridban, a királyi udvarban.
A 18. század közepén az európai sakkélet központja a dél-európai országokból Franciaországba tolódott át. A két legjelentősebb francia mester François-André Danican Philidor és Louis-Charles Mahé de La Bourdonnais volt, akik felfedezték a gyalogok jelentőségét, és megújították a sakk stratégiáját. Ebben az évszázadban, 1758-ban jelent meg az első magyar nyelvű sakk-könyv is, az ismeretlen szerzőtől származó Sách, avagy királyos játéknak szabott rend-tartási.
A sakkélet ekkoriban nagy európai városok kávéházaiban központosult, mint például a Café de la Régence Párizsban, vagy a Simpson's Divan Londonban. A 19. században sok sakk-klub alakult, sakk-könyveket, folyóiratokat adtak ki. Voltak levelezős mérkőzések városok között, például 1824-ben a londoni sakk-klub az edinburgh-i sakk-klub ellen játszott.
### A sportág születése (1851–1945)
Az első nemzetközi sakkversenyt az 1851-es londoni sakktornát Londonban rendezték meg, amelyet a német Adolf Anderssen nyert meg.
Mélyebb betekintést a sakk természetébe két fiatalabb játékos hozott. Az egyik az amerikai Paul Morphy, aki rendkívüli sakkcsodagyereknek számított, legyőzte az összes komoly versenytársát. Morphy sikere abból eredt, hogy ragyogó támadásait lehetővé tevő kombinációs készségét és összehangolt stratégiai elgondolásait ösztönösen tudta alkalmazni. Mestere volt, hogyan kell előkészíteni a támadásokat. A pozíció fontosságának tudományos megközelítését és megértését pedig Steinitz forradalmasította.
Steinitz indított el egy hagyományt: a világ legjobb sakkjátékosa címért többjátszmás mérkőzést játszott a német mester, Johannes Zukertort ellen 1886-ban. Ez tekinthető az első hivatalos sakkvilágbajnoki párosmérkőzésnek. Steinitz a megszerzett világbajnoki címét 1894-ben vesztette el a nála sokkal fiatalabb Emanuel Lasker német matematikus ellen, aki 27 évig őrizte azt. Ez a leghosszabb idő amit valaki sakkvilágbajnokként töltött. Egészen egy csodagyerek, a kubai José Raúl Capablanca (1921–1927 világbajnok) feltűnéséig világbajnok volt. Capablanca szerette az egyszerű pozíciós és a végjátékra kihegyezett játszmákat. Minden eszközzel arra törekedett, hogy véget vessen a német nyelvű sakk dominanciának. Veretlen volt a versenyeken nyolc évig, egészen 1924-ig.
Utódja a sakkvilágbajnoki trónuson az orosz-francia Aljechin volt, aki erős támadó játékos hírében állt. 1946-ban bekövetkezett haláláig volt világbajnok. Rövid időre ugyan elvesztette a címet a holland Max Euwe ellen 1935-ben, de két évvel később visszanyerte azt. Ez volt az első sikeres visszatérés a sakkvilágbajnokságok történetében. A korábbi világbajnokoknak nem sikerült visszahódítaniuk a címet.
1927-ben rendezték az első női sakkvilágbajnokságot, a „férfi” mintájára. A címet a cseh-angol mester, Vera Menchik nyerte, és 1944-ben bekövetkezett haláláig viselte a címet, többször is megvédve azt.
### A háború utáni korszak (1945 után)
Aljechin 1946-os halála után kérdéses maradt a világbajnoki cím sorsa, ezért 1947-ben a FIDE kialakította a világbajnoki cím megszerzésének hivatalos rendjét. 1948-ra tűzték ki a következő világbajnokságot, amelyen a meghívottak többfordulós körmérkőzésen mérték össze erejüket. A versenyt a szovjet sakkiskola megalapítója és a szovjet sakkhegemónia elindítója, Mihail Botvinnik nyerte, aki a címét kétszer egyéves megszakítással egészen 1961-ig őrizte. A Szovjetunió felbomlásáig összesen csak egy nemszovjet bajnok volt, az amerikai Bobby Fischer (1972–75).
A második világháború után az első nemszovjet kihívó, az amerikai Bobby Fischer hallatlan magabiztossággal és egyértelműen megnyerte a Szpasszkij elleni világbajnoki mérkőzést. 1975-ben azonban Fischer visszautasította, hogy megvédje címét a szovjet Anatolij Karpov ellen, mert a FIDE nem teljesítette a követeléseit. Karpov így küzdelem nélkül kapta meg a világbajnoki címet. Karpov uralkodása 1985-ben fejeződött be, amikor egy másik szovjet játékos, Garri Kaszparov legyőzte őt. Kaszparov és Karpov 1984 és 1990 között öt világbajnoki mérkőzést vívott egymással, de Karpovnak egyszer sem sikerült visszahódítania a címet.
1993-ban Garri Kaszparov és Nigel Short szakított a FIDE-vel, hogy megszervezzék a saját nemzetközi sportszervezetüket, és létrehoztak egy konkurenst, a Professional Chess Association-t (PCA, Professzionális Sakkszövetség). Innentől kezdve egészen 2006-ig egyszerre két sakkvilágbajnok volt: a PCA „klasszikus” világbajnoki címének viselője és a FIDE világbajnoka. Kaszparov 2000-ben elvesztette a klasszikus világbajnoki címet az orosz Vlagyimir Kramnyik ellenében. 2004-ben a magyar Lékó Péter ellen Kramnyik azzal tudta megvédeni világbajnoki címét, hogy a mérkőzés döntetlen eredménye a regnáló világbajnok számára a cím megvédését jelentette. 1993–2006 között a FIDE-világbajnoki címet egyenes kieséses (ún. knock-out) rendszerű versenyen lehetett megszerezni.
2006-ban egyesítették a két címet. Ekkor Kramnyik legyőzte a FIDE-világbajnok Veszelin Topalovot és vált vitathatatlan, egyedüli sakkvilágbajnokká. 2007. szeptemberben azonban az indiai Visuvanátan Ánand lett a világbajnok, aki Mexikóvárosban megnyerte a világbajnoki tornát, és címét a 2008-as sakkvilágbajnokságon Kramnyikkal szemben, majd 2010-ben és 2012-ben is megvédte. 2013-ban azonban már új világbajnokot avattak a fiatal norvég Magnus Carlsen személyében, aki a 2014-es sakkvilágbajnokságon is győzni tudott Ánanddal szemben.
## Versenyek
### Sakkolimpiák
A sakkolimpia kétévente rendezett nemzetközi sakkverseny, melyen a Föld országainak válogatottjai mérik össze tudásukat. Ez a legrangosabb nemzetek közötti verseny. A versenyre először 1924-ben került sor, ez azonban még nem számított hivatalos sakkolimpiának. 1927 óta a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) rendezi, 1950 óta kétévente kerül megrendezésre. 1957-től női sakkolimpiákra is sor kerül. 1976 óta a nyílt és a női sakkolimpiát egyszerre, azonos helyszínen rendezik. A magyar férfi válogatott öt alkalommal (három hivatalos és két nem hivatalos olimpián), a női csapat két alkalommal szerezte meg az aranyérmet.
### Sakkvilágbajnokságok
#### Egyéni sakkvilágbajnokság
Az első hivatalos világbajnokságot 1886-ban játszották, és Wilhelm Steinitz nyerte. Egészen 1946-ig a világbajnok választhatta ki, hogy kihívói közül kivel mérkőzik meg, akiknek már a kihíváshoz magas díjalapot kellett biztosítaniuk. Ez a követelmény akadályozta meg például a magyar Maróczy Gézát is, hogy megmérkőzzön a világbajnoki címért. Azóta sokat változott a rendszer, ma már selejtező versenyeken (zónaversenyeken, kontinensbajnokságokon, zónaközi versenyeken, sakkvilágkupa-versenyen, Grand Prix versenysorozaton) választják ki a világ legjobbjait, majd közülük a világbajnokjelöltek versenyén a legjobbak legjobbikát, aki páros mérkőzést vívhat a regnáló világbajnokkal. A világbajnokjelöltek versenyére az előzőeken kívül még meghívást kapnak az Élő-pontok rangsorában a legjobbak, valamint az előző évi világbajnoki döntő vesztese. Ez az általában 6–8–10–12 versenyző küzd meg vagy körmérkőzésen, vagy páros mérkőzéseken, hogy eldöntsék, ki lesz a világbajnok kihívója, aki megküzdhet a címért a világbajnokkal.
2015-ben a norvég Magnus Carlsen a sportág 16. bajnoka. 2013-ban szerezte meg a címet, miután az indiai Visuvanátan Ánandot 6,5–3,5 arányban legyőzte, és a címét 2014. novemberben Szocsiban, az Ánand elleni világbajnoki páros mérkőzésen megvédte.
A magyarok közül a világbajnoki versenysorozatban a legtovább Lékó Péter jutott, aki 2004-ben a világbajnoki címért mérkőzött az orosz Vlagyimir Kramnyik ellen. A mérkőzés döntetlenül végződött, ami Kramnyik számára világbajnoki címe megvédését jelentette. Bő egy évszázaddal korábban a magyar származású, de a mérkőzés idején már huzamosabb ideje Angliában élő Gunsberg Izidor szintén a világbajnoki címért mérkőzött 1891-ben az ekkor Amerikában élő, az Osztrák–Magyar Monarchiából származó Wilhelm Steinitz ellen, de nem sikerült megszereznie neki sem a címet. A világbajnokjelöltek versenyébe (amely a világ legjobb 6–12 sakkozója részvételével zajlik) több magyar is bejutott: Szabó László, Lilienthal Andor, Portisch Lajos, Benkő Pál, Ribli Zoltán, Adorján András, Sax Gyula, Polgár Judit.
#### Nemzeti válogatottak világbajnoksága
A sakkcsapat világbajnokság a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) által 1985 óta rendezett csapatverseny, amelyen az öt világrészt képviselő 10 legerősebb csapat vesz részt. A nemzeti válogatottak a sakkolimpián, illetve a kontinensbajnokságokon vívhatják ki a részvétel jogát.
A versenyre kezdetben négyévente került sor, 2011 óta kétévente, a páratlan években rendezik meg. 2007 óta a csapatvilágbajnokságot kétévente megrendezik külön a nők számára is. A női VB helyszíne és időpontja eltér a nyílt versenyétől.
### Női sakkvilágbajnokság
A női sakkvilágbajnokságot a nyílt világbajnokság mintájára 1927-ben hozták létre. Az első világbajnok 1927 és 1944 között az Angliában élő, Oroszországban született, cseh származású Vera Menchik volt. A máig egyetlen magyar sakkvilágbajnok a nők között Polgár Zsuzsa, aki 1996 és 1999 között tudhatta magáénak a címet. 2017-ben a kínai Tan Csung-ji a női sakkvilágbajnoki cím védője.
### Ifjúsági sakkvilágbajnokság
Az ifjúsági sakkvilágbajnokság a fiatal sakkozók számára évenként megrendezésre kerülő világbajnoki verseny a 8, 10, 12, 14, 16 és 18 év alatti korosztályokban. Első elődje az 1974-ben Franciaországban nem hivatalosan a 18 éven aluliak számára indított kadétbajnokság. Ezt a következő két évben is a 18 éven aluliak számára rendezték, de 1976-ban már nagyon fiatal játékosokat is engedtek elindulni, mint Garri Kaszparov és Julian Hodgson, akik 12 évesek múltak akkor, és szerepelhetett néhány 18 évesnél valamivel idősebb játékos is, mint Louis Roos.
A magyarok több alkalommal is megszerezték az első helyet. A fiúk versenyében Polgár Judit kétszer is, Almási Zoltán, Lékó Péter, Fodor Tamás, Erdős Viktor és Berkes Ferenc; a lányok között Polgár Zsuzsa, Mádl Ildikó és Polgár Zsófia volt korosztályos sakkvilágbajnok.
### Junior sakkvilágbajnokság
A junior sakkvilágbajnokság azoknak a fiatal sakkozóknak a versenye, akik az adott év január 1-jén még nem töltötték be a 20. életévüket. U20-as sakkvilágbajnokság néven is szoktak rá hivatkozni. A Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) minden tagállama egy versenyzőt indíthat, kivéve a rendező országot, amely kettőt. Először 1951-ben rendezték meg, majd ezt követően 1973-ig kétévenként, utána évente került sor az eseményre. 1982-től a lányok részére külön versenyt rendeznek.
A junior sakkvilágbajnoki címet szerzett játékosok közül később felnőtt világbajnok lett Borisz Szpasszkij, Anatolij Karpov, Garri Kaszparov és Visuvanátan Ánand.
Magyar versenyzőnek a fiúk között egy alkalommal sikerült megszereznie az aranyérmet, 2001-ben Ács Péter végzett az első helyen. A lányok versenyében 1986-ban Mádl Ildikó, 1998-ban a vietnámi származású, Magyarországon élő Hoang Thanh Trang lett junior világbajnok.
### Európa-bajnokságok
#### Egyéni sakk-Európa-bajnokság
Az egyéni sakk-Európa-bajnokságot 2000 óta rendezik meg nyílt (férfiak és nők egyaránt indulhatnak) és női kategóriában. A verseny a résztvevők számától függetlenül svájci rendszerben zajlik. A magyar versenyzők közül a nyílt kategóriában a legjobb eredményt Polgár Judit érte el 2011-ben, amikor bronzérmet szerzett, emellett 2001-ben a 3–4. helyen végzett, de a rájátszás után csak a 4. helyet szerezte meg. A nők versenyében a legjobb helyezést Hoang Thanh Trang érte el, amikor 2013-ban aranyérmet szerzett.
#### Nemzeti válogatottak Európa-bajnoksága
A sakkcsapat Európa-bajnokság az európai nemzeti sakkválogatottak csapatversenye, amelyet az Európai Sakkszövetség (European Chess Union, ECU) szervez. A versenyt 1957 óta rendezik, kezdetben négyévenként, majd háromévente került rá sor, 1997 óta rendszeresen kétévente található a versenynaptárban. A nők számára 1992 óta rendezik meg a nyílt versennyel (amelyen a férfiak és a nők egyaránt a csapatok tagjai lehetnek) azonos helyszínen és időpontban.
#### Junior sakk-Európa-bajnokság
A 20 éven aluli fiúk és lányok számára 1970–2002 között rendezett verseny. A fiúk között négy első, három második és egy harmadik; a lányok között két első és két második helyet szereztek magyar versenyzők.
#### Ifjúsági sakk-Európa-bajnokság
Korosztályonként külön kategóriában évenként megrendezett verseny, amelyen a magyar versenyzők eredménye a fiúknál 7 arany, 4 ezüst és 8 bronzérem, a lányoknál 3 arany, 4 ezüst és 8 bronzérem.
### Magyar sakkbajnokság
A bajnokságot legtöbbször a fővárosban, Budapesten bonyolították le. A hivatalos számozás a második világháború utántól kezdődik, de az első nem hivatalos bajnokság 1906-ban volt. A női magyar sakkbajnokságot hivatalosan 1947 óta rendezik.
### Világbajnokok
Az 1886 óta megrendezésre kerülő versenysorozat abszolút győztese. Egyszerre csak egy személy töltheti be ezt a címet. A versenyen „bárki” elindulhat, vagyis nincs negatív diszkrimináció. A nők számára 1927-ben létrehoztak egy külön világbajnokságot.
#### Férfiak
Wilhelm Steinitz (1886–1894), Emanuel Lasker (1894–1921), José Raúl Capablanca (1921–1927), Alekszandr Aljehin (1927–1935, 1937–1946), Max Euwe (1935–1937), Mihail Botvinnik (1948–1957, 1958–1960, 1961–1963), Vaszilij Szmiszlov (1957–1958), Mihails Tāls (1960–1961), Tigran Petroszján (1963–1969), Borisz Szpasszkij (1969–1972), Bobby Fischer (1972–1975), Anatolij Karpov (1975–1985), Garri Kaszparov (1985–2000), Vlagyimir Kramnyik (2000–2007), Visuvanátan Ánand (2007–2013), Magnus Carlsen (2013–).
#### Nők
Vera Menchik (1927–1944), Ljudmila Rugyenko (1949–1953), Jelizaveta Bikova (1953–1956, 1958–1962), Olga Rubcova (1956–1958), Nona Gaprindasvili (1962–1978), Maia Csiburdanidze (1978–1991), Hszie Csün (1991-1996, 1999–2000), Polgár Zsuzsa (1996–1999), Csu Csen (2001–2004), Antoaneta Sztefanova (2004–2006), Hszü Jü-hua (2006–2008), Alekszandra Kosztyenyuk (2008–2010), Hou Ji-fan (2010–2012), Anna Usenyina (2012–2013), Hou Ji-fan (2013–2015), Marija Muzicsuk (2015–).
## Levelezési sakk (távsakk)
A levelezési sakk (ma már valamivel pontosabb a távsakk elnevezés) a sakkjáték azon formája, amikor a játszó felek egymástól távol vannak, és a lépéseket valamilyen közvetítő eszköz segítségével továbbítják ellenfelüknek. A leggyakoribb közvetítő eszköz hosszú időn át a speciális postai levelezőlap volt, de játszottak távsakkot telefonon keresztül, táviratok, faxok váltásával, vagy rádión történő közvetítés révén is. Ma már a legelterjedtebb az interneten keresztül történő távsakkozás, amelyen a lépések megküldése vagy elektronikus levél (e-mail) útján, vagy szerverkapcsolat segítségével történik. Egyre bővül az okostelefonos alkalmazás (mobilapp) segítségével történő távsakkozási forma.
A levelezési sakkozásnak külön önálló nemzetközi szervezete van. Az ICCF (International Correspondence Chess Federation – Nemzetközi Levelezési Sakkszövetség) az 1928-ban alapított első nemzetközi levelezési sakkszövetség (Internationaler Fernschachbund, IFSB) jogutódja, amely független a FIDE-től. Az ICCF önállóan szervez levelezési sakkolimpiát, egyéni és csapat világ- és Európa-bajnokságokat, valamint különböző meghívásos és témaversenyeket. Minősítési rendszere megegyezik a hagyományos sakkminősítési rendszerrel, de csak a levelezési versenyeken szerzett eredményeket számítják be a címek odaítélésénél és az Élő-pontoknál. Több kiváló tábla melletti sakkozó játszott levelezési versenyeken is, és közülük többen a levelezési sakkban is nagymesteri címet szereztek. Aljechin és Euwe világbajnokok is játszottak levelezési sakkot pályafutásuk egy-egy korszakában. Az 1956–1958 közötti női sakkvilágbajnok Olga Rubcova az egyetlen a sakk történetében, aki a sakkozás hagyományos formájában és a levelezési sakkozásban is világbajnoki címet szerzett. Több magyar sakkozó is elérte a levelezési nagymesteri fokozatot, például Bárczay László, Balogh János, Brilla-Bánfalvi Sándor, Meleghegyi Csaba, Glatt Gábor, Sasvári Tamás, míg a nőknél Németh Mária.
A levelezési sakkozás népszerűségét jelentősen visszavetette az erős számítógépes sakkprogramok és sakkozógépek kereskedelmi forgalomban megjelenése, amely előtérbe helyezte a számítógéppel támogatott sakkozás kutatását, és a levelezési sakkozásra gyakorolt negatív hatásának vizsgálatát. A kutatások eredményei alapján a számítógépek igénybevétele (ha mindkét fél használja) nem változtat jelentősen a versenyzők erősorrendjén, még akkor sem, ha egy erősebb játékos csak gyengébb sakkprogramot használ. A sakkprogramok megjelenése ugyanakkor egy új versenyformát, az advanced sakk versenyeket hívta életre.
## Sakkfeladványszerzés
A sakkfeladványszerzés a sakkozás egy speciális ága, amely különböző lépésszámú feladványok készítésével foglalkozik. Legnépszerűbbek a mattfeladványok, ezekben a nyitóállást komponálják meg úgy, hogy világos egyetlen helyes és kényszerítő erejű lépéssorozata eredményeként a megadott lépésszámban mattot ad. Kedveltek az ún. segítőmatt-feladványok is, ezekben sötété a kezdő lépés, és sötét kifejezetten segíti világost a mattadásban. Létezik az önmatt feladványtípus is, ebben világos kényszerítő lépései következtében sötét nem tud kitérni az elől, hogy mattot adjon világosnak.
A feladványszerzésben is rendeznek világbajnokságokat, valamint nemzetközi és hazai versenyeket, amelyeken minősítéseket lehet szerezni. A versenyeket a nemzetközi sakkfeladványszerző szövetség (World Federation for Chess Composition, WFCC) szervezi, a minősítéseket a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) Sakkfeladványszerző Állandó Bizottsága (Permanent Commission for Chess Composition) hagyja jóvá. A minősítések nevei megegyeznek a hagyományos sakkozásban szerezhető címekkel, de azokat a sakkfeladványszerző versenyeken elért eredmények alapján adományozzák. Több magyar sakkozó is szerzett nagymesteri címet sakkfeladványszerzésben: Páros György, Bakcsi György, Csák János, Tarcsai Szabó Tibor, Kiss János és Fleck Ferenc. Erős sakkfeladványszerzőnek számított a hagyományos sakkozásban nagymesteri címmel rendelkező Benkő Pál is.
A sakkfeladványok megoldására sakkfeladványfejtő versenyeket is rendeznek. E versenyeken külön pontokat kapnak azok, akik valamely sakkfeladvány hibáját fedezik fel, azaz ha találnak olyan ellenlépést, amely miatt a matt a megadott lépésszámban nem adható be.
## Minősítés és pontrendszerek
A sakkjátékosok minősítésére pontrendszert használnak, amely a sakkjátékosok egymáshoz viszonyított játékerejét – az egyes ellenfelek ellen elért eredmények alapján – egy értékszám, az Élő-pontszám határozza meg. Ezt minden játszma után ki lehet számítani: egy gyengébb (alacsonyabb értékszámú) játékos ellen elszenvedett vereség vagy döntetlen csökkenti, míg egy erősebb ellenfél legyőzése növeli az értékszámot. A jelenleg is alkalmazott Élő-pontrendszert Élő Árpád (1903–1992) magyar származású amerikai fizikus dolgozta ki, melyet 1960-ban vett át az USCF (US Chess Federation, az Egyesült Államok Sakkszövetsége), majd 1970-ben a FIDE (Fédération Internationale des Échecs – Nemzetközi Sakkszövetség) is, de nemzetközi téren ékezetek nélkül, egyszerűen ELO-nak írják.
A klasszikus sakkjátékban nemzetközileg elismert címet csak a FIDE adhat, mégpedig a következőket:
- (FIDE-) Mesterjelölt (röviden CM) – Ha az Élő-pontszáma 2200 vagy több.
- FIDE-mester (röviden FM) – Ha az Élő-pontszáma 2300 vagy több.
- Nemzetközi mester (röviden IM) – Ha az Élő-pontszáma 2400 vagy több, és legalább három alkalommal teljesíti a FIDE által előírt normát.
- Nemzetközi nagymester (röviden GM, néha International Grandmasternek vagy IGM-nek is írják) – Ezt a címet akkor nyerheti el, ha az Élő-pontszáma 2500 vagy több, és legalább három alkalommal teljesíti a FIDE által előírt normát.
- Szupernagymester – nem hivatalos cím, azok a sakkozók, akiknek az értékszáma meghaladja a 2700-at.
Minden cím nyitott mind a férfiak, mind a nők számára, de vannak csak nőknek szóló címek is. Minden cím megvan ott is, de elérésükhöz 200-zal kevesebb pont kell. Jelölésben is különböznek, egy W-t helyeznek a megfelelő cím elé (tehát WCM, WFM, WIM és WGM).
2015 júliusában az aktív nemzetközi nagymesterek száma a világon 1497 volt, akik közül 1464 férfi és 33 nő. Az aktív nagymesterek számában legerősebb három ország Oroszország, az Egyesült Államok és Németország – 230, 89 és 88 fővel. Magyarország a nagymesterek számát tekintve a 6. helyen áll 52 fővel. Izlandon a legnagyobb az egy főre jutó nagymesterek száma, 13 GM és 12 IM jut a mindössze -es lakosságra.
A mostani számítás szerint az eddigi legmagasabb pontszám (2882) Magnus Carlsené, amit 2014. májusban tudhatott a magáénak.
A nemzeti szövetségek saját hatáskörben határozhatják meg az alacsonyabb szintű minősítések elérésének feltételeit. Ilyen alacsonyabb minősítési fokozatok voltak Magyarországon: mester, mesterjelölt, I., II., III. és IV. osztályú játékos, valamint a minősítéssel nem rendelkező rajtengedélyes. Ezeket a minősítéseket ma már nem alkalmazzák, szerepüket átvette az Élő-pontszám, de az 1990 előtt szerzett minősítések továbbra is használhatók. A közel azonos játékerejű versenyzők számára rendezett versenyeket ma már Élő-pontszám szerinti kategóriákban rendezik.
## A sakk kapcsolata a kultúrával és az oktatással
A sakk a középkorban és a reneszánszban a nemesi kultúra egyik jelentős része volt. Sok esetben tanították is a hadvezéreknek. A stratégiai ismeretek szükségessége miatt a királyok játékának tartották, de a sakk több főrangú személynek is a fő szenvedélye volt. A sakk gyakran szolgál alapul a prédikációnak és az erkölcsnek. Erre példa a Liber de moribus Hominum et officiis Nobilium ac Popularium super ludo scachorum (Könyv az emberek szokásairól és a nemesek kötelességeiről avagy a Sakk Könyve), amelyet egy piemonti dominikánus szerzetes, Jacobus de Cessolis írt 1300 körül. Ez a könyv volt az egyik legnépszerűbb a középkorban. A művet lefordították más nyelvekre is. Az arisztokrácia sok bonyolult sakk-készletet használt, mára már sok elveszett, de részlegesen megmaradtak olyan sakkfigurák, mint a lewisiek.
Egy példa erre a Carmina Burana 209. éneke, a 13. században, amely sakkfigurák nevével kezd, Roch, pedites, regina...
A felvilágosodás idején elterjedt nézet volt, hogy a sakk az önfejlesztés eszköze.
Benjamin Franklin, A sakk etikája (The Morals of Chess) című esszéjében (1750-ben) írta: „A sakk nem csupán egy üres szórakozás, számos nagyon értékes tulajdonsága van az elmére, használat során az emberi életet utánozza, mert az élet egyfajta sakk. Hatásos az óvatosság. Ha játszunk, akkor a sakkból, mi is tanulunk: I. Előrelátás, és úgy véli, hogy a következmények is számítanak [...] II. Körültekintés, amely felméri az egész sakktáblát: – a viszonya a több darabhoz, és a helyzetekhez [...] III. Óvatosság Vigyázat, ne tegyük elhamarkodottan lépéseket [...]”
Stefan Zweig egyik leghíresebb műve a Sakknovella. A mű egy óceánjáró gőzösön játszódik, ahol a hidegen kalkuláló, robotszerű, kapzsi sakkvilágbajnok, Mirko Czentovic két játszmában megsemmisítő vereséget szenved egy ismeretlen ügyvédtől.
További jelentős irodalmi művek, ahol a sakk kulcsszerepet játszik: A Game at Chess (Thomas Middleton); The Defense (Luzsin-védelem); Alice Tükörországban (Lewis Carroll), valamint egy thriller: Knight Moves, ahol egy sakknagymester a főszereplő, akit azzal vádolnak, hogy sorozatgyilkos. A sakk ihlette természetesen a Sakk című musicalt is.
Ma már sok iskolában tanítják a sakkot.
### Iskola-előkészítés a sakk segítségével
A társasjáték mint az értelemfejlesztő szabályjátékok egyik fajtája rengeteg olyan lehetőséget rejt magában, amely a gyermek gondolkodását észrevétlenül, játékos formában gazdagítja. A sakk az egyik olyan játék, amely komplexen fejleszti a gyermek személyiségét. A sakk szabályainak tanulása közben bővül emlékezete, szókincse, megkülönbözteti a bábukat és nevet rendel melléjük, megismeri tulajdonságaikat: melyik hogyan léphet, hogyan üthet, illetve megtanul síkban tájékozódni, ami nagyon fontos, hiszen az iskolai munka is füzetek, könyvek világában zajlik. Megismeri a mátrixot: a sor és oszlop fogalmát, egyezteti a bábuk helyét. Eligazodik a táblán, ha azt hallja, hogy „huszár lép a c3-ra”, mivel megtanulja a számokat, betűket is. Mindeközben egy sor már tárolt információt mozgósít és kombinál össze, és idegrendszerében a sejtek közti kapcsolatok száma sokszorozódik. Ezeket a kapcsolatokat fogja felhasználni mindenfajta tanulása során! Ezért a sakk transzferhatása igen jelentős.
#### Sakkpalota képességfejlesztő oktatási program
Az Európai Parlament 2012. március 17-én deklarációt adott ki a sakk iskolai bevezetésének támogatásáról. Az európai uniós szakmai bizottság tagjaként Polgár Judit Sakkpalota néven négy évfolyamra szóló képességfejlesztő sakk-kerettantervet készített az általános iskolák alsó tagozata számára, amely 2013-tól választható tantárgyként hivatalosan is bekerült a Nemzeti alaptantervbe.
A módszertani program az általános képességfejlesztést, a logikus és kreatív gondolkodás elősegítését, a digitális korban fellépő gondolkodásfejlődési hiányosságok pótlását tűzte ki célul. A módszerben nagyon lényeges szempont, hogy nem a sakkjáték, hanem a sakk mint szabályrendszer kerül be a tanításba. A pedagógusnak nem kell érteni a sakkjátékhoz, kizárólag a szabályait kell jól ismernie. Az új tárgy a sakk alapszabályait és eszközrendszerét használva épül be az általános tanterv alaptantárgyaiba, előmozdítva ezzel azok készségszintű elsajátítását. A sakkjáték elsajátítása nem cél, hanem eszköz, amely hihetetlenül hatékony a logikus, kreatív gondolkodás fejlesztésére. Polgár Judit hangsúlyozta, nem nagymestereket akarnak nevelni a gyerekekből, a cél a logikus és kreatív gondolkodás fejlesztése. A gyakorlatokat akár a sporttal vagy az irodalommal is össze lehet kötni, és különböző élethelyzeteket is szimulálnak velük.
A kerettantervhez Sakkpalota címmel tartós kivitelű tankönyv- és munkafüzet-sorozat, valamint tanári kézikönyv is készült, kiegészítő eszközökkel, mozgásosjáték-leírásokkal, kereszttantárgyi hivatkozásokkal és képességfejlesztő feladatokkal. Az Európai Sakkszövetség (ECU) hivatalosan is támogatja a Sakkpalota program nemzetközi elterjesztését.
## Sakk és matematika
Matematikai problémákat is fel lehet vetni a sakktáblán. Ilyen például a domináns királynők problémája, vagy a nyolckirálynő-probléma. De olyan feladványok is lázban tartották az embereket, mint például az, hogy végig lehet-e úgy menni egy huszárral mind a 64 mezőn, hogy egy mezőre csak egyszer léphet rá. Ez a feladat huszárvándorlás-probléma néven vált ismertté. Az utóbbi feladatra jobb oldalon található egy lehetséges megoldás.
### Számítógépes sakkprogramok
Az 1950-es évektől kezdődően a számítógépek fejlődésével párhuzamosan egyre több, egyre erősebb sakkprogramot írtak. 1947-ben készült el a világ első sakk-komputer programja, amelyet Alan Turing írt. 1974-ben volt az első sakkprogram-világbajnokság. A győztes a szovjet Kaissza nevű program volt.
Az 1990-es évek második felétől a számítógépes sakkprogramok játékereje olyan nagy lett, hogy még egy sakknagymester számára is komoly kihívást jelent egy erős sakkprogram elleni parti. Nagy feltűnést keltett, amikor 1996-ban, a történelemben első alkalommal a sakkprogram győzött: a Deep Blue szabályos mérkőzésen legyőzte az akkori világbajnokot, Garri Kaszparovot. 1997-ben a Deep Blue (több partiból álló) mérkőzést nyert a világbajnokkal szemben. A meccs végeredménye: 31⁄2–21⁄2 (két győzelem, egy vereség, három döntetlen). A legjobb sakkprogramok már képesek legyőzni a legerősebb emberi játékosokat.
A 2000-es évek technológiai fejlődése a személyi számítógépeket is képessé tette megfelelő sakkprogramok futtatására. A 4–8 magos processzorokkal ellátott gépek játékereje például bőven meghaladja a 3000 Élő-értéket. Kaszparov az ilyen programokkal való játékot ahhoz hasonlította, mintha egy súlyemelő egy erőgéppel akarná felvenni a versenyt.
## Pszichológia
A sakk pszichológiájának kiterjedt tudományos szakirodalma van. Alfred Binet és mások megmutatták, hogy a sakktudás központi részét nem a téri-vizuális képesség, hanem tanult elemek és verbális képességek alkotják.
Adriaan de Groot doktori disszertációjában megmutatta, hogy a sakkmesterek igen gyorsan felismerik a sakkállások legfontosabb jellemzőit. De Groot szerint ez a gyors helyzetfelismerés, amit több éves gyakorlás és tapasztalat alapoz meg, fontosabb a nyers számítási képességnél, annál, hogy az ember hány lépést képes előre kiszámolni. De Groot kimutatta azt is, hogy a sakkmesterek képesek a mindössze néhány másodperc erejéig mutatott állás csaknem tökéletes visszaidézésére. A memorizáció képessége nem lehet önmagában felelős a sakkban való jártasságért, hiszen véletlenszerűen felállított sakkfigurák esetében a mesterek és a kezdők ugyanolyan mértékben tudták felidézni az állást (kb. féltucat figurát mindkét esetben). Sokkal inkább a minták felismerésének képessége különbözteti meg a képzett játékost a kezdőtől – mely mintákat azután könnyebb memorizálni, mint a különálló figurákat. Ha a felállított sakkfigurák egy tényleges játszmaállás részei voltak, a mesterek pozíciófelidézési képessége közel állt a tökéleteshez.
Az ellenfélnek a koncentrálásból való kizökkentése érdekében a legmagasabb szinteken komoly szerepe van a játékosok közötti pszichológiai hadviselésnek is. Az 1972-es sakkvilágbajnokságon Fischer győzelmét Borisz Szpasszkij ellen a szakírók jelentős hányadban a Fischer által folytatott sikeres pszichológiai hadviselésnek tudják be. Nem voltak mentesek a pszichológiai fogásoktól a Kaszparov–Karpov, a Karpov–Korcsnoj világbajnoki döntők sem, de ide sorolhatjuk a 2006-os sakkvilágbajnokság Kramnyik–Topalov-mérkőzését is. Ez utóbbi miatt Topalovot később a FIDE Etikai Bizottsága el is marasztalta.
## Érdekességek
### A leggyorsabb matt
A leggyorsabb matt, ami lehetséges, a bolondmatt: 1. g4 e5 (vagy e6) 2. f3 (vagy f4) Vh4#. A második leggyorsabb a susztermatt.
- A susztermatt a következő lépésekből áll:
1\. e4 e5
2\. Vh5?! Hc6
3\. Fc4 Hf6??
4\. Vxf7# 1–0'''
### Sakkvariánsok
Sakkvariánsok azok, amelyek a sakkal közös őstől származnak, de különböznek a lépésekben vagy az alapállásban vagy a táblában. Több mint 2000 ilyen variánst ismerünk. A legnépszerűbb a kínai sakk és a sógi.
- A sakk első változatai a csaturanga és a satrandzs voltak.
- Nemzeti változatai a kínai sakk, a sógi, a koreai sakk és a thai sakk. Ezeket összeköti a közös előd.
- A modern sakk változatai, mint például a Sakk960, amit Bobby Fischer talált fel.
### Különleges sakkbábok és sakktáblák
Az asztali sakktáblán kívül régóta népszerűek a magánkertekben, nyilvános parkokban, strandokon, köztereken felállított nagyméretű sakkok is. Az élősakkban a bábukat idomított kutyák, sőt néha szolgák is helyettesítették. Ez már a múlté, csak ritkán, egy-egy látványos kulturális esemény, fesztivál részeként tartanak élősakk-bemutatót, de a kerti sakk továbbra is divatos: ma az esztergált, faragott, kovácsolt és műanyag óriássakk (kerti sakk)-készletek a keresettek.
A hexasakkot hatszög alakú, háromszínű táblán játsszák. Feltalálója, Władysław Gliński szülőországában (Lengyelország) a legelterjedtebb. Ide sorolható még a Polgár László által jegyzett csillagsakk is, amelyet csillag alakú táblán játszanak.
A hármas sakkot, mint a neve is elárulja, hárman játsszák egy 96 mezős, hatszög alakú táblán. A lépések megegyeznek a sakk lépéseivel, de mindenki mindenki ellen játszik. Ebből következően teljesen más stratégiát követel, mint a hagyományos sakk. A hármas sakk igazi különlegességét a tábla középen található, csillagot formáló hat mező adja. Ezen a hat mezőn ugyanis a soron lévő játékos szabadon döntheti el, hogy mely irányban, mely ellenfél ellen kívánja csapatait felvonultatni.
### A sakktáblán játszható egyéb játékok
A sakktáblán más játékok is játszhatók, például az ún. francia sakk, a tandem sakk, a Makarenko-sakk, a dáma, az Arimaa, a helma (halma, harmadik nevén parasztháború) vagy a rókavadászat, amelynek célja a „róka”, azaz egy figura bekerítése. A kezdő sakkozók feladatául szokták adni, hogy a sakktábla egyik felére felállított összes figurát lólépésben szedje le. Ez nem csak a huszár lépéseinek megfigyelését, gyakorlását jelenti, hanem összpontosítást kíván és a kombinatív készséget is fejleszti.
## Képgaléria
## Fordítás |
17,775 | Avas | 26,777,704 | null | [
"A Bükk-vidék hegyei",
"Miskolc földrajza",
"Miskolc városrészei"
] | Az Avas vulkáni eredetű, 234 méter magas domb Miskolc közepén, egyben az Avas városrész neve is. A városrész magába foglal egy lakótelepet is, amely tíz és félezer lakásával az ország egyik legnagyobb lakótelepe.
A domb északon meredekebb, a többi irányból lankásabb lejtők határolják. A legnevezetesebb részek az északi, északkeleti oldalak, itt találhatók a műemlékek és a látványosságok zöme. A domb tetején áll a tévétorony, közismert nevén az Avasi kilátó, ami a város egyik jelképe. A másik fontos, szintén jelképnek számító építmény az avasi gótikus református templom, a belváros legrégibb épülete. A domb északi részén, a belvárosi Erzsébet tér közelében áll. Mellette, a 16. században épült harangtorony, a minden negyedórában játszott harangjátékáról is ismert. Az Avas körzetéhez tartozik az egykori Mindszent község területén épített mindszenti templom is, a mellette még ma is álló mindszenti ispotály és az úgynevezett Csupros Mária-szobor. Az Avas temetői is régóta használatban vannak, az avasi református temető műemlék, de a zsidótemető és a két mindszenti temető is számos értéket mutat fel.
A domb neve régi magyar szó, aminek a finnugor jelentését is megtalálták. Az Avas a középkori Miskolcnak tölggyel és bükkel benőtt makkoltató területe volt, és ma a „makkot termő, makkoltatásra szolgáló erdő”, „tilalmas erdő” jelentés az elfogadott. Miskolc megművelt hegyének megnevezéséről a középkori forrásokban sokáig a Szent György-hegy nevet találták, maga az Avas megnevezés csak a kora újkori forrásokban jelent meg, de a források arra is utalnak, hogy e nevet is használták már a legrégebbi időktől. Benkő Sámuel: Miskolc történeti-orvosi helyrajza 1782 című könyvében Havas elnevezéssel hivatkozik rá. Az Avas történelmileg kialakult számos helyneve közül több még ma is használatban van, másokat az 1990-es évektől utcanevek idéznek fel.
Az Avasra már az őskori ember is betelepült, amiről számos – felfedezésük idején, a 19. században – szenzációszámba menő, a Herman Ottó Múzeumban őrzött kőkori lelet, szakócák és más kőeszközök tanúskodnak. Az ez irányú kutatásokat Herman Ottó indította el. A kora középkortól az Avas déli-délkeleti részén szőlőtermelés folyt, ahol kiváló minőségű borfajtákat állítottak elő. A bortermelés helyszíneként az Avas oldalában nagyszámú, homokkőbe vájt borospincét, illetve borházat alakítottak ki. A pinceház státusszimbólum volt Miskolcon; a szépen díszített házacskák a szűk, kanyargós utcákon ódon hangulatot árasztanak. A pincék és borházak nemcsak a víg poharazások, a jóízű beszélgetések színhelye volt, de helyet adott néhány fontos irodalmi asztaltársaság működésének is.
Az Avas déli-délkeleti lejtőin 1973 és 1985 között hatalmas, Eger mértékű lakótelep épült. A gyors ütemű építkezéssel a fojtogató lakáshiányt sikerült megoldani, de számos, később jelentkező társadalmi probléma forrása is lett. A terület erősen lecsökkent zöldterületét az avasi arborétum, illetve egyéb, többé kevésbé összefüggően megmaradt fás részek nem igazán tudták pótolni.
## A miskolci Avas
Az Avas 234 méter magas domb Miskolc közepén, amely relatíve 114 méterre emelkedik a város felé. Az Avas minden oldalról elhatárolódik környezetétől. Északon meredekebb, a többi irányból lankásabb lejtők határolják. A tetőről szép kilátás nyílik a Bükk-vidék csúcsrégiója, a Sajó-völgy, a Cserehát és Tokaj, valamint az Alföld irányába. Az Avas Miskolc központi helye, az északi lejtője és az Avas-tető már az első ábrázolásokon is a város látképének szimbóluma volt. A dombnak ezt az adottságát már korán kihasználták, a tető városból is jól látható pontján épült például a Szent György-kápolna, majd az 1900-as évek elejétől, egymást követően, három kilátó is. A mostani kilátó, a miskolci tévétorony, a város egyik jelképévé vált.
Az Avas legnagyobb nevezetességei már a régi idők óta a szőlők és a borospincék voltak. Elsősorban az északi-északkeleti oldalban vájtak a homokkőbe pincéket, sokuk előtt pedig borházakat építettek. A szőlő- és pincetulajdonosok egy része miskolci volt, pincét tulajdonolni az Avason státusszimbólumnak számított, de sok környékbeli is rendelkezett „kőlik”-kal itt. Így alakultak ki a pincék között kanyargó hangulatos utcák elnevezései is: Csáti sor (Mezőcsát), Csabai sor (Hejőcsaba), Győri sor (Diósgyőr), Arnóti sor (Arnót), Zsolcai sor (Alsó- és Felsőzsolca).
Az Avas Miskolcon központi, sőt viszonyítási szerepet is játszott, ezt az is alátámasztja, hogy Miskolc elhelyezkedését többen úgy határozták meg (például Benkő Sámuel), hogy a város két domb közötti völgyben terül el. Fényes Elek is arról írt 1851-ben, hogy „maga a város a Tetemvár és az Avashegy közt fekszik”, de Miskolcot manapság is gyakran emlegetik Avas aljaként (Avasaljaként), városnak az Avas alján.
Miskolc városa a 20. század elejétől igyekezett az Avast az idegenforgalom szolgálatába állítani, amitől komoly bevételre számítottak. A tervekben szereplő nyári programok az avasi pincékre, borozókra, vendéglőkre alapoztak volna, turistaszállót építettek a túrázók számára, de az Avas-koncepció keretében egyéb „látványberuházásokra” is születtek elképzelések. Ilyen volt például egy, a legfelső platón kialakítandó szabadtéri színpad, a templom alatti részen, az Erzsébet tér felé néző részt bástyaszerűen, a Halászbástyára hasonlító módon alakították volna ki (Gárdos Aladár szobrászművész előterveket is készített hozzá), és itt tervezték elhelyezni a miskolci hősök emlékművét is. Felmerült egy kilátó felépítésének a gondolata az 1907-ben lebontott helyett, s ez 1934-ben el is készült, amolyan Deszkatemplom stílusban, Szeghalmy Bálint tervei alapján. Született elképzelés az sikló építésére is, ami a várost és az Avas-tetőt kötötte volna össze. Ez utóbbi gondolat az 1960-as években is felmerült, mi több, ekkor már műszaki tervek is készültek. Az elképzelésekből – a kilátón kívül – nem lett semmi, a tervek csupán kultúrtörténeti érdekességek maradtak. Az Avas vigalmi negyedének rehabilitációja a 2000-es években is komolyan felmerült, ami része volt Miskolc 2010-es, az Európa kulturális fővárosa pályázatának is. Az avasi sikló építésére vonatkozó elképzelések a 2010-es évek elején ismét újjáéledtek, megvalósítási tanulmány is készült a tárgyban.
Az Avas beépült Miskolc történelmébe, gazdaságába. Mást jelent a helyieknek, mást az idelátogatóknak. Jelenti az őskori emberek szerszámkészítő műhelyét, jelenti a középkortól a szőlőtermesztés és a borkészítés hagyományait, a pincékhez kötődő társadalmi, irodalmi életet, majd a 20. század harmadik harmadától jelenti az avasi lakótelep betontömegét, a lakáshelyzet akkori enyhülését, megoldását, és jelenti bizony a máig ható problémákat is.
## Az Avas név jelentése
Miskolc hegyét, pontosabban annak művelt részét a középkori forrásokban Szent György-hegynek nevezték, az Avas megnevezés csak a kora újkori forrásokban jelent meg, akkor viszont rögtön igen gazdag névanyagban. Ez arra utal, hogy az Avas név már a legrégebbi időktől ismert és használatos volt.
Magyar területeken több Avast tartalmazó földrajzi név található. A Földrajzi nevek etimológiai szótára két Avas hegyről és négy Avassal kezdődő településnévről számol be (de ezeken kívül még számos avas jelzővel ellátott helynév is létezik, szerte a magyarok lakta vidékeken). Az Avas földrajzi név már a 13. században feltűnt okiratokban, de először Miskolctól távoli helyeken (például Owas, Owos, Auas). A név eredetéről több, egymástól jelentősen különböző elképzelés és feltételezés látott napvilágot. Baróti Szabó Dávid az avas szót „ó, régi, háj, szalonna, vaj” jelentésben ismertette 1792-ben. Az 1862-es A magyar nyelv szótára is az „ó gyök származékaként” írt róla. Herman Ottó ezzel kapcsolatban a ló tavalyi avas szőréről tett említést. Ballagi Mór „tilos, amitől óvakodni kell” megjegyzésével új értelmezés bukkant fel.
Más források (például a Pallas nagylexikon) első helyen említi a „tilalmas erdő” jelentést, a Révai lexikon ugyanezt a második helyen hozza. Pais Dezső a kutatásai alapján az avas szót az ov, óv igéből eredeztette, olyan „s” képzős névszói származékként, mint ahogy például a tilt, tilalom til alapszavából a tilos keletkezett. Ezt a származást találta helyesnek Marjalaki Kiss Lajos is: „A nevét is innen kapta: Avas, azaz tilalmas erdő, melyet nem volt szabad sem irtani, sem legeltetni. Így lett a tilalmazott bokros erdőrészből avas-erdő, s idővel az egész hegy neve röviden Avas.” E megközelítést találta helyesnek Szabadfalvi József és Balassa Iván, de ezt szerepeltette első helyen a Magyar nyelv történeti etimológiai szótára is. A 13. századtól a legtöbb adat e jelentésre van, a „régi, elszáradt, múltévi” jelentés ettől később jelent meg. A feltételezést a finnugor ó, avik szóra is visszavezették, amit nagy fákból álló erdőre alkalmaztak. Az avas jelentés sok helyen vált földrajzi névvé a magyar nyelvterületeken, így Miskolcon is. A középkori Miskolcnak az Avas valószínűleg makkoltató, sertéshizlaló helye volt, ahol a bükk és a tölgy bőségesen ellátta a sertéseket makkterméssel, de feltehetően nem szabad terület volt. A vizsgálatok nyomán tehát a „makkot termő, makkoltatásra szolgáló erdő”, illetve az ezzel összefüggésben lévő „tilalmas erdő” jelentés a legelfogadottabb.
## Története
### Földtani kialakulása, szerkezete
Az Avas (tágabb értelemben Miskolc) földtani felépítéséről többek közt a Miskolci Egyetem által összeállított, és 1979-ben kiadott Miskolc város építésföldrajzi atlasza című mű ad tudományos szintű áttekintést. Az Avas Magyarország földtani felépítésében a közép-magyarországi főegységben a bükki egységhez tartozik, geológiai környezete a klasszikus értelemben vett Bükk, az Upponyi és Szendrői-hegység. Ez a szerkezeti egység egy nyírási zóna az Alcapa és Tisia között, eredetét tekintve a Gondwana Afrika-lemezének része. Felépítésében, történetében és kőzeteiben a Dinaridák rokona. Több, különböző földtani és domborzati jellegzetességgel rendelkező egység fogja közre: északról a Sajó-medence síkja, nyugatról a Borsodi medence, dél felől a hegylábi dombvidék, dél-délkelet felől pedig a Bükk hegység feldarabolódott karsztja, illetve a Keleti dombság. A terület geológiai felépítésében három nagy szakasz különböztethető meg:
- a paleozoós-mezozoós tengeri üledékes kőzetek kialakulása,
- törmelékes üledékes és piroklasztikus (vulkáni eredetű) rétegösszletek létrejötte az oligocén és miocén korban,
- törmelékes üledékes kőzetekből kialakuló rétegösszletek (pliocén és kvarter).
A karbon elején az idősebb kőzetrétegek pikkelyeződve és takaróredőket, áttolódásokat képezve gyűrődtek fel. A késő kréta folyamán az ausztriai orogén fázis újabb pikkelyeződést hozott létre, ezzel bonyolult, rátolódásos rétegsorok jöttek létre. Ugyanezek a mozgások nagy kőzettömegeket metamorfizáltak. A fiatalabb mozgások tömbösödést okoztak, a régi rögök nagy méretű törések mentén elváltak egymástól és új helyzetben forrtak össze.
Az Avas területének mélyfeküjét a középső triász kor felső ladin korszakában, mintegy 230 millió évvel ezelőtt képződő, 1300–1500 méter vastag mészkősorozat alkotja, amelyre diszkordanciával a miocénban üledékes és vulkáni képződményei rakódtak, és ezek még a felszínen is előfordulnak. Ezek közül a legidősebbek az ottnangiban megjelenő alsó-riolittufa sorozatok, majd a középső miocén ottnangi-kárpáti emeletében képződő barnakőszén rétegek.
Az Avas fő tömegét az e réteg fölött elhelyezkedő, a bádeni-szarmata korú szinorogén vulkanizmusban keletkezett riolit és andezit piroklasztikumok, riolit- és andezittufás üledékek, valamint egyéb üledékes kőzetek alkotják. E fölött andezit piroklasztikukumok, illetve ilyen anyagú üledékes kőzetek vannak. Ez az andezites rétegösszlet sekély tengeri medencékben rakódott le, de édesvízi mészkőrétegek (travertino) is kapcsolódnak hozzá. A pannoniai rétegben limonit, glaukonit, karbonát, almandin stb. ásványok fordulnak elő. A negyedidőszakban keletkezett az Avas záró rétege, amelynek a vastagsága a 0,1–10 méter között van. Homokos kavicsot, kőzettörmelékes, agyagos, iszapos, kőzetlisztes képződményeket tartalmaz, a tetején pedig humuszos agyagot.
### Emberek az Avason
#### Kőkor
Az Avas Közép-Európa egyik legjelentősebb kőkori lelőhelye. A domb több helyén kovakő padok vannak, ahol a kőkori ember kiváló minőségű fegyver és szerszám alapanyagot talált.
Az első kőkori régészeti lelet 1891-ben látott napvilágot. Bársony János miskolci ügyvéd házának alapozásakor három pattintott kőeszköz került elő, amelyek közül egyet Széll Farkasnak adott, egyet megtartott magának, a legnagyobbat pedig később, 1892. december 26-án, Herman Ottónak adott át további vizsgálatokra. Herman azonnal felismerte a lelet jelentőségét, és így írt róla: „Csak egy pillantásba került, hogy a kezemben lévő, rendkívül jellemző darabban egy Magyarország őskőkorára nézve, mondhatni, korszakot alkotó történelem előtti régiségtípust ismerjek fel...”, és – a kor legfontosabb szakirodalmainak áttanulmányozása után – „paleolithnak” határozta meg, ugyanakkor célzott arra is, hogy a lelet nyomán a Szinva völgye talán a Somméhoz hasonló jelentőségű lesz (a Somme-völgy az őskőkorkutatást elindító fontos lelőhely volt).
A hazai tudóstársadalomban azonban ekkor az volt az elfogadott nézet, hogy magyar területen soha nem élt ősember, ezért a személyeskedésig menően támadták Herman Ottót véleménye miatt. Sok-sok év telt el heves vitákkal, ám a fejlemények lassan Herman nézeteit kezdték igazolni. Egy 1903-ban, Bécsben közzétett tudományos munkában, Moriz Hoernes művében, már komolyan méltatták a miskolci leleteket. Ezt követően – újabb adalékként – 1905-ben Herman kezébe került egy korábban, az avasi temetőben talált gyönyörű, levél alakú „nyílkő” (Herman Ottó nevezte így). 1906-ban Herman kezdeményezésére ásatások indultak a Bükk-vidék barlangjaiban, Kadić Ottokár vezetésével. A Kecske-lyuk és a Büdös-pest sikertelen megkutatása után a Szeleta-barlang következett, ahol sok csontlelet mellett babérlevél alakú kovakő lándzsahegyeket találtak. Herman Ottó nézetei diadalmaskodtak: igazolta az ősemberek jelenlétét a területen. A csatát 56 évesen kezdte, és 72 éves korára igazolódtak feltevései. Munkája nyomán új tudomány született itthon, a Szinva völgyében: az őskőkori régészet. A Szeleta környékén a későbbiekben még több használatban lévő barlangot találtak, mint a Puskaporos-barlang és a Balla-bérc barlangja. A Homo sapiens három típusa is lakott a környéken (cro-magnoni, grimaldi és aurignaci), a kainozoikumi eljegesedés utolsó szakaszának, a Würm-glaciálisnak egy stadiálisa kissé enyhítette az éghajlatot, így a mamutok és gyapjas orrszarvúak helyett a vadlovak és rénszarvasok szaporodtak el, ragadozóik pedig a barlangi oroszlán és a barlangi hiéna voltak.
1928-ban, az avasi kilátópark létesítése közben, gyakorlatilag a mai kilátó helyén, őskori kovabányák nyomaira leltek, s ezek voltak az első Magyarországon felfedezett ilyen helyek. A kőkori emberek az itt bányászott köveket nagy ütőkövekkel és szarvasagancs szerszámokkal munkálták meg, aminek nyomán hatalmas mennyiségű kőzettörmelék és félig-meddig megmunkált kőszerszám maradt hátra. Az 1940-es évektől az avasi szőlőkből származó leletek kerültek elő, amelyek a Herman Ottó Múzeumba kerültek. Később, 1958-ban, az akkori SZOT-székház építése előtti leletmentő munkálatok közben egy kőeszközkészítő műhelyt tártak fel, ahol az avasi Tűzkövesről (a mai Kálvária mögötti terület) és más avasi fejtőgödrökből származó alapanyagot dolgoztak fel. 1988-ban – útépítés közben – újabb kovabányát fedeztek fel az Avas-tetőn. Ezzel bebizonyosodott, hogy a kilátótól a Kálváriáig terjedő terület a Bükk-vidéken élt őskőkori népcsoportok kovalelőhelye volt. Az előkerült avasi anyagot Alain Tuffreau, majd Jean-Michel Geneste francia professzorok – igazolva a hazai meghatározásokat – az abevillieni típusok közé, azaz az alsó őskőkor leletei közé sorolta. A Tűzkövesen 2004-ben, Ringer Árpád vezetésével indult ásatások arra is fényt derítettek, hogy az itt kovát bányászó emberek egyedülállóan hőtechnikával kombinálták a bányászatot, illetve a gyártás folyamatát. A éves leleteket 2005-ben nemzetköri konferencián értékelték, és a középső őskort – az eszközök előállítása tekintetében – „Avas előtti” és „Avas utáni” korszakra bontották.
Újkőkori maradványok is előkerültek a környéken. Először 1893-ban végeztek kutató ásatásokat a Tiszai pályaudvar mellett, az Avas lábához tartozó szinvai hordalékkúpon, majd 1900-ban részletesebb vizsgálatokat végeztek a fűtőháznál. Az itt talált cserép leletanyag az alföldi vonaldíszes kultúrához, a tiszadobi csoporthoz és a bükki kultúrához tartozott. A bükki edények szürkére vagy feketére égetett, finom falú darabok, hullám-, spirál- vagy párhuzamos vonalakkal díszítettek. Kiemelkedő emlék egy termékenységi jelképként funkcionáló női idol. A feltalált cserépemlékek újkőkori földművelő-állattenyésztő csoport jelenlétére utalnak.
#### A bronzkor után
A kőkor végétől a késői bronzkorig nem találtak régészeti leleteket a környéken, a miskolci táj – mint emberi település – háttérbe szorult ebben az időszakban. A késői bronzkorból aztán két földvár nyomait is feltárták a területen (Miskolctapolca, Bükkszentlászló), mindkét helyen számos lelettel, ahol például szépmívű bronz ékszereket is találtak. Mindkét földvár építését feltehetően ugyanaz a késő bronzkori, a kyjtice kultúrához tartozó népesség kezdte. A bronz réz alapanyaga valószínűleg a rudabányai lelőhelyről származott. A korban rákövetkező leletek szkíta és kelta eredetűek: egy vadászó gepárdot ábrázoló szobrocska (1931-ben találták meg) és a híres aranyszarvas (1927-ből), a Herman Ottó Múzeum kincse. A szkítákat váltó cotinus nevű kelták földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. Ők honosították meg a területen a vaskohászatot, ők használtak először pénzérméket. Az ő idejükből származik a bükkszentlászlói földvárból (Nagysánc) 1846-ban előkerült, 367 darabos éremlelet, amely végül Bécsbe került.
#### A népvándorlás és a honfoglalás kora
A népvándorlás korának emlékei közül a hunok jelenlétére utaló régészeti leleteket lehet megemlíteni, amelyek a miskolci repülőtér térségéből kerültek elő (Attila szálláshelyei az Alföldön voltak). Ismertek még a kvádok emlékei is a miskolci Erzsébet tér és a Sötétkapu területéről. Az avarok ittlétét is igazolják régészeti feltárások és tárgyi bizonyítékok.
A leletek alapján a honfoglaló magyarság a területen először a sík részeket szállta meg, ezt követték a dombos, hegyes vidékek. Miskolc térségéből előkerült régészeti emlékek esetén feltűnő, hogy nincs köztük a más élőhelyeken megtalált nemesfémekben gazdag leletanyag, az itteni temetők egyszerű, főleg bronz anyagukkal tűnnek ki (hajkarikák, füles gombok, karperecek stb.). Ez arra utal, hogy a környéken elsősorban a „köznép” telepedett meg. A honfoglalás korában a város lakossága 600–700 fős lehetett.
#### A középkortól napjainkig
A középkortól kezdve a viszonyokat az avasi szőlőtermelés és az ennek nyomán kialakult pincerendszer határozta meg. A szőlők körben, az Avas lankáin települtek, a többi részt a pincék foglalták el. A pincékben ebben az időszakban (egészen a 19. századig) lakófunkció csak az alsó domboldalakon alakult ki. Ez a településszerkezet egészen a 20. századi tömegszerű építkezésekig változatlan volt, az Avas alsó lankáin családi házas foltok, villaépületek voltak. Miután a filoxérajárvány a 19. század végén elpusztította a szőlőket, a pincéknek, illetve a hozzáépített borházaknak új funkciójuk alakult ki. A lakófunkció a 18–19. századtól kezdett kialakulni, amit jórészt az ipari fejlődés, a város lakosságának gyors növekedése váltott ki. Elsősorban Diósgyőr-Vasgyár közelében, illetve környezetében alakultak ki barlanglakások. Mára ezek megszűntek, de még 1972-ben is találtak kettőt. Az avasi pincesoron ma is vannak lakóépületek, de ezek már nem barlanglakások, hanem a borházakból alakultak ki. Az 1900-as évek elején az üdülő funkció is megjelent az Avason, de borkereskedelmi épületek, borozók és vendéglők sora is létrejött.
Az Avas déli-délkeleti lejtőire 1973 és 1985 között hatalmas lakótelepet építettek, ami döntően megváltoztatta a domb e részének jellegét. Számos tanulmány szerint ezek tervezésekor, építésekor jobban figyelembe lehetett volna venni a hagyományos törekvéseket. A körülményekre, a kialakult helyzetre jellemző, hogy egy 1993-as tanulmány szerzője a következő kérdéseket vetette fel: „Ki a felelős az avasi lakótelep elrontásáért?”, „Mit lehet tenni, helyrehozni az Avason?”
## Az Avas helynevei
A miskolci Avast felületesen ismerő számára az egyetlen egység, esetleg a régi Avast (északi, északkeleti oldal) és az Avasi lakótelepet (a tető és dél, délkeleti irány) különböztetik meg. A településtudomány ma azonban négy részt ismertet:
- az északi lejtő, a műemlékegyüttesekkel, temetőkkel, kilátóval és pihenőteraszokkal;
- a Mindszent tér és a Görgey utca nyugati oldala a Mindszenti templommal, a Kálvária-dombbal és a múzeummal;
- az avasi lakótelep;
- Ruzsinszőlő, az Avas déli lejtőjén.
A történelem során a domb lejtőin számos, névvel jelölt területrész alakult ki, amelyek egy része máig él, másokat utcanevek őriznek.
### Szentgyörgy
A Szentgyörgy helynév ma már nem használatos, az egykori területre 1992-től utcanév emlékeztet az Avason. Egykor kiváló szőlőt termő terület volt, ahol számos borospincét is kialakítottak. Első említése egy 1376-os oklevélből származik, amelyben „Szent György vértanú hegyén fekvő szőlő”-ről volt szó. A területről a továbbiakban is folyamatosan találtak adatokat (eleinte latinul, 1461-ben először magyarul: Zentgergh hegy, 1562-ben zent Gyorg, majd más alakokban). A források szerint Szentgyörgy a szőlő- és borkultúra egyik központja volt. A nevet a területen emelt Szent György-kápolnáról kapta, aminek létéről írásos források tanúskodnak. Pontos helye máig nem ismert, már az 1864-ben kiadott Pesty Frigyes-féle Borsod vármegye leírásában sem tudtak róla, pedig a leírás Közép, Alsó és Felső Szentgyörgyöt is felsorolt. Feltételezhető azonban, hogy a kápolna azonos azzal a rotundával, amely egy 1800-as, Miskolcról készült metszeten látható.
### Középszer
A Középszer elnevezés ma már szintén csak utcanév formájában ismert, a lakótelep keleti oldalán. Először egy 1549-es dézsmajegyzék említi (Kezep zeer). A Szentgyörgy és a Középszer szomszédos területek voltak, itt is szőlőtermő birtokok voltak.
### Ruzsinszőlő
Ez a földrajzi név ma is használatos. Ruzsinszőlő az Avas délnyugati oldalán fekszik, az Egyetemváros szomszédságában. Először 1589-ben említi egy dézsmajegyzék Rwsinth néven. A Szentgyörgy, a Középszer és a Ruzsin egymással szomszédos, sőt némileg összefüggő területek voltak, maga Ruzsin a csabai birtokokkal volt határos.
### Mendikás
Mendikás az Avas-tetőről délnyugatra lejtő szőlőterület, amely a Szentgyörgy hegyből vált le a 17. században. Először 1700 után említették okiratok. Nevét egy 1655-ben adományozott szőlővel kapcsolatban kapta, amikor Vas Gergelyné asszony a deákságnak „legálta” szőlőjét. A mendikás név a szőlő egykori tulajdonosaira, a helvét hitvallású iskolába járó, a nagyobb diákok mellett inaskodó-kéregető diákok nevére utal. A terület nevét a tv-toronytól induló utca őrzi.
### Mindszent
Mindszent az Avas keleti oldalán elterülő község volt (a 18. századtól), de története még nem teljesen feldolgozott. Tény, hogy először Miskolc határán kívül létrehoztak egy ispotályt („hospitali ecclesiae Omnium Sanctorum in fine oppidi fundate”), amelyet Mátyás király 1483-as oklevele is megemlít. Maga a Mindszent név 1540-ben bukkant fel először magyarul, a királyi adólajstromokban. Az ispotály köré zsellérházak települtek, és egy idő után, 1724-ben a kis település önállóságot kapott. Mindszent a szegények kórháza révén Miskolc fontos intézményévé vált, és 1761-ben a régi helyett új ispotályt építettek. Mindszentet 1879-ben (vagy 1880-ban) csatolták (vissza) Miskolchoz. Ma a Mindszenti templom, a Mindszenti temető és a Mindszent tér emlékeztet rá.
### Papszer
A Papszer ma az Avas északi lejtője alján futó utca, itt áll a Herman Ottó Múzeum régi épülete, amely azelőtt Miskolc első iskolája volt. Már az első említésekor platea Papszer (Papszer utca) néven szerepelt; a szer régen sort, rendet, ebben az értelemben házsort, házakkal beépített területet, végső soron utcát jelölt. Miskolc urbáriumában a Tóth utca és a Pece-patak zsellérsorával együtt 53 zsellérházat jegyeztek fel. A papszeri lakók zsellérek, esetleg kézművesek voltak, akiknek adót vagy tizedet nem kellett fizetniük, ám ingyenmunkával szolgáltak. Az itteniek feltehetően az avasi templom ellátásában játszottak szerepet, így a terület voltaképpen az egyháznak szolgáló városnegyed volt. Erre utal az urbárium megjegyzése is: „az egyház és a plébános szükségletére szolgálnak”.
### Meggyesalja
A Meggyesalja ma is élő földrajzi név, az Avas északi aljában nyugat-kelet irányban futó utca viseli a nevét. A név nyilvánvalóan azt jelenti, hogy az Avasnak ezen a részén gyümölcsös terült el, s erre írásos források is utalnak. 1544-ben az adóösszeírásban az szerepelt, hogy „Meggyes alja 22 forintot fizetett”. 1614-ben egy oklevélben Meggyes al néven említették. A terület a Szinváig a 17. században épült be, a Meggyesalján jobbágyok, a Meggyesalja utcán pedig zsellérek telkei voltak.
## Szőlőtermelés az Avason
### Szőlő- és borkultúra
Az Avas promontóriumain (szőlőhegyein) már a kora középkorban megkezdődött a szőlőtermesztés. A helyi szőlőket először 1313-ban említette oklevél. Szentgyörgyhegy – amely az avasi szőlő- és borkultúra központja volt – szőlőiről már egy 1376-os oklevélben szó volt. Az évszázadok során az Avas északi lejtői kivételével szinte mindenütt szőlőket telepítettek, az északi és részben a keleti oldalakon pedig borospincéket létesítettek. A szőlő és a bor olyan fontossá vált a város gazdaságában, hogy már az 1694. évi címerrajzon megjelent a szőlőfürtöt tartó hajdú alak, majd a későbbi címereken, pecsétnyomókon és más ábrázolásokon is gyakorlatilag folyamatosan jelen vannak a szőlőfürtök. Az itt termelt szőlő, illetve bor minősége a legjobbakkal vetekedett, erre utal például Bél Mátyás a Miskolci borról, 1723-ban írt munkájában: „Soha nem tartják annyira azokat [a borokat], melyek a Kánás és Ágazat lejtőin és a többin teremnek, mint amelyeket a szentgyörgyi és diósgyőri hegyoldalról szüretelünk.” Benkő Sámuel 1782-ben a miskolci borfajták közül a Szent György elnevezésűt az elsőrendűek közé sorolta.
Az Avas szőlőhegyein – korabeli dokumentumok szerint – a következő szőlőfajokkal foglalkoztak: „...bátai, formint, hárslevelű, demjén, fehér góhér. Ezenkívül termeltetik a dinka, kadarka, kevés polyhos, a fekete fajok közül a fekete góhér, bikaszemű fekete, purcsin és Izabella. ...Borfajaink a közönséges asztali boron kívül a szomorodni máslás, egy két és háromputtonyos aszú, közönséges vagy rác ürmös, főtt ürmös, essentia és végül a lőre...”
A török megszállásig töretlenül fejlődő szőlőművelés a hódoltság idején visszaesett ugyan, de az 1702-es Kötel Könyv már új telepítésről („palánt ültetés”) is beszámolt. Az 1702-ben megszámlált 16 miskolci promontóriummal szemben 1744-ben már 25-öt tartottak nyilván, 1817-ben pedig 1100 gazda 45 szőlőhegyen folytatott szőlőtermelést. Az 1880-as évektől fellépő filoxéra miatt azonban a szőlők tönkrementek, elparlagosodtak, a szőlőkultúra megszűnt az Avason, de Miskolc más részein is.
### Pincék és borházak
Az Avas legrégebbi pincéi (celláriumai, kőlyukai) középkori eredetűek. Az első adatok az avasi pincékről 1516-ból, majd 1562-ből származnak. Az 1702-es Kötel Könyv az Avason 198 pincéről ad számot, de ez a szám feltehetően meglehetősen alábecsült, mert 1740-ben a Miskólcz Várossa Territoriumán ásattatott Piczék Conscriptiója 636 pincéről számolt be az Avason. Ekkor a miskolci pincehálózat közel 70%-a koncentrálódott az Avasra. 1780-ban 1424, 1817-ben már 1779 borospince volt a városban. Szendrei János szerint „a pincék száma hajdan megközelítette a házak számát”. A pincék, kivált az eléjük épített borházakkal, mindig is nagy jelentőséget játszottak Miskolc életében; nem csak gazdasági, de pihenő, szórakozó, majd lakófunkciójuk révén is. A pincékben dolgozták fel a szőlőt, tárolták és kezelték a bort, ugyanakkor a miskolci polgárok szemében a jómód jele is volt a borospince birtoklása, ahol az emberek poharazgatás közben beszélték meg a városban történteket. A pincék zömének bejárata észak felé néz, ez biztosítja a bor számára kívánatos 6–12 °C-os hőmérsékletet. Az Avas oldalába vájt pincék kialakítása az egyszerű, egyágú pincéktől, a két- és többágú, párhuzamos, esetleg sugarasra emlékeztető szerkezetig változatos képet mutat.
Az avasi pincék és borházak létrejöttét négy építési időszakra osztják:
- az első pinceluk ásásától a 18. század közepéig terjedő időszakra az egyszerű szerkezetű, nyitott borház építmények jellemzőek;
- a második korszak 1780 és 1880 közé tehető, ekkor alakultak ki a barokk és klasszicista stílusú borházak;
- a harmadik szakaszban, 1880–1950 között alakult ki az a „romantikus” városkép, amely a barokk és klasszicista pincesorok továbbfejlesztésével jött létre, elsősorban a Nagy-Avason, kisebb mértékben a Kis-Avason;
- a negyedik időszak napjainkig tart, és a kezdeti igénytelen építkezéseket követően a környezetbe illő házak felépítéséig fejlődött.
## Az Avas és a művészetek
### Képzőművészet
Ami a képzőművészetet illeti, a város első festőitől nem maradt fenn Avast ábrázoló munka. Az első Miskolcot ábrázoló olajfestmény Telepi Györgynek az 1878-as nagy miskolci árvíz kapcsán készült képe volt. Ezen a távolban, az árból kiemelkedő szigetként jelenik meg az Avas. Az első ténylegesen Avast ábrázoló alkotások az 1900-as évek elején készülő Miskolc-monográfiához készültek, illusztrációs célból. Ezek között megemlítendő az F.S. monogrammal (valószínűleg Filippinyi Sándor) tollrajza az avasi harangtoronyról. Gimes Lajos azonos kompozícióban készített színezett grafikát. Augusztini (Mariska?) hangulatos téli ceruzarajzán (1908) a lombtalan fák mögött megbúvó egykori Rákóczi-kilátót örökítette meg. Kifejezetten az Avas festője volt Kis Lajos, aki főleg akvarellekben ábrázolta a domb, a pincék, az épületek hangulatos részleteit. Meilinger Dezsőt, Nyitrai Dánielt, Bartus Ödönt is számos alkotás elkészítésére ihlette az Avas. A domb azonban nemcsak téma, hanem kilátóhely is volt a Miskolcról készült alkotások számára. A 20. század második felétől Avas-témájú képekkel jelentkeztek Korkos Jenő, Mazsaroff Miklós, Wieszt József, Seres János, Kunt Ernő és mások.
A fotográfia csak az 1870-es évek után kezdte felfedezni az Avast. Norkó János városképét rézbe metszve sokszorosították. Szinay István miskolci fényképész mester az 1878-as miskolci árvíz következményeiről készített felvételeket, melyek közül tízet a Miskolc gyásza című albumban tett közzé. Váncza Emma, Wándza Mihály unokája, aprólékos munkával, precízen összeillesztett panorámafotóiról volt ismert. Tájfotói – fotóművészeti kvalitásukon túl – forrásértékűnek, kordokumentumnak is számítanak. Ugyancsak dokumentumként kell kezelni azokat az anziksz jellegű felvételeket, amelyeket képeslapokon terjesztettek. A fényképészet terén nem elhanyagolhatóak az amatőr fotók, melyek közül sok a fontos dokumentum is. Ilyenek például az avasi pincékben folyó hangulatos borozgatásokról, baráti találkozókról készült felvételek némelyike, például az, amelyik a Marjalaki-pincében, 1933-ban készült derűs felvétel a baráti társaságról, Móra Ferenccel a középpontban. Fontos területe a fényképezésnek a dokumentáló jelleg, ilyen felvételek korábban az Avas műemléki részeiről készültek, az utóbbi évtizedekben már az egész Avas lakótelep téma lett. Mindamellett nem szabad megfeledkezni a képzett fotósok, fotóművészek által készített, az Avas hangulatát esztétikai követelmények szerint ábrázoló fotóiról sem.
## Műemlékek
E fejezet az Avashoz kapcsolódó műemlékekről szól, ám ebben az esetben nem ragaszkodunk a Műemléki Felügyelőség besorolásához, a terület legjelentősebb olyan emlékeit is ismertetjük, amelyek valamilyen módon Miskolc életében fontos szerepet töltenek be.
### Templomok
#### Avasi templom
Az avasi templomot a 13. században kezdték építeni román stílusban. Először egy 1335. évi pápai tizedjegyzékben volt róla szó, majd egy 1411-es oklevélben említették. 1544-ben a budai pasa török csapatai felgyújtották a templomot, beomlott a tető, az épület gyakorlatilag elromosodott. Az 1544-ben megalakult helyi református egyházközség kezdte meg a helyreállítását, az újjáépítés 1569–1659 között történt meg; a templom lapos mennyezetet kapott, a tetőt fazsindely fedte. A különálló harangtorony 1557-ben épült, harangjátéka 1941 óta szól.
#### Mindszenti templom
A mindszenti templom 1728 és 1743 között épült, Szent Péter és Szent Pál tiszteletére. A templom helyén egy középkorban épült kápolna állt, amiről 1507-ből származó írásos adat tanúskodik. A kápolnából az idők folyamán templom lett, ez azonban a 17. század közepére elromosodott, ezért Althan Mihály Frigyes apát lebontatta. Az új templom építését 1728-ban kezdték el. felszentelése 1744-ben volt. 1857-ben Ferenc József meglátogatta a templomot, és az egyik torony felépítéséhez anyagiakat ajánlott, a másikat az egri érsek felajánlásából és a hívők adományaiból építették fel. Az első torony 1864-re készült el. A tornyokon álló két keresztet 1997–1998-ban restaurálták és újraaranyozták.
### Temetők
Miskolcon 34 temető van, ebből 14 önkormányzati kezelésben, a többi felekezeti temető. Az Avason, illetve hozzá kapcsolhatóan öt temető található. Az avasi református temető, amely az Avasi templom mellett létesült a középkor folyamán, műemléki védettséget élvez. Az avasi zsidótemető nem műemlék státuszú ugyan, de számos szép, régi sírkő található a területén. Ugyancsak fontos emlékeket tartalmaz a – történetileg az Avashoz, Mindszenthez kötődő, de magától a dombtól mára némileg elkülönült – Mindszenti temető, ahol sok neves személyiség sírját lehet megtalálni. Az Avas területéhez kapcsolható még a Törkölyösi és a Szent Imre temető is.
#### Avasi református temető
Az avasi református temető Miskolc legrégebbi sírkertje az avasi református templom szomszédságában, attól délre és nyugatra terül el, erdős-ligetes területen. Néhány egyedi, de fontos sír a templom északi és keleti oldalán is van. Feltehetően már a középkortól használatban volt, noha írásos források ebből az időből nem ismertek. Dátumos sírkövek csak a 17. század második feléből maradtak fenn. Az első sírjelek még szarkofág alakú fedőkövek voltak, később jelentek meg az álló sírkövek. A legrégebbi síremlékekből többet – mintegy szabadtéri kiállításként – a temetői utak mellé állítottak. A temető műemléki jellegét először 1930-ban vetették fel egy, a Reggeli Hírlapban megjelent újságcikkben: „Ez a temető, úgy, ahogy van, maga egy kortörténelmi múzeum.”
A temető legnevezetesebb halottai, síremlékei:
- Palóczy László (1783–1861) síremléke a temetőn kívül, a keleti oldalon áll. Palóczy a fővárosban halt meg, koporsóját – végrendeletének megfelelően – egy húszfős delegáció kísérte Miskolcra. A hatalmas gránit síremléket Wasserburger Antal bécsi kőfaragó, domborművét Vay Miklós készítette, és 1869-ben állították fel.
- Szemere Bertalan (1812–1869) és Szemere Attila (1859–1905) síremléke a templom északkeleti, város felőli oldalán áll. Szemere Budán hunyt el, ott is temették el, de végrendelete értelmében („Ott van a diósgyőri völgyben egy domb, ott vágytam pihenni az élet után.”) két év múlva Miskolcra vitték hamvait, és Palóczy síremléke közelében helyezték végső nyugalomra. Attila fiát, aki szintén Budapesten halt meg, kihantolása után, 1925-ben temették apja mellé.
- Horváth Lajos (1824–1911) hasonlóan nagy tiszteletben álló politikus volt, aki Szemere belügyminisztériumában dolgozott, országgyűlési képviselő volt. Miskolc közvéleménye előtt egyértelmű volt, hogy sírjának Palóczy és Szemere mellett kell lennie.
- Latabár Endre (1811–1873) (és családtagjainak) sírboltja a temető nyugati végén, a Pázmány soron található. Vele egybeépülve áll a Schabinszky család kriptája. Latabár Endre, a miskolci színi élet kiemelkedő egyénisége, nyugalomba vonulása után csak pár hétig élt, kolerajárvány vitte el.
A temető korábbi egyszerű drótkerítését 2010-ben részben kő-, részben fakerítésre cserélték ki, amit – a dekoratívabb megjelenés mellett – a korábbi években tapasztalt áldatlan állapotok is indokoltak. A beruházáshoz uniós támogatást is felhasználtak, tervezője Rudolf Mihály volt.
#### Zsidó temető
A zsidók az 1700-as évek első felében telepedtek meg Miskolcon (jellemzően Morvaországból érkeztek), és a második világháborúig a város meghatározó népességévé váltak. Temetőjük területét 1759-ben vásárolták meg az Avas északnyugati oldalán, 1769-ben pedig megalakult a Chevra Kadisa, amelynek egyik fő feladata a halottak illő eltemetése volt. A temetőt a köznyelv zsidó-bánat helymegjelöléssel illette, ők maguk több elnevezést is használtak a temetőkre, de itt a Bész Hachájim (Az Élet háza) név használatos. A temetőben mintegy 6000 síremlék található. Első bejárata az Avas tetőn, a város felől a Ruzsin-oldalon, a mai Hidegh-soron volt, ami ma nem használatos. A temető legrégebbi része a déli sarokban található, itt vannak a legkorábbi időkből származó sírkövek.
A temető számos neves halottja közül megemlítendő az a Munk Samu (1855–1933) földbirtokos, takarékpénztári elnök, törvényhatósági bizottsági tag, aki híres volt jótékonykodásairól. Austerlitz Sámuel főrabbi szarkofág alakú síremlékére kiterített Tóra tekercset és Ketert (a Tóra koronája) faragtak. Nagy tekintélyű polgár volt a sokoldalú Héthársi Neumann Adolf (1870–1929), aki biztosítási céget és gazdasági bankot alapított, de alapító tagja volt a Sajószentpéteri Üveggyárnak is. Elnöke volt a miskolci zsidókórháznak, és kitüntették a Ferenc József-rend lovagkeresztjével. Itt nyugszik Singer Henrik orvos is, aki az 1900-ban nyílt Borsod vármegyei Erzsébet Közkórház első igazgatója volt. A temetőkert északi részén helyezték el a környéken megszűnt zsidó temetők exhumált sírjait és mártír-emlékműveit is.
### Egyebek
#### Herman Ottó Múzeum
A múzeumot Borsod-Miskolczi Múzeum néven a Borsod Miskolci Közművelődési Egyesület alapította meg 1899-ben (szorgalmazója volt Herman Ottó is, a Bársony-házi szakócák fellelése után), első kiállítása 1902-ben volt (szenzációja a közelmúltban talált mamutagyar volt). A kiállítás a város által biztosított, Papszeren lévő épületben volt, amely Miskolc első iskolaépülete volt. A múzeum 1953-ban vette fel Herman Ottó nevét. 1963-ban a megyei múzeumi szervezet központjává vált, és 1980-ban megkapta a Görgey úti épületet is. A múzeum gyűjtési profilja már a kezdetekben szinte azonos volt a jelenlegivel, elsősorban képzőművészeti alkotásokat, régészeti leleteket és ásványokat gyűjt, de néprajzi kollekciója is jelentős. Állandó kiállításai mellett rendszeresek az időszaki kiállítások is.
A múzeum legújabb egysége a Pannon-tenger Múzeum, amelynek föld alá süllyesztett szekciója a Görgey úti épület előtt épült fel. Ezen a kiállításon a 2007-ben felszínre került bükkábrányi ősfák mellett más őskori leleteket is bemutatnak (például a Rudapithecust), és itt helyezik el az ásványgyűjteményt is.
#### Csupros Mária-szobor
A barokk szobrot a 18. században állították a mindszenti templom előtti, akkor még létező kis dombra (helye azóta többször változott). A szobrot Deák Ferenc plébános kezdeményezésére emelték a Miskolcot elkerülő pestisjárvány emlékére, hálából. A szobor talapzatát eredetileg Nepomuki Szent János, Szent Lőrinc és Szent Sebestyén alakja is díszítette. A többszöri restaurálás következtében a Mária-szobrot ma már nem tekintik eredetinek, az oszlopa is alacsonyabb lett.
#### Kálvária
A Kálvária-domb az Avas délkeleti részén, a Herman Ottó Múzeum Görgey úti kiállítási épülete mögötti oldalban található. A kálvária létesítése Máriássy Gábor püspök, egri kanonok, korábbi miskolci pap nevéhez fűződik: alapítványt hozott létre a célra, és 1857-ben megvásárolta a Tűzköves dűlőben lévő telket. Az építészeti terveket Rudolf Antal készítette, a kőfaragást Dahlström (Dallstrőm) József, svéd származású miskolci kőfaragó művész végezte, a kőműves Kobek József volt. A Kálvária-kápolna 1864-re készült el, a domboldalban hatlépcsős kálváriasort építettek. Mára a stációk közül csak négy van meg, eléggé rossz állapotban, a kápolnát az 1990-es években részben renoválták.
#### A mindszenti ispotály
A mindszenti apátsági ispotály (szegénykórház) már a 15. században működött. Első írásos említése 1507-ből való, 1563-ban 53 lakója volt (szegények, bénák, vakok, némák), és 22 zsellér tartozott szolgálattal az ispotálynak. Az intézményt Miskolc városa támogatta büntetéspénzekkel, elkobzott élelmiszerekkel, de az adományok is fontosak voltak (a 18. század végén már alapítvány is volt erre a célra). A 18. század második felében a régi, leromlott állapotú épület helyén újat építettek, a Szent Márton és Szent Erzsébet patronátusa alatt megáldott alapkövet 1761. július 9-én tették le ünnepélyes körülmények közepette. A késő barokk épület – a Mindszenti templom melletti földszintes ház – ma is áll, és tömegalakításában nagyjából megőrizte eredeti formáját.
#### Kühne Adolf emlékpad
Kühne Adolf (1868–1912) biztosítóintézeti hivatalnok volt. A szervezett természetjárás és a Borsodi Bükk Egylet egyik alapítója, titkára, másodelnöke, majd ügyvezető alelnöke volt. Tiszteletére 1911-ben a Bükk Egylet az Avas városra néző északi oldalában kő emlékpadot állított (a templom alatti kerítés mellett található). A Bükk egyik látványos turistaútja (Garadna–Szentléleki-völgy–Szentlélek–Örvénykő) is Kühne Adolf nevét viseli.
## Az Avas élővilága
### Állatvilág
Az Avas valaha volt színes állatvilágának jelentős része mára gyakorlatilag megszűnt létezni. Az eredeti állatvilág csökkenése tulajdonképpen több szakaszban ment végbe. Az erőteljes átalakulás, illetve a részbeni fogyás már akkor elkezdődött, amikor a déli lejtőkre szőlőt telepítettek. A hagyományos fajok kiszorultak, a helyüket pedig a szőlőhöz, gyümölcsökhöz kötődő fajok vették át. A második hullámot az avasi szőlők kipusztulása okozta, a következő pedig az Avas tömeges beépítésével, az avasi lakótelep létrehozásával valósult meg. A nagy betontömeg között kevés a zöld felület, összefüggő fás terület pedig gyakorlatilag csak egy van: az avasi arborétum.
A leggazdagabb állománya természetesen a rovaroknak van, de találhatók itt kétéltűek (pettyes gőte és békák), hüllők (gyíkok), madarak (fecskefélék, cinegék, fekete rigó, veréb) és emlősök (sün, vakond, denevérek, mókus). A kutatók szerint az Avas élővilágának fogyása folyamatos, ma is tart. Az állatvilág kutatását Gyulai Péter, Gyulai Iván és Wirth Tibor végezte.
### Növényvilág, az avasi arborétum
Az avasi arborétum az Avas-tető délkeleti lejtőjén helyezkedik el, és elsősorban fenyőket és örökzöldeket mutat be. A kert nyitott a látogatók számára. Díszkapuját Szondy Sándor iparművész készítette.
Az arborétum kialakításának gondolata az 1980-as években merült fel, miután megszűnt a korábban itt virágzó szőlőkultúra, majd az Avas beépítésével megszűnt a gyümölcs- és kertkultúra is, és a kertbarátok szükségesnek látták egy „zöld sziget” kialakítását. 1986-ban Adorján Imre nyugdíjas főorvos, a miskolci kertbarátok vezetője felajánlotta, hogy létrehoz egy tűlevelű örökzöldek kerti formáit bemutató gyűjteményes kertet. Az akkori városi tanács támogatta az ötletet, és a kert részére kijelölt egy három hektáros, háromszög alakú területet az Avas délkeleti részének egyik völgyhajlatában, a már védett Greuter-kert mellett. A talaj enyhén savanyú, agyagos, mérsékelt humusztartalommal, jó foszfor-, közepes kálium- és elegendő nyomelemtartalommal rendelkezett – kiváló a fenyők és az örökzöldek számára.
A kert növényanyagát Adorján doktor jórészt a saját költségén gyűjtötte be hazai és külföldi faiskolákból, de az erdőgazdaság is segítette munkáját. A telepítés rendkívül sikeres volt, a növények mintegy 99%-a megfogant. A későbbiekben megalakult az arborétum baráti köre, amelynek tagjai egyenként 200 négyzetméternyi területrész gondozását vállalták. Az arborétumban mintegy 460 fenyőféle van (cédrusok, jegenyefenyők, lucfenyők, tűnyalábos fenyők és vörösfenyők), ezen kívül több mint 300 féle más nemzetség található (álciprusok, borókák, tiszafák és tuják). A különlegességek között megtalálható a kolorádói és kaukázusi jegenyefenyő, az eredetileg a Himaláján élő simafenyő, az amerikai hegyi mamutfenyő és a kínai mamutfenyő. Van itt még példány a nem tűlevelű és lombhullató páfrányfenyőből és a japán foszlókérgű tujából is. A tűlevelűk mellett telepítettek ide még egy látványos rózsa- és sziklakertet is.
## Az Avas ma
### Tv-torony
A tévétorony, amely kilátóként is működik, 72 méter magas, Hofer Miklós és Vörös György tervei alapján épült, és 1963. augusztus 20-án avatták fel. A kezdeti években eszpresszó üzemelt benne, és a torony tövében is népszerű és látogatott szórakozóhelyek nyíltak. A presszó is, a szórakozóhelyek is bezártak, megszűntek egy idő után, de a presszót – többszöri próbálkozás után – újraindították. A tévétorony közelében korábban már állt két kilátó. 1906-ban, amikor II. Rákóczi Ferenc hamvait Kassára szállították, a fejedelem tiszteletére gerendákból ácsoltak egy – eleve ideiglenesnek szánt – kilátót, amit Rákóczi zászlóival és jelvényeivel díszítettek. Amikor a hamvakat szállító vonat megállt a Gömöri pályaudvaron, a miskolciak ott tisztelegtek előtte, a kilátón pedig fáklyákat gyújtottak és díszsortüzet adtak a forradalom fegyvereiből. A tornyot 1907-ben bontották le. A második, szintén fából készült kilátó 1934-ben nyílt meg, tervezője ugyanaz a Szeghalmy Bálint volt, aki a Deszkatemplomot is tervezte. A miskolciak eleinte nem szerették, ám hamar kedvelt hellyé vált, és az emberek ma is nosztalgiával gondolnak vissza rá. Az 1956-os forradalom idején leégett.
### Avas városrész
Az avasi lakótelep gyakorlatilag város a városban, egy Eger nagyságrendű önálló város, amely a mennyiségi szemlélet, a „minél több lakás” jegyében született. A nem eléggé átgondolt tervezés és kivitelezés következtében több kedvezőtlen hatás érvényesülése jelentkezik, illetve figyelhető meg:
- a lakásszám (terhelhetőség) 25–30%-os túlterhelése,
- a lakásválaszték (panelgarnitúra) szűkössége,
- a variabilitás hiánya,
- az építészeti formálás merev leegyszerűsítése,
- az intézmények lakásépítési technológiával való építése,
- a mikroarchitektúra, a fásítás, más zöldterületek létesítésének elmaradása stb.
Az Avas más részein – a paneltől lényegesen elütő, hagyományos építési technológiával készült – sorházas, családi házas és lakópark jellegű területek is vannak.
#### A lakótelep
Az avasi lakótelep az Avas déli-délkeleti lejtőin épült 1973 és 1985 között, három ütemben. A lakótelep – lakásával – az ország egyik legnagyobb lakótelepe. A városrészben él Miskolc népességének körülbelül egynegyede. A lakótelep az eredeti elképzelés szerint az egykor 15 000 embert foglalkoztató diósgyőri kohászat dolgozói és családjuk otthonának épült vasbeton elemekből, a Borsod megyei Állami Építőipari Vállalat miskolci házgyárának betonpaneleiből. A második ütemben már nem csak a gyári munkások kaptak itt lakást, hanem olyan családok is, amelyek legalább négy gyermeket neveltek, vagy vállaltak. A harmadik, utolsó ütemben már kisebb, négyemeletes panelházak is épültek, amelyekben nem csupán szociális bérlakások, hanem már pénzért értékesített öröklakások is voltak. Később a lakóteleptől északra és délre igényes családi házak, illetve modern társasházak is épültek.
A lakótelep I. építési ütemében az avasi domb délkeleti oldalát építették be. Ez a lakótelep legkevésbé élhető része. A Középszer utcát alkotó „avasi nagy fal”, amely másfél kilométer hosszan felhúzott, gyakorlatilag egyenes vonalvezetésű, tízszintes épületek sorából áll, kelet irányból tulajdonképpen eltakarja az egész dombot, és önmagában az I. ütem 2426 lakásának 82%-át adja. Feljebb a II. ütembe 5360 lakást terveztek és ezt az építési egységet a Szentgyörgy utca két oldalára telepítették. Az építési szerkezetet a kelet-nyugati irányú mellékutak négyzethálós kialakítása adja, de a zsúfolt beépítés és az eltúlzott burkolt útfelületek kedvezőtlen képet nyújtanak az egész ütemről. A III. építési ütem a II. ütem városrendezési elveit követi, de már lényegesen lazább, levegősebb kivitelben.
2008 tavaszától az Avas II-es ütembe nagy számban vándoroltak be szegény sorsú romák.
#### Intézmények, szolgáltatás
A kezdeti lakásépületi lendületet az intézményhálózat késve, csak szükségmegoldásokkal volt képes követni. Eleinte lakásokban oldották meg a bölcsődei és óvodai ellátást, a kereskedelmi egységeket felvonulási épületekben és faházakban helyezték el, a körzeti orvosok is lakásokban rendeltek. Ezek az ideiglenes létesítmények egy része csak az 1990-es évek elejére szűnt meg.
Egy 2002-es összeírás szerint az avasi városrészben 71 üzlet, 18 ruházati bolt, három vasáru bolt, négy gyógyszertár, három szolgáltatóház, rendőrőrs, két posta, illetve 45 söröző, presszó és étterem működött. A lakótelepen tíz házi- és hat gyermekorvosi rendelő, valamint két idősek otthona volt. 2008-ban az Avas alján Tesco áruház épült.
A városrész közlekedését, illetve a kapcsolatot Miskolc más részeivel az MVK Zrt., Miskolc közlekedési vállalata látja el buszjáratokkal. Ez a szolgáltatás már a kezdeti időkben, a '70-es években is jól működött. A közlekedési vállalatnak két végállomása volt az Avason: az egyik az Avas városközpontnál, a másikat az Avas kilátónál alakították ki. A városrészben az autóparkolók száma kedvezőbb, mint máshol a városban.
Az Avason található Uruguay tiszteletbeli konzuli képviselete.
#### Oktatás
Az avasi lakótelepen öt általános iskola és öt középiskola található. A Fáy András Közgazdasági Szakközépiskola (2011-től Fáy András Görögkatolikus Közgazdasági Szakközépiskola) régi, 1917-es alapítású intézmény, és 1980-ban költöztek új helyükre. A Szemere Bertalan Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium új épülete 1981-re készült el, de ez az iskola is történelmi múltra tekint vissza: 1874-ben alapították. A két iskola gyakorlatilag egymás szomszédságában helyezkedik el. Újabb építésű az Avasi Gimnázium épülete, amely a III. ütemben épült, és 1987-ben nyitotta meg kapuit. Az Avas harmadik ütemében épült a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium, amely az Ige templomával alkot egy komplexumot, és 1994-ben kezdte meg az oktatást. A Ferenczi Sándor Egészségügyi Technikum helyileg a Szemere Szakközépiskola alatt helyezkedik el, és 2002 óta működik a Korányi Sándor és a miskolci Ferenczi Sándor Egészségügyi Szakközépiskola integrációja révén.
### Az Ige temploma
Az avasi lakótelepen építendő ökumenikus templom megépítésének ötletét Velkey László orvosprofesszor fogalmazta meg 1986-ban, végül hivatalosan Seregély István egri érsek kezdeményezte. Alapkövét 1989-ben tették le, a templom tervezője Ferencz István volt. Az ökumenikus együttesből végül a római és a görögkatolikus rész valósult meg, mert a református és az evangélikus egyház visszalépett. A vöröstéglás épületkomplexumba belefoglalták a jezsuita gimnázium tömbjét is. A templom felszentelése 1992-ben történt meg. |
745,250 | Tibeti buddhizmus | 26,694,741 | null | [
"Tibeti buddhizmus",
"Tibeti kultúra"
] | A tibeti buddhizmus vagy himalájai buddhizmus elsősorban Tibet és a Himalája bizonyos területeinek (Nepál, Bhután és India) buddhista vallásos tanaira és szervezeti jellemzőire vonatkozik. Bhután állami vallása, de gyakorolják Mongóliában, valamint Oroszország (Kalmükföld, Burjátföld, Tuva) és Északkelet-Kína bizonyos területein is. A szövegeket (szentírásokat és magyarázó szövegeket) a Tibeti buddhista kánon tartalmazza, melynek nyelve a klasszikus tibeti nyelv, ezen területek spirituális nyelve.
A Tibetben gyakorolt buddhista irányzatoknak két fő hagyománya a kolostori, illetve a világi jógi (nagpa). Ezen belül kétféle jána oktatási rendszer működik: a mahájána és a vadzsrajána – a buddhisták egyik jogart formázó rituális tárgya, a vadzsra után. Ez a villámlás szimbóluma, de gyakran gyémántnak is hívják, ezért az irányzat másik neve a „gyémánt út”. A tibeti buddhizmus azonban a személy fejlődésétől és a tanulmányi előrehaladásától függően mindhárom fő buddhista irányzatot tanítja (hínajána, mahájána, és vadzsrajána).
Nyugaton az irányzat lámaizmus néven is ismert, tanítóik, a lámák (más elnevezéssel rinpocsék) után. A lámák egymást követő sora személyük reinkarnációján, a számon tartott újraszületéseken (tibeti: tulku, mongol: kubilgán öröklési rend) alapul.
A tibeti diaszpóra számos nyugati országban terjeszti a tibeti buddhizmust, Követőinek száma a becslések szerint tíz és húsz millió fő között van. amelynek egyik legjelesebb képviselője a Nobel-békedíjas 14. dalai láma (Tendzin Gyaco). A vallási élet tibeti központja Lhászában van. Itt található a legfőbb vallási vezető rezidenciája, a Potala palota. A Magyarországnál mintegy 25-ször nagyobb Tibet ma Kína egyik tartománya, az 1950-es évekbeli kínai annexió következményeként. A dalai láma 1959-ben történt kényszerű elmenekülése után Indiában hozta létre új központját, emigrációban.
## Története
### Korai időszak
A tibeti hagyomány szerint az Om mani padme hum mantrát tartalmazó Kárandavjúha-szútra egy kincsesládában érkezett az égből, Lha Thothori Nyancen, a 28. tibeti király palotájának tetejére.
Vita tárgyát képezi ugyan, hogy Szongcen Gampo király (aki 650-ben hunyt el) milyen szinten foglalkozott a buddhizmussal, az azonban ismert, hogy a kínai Tang-dinasztiába tartozó, buddhista Vencseng hercegnőt vette feleségül. A hercegnő magával vitt egy Sakjamuni Buddha-szobrot Tibetbe. Tibeti forrásokból ismert az a tény, hogy a király utódai közül sokan buzgó buddhistává váltak. Az is kiderül a szövegekből, hogy a kínai buddhisták jelentős misszionáriusi aktivitást végeztek Tibetben. Az indiai buddhistákkal ellentétben a kínai hittérítőket uralkodójuk nem támogatta.
A tibeti legenda hagyománya szerint Szongcen Gampo egy nepáli buddhista hercegnőt (Bhrikuti) is feleségül vett, és a 8. század második felére már úgy tekintettek rá, mint Avalókitésvara bódhiszattva megtestesülésére.
Szongcen Gampo utódai kevésbé voltak lelkesek a buddhizmus terjesztésében, azonban Triszong Decen király (755-797, a „tibeti Asóka”) már államvallássá tette azt. Ő építette az első kolostorokat is Tibetben, többek között a jelentős szamjei buddhista kolostort is. Indiából buddhista tudósokat hivatott az udvarába, ezzel biztosítva, hogy a tibeti buddhizmus az indiai irányzatokat kövesse a kínaival szemben. Az ő korában érkezett Tibetbe Sántaraksita, jógácsára-szvátantrika-madhjamaka filozófus, aki az észak-indiai egyetemi tradíciókat képviselte, és tanítványa Kamalasíla is. Sántaraksita később visszautazott Indiába, mivel túl nehéznek találta a rászabott feladatot. Őt a híres tantrikus misztikus, Padmaszambhava követte, aki rendkívüli jelentőségű szövegeket írt (termák = „ami elveszett”), melyek közül néhányat elrejtett, hogy csak későbbi ún. tertönök (megtalálók) találják meg azokat. Padmaszambhava később a Tibetbe visszatért Sántaraksitával együtt alapította meg a nyingma iskolát.
Innentől a tibeti buddhizmus története jól ismert. Már ekkor érezhető volt a déli Pála-dinasztiából érkező tudósok hatása, bár ekkor még nem volt biztos, melyik irányzat ereszt igazán gyökeret az országban. A két versengő ág Szongcen Gampo két felesége (az egyik a nepáli és indiai hagyományokat, a másik a kínai csan buddhizmust képviselte) óta erős viszályt alakított ki az országban. A Szamje kolostorban vitasorozatot tartottak, amit az indiai irányzat Kamalasíla guru vezetésével megnyert a kínai csan-buddhista Ho Sang mahájána tanaival szemben. Kamalasíla a buddhaság fokozatos elérését hirdette, Ho Sang az azonnali megvilágosodás lehetőségét is lehetségesnek tartotta. Ho Sang vereségével a kínai eredetű iskola sem tűnt el teljesen a tibeti hagyományokból (a nyingma iskola dzogcsen tanításai). A tibeti írás is ekkor alakult ki a buddhista szövegek lejegyzése érdekében, ami elősegítette a nép civilizációs és kulturális fejlődését.
Az indiai iskola győzelmével lehetővé vált az egységes tibeti buddhista kánon kialakítása. A tudósok mahájánát és a vadzsrajánát egy közös rendszerbe gyúrták, amely végül az egész tibeti buddhizmusra jellemző lett. Szútra-tanításuk középpontjában a 4. századi jógácsára iskola szövege, az Abhiszamajálankára volt.
A harmadik legfőbb hatást a Kasmírból érkező szarvásztiváda, illetve Hotan jelentette. Bár ezek nem tudtak tartósan megmaradni az országban, szövegeik megmaradtak a tibeti buddhista kánonban, és ma a hínajána buddhizmus elsődleges forrásaiként szolgálnak. Ebből az iskolából fejlődött ki a múlaszarvásztiváda szekta, amelyből később kialakult a tibeti vinaja (a szerzetesek magaviseleti szabályzata). Ennek követését királyi rendelet írta elő, tehát ekkor még a kolostori hagyományok nem voltak olyan sokrétűek, mint akár egy fél évezreddel később.
### Későbbi időszak
A buddhizmus már a kezdetektől versengett a Tibetben őshonos bon (vagy bön) vallással, melyet erőteljesen támogatott a helyi arisztokrácia is. A bon virágkorát Ralpacsen király (817–836) idején élte. A hatalmat tőle elragadó Langdarma (838–842) olyan kegyetlen hadjáratot indított a buddhizmus ellen, hogy az gyakorlatilag eltűnt Tibetből. Miután Langdarmát egy buddhista szerzetes meggyilkolta, két évszázadig anarchikus viszonyok uralkodtak az országban. Az egymással versengő fejedelmek betiltották a buddhizmust, a templomokat meggyalázták, a könyvtárakat lerombolták, a szerzeteseket a bon átvételére kényszerítették. Ekkor terjedt el a tantrikus, orgiákkal és szélsőséges kicsapongásokkal tarkított szerzetesi életforma is.
A 10. században indult útjára a buddhizmus második terjedése, amikor Jese-Ö (Je-sez-'od) 970-ben 21 fiatalt küldött Indiába a buddhizmus tanulmányozására, köztük Rincsen Szangpót (985–1055), aki nagy mennyiségű buddhista szöveg lefordításával látott hozzá a buddhista tanok újbóli elterjesztéséhez. Ezen felül számtalan kolostort építtetett. Indiából szútrákat és tantrákat hozott magával, rengeteget fordított és templomokat és kolostorokat alapított. 1012-ben a Tibet középső részére, a ma Nepálhoz tartozó területre költözött szerzetesek megalapították a Gyal Lukla kolostort, ahol hatalmas mennyiségű szöveget fordítottak szanszkritról tibeti nyelvre. A fordításoknak köszönhetően maradtak fenn napjainkig a buddhizmus különféle ágainak forrásanyagai. A fordításban használt szakkifejezéseket még 825-ben szabványosították, amely elősegítette, hogy a fordítások irodalmi szintre fejlődjenek. Nagy mennyiségű indiai szöveg érkezett ekkor Tibetbe, amelyek közül soknak az eredeti nyelvű változata már nem is létezik, csupán tibeti fordításban. Más neves tanítókat is hívattak Indiából. 1042-ben érkezett Atísa a nyugat-tibeti király meghívására, aki őrizte még a buddhista hagyományokat. Az ő megérkezésétől számítják a buddhizmus második elterjedését Tibetben. Atísa egyik értekezésének szövege, a Bódhipathapradípa (A megvilágosodáshoz vezető ösvény lámpása) lett az alapja az első tibeti rendnek, amely a kadam (i. t.: bKa'-gdams) nevet kapta.
Atísa beavatta Rincsent és tanítványait, köztük Dromtönt (brom-szton) a mélyebb ismeretekbe, egyúttal a buddhizmus megreformálásába kezdett, aminek során visszaállították a szerzetesi nőtlenséget, illetve az erkölcsös életmódot, az aszkézist és a meditációk tisztaságát. Ekkor nőtt meg a guru szerepe (tibeti: láma, vagy irodalmi tibeti: bla-ma) a vallásban. Az így megreformált iskolát Erényeseknek nevezték, ez volt az alapja a későbbi gelug (i. t.: Dge-lugs-pa) iskolának. A szerzeteseknek más csoportjai azonban nem követték Atísa reformjait, maradtak az ősi szertartásoknál és szerzetesi életmódnál, ők az Ősiek, azaz nyingma (i. t.: rnying-ma-pa) iskola hívei. Az indiai egyetemek a jóga-uttara, illetve a jogíni tantrák tanításaival is megismertette a tibetieket, azonban ezeket Atísa mint szimbolikus tanításokat ismertette a buddhista szerzeteseknek, mivel erős szexuális tartalmuk miatt veszélyeztetve látta a szerzetesi rendek erkölcsiségét.
A bon vallás sem szűnt meg a térségben, sőt bizonyos mértékű versengés alakult ki a két vallás között ebben az időszakban. Az ősi szövegeket mind a buddhista, mind a bon szerzetesek párhuzamosan, sokszor egyazon kolostorban fordították, jegyzetelték. Ez is elősegítette, hogy a vallások között bizonyos mértékű keveredés volt megfigyelhető.
A 11. és a 14. század közötti időszakban tibeti szerzetesek bejárták Indiát, Nepált, Kasmírt, hogy neves tanítók útmutatásainak segítségével a tantrikus buddhista tudás beavatottjává váljanak. Így váltak híressé Náropa, Marpa és Milarepa guruk is, akiknek köszönhetően a tibeti buddhizmus elnyerte mai alakját. Marpa Indiában közvetlenül kért beavatást Nárópa mahásziddhától, hazaérkezése után tanítványokat gyűjtött maga köré, köztük Milarepát (1040–1123), a híres költőt és dalszerzőt. Az ő egyik tanítványa, Gampópa (1079–1153) alapította a kagyü rendet (i. t.: bKa'-rgyud, vörös sapkások).
Az egyik legjelentősebb vallásújító Congkapa (i. t.: Cong-kha-pa, ill. Loszang Trakpa) (1359–1419) volt, aki Atísa útmutatásait követve jelentős reformokat hajtott végre a szerzetesi szabályok terén. A reformok célja a kadam tisztaságának visszaállítása volt, ezért megtiltotta a tisztségek öröklődését, megszüntette azokat a gyakorlatokat, amiknek nem volt előzménye indiai forrásokban, visszaállította a szerzetesi nőtlenséget. Kolostorokat alapított, amelyek az új rend (gelug) első bázisai lettek. Ahogy a többi rendnél is szokás volt, a rendfőnököket saját reinkarnációi követték a vezető poszton. Congkapa egyik tanítványának (Gedun Trupa) harmadik utóda, Szönam Gyaco a mongol nagykántól a dalai (óceán) láma (tanító, guru) nevet kapta, bár a renden belül csak 1578-ban vette fel a dalai láma címet. A mongol illetőségű negyedik dalai láma kinevezésével sikerült elérni, hogy a mongol buddhisták a gelug rend hívei legyenek. Az ötödik dalai láma (1617–1682) idején lett vezető iskola a gelug (az addig vezető karma rend hatalmának megszerzésével már nemcsak vallási, hanem politikai vezető szerepet kapott) – az ezt az iskolát követő dalai láma is ettől az időszaktól lett Tibet vallási és politikai vezetője. A dalai lámát tekintik az együttérzés bódhiszattvája megtestesítőjének (szanszkrit: Avalókitésvara, tibeti: Csenrezig).
A 19. században kialakult a rimé (irodalmi tibeti: „ris-med”) mozgalom, amely azt tűzte ki célul, hogy az indiai források nagyobb figyelmet kapjanak a kolostorokban és azok oktatási programjaiban. Dzsamjang Khjence (1820–1892) és Mipam (1841–1912) voltak a mozgalom főbb alakjai, akik azt tartották, hogy a valóság csakugyan létezik, de általunk fel nem fogható, ezért az értelmes párbeszédnek és vitáknak, valamint az egymás közötti nézeteltéréseknek nincs kitüntetett jelentősége. Ez az úgynevezett zsetong álláspont, aminek iskoláit, a dzsonang iskolákat a gelug rend a 17. században felszámolta, iratait megsemmisítette.
A tibeti buddhizmus nagy hatással volt a közép-ázsiai térség vallási életére a 11. századtól, főleg Mongóliában és Mandzsúriában. A mongol Jüan-dinasztia és a mandzsúriai Csing-dinasztia államvallássá tette a buddhizmust, miközben Tibet többször áldozatul esett a két ország hatalmi törekvéseinek. 1950-ig képes volt megőrizni függetlenségét, ekkor azonban a kínai megszállás után elvesztette azt, és Kína egyik tartománya lett. 1959-ben a dalai láma az elnyomás elől Indiába menekült. Bár 1966 és 1979 között nemcsak a vallás, hanem a tibeti népviselet is tiltott volt, azóta az ezredfordulóig eltelt időszakban szigorú szabályok között, de engedélyezték a korlátozott vallásgyakorlást.
## Buddhaság
A tibeti buddhizmus magába foglalja a buddhizmus három úgynevezett „járművének” (vagy „szekerének”, jána) tanításait: hínajána, mahájána és vadzsrajána. A mahájána spirituális fejlődésének célja, hogy elérje a buddhaság megvilágosodási szintjét (bódhi), mesterei szerint ez az ág tud a leghatékonyabban segíteni az összes érző lénynek abban, hogy elérjék ugyanezt a szintet. Ebben a motivációt a megvilágosodás bódhicsitta tudata jelenti, amely a minden érző lény javára történő megvilágosodás szándékának a tudata. A bódhiszattvák nagy becsben álló személyek, akik letették a bódhiszattvafogadalmat azért, hogy az életüket a bódhicsittával együtt az élőlények javára szenteljék, ennek érdekében késleltetik saját belépésüket a nirvánába. A tibeti buddhizmus megtanítja azokat a módszereket, amelyek segítségével a buddhaság állapota gyorsabban elérhető azáltal, hogy a mahájána buddhizmus módszerei mellé beleveszik a vadzsrajána utat is. Ez az indiai saktizmus és a szexualitást központi elemként a gyakorlatokba beépítő "balkezes" tantrizmus egyfajta szintézisének is tekinthető.
A buddhaság a felszabadulást vagy a mindentudást gátló tényezőktől való megszabadulás állapotát jelenti. Amikor a buddhaságban valaki megszabadult a mentális gátló tényezőktől, elér egy folytonos boldogsági állapotot, amely keveredik egyidejűleg egy ürességtudattal, az igazság valódi természetével. Ebben az állapotban minden korlátozó tényező elhárul a gyakorló szellem elől annak érdekében, hogy más érző lényeken segíthessen.
A „buddha” kifejezés olyan lényt jelöl, aki elérte a megvilágosodást, és már megszabadult a halál és újjászületések folyamatosan ismétlődő ciklusától. Így nem egy buddha létezik, hanem sok. A legtöbbjük az örök abszolútban nyilvánul meg, amely túl van téren és időn. Ezek a „transzcendentális Buddhák”, akik a különféle közbenső virágok (paradicsomok) fölött uralkodnak. Vannak lények, akik elértek egy adott szintet és már közelednek a megvilágosodás felé, de vannak még megnyilvánulásai, amelyek megjelennek a temporális világban, és megtestesülésük során képesek másoknak megmutatni az utat a végső megszabadulás felé (manusi buddhák, a történelmi Buddha, Gautama Sziddhárta is ebbe a csoportba tartozik). Ezt azonban nem úgy teszik, hogy csodatévő erejükkel befolyásolják az emberek életét, hanem mint tanítók járnak követőik előtt, olyan mesterek, akik megállapítják a törvényt (dharma) és példaként szolgálnak mindazok számára, akik készek követni a buddhista utat.
A buddhista tanítások szerint számtalan lény érte már el a buddhaság szintjét. Buddhák spontánul, természetesen és folyamatosan tevékenykednek minden érző lény javára. A buddhisták úgy tartják, hogy az érző lények karmája azonban behatárolja azt, hogy a buddhák mennyire tudnak segíteni nekik, így annak ellenére, hogy a buddhák rendelkeznek a segítés képességével, az érző lények továbbra is szenvedéseken mennek keresztül, mivel saját magukat korlátozzák negatív cselekedeteikkel.
Bizonyos buddhák – egyes tibeti iskolák szerint – háttérbe szorítottak másokat, illetve azt az elképzelést, hogy a buddhaság állapota csak fokozatos átmenetek során érhető el. Kialakult egy legfelsőbb lény, az ős-buddha (Ádi Buddha), aki öröktől fogva létezik, és imádságával és meditációjával újabb buddhákat (úgynevezett dhjáni-buddhákat, meditációs buddhákat) hozott létre (ötöt, akik tantrikus vonatkozásban az öt dzsina mandalájában is szerepelnek). A meditációs buddhák, meditálásuk során, alkotóikhoz hasonlatosan eszményien tökéletes lényeket, meditációs (dhjáni)-bodhiszattvákat hoznak létre, akik az élőlények megszabadulásáért dolgoznak itt a földön. Az ember-buddhák (manusi-buddhák), mint amilyen Gautama Sziddhártha, a történelmi Buddha is volt, a dhjáni-buddhák földi kivetülései. Nepálban alakult ki az a gyakorlat, hogy az újjászületési vonalat egyben nevesítették is.
## Szent iratok és tantrák
A tibeti buddhizmus szent iratai két fő gyűjteményen alapulnak, amelyet 14. században rendszerezett Butön Rincsendrup (1290–1364), aki a nartang-kolostorban évszázadokra visszatekintő munkát fejezett be. Mivel nem létezett az indiai mahájána buddhizmus gyökerein alapuló rendszerezett kánon, amibe a számtalan, Tibetbe menekített anyagot beilleszthették volna, kialakítottak egy, csak a tibeti buddhizmusra jellemző rendezési elvet. Ez jelentősen eltért az indiai iskolák Tipitakájának szerkezetétől: két részre választották a szövegeket, az egyik, amiről úgy vélték, Buddha valós szavai, ez a Kandzsúr („Buddha kinyilatkoztatásának fordítása”, tantrákat és szútrákat tartalmaz; a hagyomány szerint egyes fejezetei Buddhától származnak), a másik a Tandzsúr („Lefordított értekezések” a Kandzsúrhoz írt kommentárokat, jegyzeteket foglalja magába). A Kandzsúr tovább is felosztható: Vinája, Tökéletes bölcsesség szútrái, egyéb mahájána szútrák és tantrák. A Tandzsúr a mahájána és egyéb sásztrákat és értekezéseket, illetve az abhidarmát taglaló szövegeket gyűjti egybe.
E két gyűjtemény alkotja a tibeti buddhista kánon alapjait. Természetesen a kolostorokban működő iskolák szerzetesei a nagy tanítók és a lámák évszázadok óta kiegészítik ezeket a tanításokat, ám szentségük miatt megváltoztatni nem akarták ezeket.
A Kandzsúr és a Tandzsúr szövegeinek többségét indiai (szanszkrit, prákrit) nyelveken írták, később fordították le ezeket tibetire, mivel a 7. századig nem létezett önálló tibeti írás. Ekkor Szongcen Gampo utasította szerzeteseket önálló írás megalkotására, ezzel az indiai dévanágari írás (bráhmi típusú abugida írásrendszer) a tibeti nyelv hangrendszeréhez igazított formája született meg.
A buddhista tanítások ezoterikus vonásait megtestesítő tantrák (ezekből a Kandzsúrban mintegy 450, a Tandzsúrban 2400 van) között sokat titkos nyelven írtak, amelyet csak beavatott mester, guru vagy láma adhat tovább a tanítványnak. A tantrák 4-5 csoportot alkotnak, a legnagyobb a krija-csoport, ez főként a mantrák varázserejével, betegségmegelőző és időjárás-befolyásoló hatásával foglalkozik. Néhány csoport az azonnali buddhává válás lehetőségeit taglalja (gyors módszer a tantrákon keresztül), míg más csoportok a végső valóság (buddha vairócsana) beazonosításához nyújt támpontokat (a nyolc Csárja-tantra). A 8. századi Jóga-tantra középpontjában a végtelen bölcsességet jelképező Mandzsusrí áll.
Jelentős szerepe van a tantrák között a rituális szexuális gyakorlatoknak is, amelyekben a férfi a könyörületes cselekvést, a nő a bölcsességet testesíti meg. A Jógini-tantráknak köszönhetően a női bodhiszattvák a 9-10. századtól fogva jelentős szerepet játszottak a tantrikus buddhizmus ekkori szakaszában.
## Általános gyakorlatok
### Átadás és megvalósítás
A tibeti buddhizmus egyik jellegzetessége, hogy a tanító, a guru, aki a tanítványt bevezeti a tanításokba, abszolút elsőbbséget élvez az emberi és az isteni létezők között. A mester a tanítvány egyéniségéhez szabottan alakítja ki tanítási módszerét, felfedezi a tanítvány védőistenét, és titkos mantrák átadásával vezeti be őt a tantrikus tudományokba, a tanítvány abszolút bízik mesterében.
Az Indiában, az i. e 6. században kialakult buddhizmusban már a kezdetektől fogva a tanítások szájhagyomány útján való továbbadását tartották az elsődlegesnek. Így kerülték el azt, hogy a tanítás ne juthasson el arra méltatlan személyhez. Egy továbbadás meghallgatása után a hallgató képes lesz a gyakorlatok megvalósítására. A személy, akitől a tanítást hallja valaki, olyan személy kell legyen, aki annak a láncnak a része, amely egészen az eredeti elbeszélőtől indult: egy szútra esetében Buddha, avagy egy könyv esetében maga a szerző. Így az évszázadok során kialakultak az átadási vonalak. A megvalósítás előfeltétele, hogy a szóbeli vonal autentikus legyen.
A tanítások olvasása segítségül lehet azok megértésében, de nem helyettesítheti a közvetlen, szóbeli hagyományozást. Ha egy olyan személy olvassa fel valakinek a szöveget, akinek úgy adták tovább a tanítást, akkor a hallgató maga is a továbbadási vonal részesévé válik és nagyobb eséllyel fogja tudni a hallottakat megvalósítani. A szájhagyomány útján történő átadás hagyományosan kis csoportoknál alkalmazható, amely tarthat másodpercekig (egy mantra esetében) vagy hónapokig (például a tibeti kánon egy részlete esetében). Az átadás valójában hallás nélkül is megtörténhet, erre a hagyomány szerint volt már példa néhány híres mester, például Aszanga látomásában.
### Az elemző és a rögzítő elmélyedés
Az átadáson alapuló spontán felismerés lehetséges, ám igen ritka. Általában szükség van az elemző elmélyedésre is, például ha végig gondoljuk, amit hallottunk. Némely hagyomány támogatja a kétségek felélesztését és az azokról való vitázást, mivel ez a folyamat részét képezheti.
Az elemző elmélyedés mellett azonban létezik egy más típusú elmélyedés is. Amikor az elemző elmélyedés minősége eléri a megfelelő szintet, akkor át kell váltania a rögzítő vagy összpontosító elmélyedésbe. Ezen elmélyedés során a tudat elegendő ideig rögzül a megvalósításban, hogy ahhoz hozzászokjon. Az elemző elmélyedés edzhető a logikával, a rögzítő elmélyedéshez azonban a nyugalomban maradás (Szamatha meditáció) szükséges. A legmélyebb szintű megvalósítás a buddhaság elérése.
### Legfőbb gyakorlatok és a vadzsrajána értelmezése
A buddhista szerzetesek meditálnak, jóga- és tantrikus lelkigyakorlatokat végeznek, mágikus szövegeket és mantrákat ismételgetnek – így végzik vallási tevékenységüket, amelyben különféle tárgyak és tevékenységek segíthetik őket. Használnak olvasókat (málá), imamalmokat, csengettyűt, a vadzsrát, illetve mágikus, meditatív képeket, úgynevezett mandalákat. A gyakorlatok egyik fajtája szerint, amint a szerzetes szert tesz az üresség megértésére, egy istenség jelenik meg számára, amelynek létezése rávetül a szerzetesre, így az az üresség része lesz. Hitük szerint aszkéta jógagyakorlataik segítségével mágikus tulajdonságokat nyernek, így hőt állíthatnak elő (tummo), levitációra lesznek képesek, holtakat keltenek életre azzal, hogy szellemüket azokba táplálják. Általában is elmondható, hogy tanításaik szerint képesek meghaladni a hétköznapi emberek által ismert természeti törvényeket.
A vadzsrajána a tibeti buddhizmus tanításai szerint a leggyorsabb módszer a buddhaság eléréséhez, azonban veszélyes is lehet a hozzá nem értő követők számára, ezért megfelelő útmutatásra van szükség egy tanítótól (láma vagy guru), aki megfelelően képzett a módszerek átadásához.
A legfőbb gyakorlatok (ngöndro) célja, hogy elindítsa a tanulót a helyes úton. Mivel a szútrajána időben megelőzte a vadzsrajánát Indiában, ezért a szútra-gyakorlatok a legfontosabb tantrikus gyakorlatokat képezik. A legfőbb gyakorlatok közé tartozik minden szútrajána-cselekedet, amely erényt kölcsönöz, például tanítások meghallgatása, a leborulások, a felajánlások, az imák, a kedves cselekedetek és az együttérzés. Mégis, az összes gyakorlat közül a megvilágosodáshoz vezető út három fő állomásán való meditáció a legfontosabb:
- A lemondás;
- Az emberséges bódhicsitta kívánság a megvilágosodás eléréséhez;
- Az ürességet megvalósító bölcsesség.
Pabongka rinpocse (Pabongka Decsen Nyingpo) szerint a vadzsrajána útja e három gyakorlat nélkül a követői számára olyan, mint egy kisgyermek számára lovagolni egy betöretlen lovon.
## Iskolák
Amikor a 10. században, az addig politikailag széttöredezett Tibet visszanyerte stabilitását, megjelentek a buddhizmuson belül a csak Tibetre jellemző iskolák, vagy hagyományozási módok. Ezek nem annyira tanításaikban, mint a buddhista hagyományok átadásának módjában különböznek egymástól. Az első iskola a kadampa volt, és Dromdon, a tibetiek által rendkívüli tiszteletnek örvendő Atísa (982–1054) tanítványa hozta létre. Ez az iskola a tantra meditatív rituáléit a mahájána buddhizmus filozófiai tanításával vegyítette. Később az iskola beolvadt a későbbi nagyobb hagyományokba, melyek a következők:
- Nyingma – Ez a legrégibb, az eredeti rend, amelyet Padmaszambháva és Sántaraksita alapított. A szóbeli átadás fontosságán kívül elismerik a valamely neves vallási személy által, extázisban történt kinyilatkoztatásokat is, illetve az üldöztetések alatt elrejtett, majd később megtalált szent iratokat (termák, azaz rejtett kincsek) is. Tanaikat más iskolák három szekérbe sorolják: hínajána, mahájána és vadzsrajána. A nyingma azonban kilenc szekérre osztja fel ugyanezt: ezek közül a legmagasabb az atijóga vagy dzogcsen (“Nagy tökéletesség”).
- Szakja – Ez az iskola testesíti meg az akadémiai hagyományt. A szakja trizin vezette hagyományt Khön Köncsog Gyalpo alapította, aki a nagy fordító Drogmi Locava Sákja Jese tanítványa volt. Egyik legismertebb alakja Szakja Pandita (1182–1251) volt. Központja a Szakja-kolostor. Első kolostoruk 1073-ban épült, szerzetesei házasodhattak Önálló tantrikus hagyományokkal rendelkeznek, amelyeket csak ez a vonal gyakorol. Ezek a Lam-Dre tanok, („Az út és gyümölcse”), ezeket csak egészében lehet továbbadni. A tanulás fokozatainak állomásai: a Nang Szum, a három szemléleti mód (tisztátalan, tapasztalati és tiszta) és a Gyud Szum, a háromszoros tantra, melynek célja a Mahámudrá megvalósítása.
- Kagyü – vagy karma-kagyü vonal. Nyugaton az egyik legelterjedtebb tibeti buddhista vonal, hazánkban is több iskolája van. Drokmi tanítványa Marpa Locava (1012–1096) Indiában kapta meg a beavatást a tantrikus buddhizmusba, tanítványa Milarepa (1040–1123) a tantrikus mahámudrá technikáját tanította. Ez egy szájról szájra átadott hagyományvonal, amely az elmélyedés kísérleti dimenzióval foglalkozik leginkább. A hagyomány szerint az üresség közvetlen ismételt megtapasztalása juttathatja el a tanítványt a megvilágosodáshoz. Milarepa tanítványa Gampópa a kadampa fegyelmét a mahámudrá-hagyomány tanításaival ötvözte, valójában ekkor alakult ki a kagyü-iskola is. Egy nagy és egy kis szektából áll. Az első a dagpo kagyü, amely azokat a kagyü iskolákat tartalmazza, amelyek az indiai Náropa, Marpa, Milarepa és Gampópa vonalon terjedtek és négy nagyobb alszektát: a Karmapa vezette karma kagyü, a calpa kagyü, a barom kagyü és a pagtru kagyü. Ezen kívül nyolc alszekta is létezik, melyek mindegyike a pagtru kagyüből ered. Az egykor homályos sangpa kagyü, amelyet a 20. században Kalu Rinpocse ismertetett meg a nyugattal, az indiai Náropa mestertől eredeztethető.
- Gelug – A rendet a 14. és a 15. század között alapította Congkapa, aki rendszerezte és egyfajta hierarchiát állított fel a különféle buddhista tanítások és szerzetesrendek között. Eredetileg egy reformmozgalomnak indult. Ez a hagyomány elsősorban a logikus érvelésre helyezi a hangsúlyt, és a mahájána buddhizmus filozófiai megközelítése révén, a mahájána szövegeinek elmélyült tanulmányozásával kerülnek a tanítványok közelebb a tantrikus gyakorlatokhoz. Spirituális vezetője a ganden tripa, illetve ideiglenes vezetője a dalai láma. Az 1600-as években a gelug vonal vált Tibet vezető vallási és politikai hatalmává, az országot a kolostorokban élő lámák vezették. Egymást követő dalai lámák uralkodtak Tibetben a 17. század közepétől a 20. század közepéig.
Ezeket a legfőbb iskolákat tekintik gyakran együtt a Régi fordítás és az Új fordítás hagyományának. Ez a megkülönböztetés azon alapul, hogy míg az új iskolák az Indiából hozott tantrikus szövegek fordításaira alapozták tanaikat, addig a régiek, a nyingma követői, Padmaszambhava által összegyűjtött tanításokra építettek. Az új iskolák azonban nem tartották ezek többségét hitelesnek, ezért nem is engedték belefoglalni ezeket az autentikusnak tekintett tibeti kánonba, a Kandzsúrba. Helyette a Régiek tantrikus gyüjteménye, a Nyingma Gyübum tartalmazza ezeket.
Bizonyos sapkák színe alapján is szokás megkülönböztetni az iskolákat a következők szerint:
- Dzsonang – ezt a szakja ágaként kifejlődött iskolát a 17. században elnyomta a rivális gelugpa iskola. Később a dzsonang iskola újból életre kelt és olyan központokat hoztak létre, amelyek aktívak maradtak a mai napig. Ma mintegy 5000 dzsonang szerzetes és apáca gyakorolja buddhizmust dzsonang kolostorokban. A dzsonang hagyományt nemrég hivatalosan is bejegyezte a száműzetésben lévő tibeti kormány, mint a tibeti buddhizmus ötödik élő buddhista hagyományát. A 14. dalai láma a mongol Dzsepcundamba Kutuktut (akit Taranatha reinkarnációjának tartanak) jelölte ki a dzsonang hagyomány vezetőjének.
## Szerzetesség
Annak ellenére, hogy számos világi jógi létezett Tibetben, a tibeti buddhizmus megalapítója és terjesztője a szerzetesség volt. A szerzetesség, és a kolostorok jelentőségét növeli az a tény, hogy a lakosság nem vesz részt kollektív istentiszteleten, ez a privilégium csak a kolostorokban összegyűlt szerzeteseket illeti meg. Volt időszak a tibeti buddhizmus története során, amikor több mint 6000 kolostor létezett Tibetben, ám szinte az összeset kifosztották és lerombolták a kínai kulturális forradalom vörösgárdistái. Mára a legnagyobbak többségét részben felújították, de továbbra is rengeteg áll romokban.
A kolostorokban nem ritkán több ezer szerzetes él, megélhetésüket a nép adományai és régebben uralkodói, ma inkább szponzori támogatások biztosítják. Szigorú életviteli szabályok (vinája, amelyet maga Buddha alapozott meg) betartása mellett tantrikus szertartásokat végeznek. A szerzetesi életmód tiltja az alkoholfogyasztást, az élőlények elpusztítását, és egyes iskolákban kötelező a teljes cölibátus is. A szerzetesek szabadon elhagyhatják kolostoraikat, majd oda visszatérhetnek, ha meggondolták magukat, miután civilként éltek. A kolostorokban folyó oktatásnak még ma is lényegesen nagyobb tekintélye van, mint a világi iskoláknak. A fokozatokat elért szerzetesek pszichológiát, filozófiát, logikát tanulnak, sokan ősi iratok fordításával és tanulmányozásával foglalkoznak, vagy nyomtatásra szolgáló fadúcokat faragnak az ősi módszerek szerint. Az oktatás kiterjed a festészetre, az asztrológiára, de az orvoslás és a szertartástan is a tanítás részét képezi. Sokan halotti szertartásokat végeznek a nép körében. A kolostorok nemcsak az elmélyülés színhelyei vagy iskolák, hanem társadalmi, politikai közintézmények, gazdasági komplexumok is voltak. Működhet bennük elemi iskola, egyetem, kórház, múzeum, templom, könyvtár, de bank, idős otthon, árvaház és krematóriumként is.
A tibeti szerzetesek mintegy 5%-a nő, akik a számukra elkülönített kolostorokban élnek. Érdekesség, hogy a sós vizű Jamdok-tó partján fekvő Nakarce falu férfikolostorának hagyományosan női apátja van.
Az 1920-as években Mongóliában a férfi lakosság mintegy egyharmada szerzetes volt, jóllehet sokan közülük nem kolostorban éltek. A 20. század elejére közel 750 kolostor működött az országban. Ezeket a kolostorokat a kommunista uralom idején nagyban lecsupaszították, azonban sokat közülük feltámasztottak a kommunizmus összezuhanása utáni időszakban. A 2000-es évek elején az ulánbátori Gandan-kolostor volt az egyetlen működő buddhista kolostor; ezt eredetileg 1938-ban bezárták, majd 1944-ben újra megnyitották. Mintegy 400 szerzetesnek ad otthont. Fokozatosan új kolostorokat újítanak fel, amelyek lassan megtelnek szerzetesekkel.
### Speciális tanulási módszerek a tibeti kolostorokban
#### Vitázás
A szerzetesek buddhista tanokról szóló vitázási gyakorlata a tanulás folyamatának részét képezi a Szera kolostor főiskoláin. Ezáltal jobban elsajátítják a buddhista filozófia megértését, és magasabb szinten tudják folytatni tanulmányaikat. Erről a gesztusokkal kiegészített vitázási hagyományról úgy tartják, hogy a Szera kolostor sajátossága. Látogatók is meg szokták hallgatni a vitákat, amelyeket meghatározott menetrend szerint szoktak tartani, minden nap a kolostor 'vitaudvarán'.
#### Eljárások és szabályok
A szerzetesek a tanáraik előtt vitáznak, és a kérdező és a válaszoló is betartja az alaposan kidolgozott szabályokat és eljárásokat. Az ehhez hasonló vitázások hagyománya az ősi indiai ‘Hindu ortodoxiában’ keresendő, amely aztán átszállt a tibeti hagyományokba is a 8. század környékén. A vitagyakorlatok a kolostor falain belül történnek. A védőnek meg kell védenie a nézőpontját az adott vitatémában. A vita egy Mandzsusríhez intézett könyörgéssel (invokáció) kezdődik, amelyet hangosan és éles hangon olvasnak fel. A kérdezőnek tömören kell kérdeznie, és a védőnek egy meghatározott időn belül kell válaszolnia. A vita lezárását meghatározott válaszok jelzik, például: „Elfogadom (do), az ok nem megalapozott (ta madrup), vagy nincs átjárás (Kyappa majung)”. Sokszor a megvitatott kérdések csak arra szolgálnak, hogy félrevezessék a téma védőjét. Ha a védő ugyanis nem képes egy megszabott időn belül válaszolni, csúfos kifejezést érdemel. A tibeti vitagyakorlatokban a vitát hallgató közönségnek nincs szerepe, és nincs döntőbíró sem. Azonban ha a védő oldaláról közvetlen ellentmondás van, akkor formális döntés következik, hogy ki nyerte a vitát.
#### Fizikális gesztusok
A vitákat élénk gesztusok kísérik, amelyek élettel tölti meg a gyakorlatot. Minden egyes gesztusnak megvan a saját jelentése, amelyek közül egyesek drámaiak (szimbolikus értékűek): minden kérdés után hangosan összeütik a tenyerüket, hogy kifejezzék érvelésük hatalmát és bizonyosságát; a védő által tett rossz válasz esetén az ellenfele a kezével három kört rajzol a védő feje köré, és közben hagos sikítással igyekszik elbizonytalanítani a védőt; az ellenfél hibáját úgy jelzik, hogy a szerzetesi ruhájának felső részét a derekukhoz dörzsölik; általános a hangos tenyércsapkodás és intenzív verbális szóváltás. A lényege az egésznek, hogy a másikat helytelen érvelésbe keverjék. Mindig, amikor új kérdést tesznek fel, a tanár a kinyújtott bal tenyerébe csap a jobb tenyerével. Amikor egy kérdést helyesen válaszolnak meg, akkor a tanár a jobb kézfejét visszahúzza a bal tenyerébe. Amikor a védő nyeri a vitát, akkor allegorikusan kétségbe vonja a kérdező bölcsességét buddhistaként.
## Kolostorok
A kolostorok általában egy bizonyos iskola tanait követik. A legfőbb központok a következők:
### Nyingma
A nyingmapa vonalnak a tibeti buddhizmus tanítása szerint hat anyakolostora van, a hat összetétele azonban a történelem során változott:
- Dordzse Drak
- Dzogcsen kolostor
- Katok kolostor
- Mindrolling kolostor
- Paljul
- Secsen kolostor
Említésre méltó még a
- Szamje kolostor — az első tibeti kolostor, amelyet Padmaszambhava és Sántaraksita alapított.
### Kagyü
Számos kagyüpa kolostor a kelet-tibeti Khamban található. Az egyik legjelentősebb kolostor, Curphu Közép-Tibetben található, a Ralung és a Drikung kolostorokkal egyetemben.
- Palpung kolostor — a tai szitu és a dzsamgon kongtrul székhelye
- Ralung kolostor — a gyalvang drukpa székhelye
- Szurmang kolostor — a trungpa tülkusz székhelye
- Curphu kolostor — őszentsége, a gyalva karmapa székhelye
### Szakja
- Szakja kolostor — a szakja trizin széke
### Gelug
A gelugpa vonal három legfontosabb központja, amelyeket a 'nagy három' gelugpa egyetemnek is neveznek, a Ganden, a Szera és a Drepung kolostorok Lhásza közelében:
- Ganden kolostor — a ganden tripa székhelye, Congkapa alapította 1409-ben, ő maga is itt van eltemetve.
- Drepung kolostor — a dalai láma kolostora. 1416-ban alapította Congkapa egyik tanítványa.
- Szera kolostor, 1419-ben alapították. 1947-ben jelentős belpolitikai csatározás színhelye volt, ami Tendzin Gyaco nevelői és az ország régensei között robbant ki, és amelynek során a kolostor nagy részét lerombolták. Az itt található Gyógyító Buddha szobra miatt sok zarándok látogatja.
További három kolostornak van különlegesen fontos regionális hatása:
- Mahájána kolostor — a nepáli Kadhampa Dharmaradzsa (a 25. Atisha Jiangqiu Tilei) nepáli székhelye
- Tasilhumpo kolostor Sigace városban — az 1. dalai láma alapította, ma a pancsen láma székhelye
- Labrang kolostor Amdó keleti részén
- Kumbum kolostor Amdó középső részén
Nagy történelmi fontosságot tulajdonítanak még a Lhászában található Dzsokhang templomnak, melyhez sokan zarándokolnak. A hagyomány szerint Szongcen Gampo király építtette 647-ben.
## Kultikus tárgyak, szimbólumok és vallási jelentőségük
### Imazászló
Az imazászlók használatát a tibeti buddhizmus a bon vallásból vette át, ahol gyógyító szertartásoknál használták az adott alapszínre festett és mágikus szövegekkel ellátott textildarabokat, amelyeknek gyógyító hatást tulajdonítottak. Atísa, amikor Tibetbe érkezett, már a zászlókra szent szövegeket és mantrákat írt, és ezeket terjesztette ország szerte. Kétféle zászló létezik, a vízszintes lungta („szélparipa”), illetve a függőleges darcso („minden érző lény gyarapodása”). Az alapszínek a piros, kék, sárga, zöld, fehér, amelyek az Öt Buddhacsaládot és az öt őselemet jelképezik, ennek megfelelően meghatározott rendben fűzik fel őket.
Az imazászló közepén hagyományosan egy szélparipa van, amely három lángoló ékszert cipel (ratna) a hátán. A ta a gyorsaság és a rossz szerencséből jóvá alakulás szimbóluma. A három lángoló ékszer jelképezi Buddhát, a dharmát (buddhista tanítások) és a szanghát (buddhista közösség) – a tibeti filozófiai hagyomány sarokköveit.
A lungta körül a mintegy 400-féle mantra valamelyike szerepel, amelyek mind bizonyos istenségekhez szólnak. A mantrák között szerepelnek a három hatalmas buddhista bodhiszattva írásai is: Padmaszambhava (Guru Rinpocse), Avalókitésvara (Csenrezig, az együttérzés bodhiszattvája és a tibeti emberek patrónusa) és Mandzsusrí. A mantrák mellett hosszú és jó életet hozó imák is szerepelnek a zászlót kifeszítők számára.
A „Négy méltóság” mitikus állatokat szimbolizál, amelyek a bodhiszattva hozzáállás különböző aspektusait képviselik, ilyen az erő, a védelem és a vidámság.
- A sárkány a mennydörgés, az együttérzést szimbolizálja, amely felébreszt bennünket a káprázatból és növeli a megértés hatékonyságát. Megjelenítésére egy sárkány rajzát használják, hitük szerint megvédi őket a rágalmazástól és növeli az ember hírnevét.
- A tigris jelképezi feltétel nélküli bizalmat, a fegyelmezett tudatosságot, kedvességet és szerénységet. Ez a nyugodt, még feszültség alatt lévő állapot arra utal, hogy létezik egy természetes értelemben vett elégedettség és beteljesülés, végső soron ez maga a megvilágosodás állapota.
- A havasi oroszlán a keleti féltekén lakozik, és a feltétlen vidámságot, a kétségektől mentes elmét szimbolizálja. Ez a vidámság a test és a lélek egységéből következik, fiatalos, vibráló energiája a jóságnak és a természetes öröm érzésének. Néha Buddhát nyolc oroszlánnal körbevett trónon ábrázolják, ezek a nyolc fő bodhiszattva, a történelmi Buddha legfőbb tanítványait jelenítik meg.
- Garuda, a madárszerű lény, aki merész és bátor az északi területeket uralja. Jelképezi az erőt és hatalmat, szárnyalásával reményekkel teli és félelmek nélküli szabadságot. Kiküszöböli nágák (rossz szellemek) negatív hatásait, akik betegséget okozhatnak az embereknek.
### Imakerék
Az imamalmok (vagy imakerék) fából, fémből vagy bőrből készült üreges, nyéllel ellátott hengerek, amelyek belsejében papírhengerre fadúcokkal nyomtatott szent szövegek, mantrák vannak, többnyire az om mani padme hum tibeti vagy radzsana írásjegyekkel jegyzett szövegével. A tibetiek hite szerint ezt az óramutató járásának irányával megegyezően megforgatva megfelel a mantra elmondásának. Léteznek vízzel, széllel, sőt ma már villanymotorral hajtott imamalmok is.
Az imakerekekről szóló hagyományvonal szövegei szerint az imakerekek a bölcsesség és az érdemek (jó karma) összegyűjtésére használhatóak, illetve a negatív cselekedetek megtisztítására. A buddhizmusban a buddhák és a bodhiszattvák sok módszert hoztak létre annak érdekében, hogy segítsék a gyakorlókat a megvilágosodás eléréséhez. Az imakerekek forgatása a tantrikus gyakorlatok közé tartozik, amelyekben a tantrikus gyakorló vizualizálja a nádik körül forgó mantrákat, főleg a meridián csakra körül, amely a szív és a korona. Az imakerekek ezáltal vizuális segédeszköznek számítanak a tantrikus gyakorló számára. Az imakerék gyakorlatát végzők spirituális módszere meglehetősen specifikus (ezek buddhista iskolánként valamelyest eltérőek). A gyakorlók általában óramutató járásával megegyező irányban forgatják a kereket, ahogyan a mantrákat írták és ahogyan a nap halad át az égen. Ritkábban, a haladó tantrikus gyakorlók, mint például a Szenge Dongma, az oroszlán arcú dákiní, ellentétes irányban forgatja a kereket, amely harciasabb védelmező energiának számít. Miközben a gyakorló forgatja a kereket a tudatát a mantra szövegére összpontosítja és az om mani padme hum szövegét recitálja. Ez nemcsak az imakerék forgatásából eredő erényeket növeli, hanem stabilizálja a tudatot is, miközben a test mozog. Ez növeli az imakerék hatékonyságát. Mindazonáltal úgy tartják, hogy még az is érdemszerzéssel jár, ha a gyakorló nem képes teljesen fókuszálni és ha egy rovar áthalad akárcsak az imakerék árnyékán, már haszna lesz belőle később. Ajánlatos a kereket lassan forgatni, mert így könnyebb a tudatot megfelelően összpontosítani a minden érző lényre irányuló együttérzésre.
### Imafal
Az imafalak (mani falak) kőlapokra vésett szakrális szövegek, többnyire ezek is mantrák, amelyekből falakat, dombokat emelnek magaslatokon, így ezeknek mágikus erőt tulajdonítanak. A kövek többségére az om mani padme hum mantrát festik. A falakat bal oldalról szokás megkerülni, az óramutató járásával megegyező irányban, ahogy a Föld és a világmindenség kering a buddhista tanok szerint. Gyakran találni ilyen falakat templomok vagy csörtenek közelében, de előfordulnak teljesen elhagyatott helyeken is és a hosszúságuk a pár méterestől a kilométer hosszúig terjed, a magasságuk 1–2 méter is lehet.
### Tangka
A thangka (tangka, thanka vagy tanka (tibeti: ཐང་ཀ་) pamut vagy selyem rátétre készített tibeti buddhista festmény, amely általában buddhista istenségeket, jeleneteket, vagy egy manadalát ábrázol. A kínai tekercs festményekhez némileg hasonló textil alapra felhordott thangkákat hagyományosan nem keretezik be és feltekert állapotban tárolják. A thangkák felszínét a tartósság növelése érdekében selyemmel vonják be, emiatt száraz helyen szokták a tekercseket tárolni, hogy a selyem minősége ne romoljon. A legtöbb thangka kisméretű, de akadnak több méter hosszúak is. Ez utóbbiakat arra használják, hogy nagyon rövid időszakokra, általában vallási fesztiválok idején, a kolostorok külső falára függesszék ki. A thangkák leginkább a vadzsrajána meditációban használt vizualizációs célokra készülnek, illetve a kolostorban tanuló diákok oktatásához, amelyen keresztül bemutatják Gautama és más buddhák, illetve dévák és bodhiszattvák élettörténeteit vagy jellemző tulajdonságait. Ezeken a vallási képeken gyakran szerepelnek rendkívül részletesen kidolgozott apró alakok, amelyek a központi „istenséget” vagy más ismert alakokat veszik körbe szimmetrikus elrendezésben. A történeteket ábrázoló tahngkák ritkábbak.
A thangka egyik témája a „létkerék” (bhavacsakra), amely az Abhidharma tanítások vizuális megjelenítése. A kifejezést más művészeti alkotásokra is használják, például fém- vagy fatáblákra készített domborművekre. Ma már thangka festményeket ábrázoló posztereket is készítenek csupán esztétikai célokból.
A tibeti buddhista festészet a korai buddhista festészet különféle hagyományaiból fejlődött ki, amelyek ma már csupán kevés helyszínen maradtak fent, például az indiai Adzsantai barlangtemplomokban, vagy a selyemút mentén található Mokao-barlangokban. A thangka forma a tibeti buddhista falfestéssel együtt alakult ki, amelyek a korabeli kolostorokban léteztek.
A thangka forma korai történetét könnyebb feltérképezni ezeken a falfestményeken keresztül, amelyekből több található, mint az egykoron létező hordozható festményekből. A legtöbb thankát egyéni megrendelésre készítették, akik azt remélték, hogy erényes cselekedetük által érdemre tesznek szert. Az ily módon elkészült thangkákat kolostoroknak vagy más személyeknek ajánlották fel, vagy megtartották saját célra. Néhány thangka hátoldalán szerepel egy közismert szerzetes neve, aki személyes, meditációs célokra használta a vallási tárgyat. A legtöbb művész valószínűleg egyben szerzetes is volt, bár elképzelhető, hogy léteztek világi művészek is, ahogy a fémszobrászat esetében is. Gyakran a megrendelő biztosította a – gyakran értékes – anyagot és a hagyományok alapján a művésznek „ajándékot” adtak fizetség helyett. A tibeti „thangka” szó jelentése "az, amit kitekerünk".
A szövetre készült legkorábbi fennmaradt tibeti festmények a kínai Kanszu tartományi Tunhuang város területén található Mokao barlangból származó néhány szövetfoszlány. A „könyvtár barlangban” találtak rá az évszázadokig elzárt régi kézirat, festmény, textil és egyéb anyagok tárolására használt raktárra. A többségében kínai stílusú alkotások között több festményen is tibeti vagy azzal közel azonos felirat szerepel, illetve akadnak közöttük indiai stílusú tárgyak is. A származásuk korát nehéz ugyan pontosan megállapítani, a becslések szerint azonban ezek a 781–848 közötti időszakból valók, amikor a terület Tibet fennhatósága alá tartozott.
### Mandala
A homokmandala (tibeti: དཀྱིལ་འཁོར།, wylie: dkyil 'khor) a tibeti buddhista hagyomány része, amely során különféle színűre festett homokszemekből rajzolnak mandalát, amelyet – miután elkészült – szertartásosan szétrombolnak. Ez az anyagi dolgok átmeneti jellegét jelképezi, a buddhista állandótlanság tanát. Kezdetben ezeket nem színezett kőörleményből készítették, hanem szétzúzott színes kövekből. A homok leszórása előtt a projekttel megbízott szerzetesek pontosan felszerkesztik a geometriai mértékeket. Ezután a színes granulátumot vékony, recés falú csövek és kaparók (csak-pur) segítségével hordják fel a felületre. A rendkívüli részletességet igénylő folyamat hagyományosan hetekig is eltarthat, amely során a szerzetesek csoportosan dolgoznak a mandala egyes részletein középről kifelé haladva. Például a Kálacsakra mandala összetett alakzata 722 istenséget ábrázol. A kisebb mandalák – például a Vadzsrabhairava mandala – sokkal kevesebb alakot ábrázolnak és kevesebb előzetes szerkesztést igényelnek. Így is napokig készülnek. Ezek a kétdimenziós mandalák háromdimenziós képben kívánják megjeleníteni a világmindenséget a buddhista kozmológia látásmódján keresztül. Egyes mandalák egyértelműen túlvilági helyszíneket is ábrázolnak.
### Astamangala
Az astamangala (szanszkrit: aṣṭamaṅgala, tibeti: བཀྲ་ཤིས་རྟགས་བརྒྱད་, wylie: trasi takgye; kínai: 吉祥八宝, pinjin: csihsziang papao) olyan sorozat, amely nyolc szerencsejelből, szerencsejegyből vagy szerencseszimbólumból tevődik össze. Ez több indiai vallásban is jelen van, köztük a hinduizmusban, a dzsainizmusban és a buddhizmusban. Az „asta” jelentése „nyolc”, a „mangala” jelentése pedig „kedvező”, „ígéretes”, „szerencsés”, vagy „áldás”, „talizmán”. A szimbólumok vagy a tárgyak „szimbolikus tulajdonságai” (tibeti: ཕྱག་མཚན་, csakcen) istenségek (jidamok) és oktatási eszközök. A nyolc jel kultúránként eltérő lehet. A tibeti buddhizmusban a nyolc tagból álló, meghatározott szimbólumcsoportot a háztartásokban és a művészetekben egyaránt használják – az egyes hagyományokban eltérhet az értelmezésük.
## Istenségek, védelmezők és egyéb lények
A tibeti buddhizmusban a haragos istenségek megvilágosult lények, akik haragos formát öltöttek, hogy így vezessék el az érzőlényeket a megvilágosodásig. Ezen istenségek figyelemre méltó vonása mind a tibeti buddhizmus, mind a mahájána buddhizmus, s más vadzsrajána tradíciók ikonográfiájának is. Gyakorta egy haragos istenség valójában egy bodhiszattva vagy más békés alak alternatív megjelenési formája. Nevükhöz méltóan, a tibeti művészetekben a haragos istenségeket ijesztőnek, démoni lényeknek ábrázolják, akiket emberi koponyák díszítenek.
A haragos istenségeket több különböző kategóriára lehet szétosztani. Vannak a herukák (tibeti: khrag 'thung, szó szerint „vért ivó”), akik megvilágosult lények, s azért vesznek fel erőszakos külsőt, hogy ezzel fejezzék ki a nemtörődömség világától való elkülönülésüket.
A bölcsességkirályok () különösképp úgy ismertek, mint az Öt bölcsességbuddha védelmezői; inkább a japán semmint a tibeti buddhizmus jellegzetessége.
A himalájai buddhizmusban az istenségek mellett léteznek egyéb szellemvilágok is, amelyek közül háromféle védelmező szellemet különböztetnek meg. Szanszkrit elnevezéseik:
- dharmapálák (dharma védelmezők),
- lokapálák (világi védelmezők)
- ksetrapálák (mező védelmezők).
Ezek a hatalmas erővel bíró lények, amelyek felesküdtek, hogy védelmezik Buddha tanításait és az embereket. A vadzsrajána buddhizmus szempontjából egyes dharmapálák a korábbi buddhák tevékenységeinek a kivetülései. Némelyeket buddhának tekintenek, másokat a bodhiszattva ösvényen alacsonyabb elérési szintet elért lényeknek tartanak.
A Nyolc dharmapála (szanszkrit: dharma, 'vallás' – pála, 'védő'; tibeti: དྲག་གཤེད Drag-gShed) a buddhizmus védelmezői, s mindegyikük bodhiszattva. Természetfeletti lények, s feladatuk, hogy „kegyetlen háborút űzzenek a buddhizmus ellenségei és démonai ellen”.
A nyolc dharmapála:
- Jama, a Halál istene;
- Mahákála, a Nagy fekete;
- Jamántaka, a Halál legyőzője;
- Kubéra vagy Vaisravana, a Jólét istene;
- Hajagríva, a Lófejű;
- Palden Lhamo, az istennő;
- Csangpa vagy ‘Fehér Brahmá’;
- Begce, a Háború istene.
A lokapálák világi istenségek, helyi szellemek, energiák és egyéb lények, amelyek védelmezik a tanokat és a dharma gyakorlóit.
A mező védelmezők (ksetrapálák) egy konkrét helyre vigyáznak, mint például egy épület vagy egy völgy. Ez utóbbi két csoport tagjai jóval alacsonyabb spirituális szintet értek el a dharmapáláknál.
## Tárá
A tárá (szanszkrit: तारा, tibeti: སྒྲོལ་མ, Drolma) vagy árja Tárá, vagy dzsecün dolma (irodalmi tibeti:rje btsun sgrol ma) női bodhiszattva, aki női buddhaként jelenik meg a tibeti buddhizmusban. Az általánosan a „felszabadítás anyjának” nevezett tárá a munkában és a tevékenységekben elért sikerek erényeinek szimbóluma. A gyakorlatban tárá tantrikus meditációs istenség. Ezt a gyakorlatot a belső minőségek fejlesztésére, illetve az együttérzés és az üresség külső és belső megértésére használják. A tárá valójában a hasonló aspektusú buddhák és bodhiszattvák összefoglaló neve. Ezek ugyanazon minőség különböző aspektusait jelentik, ugyanis a bodhiszattvákat gyakran tekintik a buddhista erények metaforáiként. A tárá legszélesebb körben alkalmazott tárái:
- Zöld tárá, (Szjamatárá) – a megvilágosodott cselekedetű buddhaként ismert
- Fehér tárá, (Szitatárá) – az együttérzés, a hosszú élet, a gyógyítás és a derű szimbóluma, további elnevezései: a kívánság teljesítő kerék vagy csintacsakra
- Vörös tárá, (Kurukulla) – úgy tartják, hogy haragos ábrázolása a jó dolgokat vonzza magához.
- Fekete tárá – a hatalom szimbóluma
- Sárga tárá, (Bhrikuti) – a gazdagság és a vagyon szimbóluma
- Kék tárá – a harag átváltoztatásával azonosítják
- Csittamani tárá – a legmagasabb tantra jógában használt tárá, amelyet a gelug iskolában használnak – általában zöld szokott lenni, ami miatt könnyen össze lehet keverni a zöld tárával
- Khadiravani tárá (az akácerdő tárája), aki megjelent Nágárdzsuna előtt a Khadiravani erdőben, Dél-Indiában és akit néha úgy említenek, hogy a „22. tárá”.
Egyes buddhista iskolákban csupán huszonegy tárát különböztetnek meg. A tibeti buddhista egyházi intézményekben reggelente gyakorolják az A huszonegy tárá dicsérete című szöveget. A legfőbb tárá mantra ugyanaz a hinduk és a buddhisták számára is: om táre tuttáre ture szváhá. A tibeti hagyományok követői a következőképpen ejtik ezt a mantrát: om táre tu táre ture szoha.
## A tibeti halálkultusz, a köztes lét (bardo) állapotai
A tibeti buddhizmus tanításai szerint a létforgatag egyes állomásai, így az újjászületés és halál közti átmenetek megismerhetők, irányíthatók, és a vadzsrájána tantrikus módszereivel az új testben esedékes születés irányítható, befolyásolható. A halál után a lény mintegy negyvenkilenc napig egy köztes állapotba kerül (ez az úgynevezett bardo), ahonnan ennek leteltével egy meghatározott színű fény vezérli új létállapotába. Ez az új létállapot lehet a mennyország, a földi élet, de akár a legsötétebb és legfélelmetesebb pokol is, ahol el kell töltenie egy bizonyos időszakot újabb reinkarnálódásáig. Hogy melyikbe kerül, és milyen minőségében (lehet ember, állat, félisten, éhes szellem) születik újjá, azt karmája dönti el. A tibeti buddhizmusban azonban a karma nemcsak előző életünk cselekedeteinek függvénye, hanem működését az új lény hasznossága is befolyásolja, amit a világmindenség számára be fog tölteni. A Bardo tödol (népszerű nevén a Tibeti halottaskönyv, hívebb fordításban a Köztes létből hallás útján való megszabadulás ) útmutatásait követve a tibetiek hite szerint az azt követő lény képes irányítani újjászületését, sőt még arra is képes, hogy az újjászületések láncolatából (szanszárából) megszabadulva elérje a nirvánát. Amikor a test meghal, a lélek vándorlásnak indul, és a legelőnyösebb módon próbál újjászületni. Már a haldoklás során egy tanult láma elkezdi a Bardo tödol felolvasását a haldoklónak, és folytatja ezt 49 napig, még akkor is, ha a reinkarnáció nem valósul meg, mivel az elhunyt ez alatt az idő alatt eléri a megszabadulás állapotát. Erre azonban igen kevés az esélye.
Az „én” stabilitása nem állandó, a létezés legalapvetőbb tulajdonsága a folytonos változás, így önmagunk állandósága is illúzió, amelyet a mögöttes tudat, a láthatatlan és megtapasztalhatatlan lélek, a rigpa kelt az élőlényben. Az élőlények különféle tudatállapotai is valójában bardók, amelyből a tibeti buddhizmus tanításai szerint hat létezik, hármat az életünk során (az emberi élet bardója, az álom bardója, a meditáció bardója), hármat a halálunkban (a haldoklás bardója, a valóság átélésének bardója, az újjászületések bardója) élünk meg. Mivel a buddhizmus célja a végleges megszabadulás a létforgatag állapotaiból, a tantrikus, vagy „rövid” út, a vadzsrajána különösen nagy hangsúlyt fektet a halál utáni állapotok megismerésére, hiszen ezeket az állapotokat uralva a hívő közelebb juthat a végső célhoz, a nirvána eléréséhez.
## A tibeti buddhizmus Nepálban, Bhutánban, Mongóliában
India és Tibet között fekvő Nepál nehezen megközelíthető hegyei között mindhárom buddhista iskola (mintegy háromezer kolostorban), a mahájána, hínajána illetve a vadzsrajána jelen van, ám az ez utóbbi alapján álló tibeti buddhizmus a legerősebb. Nepál buddhista jelentőségét és a zarándokok nagy számát indokolja, hogy az ország déli részén van a történelmi Buddha szülőhelye, Lumbini. A Himalája legszentebb helye és zarándokhelye az ország fővárosában, Katmanduban található, a Szvajambhunat-sztúpa.
Bhután Tibet délkeleti határvidéke, a nyugati hatásoktól érintetlen terület, államvallása a tibeti buddhizmus, de jelen van a mahájána is. Jelentős szerepe van a bon vallásnak is. A tibeti buddhizmus Bhutánban sajátos egyedi rítusokat alakított ki. Az országban erőteljesen korlátozzák a turizmust, az ország rendkívül drágán, csak légi úton közelíthető meg, évi mintegy 5000 fős kvótában.
## Fesztiválok
A legfontosabb tibeti fesztiválok a tibeti újév, a thangka fesztivál és a sotön fesztivál. A többi fesztivál buddhista kolostorokhoz, őszi szürethez, nyári lóversenyekhez, illetve helyi hagyományokhoz és szokásokhoz kapcsolódik. Olykor ugyanannak az ünnepnek a dátuma is eltérő lehet a különböző régiókban.
A tibeti buddhista hagyomány négy nagy ünnepnapja 2015-ben tízmilliószoros dharmacsakrás (erőteljes hatású) napok. 2015 a tibeti számítás szerint 2142, a Fa-Birka éve. |
20,831 | Felsőnyék | 26,772,739 | null | [
"Tolna megye települései",
"Tolna vármegye települései"
] | Felsőnyék község Tolna vármegyében, a Tamási járásban található. Magyar település, melynek történetét Magyarország történelméhez hasonlóan: a népvándorlás, a királyok, nemesek csetepatéi alakítják, az egyházak helybeli története, az itteni népszokások, a település épületeinek építészeti stílusa mind ezt adják vissza. A falu több országos hírű tudósnak, így Bakonyi István történésznek, Jánosi Gyula bencés szerzetesnek, illetve európai hírű egyházalapítónak, Méliusz Juhász Péternek a szülőhelye.
Történelmi jelentőségére, azaz a kelták korabeli földvárra Miklós Zsuzsa (1948–2014) régész ásatásaival, publikációival, illetve a 19. században Wosinsky Mór régész, író (avar gyűrű) is rávilágítanak.
Kriza Ildikó néprajzkutató (jelenleg nyugállományú MTA kutató) az országban elsőként itt gyűjtötte és értelmezte a halottbúcsúztató énekek műfaját. A Felsőnyéki halottbúcsúztatók című könyvben összegyűjtött, 300 évet átfogó népénekek hasonlóságot mutatnak az ugyanilyen műfajban Erdélyben kialakult búcsúztatókkal.
A település történelmét tekintve az ország egyik ütőerén elhelyezkedő község. A „De sagittis Hungarorum libera nos Domine!” szerzetesi intés nyugaton a Nyék törzs vándorlásai után született. 1315-től írott formában is nyomon követhető történelme. Mojs nádor, a Kőszegi család, Csák nemzetség, illetve később a Dombai család, Montenuovo, Werbőczi, Batthyány-Strattmann hercegi családok hagyták itt történelmi és fizikai nyomaikat. Az 1848/49-es szabadságharcban Deák Ferenc, a haza bölcse itt lelt menedéket egy időre, és Csaplár Ignác honvédszázados, a falu későbbi plébánosa 28 csatában vett részt. Az első és a második világháborúból is kivette részét a település, hiszen lakói közül katonaként összesen 133-an estek el.
Településszerkezetét tekintve tipikusan szalagos szerkezetben kialakult település. A néhány ezeréves földerődítmények mellett több még talpon álló, 200-300 éves házzal, építménnyel (löszbe vájt pincesor) rendelkezik a falu.
## Eredete
### A Nyék törzsnév etimológiája
A Nyék magyar törzs neve a nyék közszavunkkal egyeztethető etimológiailag. Ennek eredeti jelentése ’kerítés, sövény, elkerített hely, erdei kert’ lehetett. A magyar nyelv értelmező szótára szerint a nyék szó három jelentéstartalma is elkülöníthető: jelenthet vadaskertet; továbbá akolt, cserényt, ahol körülkerített, árkolt területen állatokat (ló, szarvasmarha) tartottak; a harmadik értelmezése pedig táj, vidék, környék.
A nyék szó eredete vitatott. Az egyik felfogás szerint a ugor eredetű, eredeti jelentése egy védett, erdős óvhely, bekerített hely.
Egy másik elmélet szerint azonban a nyék nem feltétlenül ugor eredetű, hiszen esetleg egy hasonló hangzású kirgiz és baskír szóval is összefüggésbe hozható, ezek jelentése ’bekerített ágyás, árokpart, szegély, perem.’
### A Nyék törzs története
Álmos 839 és 850 között, Kijevben maga képviselte a vezéri Megyer törzset, elvette a legerősebb Nyék törzs vezérének, a kazár érdekeltséghez tartozó határőr-törzs kánjának leányát, így örökölte az onogur törzs vezetését is. Ettől kezdve az uralkodó családnak mindig két törzse volt. Később, a Kazár Birodalom legnyugatibb részének védelmére szervezett gyepűk másik két onogur törzsét, a Kéri és a Keszi törzsét szintén a szabir-magyar törzsek körébe vonta.
Árpád éppen 20 éves volt, mikor apjától, Álmostól átvette a Nyék törzs vezetését. A vérszerződés után Árpád vezérlete alatt még az Etelközben a délnyugati határt védték. A bolgár hadjáratban Levente, Árpád első fia, életét vesztette, a törzs maradványait alvezérei telepítették le a Kárpát-haza (szintén) délnyugati gyepűire (letelepedési rendben Zala, Somogy és Vas későbbi területein).
Levente (Teveli, ahogy krónikáink hívják) első fia, Kál vette át a fővezéri és a törzsszövetségben a bírói méltóságot, amit fia, Vérbúlcsú (Bulcsú harka) (horka) örökölt. Bulcsút harminc esztendeig félte a Nyugat. Róla meséltek egész Európában, a szerzetesek imájukba foglalták a fohászt: „De sagittis Hungarorum libera nos Domine!” (A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!).
### Nyék törzsnévi eredetű településnevek
Lásd: Nyék.
Török Sándor a törzsnévi eredetű településnevek közel teljes számbavétele során 27 Nyék törzsi helynevet talált. Azonban „a legújabb listák sem tekinthetők véglegesnek, mert történeti-földrajzi munkák során a múlt század dereka előtti forrásanyagból kerülnek újak elő, s egyesekről kiderül, hogy nem sorolhatók közéjük.”
Korábban közvetlenül a népnévből eredeztette a népnévi neveket a magyar történeti és régészeti irodalom. A jelenlegi felfogás szerint ez nem feltétlenül van így: elképzelhető, hogy egyes esetekben a népnév előbb személynévvé vált, majd a személynévből született meg a helynév, rendszerint a birtoklás kifejezésére.
## A község címergrafikájának jelentése
- Fehér ló: Pogány Gödör néven ősi, misztikus helyen bemutatott fehér-ló áldozatokra utal.
- Nyílvesszők (3 db): A magyarok (konkrétabban a Nyék törzset vezető Bulcsú horka) nyilaitól ments meg, Uram, minket – mondották a nyugati szerzetesek rettegve.
- Stilizált várfal: A várhegyen valamikor a középkorban álló 3 tagú tégla-kő-palánk várra utal.
- A címerpajzsot körülvevő szőlővesszők: a szőlőtermesztő borvidékre és az 1893-as bortörvény biztosította árusítói jogokra mutató stilisztika.
## Fekvése
A település a hat nagytáj közül a Dunántúli-dombsághoz tartozik. A tájat a Balaton, a Sió-völgy, a Kapos völgye és a Külső-Somogy hordalékkúpja határolja. Felsőnyék a Tolnai-Hegyhát kistáj részébe illeszkedik. Esterházy Pál nádor a török idők után rendezte véglegesen Baranya, Tolna, Somogy vármegyék határait, így került 1696-ban véglegesen Nyék is Tolna megyéhez.
A Tolnai-dombság földtani szerkezete mozgások következtében alakult ki. Az alaphegység tömbjei északnyugat-délkeleti és az erre merőleges szerkezeti vonalak mentén sakktáblaszerűen töredezett fel, illetve pikkelyesen süllyedt meg. Ennek megfelelően a pannóniai üledék a sakktáblaszerű vetőrendszer mentén lépcsőzetesen helyezkedik el. A pannon agyag és homok a meredek északnyugati lejtőkön előbukkanva, a hátak peremein és a lejtők aljában tör a felszínre. A hosszú délkeleti lejtőket 10–20 m körüli vastagságú, típusos lösz fedi, ami a leggyakoribb felszínközeli kőzet.
Az eróziós, deflációs völgyekkel tagolt dombságban a délkeleti kitettségű felszíneken lefutó patakok vizét, íves vonalú keresztvölgyekben a nagyobb vízfolyások (Kis- és Nagy-Koppány, Kapos) a táj keleti határán folyó Sióba vezetik. A község is egy ilyen patak, a Tita mentén szalagfaluként alakult ki (ellentétben a mesterségesen létrehozott, hálós szerkezetű, szomszédos Fürged községgel). A talajvíz a domborulatok alatt 20–40 méter, míg a völgyekben 2–4 méter mélységben tárolódik. A táj jelentősebb állóvizei közé tartozik az ozorai, a tamási és a felsőnyéki halastórendszer.
A településen a Nagyszokoly-Szabadhídvég között húzódó 6409-es út halad keresztül, emellett öt számjegyű országos közútnak számít még 64 314-es számozással a belterület egy rövid útszakasza, amely a szinte teljesen megszüntetett (és ezen a szakaszon fel is számolt) Dombóvár–Lepsény-vasútvonal hajdani Felsőnyék megállóhelyére vezetett.
## Történelme
Ősidők óta lakott vidék, melyen minden történelmi kor hagyott emléket maga után. Már a kőkorszakban lakott volt. 1981–1984 között, a Miklós Zsuzsa régész vezette ásatáson zsugorított csontváz is előkerült, amely jobb oldalán, kelet felé fordítva feküdt. Talán a felkelő nap az, melyben nemcsak éltetőjüket, hanem járatlan utaikon az irányító vezért ismerték. A zsugorított halottak helyzete, megfelel az anyaméh foetusa (magzata) helyzetének. Amilyen helyzetben született az ember, ugyanazon helyzetben fektették földi pályája befutása után tetemét közös anyánk, a föld ölébe (méhébe), hogy a túlvilági második születés alkalmával természetes helyzetben találtassék.
A Tolna megyei zsugorított halottakkal több régészeti munka is foglalkozik. Hasonló temetkezések kerültek elő sok más mellett például Anarcs és Kisvárda között. Ezen a vízfolyásokkal körülvett, lápos, mocsaras tájon régészeti leletek tanúskodnak a kőkori, a vaskori és a bronzkori ember életéről.
### Földerődítmények
#### Kollárt pusztai földerődítmény
Több holdra kiterjedő földerődítmény volt egy fennsíkon a Sió mellett. Wosinsky Mór szerint felépítménye hasonló volt az avar gyűrűkéhez. Theil ezredes térképén még Pusztavárdomb néven szerepel.
#### Várhegy
##### Felépítése
A vár négy részből áll; az első és középső részét már a bronzkorban használták. Az erődítés és a kúpmagasítás a – tatárjárás utáni – 13–14. században készült (erre utalnak a hullámvonalas, fogaskerék-díszítésű fazéktöredékek).
Az első részben a középkorban egy faszerkezetű elővár és egy téglaépület épült. A török pusztítás után nem épült újjá.
##### Tartozékai, hozzátartozó területek
1453 – Nyék, Horhi, Fürged helységek, Szakcs mezőváros
1557 – Nagynyék, Kisnyék, Horchy, Maryiad, Ferghed (Tolna megye) Hydwegh, Kapuse, Peel, Orozy, Eghred (Somogy megye)
##### A vidék és a várhegy története
A várhegyen lévő földvár a kelták 500 éves uralmának idején épülhetett Kr. e. a 4. században.
A kelták uralmát a rómaiaké követte. Kr. u. 8-tól Fortiana (Felsőnyék római neve – más utalások szerint Simontornya római neve), fontos helyőrség, hadi és kereskedelmi utak csomópontja volt. E kor nyomait őrzi a máig „katonaút”-nak nevezett út a Garáb hegyen.
A rómaiak alakították ki a Sió csatornát is, hogy vele a Pelso (Balaton) mocsarait lecsapolják.
A rómaiakat a 4–5. századi népvándorlás űzte el. Ekkor lett Pannonia a népek országútja. Éltek itt hosszabb-rövidebb ideig keleti gótok, hunok, gepidák, longobárdok, avarok, bajorok, szlávok és magyarok. A honfoglalás után Árpád fejedelem törzsének, a Megyer törzsnek a letelepedési területéhez tartozott a vidék. A Nyék törzs eredetileg a Temesközt kapta, csak I. István tudatos, a törzseket (szét)telepítő politikája nyomán jutottak el ide is (emiatt van az országban több Nyék nevű település is).
Szent István király intézkedései szerint minden tíz falunak templomot kellett építenie. Nyék egy 1138-as irat szerint Könyves Kálmán király fivére, Álmos herceg által alapított önálló plébánia, a dömösi prépostsághoz tartozott.
I. László király besenyőket telepített a területre.
A várhegy 180 m magas tengerszint feletti földkúpján lévő földvár helyén épített vár – Miklós Zsuzsa régész ásatásai szerint – 13. századi eredetű. Első említése 1315-ből való. A vár politikailag jelentős volt, mivel a nagy hatalmú Kőszegi család birtokolta, akiknek hatalmát Károly Róbert szívós harcokban tudta csak megtörni. Csák Máté halála után a király a Csák nemzetségre birtokcserét kényszerített, és fontos dunántúli váraikért cserébe Dombó és Nyék – egyébként szerény – várát kapták. A család a Csák név helyett rövidesen áttért a Dombai név használatára.
A 15. században Mojs örökében a Dombay családot találjuk. Dombay Pál, Mátyás király lovászmestere volt.
1459-ben fordulat következett be a megyében, és az addig kevés tolnai birtokkal rendelkező országos méltóságok után a megyei főispáni rangot a helyi nemesség szerezte meg. Ettől kezdve a Györgyi, a Bodó és a Dombai család tagjai váltogatták egymást, ill. együttesen voltak a megye élén, egészen 1501-ig. Ezt követően sem szűnt meg szerepük a megyében, mivel a vármegye országgyűlési követei közt tűnt fel Dombai vagy Dombay Pál és Miklós neve. Pál 1500-ban királyi tanácsos, 1514-ben esküdt ülnök, a Hármaskönyvet vizsgáló bizottság tagja volt. A Dombai (Dombay) család volt 1557-ig Nyék birtokosa, ekkor adta a már pusztaként említett települést I. Ferdinánd a Batthyányaknak. (Dombó (Dombay) Pálnak, a kiváló jogtudósnak, II. Ulászló kedves emberének kőkoporsóját 1760-ban találták meg a templom romjai között. Rajta a felirat büszkén hirdette: „Ezek Dombó Pál hamvai, aki azon tartománynak az ura volt, amely a Sió és a Kapos között terült el.”)
`Őt a templom kriptájába, illetve egy 1760-as irat szerint a barátok temetőjébe kőkoporsóba temették el. `
A Dombay családtól sógorság útján került a település a Werbőczi család fennhatósága alá. A 16. században királyi adomány eredményeként a Batthyány-Strattmann Fülöp herceg volt a község első kegyura. Régi helyén, kisebb méretben ő építtette újjá a templomot.
Felsőnyéknek 1841-ben lett önálló plébániája. Leányági öröklés útján szállt Nyék, herceg Montenuovo Vilmos Albertre, akitől unokája, Montenuovo Nándor (nagyszülei a németújvári Batthyány-Strattmann Júlia és Montenuovo Vilmos Albert herceg az olasz forradalom és a magyar 1848-49-es szabadságharc osztrák oldali résztvevője, később Csehország kormányzója) örökölte tovább. A faluban az 1836 körül átalakított római katolikus templom 15. századi falmaradványokat őriz. A herceg képe a szentélyt és a hajót elválasztó homlokzaton, címere (ill. felmenői – Batthyány-Strattmann – címere) a sekrestye falán ma is látható.
Az eredeti plébániaépület a Cziráki ház volt, melyet 1898-ban cseréltek el a szomszédos, a mai öregek Napközi otthona épületére. A kommunista hatóság ezt mint egyházi birtokot államosította. Helyette készpénzt és az ún. karitászházat kapta az egyházközség. A hajdani plébániához tartozó földekre, szőlőkre (1942-ben 59 kataszteri hold 1428 négyszögöl földet jelentett) 1990–91-ben az egyházközség nem adta be visszavételi igényét.
Deák Ferenc, amikor – az orosz intervenció miatt – már nem kapcsolódott be az országgyűlés munkájába, reménytelennek ítélte és emellett elhibázott döntésnek tartotta a Habsburg-ház trónfosztását. Más megoldás nem lévén, ismét csak Kehidára tért vissza, de az őszi hónapokban ezt sem tartotta biztonságosnak, és Vas Gerebennel együtt a felsőnyéki pap, Komáromy István házában tartózkodott (rejtőzködése 1849-ben, a szabadságharc bukása után, néhány hétig tartott). Részletesebben: a rejtőzésben alkalmas helyet, a környezetet és a vendéglátókat jól ismerő Vas Gereben választotta ki. Komáromy István felsőnyéki, Felsőbüki Nagy János akkor Tótkeszi, ma Magyarkeszi, Szekfű Mihály ozorai, Köves János enyingi plébános megbízható volt magyarságáról és vendégszeretetéről. Hozzájuk vitte „a haza bölcsét” a közeli (fürgedi) születésű „Ispánjóska”, vagyis Vas Gereben.
A nyéki emlékprésház mind a Deák-legenda miatt, mind építészeti szempontból különösen becses.
Felsőnyékről legtöbbet attól a Kiss Lászlótól tudhatták meg az utódok, aki élete végéig a présház féltő gondnoka volt. A Kiss nevezetű kántortanítók nemzedékei 112 évig szolgálták a falut. Összegyűjtötték a halottbúcsúztató énekeket, s lejegyezték a múlt századi temetési szokásokat.
### Urai, kegyurai – a várhegy korszakai
- Mojs nádor és fia (francia származású főúri család, II. Endre király keresztes seregével megjárta a Szentföldet; ennek hatására építhették a római katolikus templomot is 1223, illetve 1280 körül)
- 1315: Sinka mestert Károly Róbert érdemeiért megerősíti birtokaiban.
- 1316: Kőszegiek (Kőszegi nemzetség) (Kőszegi Jánostól – Kőszegi Henrik fiától – 1316. június 13-án, a második ostrom során Károly Róbert visszafoglalta a várat).
- 1326: Csák nemzetség (Csák Péternek adja cserébe Károly Róbert Nyék várát, eredetileg Csák nemzetség néven, de Csák Máté halála után Dombai – esetleg Dombay – 1457-ig.
- 1523: Dombay János és Wolfgang Miklós között peregyezség született (eredmény: két várnagy tartása; tulajdonosa D. János)
- 1526: Dombay János főispán (kezdetben Ferdinánd-, majd János-párti) birtokolja a Várhegyet és tartozékait.
- 1557: Dombai János (fia Dombai Pál, Tolna megyei főispán: az ő hamvait találták meg a római katolikus templomban) özvegye, Gersei Pethő Krisztina az ekkorra már elpusztult várért küzdött.
- 1459-től 1501-ig Györgyi, Bodó és Dombai családok váltakozása (helyi nemesek)
- Werbőczi család
- Batthyány család (Herceg Batthyány-Strattmann Fülöp, 1841–1870, és Julianna, 1870–1871)
- Montenuovo család (Montenuovo Vilmos, azaz Wilhelm von Montenuovo császári altábornagy (1821–1895), Vilmos fia, Montenuovo Alfréd, azaz Alfred von Montenuovo császári és királyi főudvarmester (1854–1927), és ennek fia, Montenuovo Nándor, azaz Alfred Ferdinand von Montenuovo (élt 1888–1951, birtokos 1927–1945).(Megjegyzés: A Montenuovo név a német Neipperg/Neuberg grófi családnév olasz tükörfordításából keletkezett, és 1864. július 20-tól Ferenc József császár engedélyével használatos.)
## Közélete
### Polgármesterei
- 1990–1994: Cseke István (független)
- 1994–1998: Cseke István (független)
- 1998–2002: Ács István (FKgP)
- 2002–2006: Ács István (független)
- 2006–2010: Ács István (független)
- 2010–2014: Dr. Balogh Béla Gyula (független)
- 2014–2019: Debella László (független)
- 2019-től: Debella László (független)
## Növény- és állatvilága
### Kollárti-rét
A Kollárti-rét helyi jelentőségű természetvédelmi terület. Tolna megye északi részén, Felsőnyék község határában, a Sió csatorna mentén helyezkedik el. Területének nagysága 31 ha.
A rét a Sió menti mocsárvilág maradványa. A Sió medrét már 1865-ben szabályozták, ezzel csökkentve a Siót övező mocsarak területét. Az 1930-as években a területen nyílt árkokat építettek, melyek a Sió csatornába történő víz levezetésére szolgáltak. Ennek eredményeképp szárazabb lett a rét.
Jelenleg a terület mélyebben fekvő, nedvesebb része kiszáradó láprét. A magasabban fekvő helyeken üde kaszálórét van. A rétet száraz nádasok és rekettyefüzek tarkítják.
A kollárti rét 1993. július 14-től számít természetvédelmi területnek. Természetvédelmi szempontból elsősorban növényvilága miatt fontos. A védetté nyilvánítást a mocsári kosbor (Orchis laxiflora) és a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhyza incarnata) jelenléte indokolta (természetvédelmi értékük 10 000 Ft/tő).
A kosborok az orchideák hazai rokonai. A kosborfélék a terület felszínének és növényzetének viszonylagos háborítatlanságát is jelzik, úgynevezett indikátorszerepet töltenek be. Az indikátorszervezetek olyan szűk tűrésű fajok, amelyek jelenlétükkel, hiányukkal, pusztulásukkal könnyen észrevehetően jelzik a számukra fontos tényezők változását.
A védetté nyilvánítás idején még nem volt ismert, hogy a réten megtalálható a keskenylevelű gyapjúsás (Eriophorum angustifolium) állománya is.
A fentebb leírt védett növények a rét mélyebben fekvő, nedvesebb részein élnek. A Kollárti-rét madártani szempontból is fontos. Tavasszal előfordul a piroslábú cankó és a sárszalonka. A szürke gém és a bakcsó is itt keresi táplálékát, akárcsak a rét közelében fészkelő egerészölyvek. A faluban fehér gólyák már nem költenek. Költési időszakban azonban megfordul még itt rozsdás csaláncsúcs, nádiposzáta, kakukk, sárga billegetők, erdei fülesbagoly, gyöngybagoly, jégmadár, énekes rigó, csilpcsalpfüzike is. A községi önkormányzat védetté nyilvánítási rendeletének melléklete tartalmazza a terület kezelésére vonatkozó szabályokat.
- Erdők növényzete jellemző növényzete: telepített akác, nyár, tölgy, kökény, som, bodza
- Vizek környéki növényzet (halastavak, patakok, Sió) jellemző növényzete: nád, gyékény, rekettyefüzek
- Emlősállatok: gímszarvas, őz, vaddisznó, róka, borz, aranysakál, kisemlősök
- Halak:
- a Sióban: csuka, domolykó, keszegfélék, szivárványos ökle, naphal, fenékjáró küllő, ezüst kárász
- a Tita patakban: szezonálisan ezüstkárász, ponty
- Madarak: nádiposzáta, kakukk, pacsirta, barázdabillegető, zöldike, csilpcsalpfüzike, baglyok, egerészölyv (lásd fent)
## A községet körülvevő puszták világa
Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei művelték a 19. sz. végén és a 20. század közepén. A Dunántúli puszta a nagybirtokok közepén épült; cselédlakások, istállók (ököristálló), fészerek és magtárak együttesét jelentette.
A gazdatiszt (amennyiben volt kastély a pusztán), esetleg az ispán, valamint a főgépész is itt éltek. A cselédek egy tető alatt, hosszú, földszintes házakban laktak. A szolgálatból kikopott cselédek és napszámosok a zsellérek tömegét gyarapították a közeli falvakban. Az istállók és fészerek között találomra elhelyezett cselédházak (kocsisok, ökörhajtók, béresek, dohányföldeken dolgozók házai) előtt és mögött egy pár lépésre sorakoztak a cselédek konvencióban engedélyezett disznainak és tyúkjainak ólai.
A pusztákat sohasem hagyták el, még vásárnap sem. Erkölcsében, szokásában és világfelfogásában a falvakban lakóktól lényegesen különböztek.
A község határában számos puszta állt és áll a mai napig is: Rebec puszta, Horhi puszta (a török előtti időkben tekintélyes falu volt), Sári puszta, Aladár puszta, Külfürgedi puszta, Farkasházi major, Döbrönte puszta, Gubarc puszta, Új major, Molnártelek (Mohartelek!!) puszta, Kollárt puszta, Váradi tanya.
## A község és a környéki települések kapcsolata
- Ozora-Felsőnyék: A 19. század elején, 20. század elején jelentős volt a két település közötti terményszállítás. 1929-ben az alispán rendelkezett az Ozora–Felsőnyék-kövesút építéséről. Ozora a költségek harmadát azzal a feltétellel vállalta, ha a többit Felsőnyék, Fürged, Majsamiklósvár állja. 1936-ban Ozora főjegyzője azzal az indokkal kezdeményezett útépítést, hogy a terményforgalom zöme Felsőnyék felé megy, arra „kedvezőbb az értékesítés, mint Pincehely felé”, másrészt az ottani lakosok az ozorai hetivásárok tömeges látogatói. Ehelyett 1939–40-ben elkészült az Ozora és Fürged közötti bekötőút. Ezzel megoldódott a vasúti szállítás kérdése. Felsőnyék felé az út kiépítése mindmáig csak Döbrönte-Újtelepig történt meg.
- Fürged-Felsőnyék: Fürged – több kisebb-nagyobb pusztaként – egészen a 19. századig a hercegi birtoktest részeként Felsőnyék községhez tartozott. Pusztai gazdaságát, szellemi életét (Vasgereben) tekintve azonban jól elkülönült.
- Magyarkeszi-Felsőnyék: A közöttük lévő kapcsolatot a településeket összekötő út jelentette, azonban a két falu nemzetiségeit tekintve elkülönült.
- Szabadhídvég-Felsőnyék: A történelem folyamán a községek hol egy megyéhez, hol külön megyéhez kerültek. Ebből adódóan alakult a kapcsolatuk. A két község közötti szálat köldökzsinórként az 1980-as évekig fennálló vasút jelentette.
- Mezőkomárom-Felsőnyék: A Felsőnyék határában lévő római katonaút Mezőkomáromon mint kereskedelmi központon keresztül vezetett Aquincumig.
- Nagyberény-Felsőnyék: A történelem folyamán közvetlen kapcsolat nem mutatható ki.
## Népesség
A település népességének változása:
A 2011-es népszámlálás során a lakosok 86,1%-a magyarnak, 5,8% cigánynak, 0,7% németnek, 0,2% örménynek, 0,2% ukránnak mondta magát (13,7% nem nyilatkozott; a kettős identitások miatt a végösszeg nagyobb lehet 100%-nál). A vallási megoszlás a következő volt: római katolikus 41,8%, református 17,4%, evangélikus 0,8%, görögkatolikus 0,2%, felekezeten kívüli 12,5% (22,3% nem nyilatkozott).
## Kultúra, vallás, hagyományok
### Vallások, hitközösségek
#### Honfoglalás korabeli vallási emlékek
A község címerében nem véletlenül egy fehér ló grafikája található. A ló a felülről kapott, kegyelemből hozott asztrális képességek szimbóluma. Jelképezi az emberen belül azokat a veleszületett képességeket, amelyekkel a magasabb világokba beleláthat. A magyaroknál évente egyszer volt egy úgynevezett fehérló-áldozat. Ilyenkor az ember (táltos közvetítésével) a fehér ló által hordozott és közvetített Nap-erőket fel tudta venni. Később, mikor a magyarság felvette a manicheizmust és a kereszténységet, „áttért a vértelen áldozatokra” (gabona, szőlőlé, bor felvétele). Az állatáldozatok helyett megjelent az Úrvacsora mint vértelen áldozat. A Pogány Gödörnek nevezett részen (mai Potyka-tó területe) történtek az áldozatok bemutatása, ezáltal az asztrális világgal történő kapcsolattartás. Ugyanaz volt a célja, mint a fehérló-áldozatnak.
A magyarság által használt és tenyésztett lótípusnak neve szaki. A fajta Belső-Ázsiában is megtalálható. Hasonlatos a ma élő székely pónikhoz (közepes termet, zömök test, vastag láb és nyak, pici hegyes fülek, s az egészen nagy hőmérséklet-ingadozást is kitűnően viseli).
Az ősi magyar hitből kiderül, hogy a lovat a magyarok eredetileg a folyóistenekkel társították. A Pogány Gödörnek nevezett részen 7 forrás ontja a mai napig is vizét, tehát a hely szakrális jellege adott volt. A folyó, a víz alapvetően Hold-jellegű princípium és – a táltos lovakat kivéve – a lovakat a Hold-erőkhöz, a Hold-princípiumhoz társították (például Mátyás király mesebeli lova Holdas névre hallgatott).
#### Mai vallások
A településen három vallási közösség van: a nazarénus közösség, a református gyülekezet és a római katolikus hitközség.
### A nyéki harangok szava
A harang használata szorosan összekapcsolódik a vallásosság helyi gyakorlatával. A harang legfontosabb funkciói közé tartozik a temetésre hívás, az imára szólítás, a viharűzés, a veszélyre felhívás (tűz, víz, háború).
A római katolikus templomban két harang van. A nagyobbikat a Szent Kereszt tiszteletére 1798-ban (163 kg, míg a kisebbiket Szűz Mária tiszteletére 1777-ben öntötték (80 kg). Felsőnyéken a keresztényeknél májustól októberig a harangszó esténként a rózsafüzér elimádkozásához hívta a híveket. Másként szól(t) a harang temetésekre készülve (fiatal, asszony vagy férfi halottat megkülönböztetve), és másként veszély, csapás bekövetkeztekor (tűz, víz). Az 1900-as évek kezdetén született öregek még meg tudták különböztetni a harang szavának cifrázásából akár a halott nemét is.
A református templom tornyában lévő (420 kg-os) harangot 1928-ban készítette Szlezák László harangöntő mester.
### A gyógyítás
Az „ijedés” gyógyítása Jézus szenvedéstörténetére utal vissza. A kisgyerek fejére keresztrajzolás közben a következőket mondták: Rajtad ez az ijedelem ne maradjon meg, mint az Úr Jézus Krisztuson a Getsemáne-kerti ijedelem.
### Halottbúcsúztatók
A sírás, siratás mind pszichológiai, mind társadalmi szempontból nélkülözhetetlen. A visszaemlékezések szerint az a szép temetés, ahol hosszasan megsiratták a halottat. A pap is akkor beszélt szépen, ha könnyeket csalt a jelenlévők szemébe.
A szerző gyakran természeti képet választ, hogy retorikai fordulattal a temetés, a haláleset tragikumát ellentételezze vagy analógiába állítsa. Ez az eljárás a szerző számára lehetővé teszi az emberi sorsnak egy természeti, természetes folyamatra való ráhangolását, illetve fiatal halott esetében a halál természetellenes, tragikus, abszurd voltának hangsúlyozását.
A műfajról készített elemzésében Kríza Ildikó, s a nyomán Bartha Elek a halottbúcsúztatók három szerkezeti egységét különíti el, bár számos halottbúcsúztató csonkán maradt fenn az utókor számára. A modell az aranyosszéki halottbúcsúztató versekben is ismétlődik.
Felsőnyék három kántortanító nemzedéke jegyezte le és Kriza Ildikó néprajzkutató adta ki könyv formájában a halottbúcsúztató-gyűjteményt. A hármas szerkezetet jól tükrözi az 1866. március 16-án elhunyt, 16 éves halott búcsúja a hozzátartozóitól:
Az első rész a bevezető, melyben különböző természeti képekben (egyes szám első személyben) megszólal a halott
{\|
\|- \|
> Sebes tündérszárnyon eltűnt ekképpen Hová lettél, hová, viruló épségem? Halál megirigylé csendes békességem Földulá szavára én jó egészségem.
\| \|
> Éltem tavaszának derült hajnalában A halálnak estem én most birtokába Csak 16 évet éltem e világban S ily virág koromban kell a sírba szállnom?
A második, egy érzelmi telítettséggel dagályos bevezető helyzetkép hátborzongató kifejezéssel:
{\|
\|- \|
> A hervadó virág bimbóit lehajtja Ha a zordon idő tövét megszaggatja: S gyenge erejével a porig hajolva Gondviselőjének lábait csókolja.
A harmadik, záró rész a temetés soron lévő eseményére mozgósít, a halottért való imára és a halott utolsó útjára kísérésére szólítja fel a jelenlévőket.
{\|
\|- \|
> Én is így cselekszem jó atyám- s anyámmal Kegyes dajkáimnak megfásult ajkammal Ezer köszönetet mondok végszavaimmal Kezöket halmozom hideg csókjaimmal.
>
> Szenvedő testemmel nagy jót tett a halál Mert ártatlan lelkem már az égbe felszál Ne sírj hát felettem, kedves öreganyám Áldjon Isten téged ’s bérma-keresztanyám
\| \| \| \| \|
> Titeket is, minden kedves rokonságom Nem ölelhet immár megfásult karjaim. József, Ferenc, Rozi! 3 jó testvérim! Isten oltalmába ajánllak, kedvesim!
>
> A végső nagy napig szendergő tagjaim Halál nehéz álma lezárta szemeim Fogjátok koporsóm, kedves lyány barátim Legyetek boldogok! ez végső szavaim.
A felsőnyéki búcsúztatók bizonyíthatóan egyetlen alkalomra készültek. Felsőnyéken nem volt szokás, hogy a megszólított közelebb lépjen a koporsóhoz, mint ahogyan ezt más vidéken feljegyezték. Itt a halott hosszas jajszóval való elsiratását tartották fontosnak. („Még meg sem siratta” – jegyezték meg rosszallóan a könny nélkül búcsúzótól.) A falubeliek számára ez volt a temetés legfontosabb része. Nem kéziratban terjedt folklóralkotásokról, hanem félnépi versekről van szó, amelyek szabadon éltek a kor divatos kifejezéseivel, különböző énekeskönyvekből és szerkesztett fordulatokkal. A halott nevében (egyes szám első személyben) szóló temetési búcsúverseket papok vagy kántorok készítették és mondták el – sőt kinyomtatva is terjesztették – a temetés alkalmával, ezzel is növelve az eltávozott végtisztességét.
A búcsúztató énekek előadását a kántortanítók vallási tevékenységének tiltása rekesztette be, mivel a búcsúztatókban a rokonok sorrendjére a jelenlevők nagyon figyeltek, s egy véletlen hiba a hierarchiában családi háborúsághoz vezetett. A hierarchia okozta viharok elkerülése miatt lett a 20. század elején egyre általánosabb, személytelenebb a búcsúztató.
### A falu nyugalmának felügyelete
Egészen az 1980-as évekig fontos köztisztség volt a községben az éjjeliőré. Ő volt a falu szeme, amikor a lakosok nyugodtak. A falu egyik végétől a másikig járva, minden óra fordulását a következő (adott órára aktualizált) szöveg fennhangon történő eléneklésével jelezte:
> Kilencet ütött az óra, minden ember térjen nyugovóra Tűzre, vízre vigyázzatok, hogy semmi kárt ne valljatok...
A községben és a környező falvakban (Ozora) az esti órák éjjeliőr vagy bakter általi kiéneklése leegyszerűsödött formában történt – a Zala vármegyei Currensek-ben foglalt bővebb kikiáltói strófákkal ellentétben.
### Szüreti bálok
Az utóbbi 10 évben – többek között a Móricz, Debella családoknak köszönhetően – a szüreti báloknak hagyománya alakult ki a községben. Ezeket nemrégiben élesztették újra, pedig már az 1893-as bortörvény különleges jogokat biztosított a régió gazdáinak: Szent György napjától Szent Mihály napjáig boraikat szabadon árusíthatták.
### Falu búcsúja
A templom búcsúját IX. Pius pápa engedélyezte 1875-ben. Ennek napja az adott év augusztus 25-ét (Szent Lajos királyra, a templom védőszentjére utalva) követő vasárnap.
## Szülöttei, a település hírnevét öregbítő személyek
Bakonyi István vegyészmérnök
1892-ben született; vegyészmérnöki oklevelét Budapesten, 1919-ben szerezte meg. Az Ady-korrektúrák megszerzése idején 21 éves volt. Fordításai 1917-től kezdve egymás után jelennek meg, többek közt Freud, Szabó Ervin munkái, Karinthytól pedig a Capillária. Bakonyi István nyelvész később az ido nemzetközi nyelv egyesületének alelnöke lett. A nemzetközi nyelvekkel foglalkozó körökben számontartott tudós.
`Méliusz Juhász Péter (Méliusz Horhi Juhász Péter) lutheránus, ill. református prédikátor`
1536-ban született a Felsőnyék és Fürged között elhelyezkedő Horhi pusztán (ez a múltban Somogy vármegyéhez tartozott). Méliusz Juhász Péter a magyar református egyház megteremtője, egyúttal az első növénytankönyv szerzője. Wittenbergi tanulmányok után Debrecenben lett lelkész. Szegedi Kis István hatására csatlakozott a helvét reformációhoz, szervezte a tiszántúli református egyházkerületet, vitázott az erdélyi antitrinitáriusokkal. A református egyház megszilárdítását szolgálta vitairataival, prédikációival, imakönyvével, kátéjával, agendájával. Hitvallásokat szerkesztett, a Biblia egyes könyveit lefordította. Herbariuma az első magyar orvosi füveskönyv. 1572-ben halt meg.
`Dr. Jánosi Gyula bencés szerzetes, történész`
`Nagykónyi, 1910. december 13. – Győr, 1978. december 26. A felsőnyéki Jánosi Ádám és Csondor Rózsa házasságából született. Haláláig visszajárt szűkebb hazájába, testvéréhez, rokonaihoz Felsőnyékre. 1930-án lépett be a bencés rendbe. 1936-ban, pappá szentelése után, mint latin–történelem szakos tanár a győri bencés gimnáziumban tanított. 1939-ben Bakonybélben plébános. 1940-ben Sopronban gimnáziumi tanár. 1948-ban Bakonybélben, illetve Esztergomban lelkipásztor. 1951-től haláláig a győri bencés gimnázium tanára, az alsóörsi üdülő vezetője. Történelemkutatásaiban a szocialista rendszer keresztényi magvát kereste. Rendszeresen írt a Pannonhalmi Szemlébe és a Vigiliába.`
Művei:
- Barokk hitélet Magyarországon a XVIII. sz. közepén a jezsuiták működése nyomán
- Barokk búcsújáróhelyeink táji vonásai
- A nagy nemzedék kora
- Új idők küszöbén
`Szmertnyik János, festő`
Születése és halála, ill. azok körülményei ismeretlenek. Tény, hogy a valaha Felsőnyéken a Kossuth u. 1 sz. alatti ház elődjében élt festő több értékes művet hagyott hátra az utókornak. Ezek egyike a felsőnyéki római katolikus templomról készült, míg a másik egy oltárkép, mely Szabadhídvégen, a római katolikus templomban található. Magánkézben jelenleg is több kis méretű olajfestménye látható, úgymint a "Sió part" és a "Teszler Irma félalakos gyerekképe". Eredetileg Pozsonyból származott a család. Az ottani kitelepítések révén kerültek Magyarországra.
Botsor Pál református tanító
Felsőnyéken született. Az 1820–1824 közötti időszakban Gyönkön a gimnázium megbecsült oktatója (a nemzeti iskola tanára) volt. Életével szűkebb hazájának nevét öregbítette.
## Hősi halottai
### Az 1848–49-es szabadságharc emlékezete
Csaplár Ignác százados, későbbi községi plébános sírja a római katolikus templom előtti téren található. A százados az 1848–49-es szabadságharc példaértékű hőse. A Vágsellyei (peredi-zsigárdi) ütközetben szerzett súlyos sérülései ellenére a világosi fegyverletételig harcolt. Összesen 28 csatában vett részt.
Fegyverletétel után beiratkozott a pécsi papneveldébe. A hajdani 48-as százados 1856-tól haláláig, 1900-ig teljesített plébánosi szolgálatot a községben. A szomszéd községben (Mezőkomáromban) dolgozott fegyvertársa, dr. Entz Ferenc, az 1848–49-es szabadságharc hős honvéd főorvosa, a kertészettudomány megalapítója. A papi, orvosi hivatást egy jó adag meggyőződés mellett az 1849-et követő terror elől védelmet keresve vállalták.
### 1914–18-ban elesettek
Az I. világháborúban elesettek hosszú névsora a Polgármesteri Hivatal előkertjében álló emlékoszloppal 58 lélekért kiált a következő idézettel: „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért...” `Akdcsi János, Ángyán József, Bankó Mihály, Baracsi Dániel, Bartos János, Bodai József, Bognár István, Bor János, Borda Rókus, Borsodi János István, Borsós Ferenc, Csurgó Ferenc, Doma Farkas, Egyed József, Ékes István, Farkas Ádám, FH. Horváth István, Földesi József, Földesi Sándor, Györke Sándor, Hosszú György, Juhász Lajos, Juhász Márton, Keserű Lajos, Kiss Gyula, Kiss Imre, Kiss István, Kiss János, Kiss József, Kiss Károly, Kövecses József, Kupi Vince, Kuti Lajos, Laki István, Liszák Imre, Liszák József, Lövi Arthur, Molnár János, Molnár József, Nagy József, Nagy Lajos, Németh Imre, Nyári István, Paksi József, Palánki Lajos, Parragh János, Pintér István, Poór Gyula, Sári Gyula, Sütő Béla, Szabó István, Szabó Izidor Nándor, Szabó József, T.Tóth János, T.Tóth Lajos, Teszler István, Tórizs György, Velecz József` Az emlékművet emelte Felsőnyék és Fürged Község polgárai, valamint herceg Montenuovo Nándor, a hősök iránti mélységes hálájuk jeléül.
### A második világháborúban elesettek
A névsor 75 valamikor élt felsőnyéki lelket takar: `Ács József, Balogh Béla, Balogh János, Bankó Lajos, Benedek József, Boczor József, Bognár István, Boór Lajos, Borda Imre, Borda János, Borda József, Borsodi Béla, Cseh József, Csizmadia György, Csizmadia János, Deutsch Béla, Deutsch Tibor, Eszenyi János, Eszenyi Sándor, Farkas Pál, Finta István, Fuzik József, Gruber László, Hári Gyula, Horváth József, Horváth Márton, Juhász József, Juhász Lajos, Kajtár Imre, Kalányos Lajos, Karácsony György, Kasza János, Kálmán Sándor, Kiss Ernő, B. Kiss János, B. Kiss József, Kiss József, Kiss Károly, Kiss Lajos, Kovács György, V. Kovács József, Lázár István, K. Molnár József, Nagy Jánosné, Nagy János, Nagy József, V. Nagy József, Nagy Lajos, Nádár István, Nyilasi György, Palánki István, Pintér József, Puskás Géza, Rugási Zoltán, Schor Gyula, Schor Gyuláné, Szabó János, S. Szabó János, M. Szabó József, T. Szabó József, B. Szabó Mihály, Szabó Róbert, Szalay Károly, Szántó György, Szőllősi György, Szőllősi István, Takács Ferenc, F. Tóth István, Tukora Ferenc, Tukora István, Varga Lajos, Velecz István, Virágh Ferenc, Weis Pál, Weis Pálné,` A tényekhez hozzátartozik, hogy 1944/45-ben málenkij robotra 19 férfit és 5 nőt hurcoltak el. Az emlékművet őértük is állították.
### 1956
thumb\|1956-os emlékmü Felsőnyék A község, elöljárói által 2016-ban állított emlékművet az 1956. helyi hőseinek emlékére.
## Nevezetességek, turizmus
A településen a két háborús – és egy forradalmi – emlékművön kívül a római katolikus és a református templom is a figyelmet felkeltő építmények közé tartozik. Az első írásos dokumentumok a katolikus templomból 1218-ból valók.
### A római katolikus templom
A dombon egy régi, nagyméretű, Szűz Máriának szentelt, négy mellékkápolnás, kéttornyú sekrestyés templom emelkedett. Ezt Mojs nádor, egy vallásos, francia származású főúr építette, aki II. Endre király keresztes hadaival megjárta a szentföldet is. Dárói Mojs nádor – egy 1280. évi oklevél szerint – a székesfehérvári apáca nővérére hagyományozta a Nyéki és Szokolyi birtokait.
A szájhagyomány szerint a templom mellett barátkolostor is állt, amit a várral föld alatti alagút kötött össze. (Az alagút még ma is megvan, bár gyakorlatilag szakaszonként beomlott és le van zárva.) Valószínűsíthető, hogy az egykori templom kolostorában ún. ispotályosok katonáskodó és betegápoló rendje élt. Ennek a rendnek III. Béla korában Szokolyon volt a fiókegyháza. A (katolikus) templom a török hódoltság alatt rommá lett. Csak a romos falak és a tető nélküli sekrestye maradt meg. A náddal fedett romsekrestyében állították fel az oltárt, alakították ki a kántor helyét. Miséket ritkán tartottak: a hívek Hídvégre, majd Tótkeszire jártak át. Engedélyezett búcsúja a községnek ez idő tájt nem volt.
Érdemes említést tenni a római katolikus templom keleti falán kialakított „Istenszem” ablakról is, mely a templom legrégebbi román stílusú részét képezi. 1760-ban Dombó Pál sírkövét és hamvait találták meg a templom alapzatában, rajta a beazonosításra szolgáló feliratokkal. A templom falai mentén a gótikus támpillérek utalnak azok középkori eredetére.
A templom melletti temető népvándorlás korabeli. Az Ozorából Hídvégre tartó régi út a templom mögött vezetett el (a néhai Palánki György háza mellett). Ez és a temető az ősi nyughely, ami kezdetben félig katolikus, félig református volt. Később, 1881-ben Montenuovo Albert herceg adományozott a mai hídvégi út mellett temető részére területet a reformátusoknak. Ekkor cserélt a két egyházközség, és lett a régi temető tisztán katolikus, az új pedig tisztán református nyughely. (A község életéről Magyar István és fia naplójában [19. század], valamint Kiss István néhai kántortanító jegyzeteiben találhatók további érdekességek.)
Műemléki kutatások szempontjából az egyik legígéretesebb ez a templom lenne. A lemeszelt, lefestett falakon a freskók feltárásra, az oltárkép (St Lajos,: 1214. április 25-én született IX. Lajos, az egyetlen szentté avatott francia uralkodó, a keresztény lovagkirály eszményképe. Alattvalói már életében szentként tisztelték, s VIII. Bonifác pápa 1297-ben hivatalosan is a szentek sorába emelte az Egyiptomba két keresztes hadjáratot is vezető uralkodót.) a restaurátorára vár, az Istenszem ablak pedig funkciójának betöltését várja. A templom alatt az ősi magyar történelem vár kibontásra.
#### A római katolikus templom plébánosai, papjai
- 1841: Németh Mihály
- 1843: Bertalan Alajos
- 1846: Komáromy István
- 1856: Csaplár Ignác
- 1900: Liebelt Ferenc
- 1904: Schunk Ferenc
- 1943: Bátor Károly
- 1956: Tóth Kálmán
- 1958: Tasnádi József
- 1969: Kiss József
- 1986: Horváth Imre
- 1997: Matis Géza
- 2005: Serbán Valentin
### A református templom
`A felsőnyéki református templomot a 19. század végén eklektikus stílusban átépítették. Ma is látható, késő barokk református templomát a saját költségén építette föl az egyházközség. 1792-től öt éven át a hívek részes aratást vállaltak gróf Batthyány József földjein. Az immár negyedik új templomba istentiszteletre a hívek 1796 áldozócsütörtökén mehettek először. A felsőnyéki református templom 33 méter magas tornyában – Szlezák László harangöntő mesternek köszönhetően – két harang lakik. Egy 420 és egy 100 kg tömeggel rendelkező. A középső (230 kg-os) harang a második világháborúban elpusztult.`
### Egyéb látnivalók
A kelták korabeli várhegyet megmászva érdemes elidőzni azokon a felsőnyéki lankákon, ahol híresen jó bor terem immáron 250 éve. Fölhegyen, Középhegyen és Alhegyen csaknem 180 hektáron borítja a dombot szőlőültetvény. A kemény, száraz fehérborok, az Irsai Olivér, az Olaszrizling, a Rajnai-rizling, a Királyleányka és a Chardonnay derítheti jókedvre a vendéget; a vörösborok (Pinot noir, Cabernet) pedig kifejezetten „fickósítják” azt a vándort, akinek netán horgászni van kedve. A község – és egyben a szekszárdi borvidék – neves borászai a Debella pincészet és a Móricz Pincészet.
`Az Ozora felé vezető 6411-es úton 2-300 éves, löszbe vájt pincesor mosolyog a látogatókra.`
A Felsőnyék-Fürged Vadásztársaság ugyancsak híres az elejtett érmes nagyvadak (őz, gímszarvas, vaddisznó) trófeáiról.
Magyarkeszi és Felsőnyék között figyelni kell, hogy észrevegyük az erdő karéjozta, kis Tükrösi-tavat. Mindössze egy hektárjával ez a megye legkisebb horgásztava. A hely honfoglalás kori emlékeket őriz (régen „Pogány Gödörnek” hívták a honfoglaló magyarok áldozati helyére történő utalás miatt). Az út túloldalán több halastó található.
## Keresztek
A keresztek fontos részét képezték a falu életének. A régi időkben a mezőre induló ember itt megállt egy kalaplevétel és keresztvetés (esetleg ima) erejéig. Az út menti, faluvégi keresztek némelyike határjelző volt egykor.
A község területén négy kereszt hirdeti a megváltást. Az első a templom előtti téren. Ezt a keresztet 1870. november 2-án Csaplár Ignác plébános (volt 1848-49-es százados) újíttatta fel. A további felújítást 1992-ben Kóczán István végezte el.
A falu végén lévő kőkeresztet B. Horváth János és családja állíttatta 1930. december 6-án.
1856\. június 22-én Kupi (a Historia parochiae szerint Bankó György) állíttatta a plébánia és a templom közötti területre (ma polgármesteri hivatali előkert) a harmadik Kupi keresztet.
A negyedik kereszt (1881) a szőlőhegyen található. Ide minden áldozócsütörtökön, szentmise után keresztjáró körmenet indult a szőlőhegy megáldására.
A négy kereszten kívül volt egy további, fából készült, pléhkrisztust tartó kereszt is (Szili Kereszt) a vasút felé vezető út mentén, közel a pataknál.
## Halottak tisztelete
A katolikus temető népvándorlás korabeli temetőt is rejt magában. Közvetlen a templom mellett van árokkal körülvéve. A régi keresztény felfogás szerint a temető „alvóhely”, és ezért a templom körül vetettek maguknak alvóhelyet, hogy az utolsó ítélet Isten udvarában találja őket. A legtöbb helyen nincs engedélyezve ez a régi temetkezési mód. A nyéki temető ezzel szemben ma is a templom mellett és körül van.
### Fejfák
Az egyes korszakok jegyei jól megfigyelhetők a fejfák alakján, magasságán, cifraságán vagy éppen egyszerűségén.
## Ősi és mai mesterségek, foglalkozások
Állattenyésztés, földművelés, borászat, fafaragás, méhészet, bőrdíszművesség, pálinkafőzés, vályogtéglavetés
Egyéb iparosok: pék, asztalos
## Régi és jelenkori, megemlékezésre méltó tanítók
1. Magyar István (az első mester 1772-től)
2. Wiga János (kántortanító 1796-ig)
3. Csebita Nándor kántortanító 1796–1800 között)
4. Paksi Antal (kántortanító 1800–27 között)
5. V. Bradanovich Nándor (1828–29)
6. Páhok János (kántortanító 1829–49 között)
7. Pintér István (kántortanító 1842–1858 között)
8. id. Kiss István (élt: 1833–1920, kántortanító 1858-1899. Édesapja csizmadia; a nyolc gyerek közül őt taníttatták ki. Hat fia közül négy tanító lett, Wosinsky Mór régészt ő segítette munkájában, sírja a templom előkertjében található.)
9. Kiss László (élt: 1875–1946, kántortanító 1899–1933 között, sírja a templom előkertjében)
10. ifj. Kiss István (élt: 1910–69, kántortanító 1933-tól, a háború idején katonatiszt, majd háborús fogsága után iskola igazgató. Feleségét Finnországból hozta, neve: Railo Ina, sírja a templom előkertjében)
Felsőnyéken a 65–96 éves emberek az életszakaszaikat még 2009-ben is a tanítóikhoz (azok megnevezéséhez) kötötték.
## Régi épületek
A módosabb házaknál a szobaelrendezések: ún. tisztaszoba után jött a nappali, ahol a tényleges élet folyt (esetleg téli konyhával), majd a hálószoba. Ezután következtek a kiszolgálóépületek: a kamra, az istálló, fészer és az ólak. A nyári konyha különálló volt a háztömbtől. A szegényebb házak két helyiségből álltak, majd a kamra, illetve az ólak sorakoztak.
## Régi térképek
- Theil ezredes féle térkép (1782-1785, 1:28 800, Coll XI Sectio XXVI
- II\. Katonai térkép, (Alfred Gizetzky, 1857, 1:28 800, 57/XXIX)
- III\. Katonai felmérés, (Stefan Kovacsics, 1882, 1:25 000)
- Magyar Néphadsereg Vezérkari térkép. (1935. Méretaránya 1:2500)
## Képek
## Régi képek |
579,773 | Miskolc képzőművészete | 26,727,526 | null | [
"Kiemelt cikkek",
"Miskolc kulturális élete",
"Miskolc történelme"
] | Miskolc képzőművészete – miként az egész hazai képzőművészet – jelentős késésben volt a nyugati művészeti alkotások, kiemelkedő festő, szobrász egyéniségek tekintetében, bár mindig is volt egy-egy környezetéből kiemelkedő, de egyedül álló személyiség vagy alkotás. A térség első említésre méltó festője egy testőrtiszt, Szathmáry Király Pál volt. Fontos egyéniség volt az 1818-ban érkező jeles festő, Wándza Mihály, aki egész festődinasztiát alapított a városban. Névtelen, de feltehetően helyi faragók készítették a Mindszenten felállított Mária-oszlopot, valamint a Diósgyőrben lévő másik Immaculata-oszlopot. A barokk–biedermeier korszak után a helyi művészek a plein air, a nagybányai hagyományok szerint alkottak, gyakorlatilag a miskolci festőtársadalom ezen elv szerint festett. Ezzel a stílussal a 20. század közepén a Feledy Gyula és Kondor Béla vezetésével induló Miskolci Grafikai Műhely szakított. Tevékenységük nyomán Miskolc a magyar grafika központjává vált.
A 19–20. század fordulója után a miskolci művészeti élet mozgatója Balogh Bertalan volt, aki a Borsod-Miskolci Közművelődési és Múzeumi Egyesület titkáraként sokat tett a képzőművészeti élet felpezsdítéséért, a Borsod-Miskolci Múzeum létrehozásáért és annak gyűjteménye megalapozásáért. Az első világháború után a Meilinger–Bartus–Nyitray-féle szabadiskolából létrejött a Miskolci Művésztelep, ami hosszú évtizedekre lendületet, sőt keretet adott a helyi képzőművészeti életnek.
A Borsod-Miskolci Múzeum volt a jogelődje a Herman Ottó Múzeumnak, amelynek festészeti részlege 1980-ban került mai, Görgey úti épületébe, és mára az ország egyik legjelentősebb képzőművészeti gyűjteménye lett. A Miskolci Galéria – a vidék első kiállítási intézményeként – 1974-ben jött létre, amit 1996-ban a Széchenyi utcai Rákóczi-házban helyeztek el. A Szalay Lajos- és a Kondor Béla-gyűjteménynek a Hunyadi utcai Petró-ház ad helyet, Feledy Gyula gyűjteményes kiállítása pedig a Deák téri Feledy-házban tekinthető meg. A Mission Art Galéria fő profilja a kortárs művészet és a nagybányai festészet.
Miskolc két nagy, országos jelentőségű kiállítássorozata az Országos grafikai biennálé és a Miskolci téli tárlat. Előbbit – 2008-tól triennálévá módosulva – 1961 óta rendezik meg, és 2008-ban rendezték meg a huszonötödiket, utóbbinak 20. kiállítását 2009 decemberében nyitották meg.
## Képzőművészet a 20. század elejéig
Miskolc képzőművészetéről a 18. század első felétől lehet beszélni. Az első fontos művész, a kor jeles barokk portréfestője, a Boldván született Szathmáry Király Pál (1726–1807), aki Mária Terézia testőrkapitánya is volt. Testőrtiszti önarcképét a Sárospataki Református Kollégium őrzi. Egy másik festménye a Nemzeti Galériában van: Czirjék Mihály testőrírót ábrázolja. Ismertek családtagjairól és időskori önmagáról készült festményei is (de a leírások szerinti gyümölcs- és állatképei nem kerültek elő). Szívesen tanította rajzolni, festeni a fiatalokat, leghíresebb tanítványa Szentpéteri József (1781–1862) ötvös- és szobrászművész.
Az Iglóról származó Lieb Ferenc festette a monoki Andrássy-kastély és kápolna faliképeit, a miskolci minorita rendház és templom ma is meglévő szentképét (Boldog Bonaventura), a diósgyőri pálosok számára a Királyok imádását (ez is megvan), az edelényi Coburg-kastély seccóját, de ezen kívül még sokfelé dolgozott a környéken. Korabeli források több néven említik, például Diós-Győriensis néven is. Az ő veje a szintén festő Fabricius Jakab István, aki 1778-ban kapta meg apósa Czikó utcai házát. A lengyel származású Woronieski (Vorenenski) János a görög kereskedő Grabócki János, valamint Almássy József házán dolgozott.
Nem művészként voltak jelen, de megemlítendő, hogy 1811-ben Ferenczy István, a későbbi híres szobrászművész, lakatoslegényként töltött Miskolcon néhány hónapot, valamint Bőhm József Dániel, aki később híres éremművésszé vált Bécsben, 1813-ban boltos segéd volt a városban, de Marczinkey Elek festő és író is tartózkodott itt az 1820-as évek végén. Munkácsy Mihály csak életrajzilag kötődik Miskolchoz, gyermekként élt a városban, de már világhíres művészként is többször hazalátogatott. Szoros kapcsolatot ápolt Schabinszky László miskolci fényképésszel, aki számos fotót készített róla.
1818-ban költözött Miskolcra a jeles festő, Wándza Mihály (1781–1854), aki Kolozsvárott és Bécsben tanult. Nagyméretű tablóképei, amelyekkel megelőzte korát (Ferenc császár koronázása, Zrínyi Miklós szigetvári kirohanása, Mátyás király és Beatrix hercegnő találkozása, Mária és Zsigmond herceg eljegyzése), csak leírásokból ismertek. Kund vezért ábrázoló kétméteres képe a Herman Ottó Múzeumban látható, és 1830 körül készült az a Kazinczy-allegória, amely a Nemzeti Galériában található. Színészként is dolgozott, de rendszeresen ő festette a miskolci színház díszleteit is.
Telepi György (1794–1885) pályafutása hasonló Wándzáéval. Ő is erdélyi származású, ő is színésznek állt, és ő is festett díszleteket. Mellette tanult Barabás Miklós (1810–1898), akinél aztán az ő Károly fia is tanult. Telepi György idős korában visszatért a városba, és Diósgyőr elöljárója lett. Több festménye ismert, a Herman Ottó Múzeum őrzi például azt a táblaképét, amely Miskolcot mutatja az 1878. évi nagy árvíz idején. Ez az első Miskolcot ábrázoló olajfestmény.
A kiváló tehetségű Kraudy József 1810-ben született Miskolcon, és itt is halt meg 1876-ban. Görög kereskedőcsaládból származott. Mint festő, művészi látásmóddal rendelkezett. Egy fiatalkori önarcképén festőként ábrázolja magát, és a képen a színeket remek egyensúlyérzékkel alkalmazta, miközben az alkalmazott színek (piros kabát, fehér ing, zöld sapka) révén büszkén vállalta (asszimilálódott) magyarságát. Ezen a képen kívül bizonyítottan még egy kiváló Lévay József portré ismert tőle, de feltételezhető, hogy a Herman Ottó Múzeum tulajdonában lévő, egy nápolyi halászfiút ábrázoló egész alakos kép is az ő keze munkája.
A kor legkiválóbb miskolci művésze a rozsnyói születésű Latkóczy Lajos (1821–1875) volt, aki a híres francia portréfestőnő, Louise Élisabeth Vigée Le Brun dédunokája volt. Sárospatakon és Pesten tanult jogot, majd Bécsben tanult Karl Rahlnál, azután Münchenben és Olaszországban, később Párizsban képezte tovább magát. Ötvenöt éves korában Miskolcon hunyt el. Az ő felesége volt a kor neves színésznője, Hivatal Anikó (1814–1891), aki előbb Lendvay Márton feleségeként Lendvayné, majd 1848-tól immár Latkóczyné néven szerepelt. Megfestette feleségét és több más színművészt is, de önarcképét is . Miskolcra már második feleségével, Reidl Rózával érkezett. Latkóczy az első miskolci megbízását Bató István gazdag gabonakereskedőtől kapta, elhunyt lánya, Eszter ravatalképének megfestésére. A művész hamar a biedermeier közkedvelt arcképfestőjévé vált a városban, több ilyen alkotása ismert (például Kandó Jánosné ).
A Vármegyeháza tanácstermébe sorban készültek a jelességekről egész alakos, reprezentatív festmények. Ezeket – legalábbis az ún. „Habsburg oldalt” – idegen festők hozott, gyakorlatilag sokszorosított alkotásai képezték (Mária Terézia, József Károly főherceg, Ferenc József stb.) A magyar oldalon viszont feltehetően ott volt Wándza Mihály Kund vezére és más honfoglaló vezérek képei is. Nem helyi művészek festették Deák Ferenc, Palóczy László és Kossuth Lajos egész alakos portréit sem (ezek Barabás Miklós (1810–1898), Klinkovics Ferenc (1825–1890) és Stetka Gyula (1855–1925) alkotásai). A megyeháza dísztermébe Rakssányi Dezső (1879–1950) készített pannókat, de dolgozott a Minorita templomban, és a Zenepalota falfestményeit is ő készítette. A Városházát és a Tiszai pályaudvart a Diósgyőr-Vasgyárban lakó Kosin János (Kmetty jó barátja) dekorálta, de ezek mind megsemmisültek. A Kereskedelmi és Iparkamara székházának hasonló jellegű mennyezeti képeit Nagy Lázár (1861–1923) készítette.
Miskolc első köztéri alkotásai a Mindszenten 1738-ban emelt pestisoszlop („Csupros Mária-szobor”), valamint az 1739-ben Diósgyőrben felállított hasonló Immaculata (Szeplőtelen fogantatás) szobor volt. Mindkettő ugyanabból a műhelyből került ki, és mindkettő rendelkezett mellékalakokkal. A miskolci Mária-oszlop alsó részén Nepomuki Szent János, Szent Lőrinc és Szent Sebestyén szobrát helyezték el (ma már egyik sincs a helyén), a diósgyőri alkotáson Szent István és Szent László alakját is elhelyezték, majd röviddel ezután Nepomuki Szent Jánost is beillesztették a kompozícióba. A kálvária 1884-re készült el az Avas keleti lejtőjén, Rudolf Antal tervei szerint, romantikus neogót stílusban, amelynek domborműveit a svéd származású Dallströhm (Dallstrőm) József faragta.
1898-ban, az országban először Miskolcon állítottak egész alakos szobrot Kossuth Lajosnak (Erzsébet tér), alkotója Róna József (1861–1939) volt. Azután – a másik politikai oldal hatására – a következő évben elkészíttették Strobl Alajossal (1856–1926) Erzsébet királyné szobrát is, amit eredetileg a Népkertben állítottak fel, de több másolata is megtalálható a városban. Szemere Bertalan szobrát is Róna József készítette (1906), Deák Ferenc reprezentatív szobrát pedig Gárdos Aladár (1878–1944). Az eddig említett plasztikai alkotások nem helyi művészek keze alól kerültek ugyan ki, de mégis jellemzik a város képzőművészeti kultúráját. Kun József (1879–1946) szobrászművész azonban Miskolcon született és alkotott. Budapesten és a párizsi Julian Akadémián tanult a város ösztöndíjával. Elsősorban épületszobrászként ismert, az ő munkái például az egykori Katolikus Főgimnázium homlokzatán és hátsó frontján elhelyezett domborművek, amelyeken puttók, múzsák láthatók.
Halász Hradil Elemér (1873–1948) Miskolcon született. Münchenben tanult Hollósy Simonnál, Párizsban is volt, majd 1905-ben hazatért, majd rövidesen Kassára költözött. Az ő munkája volt az Iparkamara székháza számára 1905-ben festett, Pfliegler J. Ferencet ábrázoló térdkép. Pfliegler J. Ferenc iparművész volt, ő készítette a Mindszenti templom szentélyének bal oldali és a Búza téri székesegyház hajójának jobb oldali üvegablakait. Neki köszönhető Róth Miksa megbízása is a diósgyőr-vasgyári római katolikus templom üvegablakainak elkészítésére (ezek az üvegablakok a második világháborúban bombatámadás következtében megsemmisültek).
Sassy Attila „Aiglon” (1884–1967) Miskolcon született festő és grafikus. Ferenczy Károlynál tanult, majd Münchenben, Nagybányán és Párizsban is megfordult. Festményeinek és grafikáinak stílusa némileg eltérő, utóbbiak erőteljes szecessziós hatást mutatnak. Rueff Ferenccel, Kun Józseffel és másokkal együtt Kaffka Margit (1880–1918) miskolci baráti köréhez tartozott. Váncza Emma (1863–1943) a Wándza Mihály által alapított képzőművész-dinasztia egyik tagja. Festészettel , díszkerámiával és fotózással is foglalkozott. Tájfotói – fotóművészeti kvalitásukon túl – forrásértékűnek, kordokumentumnak számítanak. Gimes Lajos (1886–1945) szintén Miskolcon született. Budapesten, Münchenben, Párizsban, Berlinben, Brüsszelben és Olaszországban tanult, illetve képezte tovább magát. Itthon Mezőkövesden és Miskolcon dolgozott, kedvelt témái a Bükk és a Sajó tájai voltak. Tájképeit főleg olaj és tempera technikával festette. A városban dolgozott még Kóris Kálmán (1878–1967), aki rajztanár és etnográfus volt. Hidvégi Géza (1874–1928) szintén rajztanárként dolgozott, 1911-től kiállító művész volt. Rueff Ferenc és Lahner Emil (1893–1980) is dolgozott hosszabb-rövidebb ideig a városban. Kemenszky Árpád (1870–1945) miskolci születésű festő, aki Székely Bertalannál tanult a Mintarajziskolában, majd Münchenben Hollósy Simonnál. Nagybányai hangulatú képei hatással voltak a nála idősebb festőkre is.
Miskolcon a nagybányai szellem, a plein air stílus vált elterjedtté, így ez volt az uralkodó az 1899-ben Budapesten, a Nemzeti Szalonban rendezett első Miskolci Kiállításon is. A tárlaton a helyi művészek mellett a hazai festők élvonala is jelen volt (például Edvi Illés Aladár, Iványi-Grünwald Béla, Glatz Oszkár, Mednyánszky László). Az első miskolci kiállítást 1899. november 11-én nyitották meg a Megyeháza nagytermében. Ezek a kiállítások azt jelezték, hogy a városban pezsgő képzőművészeti, kulturális élet alakult ki. Megnyílt a Borsod-Miskolci Múzeum, a Herman Ottó Múzeum elődje. amely vásárlásokkal segítette a helyi művészeket, de a polgárok és szervezetek is a vásárlók között voltak. A következő kiállításokon olyan művészek is rendre kiállítottak, akik miskolci születésűek voltak, de innen elszármaztak. A miskolci művészeti élet mozgatója Balogh Bertalan volt, aki vasúti tisztviselőként is a Borsod-Miskolci Közművelődési és Múzeumi Egyesület titkára, osztályelnöke volt, mindemellett elismert művészeti szakíró is volt. Ő kezdeményezte az országos vándorkiállítások sorának elindítását, a kor új képzőművészetének bemutatására. A Múzeum anyagának összeválogatásában is jelentős szerepe volt. Joggal írta Végvári Lajos művészettörténész a korszakról: „A Balogh Bertalan szervezte kiállítások nyomán Miskolc képzőművészeti centrummá vált.”
A miskolci és a Miskolcra érkező képzőművészeknek az egyik nagy patrónusa a neves ügyvéd, országgyűlési képviselő Bizony Ákos, „Miskolc bölcse” volt. Felesége, Hosszúfalusy Róza (1848–1932) műkedvelő festő volt, és az ő műtermében dolgozott többek között Kemenszky Árpád és Meilinger Dezső is.
A szintén miskolci Balogh József (1874–1951) Budapesten tanult az Iparművészeti Iskolában, majd Hollósy Simonhoz ment Nagybányára. Stílusa ennek megfelelően naturalista volt, portrékat, tájképeket, enteriőröket festett . Miskolcon 1904-től rajz és festő szabadiskolát működtetett. Nyitray Dániel (1890–1971) festő, szobrász, keramikus Miskolcon született. Az Iparművészeti Főiskola szobrász–keramikus szakán végzett. Az emberábrázolás állt hozzá közel, de hangulatos tájképeket, rajzokat is készített az avasi templomról és annak környékéről. Meilinger Dezső Egerben született, katonaként került Miskolcra. Leszerelése után a városban maradt, és 1919-ben – Nyitray Dániellel közösen – képzőművészeti szabadiskolát hozott létre. Stílusát a posztimpresszionizmus és a nagybányai hagyományok határozták meg.
Kmetty János festő is Miskolcon született, de aztán szüleivel Kassára költözött, tanulmányai után Budapesten telepedett le. A szintén miskolci születésű Bartus Ödön (1888–1950) a Képzőművészeti Főiskolán szerzett rajztanári oklevelet, s amikor visszatért szülővárosába, először a Meilinger–Nyitray-féle szabadiskolában tanított, majd részt vett a művésztelep megszervezésében. Főleg akvarelleket festett .
## A Miskolci Művésztelep megalakulása és hatása
Az első világháború sok kárt okozott a város ígéretesen alakuló művészeti életében. Az egyébként is alig szervezett körülmények között dolgozó, inkább magánkapcsolatban álló képzőművészek közül többen elköltöztek Miskolcról. Sassy Attila, Kemenszky Árpád és Gimes Lajos a fővárosba költözött, Halász-Hradil Elemér Kassára ment, Bartus Ödön pedig Eperjesre. Ráadásul 1922. augusztus 7-én váratlanul elhunyt az a Balogh Bertalan, aki a Borsod-Miskolci Közművelődési és Múzeumi Egyesület titkára, Miskolc kulturális életének fontos személyisége, szervezője volt. Pedig Balogh Bertalan munkássága országos szinten is fontos volt. Kezdeményezésére valósultak meg a hét várost érintő Felvidéki Vándorkiállítások, a Miskolcra hozott könyvművészeti, nyomdaipari tárlatok, a plakátkiállítás, az Egyesület létrehozása mind ígéretes kezdeményezései voltak a képzőművészeti élet decentralizálásának megvalósításában, a regionális képzőművészeti és közgyűjteményi élet kiépítésében. Ettől kezdve Miskolc képzőművészetét a város polgárainak művészetpártoló tevékenysége tartotta életben. A képzőművészetet a Miskolcról elszármazott, de ide kötődő képzőművészek tevékenysége, az iskolákban folyó művészeti oktatás színvonala és a fentebb említett polgári mecenatúra határozta meg.
Egy miskolci művésztelep létrehozásának gondolata már a háború előtt felvetődött. Az Ellenzék című helyi napilapban 1907-ben a következő sorok jelentek meg: „Minden valamire való magyar város költségvetésében van megállapított fix összeg a művészetek támogatására. Nálunk nincs. Pedig lehetne... Milyen könnyen lehetne pedig Miskolcot Magyarország északi részének művészeti centrumává tenni... Arad most épít művésztelepet. Miskolc is megtehetné... Így aztán egyrészről a város képtára telnék meg... másrészt erős, neves, messze hírű művésztelep létesülne Miskolcon.”
Miskolcon Balogh József 1904-től működtetett képzőművészeti szabadiskolát, és szorgalmazta egy művésztelep megalapítását, de akkor ezzel nemigen foglalkoztak, a háború miatt pedig már nem is volt aktuális. A világháború után, 1919-ben is felmerült ez a gondolat a Képző- és iparművészek Szakszervezetébe szerveződött helyi művészekben, de ez sem valósult meg. Röviddel ezután Meilinger Dezső festőművész és Nyitray Dániel szobrászművész 1919. július 1-jén elindította szabadiskoláját, amely 56 növendékkel kezdte meg munkáját. Eleinte a katolikus gimnáziumban folyt az oktatás, majd bérbe vették a Csabai kapuban lévő Egri-féle vízgyógyintézet egyik használaton kívüli felső épületét. A városi közvélemény jóindulattal fogadta a kezdeményezést, helyi vállalkozók segítségével sikerült műtermeket kialakítani. Itt bérelt műtermet Bartus Ödön is, aki egyúttal tanított is a szabadiskolában. Az első növendékkiállítást 1920. március 17-én nyitották meg. Rövid időre veszélybe került az iskola sorsa, mert a tulajdonosok el akarták adni a szanatórium épületeit, de ekkor Balogh Bertalan, akit Lyka Károly, a Magyar Képzőművészeti Főiskola igazgatójának baráti köréhez tartozott, javasolta, hogy a Főiskola – állami támogatással – nyisson itt művésztelepet. Az elképzelés illeszkedett Lykának a főiskolai képzés reformját illető elképzelésébe, a „harmadik trimeszter”, azaz a nyári művésztelepi képzés megvalósításába. Az ügy lassan mozdult ugyan, de a második év nyarán vendégül láthattak tizenkét főiskolai növendéket és Benkhard Ágost főiskolai tanárt. Benkhard így emlékezett vissza erre: „Az első nyár kóborlásai egy kiskirályság boldog birtokbavétele... Hegynek futó szelíd lankák, az Alföld és a hegyvidék találkozása valóban arra predesztinálja ezt az ismeretlen szép földet, hogy új művészeket, úgy lehet, új művészetet neveljen. Megismétlődik a nagybányaiak első boldogságos nyara; tervezgetések, a jövő építése...” Vass József kultuszminiszter 1921. január 6-án tárgyalt Miskolcon Szentpáli István polgármesterrel, és megállapodtak arról, hogy az állam megveszi az épületeket a Főiskola nyári tanfolyamai számára. Később Lyka Károly is ellátogatott a városba, és ő is tárgyalt a város vezetőivel. Lyka így emlékezett vissza az eseményre: „1921-ben Pekár államtitkár felkért engem, mint a Képzőművészeti Főiskola rektorát: utazzam el Miskolcra, nézzem meg a város végén álló, fölhagyott egykori vízgyógyintézetet, alkalmas volna-e egy művésztelep számára. Amit láttam: üres falak voltak, betört ablakok, lyukas tetővel... A kép nem volt biztató. Annál inkább a környezet. Nagy kert bokrokkal, egy óriási mogyorófával, a tágas terület telehintve vadvirággal, – túl buja rétek, másfelől enyhe dombok egészen az Avasig: a szabad természet is közel, a város is közel... Több szempont is tette kívánatossá. Miskolc közönsége egyike a legműveltebbeknek: a művészet révén talán közvetlenebb kapcsolatot lehet teremteni közte és a művészet közt.”
Az eredeti elképzelés szerint három részleg működött volna a művésztelepen: megmarad a Meilinger–Bartus–Nyitray-féle szabadiskola, nyaranta működik a Főiskola tanfolyama és a helyi művészeket is támogatják azzal, hogy műtermet, fűtést, világítást és modellt kapnak. Miskolc a művésztelep fenntartásához évi 800 pengővel, ezen felül a nyári tanfolyamok szükségleteihez további 3600 pengővel járult hozzá. A város azzal is támogatta a művészeket, hogy rendszeresen vásárolt kiállításaikon, de magángyűjtők, vállalkozók, a Gazdakör és a Polgáregylet is a vásárlók között volt. A Művésztelep fellendülése országos érdeklődést váltott ki, és ennek eredményeként az 1920-as évek közepétől növekedésnek indult a Miskolcra települt, vagy a hosszabb időt itt töltő képzőművészek száma. Néhány név közülük: Szabó Ferenc az 1-es számú polgári fiúiskolában tanított, lapokat, könyveket illusztrált, Jelenfy Lajos, Szontágh Tibor (1873–1930), Petrányi Miklós, Kossin János, Balczer György (1880–1956), Mokry-Mészáros Dezső (1881–1970), de Réti István (1872–1945) is itt festette ismert szalmakalapos önarcképét.
A Művésztelep a nagybányai hagyományok szellemében létesült, és ennek megfelelően az itt dolgozó művészek ezt a stílust, a plein airt vitték tovább. Benkhard Ágost , aki a Művésztelepet megalakulásától 1937-ig vezette, szintén sokat dolgozott itt, és a konzervatív szellemű Lévay József Társasággal szemben megalapította a Miskolci Festők Társaságát. 1937-ben Burghardt Rezső (1884–1963) lett a Művésztelep vezetője, aki európai művészi kitekintéssel rendelkezett, külföldi tanulmányútjai során alakította ki naturalista stílusát, amit tanítványai, Csabai Kálmán (1915–1992) és Balog András is követtek. Ekkortájt érkezett az erdélyi származású Vaszary-tanítvány Imreh Zsigmond (1900–1965) . Döbröczöni Kálmán és Csabai Kálmán is részt vett a miskolci Festők Társaságának munkájában, és derűs plein air stílusukkal népszerűségre tettek szert. Nemcsak műveikkel, de előadásaikkal is hozzájárultak a város képzőművészeti kultúrájának megváltoztatásához. 1935-ben költözött Miskolcra Choma József (1901–1969), aki azonban nem találta meg a kapcsolatot a helyi művészekkel, a gyári műszaki rajz mellett csendes magányban alkotott.
A negyvenes években csökkent a kiállítások és a kiállítók száma, de a Turul Szépmíves Céh 1941-es kiállítása után Döbröczöni és Meilinger évente állított ki. A második világháború, de már az előtte való évek is kedvezőtlen hatást keltettel a Művésztelep életében. A bécsi döntések következtében visszacsatolt területeken is művésztelepeket létesítettek, így a miskolci erősen veszített jelentőségéből, sőt a Főiskola a háború után átadta a Képzőművészeti Alapnak. A nehézségek ellenére ebben az időszakban is kerültek művészek a városba. M. Kristóf Ágnes 1943-ban költözött Miskolcra, rajztanár volt több iskolában is, de emellett kiállító művész is volt (bár főleg csak a 60-as évektől). Keller Lívia diósgyőr-vasgyári születésű művész volt, aki 1943-tól tanított iskolákban, és már a 40-es évektől kiállított. A korszak helyi képzőművészete tárgyalásakor nem megkerülhető Mokry-Mészáros Dezső tevékenysége. Kalandos, világjáró élete után végérvényesen 1948-ban tért vissza Miskolcra, és haláláig itt élt. Tulajdonképpen autodidakta művész (néha a naivak közé is sorolják), fantasztikus témák, az úti élmények és az ősművészetek iránti vonzalom határozták meg művészetét (, ).
## Miskolc képzőművészete a második világháború után
Várady Sándor miskolci születésű szobrász a Főiskola elvégzése után, 1944-ben érkezett Miskolcra, és barátaival kétkezi munkával igyekezett rendbe hozni a Művésztelepet. Megalapította az Észak-Magyarországi Képzőművészek Szabad Szervezetét, és képzőművészeti szabadiskolát is létrehozott. Szervezőkészsége révén szinte egy csapásra a város művészeti életének vezető alakja lett, és kezdeményezésére kiállítássorozatok keretén belül mutatkozhattak be a helyi művészek. Még a bábozás területére is kirándult: többekkel megalakította a Miskolci Bábszínházat. A szobrászokat jobban sújtó viszonylagos művészi elszigeteltség miatt 1948-ban Budapestre költözött. Papp László festő- és grafikusművész is Miskolcon született. 1946-ban tért haza angol hadifogságból, és szülővárosában NÉKOSZ kollégiumokat szervezett, fontos alakja volt a város képzőművészeti életének, újjászervezésének. 1946-tól vett részt helyi, megyei és országos kiállításokon.
A világháború után a térség a hazai nehézipar egyik központjává vált. Az erőltetett iparosítás káros mellékhatásai mellett a helyzet a képzőművészet terén lehetőségekhez is juttatta a várost. Az első fontos esemény 1948. október 2-án történt, amikor a Kossuth szálló kiállítási termében megnyílt a Képzőművészeti Főiskola Miskolci Művésztelepének „Miskolc 25 éve a magyar festőművészetben” című jubileumi tárlata. A kiállításon a miskolci és „tiszteletbeli miskolci” művészek (például Csabai Kálmán, Döbröczöni Kálmán, Imreh Zsigmond, Meilinger Dezső, Benkhard Ágost, Burghardt Rezső) mellett a hazai „szakma” kiválóságai is részt vettek. A kiállítás arról tanúskodott, hogy Miskolcon változatlanul Nagybánya öröksége él és hat, az itteni művészek ennek szellemében alkotnak. A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének létrejöttével megalakult a megyei csoport is. Első titkára Csabai Kálmán volt, akinek – a Városi Tanács tagjaként – módja volt a művészekért és a Művésztelepért tenni. Sokat tett a helyi és országos kiállítások megrendezéséért is. Az első „Borsod megyei képzőművészek kiállítása” 1951-ben valósult meg, amit később több hasonló tárlat is követett. 1955-ben nyílt meg az „I. Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállítás”, amely az első olyan országos kitekintésű kiállítás volt, amit vidéken, Miskolcon rendeztek. Ebből a kiállítás sorozatból fejlődött ki a Téli Tárlatok rendszere.
A miskolci képzőművészet – a háború után átmeneti visszaesés után – ismét erőteljesen fejlődő szakaszához ért. A voluntarizmus a képzőművészetben Miskolcon nem hatott oly erősen, viszonylagosan szabadabb légkört biztosított a művészeti újításoknak. A stílusban is megmutatkozó fejlődéshez az indítást immár nem a „nagybányások” adták, hanem az ideérkező fiatal festők. Seres János festő és grafikus 1947-ben jött Miskolcra, és Várady Sándorral együtt dolgozott a miskolci képzőművészeti élet újbóli felpezsdítéséért. Nem fiatalon, de az avantgárd szellemében alkotó Ruttkay György 1950-ben érkezett Miskolcra. A nagy lökést a Feledy Gyula vezetésével induló új, fiatal művésznemzedék adta, akik elsősorban a grafika műfajában találták meg kifejezési lehetőségeiket. Feledy Gyula 1955-ben költözött Miskolcra, és Kondor Bélával – aki tanítványa is volt –, Csohány Kálmánnal, Kass Jánossal, Reich Károllyal, Lukovszky Lászlóval és másokkal megalakította a Miskolci Grafikai Műhelyt. A csoporthoz azután mások is csatlakoztak (Pető János, Rékassy Csaba, Lenkey Zoltán, Kunt Ernő), és szinte egy csapásra pezsgő grafikai élet alakult ki a Művésztelep (akkoriban már eléggé leromlott) épületeiben, és szinte mindegyik festő készített grafikákat, Tóth Imre még festészetében is, mozaikjában is grafikai hatásokat alkalmazott. Hamarosan felmerült a bemutatkozás igénye. Először a miskolci Országos Képzőművészeti Kiállítás valósult meg, majd ebből nőtt ki az Országos grafikai biennálék sorozata. Az első biennále 1961-ben volt, s mivel a városnak akkor még nem volt megfelelő kiállítóhelye, a Miskolci Nemzeti Színház társalgóiban rendezték meg. A biennálékat azóta is megszakítás nélkül megrendezik, de a sorozat szervezési okok miatt 2008-tól triennálévá módosult.
Miskolc városa fontosnak tartotta a képzőművészet intézményesített támogatását, ezért 1958-ban a Kilián városrészben építettek műtermes lakásokat, majd a régi Művésztelep mellett, a Derkovits utcában is újabb műtermes lakások épültek 1978-ban. Művészek sora költözött a városba: Mazsaroff Miklós, Barczi Pál, Zsignár István, Varga Miklós és Nagy Gy. Margit, Kunt Ernő, Tellinger István, Lenkey Zoltán, Bozsik István, Pető János. Figyelemre méltó, hogy Varga Miklós érkezésével a szobrászat ismét megjelent a városban, felesége, Nagy Gy. Margit pedig a városban új technikával, a gobelinnel jelentkezett. Vasas Károly szobrászművésznek ugyan Miskolcon volt a kivitelező műterme, de nem itt élt, bár a kiállításokon részt vett. Fontos fejlemény, hogy a felsoroltakat 1971-ben Máger Ágnes festőművész követte férjével, Végvári Lajos művészettörténésszel. A korszakról írta Dobrik István: „A felpezsdülő képzőművészeti életet, az országos jelentőségű tárlatok mellett a helyi képzőművészek gyakori csoportos és egyéni bemutatkozásai, a fellendülő szakköri mozgalom, az iskolai rajzoktatás megreformálása, a közgyűjtemények kialakulása, a muzeológiai munka megerősödése is jelzi. Egyre több művész telepedik le Miskolcon.” Ezzel a megállapítással összhangban, az eddigi grafikai-festészeti tevékenységgel együtt tovább erősödött a szobrászok jelenléte: Szanyi Péter, Varga Éva, majd később Jószay Zsolt is a városban telepedett le. Drozsnyik István képzőművészeti tevékenysége a hetvenes évek második felében indult. Az ő személye azért különleges, mert grafikusként kezdte, szobrászattal, festészettel folytatta, majd eljutott a performanszig, az installációkig és az enviromentekig.
Az eddig említetteken kívül Miskolcon alkotott még Bertha Zoltán festő–tanár, Kalló László festőművész, Kárpáti László muzeológus, grafikus, Kiss Sunyi István szobrász, Koncz József festő–tanár, Korkos Jenő Zoltán festő–tanár, Debreczeni Zoltán festő, grafikus, Mezey István grafikus, Nagy Béla festő, Nagy Lajos festő, Pataki János grafikus, Pásztor Miklós festő, Seres László festő, restaurátor, Szántó Dezső grafikus, Szerdahelyi Sándor festő–tanár, Tarcai Béla festő, Tenkács Tibor festő–tanár, Varga János festő, Wieszt József grafikus.
A képzőművészettel foglalkozó alkotók mellett nem szabad elfeledkezni a fiatal iparművészek erőteljes jelenlétéről a városban és a művészi fotográfia fejlődéséről sem. Balatoni Klára 1980-ban végzett a Magyar Iparművészeti Főiskola ötvös tanszakán, és 1982-ben telepedett meg Miskolcon. Reprezentatív cégéreket, csillárokat készített, de leghíresebb alkotása a Centrum áruház előtti szökőkút és ivókút. Az egri születésű Demcsik Attila ötvös 1976-ban végzett az Iparművészeti Főiskolán, ahol Engelsz József és Kertész Géza volt a mestere. Használati és dísztárgyakat tervezett és készített például a Vasas Művelődési Központ és a Miskolci Nemzeti Színház számára. Litwin József miskolci születésű iparművész, 1981-ben végzett az Iparművészeti Főiskolán. 1983-ban a Pirity Attila vezette építészkollektíva tagjaként (Balatoni Klára és Lipták György társaságában) megnyerték a miskolci sétálóutca országos tervpályázatát. Ennek eredményeként ő készítette a miskolci sétálóutca utcabútorcsaládját. Vincze Ildikó keramikusművész Rudabányán született, de iskoláit Miskolcon végezte. Az Iparművészeti Főiskolán Schrammel Imre volt a mestere. A fotóművészek között Berde Béla, Gedeon Péter, Juhász Miklós, Kurucz János, E. Szabó István nevét kell megemlíteni, de ide sorolandó a Múzeum munkatársa, a Miskolci Egyetem oktatója, ifj. Kunt Ernő is, aki művészi fotókat készített néprajzi-antropológiai kutatómunkája során. A fotóművészet alakulását, fejlődését, ezen belül kiemelten a diaporáma műfaját, Végvári Lajos művészettörténész is segítette.
A képzőművészet helyzetéhez szorosan hozzátartoznak a képzőművészeti oktatás terén tett lépések is: létrejött ifj. Kunt Ernő vezetésével a Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszék a Miskolci Egyetemen, és megindult a művészettörténeti képzés is.
## Kiállítóhelyek, gyűjtemények
A Borsod-Miskolci Közművelődési Múzeum Egyesület 1892-ben alakult meg. Egyik legfontosabb feladatának múzeum és képtár létrehozását tekintette Miskolcon. A képtár feladatait a következőképpen fogalmazták meg: „Alapítsunk itt képgyűjteményt is, amelyen legyen ábrázolat ne csak minden itt született és élt piktorról, hanem legyenek képviselve hazai művészeink is alkotásaikkal, hogy a szegény miskolci polgárnak effélék meglátásáért ne kelljen Egerbe vagy Kassára menni.” Az egyesület munkáját 1899-ben siker koronázta: a millenniumi ünnepségek alkalmából megalakították a Borsod-Miskolci Múzeumot a Papszeren lévő régi iskolaépületben. A történeti gyűjtemények gyorsan meg is alakultak, de a képzőművészeti részleg csak lassan jött létre. A gyűjtemény első darabjai feltehetően a városi polgárság adományai voltak, főleg reformkori alkotások.
Az első miskolci kiállítást azonban még a Megyeháza nagytermében rendezték meg, 1899. november 11-én volt a megnyitója. Az egyesület és a múzeum vásárlásokkal segítette a helyi művészeket, de országos hírű művészektől is vásároltak a múzeum számára. Ezen kívül a helyi polgárok és szervezetek is a vásárlók között voltak.
A 20. század első éveiben felerősödött az érdeklődés a kortárs művészet iránt. Így jött létre először 1904-ben Miskolcon az Iparművészeti Kiállítás, ami Lyka Károly elismerését is kiváltotta: „Bizony az a baj, hogy csak Miskolcon lesz ilyen kiállítás, holott legalább egy tucat magyar városnak kellene hasonló dologban fáradoznia. De a miskolci ember nyilván messzibb lát és talán több benne a kezdeményező erő. Amin mások még csak töprengenek, azt íme meg is csinálták.” A már többször említett Balogh Bertalan, az Egyesület rendkívül aktív titkára, országos mozgalmat indított az élő képzőművészet vidéki bemutatása érdekében. A Képzőművészeti Társulat és Lyka Károly támogatta Balogh elképzeléseit, és sikerült létrehozni az ún. Felvidéki Vándorkiállításokat 1906-ban és 1910-ben. Ezeken az akkori magyar piktúra legkiválóbbjai állítottak ki: Benczúr Gyula, Fényes Adolf, Ferenczy Károly, Koszta József, Mednyánszky László, Rippl-Rónai József, Szinyei Merse Pál, és persze a miskolciak is. A vándorkiállítás – Miskolcon kívül – sorra bemutatkozott más városokban is (Eger, Kassa, Eperjes, Sátoraljaújhely, Gyöngyös, Debrecen).
Az első világháború után rossz helyzetbe került a múzeumügy. A gyűjtemények 1927-ig zárva voltak (ekkor 123 műtárgyat őriztek a képzőművészeti szekcióban), csak a Papszeren levő régi iskolában, a Múzeum új épületében voltak történeti kiállítások. A nehézségek ellenére sikerült nyélbe ütni a Művésztelep létrehozását, és az első növendékkiállítást már 1920. március 17-én meg is nyitották.
A korszakban több helyszínen is rendeztek kiállításokat, de – mai szemmel – egyik helyszín sem volt igazán alkalmas képzőművészeti kiállítások megrendezésére, illetve csak szükségmegoldást jelentettek. Természetesen helyet adott tárlatoknak a Borsod-Miskolci Múzeum, a Városháza és a Vármegyeháza nagyterme, a Kereskedők és Gazdák Körének székháza, a Korona-szálló emeleti és földszinti termei, Diósgyőr-Vasgyár, a Népkerti Vigadó, alkalmanként egy-egy művész műterme.
A kiállítások sorából megemlíthetjük még a színházi freskópályázat anyagának 1925-ös városházi bemutatását, vagy a már Dunáninneni Városok Kulturális Szövetsége városközi kiállítását 1929-ben. Az ezt követő kiállításokon elsősorban helyi művészek egyéni kiállításai voltak soron (Meilinger Dezső, Bartus Ödön, Balogh József, Szontágh Tibor, Döbröczöni Kálmán és mások), a csoportos tárlatokból – a művésztelepi kiállításokon kívül – a KÉVE 1926-os kiállítása, a Miskolci Művészek Társaságának 1928-as tárlata, valamint a Lévay József Közművelődési Egyesület tárlatai a kiemelendők, amelyeket 1924-től 1930-ig évente, majd később Téli tárlatként (1930, 1932) és Tavaszi kiállításként (1937) rendeztek meg.
Az 1945 utáni időszak a Borsod-Miskolci Képzőművészek Szabad Szervezetének 1946-ban és a Miskolci vasutas festőknek 1948-ban megrendezett tárlataival indult. Ennek kapcsán kell megemlíteni, hogy a Vasutas Képzőművészeti Körben szokatlanul színvonalas munka folyt, ahol az amatőrök munkáját Döbröczöni Kálmán és Imreh Zsigmond is segítette. Ebből a körből emelkedett ki Ficzere László. Ugyancsak ez évben, 1948. október 2-án nyílt meg a Kossuth szálló kiállítási termében a Képzőművészeti Főiskola Miskolci Művésztelepének „Miskolc 25 éve a magyar festőművészetben” című jubileumi tárlata. A kiállításon a miskolci művészek mellett a hazai festészet kiválóságai is részt vettek.
Az első „Borsod megyei képzőművészek kiállítása” 1951-ben valósult meg Miskolcon, amit később több hasonló tárlat is követett. 1955-ben nyílt meg az „I. Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállítás”, amely az első olyan országos kitekintésű kiállítás volt, amit vidéken rendeztek. Ebből a kiállítás sorozatból fejlődött ki a Miskolci téli tárlatok rendszere.
A Feledy és társai tevékenysége révén felpezsdülő grafikai élet első kiállítása a miskolci Országos Képzőművészeti Kiállítás volt, ami az Országos grafikai biennálék elődrendezvényének számít. Az első biennálét 1961-ben rendezték meg a Miskolci Nemzeti Színház társalgóiban, mert Miskolcnak akkor még akkor sem volt megfelelő kiállítóhelye. Ez a helyzet változott meg 1967-ben, amikor a frissen alapított Városi Képtár megkapta a Déryné utca 5. szám alatti épületet, amely közel húsz évig végre méltó helyet adott a különböző képzőművészeti tárlatoknak. Újabb fontos dátum 1973 volt, amikor a Herman Ottó Múzeumon belül – Végvári Lajos erőteljes kezdeményezésére – megalakult a Miskolci Képtár, majd újabb nagy léptékű változás történt 1980-ban, amikor ez a képtár megkapta gyűjteménye számára az MSZMP megürült Görgey utcai épületét. A meglévő tekintélyes gyűjtemény kibővült a Nemzeti Galériától kapott letétekkel, vásárlásokkal és magángyűjtemények, közte a legjelentősebb Petró-féle gyűjtemény anyagával, s így az ország egyik legjelentősebb képzőművészeti gyűjteményévé nőtte ki magát. 1996-ban a Miskolci Galéria is új – immár végleges – otthonába költözhetett, a megfelelően felújított és kibővített Széchenyi utcai műemlék Rákóczi-ház (Dőry-kúria) adott otthont az intézménynek.
Miskolc két legfontosabb képzőművészeti kiállítóhelye tehát a Herman Ottó Múzeum képtára és a Miskolci Galéria (utóbbi 2013-ban a Múzeum tagintézménye lett). Ezeken kívül is azonban számos más helyen tartanak, tartottak kiállításokat. Ilyen például a Miskolci Egyetem egykori üvegterme és galériája, a Mini Galéria, a Szőnyi István Terem, a Rónai és az Ady Művelődési Ház, a Miskolci Nemzeti Színház, a Libresso, a Vasas Otthon és a Vasas Művelődési Központ (Vasas Galéria), a Technika Háza, a Megyeháza Galéria, iskolák, kórházak, a Művészetek Háza és még nagyon sok más helyszín.
A két nagy gyűjteményhez kapcsolódnak azok a kollekciók, amelyek művészek, gyűjtők adományai révén kerültek a város, a múzeum tulajdonába. Dr. Petró Sándor halála után, 1977-ben, az egész hatalmas magángyűjteménye – végrendeletileg – a Herman Ottó Múzeum birtokába került. Az 1988-ban hazatelepülő világhírű grafikus, Szalay Lajos nagy gyűjteményt adományozott a városnak. Az anyagot a Miskolci Galéria kezeli, és Petró Sándor Hunyadi u. 12. szám alatti egykori lakóházában (Petró-ház) helyezték el. Ugyanebben az épületben kapott helyet Kondor Béla állandó kiállítása is. Egy másik, korszakos jelentőségű művész, Feledy Gyula gyűjteményes kiállítása kapott helyet a Deák tér 3. szám alatti műemlék épületben, amely azóta Feledy-ház néven közismert. Szász Endre is komoly gyűjteményt (rajzok, festmények, porcelánképek, néprajzi tárgyak) adományozott a városnak, amelyből a Herman Ottó Múzeum mutatott be mintegy háromszáz darabot 2009-ben nyílt állandó kiállításán. Új kiállítóhely volt a Mission Art Galéria, amelyet 1990-ben hoztak létre Jurecskó László és Kishonthy Zsolt művészettörténészek. Az eltelt időszakban a galéria kiállítások sorát rendezte a városban, szerte Magyarországon és külföldön. Fő profilja a kortárs művészet, ebben a tekintetben úttörőnek számítanak Miskolcon. A nagybányai festészettel foglalkozó kiállításaik művészettörténeti jelentőségűek voltak. |
461,505 | A diósgyőri kohászat története | 26,717,177 | null | [
"Diósgyőr",
"Diósgyőr-Vasgyár",
"Kiemelt cikkek",
"Kohászat",
"Magyarországi cégek",
"Magyarországi technikatörténet",
"Miskolc ipara",
"Miskolc történelme"
] | A diósgyőri kohászat eredetét a Bükk-vidéken találjuk meg. Fazola Henrik egri kovácsmester itt, a Garadna és a Szinva patak völgyében, Felsőhámorban kezdett kohóipari vállalkozásba 1765-ben. Nagyolvasztót és feldolgozóegységeket telepített, amihez 1770-ben a bécsi udvar anyagi támogatását is elnyerte. Munkáját fia, Fazola Frigyes folytatta, aki Újmassán 1813-ban megépítette a ma is álló, jelentős ipari műemléknek számító őskohót. A kedvezőtlen helyen épült, völgybe zárt gyár helyett új vasgyárat kellett építeni, és ennek helyszínéül választották ki a mai területet, Diósgyőr és Miskolc között.
Az új telephelyen 1870-re elkészült a Magyar Királyi Vasműhivatal lelke, a nagyolvasztó, majd sorban hengerművet, kovácsüzemet, martinacélművet és más üzemeket építettek. A gyár munkásai számára a kor színvonalának megfelelő korszerű lakótelep épült. A világháborúk előtt a megrendeléseket a hadiipar határozta meg, de a diósgyőri gyár a „békés” termékek területén is komoly szállító volt (sínek, tartók, acélöntvények stb.).
Az első világháború után súlyos gondot jelentett a román bevonulás, aminek következményeként termelőberendezések sorát szállították el, majd a nagy gazdasági világválság állította komoly kihívások elé a cég vezetését. A második világháborúban, 1944-ben bombatámadás érte a területet, és fontos üzemrészek károsultak. A háború után államosították a gyárat, neve ekkor Lenin Kohászati Művek lett. A nehézipar fejlesztésének politikai koncepciója miatt a gyárat erőteljesen fejlesztették, és a fejlődés nagyjából az 1980-as évekig töretlen volt. A külföldi kohászati üzemekben fokozatosan bevezetett technológiai változtatásokat azonban Magyarországon nem, vagy késve követték, így a kohászat egyre nehezebb helyzetbe került, egyre romlott versenyképessége a külpiacokon. Komoly késéssel álltak át az acél hulladékvasból való gyártására, lebontották a nagyolvasztót, korszerű ívkemencét és folyamatos öntőművet telepítettek.
A rendszerváltás idején fontos szerkezeti változtatásokat vezettek be, a gyár fő egységeiből gazdasági társaságok lettek, a nevét pedig DIMAG Rt-re (Diósgyőri Metallurgiai és Alakítástechnológiai Gyárak Részvénytársasága) változtatták. A privatizációs szakasz 1991-ben kezdődött, utoljára döntően ukránok működtették, majd a DAM 2004 Kft. 2009 elején befejezte a tevékenységét, a diósgyőri kohászat megszűnt. A korábban önállósult egységek egyéb tulajdonban vannak és működnek.
## Az indulás
A diósgyőri kohászat kezdetei Fazola Henrik, egri lakatos- és kovácsmester nevéhez fűződnek. Saját vagyonából bányakutatásokat végzett a Bükk-vidéken és a Mátrában, végül a Bükkben talált vasérctelepek közelében már 1765-től vashámorokat telepített a Garadna és a Szinva patak völgyében. Egy nagyolvasztó volt Felsőhámorban, a Szentlélekre vezető elágazásnál, a Szinva völgyében pedig több kisebb kohó és feldolgozóüzem működött. Kezdeti sikereire alapozva megkapta Mária Teréziától 1770. július 28-ai dátummal a diósgyőri vasgyár telepítésére vonatkozó alapítólevelet (az alapító okirat a Kohászati Múzeumban látható). Ekkor – a bécsi bányakincstárral, kamarai főtisztviselőkkel és miskolci kereskedőkkel társulva – belefogott a felsőhámori (ma Miskolc-Ómassa) vasolvasztó megépítésébe, a Diósgyőr-Hámori Vasmű létrehozásába. A terveket J. K. Reizner készítette. A faszenes kohó építéséhez és az üzem beindításához stájer és felvidéki, vasgyártásban jártas szakembereket telepített le. A kohó 1772 tavaszán kezdett termelni, az első csapolás 1772. március 12-én történt meg. Fazola azonban hamar súlyos problémákkal szembesült: a bükki vasérc gyenge minőségű volt, távolabbról kellett szállítani a jó ércet, ráadásul az udvar támogatásai is elapadtak. 1775-ben a vasgyár vezetését a kincstár (mint főrészvényes) vette át, és a század végére a 128 bányarészvényből 84-nek volt a tulajdonosa. 1778-ban J. N. Frier, körmöcbányai mérnök tervei alapján kezdték építeni a gyár első irodaházát, a „kancellária” épületét, amelyben a kohósáfár és a számtiszt lakása és irodája volt, valamint a földszinten vaskereskedést és élelmiszerraktárat helyeztek el. Ebben az épületben működik ma a Kohászati Múzeum. Fazola Henrik egészségét kikezdték a gondok, még látta az épülő kancelláriát, de 1779-ben meghalt.
Fazola Henrik munkásságát fia, Fazola Frigyes folytatta, aki Selmecbányán végzett, kiváló képességű kohómérnök volt. A gyár 1785-ben saját iskolát épített, ez volt Magyarországon az első nyolcosztályos elemi iskola. A telepen – a jövedelmezőség remélt növelése érdekében – kovács- és szegverő üzemet létesítettek. Fazola Frigyes a nagyolvasztót 1789-ben átépítette, majd 1802-től acélgyártási kísérletekbe kezdett, aminek eredményeként acéljának minősége megközelítette az akkor legkiválóbb angol acélét. A nehézségek ellenére a termelés még 1820-ig folytatódott Ómassán, 1813-ban azonban új nagyolvasztót épített a mai Újmassán. Rekonstruált maradványa, az őskohó, ma Magyarország egyik legjelentősebb ipari műemléke. A hámorok energiaellátására – Anton Leidl szélaknai mérnök vezetésével – víztározót építtetett, a mai Hámori-tavat. Az építkezés 1809-től 1811-ig tartott, pedig a tervek már 1799-ben elkészültek.
A termelés még 1867-ig folyt Újmassán, pedig a technológia lassan elavulttá vált, és az üzem elhelyezkedése sem volt ideális, gyakran voltak gondok a vízellátással, ráadásul 1866-ban egy súlyos tűzeset is hátráltatta a kohóüzem működését. A helyzet azt kívánta, hogy új helyszínen, új gyárat létesítsenek, amely biztosítani tudja az akkoriban fellendülő vasútépítéshez szükséges sínanyagot és más termékeket. A lehetőségek feltárásával a pénzügyminiszter Gränzenstein Gusztáv osztályfőnököt és Péch Antal titkárt, bányamérnököt bízták meg. (Selmecbányán akkoriban még együtt kezelték a bánya- és a kohómérnökképzést, a végzősök egységesen bányamérnöki oklevelet kaptak.) Péch Antal a nyersanyag- és energiaforrások felmérése után egy Diósgyőr és Miskolc közötti helyszínt javasolt, a Szinva partján, amely kincstári tulajdonban volt. A vasgyári tervek bírálata 1868. május 9-én történt meg, a bizottság tagjai Gränzenstein Gusztáv, Péch Antal, Splényi Béla báró, Moschitz Márton rónici vasműfőnök, Glanzer Miksa bányatanácsos, korábbi fehérpataki igazgató volt. Glanzer Miksa, akit „az új vasgyár műszaki keresztülvitelével” bíztak meg, később, 1872-ben így magyarázta a javaslatot: „... ehhez legalkalmasabbnak ajánlkozott Diósgyőr, az ország közepén feküdvén, a vasúti hálózatnak legnagyobb összecsoportosulásával sőt avval nemsokára összekötve, kifogyhatatlan barnaszén telepek közelébe, jó indulatú és az ellentét által nehezen bevethető vidéken és tősgyökeres magyar nép közepette, termő talajon oly előnyöket nyújtanak, hogy a helyiség választása kétséget nem szenvedhetett...”. Az új vasgyár építése 1868-ban kezdődött el, a cél tonna vasúti sín előállítása volt, illetve akkori megfogalmazás szerint 50 ezer bécsi mázsa nyersvas és 200 ezer bécsi mázsa vassín gyártása (1 bécsi mázsa = 56 kg). A beruházás 2 millió forintos befektetéssel valósult meg. Már a gyár telepítése kezdetén kiépítették a vasútvonalakat Lyukóbánya és Pereces irányába. 1870-re elkészült a nagyolvasztó, acélt eleinte kavaró eljárással állítottak elő, 1871-ben termelni kezdett a „hengerde” három hengersora is, amelyeket gőzgépekkel hajtottak meg. Működött a kovácsüzem 6 tonnás gőzpörölye és két másik kalapácsa, miközben folyamatosan épültek a többi üzemrészek is. A rendszeres anyagvizsgálat az 1873-ban létesített vegyészeti laboratóriumban kezdődött el. Az acélgyártás kőszénnel fűtött kavarókemencékben történt, mígnem fontos lépésként 1879-ben megindult a martinacél gyártása is, két darab 6 tonnás Siemens-Martin-kemencében. Az acélgyártás bővítése azért volt elkerülhetetlen, mert addig a gyár vassíneket gyártott, holott külföldön már acélból állították elő ezeket. Fontos tény, hogy a téglagyárban félmillió tűzálló téglát állítottak elő, így azt nem kellett máshonnan behozni. A szakmai felügyeletet Kerpely Antal, később Teutschl (Técsey) Ferenc látta el. Érdekes adat, hogy ebben az időben – ezt Kerpely 1882-ben, az Iron and Steel című szakfolyóirat konferenciáján elhangzott előadásából tudjuk – Magyarországon 52 nagyolvasztó működött.
A vasútisín-gyártás fontossága miatt a diósgyőri M. Kir. Vas- és Acélgyárat a M. Kir. Államvasutak Gépgyára Igazgatósága alá helyezték. Az acélgyártás mennyiségének növelése érdekében 1882-ben Bessemer-acélművet telepítettek. A nyersvasat generátorgáz-fűtésű lángkemencében olvasztották fel. A kialakított technológia révén Thomas-eljárás szerint is tudtak dolgozni. Az acélgyártás fejlesztésével azonban – anyagi okok miatt – nem járt együtt a nyersvasgyártási kapacitások bővítése, ezért a hiányzó nyersvasat külső forrásból kellett beszerezni. Az acélfelhasználás volumene tovább nőtt, miután 1884-ben, Técsey Ferenc vezetésével bevezették az alakos acélöntvények gyártását is. 1885. április 19-én a gyár több fontos üzemcsarnoka leégett, de a helyreállítás gyorsan megtörtént. A minőség-ellenőrzés kiszélesítése céljából 1886-ban bevezették a mechanikai és technológiai vizsgálatokat is. 1897-ben beindították a tégelyacélgyártást, majd ehhez kapcsolódva készült el a nemesacél-kovácsműhely. Ugyancsak ebben az évben indították be a nagy pontosságú és igényes felületi minőségű anyagokat előállító hántolóüzemet. A fejlődés ezt követően töretlen volt, a termelés és a kereskedelem 1898. évi számai: a magyarországi eladás tonna, ausztriai eladás 405 tonna, a balkáni eladás 707 tonna volt. A gyár ekkor már 1600 munkást foglalkoztatott. A gyárteleptől nyugatra és északra nagy lakótelepet, „gyarmat”-ot építettek a munkások és az alkalmazottak számára. Ez lett a későbbi Diósgyőr-Vasgyár, vagy vasgyári kolónia.
A jó minőségű diósgyőri termékek (a gyár kiváló minőségű szerszámacélokat, ötvözött acélokat és fegyvercsőacélt gyártott) iránti kereslet annyira megnőtt, hogy egy harmadik martinkemecét is építettek és termelésbe állítottak, 1892-ben pedig a növelt hosszúságú, méterenként 42,8 kilogrammos fővonali „góliátsínek” hengerlésére alkalmas reverzáló (változtatható forgásirányú) hengersort is üzembe helyeztek, később bővítették a kovácsműhelyt 15 tonnás gőzkalapáccsal és az öntvénykikészítő részleget. 1894-ben már négy SM (Siemens-Martin)-kemence működött, majd új acélművet építettek, amelyben két 12 tonnás, majd később további két 25 tonnás kemence termelt. A minőség ellenőrzése céljából új anyagvizsgáló berendezéseket állítottak munkába. A tuskóöntésnél jelentkező fogyási üregek káros hatásának csökkentésére Obholczer Béla acélműfőnök ért el külföldön is elismert eredményeket. Az acélöntöde nagy sikere volt a pólai haditengerészet részére öntött kilogramm tömegű hadihajó-előtönk. Itt készült az Erzsébet híd 60 tonnás horgonytartója és lánctagjai is. Az Al-Duna szabályozásához készített diósgyőri fúrók – sokkal jobb minőségük okán – kiszorították az addig kizárólagosan alkalmazott Krupp termékeket.
## A 20. század elején
A század első néhány évében a vasútépítés lendülete átmenetileg csökkent az országban, 1900–1905 között az addigi éves 500–600 kilométer helyett csak 100–200 kilométer épült. Ez a visszaesés kihatott a gyár működésére. Élesedett a konkurenciaharc is: nem sokkal korábban egyesült az ózdi és a salgótarjáni állami és kincstári vasmű, Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. (RIMA) néven. A kiélesedett verseny és a kereslet csökkenése miatt több mint ezer munkást el kellett bocsátani (ekkor kezdődött meg az ipari munkásság kivándorlása). A belső konkurencia „zászlóshajója” a Magyar Vaskartell volt, amelynek a diósgyőri gyár nem volt tagja, de 1902-ben kénytelen volt belépni a tagjai közé, és a gyárak elosztották egymás között a gyártandó termékeket. Ugyanakkor a kereskedelem terén is integráció következett be: a M. Kir. Állami Vas-, Acél- és Gépgyár (MÁVAG) budapesti irodaházában vonta össze a két gyár kereskedelmi szervét, és a hatékonyság növelése révén jelentős exportra tett szert.
Az átmeneti keresletcsökkenés nagyjából 1905-ig tartott, a kohászati vas- és acéltermékek iránti kereslet fokozatosan nőtt. 1905-ben – a korábbi évek stagnálása után – a termelés közel 18%-kal, a következő évben már 26%-kal nőtt. Külön figyelmet érdemel, hogy a lövedék- és fegyvergyártás évről évre egyre nagyobb részesedéssel szerepelt a termelésben. 1907-ben például a kiszállított lövedékek száma volt, majd, miként a korabeli jelentés büszkén írja: „1909. deczember 23-án a milliomodik lövedék elszállíttatott”. Növelték a termelőkapacitásokat: martin- és kupolókemencét telepítettek, Kerpely-féle gázgenerátor kezdte meg működését, gőzhidraulikus kovácssajtót állítottak üzembe, emellett bővítették a segéd- és a kiszolgáló egységeket is.
A megrendelések minőségi kihívásokkal is jártak. Hogy a gyár megfeleljen ezeknek, tovább fejlesztették a vas és az acél kémiai összetételére és mechanikai tulajdonságai vizsgálatára szolgáló eszközparkot. 1905-ben, Fábry Zsigmond kohómérnök vezetésével és irányításával önálló metallográfiai laboratóriumot rendeztek be: ez volt az ország első ilyen vizsgálóállomása. Ugyanakkor – mivel a tégelyacélgyártás csupán korlátozott számú acélféleség előállítását tette lehetővé – a minőségi acélgyártás érdekében is fontos lépéseket tettek: 1908-ban megrendeltek a francia Girod gyártól egy 2 tonnás, fenékelektródás elektrokemencét, amiben 1911-ben kezdték az acélgyártást (ez volt Magyarországon az első elektrokemence). Később, 1913-ban egy újabb, 2,2 tonnás, Héroult–Lindenberg-rendszerű ívkemencét helyeztek üzembe, és ettől fogva ezekben gyártották a szerszám- és az ötvözött acélokat, valamint az acélöntvények alapanyagát.
A gyár 1909-ben nagy mennyiségű, nagyobb szilárdságú sínre kapott megrendelést a Magyar Királyi Államvasutaktól. Hogy megfeleljenek az igényeknek, nagyobb tuskótömegből kellett kiindulni, és modern, elektromos hajtású blokkhengersorra volt szükség, és a régi hengermű rekonstrukcióját is meg kellett valósítani. Az új blokksor 1000 milliméter hengerátmérővel és 2750 milliméter testhosszal működött, kiszolgálására két mélykemencét építettek.
1910-re a vasgyári lakótelepen már 436 „lakház” állt (5700 lakóval), és további „gyarmatokat” is építettek (például Perecesen, Diósgyőrben és Alsóhámorban).
Az acélokkal kapcsolatos fokozottabb minőségi igényeknek a Bessemer-acélgyártás sem felelt már meg, ezért a Bessemer-konvertert 1914-ben, 32 évi üzemeltetés után lebontották. A nagyolvasztó kérdése egyre sürgetőbb megoldást kívánt, ezért az új nagyolvasztó terveit a gyáron belül, Pöschl Vilmos munkája alapján készítették el.
Az első világháború kitörése gondokat okozott a gyárban, mert egyfelől a hadirendelések növekvő termeléssel jártak, ugyanakkor a gyári munkások közül mintegy 800 embert soroztak be a hadseregbe. A gondokhoz hozzájárult még később az 1917-es háborúellenes sztrájk is. Ezek miatt komolyan visszaesett a termelés, főleg a hengerműben. A fejlesztések ennek ellenére tovább folytak: beindult az új nagyolvasztó, az új acélöntő műhely, bővítették a lövedék-esztergaműhelyt. A lövedékanyaghoz kapcsolódik egy új acélféleség kifejlesztése: a „Megiston” védjegyű öntött gyorseszterga-acélt Topitzer János kohómérnök, főművezető fejlesztette ki. A háború nyersvashiányt is okozott, a Vajdahunyadi Állami Vasgyár ugyanis román kézre került, így a nyersvasigényt jelentős részben csak külső szállítóktól tudták biztosítani. A fejlesztések ennek ellenére sem álltak le: az ágyúgyár létesítéséhez kapcsolódva egy 60 tonnás martinkemencét építettek (1917-ben kezdték), és befejezték a finom- és a durvahengersor villamos hajtásra való átállítását.
## A két világháború között
A háború utáni időben, a Tanácsköztársaság idején erősen visszaesett a termelés. Harcok folytak a gyár területén, a munkások besorozása a Vörös Hadseregbe munkaerőhiányhoz vezetett, a cseh megszállás mind-mind kedvezőtlen helyzetet teremtett. Az ezt követő román bevonulás is megtette a hatását: elszállították a mozdítható termelőegységek jelentős részét, főleg a forgácsoló gépeket. 1920-ban a termelés az állandó szénhiány és a hiányzó gépi berendezések miatt csak lassan tudott megindulni. A világháborút követően nem csak Diósgyőr, de az egész magyar vasipar is válságos helyzetbe került. A trianoni békeszerződés következményeként az ország elvesztette vasércbányáinak 80%-át, vas- és fémiparának több mint 49%-át, a vastermelés 70%-kal csökkent. A háború után elmaradtak a katonai megrendelések, erősen visszaesett a vasút- és hídépítés, valamint a hajógyártás is. A lecsökkent területű országban csak Ózdon voltak nagyolvasztók, ezek azonban nem tudták biztosítani Diósgyőr nyersvasigényét, és még ott volt Csepel is, ezért nyersvasbehozatalra volt szükség. Az is igaz persze, hogy a lecsökkent kereslet következtében a meglévő berendezéseket sem tudta a gyár kihasználni. A romló gazdasági helyzet megszorításokra kényszerítette a vállalatvezetést: 1924-ben a 6300 munkásból 1071 főt bocsátottak el, és más területeken is voltak leépítések.
A gyár neve 1925-ben megváltozott M. Kir. Állami Vas-, Acél- és Gépgyárakra. A nehézségek ellenére fejlesztések is történtek: a még 1914-ben megkezdett nagyolvasztó-építés 1926-ra befejeződött, új finomsori hengerüregezést dolgoztak ki és valósítottak meg, 1929-ben Hérault-ívkemencét telepítettek. A lassan erőre kapó kohászatot azonban újabb csapás érte: a gazdasági világválság, amely miatt újabb megszorítások következtek. A válság idején a gyár az előremenekülés taktikáját választotta: tovább fejlesztettek, hogy a válság reménybeli elmúltára gyorsan tudjanak reagálni. 1932-ben új finomlemez-hengersort helyeztek üzembe, rá egy évre korszerűsítették a kovácsüzemeket, telepítettek egy 300 kilogrammos indukciós kemencét speciális szerszámacélok gyártására, de ezeken kívül még egy új húzóüzem, új keréktárcsa-hengerlő, durvalemez-hengersor és szeggyár is létesült. A háború előtti vaskartell pótlására a MÁVAG és a RIMA hozott létre ilyen megállapodást, bár ez inkább a RIMA számára volt kedvező. 1933-tól fellendült a vállalat Indiába és Afrikába irányuló exportja, de jelentős volt a Szovjetunióba szállított termékek mennyisége is. 1936-ban világszerte fellendült a hajóépítési tevékenység, így megnőtt a kereslet a hajólemez és más alkatrészek iránt. A gyár rendelésállománya annyira megnőtt, hogy a gyártást meg kellett osztani a RIMA ózdi gyárával.
Az I. számú nagyolvasztót 1935-ben le kellett állítani, már átépítésre szorult, emiatt azonban új kohót (II. számú nagyolvasztó) kellett építeni, és fejlesztések történtek a hengersoroknál is. Az I. számú kohó 1938-ban indult újra, és ettől kezdve két nagyolvasztóban folyt egyszerre a nyersvasgyártás. Az acélgyártás 1940-ben már hét darab martinkemencében (három 30 tonnás, egy 40 tonnás és három 80 tonnás) történt.
A külpolitikai helyzet fokozatos kiéleződése következtében a kohászati megrendeléseket a fegyverkezés irányította. A második világháború kitörése után ez még erőteljesebb volt. A háború folyamán a diósgyőri gyár – éppen a hadiiparban betöltött szerepe miatt – légitámadások célpontja lett. Az első bombázás 1944. szeptember 13-án érte a gyárat, és a legfontosabb egységek szenvedtek bombakárt (többek között a martinacélmű, a durva- és a finomhengermű és a kovácsüzem). A károk miatt természetesen nem volt folyamatos termelés, ráadásul a termelőeszközök egy részét a németek elkezdték Nyugatra szállítani, bár a kitelepítést a dolgozók és a vezetők minden lehető eszközzel megpróbálták gátolni, késleltetni (egyes alkatrészeket a csatornákba rejtettek, másokat a salakhányó alá ástak). A helyreállítási munkák a front elvonulásával azonnal elkezdődtek.
## A második világháború után
A háború után elkezdődtek a helyreállítási munkálatok és beindult a termelés is. A hazai kohászat újraindítása országos jelentőségű ügy volt, mert a háborús károk miatt igen nagy volt a kereslet kohászati termékekre, vasra, acélra. Ehhez a vasércet és a kokszot keleti importból fedezték. 1953. április 22-én a MÁVAG Kohászati Üzemek nevet Lenin Kohászati Művekre változtatták és leválasztották róla a Diósgyőri Gépgyárat (DIGÉP). 1955-ben helyezték üzembe a korszerű, félfolytatólagos Schloemann-középhengerművet. Döntő fontosságú volt az a döntés is, hogy az 1950-es évek elején elhatározták egy új kohászati kombinát megépítését Dunapentelén, és elkezdték felépíteni Sztálinvárost és a Dunai Vasművet. A nagyberuházás miatt Diósgyőrnek viszonylagosan kevesebb anyagi forrás jutott, de a kormányzat súlyponti kérdésnek tartotta a nehézipart, így mégis jutott pénz termelésbővítő beruházásokra: felépült egy 750 köbméteres nagyolvasztó, rekonstrukciót hajtottak végre a martinacélműben (három 80 tonnás, egy 40 tonnás és egy 180 tonnás buktatható kemencét építettek), korszerű középhengerművet telepítettek. Az ércalapanyag gazdaságos felhasználására 1949-ben zsugorítószalagot helyeztek üzembe, de később, 1969-ben ezt a feladatot már a Sajókeresztúron létesített ércelőkészítő mű vette át, amely évi 3 millió tonnás termelésével ellátta az ózdi nagyolvasztókat is.
Az 1960-as és 70-es években a hazai nyersanyag- és energiaárak a világpiaci árakhoz viszonyítva alacsonyak voltak, ezért a gyár viszonylag olcsón tudta gyártani a hengerelt árut, annak ellenére, hogy a technikai színvonal kezdett elavulttá válni, bár az 1960-as évek végén új finom- és középprofil-hengermű épült. Ezzel a gyárban már hat hengersor működött. Ebben az időszakban az acéltermékek világpiaci árszínvonala magas volt, így az exportból komoly nyereség folyt be. 1974-ben a készárutermelés elérte a 883 ezer tonnát, aminek az egyharmada a világ 65 országába irányuló export volt. Ugyanekkor a munkáslétszám fő volt. 1969-ben a kombinát átállt földgáztüzelésre. A körülmények kényelmessé tették az ipar vezetését, a vállalatoknál elmaradtak az átfogó technológiai fejlesztések, amit pedig a világban már végrehajtottak, korszerűbb termékeket állítottak elő – olcsóbban. A gyár vezetése 1974-ben kísérletet tett az SM-acélmű (ebben az üzemrészben szenvedett halálos balesetet Vályi Péter miniszterelnök-helyettes 1973-ban) kiváltására LD-konverteres technológiával, de a Kohászati Műszaki Tanács javaslatára a Minisztertanács ezt nem támogatta. Később mégis változott a helyzet, és 1977-ben az Állami Tervbizottság kombinált acélmű létesítéséről döntött. Az új acélmű 1982-re készült el.
A tudományos-technikai haladás eredményei a fejlett országok vaskohászatában ugrásszerű fejlődést hoztak. E lehetőségeket sok országban már sokkal korábban kihasználták, és új, hatékony technológiákat vezettek be (az acélt martinkemencék helyett oxigénes konverterekben vagy ívkemencékben gyártották és üstmetallurgiai berendezésekben finomították; a tuskóöntést a folyamatos öntés váltotta fel, ami viszont feleslegessé tette a blokkhengerlést). Itt még a mennyiség volt a fő szempont, a rekonstruált acélműben az 1970-es években évi egymillió tonna SM-acélt állítottak elő. Érdekesség, hogy éppen 1977. december 30-án, az új kombinált acélmű alapkőletételének napján öntötték le az az évi egymilliomodik tonna acélt a leváltásra ítélt SM-acélműben.
Nagyjából 1980-tól már elkerülhetetlenné vált a megváltozott külpiaci igényeknek való megfelelés, és a versenyképesség javítására lépéseket tettek. Ennek érdekében a már létező kombinált acélmű után, korszerű UHP elektrokemencét és ASEA üstmetallurgiai berendezést, majd 1982-ben folyamatos öntőművet építettek. A késve megvalósított fejlesztések miatt azonban az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején a diósgyőri termékek piaca a felére csökkent, emiatt egy idő után már a saját költségeit sem tudta kifizetni (1989-ben például az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt felszámolási eljárást indított a gázdíj fizetésének elmaradása miatt). 1996-ban leállították a nagyolvasztót és a konvertert, és ezután az acélt ívkemencében gyártották.
1989-ben a cég élére került új vezetés vállalatátalakítási tervei értelmében szerkezeti átalakítás történt: a gyár nagyobb egységei előbb leányvállalattá, majd önálló gazdasági társaságokká alakultak, egyúttal a Lenin Kohászati Művek nevet a Diósgyőri Metallurgiai és Alakítástechnológiai Gyárak Részvénytársasága (DIMAG Rt.) név váltotta fel. A cégből önállósult előbb a Hámor Rt., a Csavar- és Húzottáru Rt., majd később újabb társaságok is létrejöttek. A rendszerváltás után, 1991. december 29-én a gyárat privatizálták, amit sorozatos és gyakori tulajdonosváltások követtek (1991: NouvoMetal GmbH, 1998: Kelet-szlovákiai Vasmű, 2001: Cogne Acciai Spacialiti Srl.). Az utolsó cég, a DAM 2004 Acél- és Hengermű Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. 2004. október 1-jén kezdte meg működését, a tulajdonosi viszony döntően ukrán tőkéhez kapcsolódott (Dunaferr Rt., Donbass Ipari Szövetség). Először a hengersorokon indult meg a termelés, majd 2005-ben elkezdődött az elektroacél-gyártás is. A 2008-ban jelentkező gazdasági világválság azonban erőteljesen érintette a diósgyőri kohászatot. Mivel a cég 90%-ban az autóiparnak szállított, a válság miatt erősen lecsökkent a megrendelések volumene, ezért – először átmeneti jelleggel – szüneteltetni kellett a termelést. 2009. február 23-án azonban már azt jelentették be, hogy a DAM 2004 Kft. befejezte a tevékenységét, s ezzel a több mint két évszázados múltra visszatekintő diósgyőri kohászat megszűnt.
2014 tavaszán megállapodás született arról, hogy Diósgyőr-Vasgyárban új, 320 ezer tonna kapacitású miniacélmű és hengermű épül a DIGÉP ipari park területén. Ezek a tervek azonban nem valósultak meg.
## A diósgyőri kohászat elnevezései
A diósgyőri kohászati üzem hivatalosan a következő neveket viselte története során:
- 1775: Diósgyőri Kincstári és Magántársulati Vasmű
- 1868: Vasgyári Gondnokság Diósgyőr
- 1870: Magyar Királyi Vasműhivatal Diósgyőr
- 1873: Magyar Királyi Vasgyári Hivatal Diósgyőr
- 1880: Magyar Királyi Vas- és Acélgyár Diósgyőr
- 1931: Diósgyőri Vas- és Acélgyár
- 1949: MÁVAG Kohászati Üzemek Nemzeti Vállalat
- 1952: MÁVAG Kohászati Üzemek Miskolc Diósgyőr-Vasgyár
- 1953: Lenin Kohászati Művek
- 1989: DIMAG Diósgyőri Metallurgiai és Alakítástechnológiai Gyárak Rt.
- 1995: DAM Diósgyőri Acélművek Kft.
- 1996: DAM Diósgyőri Acélművek Rt.
- 2001: DAM Steel Speciális Acélgyártó Rt.
- 2004: DAM 2004 Acél- és Hengermű Kereskedelmi és Szolgáltató Kft.
## A diósgyőri kohászat vezetői
Az alábbi lista a diósgyőri kohászat vezetőit ismerteti. A 42–45. sorszám alatti átfedések oka az, hogy Dutkó Lajos és Varga Sándor elsősorban a termelés irányítói voltak, utóbbi a felszámolóbiztos helyi megbízottjaként, illetve a Diósgyőri Nemesacél Művek Kft-t 2009. július 10-étől állami támogatással Haller János irányította. A 2004 utáni vezetők hivatalban töltött idejének kiderítése még külön kutatómunkát igényel. Mladen Pejkovićot – gyakorlatilag már a felszámolás után – Almási Alex követte, aki a cég értékesítését tűzte ki célul. |
7,867 | Második világháború | 26,929,562 | null | [
"Második világháború"
] | A második világháború az emberiség történetének legnagyobb és legtöbb halálos áldozattal járó fegyveres konfliktusa. A legelterjedtebb álláspont szerint kezdete az 1939. szeptember 1-jei, Lengyelország elleni német támadáshoz köthető. A háborút azonban egyesek már 1937. július 7-től számítják, amikor kitört a második kínai–japán háború. A történelemtudósok egy része szerint ugyanakkor ezen két távol-keleti ország katonai konfliktusa még nem terjedt ki a világ több pontjára, így az helyi jellegűnek értelmezhető és a világháború szoros előzményének tekinthető. A háború Európában 1945. május 8-án Németország, míg Ázsiában szeptember 2-án Japán feltétel nélküli megadásával fejeződött be.
A világháborúban a szövetségesek és a tengelyhatalmak álltak egymással szemben. Kezdetben javarészt a tengelyhatalmak győzedelmeskedtek a csatákban, majd 1942-től mind a kelet-európai, mind a csendes-óceáni, mind az afrikai fronton a szövetségesek törtek előre, és végül a tengelyhatalmak teljes vereséget szenvedtek.
Az európai, ázsiai és afrikai földrészen vívott harcokban közel hetven nemzet vett részt, ennek következtében több mint 73 millióan vesztették életüket, beleértve a megölt civileket és az elesett katonákat is. A háború kitöréséhez nagyban hozzájárult az első világháború után, a Párizs környéki békeszerződésekkel (versailles-i békeszerződés; trianoni békeszerződés; saint-germaini békeszerződés; sèvres-i békeszerződés) kialakított világpolitikai helyzet.
A világháborút végigkísérték mindkét tömb részéről a civil lakosság és a hadifoglyok elleni erőszakos cselekmények. A megszállt területeken a hadviselő felek rendre terrorizálták a helyi lakosságot, melyek közül kiemelkednek a japánok által Kínában és Mandzsúriában, a németek által az elfoglalt szovjet területeken és a szovjetek által Kelet-Európában elkövetett visszaélések. A nyugati szövetségesek terrorbombázásokat hajtottak végre Németország és Japán ellen, melyek sokszor rengeteg halálos áldozattal jártak, mint Drezda, Hamburg és Tokió esetében. A világháború végén két atombombát dobtak Japánra, ami több százezer ember szörnyű halálát eredményezte. A világháború során több népirtás is történt, de az áldozatok számát és az elkövetés módszerét illetően kiemelkedik a több millió zsidó származású ember életét követelő holokauszt. A világégés után a győztesek Európában a nürnbergi perben, míg a Távol-Keleten a tokiói perben háborús bűnösnek ítéltek német és japán vezetőket.
A világháborút a hadviselő felek többsége számára lezáró párizsi békét 1947-ben kötötték meg. Európa térképét átrajzolták, a Szovjetunió jelentős területeket szerzett. Lengyelország határait nyugatabbra tolták, és cserébe német területekkel kárpótolták az országot. A háború után megromlott a két korábbi szövetséges, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok viszonya, és egy új világméretű konfliktus, a hidegháború korszaka kezdődött el.
Az 1914–1945 közötti időszakot egyesek a második harmincéves háború időszakának nevezik. Már 1946-ban Charles de Gaulle úgy nyilatkozott: „A mi győzelmünkkel végződött harmincéves háború drámája számos váratlan eseményt foglalt magában”. Erről a teóriáról írt Sigmund Neumann könyvében, szerinte az első harmincéves háborúhoz hasonlóan a 20. század eleji nagy háború is több kisebb konfliktus eredménye. Hasonló szemléletben írt könyvet Ravasz István is.
## Előzmények
### Közvetett előzmények
Az első világháború következtében drámaian megváltozott Közép- és Kelet-Európa térképe. A meggyengült német és orosz nagyhatalmak között több független állam alakult, többségük, vagyis Lengyelország és a kisantant-államok a francia politika szövetségesének számítottak, azonban az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as felbomlása után nem akadt olyan hatalmi tényező, amely a német vagy az orosz (később szovjet) törekvéseket ellensúlyozta volna. Mivel az első világháborút követő forradalmi években a bolsevik típusú hatalomátvétel Oroszországon kívül kudarcot vallott, mintegy válaszként több ország közvéleménye jobbra tolódott. A húszas évek végétől és a harmincas évek elejétől kezdve a térség politikai és gazdasági válsággal sújtott országai sorra autoriterré váltak: vagy egyszemélyes, monarchikus diktatúrává (Jugoszlávia, Románia és Bulgária esetében ún. királydiktatúrává), vagy mérsékelten tekintélyelvű rendszerré (pl. Lengyelország).
Bár a pacifizmusnak rengeteg támogatója akadt, ugyanakkor több, a vesztes oldalon álló, valamint a világgazdasági válságban jelentősen meggyengült országban irredenta és revíziós irányzatokat képviselő pártok kerültek hatalmi pozícióba, élükön diktátorként viselkedő vezetőkkel. Ők kedvük szerint befolyásolhatták népüket, ellenőrzésük alá vonták a médiát és elhitették országuk lakóival, hogy talpra állítják meggyengült országukat.
Az első ilyen diktátor a 20. század történetében az olasz Benito Mussolini volt. Noha Olaszország a győztes oldalon állt az első világháborúban, más győztesekhez képest viszonylag keveset nyert, és az olasz államhatalmat az 1920-as években jelentősen gyengítették a folyamatos sztrájkok. Mussolini 1922-ben került hatalomra, a fasiszta párt elnökeként. Megígérte, hogy helyreállítja a rendet Olaszországban, és országát az „új Római Birodalommá” akarta fejleszteni. A média befolyásolásával és az ellenzék elfojtásával azt a látszatot keltette, hogy Olaszország fellendülőben van, pedig a tények mást mutattak. A diktátor kezdetben ellenségesen viszonyult a németekhez: 1934. július 25-ét követően, az ausztriai német puccskísérlet idején az olaszok csapatokat vonultattak föl a Brenner-hágón és Dél-Tirolban, így háborús fenyegetéssel ugyan, de egy időre megakadályozták Ausztria Németországhoz csatolását. Az évtized közepén azonban az olaszok fokozatosan közeledtek a németekhez, és 1936-ban Mussolini bejelentette a Berlin–Róma tengely létrejöttét. Egy évvel később pedig csatlakoztak ahhoz az antikomintern paktumhoz, amelyet 1936-ban kötött meg Japán és Németország.
Az első világháborút lezáró versailles-i béke megalázó feltételei és a nagy gazdasági világválság hozzájárult ahhoz, hogy az Adolf Hitler vezette Nemzetiszocialista Német Munkáspárt 1933-ban hatalomra jutott Németországban. Németország is romokban hevert a háború után: óriási infláció sújtotta az országot és a munkanélküliség soha nem látott méreteket öltött. Hitler, a korábbi katona a nemzetiszocialista párt élén került hatalomra 1933-ban, rögtön elkezdve az új állam, a Nemzetiszocialista Németország fölépítését. 1934-ben Hindenburg elnök halálával Hitleré lett a köztársasági elnöki cím is, aki nemsokára összevonta azt a kancellári szerepkörrel, ezzel ő lett a „Führer” (Vezér), hamarosan totális diktatúrát építve ki. Külpolitikájának deklarált célja volt a német lakta területek egyesítése, illetve a keleti irányú területszerzés, a „Lebensraum im Osten”. Így 1935-ben felmondta a békeszerződés által előírt katonai korlátozásokat, és gyors fegyverkezésbe kezdett. 1936. március 17-én Németország csapatai a locarnói egyezményt felrúgva bevonultak az addig demilitarizált Ruhr-vidékre.
Az első világháború következményeként Oroszország kiesett a nagyhatalmak sorából. A bolsevik hatalomátvétel és a vele járó polgárháború óriási veszteségekkel járt, egyesek teszik a szocialista rend felépítésével járó emberveszteséget. A Szovjetunióban 1924-ben, Lenin halála után Sztálin vette át a hatalmat. Mivel ez a térség nyersanyagban gazdag, de iparilag és gazdaságilag is elmaradott volt, nagyszabású ipari beruházásokkal, erőltetett ütemben javarészt a falusi parasztság rovására hajtottak végre fejlesztéseket. Ezeknek a beruházásoknak köszönhetően a 20. század közepére a Szovjetunió jelentős ipari-gazdasági nagyhatalommá fejlődött. A háború során a sztálini diktatúra 1941-től került a nyugati szövetségesekkel egy oldalra, de néhány dologban emlékeztetett Hitler nemzetiszocialista birodalmára: Sztálin is bebörtönöztette és kivégeztette valós vagy vélt ellenségeit, köztük a Vörös Hadsereg számos tisztjét, és ugyanúgy koncentrációs és munkatáborok hálózatát (Gulag) tartotta fenn. A sztálinizmus megítélése, a lenini politikához való viszonya, a nemzetiszocializmussal való párhuzamba állítása ugyanakkor mai napig történészviták tárgya.
### Közvetlen előzmények
Spanyolországban 1931-ben kikiáltották a köztársaságot. Öt évvel később sikertelen puccsot hajtottak végre Manuel Azaña elnök ellen José Sanjurjo tábornok vezetésével. A csak részben sikeres puccskísérlet után kitört a spanyol polgárháború. A lázadó nacionalisták puccskísérletét több konzervatív csoport is támogatta, mint például az Autonóm Jobboldal Spanyol Konföderációja (CEDA), de támogatták a monarchisták, a karlisták és a fasiszta Falange is. A köztársaságiak fegyvereket és önkénteseket kaptak a Szovjetuniótól, Mexikótól, a nemzetközi marxista mozgalomtól és a Nemzetközi Brigádoktól. A nacionalistákat támogatták a karlista és alfonzista monarchisták, a konzervatívok, a fasiszta falangisták és a legkonzervatívabb liberálisok, valamint Németország és Olaszország. A polgárháborút 1939-ben Francisco Franco vezetésével a nacionalisták nyerték meg. Egyes források szerint ez volt a második világháború főpróbája.
Benito Mussolini fel szerette volna éleszteni a Római Birodalom nagyságát és tekintélyét. Ennek egyik következménye volt, hogy 1935-ben megtámadta Etiópiát, és ezzel kitört az abesszíniai háború, amely egy évig tartott és olasz győzelmet eredményezett.
1938-ban az angol és francia megbékélési politikát kihasználva Hitler a Nemzetiszocialista Németországhozhoz csatolta Ausztriát (Anschluss), majd a Szudéta-válság kirobbantása után, a müncheni egyezményt követően a Szudéta-vidéket. 1939-ben Németország megszállta Csehország maradék területeit, Szlovákia önálló állam lett. 1939. április 7-én olasz csapatok szálltak partra Durazzóban, Albánia pedig végleg olasz fennhatóság alá került. 1939 nyarán Hitler egyre fokozta a feszültséget Lengyelországgal Danzig szabad város (ma: Gdansk), illetve a német területeket Kelet-Poroszországtól elválasztó danzigi korridor miatt.
Nagy-Britannia és Franciaország – noha a megbékéltetési politika hívei nem gyengültek meg – katonai garanciákat ígért Lengyelországnak egy német támadás esetére (lengyel-brit közös védelmi egyezmény és a francia-lengyel katonai szövetség).
Nem sokkal a háború kirobbantása előtt Sztálin elfogadta Hitler javaslatát egy megnemtámadási szerződés megkötésére. Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka úgynevezett „érdekszférákat” határozott meg a Szovjetunió és Németország között. A szovjet érdekszférába került északon Finnország, Észtország, Litvánia és Lettország, délen a Romániához tartozó Besszarábia, valamint Bukovina északi területei. Lengyelországot a megállapodás értelmében felosztották a két érdekszféra között.
Az Egyesült Államokban az 1930-as években egy sor semlegességi törvényt fogadtak el. A Roosevelt vezette kormány azonban már ekkor is jelentős anyagi segítséget nyújtott a szövetségeseknek, előre látva, hogy nem kerülhető el a háborús részvétel. 1939-ben a Kongresszus törvényt hozott, amely engedélyezte, hogy az USA készpénzfizetés ellenében bármely országnak – ami a gyakorlatban Nagy-Britanniát és Franciaországot jelentette – fegyvert adjon el (Cash and Carry).
A Távol-Keleten a Japán Birodalom folytatta a század elején megkezdett terjeszkedési politikáját. 1931-ben a mukdeni incidens nyomán megszállták Mandzsúriát, ahol 1932-ben Mandzsukuo néven bábállamot hoztak létre az utolsó kínai császár, Pu Ji vezetésével. 1937-ben a Marco Polo-hídnál történt incidens után megtámadták Kínát, és az ország keleti részét ellenőrzésük alá vonták. 1940-ben Vang Csing-vej vezetésével kollaboránsokból álló bábkormányt hoztak létre Nankingban. 1938-ban a Haszan-tónál, 1939. május 12-én a Halhin-gol folyónál határviták nyomán harcba bonyolódtak a Szovjetunióval, ám a határozott fellépés nyomán meghátráltak, és szeptember 16-án fegyverszüneti megállapodást kötöttek.
## A háború Európában
### Keleti front
#### Lengyelország megtámadása
A Lengyelország elleni német támadásra a közvetlen ürügy egy átlátszó provokáció, a gleiwitzi (ma: Gliwice) rádióadó elleni támadás szolgáltatta, amikor lengyel egyenruhába öltözött németek elfoglalták a határ menti kisváros rádióállomását. Az első harci eseményre 1939. szeptember 1-jén, hajnali 4 óra 40 perckor került sor, amikor a német légierő (Luftwaffe) bombázni kezdte a lengyelországi Wieluń városát. Ezzel az eseménnyel kitört a második világháború.
Az Egyesült Királyság és Franciaország már korábban megállapodott, hogy Lengyelországot nem hagyják Csehszlovákia sorsára jutni. 1939. szeptember 3-án ultimátumot küldtek Németországnak, amely a hadműveletek leállítását és a tárgyalások felvételét követelte. Mivel ez nem valósult meg, az Egyesült Királyság és Franciaország is hadat üzent Németországnak, de kisebb összetűzéseken kívül nem történtek háborús cselekmények, ezért hívják ezt furcsa háborúnak (drôle de guerre).
A német Wehrmacht gépesített csapatai a légierőtől támogatva gyors ütemben nyomultak előre, szétzilálva a keményen küzdő, de korszerűtlenségük miatt esélytelen lengyel erőket. Szeptember 17-én a szovjet haderő is átlépte a határt és megszállta a Molotov–Ribbentrop-paktumban megállapított területeket. Lengyelország sorsa ezzel véglegesen megpecsételődött és hadserege megsemmisült. A német–szovjet csapások alatt az ország nem tudott sokáig ellenállni. Szeptember 27-én Varsó kapitulált, Lengyelországot pedig a németek és a szovjetek felosztották egymás között, és ezzel megszűnt a keleti front.
#### Átmeneti időszak
1940 júniusában, a Franciaország elleni hadművelet utolsó napján, a Szovjetunió bekebelezte a balti államokat, majd a román régiót, Besszarábiát. Eközben a német–szovjet diplomáciai kapcsolatok és a gazdasági együttműködés fokozatosan leállt, és a két állam elkezdte a háborús előkészületeket.
#### A Szovjetunió megtámadása
A Szovjetunió elleni támadás tervét már 1941 elején jóváhagyták, és a Barbarossa kódnevet kapta. 1941. június 22-én három irányba indították el a támadást. Északon Leningrád felé kellett támadnia Wilhelm von Leeb Észak Hadseregcsoportjának, középen Szmolenszken át Moszkva felé tört előre Fedor von Bock Közép Hadseregcsoportja, délen pedig – (Galíciából kiindulva) Ukrajnán át a Donyec-medence és a Fekete-tenger felé – Gerd von Rundstedt Dél Hadseregcsoportja. A támadás teljesen meglepte a szovjeteket, és csak június 29-én szólított fel a Népbiztosok Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága a fegyveres ellenállásra. Három hadseregcsoportot szerveztek meg: Vorosilov marsall északnyugati, Tyimosenko marsall nyugati, valamint Bugyonnij délnyugati frontját.
#### Német villámháború a Szovjetunióban
A kezdetekben a németek mindhárom hadseregcsoportja jól haladt előre, emiatt a szovjetek a Sztálin-vonalhoz húzódtak vissza. Július 4-én megkezdődött a vonal áttörése, amely két hétig tartott. A siker után a német Észak Hadseregcsoport egészen Észtországig, a Közép Hadseregcsoport Vityebszkig, a Dél Hadseregcsoport a Dnyeszter vonaláig nyomult. A német Dél Hadseregcsoporthoz az olaszok mellett nemcsak a románok küldtek csapatokat, hanem a magyarok is. Magyarország az 1941. június 26-án történt kassai bombázás ürügyén lépett be a háborúba, június 27-én a németek oldalán. A Dél és a Közép Hadseregcsoport a Pripjaty-mocsarakban harcoló szovjet egységeket bekerítették, és így egységes frontot tudtak létrehozni. Az Észak Hadseregcsoport eközben tovább haladt Leningrád felé, és augusztus 10-én a város külső védelmi gyűrűjét is megközelítette. A Névát szeptember elején érte el az ellenség, és szeptember 8-án megkezdték a város ostromát.
A Közép Hadseregcsoport augusztus végén elfoglalta Szmolenszket, így egy éket képezett az északi és a déli csoport között, ami a németek számára szükség volt a déliek felzárkózására, ezért Kijev bevételére a Közép Hadseregcsoportból páncélos egységeket csoportosítottak át a Dél Hadseregcsoportba. A várost szeptember 29-én vették birtokba a németek.
Kijev elestének másnapján Hitler kijelentette, hogy megindítják az utolsó rohamot a szovjet főváros, Moszkva ellen. Sorban foglalta el a német Közép Hadseregcsoport a környező szovjet városokat. Október 12-én elesett Kaluga, és két nappal később már 80 km-re voltak a fővárostól.
#### A moszkvai csata és Leningrád ostroma
1941\. szeptember elejére a német Észak Hadseregcsoport elérte a Névát. Szeptember 25-én megkezdődött Leningrád ostroma. A leningrádiak felkészültek az ostromra: tankcsapdákat, védvonalakat építettek ki. November elejére a lakosságnak már alig volt élelmiszere. Az ott lakók kénytelenek voltak mindent megenni az életben maradáshoz. Lovakat, kutyákat, macskákat, és még a halottakból is fogyasztottak az éhhalál elkerülése miatt.
1941 novemberében befagyott a város határában található Ladoga-tó, így megnyithattak egy, a jégen át vezető hadtápvonalat az utánpótlásnak. Decemberben a szovjet hadsereg elfoglalta a Tyihvin vasúti csomópontot, melynek köszönhetően lerövidült a szállítás és nem utolsósorban rajta keresztül félmillió polgárt tudtak evakuálni. A tél elmúlta után a városban zöldségeket kezdtek termeszteni, így biztosítva az élelmiszert, de sikerült újraindítani a gyárak egy részét is. Leningrád 890 nap után, 1944. január 27-én szabadult ki végleg a Wehrmacht ostromgyűrűjéből.
1941\. november 7-én a szovjet fővárosban nagyszabású katonai parádét tartottak, ahol Sztálin biztatta a csüggedőket és felhívta a figyelmet a közelgő német veszélyre – ekkor az ellenség már csak 50 km-re volt Moszkvától. A németek azonban ekkor megtorpantak, mivel az októberi esőzések nyomán sártengerré változott a környék. November 22-én még elfoglalták Klin városát, de pár hét múlva beköszöntött a kíméletlen orosz tél, és a hőmérséklet hamarosan –36 °C alá esett, amire nem készült fel a német hadsereg.
1941\. december 5-én a szovjetek megkezdték a németek elleni támadásukat, mintegy 1000 kilométeres vonalban. A Vörös Hadsereg 1942. márciusig 100–250 kilométerre nyugatabbra hatolt, visszaszerezve több mint települést. Ekkor azonban a támadás elakadt, és védekezésre rendezkedtek be.
#### Az 1942-es szovjet és német hadműveletek
1942 márciusában, miközben fokozatosan álltak át támadó harcmodorról a védekezőbe, a szovjet felső vezetők három kisebb offenzívát mégis terveztek. Az elsőnél Leningrád, a másodiknál Szmolenszk, míg a harmadiknál Harkov felszabadítása volt a cél. Ezekkel a harcászati műveletekkel azonban stratégiai hibát vétettek. Már a krími ellentámadáskor kudarcot vallott a Vörös Hadsereg, mivel a kezdeti sikerek után a németek teljesen kiszorították a honi hadsereget. A félszigeten egyedül Szevasztopol tartott ki több hónapig, de végül július elején befejeződött a város ostroma. A szovjetek legfőbb hadászati hibája a csapatok szárnyainak gyengesége volt. Ennek következtében a németek mindenhol visszaverték a támadásokat, és jelentős számú szovjet hadifoglyot ejtettek.
A németek a szovjet támadásokat visszaverve, 1942. június 28-án, Orjoltól délre megindították a Fall Blau hadműveletet. A német csapatok július 6-án elérték a Don folyót, de Voronyezs városánál elakadtak. A déli csapatok azonban nem ütköztek jelentős ellenállásba, így július 23-án elfoglalták Rosztov városát. Ekkor Hitler két csoportra bontotta a Dél Hadseregcsoportot. Az „A” csoportnak – szlovák és román csapatokkal – Rosztovtól délre kellett a szovjet erőket megsemmisíteni. A „B” csoportnak – olasz, román és magyar csapatokkal – a Don-kanyart kellett elfoglalnia, majd Sztálingrád felé a Volgáig előrenyomulnia.
1942\. augusztus elején a Paulus vezette 6. hadsereg és a 4. páncéloshadsereg a Volga felé tört előre, majd Paulus Sztálingrád elfoglalására kapott parancsot, míg egy másik csoportosítás a Kaukázus felé vette az irányt. Augusztus végére a Kaukázus legmagasabb csúcsát, az Elbruszt is elfoglalták a német hegyivadászok. Azonban itt el is akadt a németek előrenyomulása.
#### A szovjet ellentámadás Sztálingrádnál
Paulus 1942. augusztus 19-én adott parancsot Sztálingrád elfoglalására. A csata első szakaszában a németek jelentős területeket foglaltak el. Szeptember 22-én kettévágták a szovjet 62. hadsereget és kijutottak a Volgához. Ezután tovább harcoltak házról házra, míg november 11-én megindították az utolsó rohamot, amely nem lett sikeres. A szovjetek nyolc nappal később megkezdték az ellentámadást, és november 22-én bekerítették a német erőket (Uránusz hadművelet).
Hitler, miután értesült arról, hogy Paulus seregét bekerítették, Hoth páncélosait Sztálingrádhoz vezényelte, de a szovjet záron nem tudták átverekedni magukat (Wintersturm hadművelet). A bekerített német erőkhöz már csak légihídon lehetett utánpótlást eljuttatni, de a német repülőgépek zöme megsemmisült a szovjet légvédelem hatékonysága miatt, és így végül magukra maradtak, majd 1943. február 2-án megadták magukat.
A sztálingrádi és az azt kiegészítő kisebb szovjet ellentámadások következtében a németek visszavonni kényszerültek a Kaukázusba korábban betört csapataikat is, majd az erős szovjet támadások következtében február 14-én Rosztovot is ki kellett üríteniük. Ezzel egyidejűleg Vatutyin tábornok Délnyugati Frontja – miután januárban elsöpörte a 8. olasz és a Magyar 2. hadsereget – Voronyezs felől tovább folytatta támadását Harkov felé. Február 16-án a várost védő német páncélos hadtest kénytelen volt visszavonulni, és a szovjetek visszafoglalták Harkovot. A Vörös Hadsereg erői azonban február közepére kimerültek, és a németek ellencsapásuk során, március elején visszafoglalták a várost. Belgorodnál azonban leállt a támadás, és mindkét fél védekező állásba rendezkedett be.
#### A kurszki csata és az 1943. évi események
Miután 1943 márciusában a keleti fronton megszűnt a küzdelem, Hitler áprilisban utasítást adott a Kurszk melletti orosz kiszögellés megtámadására. A hadművelet – amely a „Citadella” fedőnevet kapta – megindítását kezdetben májusra tervezték, majd július elejére halasztották. Július 5-én észak felől a 9. hadsereg, dél felől a 4. páncéloshadsereg indította meg a támadást. Július 12-ig komoly sikereket értek el, de ekkorra kifulladt az offenzívájuk. Ezt kihasználva a szovjetek ellentámadást indítottak, és a németek belátták, hogy megbukott a hadművelet.
A kurszki győzelem után a rendelkezésre álló hadműveleti tartalékok bevetésével a szovjetek mind a kiszögelléstől délre, mind attól északra általános offenzívába kezdtek. A szovjet haderő augusztus 5-én elfoglalta Belgorodot, ezzel előttük lényegében megnyílt az út Harkov és a Dnyeper felé.
Belgorod elfoglalása után Harkov, majd Kijev felé törhettek előre. Eközben (augusztus 7-én) megkezdődött a harc Szmolenszk városáért. Októberben a város környékét is visszafoglalták, így már egészen Fehéroroszországig jutottak.
1943 októberében átszervezték a szovjet haderőt. Délen négy új frontot hoztak létre, amelyek az 1–4. Ukrán Front elnevezést kapták. Az ezek alá rendelt hadtestek novemberre elvágták a Krímben állomásozó német alakulatokat, november 6-án ugyanis már Kijev is szovjet kézre került. A december 24-én kezdődött új offenzíva eredményeként az év utolsó napján Zsitomir is elesett.
#### A Szovjetunió felszabadítása
1944 első napjaiban a szovjetek Bergyicsev vasúti csomópontért harcoltak, amit hamar sikerült elfoglalniuk. Január folyamán elfoglalták Kirovográdot, és Cserkaszi körzetében jelentős német erőket kerítettek be. Március elejére a 2. Ukrán Front már a Tarnopol–Proszkurov-vonalat is elérte. Ekkor azonban komoly német ellenállásba ütköztek, és két hétig komoly harcok zajlottak a térségben, de a németek nem bírtak a Vörös Hadsereggel és visszavonultak. Ennek köszönhetően március 29-én a szovjetek elérték a Dnyesztert. Eközben a 3. Ukrán Front Nyikolajev és Odessza felé vette az irányt. Április 10-én elesett Odessza is, így a frontvonal már a román határnál húzódott.
Északon Leningrád 890 napos ostrom után, 1944. január 27-én került újra szovjet kézre. Ezután a finnek visszaszorítására törekedett a szovjet sereg. Szeptemberben aláírták a finn–szovjet békeszerződést.
Április 8-án a szovjetek elindították a Krím felszabadítására irányuló offenzívájukat. Az itt elszigetelt német 17. hadsereg védelmét Perekop környékén Tolbuhin egy héten belül áttörte, majd a 4. Ukrán Front és az Andrej Jerjomenko vezette hadseregcsoport elsöprő erejű támadásának köszönhetően május elején Szevasztopol felszabadult. A megmaradt német erőket tengeren menekítették át Romániába.
Németország látva a közelgő szovjet inváziót úgy döntött, hogy megszállja Magyarországot és Romániát azért, hogy elkerülje ezekben az országokban egy esetleges németellenes csoport hatalomra kerülését. A magyarországi megszállást márciusra időzítették, de a romániai megszállásról lemondtak Ion Antonescu hatására. Magyarországra 1944. március 19-én hajnali 4 órakor indult meg a német támadás, és egy nap alatt elfoglalták az országot.
A finn határvidéki harcok közben a szovjet csapatok dél felé vonultak. Július 18-án elfoglalták Pszkovot, majd Észtországot is visszafoglalták. Lettországban pár héttel később a németeket a Rigai-öbölnél bekerítették, és szeptemberben ellentámadásba lendültek. A szovjeteknek vissza kellett vonulniuk, amíg meg nem érkezett az erősítés. Októberben ismét előretörtek, és ekkor a németek Északi Hadseregcsoportját Rigától nyugatra bekerítették.
A szovjetek legjelentősebb hadműveletére (Bagratyion hadművelet) 1944. június 22-én került sor, amikor a német Középső Hadseregcsoport ellen megkezdték a támadást. Pár napos harcok után sikeresen áttörték a német erőket, majd megkezdték megállíthatatlan menetelésüket nyugat felé. Június 30-án átkeltek a Berezina folyón, július 8-án elfoglalták Baranavicsit, öt nappal később Vilniust. Egy másik szovjet hadtest július 4-én elfoglalta Minszket, majd július 28-án Bresztet. Ezzel Fehéroroszország felszabadult.
Eközben Lvov környékén is harcok bontakoztak ki, és július végére a Vörös Hadsereg csapatai elfoglalták a várost, majd Sandomierz felé vonultak.
#### A németek kiűzése Magyarországról és Szlovákiából
Miután 1944 nyarán Románia átállt a szovjetekhez, a Vörös Hadsereg egy része Bulgária felé nyomult előre, egy másik csoportosítása a román erők hathatós támogatásával a Kárpátokon keresztül rátámadt Magyarországra. A hegységrendszer ezen része nem volt jelentősen megerősítve, így a szovjet–román csapatok gyorsan haladtak előre, és hamarosan, október 6-án, az újabb offenzíva keretében már Debrecent támadták. A németek a város környékén végrehajtott ellentámadás során kisebb sikereket értek el, de a szovjeteket nem tudták megállítani, és október 19-én az egész Tiszántúl szovjet megszállás alá került.
Eközben a magyar politikai életben is változások történtek. Románia mintájára Horthy Miklós magyar kormányzó október 15-én bejelentette, hogy fegyverszünetet köt a Szovjetunióval (kiugrási kísérlet). A németek és a velük szövetséges magyar politikai erők emiatt megbuktatták a kormányzót, és a Szálasi-kormány került az ország élére.
1944 novemberében a Belgrádot elfoglaló szovjet hadtest átkelt Apatinnál a Dunán. Ezután a szovjetek Budapest és a Balaton felé nyomultak előre, és összetalálkoztak a Debrecen felől érkező szovjet hadtestekkel. Decemberben a Vörös Hadsereg sikeresen körülzárta a magyar fővárost. Az itt lévő német és magyar erők csapdába estek, ezért többször megpróbáltak kitörni, kevés sikerrel. Az 51 napos ostrom után, 1945. február 13-án elfoglalták Budapestet a szovjetek. Az ostrom alatt és után a szovjet hadsereg több tízezer civil lakost hurcolt el a fővárosból és környékéről.
A németek 1945. március 6-án megindították az utolsó offenzívájukat a Balaton és a Dráva irányából a Duna felé. A szovjet túlerő miatt azonban csak a Velencei-tó keleti partjáig jutottak, és ezután megkezdték a visszavonulást. Március végén elesett Komárom, Szombathely, Kőszeg és Sopron. A hivatalos álláspont szerint április 4-én Nemesmedvesnél elhagyta az utolsó német katona Magyarország területét. A szocializmus idején Magyarországon ez a dátum ünnep volt, és a megszállás ellenére a felszabadulás napjának nevezték. 1985-ben derült ki, hogy maga a dátum sem volt igaz, hiszen április 13-án Pinkamindszentnél távozott magyar területről az utolsó német katona.
A magyarországi támadások előtt nem sokkal, 1944 őszén a Vörös Hadsereg elérte Kárpátalját, de a Kárpátokon nem tudtak áttörni. Ellenállt nekik a kiépített Árpád-vonal, ami miatt nem tudták időben támogatni az 1944 októberében elbukott szlovák nemzeti felkelést. Ez éppen abban a hónapban történt, amikor a szovjet alakulatok elérték Szlovákia határát. Itt azonban csak lassan tudtak nyugat felé törni, és a Magyarországon harcoló szovjet hadtestek sem tudtak segítséget nyújtani a budapesti ostrom miatt. Az ostrom után már gyorsan haladtak előre, a németek pedig sorra harc nélkül kiürítették a városokat. 1945 márciusában Issza Plijev tábornok sikeresen áttörte a Garamnál létesített német vonalakat, így megnyílt az út Pozsony felé. Jozef Tiso kormánya, látva a közelgő ellenséget, hamar elhagyta a fővárost. A szovjetek április 4-én foglalták el a szlovák fővárost.
#### A háború befejezése Európában
1944 augusztusára a szovjet csapatok a Visztula partjához értek. A lengyel ellenállás tudomást szerezvén erről úgy látta, hogy itt az ideje Varsó felszabadításának, és egyúttal bíztak abban, hogy a szovjetek támogatni fogják őket. Az ellenállók augusztustól október elejéig küzdöttek, de a szovjet segítség hiányában a németek eltiporták őket. Ezután a szovjetek támadásba lendültek és elfoglalták a romokban lévő egykori lengyel fővárost.
1945\. január 12-én a Vörös Hadsereg megindította az offenzívát a középső arcvonalon. Ezzel egy időben a kelet-poroszországi német alakulatok lekötésére kisebb támadást hajtottak végre a szovjetek, Konsztantyin Rokosszovszkij hadseregtábornok vezetésével. A csapatok gyorsan haladtak előre. A déli csapatok január 20–25 között elfoglalták Krakkót, majd néhány nap múlva az auschwitzi koncentrációs tábort is. Ekkor szembesült a világ a náci rémtettekkel. A sziléziai iparvidéket komolyabb összecsapások nélkül, január 29-én foglalták el. Eközben északabbra a Georgij Zsukov marsall vezette csapatok benyomultak Brandenburg tartományba.
Februárban úgy vélték a katonai stratégák, hogy túl gyorsan haladnak nyugatra a déli és a középső csapatok, ezért az Oderánál megálltak, és várták a Kelet-Poroszország felől érkező szovjet csapatokat. Azonban az ottani sereg nem nyugat felé, hanem észak felé nyomult előre, hogy elvágja az ottani német erőket, így Pomerániában fennállt a lehetősége a német ellentámadásnak. A németek, látva a lehetőséget, február 13-án meg is támadták a szovjet csapatokat, de csak kisebb sikereket értek el, és hamarosan hátrálniuk kellett a szovjet túlerővel szemben. Márciusban a szovjetek sikeresen bekerítették a pomerániai német csapatokat.
Ezután pár hétig az Odera partján állomásoztak és töltötték fel tartalékaikat ahhoz, hogy megkezdhessék az utolsó nagy offenzívát. Délen április elején kiűzték az utolsó német erőket is Magyarországról, így az új cél Bécs városa volt. Április 6-án megkezdődött a város ostroma, és egy hét múlva a város szovjet uralom alá került. A csapatok nem álltak meg itt, hanem nyugat felé vonultak tovább, és hamarosan Linz városánál találkoztak az amerikai erőkkel. Május elején csupán Alsó-Ausztriában voltak kisebb csatározások.
1945\. április 16-án kezdetét vette 2,5 millió szovjet katonával az utolsó offenzíva. A Zsukov marsall vezette sereg lassan haladt előre Berlin felé, a németek újabb és újabb egységeket vetettek be. Április 22-én sikerült körülzárni a német fővárost, és másnap megkezdték az ágyúzását. A német parancsnokságnál teljes volt az anarchia, eközben a szovjetek egyre több utcát foglaltak el. A németek sorban veszítették el a stratégiai helyeket. Április 25-én már a repülőterek is szovjet kézbe kerültek. Ugyanezen a napon a szovjetek először találkoztak az amerikai sereggel az Elba partján, nem messze Strehla városától. Öt nap múlva a Reichstag épületére kitűzték a Szovjetunió lobogóját. Hitler és felesége ezen a napon öngyilkos lett. A németek kezén ekkor már csak a birodalmi kancellária és néhány hivatali épület volt. Másnap a szovjetek megkezdték az utolsó rohamot. Május 2-án délután valamennyi német harcoló katona megadta magát a városban.
A Cseh–Morva Protektorátusban azonban még zajlottak a harcok. Május 5-én a kommunisták elfoglalták a prágai rádiót és felkelésre szólították fel a cseheket. A németek ezt gyorsan le akarták verni, de a szovjetek különböző irányból megrohamozták a cseh fővárost, és május 9-én el is foglalták azt.
Hitler utóda, Karl Dönitz május 7-én készen állt aláírni a németek feltétel nélküli kapitulációját, de erre csak az aznap megkötött fegyverszünet után kerülhetett sor, ugyanis a szovjet képviselő ekkor még nem érkezett meg az aláírás helyére. Végül 1945. május 8-án, közép-európai idő szerint 23 óra 1 perckor a németek hivatalosan is kapituláltak. A második világháború Európában ezzel a mozzanattal fejeződött be, de az utolsó német harcoló egységek csak május 11-én adták meg magukat.
### Skandináv front
#### Téli háború
1939\. november 28-án a szovjet hadsereg a finn határ közelében a saját földjükön lévő Mainila települést ágyúzta, ez volt a később mainilai ágyúzás néven elhíresült provokáció. A határincidens után a szovjet haderő 1939. november 30-án megtámadta Finnországot. Kezdetét vette a szovjet–finn háború, vagy más néven téli háború.
A Szovjetunióban az 1930-as évekbeli koncepciós perek, tisztogatások (nagy tisztogatás) következményeként a tapasztalt és képzett tisztjeitől megfosztott, emiatt rosszul vezetett szovjet csapatok egymást követő támadási kísérletei sorra megtörtek a finn ellenálláson, így a háború a tervezettnél jobban elhúzódott. A szovjetek végül 1940. február 11–19-én a befagyott Finn-öblön keresztül megkerülték a finn erődrendszert, a Mannerheim-vonalat, és március 13-án bevonultak Viipuriba. A finn erők kezdeményezésére ugyanezen a napon megkötötték a moszkvai békét. Finnország területének 10%-áról, mintegy -ről kellett lemondania.
#### Dánia és Norvégia megszállása
1940 februárjában Hitler Nikolaus von Falkenhorstot bízta meg azzal, hogy dolgozza ki Dánia és Norvégia elfoglalásának tervét. Dániára azért volt szüksége Hitlernek, mert Norvégia útjába esett. Norvégiára pedig azért, hogy biztosítsa a svéd vasérc-utánpótlási vonalát. Ezt azonban a britek is tudták.
Churchill már 1939 szeptemberében javasolta Norvégia elfoglalását, de ezt a parlament elutasította. Az britek végül elszalasztották a lehetőséget, és a németek megelőzték őket. Először Dániát támadták meg 1940. április 9-én, és gyakorlatilag négy óra alatt elfoglalták az országot. Ugyanezen a napon jelentős német erők szálltak partra a norvég partvidék több pontján, Oslótól Narvikig. A britek és a franciák még áprilisban expedíciós erőket küldtek az északi országba. A britek elfoglalták Narvikot, és június 8-ig hatalmuk alatt is volt, de ekkor fel kellett adniuk az ellenállást. Ezzel a norvégiai megszállás befejeződött. Norvégia feladása előtt a britek májusban elfoglalták Izlandot, mert féltek, hogy a németek megszállják a szigetet is.
A britek norvégiai kudarca elégedetlenséget váltott ki az állampolgárokban, és 1940. május 10-én Chamberlaint Winston Churchill váltotta a miniszterelnöki székben.
#### Folytatólagos háború
1940-ben a téli háború után Finnországnak le kellett mondani délkeleti országrészéről. Amikor tudomást szereztek arról, hogy a németek megtámadják a Szovjetuniót, a finnek elérkezettnek látták az időt arra, hogy visszaszerezzék az elvesztett területeket. Amikor 1941. június 22-én megkezdődött a Barbarossa hadművelet, a finnek is hadat üzentek a Szovjetuniónak. A támadást július 10-én indították meg, és hat nap alatt elérték a Ladoga-tavat. Szeptember 2-án elérték a korábbi finn-szovjet határt is. Ezután támadást indítottak Kelet-Karélia ellen, amelyet nagy nehézségek árán, de decemberben elfoglaltak.
1942-ben a szovjetek ellentámadást hajtottak végre több helyen, de a finnek visszaverték, és 1944 júniusáig állóháború alakult ki. 1944. június 9-én a Szovjetunió megindította a nagy offenzívát, és július elején már a téli háborúban felállított Viipuri–Kuparsaari–Taipale-vonalon zajlottak a harcok. Június 20-án ismét szovjet uralom alá került Viipuri. Ezután tárgyalásokat kezdtek a fegyverletételről, amelyet szeptember 19-én kötöttek meg Moszkvában. A fegyverszüneti egyezményben Finnország ígéretet tett, hogy átáll a szövetségesek oldalára.
#### Lappföldi háború
A fegyverszünet után, október 1-jén a finnek megtámadták Tornióban a visszavonuló németeket. A németeket meglepetésszerűen érte a finnek támadása, emiatt az északra vonuló német csapatok minden épületet, hidat felrobbantottak, ahova az ellenség befészkelhette volna magát. A Karéliában maradt német csapatok Kelet-Finnországban vonultak Norvégia felé. Az utolsó német egységek zöme november végén hagyta el Finnországot. A norvégiai Lyngen-fjordnál állomásozó német csapat Finnország északnyugati csücskét is ellenőrzése alatt tartotta, amelyet csak 1945. április végén adtak fel, de harcok nem zajlottak ekkor már az ország területén.
### Nyugati front
#### A franciaországi hadjárat
Még véget sem ért az 1940-es dániai és a norvégiai hadjárat, máris újra támadást indított a német haderő Franciaország ellen Luxemburgon, Hollandián és Belgiumon keresztül. Ezzel befejeződött a furcsa háború, és elkezdődtek a Franciaország és Nagy-Britannia elleni támadások. 1940. május 10-én indult meg a hadjárat Belgium és Hollandia felé.
A hadjáratot két nagyobb szakaszra lehet osztani: az első szakaszban („Fall Gelb”) a német páncélos ékek átkeltek a szövetségesek által áthatolhatatlan természeti akadálynak hitt Ardennek hegységen, és hátulról bekerítették a szövetséges főerőket, amelyek Franciaország északi részén és Belgiumban harcoltak. A harcok eredményeként a Brit Expedíciós Haderő a tengerpartra szorult vissza, és a Dynamo hadművelet keretében több mint brit, francia és más nemzetiségű katonát kellett kimenteni Dunkerque-ből, akik közül főt sikeresen át is vittek Angliába. A hadjárat következő szakaszában, amely június 5-én kezdődött („Fall Rot”), a német csapatok áttörték a sebtében kiépített francia védelmi állásokat, hátulról megkerülték a fő francia védelmi állást, a Maginot-vonalat, és mélyen benyomultak Franciaország területére. Június 10-én Olaszország is hadat üzent Franciaországnak, és támadást indított az ország déli részén. Ezt követően a francia kormány Bordeaux-ba menekült. Június 14-én elesett Párizs, június 17-én pedig Philippe Pétain marsall bejelentette, hogy országa fegyverszünetért fog folyamodni, amit június 22-én írtak alá a compiègne-i erdőben, ugyanabban a vasúti kocsiban, amelyben 1918 novemberében a németek aláírták az első világháborút lezáró fegyverszüneti egyezményt.
A hadjárat a tengelyhatalmak döntő győzelmével zárult: Franciaországot két, északi és nyugati megszállási zónára osztották fel, délen az olasz csapatok tartottak megszállva egy kis részt, míg a maradékon – az úgynevezett zone libre – megalakult a Vichy-kormány, amely elvileg polgári fennhatóságot gyakorolt mindhárom zónában.
#### Az angliai csata
Az angliai csatán a La Manche csatorna ellenőrzéséért vívott küzdelemsorozatot értjük. A náci hadvezetés a légtér ellenőrzését előfeltételnek tekintette Nagy-Britannia megszállásához. A csata dátumát a brit, illetve német források eltérően adják meg: az angolok 1940. július 10. és október 31. között, míg a németek 1940. augusztus közepétől 1941. május végéig.
Az angliai csata során a németek vadászrepülőkkel támadták meg az angol partokat és repülőket. Később Londont is bombázták, amiért korábban az angolok Berlinre is bombákat szórtak. Az angliai csata sikeréhez hozzájárult a jól kiépített radarrendszer, amely lehetővé tette, hogy már akkor tudomást szerezhessenek a német repülőgépekről, amikor azok még Franciaországban voltak. A csatát a németek elvesztették és Hitler a Szovjetunió felé fordította tekintetét.
A csata idején, azaz 1940. szeptember 27-én kötötte meg Berlinben Németország, Olaszország és Japán a háromhatalmi egyezményt, amelyben kimondták, hogy segítik egymást a szövetségesek ellen.
#### A nyugati front újranyitása és Franciaország felszabadítása
Az 1943-as teheráni konferencián a szövetségesek megállapodtak a „Második Front” létrehozásában 1944-re, melynek megfelelően 1944. június 6-án, az úgynevezett D-napon, kora hajnalban szövetséges csapatok landoltak az Észak-franciaországi Cotentin-félszigettől keletre lévő partokon, Caen városától északra. A hadműveletben amerikai, brit és kanadai erők vettek részt, és öt fő partraszállási helyre érkeztek. A partok kódneve nyugatról kelet felé haladva Utah, Omaha, Gold, Juno, Sword volt, ebből kettőn (Utah, Omaha) az amerikai hadsereg szállt partra, kettőn (Gold, Sword) a britek, egyen (Juno) pedig a kanadaiak.
Miután a szövetséges haderő megvetette a lábát a kontinensen, az amerikaiak a nyugati területeken sorba foglalták el a városokat. A fő céljuk Cherbourg városa, illetve annak stratégiai fontosságú kikötője volt. A németek június 26-án adták fel a várost, de előtte tönkretették a kikötőt, amelyet az amerikaiak csak augusztusra tudtak helyreállítani. A brit–kanadai seregnek nehezebb dolguk volt, mert Caen városánál erős német ellenállásba ütköztek. A németek kitartottak, de Hitler nem tudott több egységet átcsoportosítani, mivel a keleti fronton is szüksége volt katonákra még, ezért július 9-én feladták a várost. A szövetségesek így stabilan megvetették a lábukat Normandiában.
Caen után a brit-kanadai sereg kelet felé, az amerikai pedig dél felé nyomult előre. Később az amerikai sereg szétvált. A főerő a Szajna-medence felé vonult, míg egy kisebb egység Bretagne felszabadítására kapott parancsot. Augusztus 19-én a szövetségesek egyesültek és jelentős német egységeket kerítettek be. Ezután a kanadai-brit sereg a tengerparton haladt észak felé, az amerikai pedig Párizs felé nyomult. Párizsban 1944. augusztus 22-én felkelés tört ki, amelynek következtében a gyenge német sereg feladta a várost, majd a szövetségesek augusztus 25-én bevonultak.
1944\. augusztus 15-én a szövetségesek újabb partraszállást hajtottak végre, ezúttal Dél-Franciaországban (Dragoon hadművelet). Ezen a területen nem volt jelentősebb haderő, így a szövetséges csapatok egészen a Rhône-völgyéig nyomultak előre. Ezután tovább haladtak észak felé, és november 13-án felszabadították Strasbourgot. Franciaországból – néhány bekerített kisebb német egység kivételével – 1944 decemberére kiűzték a német hadsereget.
#### Hollandia és Belgium felszabadítása
1944\. augusztus végére a brit sereg elérte a francia-belga határt, és négy nap alatt 300 km-t nyomult előre az ország területén, és elfoglalták Brüsszelt és Antwerpent. Szeptemberben Montgomery azt javasolta Eisenhowernek, hogy Hollandia nyugati területeit egy merész hadművelettel – amely a Market Garden nevet kapta – szabadítsák fel. A terv az volt, hogy Eindhoven és Nijmegen hídjaihoz légideszantosokat dobnak le, és így a brit csapatok bekerítik a helyi német erőket, majd egészen Münsterig nyomulnak előre, és bekerítik a Ruhr-vidéket. A hadművelet azonban katasztrófába torkollott. Az Arnhemnél ledobott brit erők heves ellenállásba ütköztek, nem tudták megszerezni a hidat, így az egész hadművelet megbukott. A bekerített katonából -ren meghaltak, eltűntek vagy megsebesültek.
Hitler, látva a közelgő szövetségeseket, októberben jelezte tábornokainak, hogy ellentámadást kíván végrehajtani a nyugati fronton. Az ardenneki offenzíva 1944. december 16-án indult; a német csapatok átlagosan 25–30 km mélyen törtek be az amerikai arcvonalba. A németek a csata idején amerikai egyenruhába öltözött ejtőernyősöket dobtak le szövetséges területre, csapatokat térítettek el, fontos információkhoz jutottak. Az időjárás felhős, ködös volt, így az szövetséges légierő nem támadhatta a német célpontokat. December 23-án kitisztult az égbolt, és komoly csapásokat mértek a Wehrmacht egységeire. 1945. január 3-án a szövetséges erők ellentámadásba mentek át, és a németeknek súlyos vereséget okozva győztek.
#### Nyugat-Németország eleste
Miután a Market Garden hadművelet sikertelen volt és Franciaország nagy részét felszabadították, a szövetségesek Aachen felé vették az irányt, és október 2-án megostromolták a várost. A német csapatok a végsőkig kitartottak, és csak október 21-én adták át a várost az ellenségnek. Elzászban azonban még mindig maradtak német csapatok, így a szövetségesek rájuk koncentráltak, amikor 1945 elejére minden francia területet felszabadítottak, és a Rajnán való átkelésre összpontosítottak.
1945 februárjában már nem állomásoztak német erők a Rajna bal partján, így a szövetségesek felsorakoztak a folyó partján. Márciusban megindították a támadást a Rajnán túli területek ellen. A kanadai és brit erők balszárnya Hollandia felszabadítására indult, és április 2-re sikeresen kiűzték a németeket az országból. Eközben a jobbszárny az Alsó-Elba irányába vonult, és április 24-ig elfoglalták a folyó bal partját Harburgtól Wittenbergéig. A britek Brémát április 26-án, Lübecket május 2-án, Hamburgot május 3-án szabadították fel.
Az amerikai csapatok Ruhr-vidéki német csapatokat áprilisban körülzárták, és április 10-én Hannovert is elérték. Az amerikai sereg egy része eközben Nürnberg felé tartott, és április 20-án foglalták el a várost. A németek fokozatosan szorultak vissza a Duna mögé. A szovjet sereggel először 1945. április 25-én találkoztak az Elba partján, nem messze Strehla városától.
A felszabadult Franciaország is segítségére sietett a szövetséges erőknek. Németország déli területeit egészen a Boden-tóig a franciák foglalták el.
### Balkáni front
#### Görögország és Jugoszlávia megszállása
Mussolini Albánia elfoglalása után ki szerette volna terjeszteni hatalmát Délkelet-Európára és bábállamot létrehozni Görögországban, ezért 1940. október 28-án az olasz csapatok Albániából kiindulva megtámadták a szomszédos országot, Hitler tudta nélkül. Ezzel kitört a olasz–görög háború. A kezdeti olasz előrenyomulást hamar megtörték a görögök, ezután az olaszokat egészen Epiruszig visszaszorították, és állóháború alakult ki. 1941 márciusában próbálkoztak utoljára az olaszok támadással, de ekkor sem jártak sikerrel.
Miután Hitler letett az angliai invázióról, kelet felé tekintett. 1941 februárjában jóváhagyták a Szovjetunió elleni támadás tervét. Előtte azonban meg kellett oldania a balkáni helyzetet, ezért csapatokat küldött az olaszok megsegítésére. Németországnak jól jött az, hogy Magyarország 1940 októberében, Szlovákia és Románia egy hónappal később, Bulgária 1941 márciusában aláírta csatlakozását a háromhatalmi egyezményhez, így a németek átszállíthatták csapataikat ezeken az országokon.
A németek a jugoszlávokat is meg kívánták győzni, hogy csatlakozzanak a háromhatalmi egyezményhez, végül 1941. március 25-én aláírták a szerződést. Két nappal később azonban államcsíny történt Belgrádban, és az új kormány bejelentette, hogy nem ratifikálják az egyezményt. A németeknek nem maradt más megoldás, mint a megszállás.
A német csapatok a görög-bolgár határt 1941. április 6-án lépték át. Ugyanezen a napon a német bombázók román, osztrák és bolgár repülőterekről fölszállva bombázni kezdték a jugoszláv fővárost. A németek lassan haladtak előre, és április 10-én az Ohridi-tónál találkozott a német és az olasz sereg. Másnap az olaszok bekapcsolódtak a jugoszláv invázióba is, majd egy nappal később a magyarok is ezt tették. A hadjárat április 17-én ért véget, amikor aláírták a jugoszláv kapitulációt. Görögországban a németek eközben tovább szorították dél felé a honi csapatokat, egészen Thermopüláig, ahol a brit expedíciós sereg várta őket. A németek április 24-én bombázni kezdték a görög-brit állásokat, és ezzel kitört a thermopülai csata, és még ezen a napon lemondott a kormány, és a királlyal együtt Krétára menekültek. A britek is próbálták csapataikat Krétára menekíteni, és szövetséges katonát tudtak kimenekíteni Kréta szigetére. Azonban itt sem maradhattak sokáig, mert május 31-ére a németek ellenőrzése alá került a sziget (krétai csata).
Az invázió következményeként Jugoszláviát feldarabolták: egyes részeit Bulgária, Olaszország és Magyarország kapta meg, egyes részein bábállamokat hoztak létre (pl.: Független Horvát Állam). Görögországot felosztották német és olasz megszállási övezetekre, az északkeleti területeket pedig Bulgáriához csatolták.
#### A németek kiűzése a Balkán-félszigetről
Miután 1944. április 10-én a Vörös Hadsereg elfoglalta Odessza városát, tíznapos pihenő után megkezdték Románia elfoglalását. Három nap múlva összeomlott a front, és Antonescut megbuktatták. Mihály román király ekkor felszólította az országot, hogy szálljanak szembe a németekkel, és 25-én hadat is üzent korábbi szövetségeseinek. A szovjet hadsereg tovább nyomult az ország belseje felé, és augusztus 30-án bevonult Bukarestbe. Bulgáriában a román átállás hírére fordulat következett be, és szeptember 2-án a németellenes Agrárpárt jutott hatalomra. A szovjetek három nappal később hadat üzentek Bulgáriának, mert nem bízott az új kormányban, és szeptember 8-án megtámadták. A szovjet csapatok gyorsan, szinte ellenállás nélkül foglalták el az országot.
1944\. szeptember 10-én Kimon Georgiev ezredes ragadta magához a hatalmat, és még aznap hadat üzentek Németországnak. Öt nappal később a szovjetek bevonultak Szófiába. Október elejére a fős bolgár hadsereg a jugoszláv–bolgár határnál sorakozott fel.
1944\. szeptember 21-én Tito Moszkvába utazott, és megegyezett Sztálinnal, hogy a Szovjetunió jelentős élelmiszert és hadianyagot szállít Jugoszláviába. A Vörös Hadsereg szeptember 29-én megindította a támadást Jugoszlávia ellen, és október 15-én elfoglalták Belgrádot. Ezután a szovjetek Magyarország felé fordultak, és a jugoszláv hadseregre hagyták az országuk felszabadítását.
1944\. október 4-én a Peloponnészosz-félszigeten partra szálltak a britek, és megindultak az ország fővárosa felé. Athént október 12-én kiürítették a németek, és észak felé vonultak. Útközben a helyi partizánok súlyos veszteségeket okoztak nekik. November 2-án hagyták el Görögországot, és decemberében megkezdték Albánia kiürítését is.
1944 novemberére a frontvonal az Eszék–Szarajevó–Mostar-vonalon húzódott, az Albániába visszavonuló német csapatok viszont csak 1945 elején érték csak ezt a vonalat. A jugoszláv haderő Hercegovinán keresztül kezdte meg a németek kiűzését a Független Horvát Állam területéről. A régió 1945 januárjában került jugoszláv kézre. Ezután a Szerémség felől támadtak. 1945 márciusában nagy offenzívába kezdtek a szovjetek és a jugoszlávok, így a németek április elején feladták állásaikat a Szerémségben. A németek Zágráb környékére húzódtak vissza, de május 2-án a jugoszláv hadsereg támadásai ellen már nem tudtak védekezni, és feladták Zágrábot, Ljubljanát pedig május 9-én, vagyis a német kapituláció napján foglalták el a jugoszlávok.
### Olasz front
#### Szicília elfoglalása
Miután kiűzték a németeket Észak-Afrikából, a szövetségesek célja Olaszország meghódítása lett. 1943. július 9–10-én a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, ami a szövetségesek számára is meglepően simán zajlott, a sziget elfoglalása azonban nem ment könnyen. Palermo ugyanis csak július 22-én került brit fennhatóság alá, Messinát augusztus 16-án foglalták el az amerikaiak. Közben a németek átkeltek a Messinai-szoroson.
#### Az Appennini-félsziget elfoglalása
A szövetségesek szicíliai sikereinek hatására július 24-én Rómában a Fasiszta Nagytanácsban leszavazták Mussolinit, akit le is tartóztattak. III. Viktor Emánuel, Pietro Badoglio tábornokot bízta meg az új kormány megalakításával, aki fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett. A sikeres tárgyalásoknak köszönhetően az olaszok szeptember 3-án aláírták a fegyverszünetet, de csak öt nappal később jelentették be azt. Ezt követően a németek megszállták Észak-Olaszországot, és ellenkormányt szerveztek. Mussolinit szeptember 12-én az Otto Skorzeny vezette német kommandósok kiszabadították, és a volt olasz diktátor Észak-Olaszországban, német védnökség alatt létrehozta a Olasz Szociális Köztársaságot.
A szeptember 9-én partraszálló szövetséges csapatok kemény harcokat vívtak a németekkel. A szövetséges csapatmegerősítés miatt 17-én a németek visszavonulót fújtak. Október 1-jén már Nápolyt is az amerikaiak ellenőrizték. A britek az Adriai-tenger partján haladt északnyugat felé. A szövetséges előrenyomulás igen lassan folytatódott az Appennini-félszigeten („Csiga offenzíva”), ennek következtében csak január elején érték el a Gustav-vonal kulcspontját, a Monte Cassino hegyét, amelyen a Szent Benedek által a 6. században alapított apátság állt. Itt az offenzíva teljesen elakadt.
A hegyet végül májusban, súlyos veszteségek árán vették be a szövetségesek. Május 23-án a part mentén támadásba mentek át az amerikai-brit páncélos erők, és ezzel egyidejűleg az anziói hídfőből is kitörtek a szövetségesek, és megindultak a nyílt várossá nyilvánított Róma felé, amit június 4-én értek el. Ezután fokozatosan vonultak vissza a németek védvonaltól védvonalig. 1944 augusztusára a front a gót vonalhoz ért, amelyet csak 1944 decemberében hagytak hátra a németek, és a Pó völgyébe vonultak vissza, amit 1945 áprilisában értek el. Végül május 2-án letették a fegyvert a német egységek.
## A háború Afrikában
### Etiópiai front
Az olaszok Északkelet-Afrikában már a világháború kitörése előtt hadjárattal megszerezték Etiópiát, de helyzetük bizonytalan maradt, mivel a helyi ellenállási mozgalom nehezítette az olasz közigazgatás kiépítését. A háború kitörésekor a körülmények még ingatagabbá váltak, mivel tengeri utánpótlási vonalakait folyamatosan támadták a britek.
A briteknek nem volt megfelelő hadereje a térségben, ezért elengedhetetlen volt az etióp partizánok támogatása. Hailé Szelassziéval, Etiópia elűzött császárával megállapodtak, hogy ő irányítja Szudánból az olaszok elleni harcokat. A kezdetekben azonban nem értek el sikereket. Mussolini 1940. június 10-én indította meg a támadást Észak- és Kelet-Afrikában, majd augusztusban elfoglalták Brit Szomáliföldet. 1941 elejére a helyzet megváltozott, a britek jelentősen növelték a kenyai és szudáni csapataik létszámát, így februárban megtámadhatták Olasz Szomáliföldet és Etiópiát. Az olasz csapatokat ekkorra már sikeresen meggyengítették a partizánok. Végül április 6-án a brit erők bevonultak Addisz-Abebába. Május 18-án az olasz csapatmaradványok letették a fegyvert, ezzel valamennyi kelet-afrikai olasz gyarmat elveszett.
### Nyugat-afrikai hadműveletek
Franciaország megszállása után kettészakadtak a francia gyarmatok. Egyes részük a Vichy-kormányt, a másik a szabad francia mozgalmat támogatta. A nyugat-afrikai harcok kirobbantó momentuma az volt, amikor a britek 1940. július 10-én megtorpedózták a francia Richelieu csatahajót Dakarban. Augusztus 6-án Charles de Gaulle, a szabad francia mozgalom vezetője Conakryban egy szárazföldi hadjáratot javasolt Szenegál ellen, de ezt a britek nem támogatták, ezért szeptemberben brit hajókkal közelítette meg Szenegál fővárosát, Dakart. Szeptember 23-án megkezdődnek a hadműveletek a város ellen, de a britek nem tudták megsemmisíteni a várost védő francia hajókat.
A szabad francia mozgalom ekkor Gabonra támadt, ugyanis a közép-afrikai francia gyarmatok közül csak ez nem állt át az ő oldalukra. Október 27-én a Philippe Leclerc vezette kameruni, csádi, kongói sereg megtámadta Gabont. November 12-én elesett a főváros, Libreville.
### Észak-afrikai front
#### Olasz hadjárat Egyiptom ellen
A britek tudták, hogy amikor 1940 júniusában az olaszok hadat üzentek nekik, Egyiptom lesz a célpontjuk, de ekkor csak kisebb összecsapások történtek, ugyanis Mussolini csak szeptember 8-án adta ki a parancsot a támadásra. A csapatok másnap indultak meg Egyiptom felé, majd szeptember 13-án lépték át a líbiai–egyiptomi határt. A britek visszavonultak, és csupán utóvédharcokra szorítkoztak, így az olaszok szeptember 16-ára elérték Szidi el-Baranit, ahol megálltak. A Richard O’Connor vezette brit egységek visszavonultak Marsa Matruh térségébe, ahol védelmi sáncokat alakítottak ki.
Az észak-afrikai olasz győzelemhez elengedhetetlen volt Málta megszállása, amely a britek fontos tengerészeti állomása volt. Ezért az olaszok 1940 nyarán bombázni kezdték a szigetet, de még a németek segítségével is csak részsikereket értek el. A britek és a máltaiak komoly erőfeszítések árán, de ellenőrzésük alatt tudták tartani a stratégiai fontosságú szigetet.
Októberben a britek erősítést küldtek a gyarmataikból. O’Connor december 9-én váratlanul támadásba ment át (Compass hadművelet), szétzilálta az olasz 10. hadosztályt, majd januárban elfoglalta a cyrenaicai városokat, Tobrukot és Bengázit, de február elején a britek megálltak, és haderejük egy részét Görögországba helyezték át.
#### Német-olasz hadjárat Egyiptom ellen
Mussolini Líbia megmentése érdekében kénytelen volt elfogadni a már korábban felajánlott német segítséget. A német 5. könnyű gépesített hadosztály, amelyet később még a 15. hadosztály is követett, február 12-én érkezett meg Tripoliba; az így felállított Német Afrika-hadtest parancsnokává Erwin Rommel altábornagyot nevezték ki.
Rommel csapatai március 31-én indultak meg Egyiptom felé. Április 7-én elfogták O’Connor és Neame tábornokokat, amikor a sofőrjük rossz utat választott. A brit csapatok ekkor az egyetlen védhető erődítménybe, Tobrukba vonultak vissza. Június 15-én a britek megtámadták a németeket (Battleaxe hadművelet), de hamar visszaverték őket, amikor Rommel bevetette a tobruki ostromgyűrű összes harckocsiját. Az ezt követő nyarat mindkét fél a további hadjáratokra való felkészüléssel töltötte. A jelentősen kiegészített brit 8. hadsereg november 11-én ment át újra támadásba (Crusader hadművelet). Rommel kezdetben sikerrel hárította el a Bir el-Gobi elleni támadást, aztán mégis a visszavonulás mellett döntött, noha a britek súlyos veszteségeket szenvedtek. A németek és olaszok – hosszabb-rövidebb időre többször megállva – 1942 januárjáig egészen El-Ageiláig, a korábbi offenzíva kiindulópontjáig hátráltak.
Miközben azonban az előrenyomuló brit csapatok szinte teljesen felőrlődtek, Rommelnek nemcsak sikerült megőriznie erői zömét, hanem még komoly utánpótláshoz, többek között új harckocsikhoz is jutott. Rommel – az előző évihez hasonlóan – váratlan gyorsasággal indította meg újabb ellentámadását. Január 28-án visszafoglalta Bengázit, a brit 8. hadsereg szétzilálva vonult vissza, és csak Tobruktól nem messze sikerült átmenetileg megvetnie a lábát. Május 26-án új offenzíva kezdődött meg, amelyben a németek elsöprő győzelmet arattak, mivel a gazalai csata nyomán sikerült elfoglalniuk a megerősített Tobrukot. Ezután a németek tovább folytatták az előrenyomulást, egészen az el-alameini szorosig. Az első el-alameini csata a németek vereségével végződött, a fáradt katonák és a kevés harcképes páncélosok miatt.
#### A németek kiűzése Észak-Afrikából
Őszre alapvetően megváltoztak a két fél tevékenységét meghatározó hadászati tényezők. A 8. brit hadsereg jelentős felszerelést és egy új, energikus parancsnokot kapott Montgomery tábornok személyében.
Montgomery október 23-án 20 óra 40 perckor kiadta a parancsot a támadásra. A páncélosok azonban nem tudták áttörni a németek arcvonalát. A több napig tartó ütközetben támadások és ellentámadások követték egymást. November 4-én a britek végül sikeresen áttörték a frontot. Ezután a britek 1500 km-t nyomultak előre nyugat felé.
1942\. november 8-án Dwight D. Eisenhower tábornok vezetésével amerikai-angol csapatok szálltak partra Marokkóban és Algériában. Ezzel kezdetét vette a Torch hadművelet. Az addig a Vichy-kormányhoz hű francia csapatok csak minimális ellenállást tanúsítottak, ezzel az afrikai német-olasz erők két tűz közé szorultak. A nyugat felől támadó amerikaiak 1943. április 7-én találkoztak az Egyiptom felől támadó brit 8. hadsereggel, végül 1943. május 13-án a Tunéziába szorított német utóvédcsapatok megadták magukat. A szövetségesek ezáltal ismét használni tudták a Földközi-tengert, és május 26-án befutott az alexandriai kikötőbe az első hajókonvoj.
## A háború Ázsiában és a Csendes-óceánon
### Háború a Közel-Keleten
Miután 1940. június 10-én Olaszország is hadat üzent Franciaországnak és az Egyesült Királyságnak, potenciális célponttá váltak a brit és francia mandátumterületek a Közel-Keleten, mert jelentős olajtartalékok voltak a területen. Az olaszok még ebben a hónapban bombázni kezdték a brit mandátumú Palesztinát. A legjelentősebb bombázás szeptember 9-én volt, amikor Tel-Avivra mértek csapást, és 137-en meghaltak.
1941 áprilisában az új, németbarát iraki kormány megtagadta a britek megsegítését a háborúban, és a tengelyhatalmakhoz csatlakozott. A britek emiatt május 2-án megtámadták az országot. Az irakiak kezdetben hárítani tudták a brit támadásokat, de a hónap végére kapituláltak, és május 31-én fegyverszüneti megállapodást írtak alá az országot megszálló britekkel. Az irakiaknak engedélyezniük kellett a brit csapatok áthaladását az ország területén.
1941 nyarán újabb konfliktus bontakozott ki a Közel-Keleten. Ezúttal Szíriában és Libanonban, amely mandátumterületek a Vichy-Franciaországhoz tartoztak. A britek attól tartva, hogy a németek ugródeszkának használják az egyiptomi hadjárathoz, június 8-án megkezdődött az Exporter hadművelet, amikor a brit csapatok átkeltek a Litani-folyón. Négy nappal később az ausztrál és a Szabad Francia Erők is csatlakoztak a britekhez. Damaszkuszt június 21-én elfoglalták a szövetségesek. Ezután Bejrút elfoglalása következett. Július 9-én a britek délről megindították a hadműveletet. A vichyi francia erők ekkor fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményeztek, és a szövetségesekkel megállapodtak abban, hogy július 12-én éjfél után egy perccel lép életbe. Ugyanezen a napon Bejrút is a szövetségesek kezére került. Az akkói fegyverszünetet követően Szíria a Szabad Francia Erők ellenőrzése alá került.
Miután a Szovjetunió is belépett a háborúba, a szövetségesek a segítségére siettek. A hadianyag-szállítmányokat azonban egy semleges állam, Irán területén kívánták eljuttatni, ezért 1941. augusztus 25-én a szovjetek északról, a britek délről megtámadták az országot, amely szeptember 17-én kapitulált. Az ország északi felét a szovjetek, a déli területeket a britek ellenőrizték egészen 1946-ig.
### Japán délkelet-ázsiai terjeszkedése
Amikor a második világháború kitört Európában, a Távol-Keleten már több éve zajlott a második kínai–japán háború. Egyesek szerint a második világháború kezdete is ennek a háborúnak a kezdetével egyezik meg.
A japánok a kezdeti években sorra foglalták el a part menti területeket, egészen Francia Indokínáig. Miután Franciaország kapitulált, a japánok szeptember 23-án megindították a támadást a gyarmat ellen, és három nap alatt megszállták Francia Indokína északi részét. Japán következő célpontja Burma és Malájföld volt, de az odavezető út Sziámon keresztül vezetett. A japánok 1941. december 8-án megkezdték a hadjáratot az ország ellen, Bangkokot és néhány kikötőt még aznap elfoglaltak. Az ország két hét múlva békét kötött Japánnal, és hadat üzent a szövetségeseknek. Érdekesség, hogy bár a támadás megkezdését Pearl Harbor megtámadásával szinte egy időre, december 8-ára tűzték ki, azonban az időpont az időeltolódás miatt gyakorlatilag a Pearl Harbor-i események előtt egy óra húsz perccel megkezdődött. Thaiföld lerohanása után a csapatok egy része nyugatra, Burma felé vette az irányt, a másik fele délre, Szingapúr felé. A szingapúri csata 1942. február 15-én brit kapitulációval ért végett, majd májusban Burmából is kiszorították a japánok a briteket.
A sziámi hadműveletekkel egy időben Hongkong brit gyarmatvárost is megtámadták a japánok. A helyi erők karácsony estéig kitartottak, de ekkor elfogyott a vízkészletük és a lőszerük, és kénytelenek voltak kapitulálni.
### Japán csendes-óceáni terjeszkedése és Pearl Harbor elleni támadása
A japánok a szárazföldi terjeszkedéssel párhuzamosan a csendes-óceáni szigetvilágban is hódítottak. A sziámi hadjárattal egy időben, a japán haditengerészet megtámadta az amerikai fennhatóság alatt álló Fülöp-szigeteket, Guamot és a nyersanyagokban gazdag, holland fennhatóság alatt álló Holland Kelet-Indiát. 1942 májusára mindhárom területet elfoglalták. A csendes-óceáni hadjáratokkal egy időben, hawaii-i idő szerint 1941. december 7-én a japán flotta megtámadta az USA haditengerészetének Pearl Harbor-i támaszpontját.
Miután Batávia 1942. március 8-án elesett és Holland Kelet-India Japán fennhatósága alá került, a japán csapatok Port Moresby elfoglalását tűzték ki célul, hogy aztán onnan támadhassák meg Ausztráliát. Az amerikaiak azonban megfejtették a japánok rejtjeles üzeneteit, így több hajót tudtak küldeni a térségbe. 1942. május 4-én kitört Korall-tengeri csata, amelyben mindkét részről több repülőgép-hordozó vett részt, a szövetségeseknek – elsősorban az amerikai flottának – sikerült megakasztaniuk az előnyomulást. Ez volt a világ első repülőgép-hordozó csatája.
### A háború fordulópontja Ázsiában
Miután Japán elfoglalta a Csendes-óceán nyugati szigeteit, nekilátott a szigetek védelmének kiépítéséhez. Ehhez a Midway-atollt szemelték ki, mivel ideális bázisnak vélték a járőröző hajók számára. Az amerikaiak megfejtették a japán támadás előtt az ellenség üzeneteit (egy csapdát állítottak, amelyben közölték, hogy a szigeten fogyóban az ivóvíz), és ide tudták vezényelni a Chester Nimitz admirális vezette flottát. A csata 1942. június 4-én kezdődött. A japán gépeket hamar észrevették az amerikai radarok, így néhány komolyabb káron kívül az atoll épségben maradt. A három napig tartó csatában az amerikai flotta (Spruance és Fletcher tengernagyok vezetésével) megsemmisítő vereséget mért a japán hajórajra. Elsüllyedt a japán Akagi, a Kaga, a Hirjú és a Szórjú repülőgép-hordozó, valamint az amerikai Yorktown.
### A japánok visszaszorítása Ivo Dzsimáig
A midwayi csata után a szövetségesek megindították azt az offenzívát, amit a japán hadvezetés már nem tudott megállítani, és ami végül elvezetett Japán kapitulációjához. A guadalcanali hadjárattal kezdődően fokozatosan szorították vissza Japánt az elfoglalt területekről, módszeresen foglalták vissza a szigeteket (szigetről szigetre ugrás taktikája). A harcok 1942 augusztusától 1943 februárjáig tartottak. A japánok a Midway-atoll elleni offenzívával egy időben megtámadták az Aleut-szigeteket. Két szigetet, Attut és Kiskát el is foglalták a hadművelet során. Az amerikaiak a guadalcanali hadjárattal egy időben megtámadták a két elfoglalt szigetet, és augusztus 15-én kiszorították a japánokat a területről. Ezzel véget ért az aleut-szigeteki csata.
1943 márciusában az amerikaiak megtervezték Japán visszaverését a Csendes-óceán szigeteiről. A terv szerint délen Douglas MacArthur, míg északon Nimitz tengernagy seregének kellett előrenyomulnia. November 1-jén MacArthur serege támadást indított a délen fekvő Bougainville-sziget ellen, majd november 20-án Nimitz serege is megkezdte a hadműveleteket a Gilbert-szigeteki Tarawa-atoll ellen. Miután a Gilbert-szigetek mellett a Marshall-szigeteket is elfoglalták az amerikaiak, 1944. június 11-én megkezdték a Mariana-szigetek elfoglalását is. Eközben MacArthur serege Új-Guinea szigetére lépett, és megkezdték a japánok kiűzését. A sziget augusztusra került az amerikaiak kezére.
1944 szeptemberében az amerikaiak eldöntötték, hogy az év végén megkezdik a Fülöp-szigetek elleni hadműveletet. Október 20-án a Leyte-öbölben szálltak partra az amerikai egységek. Az öbölnél olyan nagy volt a tét, hogy a japán kamikazék, az öngyilkos pilóták életüket nem sajnálva amerikai hajókba vezették gépeiket, ám így sem tudták megnyerni a csatát. Megnyílt az út Japán felé. MacArthur 1945. július 5-én bejelentette, hogy a Fülöp-szigetek felszabadultak.
Délkelet-Ázsia szárazföldi térségeiben nem voltak jelentős csaták, mivel a briteket Európa, a japánokat a Csendes-óceánon zajló csaták kötötték le. Kínának az amerikaiak nem tudtak fegyvert szállítani. 1944 januárjában a britek megtámadták a Burmában állomásozó japán erőket, de a dzsungelharcra jól kiképzett ellenséggel nem bírtak, így vissza kellett vonulniuk. Eközben Kínában a japánok a kínai főváros, Csungking felé vonultak. Ez annak a jele volt, hogy a Csang Kaj-sek vezette sereg gyenge volt, szerencséjükre a japán utánpótlási vonalak elnyúltak, így az ellenség megállt. Kína északi részén a kommunisták, élükön Mao Ce-tung, uralták a vidéket, ahol jól kiképzett, fegyelmezett sereget építettek ki.
Burmában 1944 őszén a britek újabb offenzívába kezdtek, hogy kiszorítsák a japánokat az országból. 1945. március 20-án heves harcokat követően elfoglalták az ország közepén található Mandalayt, május 2-án pedig az ország fővárosát, Rangunt.
### A háború befejezése Ázsiában
A burmai hadműveletekkel egy időben, 1944 őszén a Mariana-szigetekről fölszálló amerikai repülőgépek bombázni kezdték Japán városait. Az 1945. március 9-én 334 B–29-es bombázóval Tokió ellen végrehajtott gyújtóbomba-támadásnak becslések szerint 80– halálos áldozata volt.
Az amerikaiak ezután a stratégiai fontosságú Ivo Dzsima-szigetre összpontosítottak. A jelentősen megerősített szigetet 1944 decemberétől bombázták az amerikaiak, majd 1945. február 19-én indult meg a partraszállás. Alig szálltak ki a tengerészgyalogosok a rohamcsónakokból, máris pusztító erejű géppuska- és ágyútűz érte őket. A következő hónapban az amerikaiaknak még így is, hogy többszörös fölényben voltak, teljes légi és tengeri támogatással, minden négyzetméterért meg kellett küzdeniük. A japánok sok száz bunkert építettek a föld alá és kiválóan rejtőzködtek, így az amerikaiak legtöbbször csak holtan látták őket. Március 26-án, 36 nap kemény harc után a maradék védők nagy része egy végső rohamra indult, ahol többségük meghalt.
Ivo Dzsima után a szövetségesek következő célpontja Okinava volt. Ez a sziget nagyjából 500 km-re feküdt Japántól. A csendes-óceáni háború legvéresebb csatája április 1-jén kezdődött. A japánok erősen védték állásaikat, majd mikor látták, hogy elvesztik a szigetet, a katonák többsége az öngyilkosságot választotta a fogság helyett. Június 22-én befejeződött az ellenállás, és július 2-án az amerikaiak biztonságossá nyilvánították a szigetet.
1945 nyarán Truman eldöntötte, hogy beveti az újonnan kifejlesztett atombombát, amitől azt remélte, hogy a háborúnak gyorsan vége lesz. 1945. augusztus 6-án, délelőtt 8 óra 15 perckor a Paul Tibbets ezredes által vezetett (és anyjáról elnevezett) Enola Gay nevű B–29-es bombázó urániumbombát (Little Boy) dobott Hirosimára. Augusztus 9-én, délelőtt 11 óra 02 perckor az amerikaiak ledobták a plutóniumbombát (Fat Man) is Nagaszaki városára. 1945. augusztus 8-án, a potsdami egyezmény megállapodásainak megfelelően a Szovjetunió is hadat üzent Japánnak. A Vaszilevszkij marsall vezette csapatok másnap, augusztus 9-én megtámadták a Mandzsúriában állomásozó japán erőket. Az atombombák és a megkezdett szovjet hadmozdulatok hatására augusztus 14-én Hirohito császár meggyőzte a kormányt, hogy Japán fogadja el a kapitulációs feltételeket. Másnap népével is közölte a japán kapitulációt.
A kapituláció ellenére szovjetek folytatták a hadmozdulatokat. Augusztus 22-én elfoglalták Port Arthur kikötőjét, majd megtámadták a koreai japán sereget. Augusztus 26-án elfoglalták Szahalin szigetét, majd szeptember 1-jén a Kuril-szigetek is szovjet fennhatóság alá került.
A Japán fegyverletételéről szóló egyezményt hivatalosan 1945. szeptember 2-án írták alá a Tokiói-öbölben horgonyzó Missouri csatahajón. A Kínában és Indokínában harcoló egymilliós japán hadsereg hivatalosan szeptember 9-én Nankingban kapitulált Csang Kaj-sek nemzeti erőinek. A Távol-Keleten alacsonyabb intenzitású harcok a japán fegyverletétel után – több esetben még évekkel később – is folytatódtak. Voltak olyan katonák, akik évtizedekkel később adták csak meg magukat. A legtovább harcoló japán katona Onoda Hiroo volt a Fülöp-szigeteken.
## Tengeri hadviselés
### Háború az Atlanti-óceánon (Atlanti csata)
A német és az angol tengeri flotta mérete jelentősen eltért, köszönhetően a versailles-i békeszerződés korlátozásának. A britek nemcsak több hadihajóval, cirkálóval, rombolóval rendelkeztek, de repülőgép-anyahajójuk is volt. Mivel az első világháborúban a brit kereskedelmi hajókat gyakran érték támadások, a britek, hogy ennek megismétlődését elkerüljék, elrendelték, hogy a kereskedelmi hajók konvojokban közlekedjenek. Ennek ellenére így is számos hajó vágott neki a tengernek védtelenül, ugyanis a haditengerészet nem tudott elegendő kísérőhajót biztosítani számukra. Kezdetben a német tengeralattjárók elsősorban a brit vizeken, a felszíni flotta pedig az Atlanti-óceánon tevékenykedett.
Franciaország és Norvégia elfoglalása után a németek használhatták a megszállt országok kikötőit, így megnövekedtek a britek elleni tengeri támadások. A sikerekhez hozzájárult az is, hogy az új tengeralattjáróknak nagyobb volt a hatótávolsága, így a britek nem tudtak légi támogatást adni hajóiknak. 1942-ig a németek jelentős győzelmeket könyvelhettek el, de ekkor a szövetségesek radarral látták el a repülőgépeket, és olyan készüléket szereltek a gépekbe, amelyek képesek voltak a tengeralattjárók csavarzaját érzékelni. Ennek köszönhetően a németek jelentős veszteségeket szenvedtek el, és világossá vált, hogy a tengeren elvesztették a háborút.
### Háború a Csendes-óceánon
A Csendes-óceánon a háború az anyahajókról felszálló repülőgépek és az ellenséges hajóflotta között zajlott. Az első ütközetre a Korall-tengeren került sor, ahol a végeredmény döntetlen lett, mivel mindkét fél elvesztette egyik repülőgép-hordozó hajóját. A japánok ezután a Midway-atollra figyeltek fel, amely, ahogy Nagumo tengernagy írta a csata után, „Hawaii előőrse” volt. Azonban az amerikaiak lelőttek egy japán felderítőt az atoll környékén, és rájöttek, hogy valahol a térségben fog támadni az ellenség. Rejtjelfejtőik hamarosan megfejtettek egy elfogott üzenetet, és kiderítették, hogy valóban a Midway-atoll lesz a célpont. A midwayi csata elején a japánok több repülőgépet semmisítettek meg, mint amennyit vesztettek, de taktikai hibák miatt végül az amerikaiak kerültek ki győztesen. A japánok elvesztették a Szorju és a Kaga repülőgép-hordozókat.
A midwayi csata után az amerikaiak fokozatosan szorították vissza a japán flottát. 1944-ben a Fülöp-szigetek környékén vívott harcok során teljesen szétzilálták az ellenséget, amely ezután már nem volt képes támadásokat végrehajtani. Amikor már Okinavát is elfoglalták az amerikaiak, a japánok kénytelenek voltak öngyilkos pilótákat (kamikaze) bevetni. Az okinavai csata során 1900-at vetettek be, amelyek közül csak 250 érte el a célpontját, és 25 hajót voltak képesek elsüllyeszteni.
Todzso japán hadvezér szerint a tengeralattjárók is hozzájárultak az USA sikeréhez, amely a statisztikák szerint is helytálló. A japán flotta egyharmada (köztük a két utolsó repülőgép-hordozó) a tengeralattjárók torpedóitól semmisült meg.
## Légi hadviselés
A légi hadviselés elsődleges célja, hogy hozzájáruljon egy háborút viselő ország vagy szövetség politikai céljainak eléréséhez. A légierő által végrehajtható cselekmények a politikai és katonai vezetés célkitűzéseinek elérését teszik lehetővé. És bár légierő természetéből fakadóan elsősorban a stratégiai, támadó célok eléréséhez járul hozzá, számos légierő-elméletet fogalmaztak meg annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy pontosan miként lehet a légierő bevetéseit politikai téren realizálni.
### Európa
Az első világháború után minden nagyobb ország komoly légierő-fejlesztést hajtott végre. A második világháború elejére a német Luftwaffe volt a legjobban felszerelve. A lengyelországi és a nyugat-európai német szárazföldi támadások megkezdése előtt pár perccel már bevették a légierőt, hogy az ellenséges gépeket még a repülőtereken megsemmisítsék. Egyúttal a német bombázók komoly kárt okoztak a közlekedési infrastruktúrában és megrongálták a gyárakat. Ezenkívül pszichológiai hatásuk is volt azzal, hogy nagyvárosokra mértek csapást. A vadászgépek a szárazföldi hadműveletekben segítettek. Az angliai csata során elszenvedett vereség, amely főként a radar alkalmazásának köszönhető, megmutatta a németek gyengéit.
A britek másik taktikája az volt, hogy a Spitfire vadászgépeket más körzetekből átvezényelték olyan körzetekbe, ahova a támadásokat várták, és mielőtt a németek elérték volna a kijelölt célpontokat, a vadászgépeiket igyekeztek leválasztani a bombázóiktól, így a britek könnyebben elbántak velük. A brit Hurricane vadászgépek eközben a német bombázókra mértek csapásokat.
A Szovjetunió elleni támadás kezdetekor a németek csak a meglepetésnek köszönhették a sikereiket, azonban nagy hatótávolságú bombázók hiányában nem tudták megakadályozni, hogy a szovjetek új fegyvereket, harckocsikat és repülőgépeket gyártsanak, így lassan több gépet állítottak elő, mint a németek. A szovjetek csak 1943-ban tudták átvenni a légtér feletti ellenőrzést, amikor új módszereket dolgoztak ki a vadászrepülők számára. Ilyen volt a kubán-lépcső, amely a vadászrepülőket 2, 3 és 4 századba szervezték függőlegesen.
Winston Churchill 1941-ben javaslatot tett arra, hogy a stratégiai bombázásokra alkalmas bombázókat gyártsanak, és már ebben az évben megalakultak ezeket a bombázásokat végrehajtó csoportok, bár még jelentéktelen hatásuk volt a hadműveletekre. 1942-ben alkalmazni kezdték a radart a bombázókon, így azok sokkal pontosabban találták el a célpontokat. Miután az amerikaiak beléptek a háborúba, a felfegyverzett B-17-es és B-24-es bombázóknak köszönhetően kevesebb kísérőgépre volt szükség. Ettől kezdve Németország egyetlen városa sem úszta meg a támadásokat, a legsúlyosabb bombatámadást 1945 februárjában, Drezda szenvedte el.
### Ázsia
Ázsiában a légi hadviselés eltért Európától. A Csendes-óceánon zajló tengeri háborúk részben a levegőben dőltek el, ugyanis az itteni stratégia az anyahajókról felszálló repülőgépekre épült. Ezek a gépek ellenséges cirkálókat, rombolókat, anyahajókat süllyesztették el. A kezdeti japán győzelmek hamar múlttá lettek, mivel már 1942 májusában használni kezdték az amerikaiak a radarokat, így gyorsan felfedezték az ellenséges gépeket.
Ázsiában 1944-ben nyílt lehetőségük az amerikaiaknak, hogy Japánt szisztematikusan bombázzák, amikor a Mariana-szigeteket elfoglalták. Ekkor indult meg a B-29-es bombázók sorozatgyártása. Ezekkel a háború végéig óriási veszteségeket okoztak a japánoknak.
## Hadigazdálkodás
Németország 1942 áprilisában hagyta jóvá a fegyver- és hadianyaggyártás új programját, amely a rövidtávú (1 éven belüli) és hosszabb távú (1944 márciusig) részekből állt. A program központi eleme a harckocsik és a repülőgépek gyártása volt. A hadianyaggyártás azonban csak 1943 nyaráig növekedett, ezután a háború végéig csökkenő tendenciát mutatott, a fegyvergyártás viszont 1944-ig növekedett. A fegyvergyártás összefoglaló mutató (1942. január = 100%) 1942-ben 142%, 1943-ban 222% és 1944-ben 277% volt.
Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, Sztálin elrendelte a gyárak áttelepítését az Urál-hegységbe. A hatalmas emberveszteségek miatt a szovjetek nőket állítottak be a futószalagok mögé. 1940–1942 között a munkásnők aránya 38%-ról 53%-ra nőtt. A termelést – a hatalmas veszteségek ellenére is – fokozatosan növelték, a háború második felében meg is haladták a németek által gyártott tüzérségi lövedékek mennyiségét.
Az Egyesült Királyságban a háború elején a hadihajók gyártása növekedett, 1942-től viszont inkább a partraszálló járművekre helyezték a hangsúlyt. A hadihajókkal ellentétben a repülőgépek csak a francia vereség után kaptak nagyobb szerepet, mivel a britek látták, hogy az erős légierővel meg tudják védeni az országot a németektől. 1939-ben majd’ 8000 gépet állítottak elő, míg 1940-ben már került ki a gyárakból. A Henessy-terv szerint inkább vadászgépeket, mint bombázókat kellett előállítani, ami anyagilag kedvezőbb volt, viszont a katonai stratégiát meg kellett változtatni. A harckocsik előállítása a királyságban nem kapott túl nagy hangsúlyt. Az 1944-es franciaországi partraszálláskor bevetették a Cromwell tankokat, amelyek képesek voltak felvenni a küzdelmet, de mégis a Shermant használták inkább a brit seregben is.
Az Amerikai Egyesült Államok 1940-ben kezdte el fokozni a fegyverkezést, amit leginkább a repülőgépgyártás növelése jellemzett. A háború alatt összesen repülőgépet állított elő. Az amerikaiak a brit kapcsolatok miatt a hajóépítést is prioritásként kezelték, és ebben az időben 1000 hadihajót építettek. A harckocsigyártás mértékéről 1942 novemberében döntöttek: harckocsi helyett azonban csak -et állítottak elő a háború végéig. A legelterjedtebb típus a Sherman tank volt.
Az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa 1941. március 11-én megszavazta a kölcsönbérleti törvényt, amelynek révén három év alatt 50 milliárd dollárt adott későbbi szövetségeseinek. A törvény úgy rendelkezett, hogy a kölcsönöket a háború végeztével kell elkezdeni törleszteni, de ez végül nem minden esetben valósult meg, ugyanis a Szovjetunió megtagadta a visszafizetést.
Japán a háború során a tengeri összecsapásokra koncentrált inkább, ezért 1941–44 között 2000–3000 tankot állítottak elő évente. A japánok által favorizált hajó- és repülőgépgyártás növelése 1942 végétől kezdődött. 1944-ben már kétszer annyi repülőgépet állítottak elő, mint 1942-ben, azonban ez a mennyiség is messze elmaradt az angolokhoz vagy a németekhez képest. A háború előtt Japán jelentős flottával rendelkezett, de a háború során egyre nagyobb veszteségeket szenvedett el, hiába gyártották sorra a hadihajókat. 1945-re a japán hadiipar összeomlott, az ország gazdasága pedig a csőd szélére került.
Olaszország a háború kezdetekor tudta tartani a lépést a szövetségeseivel. 1500 páncélost és 3000 repülőgépet állított elő. Fegyvergyártás területén viszont már ekkor le volt maradva, sőt a németektől kellett vásárolnia. A gazdaságot annyira kimerítette a fegyverkezés, hogy 1943-ra áruhiány lépett fel, csökkentek a bérek és megugrott az infláció. A gazdaság a csőd szélére került. Olaszország tulajdonképpen nem volt felkészülve a háborúra.
A fegyvergyártás a háború idején:
## Kollaboráció
A második világháborúban az ideológiák is harcban álltak, így fordulhatott elő, hogy a megszállott területeken a helyiek kollaboráltak a tengelyhatalmakkal. A kollaboránsok között nemcsak egyéneket, de csoportokat, sőt kormányokat is megtalálunk. Sok nő a jobb élet reményében randevúzott német katonával, ugyanis több élelemhez, sőt még luxuscikkekhez is hozzájutott. A háború után azonban ezen nőket kiközösítették, megszégyenítették (pl. levágták hajukat, meztelenre vetkőztették őket).
A Vichy-kormány készségesen együttműködött a nemzetiszocialista Németországgal: a zsidókat szankciók sújtották és az antiszemitizmus legálissá vált 1940 októberétől. A zsidó törvények, az addig teljes értékű zsidó állampolgárokat nem franciáknak, hanem tőlük alsóbbrendűnek sorolta be és őket megfosztotta a francia állampolgárságtól. A törvény a zsidók házainak elkobzásához és koncentrációs táborokba való deportálásukhoz vezetett. A Vichy-kormány a németekkel együttműködve 75 000 zsidót deportált 1942–1944 között.
Norvégia 1940-es német megtámadása után Vidkun Quisling alakított kormányt együttműködve a németekkel. 1942 őszén megkezdték a zsidó polgárok összegyűjtését és deportálását a Német Birodalomba. Végül 770 főt tudtak deportálni, hiszen sokakat az ellenállók átjuttattak a szomszédos Svédországba. Quisling harcolt a norvég függetlenségért, ezt megtárgyalva Hitlerrel, ígéretet kapott, ha vége a háborúnak, a német katonák elhagyják Norvégia területét. A norvég vezetőt a háború végén kivégezték, neve több nyelven az „áruló” szinonimája lett.
Kínában a Japán által megszállt területen 1940. március 30-án Vang Csing-vej alakított kollaboráns kormányt. Csing-vej igyekezett minél nagyobb autonómiát elérni a japánoknál, de kevés sikerrel járt. Ennek oka az lehetett, hogy a japánok továbbra is Csang Kaj-sekben látták a fő szövetségest. A japánok által elkövetett atrocitások és a tényleges hatalom hiánya miatt igen népszerűtlen volt a lakosság körében, és nem befolyásolhatta érdemben a kínai helyzetet. A japánok egyetlen sikere egy nagy létszámú, mintegy félmilliós Kínai Kollaboráns Hadsereg összetoborzása volt, amely segített fenntartani a rendet a megszállt területeken. A japánok kapitulációjakor a kínai kormány is megbukott, és kíújult a kínai polgárháború.
A megszállt Szovjetunió területén is többen döntöttek úgy, hogy együttműködnek a németekkel, sőt még civilek megölésében is segédkeztek. Ilyen volt az 1941 szeptemberében Babij Jarban történt eset is, amikor 33 771 zsidó polgárt mészároltak le. Az ukrajnai kozákok a sztálini terror miatt álltak át a németek oldalára. Belőlük több kozák egységet hoztak létre, akikre a partizánok felderítését bízták. Kaminszkij-brigád (vagy más néven Orosz Felszabadító Néphadsereg, ) a Barbarossa-hadművelet után a Lokoti Autonómia területén működő szervezet, céljuk a kommunisták megbuktatása, ugyanis részben szökött vörös katonák alkották, bár a többség helyi orosz önkéntes volt. A szovjetek előretörésekor visszavonulva először Fehéroroszországban, majd Lengyelországban volt a központjuk. A brigád részt vett a varsói felkelés leverésében, közben nőket erőszakoltak meg, házakat fosztottak ki. Végül 1944 novemberében feloszlatták. Andrej Andrejevics Vlaszov a Vörös Hadsereg fiatal tábornoka 1942-ben német fogságba esett, az életet választva és Sztálin szavait kétségbe vonva átállt az ellenség oldalára. Vezetésével 1944-ben megszervezték a Vlaszov-hadosztályt, amely a háború végén megadta magát az amerikaiaknak. A volt tábornokot ezután a többi szovjet kollaboránssal visszaküldték hazájukba. Vlaszovot a szovjet rendszer árulónak tartotta, éveken át nevét említeni sem volt szabad, s azt több nyilvántartásból törölték. A személyére és szerepére vonatkozó történelmi kutatások, többek közt ezért is, még nem adtak róla lezártnak mondható képet. Hadseregének tagjait – és más szovjet kollaboránst – a nyugati hatalmak, annak ellenére, hogy vélhetően tudták, a biztos halál vár rájuk, visszaküldték hazájukba, java részük munkatáborba került, közülük és az őket segítők közül ezreket (elsősorban ukránokat) lőttek tömegsírokba.
A második világháború idején India a Brit Birodalom része volt, és a japánok megtámadták a gyarmat azon területeit, ahol pár évvel később megalakult Burma. Több ezren úgy képzelték, hogy a japánok majd megadják a régen várt függetlenséget, ezért csatlakoztak a megszállókhoz. Számukra hozták létre az Indiai Nemzeti Hadsereget (, ), amelynek 43 000 tagja volt. A katonák a burmai csatákban vettek részt, de a japánok vereségekor fogságba estek, majd visszaszállították őket hadifogolyként az indiai táborokba, ahonnan később elengedték őket.
Francia Indokína japán megszállásakor a helyi francia vezetők az ellenállás helyett az együttműködés mellett döntöttek, mivel a Vichy-kormány a japánok szövetségesének, Németországnak volt a bábkormánya. A japánoknak is szüksége volt a franciákra, akik régóta kormányozták a területet, így nem volt szükség komolyabb japán katonai alakulatokra a rend fenntartása érdekében. A helyzet 1945 márciusában változott meg, amikor a japánok megdöntötték a francia uralmat, és a helyiek nacionalizmusát kihasználva, támogatták a függetlenségi törekvéseiket.
## Ellenállási mozgalmak
### Partizánok a Balkánon
Albániában az olasz megszállás után elvétve voltak kisebb szabotázsok, az első jelentős partizáncselekedetre 1942 júliusában került sor, amikor az ország összes telefonvezetékét elvágták. A kisebb csoportok („20 zászlóalj”) munkáját 1943 júliusától Enver Hoxha ezredes koordinálta. Amikor a németek vették át a hatalmat az olaszoktól, számos olasz csatlakozott Hoxha partizánjaihoz. A németek nagyszabású hadjáratokat indítottak a helyi ellenállás megtöréséhez, de ők kihasználták az ország földrajzi adottságát, így a németek nem tudták megtörni őket. 1944-ben Hoxhát nevezték ki a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg vezetőjévé. A németek novemberi kivonulása után ő lett Albánia új vezetője, és Albánia kommunista állam lett.
Jugoszlávia területén két németellenes mozgalom szerveződött. Az egyik a Draža Mihajlović ezredes által szervezett csetnikmozgalom, míg 1941 májusától tevékenykedő kommunista partizánmozgalom, amelynek vezetője Tito volt. A németeket meg is lepte, hogy ennyire kiterjedt ellenállási mozgalom volt ezeken a területeken. A csetnikeket 1943-ig támogatta a londoni kormány, majd 1943. május 27-én megérkezett az első angol katonai misszió, amely már a kommunistákat támogatta a csetnikek helyett. Az egyik legismertebb partizán-német csata, a neretvai csata volt, amelyről filmet is készítettek. A háború után a kommunisták vették át az uralmat az újjászervezett Jugoszláviában.
Görögországban a németellenes mozgalom 1941 szeptemberében vette kezdetét, amikor megalapították a Görög Nemzeti Felszabadító Frontot (EAM), amelyet a Kommunista Párt, a Szocialista Párt és az Agrárpárt hozott létre. Később az EAM létrehozta a Görög Népi Felszabadító Hadsereget (ELASZ). Az EAM később együttműködést írt alá a Görög Nemzeti Demokratikus Szövetséggel (EDESZ). A két szervezet azonban 1943 végén egymás ellen fordult, és ezzel kitört a görög polgárháború. Az ELASZ nemcsak a britek által támogatott EDESZ-t szorította vissza, de a németeket is kiűzte az országból. A polgárháború végül 1949-ben ért véget, a kommunisták vereségével.
Romániában a háború alatt a kommunisták csak kisebb szabotázsokat hajtottak végre. Bulgáriában is a kommunisták szervezték a partizánokat. 1942 elejétől volt jelentősebb a partizántevékenység, amikor nemcsak a németek, de a bolgár csendőrség ellen is támadásokat hajtottak végre. 1943 tavaszán a Bolgár Munkáspárt a különböző partizánegységeket a Népfelszabadító Felkelő Hadseregbe integrálta. Egy évvel később már partizán volt az ország területén. 1944 nyarán a kommunisták átvették a hatalmat, és a szovjetek segítségével kiűzték a németeket az ország területéről.
### Partizánok a keleti fronton
A megszállt Lengyelországban már a kezdetekkor megjelentek a partizánok, akik közt nacionalistákat és kommunistákat is lehetett találni. Hivatalosan a londoni emigráns kormány, élén Sikorski tábornokkal irányította a partizánokat. Ők hozták létre a Fegyveres Harci Szövetséget, amely később létrehozta a Honi Hadsereget. A német–szovjet háború kezdete létszámnövekedést eredményezett a partizánmozgalomban. Ezzel együtt a baloldal létrehozta a Népi Gárdát, amely – a Honi Hadsereggel ellentétben – fegyveres harcot hirdetett. A lengyel partizánok több tízezer vagont, illetve mozdonyt, több ezer autót semmisítettek meg a háború folyamán. A háború vége felé a partizánok között már politikai csata bontakozott ki, és a konzervatív nézeteket valló partizánok Varsóban felkelést robbantottak ki, amit levertek a németek. Lengyelországból a szovjetek űzték ki a németeket, és a háború után Lengyelország szocialista ország lett.
Miután a németek 1941 júniusában megtámadták a Szovjetuniót, Sztálin július 3-án felszólította népét, hogy a megszállt területeken partizánok gyengítsék az ellenséget. A szovjet vezetés valójában félt a partizánoktól, hiszen azok akár a kommunista hatalom ellen is tevékenykedhettek, ezért a megszállt területeken a partizánok fő feladata nem a megszállók elleni harc, hanem a szovjet hatalom fenntartása volt. A partizánokat az ország kommunista pártja irányította, majd 1942 májusában, a megnövekedett létszám miatt, létrehozták a Partizánmozgalom Központi Törzsét. Az ország nyugati részén ott voltak főleg partizánkörzetek, ahol sűrű erdőségek, mocsarak, hegyek jellemezték a tájat, és ahol jelentéktelen volt a német jelenlét. A partizánok létszámnövekedéséhez hozzájárult a sztálingrádi győzelem. 1943 végén a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaságban kb. , az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságban kb. partizán tevékenykedett. A partizánok között egyre több volt a közép-európai is. 1944 folyamán, ahogy a front egyre inkább nyugat felé tolódott el, úgy szűntek meg a partizáncsapatok. A partizánok egy része hazatért, másik részük beállt a Vörös Hadseregbe.
A Cseh–Morva Protektorátusban a háború kitörésekor két ellenállási mozgalom alakult ki, az egyiket a kommunista párt támogatta, a másikat a londoni emigráns kormány. Az ellenállók legnagyobb tette az 1942 májusában végrehajtott Heydrich elleni merénylet volt, amit a németek kegyetlenül megtoroltak. 1944 során partizánokat dobtak le a szovjetek mind cseh–morva, mind szlovák területre. Ezek a cseh és szlovák partizánok átállt katonák voltak. 1944 nyarán kirobban a szlovák nemzeti felkelés, amelyet a németek októberben levertek. Az élve maradt partizán a hegyekbe menekült. A szovjetek azonban már közeledtek, és 1945-ben kiűzték a németeket a volt Csehszlovákiából, amely a háború után újjáalakult, és hasonlóan Lengyelországhoz, szocialista állam lett.
Magyarországon az 1944-es német megszállásig nem volt említésre méltó ellenállási mozgalom. Ezután a baloldali erők megalapították a Magyar Frontot, amely felszólította a lakosságot a szabotázsra. Az év őszén több kisebb partizánegység (Petőfi Egység, Rákóczi Egység) megkezdte a fegyveres ellenállást. Végül a szovjetek 1945 tavaszán kiűzték a németeket az ország területéről.
### Ellenállási mozgalmak Olaszországban és Skandináviában
Norvégiában 1942-ben alakult meg a Milorg ellenállási mozgalom, amelynek stratégiája az volt, hogy tájékoztatta a népet a hadi helyzetről. A szabotázsakcióik is jelentősek voltak. Ezek közül a legnagyobb a Norsk Hydro-erőmű felrobbantása volt. A norvég ellenállók fél évvel később a náciknak komoly veszteséget okoztak a nehézvíz-készlet megsemmisítésével. Dániában az ellenállás egészen az 1943-as német hatalomátvételig jelentéktelen volt. Ezután azonban megsokszorozódott az ellenállók száma, és megszervezték a Szabadság Tanácsát. A tanács számos szabotázsakciót hajtott végre, az egyik 1944 júniusi, fegyvergyártó elleni akció után általános sztrájkok törtek ki az országban, és a megszállóknak engedményeket kellett tenniük ahhoz, hogy a sztrájkok véget érjenek.
Olaszországban 1943 szeptemberében kezdődött az olasz ellenállás. Októberben Nápolyban a lakosság felkelt a németek ellen. Nem sokkal később az egész országban tevékenykedtek partizánok, amelyeket a Nemzeti Felszabadító Bizottság irányított. A partizánok a szabotázsakcióikat a hegyekkel tarkított területeken hajtották végre. 1944-ben a németek Észak-Olaszországban teljes erővel megtámadták a partizánokat, és területeket foglaltak vissza tőlük. 1945. április 25-én az utolsó szövetséges offenzíva idején a több mint főt számláló partizánok általános felkelést robbantottak ki. Ezen a napon elfogták Mussolinit, majd három nappal később agyonlőtték szeretőjével, Claretta Petaccival együtt. A szövetséges csapatok odaérkezésekor már nem maradtak német alakulatok a térségben.
### Ellenállási mozgalmak a nyugati fronton
Hollandiában a londoni emigráns kormány irányította az ellenállást, amely (főleg az angoloknak) titkos információkat adtak át és illegális újságokat terjesztettek. A Gestapo a háború alatt megfejtette az ellenállás rejtjelét, így másfél éven át minden Hollandiába érkező ellenállót elfogtak. Belgiumban is az illegális újságokkal szabotálták a német megszállókat, de harci cselekményektől sem riadtak vissza az ellenállók. A partizánok létszáma 1943-ig növekedett, de ekkor elfogták a kommunista párt vezetőit, és meggyengült a szervezet. Amikor a szövetségesek elérték a belga határt, a partizánok is bekapcsolódtak az ország felszabadításába. Később a partizánok között feszülő politikai ellentét miatt a belga kormánynak gyorsan le kellett fegyverezni őket.
Franciaország megszállása után, 1940. június 18-án Charles de Gaulle tábornok Londonban ellenállásra szólította fel a franciákat. Az országban a kommunisták és a Moulin vezette de Gaulle-párti mozgalmak harcoltak a németek ellen. Moulin egységeit a britek is támogatták. 1944 márciusában az ellenálló csoportok létrehozták az Ellenállás Nemzeti Tanácsát. A tanács nem sokkal később megkezdte a szövetséges partraszállást megelőző szabotázsakciókat a németek ellen. A partraszállás után az ellenállók legnagyobb eredménye Párizs felszabadítása volt.
## Jellemző hadviselési módok
A szőnyegbombázást először a spanyol polgárháborúban, az El Mazucó-i csatában vetették be, és később a világháború során többször is alkalmazták. A taktika lényege, hogy egy adott, nagyobb területet szisztematikusan lerombolnak. A legsúlyosabb bombatámadást 1945 februárjában Drezda szenvedte el.
A szárazföldi hadviselés megváltozott, az első világháborúhoz képest nőtt a mobilitás, és több fegyvernemet együttesen használtak. A gyalogságot az első világégés során a harckocsi támogatta, a második világháborúban viszont elsődleges fegyvernemmé lépett elő. A két világháború között komoly fejlesztéseket hajtottak végre rajtuk, melynek során megerősítették a páncélzatukat, növelték a sebességüket.
A radart a két világháború között kezdték fejleszteni, a második világháború elejére számos ország használta már. Az angliai csata során jelentős szerepet kapott a radarok által közölt információk értelmezése és felhasználása. A britek számos radarállomással rendelkeztek, központja Badswey volt. A Pearl Harbor elleni japán támadás reggelén a sziget északi részén található radarállomás operátora repülőgépek jeleit figyelte meg a képernyőn, amit jelzett feletteseinek, de ők a korábbi számos téves jelentés miatt nem vették komolyan. Nem sokkal később a japánok komoly veszteségeket okoztak az amerikaiaknak.
### Jellemző fegyverek
A légtereket a háború során a vadászgépek uralták. A legjobbnak tartott vadászgépek szövetséges részről a P–51 Mustang, a Supermarine Spitfire és a Jak–7/Jak–9, míg a tengelyhatalmak részéről a Bf 109, a Fw 190 és az A6M Zero volt.
A második világháborúban a legelterjedtebb kézifegyver a német Gewehr 98 ismétlőpuska és annak továbbfejlesztett változata, a Karabiner 98k volt. Ez utóbbi volt a legnagyobb számban gyártott német lőfegyver, amelyet a világháborúban használtak. A szovjet Vörös Hadseregben a Moszin–Nagant ismétlőpuska volt nagy számban rendszeresítve, a Magyar Királyi Honvédségben pedig főként a 35 M. és a 43 M. ismétlőpuskákat alkalmazták, a brit nemzetközösségi haderőkben pedig a Lee-Enfield különféle változatait.
Az első világháború tapasztalatai alapján a németek továbbfejlesztették a géppisztolyokat és nagy számban alkalmazták őket. A második világháborúban az Maschinenpistole 40-et használták, és a háború legjobb fegyverének tartották. Öntöltő kézifegyverek sorában a szovjet PPS–41 és PPSZ–43 géppisztolyok, valamint az SZVT–40, a német Gewehr 41 és Gewehr 43 öntöltő puskák voltak elterjedtek a keleti fronton. A nyugati és a déli hadszíntereken a brit STEN-t és az amerikai Thompson-géppisztolyokat alkalmazták leginkább. Közkedvelt fegyvertípus volt amerikai részről az M1 Garand öntöltő puska és a szintén amerikai M1 Carbine rohamkarabély is, amely az első nagy sorozatban gyártott, hadrendbe állított gépkarabélynak tekinthető. Könnyűgéppuskák, golyószórók tekintetében a német MG 34 és MG 42, valamint az FG 42 lett alkalmazva a Wehrmacht részéről, a szovjet csapatok a DP golyószórót, a britek a Bren könnyű géppuskát, az amerikaiak pedig az M1917-et, az M1919-et és a BAR-t alkalmazták.
## Katonai újítások
A második világháború során a légi hadviselésben új korszak kezdődött. Megjelentek a sugárhajtású repülőgépek. Az első ilyen gép a He 178 volt, és 1939. augusztus 27-én szállt fel első ízben. A sorozatgyártása azonban nem kezdődhetett meg, mert a Német Birodalom jelentős termeléskieséssel számolt volna, ha átállnak a sugárhajtású gépekre, ezenkívül az infrastruktúrát is át kellett volna alakítani. A németek csak 1944-ben kezdték meg az Me 262 sugárhajtású gép sorozatgyártását.
1942-től a Manhattan terv keretében olyan bombát igyekeztek kifejleszteni a tudósok, amely a maghasadáson alapult. Az atombombának két fajtáját valósították meg, az egyiknél a plutóniumot, a másiknál az uránt használták fel. 1945-ben be is vetették mindkét fajtáját. Az urániumbombát Hirosimára, a plutóniumbombát Nagaszaki városára dobták le.
A németek második világháború alatt fejlesztették ki a gépkarabélyokat, pontosabban a Sturmgewehr 44-et. A páncélöklöket, azaz a panzerfaustokat 1942-ben alkalmazták először. Az egyszer használatos páncélöklöket a páncélozott harci járművek ellen vetették be. A nagyobb hatótávolságú panzerschreckek (páncélrémek) előállításához az amerikai bazookát vették alapul, így született meg a Raketenpanzerbüchse 54.
Az Atlanti-óceánon a németek kifejlesztették a farkasfalka taktikát, amelynek lényege az volt, hogy több tengeralattjáró támadott meg egy-egy konvojt. A kezdetekben komoly sikereket értek el a németek, azonban a szövetséges szonárok és radarok megjelenésével súlyos veszteségeket szenvedtek el. A Csendes-óceánon zajló tengeri háborúk részben a levegőben dőltek el, ugyanis az itteni stratégia az anyahajókról felszálló repülőgépekre épült. Ezek az ellenséges cirkálókat, rombolókat, anyahajókat süllyesztették el. A kezdeti japán győzelmek hamar múlttá lettek, mivel már 1942 májusában használni kezdtek az amerikaiak radarokat, így gyorsan felfedezték az ellenséges gépeket.
A gépesített hadviselés elméletét a két világháború között fektették le. Ennek lényege: a páncélos harckocsik gyors, szárazföldi támadásával megsemmisíteni az ellenséget. Az első gépesített avagy páncélos hadművelet a Fall Gelb volt, amikor német páncélos ékek átkeltek az Ardennek hegységen, és hátulról bekerítették a szövetséges főerőket, amelyek Franciaország északi részén és Belgiumban harcoltak. A szovjeteknél Tuhacsevszkij A korszerű hadászat kérdései és A háború új kérdései című műveiben foglalkozik a mély hadműveletekkel. Szerinte a hadműveletek széles vonalon mély behatolással történnek, így az ellenséget nem lehet egy döntő ütközetben legyőzni, hanem a csoportokat egymást követve kell felszámolni. A németeknél Heinz Guderian Achtung! Panzer! (magyarul Riadó! Páncélosok! ill. Vigyázat! Páncélosok! címmel jelent meg) című művében foglalkozott vele. Szerinte a siker titka a megfelelő terep, a kellő számú harckocsi, a meglepetés, a szükséges szélességi és mélységi tagolás. A brit Charles Fuller a frontvonal áttörésével foglalkozik. Szerinte az ellenség védelmén két ponton kell betörni, majd innen kiindulva szétzilálni azt. Védelem tekintetében Fuller a két U betű elméletét tartja a legjobbnak, amely szerint egy fő védelmi és egy előretolt védelmi terepszakaszt kell kiépíteni. A két terepszakasz között kell az ellenséget felderíteni, a fő védelmi szakasz előtt pedig meg kell állítani az ellenséget, majd a harckocsik ellenlökésével megsemmisíteni azt.
A szovjetek a két világháború között a Nebelwerfer rakétavető mintájára kezdték el fejleszteni a később katyusaként elnevezésű fegyvert. A 82 mm-es rakéták egy teherautóra szerelt síneken siklottak fel. A fegyver előnye az egyszerűsége volt, viszont pontatlanul lehetett vele célozni, és sok időbe telt az újratöltése. Első alkalmazása 1941. július 14-én volt a fehéroroszországi Orsa település mellett.
A világháború során vetettek be először légideszant-egységeket, vagyis repülőgépekkel szállítottak ejtőernyős lövész és ejtőernyős tüzér egységeket a frontvonal mögé. Kezdetben a németek vetették be, majd 1941-től a britek is fejleszteni kezdték ezt az új harci módszert, és létrehozták az SAS alakulatokat. Az amerikaiak a japán támadás után láttak hozzá légideszant-alakulatok felállításához.
A világháborúban használták először harcokhoz a helikoptereket. A németek 1941-ben fejlesztették ki a Fl 282-t, a Kolibrit. A német iparterületek bombázása miatt azonban kevés gép készült el.
## Háborús propaganda
A háború folyamán mindkét fél élt a propaganda eszközeinek szinte teljes tárházával.
Az Amerikai Egyesült Államok több mint különböző fajtájú plakátot nyomtatott. Ezeket a plakátokat legtöbbször közintézmények környékén helyezték ki, és témái között a toborzás, a haditermelés növelése szerepeltek. Számos képregény is született propaganda célból. Superman a német nyugati falat (Siegfried-vonal) támadta meg. Az ország olyan szórólapokat nyomtatott, amelyeket repülőgépekkel juttattak el ellenséges területre, hogy az ottani lakosságot és katonaságot megadásra késztessék. Hollywoodban filmeket is készítettek, ahol az olaszokat, a németeket, a japánokat ellenszenves tulajdonsággal ruházták fel. Bemutattak olyan filmet, ami a kémek ténykedéséről szólt; volt olyan film is, amelyben egy angliai háziasszony háborús éveit jelenítették meg. A rádiót arra is használták, hogy a kódolt üzeneteket célba juttassák.
A britek is hasonló módszereket használtak. A rádióban 23 nyelven sugározták propagandaanyagaikat.
A németek is előszeretettel használták a plakátokat, amelyeket heroikus realista stílusban készítettek. A Völkischer Beobachter (Népi figyelő) című újság volt a nácik hivatalos lapja, amelyben saját hőseiket dicsőítették. Számos filmet is készítettek, de ezek többségét a háború előtt forgatták. A híradók nem az igazságról, hanem a németek igazságáról tájékoztattak.
## Veszteségek
A második világháború halálos áldozatainak pontos számát sosem lehet megtudni, a pontatlan nyilvántartások miatt. A számítások szerint kb. 75 millió halálos áldozata volt, köztük 20 millió katona és 40 millió civil. A civilek közül sokan az éhezések, bombázások, betegségek és népirtás következtében haltak meg.
A Szovjetunió egyes számítások szerint 27 millió főt veszített a háború alatt, beleértve a 8,7 millió katonai halottat, akik közül 5,7 millió orosz, 1,3 millió ukrán volt. A Szovjetunió-béli civil lakosság háborús veszteségeivel kapcsolatban több becslés is létezik: a statisztikai és demográfiai adatok megbízhatatlanok; a legújabb orosz kutatás 13,7 millió civil áldozattal számol, de létezik 6,7 milliós becslés is. Mások 46 millióra teszik az összesített szovjet veszteséget.
Németország katonai vesztesége 5,3 millió fő volt, akik főleg a keleti fronton és a németországi harcokban estek el.
Az összes halálos áldozat 85%-a – főként kínai és szovjet – szövetséges, míg 15%-a tengelyhatalmi személy volt. Ehhez hozzájárult a japán és német háborús bűnök által megölt emberek száma. A náci faji és megszállási politikának 11 és 17 millió civil áldozata volt közvetve és közvetetten. A holokauszt során kb. 5–6 millió zsidót öltek meg, rajtuk kívül 2–3 millió szovjet hadifogoly, kétmillió lengyel, másfél millió roma, fogyatékos, másként gondolkodó, homoszexuális és Jehova tanúja is a náci rezsim áldozatává vált. Az usztasák majd , főleg szerbet, kisebb részt zsidót és cigányt öltek meg.
A Luftwaffe civil területek felett, főleg olyan nagyvárosokban, mint London, Rotterdam és Varsó, valamint a szövetségesek drezdai, tokiói és hamburgi bombázásai komoly csapást okoztak. A németországi bombázások több mint civil életét követelték.
## Békekötések
A második világháború Magyarország, Finnország, Bulgária, Olaszország és Románia számára 1947. február 10-én, a párizsi békeszerződések aláírásával zárult le.
Magyarországon a békében nagyrészt az 1937-es határok álltak vissza. Kivételt képez a Kárpátalja elvesztése, átadása a Szovjetuniónak. Magyarországot kötelezték további három település (Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár) és az úgynevezett Pozsonyi hídfő átadására, hogy ezzel Csehszlovákia számára biztosított legyen Pozsony biztonsága.
A Szovjetunió lényegében az 1941 eleji határait kapta vissza, vagyis az 1939-es helyzethez képest Romániától megkapta Besszarábiát és Észak-Bukovinát, Finnországtól Karéliát, Lengyelország keleti részét, valamint a balti államokat. 1941-hez képest további területek kerültek szovjet fennhatóság alá, mint Kelet-Poroszország északi része és a világháború alatt Magyarországhoz tartozó Kárpátalja, így először kerültek a Szovjetunióhoz a cári Oroszországon kívül eső területek.
Lengyelország, mivel a győztes oldalon harcolt, elméletileg nem fejezhette volna be a háborút területveszteséggel, azonban Sztálin nem adta vissza az 1939-ben elragadott területeket. Helyette kárpótlásul Lengyelországhoz csatoltak német területeket, Kelet-Poroszország déli részét, Nyugat-Poroszország szinte teljes egészét, a teljes Sziléziát, valamint Pomeránia keleti részét.
Olaszország elvesztette afrikai gyarmatait, Franciaországnak és Jugoszláviának területeket kellett átengednie, és Görögországnak át kellett adnia Dodekániszoszt. Biztosítania kellett a sajtószabadságot, a vallásszabadságot és a szabad véleménynyilvánítást.
Németországot és Ausztriát a négy győztes nagyhatalom, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország és a Szovjetunió négy-négy megszállási zónára osztotta. A két főváros, Berlin és Bécs szintén négyhatalmi ellenőrzés alá került. Később az amerikai, az angol és a francia megszállási zónából létrejött a Bizóna, majd az NSZK, a Német Szövetségi Köztársaság, a szovjet megszállási zónából pedig a Német Demokratikus Köztársaság (NDK).
A párizsi béke a vesztes európai országokat, Olaszországot, Finnországot, Magyarországot, Bulgáriát, valamint a háború végén átálló Romániát hatalmas jóvátétel kifizetésére kötelezte a győztes országok részére.
Németország és Japán nem volt a párizsi békét aláíró országok között. Japán 1951. szeptember 8-án írt alá békeszerződést San Franciscóban 48 állammal, de a Szovjetunió és Kína nem volt jelen. Japán és Kína 1978-ban írta alá a béke- és barátsági szerződést. A Kuril-szigetek körüli területi vita miatt a Szovjetunióval, illetve annak utódállamával, Oroszországgal Japán a mai napig nem írt alá békeszerződést, így a háború jogi szempontból még nem teljesen zárult le. Németország és a Szövetséges Hatalmak 1990 szeptemberében kötöttek békét.
## Következmények
### Közvetlen
A második világháború idején néhány politikus belátta, hogy szükség van egy nemzetek feletti szervezetre, amely őrködik a békén és azon, hogy a világ biztonságos legyen. 1945-ben ebben a szellemben hozták létre az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Mára a Föld szinte összes országa tagja a szervezetnek.
A második világháború után a szovjetek által megszállt országokban a szovjetbarát pártok vették át az uralmat, és saját országukban a tervgazdaságra tértek át. A kommunizmus előretörését segítette az is, hogy a szegénység és az éhínség miatt az emberek hinni akartak az eszme által ígért gyors fejlődésben. A fejlődés elősegítésére George C. Marshall amerikai külügyminiszter egy gazdasági programot dolgozott ki, ez volt a Marshall-terv, amelyet a kommunizmus előretörése miatt is szorgalmaztak. Ennek keretében a romokban heverő Európa gazdaságainak az Amerikai Egyesült Államok jelentős segélyt folyósított 1948–1952 között, amivel viszont a szovjet érdekszféra országai „elvből” nem éltek.
Az 1939-es népességi adatok alapján a második világháborúban a Föld lakosságának 3,17 százaléka halt meg. A háborúban részt vevő államok közül legkisebb emberveszteséget az USA szenvedte el. Az amerikai áldozatok száma 420 ezer volt.
A vesztes Németországot és Ausztriát, illetve azok fővárosát, Bécset és Berlint szovjet, francia, brit és amerikai érdekeltségű zónákra osztották fel. A nyugati szövetségesek a saját zónáikat egyesítették, viszont a szovjetek nem csatlakoztak ehhez, és szovjetbarát kormányt juttattak a zónájuk élére. Ezekből 1949-ben létrejött az NSZK és az NDK. A korábbi szövetségesek így két táborra szakadtak. Az egyik oldalon a kapitalista Nyugat állt az USA vezetésével, a másik oldalon a tervgazdálkodásos Kelet, élén a Szovjetunióval. Az ezt követő korszak a hidegháborúnak, avagy a kétpólusú világ korszakának nevezhető.
A szellemi jóvátétel részeként mind a szovjetek, mind az amerikaiak és a britek kulcsfontosságú német szakértőket és tudósokat toboroztak (vagy hurcoltak el), hogy saját tudományos és fejlesztési programjaikban vegyenek részt, hasznosítsák a Németországban megszerzett ismereteiket. Elsősorban rakétatudósokat, főleg a V-2 programban részt vevő fejlesztőket próbálták megszerezni, de számítottak az egyéb fegyverrendszerek, navigációs és radartechnológiai szakemberekre is, csakúgy, mint például a biológiai fegyverekhez értő vagy speciális ismeretekkel rendelkező orvosokra.
Az amerikai toborzási program a Gemkapocs művelet névre hallgatott, ennek keretében 1946. szeptember 3-tól 1990-ig mintegy 1600 német szakembert helyeztek át az Egyesült Államokba, például Wernher von Braunt és az ő rakétafejlesztési csapatát. Ők fejlesztették a náci Németországban az Aggregat 4 program keretein belül a Vergeltungswaffe V-2 rakétáikat is. Jelentős szerepet képviseltek később az amerikai űrprogramban, például a Saturn V rakéta fejlesztésében.
A szovjetek hasonló célú programja az Oszoaviahim művelet volt, melynek kezdetén egy akcióban, amit az NKVD speciális egységei 1946. október 22-én hajtottak végre, több mint 2200 német szakembert (családtagjaikkal együtt 6000 személyt) hurcoltak el a Szovjetunióba.
Kelet-Közép-Európában a háború után kollektívan bűnösnek mondták ki a németeket a világháború kirobbantásáért. Ezért 1945-ben német nemzetiségű emberekkel vagonok indultak el a szülőföldjükről a német zónák felé. Csehszlovákiában és Lengyelországban a nagyhatalmak is támogatták a kitelepítéseket. Csehszlovákiában az 1945-ben életbe lépő Beneš-dekrétumok a németeken kívül a magyarokat is kollektívan bűntették.
A vesztes államokat (Románia, Olaszország, Magyarország, Bulgária, Finnország) jóvátétel megfizetésére kötelezték, ez Magyarország esetében 300 millió dollárra rúgott. A jóvátételeket rendszerint tárgyi eszközökkel, gabonával stb. teljesítették. Ausztria jóvátételt nem fizetett, viszont az ott található német vagyont elkobozták a szövetségesek. Az osztrák függetlenség (1955) után a nyugati hatalmak és a szovjetek kárpótolták Ausztriát.
Ázsiában a világháború idején meggyengült brit, francia és holland gyarmatosítók új helyzettel találták szemben magukat: a gyarmatok függetlenséget akartak. 1945-ben az indokínai államok kikiáltották függetlenségüket, amit a franciák nem ismertek el, így egy évvel később kitört a nyolc évig tartó indokínai háború. Végül a gyarmattartóknak el kellett hagyniuk a területet. Indonézia függetlenségét is 1945-ben kiáltották ki, de a gyarmattartók vissza kívánták állítani a régi rendet, amelynek következménye a négyéves függetlenségi háború lett, indonéz győzelemmel. Indiában több évszázada harcoltak a függetlenségért. 1947-ben a britek kivonultak a gyarmatról, amelyet ezután felosztottak több független államra. Palesztinát a háború után felosztották volna egy zsidó és egy arab államra, de végül csak a zsidó állam jött létre 1948. május 14-én. Ez ellenérzést váltott ki a palesztinokból, akiknek a mai napig nincs önálló államuk, és szemben állnak Izraellel.
### Közvetett
A második világháború után Európában eltökélték, hogy véget vetnek az öldöklésnek és pusztításnak a jövőben. 1949-ben ezért létrehozták az Európa Tanácsot, amely az első lépést jelentette a szorosabb együttműködés felé. Az 1950-es években néhány nyugat-európai állam összehangolta gazdaságát, ezzel megteremtve a Közös Piacot vagy más néven az Európai Gazdasági Közösséget. A tagországok között a személyek, áruk és szolgáltatások szabadon mozoghatnak.
## Háborús bűntettek
A világháború legnagyobb háborús bűntette a holokauszt, amelynek során több millió embert öltek meg, többségében zsidókat. Martin Gilbert szerint a 7,3 milliós európai zsidóság 78%-át, vagyis körülbelül hatmillió embert végeztek ki. A zsidókon kívül 3,5 millió szovjet hadifogoly, kétmillió lengyel, másfél millió cigány, fogyatékos, másként gondolkodó, homoszexuális és 5000 Jehova tanúja is a náci rezsim áldozatává vált. A németországi hadifoglyok 1,2%-a, míg a japán hadifoglyok 37%-a halt meg. A japán fegyverletétel után brit, holland, amerikai és 56 kínai fogoly szabadult a japán hadifogolytáborokból.
Az amerikai elnök 1942. február 19-én aláírta a 9066-os elnöki rendeletet (Executive Order 9066), amely szerint az amerikai japánokat, németeket, olaszokat internálják. A rendelet által a kanadai és az amerikai kormány több mint amerikai állampolgárt zártak koncentrációs táborokba.
A második világháború során egyik fél sem tartotta be teljes mértékig a genfi egyezményeket. A japánok 731-es alakulata hadifoglyokon próbálta ki a biológiai és kémiai fegyvereket, sőt élveboncolást is végrehajtottak embereken. Dr. Josef Mengele az auschwitzi koncentrációs táborban az egypetéjű ikreken hajtott végre kísérleteket, hogy magasabb rendű fajt hozzanak létre a nácik.
A háborús bűntettek sokszor a bosszúból eredtek. 1944 decemberében történt a malmedyi mészárlás, amelyben SS-katonák 150 amerikai katonát öltek meg, miután többen szökni próbáltak. Ezután az amerikaiak 200 német hadifoglyot gyilkoltak meg.
Több millióra tehető azon nők száma, akiket a háborúban megerőszakoltak. Mind a szövetségesek, mint a tengelyhatalmak katonái tömegesen becstelenítették meg a megszállt területen élő lányokat és asszonyokat. A németek prostitúcióra kényszerítették a nőket, az amerikaiak, franciák és szovjetek is hasonlóan kegyetlenül bántak velük. Ellenük azonban sosem emeltek vádat, mivel a meggyalázott nők nem tettek feljelentést, sőt szégyellték azt, ami velük történt, ezért sokan öngyilkosságba menekültek. Az erőszak miatt nagyszámú magzatelhajtásra került sor az elfoglalt országokban, akik pedig megszülték gyermeküket, azokat gyakran megbélyegezte a társadalom.
Az atombomba kapcsán többen, köztük a washingtoni Amerikai Egyetem Nukleáris Tanulmányok Intézetének vezetője, Peter Kuznick is úgy gondolták, hogy a bomba bevetése az emberiség ellen elkövetett bűntettnek minősül. A támadások során japán halt meg. A terrorbombázásokat általában is háborús bűncselekménynek lehet tekinteni, amelyet mind a britek, mind az amerikaiak gyakran alkalmaztak. A brit terrorbombázások bevallottan a civil lakosság ellen irányultak, a német morál megtörése céljából.
1942 januárjában Újvidéken a magyar csendőrség és a Magyar Honvédség razzia keretében több száz szerbet ölt meg azzal az indokkal, hogy partizánok voltak. A razzia leállítását követően elítélték a felelősöket, de azok vagy megszöktek, vagy kisebb büntetésben részesültek. A háború után több személyt – köztük Szombathelyi Ferenc vezérezredest, aki egyébként hadbíróság elé állította a felelősöket közvetlenül az incidens után – kiadtak Jugoszláviának, ahol kivégezték őket. A világháború végén a Vajdaságba bevonuló kommunista partizánok több tízezer magyar civilt öltek meg a délvidéki vérengzések során, részben a szerbek elleni razzia miatt, részben a kollektív bűnösség jegyében. Bleiburg közelében 1945. május 14–16-án a hadifoglyok és menekültek ellen irányuló népirtásban több mint főt gyilkoltak meg partizánok. Misha Glenny brit újságíró usztasa és menekült haláláról ír, Vladimir Žerjavić horvát újságíró szerint a halálos áldozatok száma 45– fő.
A SZK(b)P Központi Bizottságának Politikai Bizottsága 1940. március 5-én hozott döntését végrehajtva a Belügyi Népbiztosság (NKVD) egységei a Szovjetunió területén lévő hadifogolytáborokban raboskodó lengyel (részben tartalékos) tiszteket és főtiszteket végeztek ki Katinyban, Kalinyinban (ma Tver) és Harkovban. A katyńi vérengzés áldozatainak számát a különböző becslések 15 és 22 ezer fő közé teszik. A háború után a Szovjetunió a jaltai konferencián kötött egyezmény alapján kelet-európaiak millióit vitte kényszermunkára. Magyarországról a 2002-ig föllelt források alapján 101 ezer férfit és 29 ezer nőt hurcoltak el málenkij robotra. 2005 végéig az orosz Háborús Emlékbizottság szakemberei 66 277 fő, a táborokban meghalt fogoly nevét találták meg a dokumentumokban. A foglyok többségének halálát nem lehet dokumentálni, mert a gyűjtőtáborokban vagy a kiszállítás közben haltak meg.
### Perek
A háború után a tengelyhatalmi háborús bűntettek elkövetői ellen perek sora kezdődött, de szövetséges tiszteket nem vontak felelősségre az általuk elkövetett háborús bűnökért.
Az első perre 1945. november 20-án került sor. Ez volt a nürnbergi per. A vádlottak a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, a Kriegsmarine, a Wehrmacht főbb vezetőiből, valamint egyéb funkcionáriusokból tevődtek össze. Kezdetben 24 főt jelöltek a vádlottak padjára, de ez a szám – különböző okok miatt – a per kezdetére kevesebb lett. E per folyamán vizsgálták a különböző szervezetek szerepét (Gestapo, SS, SD), és ítéletet is mondtak felettük. A főbűnösök pere 1946. október 1-jén ért véget. Az ítélet: 12 fő kötél általi halál, hét fő letöltendő börtönbüntetés, három fő felmentés. Tíz halálraítélten 1946. október 16-án hajtották végre az ítéleteket – Martin Bormannt távollétében ítélték halálra, Hermann Göring október 15-én öngyilkos lett.
Ázsiában az 1946. május 5-től 1948. április 6-ig tartó tokiói perben mondtak ítéletet a háborús bűnösök felett. Két vádlott természetes halált halt a per során, hét személyt akasztás általi halálra ítéltek. Az ítéleteket 1948. december 23-án hajtották végre a szugamói börtönben. A többi vádlott legalább hétévi börtönbüntetést kapott, többen életfogytiglanit, de 1954–1955-ben mindenkit szabadon engedtek. Sigemicu Mamoru 1950-ben amnesztiával szabadult.
Kelet-Közép-Európában is számos per zajlott. Csehszlovákiában 1946–1948 között főt ítéltek el. Romániában a nemzetárulási per keretében Ion Antonescut és hat társát halálra ítélték. Ezenkívül, a kommunista hatalom megszilárdítása okán, több antikommunista is börtönbe került. A kommunista Lengyelországban több nácit ítéltek el, köztük Rudolf Hößt. A szovjetek által elkövetett katyńi mészárlást azonban politikai okok miatt nem vizsgálták ki. Magyarországon 1945-ben felállították a népbíróságokat. Céljuk a magyar háborús bűnösök elítélése volt. 1950-ig működtek, de később is voltak háborús bűntetteket feltáró perek. Kb. vádlottból főt ítéltek el, és 1948. március 1-jéig 322 halálos ítéletet hoztak. Köztük volt Sztójay Döme, Bárdossy László, Imrédy Béla, Szálasi Ferenc.
A magyarok ellen elkövetett délvidéki népirtást elkövetőket nem vonták felelősségre, a szerb parlament – a magyar kormány kérésére – 2013. június 21-i rendkívüli ülésén elfogadott egy, a délvidéki magyarok ellen 1944–45-ben elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot.
## A világháború a művészetekben
A második világháború krízise és azt az követő válság olyan nagy hatást tett az emberiségre, mint például korábban a Fekete halál, elgondolkodtató kérdéseket tett fel az emberiségnek az irodalomban, a zene-, képző- és filmművészetekben egyaránt. Utóbbi terén jelentős például a Brüsszeli 12 Biciklitolvajok, vagy Rossellini Róma, nyílt város című filmje, Tarkovszkij Iván gyermekkora, de a magyar filmművészetben is számos feldolgozást láthatunk, például Valahol Európában, a téma azonban 50 év elteltével is foglalkoztatja a filmművészeket, például Jeles András: Senkiföldje.
Lásd még: :Kategória:Második világháborús filmek
A magyar költészetben Radnóti Miklós és Pilinszky János dolgozta fel legjelentősebben a 2. világháborút.
A második világháború jelentős hatást tett a zeneművészekre, például Bartók életművén is megmutatkozik, a háború során leginkább Dmitrij Sosztakovics nyúlt a témához többek között 7. szimfóniája szentelt ennek.
A világháborúhoz kapcsolódó számos filmet forgattak. Ezek közül a legnagyobb elismerést, az Oscar-díjat öt film kapta meg a legjobb filmek kategóriájában. 1953-ban a Most és mindörökké című film az első, amely megkapta a világháborúról szóló művek közül. A filmben két szálon futó szerelmi történetet mesélnek el a Pearl Harbor-i csata előestéjén. 1957-ben a Híd a Kwai folyón című alkotás lett a második díjazott, amelyben a Burmában található Kwai-folyó feletti hidat kívánják felrobbantani az angol hadifoglyok. A harmadik, az 1970-ben bemutatott Patton tábornok vagy más címmel A tábornok volt. Ebben a filmben George Patton tábornok háborús éveit mutatja be. A negyedik az 1993-ban díjat kapott Schindler listája, amelyben Oskar Schindler zsidókat alkalmaz a gyárában, ezzel 1100 ember életét menti meg. Az ötödik a 2010-ben Oscar-díjat kapott A király beszéde, amely VI. György brit király beszédhibáinak kezeléséről szól, és végső soron a háborús beszédének sikerével ér véget.
Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kapott életművéért, melynek igen fontos állomása volt a második világháborúhoz kapcsolódó holokauszt borzalmait bemutató Sorstalanság című regény.
A videójátékok megjelenésével számos gyártó a második világháborúhoz kapcsolódó témát dolgozott fel. Ismertebb videójátékok: Battlefield 1942, Call of Duty, Medal of Honor: Allied Assault, Commandos. |
76,472 | Carl Friedrich Gauss | 26,947,126 | null | [
"1777-ben született személyek",
"1855-ben elhunyt személyek",
"MTA-tagok",
"Német csillagászok",
"Német fizikusok",
"Német matematikusok",
"Számelmélészek",
"Égi mechanika"
] | Carl Friedrich Gauss (Gauß) (Braunschweig, 1777. április 30. – Göttingen, 1855. február 23.) német matematikus, természettudós, csillagász. Munkásságának elismeréseként „a matematika fejedelme” névvel illetik.
Kiváló tehetségű, sokoldalú tudósként a tudomány számos területének fejlődéséhez járult hozzá, így a számelmélethez, az analízishez, a differenciálgeometriához, a geodéziához, a mágnesességhez, az asztronómiához és az optikához. Olyan komoly hatása volt a matematika és a természettudomány több területére, hogy Euler, Newton és Arkhimédész mellett minden idők egyik legnagyobb matematikusaként tartják számon.
Csodagyerek volt; kisgyermekkori, meghökkentő érettségéről anekdoták keringenek. Még csak tinédzser volt, amikor első áttörő matematikai felfedezéseit elérte. 21 évesen fejezte be élete fő művét, a Disquisitiones Arithmeticae-t, ami döntő szerepet játszott a számelmélet tudományágként való megszilárdulásában, és máig formálja ezt a területet. Csillagászként kiszámította a Ceres törpebolygó pályáját, és kidolgozta a perturbációelméletet.
## Életpályája
### Fiatalkora
Gauss Braunschweigben született, a németországi Braunschweig-Lüneburgi hercegségben (ma Alsó-Szászország része), műveletlen alacsonyabb osztálybeli szülők egyetlen gyermekeként. A legenda szerint tehetsége már hároméves korában megmutatkozott, amikor fejben kijavított egy összeadási hibát, melyet apja akkor vétett, amikor papíron számolta a pénzügyeket.
Egy másik híres történet, amely a szájhagyomány útján átalakult, arról szól, hogy az általános iskolai tanára, J. G. Büttner diákjait azzal akarta lefoglalni, hogy 1-től 100-ig adják össze az egész számokat. A fiatal Gauss mindenki megdöbbenésére másodpercek alatt előrukkolt a helyes megoldással, megvillantva matematikai éleselméjűségét: a számsor alá visszafele leírta a számokat, majd az oszlopokat összeadta, így azonos összegeket kapott: 1 + 100 = 2 + 99 = 3 + 98 = 101 stb., ami összesen 50 darab különböző számpár x 101 =5050 eredményhez vezetett (minden számpár kétszer szerepel) (lásd a számtani sorozatokat és az összegzést).
II\. Károly braunschweig–wolfenbütteli fejedelem ösztöndíjat adományozott Gaussnak a Collegium Carolinumba (ma Technische Universität Braunschweig), ahova 1792 és 1795 között járt, innen pedig a Göttingeni Egyetemre ment, ahol 1795 és 1798 között folytatta tanulmányait, amelyek alatt önállóan újra bizonyított számos fontos tételt; 1796-ban tört be a tudományos életbe, amikor sikerült megmutatnia, hogy bármely olyan szabályos sokszög, amely oldalainak száma Fermat-prím (és következésképpen azok a szabályos sokszögek is, melyek oldalszáma előállítható különböző Fermat-prímek és 2 valamelyik hatványának szorzataként) megszerkeszthető körző és vonalzó segítségével. Ez jelentős felfedezés volt a matematika egyik fontos területén; a szerkesztési problémák az ókori görögök óta foglalkoztatták a matematikusokat. Gauss olyannyira elégedett volt ezzel az eredménnyel, hogy azt kérte, egy szabályos tizenhétszöget véssenek a sírkövére. A sírköves ezt visszautasította, állítva, hogy a bonyolult szerkesztés alapvetően úgy nézne ki, mint egy kör.
1796 valószínűleg a legtermékenyebb év volt mind Gauss, mind a számelmélet számára. A tizenhétszög szerkesztését március 30-án publikálta. Az osztási maradékok azonosságán alapuló kongruencia relációját bevezetve megteremtette a moduláris számelméletet, igencsak megkönnyítve sok nehéz számelméleti probléma kezelését. Híres tételét a kvadratikus reciprocitásról április 8-án bizonyította. Ennek a figyelemre méltó tételnek a segítségével a matematikusok meghatározhatják a megoldhatóságát bármely másodfokú kongruenciának. A prímszámtétel, melyet május 31-én sejtett meg, használható képet ad a prímszámok egész számok közti eloszlásáról. Gauss július 10-én azt is észrevette, hogy bármely pozitív egész felírható legfeljebb három háromszögszám összegeként, majd naplójába lefirkantotta a híres szavakat: „Heuréka! num=Δ+Δ+Δ.” Október 1-jén publikált egy eredményt polinomok megoldásainak számával kapcsolatban, amely 150 évvel később végül a Weil-sejtéshez vezetett.
### Élete derekán
1799-es disszertációjában Gauss egy bizonyítást adott az algebra alaptételére. Ez a fontos tétel azt állítja, hogy minden legalább elsőfokú, valós vagy komplex együtthatós polinomnak van komplex gyöke. Más matematikusok már megpróbálták bizonyítani előtte, például d’Alembert is. Gauss disszertációja az összes korábbi bizonyítás kritikáját tartalmazta és adott egy újat. Saját maga jelölte ki ennek egy gyenge pontját: feltételezett egy algebrai görbékre vonatkozó szemléletes állítást. Azt ígérte, ezt precízen igazolja majd egy későbbi cikkében, ez a cikk azonban sohasem született meg. Gauss életében még három bizonyítást adott ezen tételre, részben valószínűleg disszertációjának hiányosságai miatt; az utolsó, 1849-es bizonyítása mai mércével mérve nagyon precíz. Próbálkozásai útközben nagymértékben letisztították a komplex számok fogalmát.
1800-ban publikálta máig is használatos húsvétképletét.
Gauss a számelmélethez is jelentősen hozzájárult 1801-es könyvével, a Disquisitiones Arithmeticae-vel, amely a moduláris aritmetika tiszta bemutatását tartalmazza, valamint a kvadratikus reciprocitás tételének első két bizonyítását. Ugyanezen év január 1-jén Giuseppe Piazzi olasz csillagász felfedezte a Ceres törpebolygót. Ez a momentum sarkallta Gausst arra, hogy megírja munkáját a kisbolygók nagybolygók által megzavart mozgásának elméletéről, amelyet végül 1809-ben publikált Theoria motus corporum coelestium in sectionibus conicis solem ambientum (a Nap körül kúpmetszetekben mozgó égitestek mozgásának elmélete) címen. Piazzi még csak néhány hónapja figyelte a Cerest, három fokon át követve az égen, amikor az átmenetileg eltűnt a Nap ragyogása mögé. További hónapokkal később, amikor a Ceresnek ismét meg kellett volna jelennie, Piazzinak nem sikerült megtalálnia: a kor matematikai eszközei nem voltak képesek egy pozíciót extrapolálni ilyen csekély mennyiségű adatból (három fok a teljes keringési pálya kevesebb, mint egy százalékát teszi ki).
Gauss, aki ekkor 23 éves volt, hallott a problémáról, így hát nekiveselkedett. Három hónap intenzív munkát követően, 1801 decemberében megjósolt egy pozíciót a Ceresnek – épp egy évvel az első megfigyelése után – és ez fél fokra pontosnak bizonyult: Zách János Ferenc 1801. december 31-én Gothában, majd egy nappal később Heinrich Olbers Brémában is újra felfedezte a kisbolygót. Zach megjegyezte, hogy „Doctor Gauss intelligens munkája nélkül lehet, hogy soha többé nem találtuk volna meg a Cerest.” A Cereshez kapcsolódó számításai alapján kidolgozta a perturbációelméletet.
Számításai közben olyannyira modernizálta a 18. század pályajóslásának nehézkes matematikáját, hogy a néhány évvel később Az égitestek mozgásának elmélete címen publikált műve a csillagászati számítás mérföldkövének számít. Ez bevezette a Gauss-féle gravitációs állandót, tartalmazta a legkisebb négyzetek módszerének hathatós kezelését, amelyet mind a mai napig használnak minden tudományágban a mérési hiba hatásának minimalizálására. Gauss ezt a módszert 1809-ben be tudta bizonyítani a normális eloszlású hibák feltétele mellett (lásd a Gauss–Markov-tételt). Az eljárást Adrien-Marie Legendre már korábban, 1805-ben leírta, de Gauss azt állította, hogy ő már 1795 óta használta.
Bár a herceg addig fizetéssel támogatta, nem mert teljesen a kegydíjra támaszkodni, továbbá úgy vélte, hogy a tiszta matematika nem annyira fontos, hogy támogatást érdemeljen. Így keresett egy csillagászi állást, és 1807-ben a göttingeni csillagászati obszervatórium csillagászprofesszora és igazgatója lett, s e posztokat élete végéig megtartotta.
Az 1810-es évek végén Gausst megkérték arra, hogy hajtson végre geodéziai vizsgálatot a Hannoveri Királyságban, hogy összekapcsolódjon a meglévő dán térképhálózattal. Gauss örömmel elfogadta a felkérést és személyes gondjaiba vette a vizsgálatot, nappal méréseket végzett, éjszakánként rendszerezte az eredményeket, felhasználva rendkívüli szellemi kapacitását a számításokra. Rendszeresen írt Schumachernek, Olbersnek és Besselnek, jelentve a haladását és problémákat fejtegetve. A vizsgálat részeként Gauss feltalálta a heliotrópot, amely a Nap sugarainak visszaverésével működött, tükörkészletet és egy kis teleszkópot felhasználva.
Gauss azt is állította, hogy felfedezte a nemeuklideszi geometriák lehetőségét, de sohasem publikálta. Ez a felfedezés jelentős paradigmaváltás volt a matematikában, mivel megszabadította a matematikusokat attól a tévhittől, hogy Euklidesz axiómáinak alkalmazása az egyetlen út a geometria következetessé és ellentmondásoktól mentessé tételére. Ezeken a geometriákon végzett kutatások vezettek többek között Albert Einstein relativitáselméletéhez, amely a világegyetemet nemeuklidesziként írja le. Barátja, Bolyai Farkas (akivel Gauss még diákként örök barátságot fogadott) éveken keresztül hiába próbálta bizonyítani a párhuzamossági axiómát Euklidesz többi geometriai axiómájából. Bolyai fia, Bolyai János 1829-ben fedezte fel a nemeuklideszi geometriát; a munkáit 1832-ben publikálta. Miután ezt látta Gauss, azt írta Bolyai Farkasnak: „Ezt dicsérni saját magam dicséretével járna. Mivel a munka teljes tartalma ... szinte teljesen megegyezik saját gondolataimmal, amelyek az utolsó 30-35 évben lefoglalták az agyamat.” Ez a be nem bizonyított állítás nagy terhet helyezett Bolyai Jánossal való kapcsolatára, aki úgy gondolta, hogy Gauss ellopta az ő ötletét.
A hannoveri vizsgálat később a Gauss-eloszlás (amelyet normál eloszlásként is ismernek) kidolgozásához vezetett, a mérési hibák leírására. Sőt, ez felkeltette Gauss érdeklődését a differenciálgeometria iránt (ez a matematikának egy, görbékkel és felületekkel foglalkozó ága). Ezen a területen egy fontos tétellel állt elő: a theorema egregiummal (latinul „nevezetes tétel”), amely a görbület fogalmának egy fontos tulajdonságát állapítja meg. Hétköznapi nyelven a tétel azt állítja, hogy a felület görbülete teljes egészében meghatározható szögek és távolságok mérésével a felületen; azaz a felület görbületi viszonyainak, s ezáltal a háromdimenziós térbe való „beágyazottságának” módja anélkül is megismerhető, hogy a felületből kilépnénk, és magát a teljes teret is ismernénk.
### Kései évek, halála és utóélete
1831-ben Gauss gyümölcsözően működött együtt Wilhelm Weber fizikaprofesszorral; ez új ismeretekhez vezetett a mágnesség terén (beleértve a mágnesség mértékegységeinek kitalálását) és Kirchhoff huroktörvényének felfedezéséhez az villamosságtanban. Gauss és Weber az első elektromos távírót 1833-ban készítette el, amely az obszervatóriumukat a göttingeni fizikai intézettel kapcsolta össze. Egy mágneses obszervatóriumot építtetett az obszervatórium udvarán és Weberrel megalapította a „mágneses egyesületet” (magnetischer Verein), amely a Föld mágneses mezőjének mérését támogatta szerte a világon. Kifejlesztett egy módszert a mágneses mező horizontális intenzitásának mérésére, amely egészen a 20. század második feléig használatban volt és elősegítette a Föld mágneses mezője belső (mag és kéreg), valamint külső részének (magnetoszféra) elkülönítésének matematikai elméletét.
Gauss a németországi Göttingenben hunyt el, a Hannoveri Királyságban (ma Alsó-Szászország része), 1855-ben, és ott az Albanifriedhof temetőben hantolták el. Az agyát megőrizték, és Rudolf Wagner tanulmányozta, aki 1492 gramm tömegűnek és 219 588 cm2 felszínűnek találta. Továbbá magas fejlettségi szintű agytekervényeket is találtak benne, amellyel a 20. század elején zsenialitását magyarázták.
### Családi élete
Gauss magánéletét beárnyékolta szeretett első feleségének, Johanna Osthoffnak a korai, 1809-ben bekövetkezett halála, amelyet nem sokkal később egyik gyermekük, Louis halála követett. Gauss depresszióba zuhant, amelyből sosem épült fel teljesen. Újranősült, elvette első feleségének egyik barátnőjét, Friederica Wilhelmine Waldecket (Minna), de ez a házasság nem sok örömöt szerzett neki. Mikor 1831-ben hosszú betegség után második hitvese is eltávozott az élők sorából, egyik lánya, Therese vette át a háztartás vezetését, és ő gondoskodott Gaussról egészen a halála napjáig. Gauss édesanyja 1817-től 1839-ben bekövetkezett haláláig az ő házában élt.
Gaussnak hat gyermeke született, mindkét feleségétől három. Johannától (1780–1809) Joseph (1806–1873), Wilhelmina (1808–1846) és Louis (1809–1810). Gyermekei közül állítólag Wilhelmina örökölte a legtöbb tehetséget tőle, ám ő hamar elhunyt. Minna Waldecktől született Eugen (1811–1896), Wilhelm (1813–1879) és Therese (1816–1864). Eugen az Egyesült Államokba emigrált, miután 1832 körül összeveszett apjával, végül, missouri St. Charlesban telepedett le, ahol a közösség igen megbecsült tagjává vált. Wilhelm valamivel később telepedett le Missouriban, először farmerként tevékenykedett, majd később a cipőiparban gazdagodott meg, St. Louisban. Therese apja haláláig a háztartást vezette, majd negyvenévesen férjhez ment.
### Személyisége
Gauss buzgó és szorgalmas maximalista volt. Egy jellemző (de nem igaz) anekdota szerint Gausst egyszer egy nagyon bonyolult számítás közepette félbeszakították azzal, hogy a felesége haldoklik, mire ő így felelt: „Szóljatok neki, hogy várjon amíg befejezem!” Nem volt termékeny író, nem engedte azokat a műveit publikálni, amelyek szerinte még nem voltak teljesen készek és kritikán felüliek. Ez a hozzáállás személyes mottójának köszönhető: „pauca sed matura” (keveset, de érettet). Egy, a személyes naplóiról készült tanulmány megállapította, hogy valóban több fontos matematikai fogalmat fedezett fel évekkel vagy évtizedekkel azelőtt, hogy azt kortársai publikálták volna. A prominens matematikatörténész, Eric Temple Bell 1937-ben azt állította, hogy ha Gauss felfedte volna összes eredményét, a matematika ötven évet haladt volna előre.
Egy másik kritika azt sérelmezi Gauss-szal kapcsolatban, hogy nem támogatta ifjú követőit. Alig-alig dolgozott más matematikusokkal együtt, sokak zárkózottnak és barátságtalannak tartották. Bár fogadott maga mellé néhány tanítványt, köztudott volt róla, hogy nem szeretett tanítani (állítólag csak egyszer vett részt egy tudományos konferencián, 1828-ban, Berlinben). Azonban tanítványai közül mégis többen befolyásos matematikusokká váltak, mint például Richard Dedekind, Bernhard Riemann és Sophie Germain.
Gauss általában nem jött ki jól férfi rokonaival. Apja azt szerette volna, ha nyomdokaiba lép, azaz kőműves lesz. Nem támogatta Gauss matematikai és tudományos iskoláztatását, így Gausst elsősorban édesanyja segítette erőfeszítéseiben. De ugyanígy voltak nézeteltérései fiaival, akik közül kettő az USA-ba emigrált. Nem akarta, hogy bármelyik fia matematikai vagy tudományos pályára lépjen, nehogy „beszennyezzék a családi hírnevet”. Eugennel való konfliktusa különösen keserű volt. Gauss Eugent ügyvédnek akarta taníttatni, de őt a nyelvek érdekelték. Volt egy összetűzésük egy bál körül, amelyet Eugen tartott, de Gauss nem akarta kifizetni. A fiú dühösen távozott Amerikába, ahol meglehetős sikereket ért el. Jó pár évbe beletelt, mire a róla Gauss barátaiban és kollégáiban kialakult képet ellensúlyozni tudta sikereivel.
Gauss mélyen vallásos és konzervatív ember volt, a monarchiát támogatta Napóleon ellenében, akit a forradalom kinövésének tartott.
## Emlékezete
1989-től 2000 végéig az ő arcképe és egy normál eloszlású görbe szerepelt a német tízmárkás bankjegyen. Németország három róla megemlékező bélyeget is kibocsátott. A fent látható 725-ös bélyeget 1955-ben, halálának 100. évfordulója alkalmából bocsátották ki; az 1246-os és az 1811-es bélyeget 1977-ben, születésének 200. évfordulóján adták ki.
G. Waldo Dunnington egész életében Gausst tanulmányozta: rengeteg cikket írt, 1955-ben publikálta életrajzát is: Carl Friedrich Gauss: Titan of Science (A tudomány óriása). Ezt a könyvet 2004-ben, majdnem 50 év után ismét kiadták.
Gauss Daniel Kehlmann német-osztrák író sikerregényének, A világ fölmérésének egyik központi figurája.
A Holdon a Gauss-krátert az ő tiszteletére nevezték el, ahogyan az 1001 Gaussia aszteroidát is.
A matematikában több fogalom is őrzi a nevét:
- Gauss-egészek, azok az $a+bi$ alakú komplex számok, ahol $a$ és $b$ is egész
- Gauss-összeg
- Gauss-lemma
- Gauss–Lucas-tétel
- Gauss-eliminációnak nevezik a lineáris egyenletrendszerek megoldásának egyik lehetséges módszerét.
- A normális eloszlást szokás Gauss-eloszlásnak is nevezni.
- A sztochasztikus folyamatok egy speciális esetét Gauss-folyamatnak nevezik.
- A differenciálgeometria egyik lényeges fogalma a Gauss-görbület, ami a felületek belső geometriájának fontos invariánsa.
- Gauss–Osztrohradszkij-tétel
- Gauss–Seidel-módszer
- Gauss–Krüger-féle vetületi rendszer, melyet jelenleg is sok helyen használnak a térképészetben
- Gauss-gömb, mely az ún. kettős vetítést alkalmazó ellipszoidi vetületeknél játszik alapvető szerepet
- Gauss (mértékegység) – a róla elnevezett mágneses térerősség egysége
- Gauss-féle első és második alapmennyiség – differenciálgeometriai fogalmak
## Magyarul megjelent művei
- Bolyai Farkas–Gauss Frigyes Károly levelezése; szerk. jegyz., életrajz Schmidt Ferenc, Stäckel Pál; MTA, Bp., 1899
- A Bolyai-Gauss levelezés. A teljes levelezés első gyűjteményes kiadása; szerk. Nagy Ferenc; Bolyai–Better–Püski, Bp., 2004 (Bolyai akadémia könyvtár)
- Bolyai Farkas és Carl Friedrich Gauss levelezése. A teljes levelezés első magyar fordítása; szerk. Nagy Ferenc, ford. B. Fejér Gizella, átdolg. Pálinkás János; Bolyai–Better–Püski, Bp., 2015 (Bolyai akadémia könyvtár) |
19,584 | Abda | 26,849,460 | null | [
"A Mosoni-síkság települései",
"Győr vármegye települései",
"Győr-Moson-Sopron megye települései"
] | Abda község Győr-Moson-Sopron vármegyében, a Győri járásban, Győr központjától légvonalban 8 km-re nyugatra. A jó közúti és vasúti helyzetű, Győr agglomerációjához tartozó 3026 fős (2011) település 2013 óta a Börcsöt és Ikrényt is magában foglaló közös önkormányzat székhelye. A település szomorú irodalomtörténeti nevezetessége, hogy 1944 novemberében határában gyilkolták meg az erőltetett menetben nyugatra tartó Radnóti Miklós költőt és munkaszolgálatos társait. A mészárlás Rábca-parti helyszínén található a költő emlékműve, a település jelentősebb építészeti-művelődéstörténeti értékei a Szeplőtelen Szűz Mária-oszlop (1700), a Nepomuki Szent János-szobor (18. század), a Szent József-templom (1845, klasszicista) és a főutca 19. századi parasztbarokk népi lakóházai. A község folyó- és állóvizei horgászásra, a Holt-Rábca vidéke és az ártéri erdők természetjárásra alkalmasak.
Abda a Mosoni-sík és a Csornai-sík találkozásánál, a Rábca és a Mosoni-Duna által közrezárt, a régmúlt korokban vízjárta síksági területen fekszik. Az ember szórványos megtelepedésének nyomai az újkőkorszak óta ismertek. A mai település elődje a „bécsi nagyúton” a 11. században létesített és a 12. századtól vámszedő helyként ismert Rábca-híd mellett alakult ki az Árpád-korban. Az először 1153-ban Obda néven említett falu birtoklásán a 13. századtól a szentmártoni bencések és a győri székeskáptalan osztoztak. A 16. századtól a kizárólag a káptalan által birtokolt falu lakói a hídőrségnek tett szolgálataik fejében mentesültek a földesúri terhek alól. A török hódoltság időszakában több ízben feldúlták a végvidéken fekvő Abdát, ezért 1588-ban kisebb tarisznyavár épült a Rábca-hídnál, amelynek német őrsége a 17. században több ízben sanyargatta a környék lakóit. A Rákóczi-szabadságharc során, 1707-ben a kurucok lerontották az abdai várat, ezt követően a békés növekedés évszázada köszöntött a falura. 1739-ben önálló római katolikus egyházközség lett, és népiskolája is megkezdte a működést. Az egyre gyakoribb árvizek elől 1830-ban a falu a Rábca-parttól 2 kilométerrel nyugatabbra, mai helyére költözött, itt épült fel 1845-ben Szent József-temploma. A szabadságharc során, 1849. június 28-án egy kisebb vesztes csatára került sor az abdai hídnál. A jobbágyfelszabadítás, a bécsi országút és a vasútvonal kiépülése, majd a folyamszabályozások következtében a 19. század második felétől Abda megerősödött. A zöldségtermesztéssel, szántóműveléssel és állattartással foglalkozó paraszti kisbirtokok mellett három uradalom határozta meg a falu gazdasági életét (Káptalanmajor, Pillingérpuszta, Szentkeresztpuszta), ezeknek köszönhetően jelentek meg az első ipari üzemek is a településen (téglagyár, szeszgyár stb.). A lakónépesség növekedésnek indult, az első és a második világháború pusztító harci cselekményei is szerencsésen elkerülték a települést. Az 1930-as évektől a lakosság egyre nagyobb része a közeli nagyváros, Győr ipari létesítményeiben talált munkát. Az 1959-ben megalapított termelőszövetkezet kezdeti sikertelenségei után a kunszigeti termelőszövetkezettel való 1973. évi egyesülés után a település mezőgazdasága felvirágzott, emellett melléküzemei (kavicsbánya, lakatosműhely stb.) és egyes győri középvállalatok abdai üzemegységei (mezőgazdasági gépjavítás és -gyártás, virágkertészet, húsüzem stb.) az 1980-as évekre szintén nyereségesek lettek. A kedvező közlekedési adottságokkal, nagy nemzetközi átmenőforgalommal rendelkező településen az 1980-as évek végétől kibontakozott a kiskereskedelmi tevékenység, a bécsi országút mentén kialakult a híres-hírhedt abdai bazársor, a 85-ös út elágazásánál pedig a sok vendéget vonzó, egy Il–18-as repülőgép fedélzetén berendezett vendéglátó centrum (Elvis park). Virágzásuknak az M1-es autópálya 1996. évi átadásának következményeként az átmenőforgalom csökkenése vetett véget.
A 21. században lakosságszámában és infrastruktúrájában fejlődő község, általános iskolával, óvodával és bölcsődével, művelődési házzal, könyvtárral, egészségházzal, postával, takarékszövetkezettel, több vendéglátó és szállásadó hellyel. A határban folyó szántóművelés és a melegházi virágkertészet mellett az ipari tevékenység helyi zászlóshajói a gépgyár, a húsüzem és a kavicsbánya.
## Fekvés
Abdát átszeli az 1-es főút, Győr városközpontjától 8, Mosonmagyaróvárétól 30 kilométerre fekszik. A település külterületén, az 1-es főúttól indul ki a Győr és Sopron közötti 85-ös főút, illetve az M85-ös autóút; ez utóbbin keresztül Csorna 30, Kapuvár 52, Sopron pedig 93 kilométeres autóútra esik Abdától. A település gyors összeköttetését az ország távolabbi, központi helyzetű területeivel az M1-es autópálya biztosítja, amelynek 129-es Győr-nyugati csomópontja a faluközponttól 5 kilométeres autózással érhető el; az autópályán a 134 kilométerre lévő Budapest mindössze másfél órás autózással elérhető. Abda vasúton a Budapest–Hegyeshalom–Rajka-vonalon fekszik saját vasúti megállóhellyel. A közeli nagyobb települések közül közvetlen autóbuszjárattal érhető el Győr, Lébény, Mosonmagyaróvár és Csorna.
Az Abdával határos települések a következők: keleten és délkeleten Győr, délen Ikrény, délnyugaton Börcs, északnyugaton Öttevény és Kunsziget, északon Győrzámoly, északkeleten pedig Győrújfalu. Közúti összeköttetése a szomszédos települések egy részével közvetlen, az 1-es főúttal Győrhöz (8 km) és Öttevényhez (5 km), a 85-ös főúttal Ikrényhez (10 km) kapcsolódik, Börccsel (4 km) pedig a 85101-es út köti össze. Északi szomszédai, a Szigetközben fekvő Győrújfalu (12 km) és Győrzámoly (15 km) csak kerülővel, Győrön – hosszabb kerülővel Kunszigeten – át közelíthetőek meg.
## Földrajz
### Domborzat és vízrajz
Abda a Kisalföldön, a Győri-medence legmélyebben fekvő keleti szegélyén, a Mosoni-sík délkeleti peremén fekszik, de külterületének déli része már a Csornai-sík földrajzi kistáj része. A településmag 117 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, közigazgatási területének – egyúttal a Mosoni-síknak – legalacsonyabb, 113 méteres pontja a település keleti határában, a soproni út elágazásánál található. A falukörnyék a Mosoni-Duna által kialakított hordalékkúp délkeleti esésű, déli peremlejtőjénél terül el, a Rába hordalékkúpjának támaszkodó nyugat–keleti irányú, ártéri helyzetű lapályon. A geológiai fúrások az aljzatban a Keleti-Alpokhoz tartozó alsó paleozoos metamorf kőzeteket harántoltak. A későbbi Kisalföld a Rába-vonal mentén a középső miocénban erőteljes süllyedésnek indult, majd a kialakult medencében miocén tengeri üledékes képződmények, pannóniai korú tavi üledékek halmozódtak fel. Az ezt követő időszakban már a folyóvízi üledékképződés dominált: a pleisztocén és a holocén során lerakódtak a Duna hatalmas hordalékkúpjai. A felszín közelében középső és felső pleisztocén korú folyóvízi kavics, homok jellemzi a község területét és annak déli határát a Rábca völgyéig. Északra és keletre, valamint délnyugaton foltokban a fiatalabb, holocén korú homok és kavics előfordulása jellemző. A folyóvízi rétegek vastagsága a Rábca völgyében meghaladja a 10, a falu északnyugati határában a 25 métert is; e durvatörmelékes képződményeknek a kavicsbányászat ad gazdasági jelentőséget. Ezt a felszínen a Mosoni-sík délkeleti tájaihoz hasonlóan öntésiszap, réti csernozjom borítja, amelyet délnyugaton, a Holt-Rábca Börcs felőli, gyenge lefolyású laposán agyagos öntéstalajok és lápos réti talajok foltjai váltanak fel.
A falu a Mosoni-Duna vízgyűjtő területén fekszik, amely egyúttal kb. 4 kilométeren keresztül a település északkeleti közigazgatási határát is alkotja, Abda északi határában pedig egykori holtágainak meanderező maradványai figyelhetőek meg. Árhullám az Alpok kora tavaszi hóolvadása (jeges ár), illetve a bőséges nyári esőzések (zöldár) idején vonul le a folyón. A település életében fontosabb szerepet játszik a Mosoni-Duna jobb oldali mellékvize, a Rábca, amelynek kb. 6,5 kilométeres torkolati szakasza esik Abda területére. A ma már szabályozott folyó a 19. századig a Mosoni-Duna és a Rába hordalékkúpjai közé eső vizenyős lapályon, a mai falu déli határában kanyargott. A meanderező ágak déli oldalain kisebb dűnék és ármentes szigetek alakultak ki. A Mosoni-Duna másik jobb oldali mellékvize, az Öttevényi-csatorna (helyi nevén Holt-Duna vagy Horcsi) a település északi és északnyugati határában, a Mosoni-Duna egykori holtágmaradványában kanyarog. Abda jelentősebb állóvizei a Rábca egykori medrei, keleten az Öreg-Rábca (38 ha), délen és délkeleten a Holt-Rábca (12 ha), valamint a mesterséges Abdai-kavicsbányatavak (mindkettő 13-13 ha) és az Abdai-horgásztó (3 ha). A pleisztocén kori vastag kavicsos altalajrétegekben tározott talajvíz felszíne jellemzően 4-6 méter mélyen helyezkedik el.
### Éghajlat
Mérsékelten meleg, száraz éghajlatú vidék. Az évenkénti napsütéses órák száma 1900 óra felett alakul, ebből a nyári évnegyed részesedése 770, a télié 180 óra. Az évi átlaghőmérséklet +10,0, a vegetációs időszakban +16,8 Celsius-fok, a hőmérséklet havi középértéke januárban –1,1, júliusban +21,0 Celsius-fok. A Mosoni-sík egészét tekintve évente 560 milliméternyi csapadék hullik a régióra, a keleti peremvidéket ennél valamivel kevesebb csapadék éri, sokéves átlagban az 550 millimétert sem éri el. Ebből a vegetációs időszakra 310-320 milliméter jut, a legcsapadékosabb időszak a május–július közötti évnegyed, a legszárazabb hónap a január. A hótakarós napok évenkénti száma 30 körül alakul. A Duna-völgy fekvése és a vidék északnyugati irányú nyitottsága határozza meg a Dévényi-kapun beáramló szelek uralkodó északnyugati irányát, 3-3,5 m/s-os átlagos szélsebességgel.
### Élővilág
Növényföldrajzi szempontból Abda az Alföld flóravidékén (Pannonicum) belül hozzávetőlegesen a Kisalfölddel átfedett Arrabonicum flórajárás területéhez tartozik. Az intenzív szántóművelés alatt álló területen a természetes növénytakaró csak foltokban, a Rábca és a Mosoni-Duna árterében és holtágmaradványai környékén maradt fenn. Jellemző növénytársulások a magas sásrétek, a mocsárrétek, a bokorfüzesek és a fűz-nyár ligetek. Állományalkotó vízinövényfajok a vízi rucaöröm (Salvinia natans), az egyszerű békabuzogány (Sparganium emersum), a fésűs békaszőlő (Potamogeton pectinatus), a virágkáka (Butomus umbellatus), a kanadai átokhínár (Elodea canadensis), a sárga vízitök (Nuphar luteum), a vízjárta területek társulásaiban gyakori a karcsú bajuszfű (Heleochloa alopecuroides), a mocsári perje (Poa palustris), a csigolyafűz (Salix purpurea), a tavi lórom (Rumex hydrolapathum), a rozsdás rózsa (Rosa rubiginosa), az alacsony füzény (Lythrum hyssopifolia), a borzas lednek (Lathyrus hirsutus), a széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine), a mocsári aggófű (Senecio paludosus), a nyílt gyepeken és töltéseken megtalálható a vetési zsellérke (Thesium dollineri), a nagylevelű kutyatej (Euphorbia platyphyllos) és a pusztai kutyatej (Euphorbia seguieriana), az illatos ibolya (Viola odorata), a nagy ördögbocskor (Caucalis latifolia), a magas kígyószisz (Echium italicum), a borostyánlevelű veronika (Veronica hederifolia), a mezei varfű (Knautia arvensis), a gyermekláncfű (Taraxacum officinale), az egynyári cicó (Thymelaea passerina), a pemete gyöngyajak (Leonurus marrubiastrum), a parlagi sömörje (Neslia paniculata), a szép zörgőfű (Crepis pulchra), a vetési konkoly (Agrostemma githago) és a ligeti csillagvirág (Scilla vindobonensis).
Állatföldrajzi szempontból a térség szintén a Pannonicum tartomány Arrabonicum faunajárásához tartozik. A falut környező ligeterdők és vizes élőhelyek védett emlősfajai közé tartozik a nyuszt (Martes martes), az európai vidra (Lutra lutra) és az eurázsiai hód (Castor fiber), de a magyarországi emlősfauna több más közönséges képviselője is megtalálható a területen. A fészkelő madárfajok közül kiemelendő a fekete harkály (Dryocopus martius), a nádirigó (Acrocephalus arundinaceus), a foltos nádiposzáta (Acrocephalus schoenobaenus), a szárcsa (Fulica atra), a vízityúk (Gallinula chloropus) és a különböző récefélék (Anatidae). A kétéltűfaunából az 1940-es években a barna ásóbékát (Pelobates fuscus), a mocsári békát (Rana arvalis) és a kecskebékát (Rana esculenta) írták le Abda környékéről. A falu körüli vízjárta mélyedésekben honos a vágó csík (Cobitis taenia).
A település északkeleti határában húzódó, a Mosoni-Dunát kísérő mozaikos ártéri erdők 1987 óta a Szigetközi Tájvédelmi Körzet védelme alatt állnak. Helyi jelentőségű természetvédelmi terület nem található Abdán. A település környéki természetes-vizes élőhelyek védelme, a helyi ökoturizmus fejlesztése, az illegális szemétlerakás elleni küzdelem céljából 2005-ben alakult meg a Holt-Rábcáért Egyesület elnevezésű civilszervezet.
### Történeti földrajz
A mai település környezetében a 19. századi folyamszabályozásig vízerek járta mocsaras vidék terült el, a tájon keresztülhúzódó homokdombsorok azonban a Rába–Kis-Duna-összefolyástól, Győrből nyugati irányba kiinduló természetes útvonalként kínálkoztak. A Rábca és a fő közlekedési út egyszerre volt áldás és átok az áradásokkal és átvonuló hadakkal sújtott lakosság életében, így a falu történelme során többször új helyeken települt újra. A régészeti bejárások és ásatások közép- és újkori településnyomokat tártak fel a Pityer-dombon (ami történetesen egybeesik az 1830-ban kialakult településmaggal), 2 kilométerre délkeletre, a Rábca jobb partján elterülő Hármas-dűlőben, a mai Káptalanmajor térségében, valamint a Rábca mentén feljebb két helyütt is: a bal parti Rosszfalu-dűlő és a jobb parti Rosszkert-dűlő területén. Betelepülésük idejében még mindkét terület a folyó bal partján feküdt, a mai helyrajzi térképeken Rosszfalu Nagy új gyepszegés, Rosszkert északi része Ötrendesi-érre dűlő, déli része pedig Káptalan-dűlő néven szerepel. A Rosszkertben fekvő, nádfedeles veremházakból álló, az ásatások alapján a késő középkortól a 18. századig fennálló falu az 1782–1785 közötti első katonai felmérés térképeiről is ismert. Az akkor még az abdai híd után keleti irányba elkanyarodó Rábca bal partján, kanyarulatának oltalmában, mintegy szigetszerűen helyezkedett el, északi és északnyugati irányból pedig a Duna vizenyős vidéke védte.
A 18. századig a Rábca a nyugatra elterülő lecsapolatlan mocsárvidék, a Hanság, illetve azon keresztül a Fertő magasvizét levezető, számtalan ágra bomló időszakos folyócska volt, amelynek vize a Rábába torkollott. A Hanság vízrendezése az 1770-es években indult meg a vizet a Rábca medrébe vezető kanálisok, és végül az 1813-ra elkészült, 29 kilométer hosszú Hegedűs-csatorna kialakításával. A rosszkerti régi Abda azonban a vidék legalacsonyabban fekvő laposán terült el, amelyet egyre gyakrabban öntött el az immár a mocsárvidék vizét levezető folyó, illetve a Rábca medrében felnyomuló Kis-Duna vize egyaránt. A helyi legenda szerint az abdai plébános ez idő tájt rendszeresen a paplak ablakából horgászott. Az 1829-es év kettős árvize után az abdaiak faluhelyüket elhagyva 1830-ban 2 kilométerre nyugatra, a Pityer-dombon alapították újra településüket. 1886 szeptembere és 1888 szeptembere között végezték el a Rábca szabályozását, amely ősi, több ágra szakadó medrében kanyargott Győr felé. A munka során a Répce és a Kis-Rába egyesüléséig a nagyobb kanyarulatokat átvágták, és csaknem egyenes vonalú mederbe terelték a folyót. Az árvizek azonban ezt követően sem szűntek meg, különösen súlyos volt az 1899. évi, amelynek során az Abdát elöntő Rábca 43 lakóházat döntött romba. Így 1907-ben új tervek készültek a Rábca fenékszintjének mélyítéséről és a töltések magasításáról. Az 1909-ben lezárult munkálatok helyenként a medervonal kisebb változásaival jártak, egyúttal ekkor vezették a folyó vizét a Rába helyett a Mosoni-Dunába. Ezzel a település helyzete árvízvédelmi szempontból rendeződött, jóllehet, az 1954. júliusi nagy árvíz idején a Rábca-töltések csurgása miatt a falut elővigyázatosságból kiürítették. A szabályozott Rábca ekkor még az abdai hídnál továbbra is keleti irányba kanyarodva Győr felé folyt tovább, ezen változtattak az 1985-ben megindult mederáthelyezési munkálatok. Ezek során a korábbi Völgyszigeti-csatorna völgyében, Abda külterületén alakították ki a Rábca új, észak-északkeleti irányba futó torkolati szakaszát. 1991 márciusától már az új mederben folyt a víz a Mosoni-Dunába, az új Rábca-torok kialakítása az árvízkapu 1991. decemberi üzembe helyezésével ért véget. A régi medret, mai nevén az Öreg-Rábcát, zsilippel vágták le a folyóról, amelyen keresztül kis mennyiségű (1 m3/s) frissítővizet továbbra is juttatnak a régi mederbe.
## A település neve
A település nevének pontos eredete nem ismert. Kniezsa István a legkorábbról ismert Obda alakot délszláv eredetűnek tartotta, Györffy György pedig analógiák alapján úgy vélte, hogy Abda is a magyarok honfoglalása előtti nyugat-dunántúli szlovének települése lehetett, és a letelepedők tőlük vették át a nevet. A név szláv eredetét valószínűsítheti az ószláv obvoda szó (jelentése ’vízzel körülvett terület, sziget’), és az ebből kialakult orosz Обода / Oboda helynév párhuzama. Velük ellentétben Németh Gyula a török oba (’apa’) szó becézőképzős alakjának tekintette, Váczy Péter pedig a település nevét a ’domb, földhányás’ jelentésű avar oba szótővel kötötte össze.
A falu német neveként több 18–19. századi forrásban felbukkan a Brückl (’hidacska’) alak és változatai, amelynek eredete a több évszázados abdai Rábca-híddal és az azt őrző németajkú katonasággal magyarázható. Noha a településnek számottevő németajkú népessége a 19–20. században nem volt (a legkiugróbb adat 1900-ból ismert, amikor az 1234 lakosból 7 fő, azaz a lakosság 0,6%-a vallotta magát német nemzetiségűnek), a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata a németlakta települések között számon tartott Abda nemzetiségi neveként ezt a régi, és kifejezetten a Rábca-híd vámszedő helyéhez köthető Brückl alakot elevenítette fel.
## Történelem
### Őskor és ókor
A Mosoni-Duna és a Rábca közötti ártérből kiemelkedő Nagy-dombon már az újkőkorban, az i. e. 5. évezredben megtelepedett a vonaldíszes kerámia, majd a Hármas-dűlőben a lengyeli kultúra népessége, utóbbinak egy veremházát is feltárták a régészek. Az ásatások adatai szerint ezt követően csak a bronzkor korai szakaszában, az i. e. 2. évezred elején telepedett meg az ember újra a mai Abda helyén. Közösségük szelemenes, nádfedeles veremházakban élt. A szakértők valamivel későbbre, az i. e. 15. századra keltezték azt a feltehetően a mészbetétes edények műveltségéhez köthető bronzkincsleletet, amelyet 1910-ben találtak a falu Győr felőli határában. Egy nagyobb agyagedényben csaknem félezer bronzpitykére, valamint csüngőkre és egyéb ékszerekre bukkantak.
Az i. e. 1. évezredből nem ismertek állandó települések a környékről. Miután a terület az i. sz. 1. században a Római Birodalom része, egyúttal határvidéke lett, a birodalom védelmét biztosító limes Arrabona (Győr) és Quadrata (Lébény) közötti szakasza a mai Abda belterületének északi, Kunsziget felőli részén húzódott. Ennek vélhetően egyik őrtornyát, illetve annak maradványait tárták fel a falu északnyugati részén, az Öttevényi-csatorna közelében.
### Középkor
A Római Birodalom széthullását követően feltehetően germán törzsek uralták a vidéket, majd a 6. század második felében az Avar Kaganátus fennhatósága alá került a terület. 1992-ben gazdag leletanyagú 7. századi avar kori sírokat és késő avar kori településnyomokat tártak fel a 85-ös út abdai felüljárójának építésekor, kilenc avar sírt pedig a Rábca déli oldalán, a Lesvári-csatorna torkolatánál. Ezt követően az avarok hanyatlása és a helyükre benyomuló hódító népek pusztításai nyomán a vidék elnéptelenedett. Honfoglaláskori régészeti leletek ismertek a szomszédos Öttevényből, Abda kapcsán csak azt lehet tudni, hogy területe 955 és 970 között Apor fővezér szállásterületéhez tartozott.
A közeli Győr a 11. század első felében egyházas hely, püspökségi és ispánsági székhely lett, az innen északnyugati irányba, Magyaróváron át Bécsbe tartó „nagyút” pedig a mai Abda területénél érte el a Rábca vonalát. Az átkelőhely védelmét biztosító fegyveresek lehettek az első abdaiak, akik 1051-ben már a Rábcán épült hidat őrző kisebb erődítésben éltek. Ebben az évben III. Henrik német-római császár a magyarok ellen intézett vesztes hadjáratából visszavonulva bevette az abdai híd erődítését, a védőket felkoncolta, az erődöt és a hidat pedig felgyújtatta. Ez utóbbi elsietett lépés volt a részéről, a német-római sereg utóvédje ugyanis így már nem tudott átjutni a Rábcán, és a Béla herceg vezette magyar sereg legyilkolta a Rábca-parton rekedt ellenséget.
A település első írott említése insula Obda (’Obda-sziget’) formában ismert egy 1153 körülre keltezett végrendeletből, amelyben II. Géza szicíliai követe, Adalbert arról rendelkezett, hogy birtokai – köztük Obda – özvegye esetleges újbóli házasságkötése esetén a szentmártoni (ma pannonhalmi) monostorra szálljanak. IV. Béla 1255-ben kelt győri szabadalomlevelének egyik utalása szerint az abdai Rábca-híd vámszedő helyét III. Béla uralkodása idején, vagyis 1172 és 1196 között létesítették, de 1208-ban már bizonyosan szedtek vámot a hídon. IV. Béla említett oklevele értelmében a hídon való átjutás díja két német szekerenként 4, két ökör után pedig 1 dénár volt, a német gyalogosok ellenben ingyen használhatták a hidat.
1221-ben II. András megerősítette Abad falu birtokosainak, Leustachnak és feleségének, Hiltának birtokadományát, amely szerint tíz háznépnyi szabadost a Szent Márton-hegyi bencés barátok rendelkezésére bocsátottak. Az 1225 előtti esztendők valamelyikében Csák nembeli Demeter asztalnokmester erőszakkal ragadta el a települést a bencésektől. A későbbi években a szentmártoniak több pápai bullát is kijártak Obda, helyenként Odda nevű birtokuk visszaszerzése érdekében (1225, 1227–1228, 1238, 1244), de Csák Demeter megmakacsolta magát, és nem szolgáltatta vissza a falut. Abda csak Demeter halála után került vissza a szentmártoni bencések birtokába, de ezt követően IV. Béla 1260-ban a falu felét a győri székeskáptalannak adományozta. 1271-ben magyar győzelemmel záruló ütközetre került sor az abdai hídnál V. István magyar király és az országra törő II. Ottokár cseh király hadai között. 1291-ben a Bécs ellen vonuló III. András kelt át itt a Rábcán, megpihentében az abdai hídnál (iuxta pontem Abada) egy oklevelet is kibocsátott Apor pozsonyi főispán részére.
A 14. század elejére Abda már a környék nagyobb falvai közé tartozott. Ezt igazolja, hogy a győri káptalan birtokai közül Patona után Abda fizette a legtöbb, 25 márkányi földesúri adót. A két birtokos, a Szent Márton-hegyiek és a győriek közötti viszony nem volt zökkenőmentes, 1410-ben a káptalan perelte a bencés apátságot Abda tulajdonlásáért. A 14–15. századi forrásokban már következetesen Abda néven felbukkanó település birtoklásán a szentmártoni bencések és a győri székeskáptalan mellett 1481-től a Szentgyörgyi grófi család is osztozott. Egy 1513-as összeírás szerint a faluban tizenkilenc telkes jobbágy és hat szabados rendelkezett telekkel, egy 1521-es forrás pedig már arról tudósított, hogy a huszonegy abdai jobbágy szolgálatáért cserébe mentesült a dézsmafizetés kötelezettsége alól. A káptalannak már korábban, a 15. század végén malma működött Abdán, a 16. században pedig a saját borát kimérő kocsmát is létesített a hídnál. I. Ferdinánd 1528-ban nemzetiségtől függetlenül egységes vámtarifát írt elő az abdai hídon átkelő kereskedőknek. 1544-re a falu, ezzel együtt a hídvámjog kizárólagos birtokosa a székeskáptalan lett. Ebben az időben, a 16. század első felében Abdának már volt temploma. Egy 1526-os végrendeletből az is ismert, hogy a templomot az egyház vértanúinak egyike, a népi kultúrában pedig a segítőszentek között számontartott Szent Balázs tiszteletére szentelték fel. 1552-ben egy bizonyos István presbitert is említettek az abdai lakosok között.
### A török hódoltság időszaka
A török hódoltság beköszöntével Abda a Magyar Királyság része maradt, de a határvidéken portyázó törökök fel-feldúlták a környéket. Egy 1544-es feljegyzés szerint a molnáron kívül mindössze két abdai telek gazdái maradtak a faluban. Bár 1549-ben már újra tizenöt jobbágytelket laktak, egy 1560-as határbejárási jegyzőkönyv szerint az abdaiak az újabb betörések ellen védekezve a Rábca túloldalán (bal partján) építették fel újra falujukat. Időközben a győri káptalan 1546-ban megerősítette az abdai hidat, amelyet sánc- és árokrendszer is védett. 1566-ban, miközben I. Szulejmán Szigetvárat ostromolta, Miksa magyar király 50 ezer lovasból és 80 ezer gyalogosból álló hadseregét összegyűjtve először Abda és Győr között vert tábort, hogy a törökkel való összecsapásra felkészüljön. Miután Szigetvár és védője, Zrínyi Miklós 1566. szeptember 7-én elesett, levágott fejét a családtagok az abdai Rábca-hídnál vették át, hogy végső nyugalomra helyezhessék. A történelmi epizód helyszínén 2022-ben emlékművet avattak (az eseményekről és az emlékműről bővebben).
Az 1550-es évek második felében pusztult el a falu első temploma, amelynek köveit a győri vár egyik bástyájának építéséhez használták fel. Győr vármegye 1588-ban egy kisebb tarisznyavár építését rendelte el az abdai híd védelmére, egyszersmind a győri vár elővédjeként, amelyet két évtized múltán, 1608-ban meg is erősítettek. Az abdai váracska a feltételezések szerint a mai emlékkápolna és a gátőrház közötti területen állt, de nyomait a 19–20. századi folyamszabályozási munkálatok eltüntették. 1594-ben Abda ismét véres események helyszíne lett: miután a Győrt ostromló Kodzsa Szinán pasa szeptember 8-án a város mellett megütközött a Mátyás herceg vezette magyarokkal, a fejvesztett menekülésben az abdai Rábca-hídra felnyomuló magyar lovasság egy része a folyóba veszett, a török pedig 2000 katonát levágott. Miután Ferdinand Hardegg várkapitány szeptember 29-én szabad elvonulás fejében feladta a győri várat, a Bécs felé tartó, felső-ausztriai gyalogosokból, Győr-vidéki és olasz zsoldosokból álló hátvédjét a törökök a Rábca-hídnál megtámadták és kifosztották.
A híd stratégiai jelentősége és a tarisznyavár létesítése veszélyt és védelmet egyaránt jelentett az abdaiaknak. A káptalan kötelességükül rótta fel, hogy heti három szekérderéknyi tűzifával lássák el a várőrséget, amiért cserébe mentesültek adófizetési kötelezettségeik alól. Az abdaiak kiváltságát a 17. század folyamán több uralkodó is megerősítette: II. Mátyás 1613-ban, II. Ferdinánd 1629-ben, végül pedig I. Lipót 1681-ben. 1616-ban – miután a falu határában Miksa főherceg táborozott egy ideig – az abdai várat német őrségre bízták, ami később számos probléma forrásává vált. Az abdaiakat és a környékbeli települések lakóit gyakran sanyargatták, pénzüktől vagy jószágaiktól megfosztották. 1627-ben az abdaiak és az Öttevényt birtokló Héderváriak egyaránt hivatalos panasszal éltek a vármegyénél a várőrség túlkapásai miatt. Győr városának ennél nagyobb presztízsveszteséggel jártak az abdai hidat használó kereskedők panaszai, amelyek szerint a hídőrség a mentességet élvezőktől is erőszakkal behajtotta a hídvámot, az átkelőktől jogtalanul különféle szolgáltatásokat csikart ki. Félő volt, hogy az abdai atrocitások miatt a kereskedők a jövőben elkerülik Győrt, ezzel gazdasági nehézségeket okozva a városnak. Végül I. Lipót 1659. évi 23. törvénycikke akképpen rendezte a helyzetet, hogy eltörölte a győri városkapu és az abdai híd vámszedési jogát, amit 1679-ben újólag megerősített. Ez a kereskedők gondját megoldotta, a környékbeliekét azonban nem. Az abdai várőrség új jövedelemforrás felé nézett, és 1688-ban már arról érkeztek hírek, hogy 1200 forintot zsaroltak ki az abdaiaktól, a következő évben pedig Bezin, Börcsön és Öttevényen fosztogattak. Mindezt tetézték a császári hadsereg sorozatos dúlásai, amelyek következményeként egy 1698-as egyházlátogatási jegyzőkönyv arról számolt be, hogy Abda házai romokban álltak, a falu hatvan lakója pedig földbe ásott vermekben élt. A feldúlt falu nyugati oldalán ugyanebben az évben, négyesztendőnyi építkezés lezárásaként készült el Fábry Kovács Miklós volt győri kanonok és Telekessy István győri őrkanonok, csanádi püspök anyagi támogatásával a zsindelytetős, fatornyos Szent József-templom.
### Kuruc kor
A 17. század végétől megsűrűsödtek az áradások a Rábcán, a győri székeskáptalan a híd folyamatos karbantartását és javítását az abdaiakkal végeztette, ezért a falu lakói 1700-ban Esterházy Pál nádorhoz folyamodtak régi kiváltságaik felújításáért és megerősítéséért. A nádor kérésüknek megfelelően meghagyta Győr vármegye elöljáróságának, hogy Abda jobbágyait szabadosokként tekintsék, adóval, fuvaroztatással és katonatartással ne terheljék őket. III. Károly 1718. június 2-án kelt oklevelében megerősítette I. Lipót 1681-es abdai kiváltságlevelét.
1701 májusában a fogságba került II. Rákóczi Ferencet Abdán át kísérték bécsújhelyi börtönébe, amelynek kapcsán a falu egyik legismertebb történeti hagyománya alakult ki a Rábcából kifogott halat a folyóba visszadobó leendő fejedelemről (bővebben Rákóczi-emlékmű). Miután Rákóczi fogságából kiszabadult, és 1703-ban kibontotta a szabadságharc zászlaját, Győr és az abdai híd erődítése labanc kézen maradt. A vidéken Károlyi Sándor kuruc és Hannibal Joseph Heister labanc seregei között több összecsapásra is sor került. A győri várparancsnokság 1704 tavaszán leromboltatta a hidat, hogy a Győrt támadó kuruc csapatok dolgát megnehezítse. 1707. június 22-én aztán a kurucok – Wolfart Ádám brigadéros vezette hajdúk – bevették és lerombolták a híd melletti tarisznyavárat, a német őrséget leöldösték, a falut pedig feldúlták. Kevéssel később, 1710-ben a győri káptalan újból felépíttette a hidat, de az erődítés romjaiból már nem kelt új életre.
### Az abszolutizmus időszaka
A Rákóczi-szabadságharcot követő szűk évszázadban nyugalmasan telt Abda élete, a történelem lapjain legalábbis nem jegyeztek fel jelentősebb eseményt a falu kapcsán. 1715-ben negyven család élt a faluban, azaz a lakosság csaknem megduplázódott a 17. századi 20-22 telekkel szemben, az 1720-as években pedig már 29 jobbágycsaládot és 23 zsellért írtak össze Abdán. 1739-ben az addig egyházigazgatási szempontból Öttevényhez tartozó abdai fília önálló egyházközség lett, az 1690-es évek második felében épült Szent József-templom ekkor lett plébániatemplom. Egyúttal plébániaház, néhány évvel később pedig egyházi népiskola is épült a faluban. Az addig a bécsi kincstárban őrzött, 1790 februárjában ünnepélyes külsőségek között Budára visszaszállított magyar koronát február 19-én a délutáni órákban Abda határában vették át a Győr vármegyei nemesi bandérium vezetői, Esterházy János és Festetics Ignác.
1809 júniusában Győr védelmében Meskó József tábornok vezetése alatt négy gyalogos- és három lovashadosztály, zömmel bácskai, 3750 fős inszurgens csapat Abdánál, a Lesvár irányába épült sáncokból nézett farkasszemet a Jacques Lauriston vezette napóleoni sereggel. Közben egy másik francia sereg délről megkerülve a Rába védelmi vonalát Kismegyernél megütközött a Győrt védő fősereggel és megszállta a várost. Az abdai magyar sereg két tűz közé került, de déli irányban sikerült kitörnie a harapófogóból. Hasonlóképpen járt az abdai híd védelmére kirendelt Olgyay Boldizsár főhadnagy huszárszázada is, akik szintén déli irányban kísérelték meg a csatlakozást a fő hadtesthez. Olgyay és 51 embere e manőver során hajtotta végre fortélyos haditettét Abda és Koroncó között egy túlerőben lévő francia csapat ellen, akiket nem csak megfutamítottak, de foglyokat is ejtettek, továbbá az ellenség hadi pénztára és hadtápja is a kezükre került.
A 18. század végétől a falut egyre gyakrabban öntötte el a Rábca, és az abdaiak az 1829-es év kettős árvízének megpróbáltatásai után 1830-ban lakhelyüket elhagyva 2 kilométerre nyugatra, a győri káptalan által rendelkezésükre bocsátott Pityer-dombon építették fel új településüket, a mai Abda központi részét. A költözés elhúzódott, bár 1830-ban már harminckilenc ház épült fel a Pityer-dombon, a régi rosszkerti falu helyén még 1832 után is laktak néhány házat. Ezt a kis településmaradványt a helyi nép nyelvén Háromháznak, lakóit pedig háromháziaknak hívták. Emellett a hívek az ófalu templomába jártak továbbra is istentiszteletre, mígnem 1843 és 1845 között felépült az újfalu Szent József-temploma.
`Az 1848–1849-es szabadságharc során két csatára is sor került Abdánál. Ezek egyikében, 1849. június 8-án a magyar honvédség Abdánál és Újfalunál állította meg a császáriak addigi előrenyomulását Győr felé. Néhány héttel később, 1849. június 28-án a Poeltenberg Ernő hadtestéhez tartozó, Kossuth Sándor vezetése alatt álló honvédzászlóalj előőrsei, a Kompoty József ezredes és Sámbék József százados parancsnokolta Újházi-vadászszázadok és a Faváry József tüzér százados irányította üteg négy ágyúval védelmezte az abdai átkelőt az akkor már az abdai templom elől ágyúzó IV. osztrák hadtesttől. Az osztrák ulánusok nyomására azonban a hídfőt csak mintegy fél órán át voltak képesek tartani, visszaszorultak a hídon a Rábca jobb partjára. A csatában – amelyet I. Ferenc József a helyszínen követett végig – a honvédek vesztesége 33 halott, 77 sebesült és 273 eltűnt katona volt. Ezt követően a császári II. hadtest egyik dandárja tartotta megszállva Abdát és a rábcai átkelőt. Az 1886–1893. évi folyószabályozás során, a mederásásnál 1887-ben egy hevenyészett Rábca-parti tömegsírra leltek a kubikosok, amelyből tizenöt honvéd földi maradványai kerültek elő. A hősök tetemeit a régi falu emlékét őrző kápolna elé helyezték át, 1887 májusában pedig obeliszket emeltek hamvaik fölé.`
### A 19. század közepétől napjainkig
A falu mellett futó bécsi országút az 1850-es években állami kezelésbe került, 1855-ben a vasút is elérte Abdát, ezzel megteremtődtek a fejlődés lehetőségei. A rendszeres árvizek azonban továbbra is problémának bizonyultak: 1876-ban, majd 1883-ban a falut elárasztó Rábca épületeket döntött le és haszonállatokat sodort el. Az abdaiak kétségbeejtő helyzetét illusztrálja, hogy amikor 1883 őszén a vármegyei végrehajtó az elmaradt adók behajtása végett felkereste a falut, az abdaiak kocsiját kövekkel dobálták meg, és kiűzték őt a faluból. 1886 és 1888 között elvégezték a Rábca szabályozását, a meanderező ágakat átvágva új, töltéssel védett mederbe terelték a folyót. Jóllehet, ez sem bizonyult végleges megoldásnak, az 1889-es áradás során 43 abdai lakóház dőlt össze. Csak az 1907–1909 közötti medermélyítő és töltésmagasító munkálatok eredményeként szűnt meg a település állandó veszélyeztetettsége, az urasági majorságok és az egyéni parasztgazdaságok egyaránt megerősödhettek (lásd részletesen a gazdaságról szóló fejezetben).
Az első világháborúban negyvenöt abdai esett el, de a korabeli veszteséglajstromok alapján mintegy kéttucatnyian kerültek oroszországi hadifogságba is. A tanácsköztársaság idején, 1919. március 23-án Tenk Márton vezetésével Abdán is alakult paraszttanács, de a kommün leverését követően a falu megmenekült a fehérterrortól, egyedül Nyári József tanítót távolították el állásából, majd az elöljáróság polgárőrséget hozott létre.
Abdán számottevő zsidó lakosság nem élt, de a zsidó birtokok felülvizsgálatáról rendelkező földbirtok-politikai törvény értelmében 1940-ben a település egyik régi birtokosával számoltak le: Laendler Antalt megfosztották 716 holdas pillingérpusztai uradalmától. A második világháború során harmincegy abdai vesztette életét, de az abdai ingatlanvagyonban és infrastruktúrában nem esett tetemes kár, Győr szőnyegbombázásai is elkerülték a falut. Némi izgalmat okozott 1942. július 30-án három, gyújtópalackokkal felszerelt szovjet ejtőernyős Abda melletti földet érése, akiket azonnal elfogtak és ártalmatlanná tettek. A háború későbbi szakaszában a falu keleti határában, a soproni út elágazásánál légvédelmi ütegeket állítottak fel, a külterület északi részére pedig aknamezőt telepítettek, amely még a háború után is szedte áldozatait. Szintén a világégés abdai kulisszái közé tartozott az 1944. március 19-én Magyarországot megszálló német hadoszlopok átvonulása, majd kevéssel később a nyugatra hajtott zsidó munkaszolgálatosok gyalogmenetei. Radnóti Miklós az egyik ilyen erőltetett menetben érte el Abda határát 1944. november 8-án vagy 9-én, amikor a Rábca-parti töltés oldalában a magyar keretlegények huszonegy munkaszolgálatos társával együtt meggyilkolták. Holttestét és egy négyzethálós füzetbe, a Bori noteszbe írott utolsó verseit a tömegsír 1946. június 26-ai feltárásakor találták meg (lásd még Radnóti-emlékmű). 1944 decemberében az abdai leventéket, tizenéves gyerekeket és huszonéves ifjakat, szintén nyugatra vezényelték, hogy kiképzésüket követően fegyverrel szálljanak szembe a Vörös Hadsereggel. Erre már nem került sor, a szovjet alakulatok 1945. március 29-én, nagycsütörtök napján kiűzték a németeket a faluból, és később a leventék is épségben hazatértek.
1945-ben a faluban sor került a régóta várt földosztásra, amelynek során 1334 katasztrális holdnyi területet osztottak szét 311 igénylő család között. Egyúttal ekkor került sor a bécsi országút északi oldalának, illetve a falu és a Pagony néven ismert házcsoport közötti területeknek a felparcellázására is. 170 család kapott egyenként 400-600 négyszögölös építési telket, amelyek az 1950-es évek során be is épültek. 1960-ra kiterebélyesedett az északi falurész (korabeli nevén az Újtelep), kiépültek a bitumenborítású Hunyadi, Diófa, Kossuth, Hársfa és Híd utcák. 1970-re a falu déli része a Vasút utca (vagy Vasút sor) megszületésével már a vasút vonaláig terjeszkedett, és az egykori Kertek alja, a mai Szent Imre utca is teljes hosszában benépesült. Az 1970-es évektől Abda egyre inkább csábította a közeli Győr jellemzően értelmiségi munkát végző lakóit a letelepedésre, 1975-ben indult meg és 1980-ban zárult le a falu északkeleti határában a kertvárosi jellegű, kilencvenöt kétszintes lakásból álló Radnóti lakótelep kialakítása. A rendszerváltást követően a falu északi és nyugati részén új utcák épültek be, 1994-ben pedig grandiózus tervek születtek egy 25 hektáros, 550 családnak otthont adó, kertvárosi jellegű lakópark kialakításáról a Rábca-parton. Ez utóbbi végül nem valósult meg, Abda azonban továbbra is dinamikusan terjeszkedett: a 2011-es népszámlálás adatai alapján – a 20,9%-os megyei átlagot meghaladóan – az abdai lakásállomány 26,1%-a az 1991 és 2011 közötti években épült.
## Címer és zászló
A település címerét és zászlaját 1995-ben terveztette újra és fogadta el Abda önkormányzati képviselőtestülete. Kialakításukkor figyelembe vették a település múltjának főbb eseményeit, valamint az évszázadokon át halászattal és szántóműveléssel foglalkozó abdaiak jelképeit. A hasított gótikus típusú háromszögű címerpajzs jobb oldali vörös mezejében az árvíz előtti régi falu helyét jelölő kápolna homlokzati ábrázolása látható. Előtte zöld mezőben három aranykeresztet helyeztek el. A középső az 1849-ben itt elesett honvédhősökre, a bal szélső a szigetvári hősre, Zrínyi Miklósra utal, akinek levágott fejét 1566-ban gyászpompával itt adták át családtagjainak, a harmadik kereszt pedig a falu határában meggyilkolt költőre, Radnóti Miklósra emlékeztet. A címer bal oldali mezejében a település múltjában fontos szerepet játszó vámszedőhely, az abdai Rábca-híd stilizált, lebegő ábrázolása kapott helyet. Alatta egy kékkel-ezüsttel sávozott lefelé eső hal, illetve két-két, változó magasságú ezüst, illetve zöld színű sáv látható, amelyek a Rábcát és a Mosoni-Dunát, illetve a köztük húzódó szántóterületeket szimbolizálják. A pajzstalp közepén található, búzamezőre utaló aranyszínű beékelésben a falu régi pecsétrajzairól is ismert, hegyével felfelé álló, lebegő ekevas látható. A pajzs élén háromlombos, ékkövekkel díszített nyílt aranykorona sisakdíszt helyeztek el, a címer alatti vörös szalagon mottóként a település neve olvasható.
A település zászlaja fekvő téglalap alakú, 2:3-as oldalaránnyal, javasolt mérete 120×180 centiméter. A fehér alap a zászlórúd mentén, 40 centiméteres szélességben tizenegy, váltakozva kék és fehér színű vízszintes sávot ábrázol. A fehéren hagyott mező középpontjában a település címerét helyezték el. A zászló hátlapján vörös szalagon aranyhímzéssel a település első ismert említésének dátuma, az 1153-as év olvasható. A zászló szegélyeit aranyzsinór és rojtok díszítik.
## Népesség
Abda, több más árvíz sújtotta Rábca-parti településhez hasonlóan, a 18. századtól a 19. század közepéig a Győrt nyugatról határoló térség kisebb népességszámú falvai közé tartozott. Ebben az időszakban egyedül Pinnyéd, Enese, Ikrény és Börcs számlált kevesebb lelket a 600-700 közötti lakosságszámú Abdánál, míg a közeli, de a Rábcától távolabb eső Öttevény és Mosonszentmiklós népessége csaknem kétszerese volt Abdáénak. A falu 1830 utáni újratelepülését és átmeneti lakosságszám-visszaesését, majd a 19. század végi Rábca-szabályozásokat követően Abda növekedésnek indult. Lakosságszámával 1900-ra maga mögé utasította Kunszigetet és megközelítette Öttevényt, az 1990-es népszámlálás idején pedig először előzte meg Öttevényt, Mosonszentmiklóst és Rábapatonát egyaránt, ezzel a Győr és Lébény közötti térség legnagyobb lakosságú települése lett. A 2011-es népszámlálás idején Abda lakossága meghaladta a 3000 főt, ezzel megközelítette a városi jogállású, 3149 fős Lébényt. Népességszáma a beköltözéseknek köszönhetően folyamatosan gyarapszik a Győr vonzáskörzetéhez tartozó további településekével együtt (Börcs, Ikrény, Öttevény), szemben a stagnáló vagy fogyatkozó lakosságú, távolabb eső településekkel (Kunsziget, Mosonszentmiklós, Rábapatona).
A lakosság életkor szerinti összetétele ugyanakkor visszaigazolja, hogy a népességnövekedés nem a természetes demográfiai folyamatoknak, hanem a beköltözéseknek köszönhető. A 2011-es népszámlálási adatok alapján összeállított abdai korfa típusát tekintve inkább stagnáló-fogyatkozó népességre utal: 100 gyermekkorú lakosra 137 idős korú, 100 aktív korúra 61 gyermekkorú jutott, az egy családra jutó gyermekkorúak száma 1,08. A környező települések hasonló mutatóit tekintve Ikrény (81, 51, ill. 1,21), Börcs (99, 60, ill. 1,22) és Kunsziget (114, 60, ill. 1,32) lakossága kedvezőbb demográfiai összetételű, míg Öttevény (136, 57, ill. 1,11) adatai hasonlóak. A nemek arányát tekintve ugyanezen települések közül Abda adatai a legkiegyensúlyozottabbak: 2011-ben a lakónépesség 49,7%-a férfi, 50,3%-a nő volt.
Az elmúlt századok során Abda számottevő külterületi lakossággal nem rendelkezett. 1895 óta külterületi lakott helyei közé tartozik az Öttevénytől Abdához csatolt Pillingér vagy Pillingérpuszta a falu északnyugati részén, amelynek lakónépessége 2011-ben 30 fő volt. Ugyancsak 1895-ben került a településhez az akkor még lakott, és korábban Öttevényszigethez (ma Kunsziget) tartozó Rendek vagy Rendekpuszta a külterület északi határában, a Mosoni-Dunához közel, amelyet lakói később elhagytak. 1907-től a külterület déli peremén jegyezték fel Szentkeresztpusztát, amelyet 1971-ben Dózsamajor néven, 51 állandó lakossal együtt Abdától Ikrényhez csatoltak, valamint a Rábca jobb partján, a hídtól délkeletre Káptalanmajort, amely mára állandó lakossággal nem rendelkezik. Az 1952-ben még külterületi helyként számon tartott Pagony és Rákóczitelep (vagy Újfalu) ma már a belterület részei.
Abda a statisztikai adatok tükrében történelme során mindvégig magyar nemzetiségű településnek számított. Az 1880-tól elérhető anyanyelvi statisztikákban a németajkúak száma 2 és 7 fő között mozgott, de soha nem haladta meg a 0,6%-ot, a 2011. évi cenzus során azonban már 54 fő (1,8%) vallotta magát a német nemzetiséghez kötődőnek. A német nemzetiségűeken kívül az 1880 utáni évek népszámlálásaiban csak alkalomszerűen bukkant fel 1-2 fő szlovák, horvát vagy szerb anyanyelvű lakos, illetve 1880-ban 51 főt soroltak az egyéb kategóriába. Az 1970-es évek második felében a káptalanmajori cigánytelepet a hatóságok felszámolták, az 1980-as évek elején négy cigány család élt a faluban, egy termelőszövetkezeti tulajdonú épületben. A 2011-es népszámlálás során a lakosok 91,2%-a magyarnak, 1,8%-a németnek mondta magát, 8,7% pedig nem nyilatkozott (a kettős identitások miatt a végösszeg nagyobb lehet 100%-nál).
## Közigazgatás
### Közigazgatási beosztás és önkormányzat
Abda a 18. századtól Győr vármegye Tószigetcsilizközi járásának birtoki (possessio) státusú települése volt. A járás a Győrt nyugatról-északnyugatról övező, hagyományosan Tóköz, Szigetköz és Csilizköz néven ismert tájakat egyesítette. A történeti források említik még Tóközi járás, Szigetközi járás, illetve Abda vonatkozásában a Szigeti járás Tóközi kerületeként (districtus) is. A Tószigetcsilizközi járás névalak 1821-ben szilárdult meg.
Abda 1950-ig volt a Tószigetcsilizközi járás kisközsége, egyúttal 1895-től körjegyzőségi székhely, amelynek beosztott települései Börcs és Pinnyéd voltak. 1950-től az akkor megalakult Győr-Sopron megye Győri járásának önálló tanácsú kisközségeként továbbra is székhelye maradt a Börcsöt és Pinnyédet magában foglaló Abdai körjegyzőségnek (jóllehet, Pinnyédet még ugyanabban az évben Győrhöz csatolták). 1968. december 31-én alakult meg Abda községi közös tanácsa, amelynek székhelye Abda, társközsége pedig Börcs lett. A település közigazgatási szerepét tovább növelte, amikor 1971-ben négy évre székhelye lett a Győr-Sopron megyei 5. számú országgyűlési választókerületnek, amely huszonegy települést foglalt magában (1975-ben a választókerület székhelyét Tétre helyezték át). A járások 1984. január 1-jei megszűnésével Abda a Győri városkörnyék települése, egyúttal Börcs leválásával ismét önálló tanácsú község lett. 1990-ben, a rendszerváltás után Abdát községi rangra emelték, 1992-től pedig újra körjegyzőségi székhely, amelynek beosztott települései Abda és Börcs. Abda 1994. január 1-jétől a Győri kistérség települése lett, a járások 2013. január 1-jei hatályú visszaállítása óta pedig ismét a Győri járás községe, egyúttal az Abdát, Börcsöt és Ikrényt egyesítő Abdai Közös Önkormányzati Hivatal székhelye.
Az elöljáróság, majd a helyi tanács, önkormányzat épülete a 20. században a főutca felső részén állt. Ezt váltotta fel a 2009-ben a templommal átellenes telken – a korábbi cukrászda és Tüzép-telep helyén – felépült kétszintes, korszerű községháza. A régi polgármesteri hivatalban 2019-ben nyílt meg a Rábca Menti Szociális Szolgáltató Ház, amelyben az abdai önkormányzat szociális feladatai ellátásán (idősek napközi otthona, étkeztetés) túlmenően családsegítő és gyermekjóléti szolgálatot is működtet.
Abda és hat másik település (Börcs, Enese, Ikrény, Kunsziget, Öttevény, Rábapatona) 1994-ben Rábcatorok néven megalapította kistérségi társulását, amelynek keretében a falvak egymással összefogva pályáznak infrastrukturális erőforrásokért, összehangolják településfejlesztési terveiket, valamint közösen lépnek fel a természeti és épített értékek, a helyi vállalkozások védelméért. 2013-ban tizenegy további település csatlakozásával ebből a kezdeményezésből nőtt ki a Rábcatorok Regionális Partnerség.
### Politikai közélet
Az 1920-as évektől a keresztény kurzust támogató Katolikus Népszövetség, majd az Actio Catholica, illetve a velük szövetséges Keresztény Gazdasági és Szociális Párt mutatkozott aktívnak az abdai közélet szervezésében: képviselői vissza-visszatérően gyűléseket, értekezleteket tartottak a faluban, tevékenységük fő támogatói a helyi plébánosok, Németh Lajos és Takács János voltak. 1941-ben megalakult a faluban a Magyar Nemzeti Szocialista Párt helyi szervezete, a háború utolsó szakaszában, 1944 decemberében és 1945 januárjában Szálasi Ferenc nemzetvezető országjárása során két ízben is ellátogatott az abdaiakhoz. A második világháborút követően, 1947-ben a Polgári Demokrata Párt szervezkedett a faluban, a párt azonban gyengén szerepelt az 1947-es kékcédulás választáson. Az ország más hasonló szervezeteihez hasonlóan 1948 decemberében belügyminisztériumi rendeletre feloszlatták az Abdai Katolikus Kört is. A forradalom alatt, 1956. október 28-án Abdán is alakult ideiglenes nemzeti tanács, de véres események nem történtek a faluban. Egy 1976-os sajtóhír szerint az állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) abdai tagszervezetének 33 tagja volt, de a faluban további kb. 90 párttag élt, akik győri munkahelyeik tagszervezetéhez tartoztak.
A rendszerváltás időszakában 30 taggal már 1989 decemberében megalakult a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) abdai tagszervezete. A párt részéről a későbbi polgármester, Somogyi György személyében abdai lett a megyei 1. számú egyéni választókerület képviselőjelöltje is, de a szavazatok 9,67%-ának begyűjtése után nem jutott tovább a második fordulóba (ugyanakkor az abdai szavazókörök érvényes szavazatainak 47,1%-át rá adták le). A demokratikus Magyarország országgyűlési választásainak történetében az abdai polgárok választási részvétele – a szavazási kedv 1990-es évek második felében megfigyelhető erőteljes visszaesését kivéve – mindig az országos átlag felett alakult, három alkalommal (1990, 2014, 2018) pedig a Győr-Moson-Sopron megyei százalékos adatokat is meghaladta.
Ami a területi, majd az országos pártlistákra leadott szavazatok arányait illeti, az 1990-es évtized útkeresése óta Abdán a magukat konzervatív-nemzeti pártként pozicionáló szervezetek bizonyulnak erős támogatottságúnak. 1990-ben az országosan 6,46%-ot szerzett Kereszténydemokrata Néppártra szavazott az abdaiak 34,01%-a. Ezt követően a szavazók nagy része elfordult a jobboldali kormánykoalíciót alkotó pártoktól, a közülük 1994-ben legtöbb listás voksot begyűjtő KDNP is csupán 11,90%-os eredményt ért el az abdai szavazókörökben. A lakosság 30,15%-a ezúttal az országos folyamatokat követve a Magyar Szocialista Pártra (MSZP) szavazott, 1998-ban pedig a párt országos és megyei listás eredményeit is jóval túlszárnyalva az abdaiak 38,36%-a szavazott a pártra. Ugyanezen az 1998-as választáson azonban már erős, de az országos eredményektől elmaradó 29,00%-os támogatottsága volt a Fidesznek is körükben. A mérleg serpenyője 2002-ben billent át, bár az erőviszonyok kiegyensúlyozottak maradtak: az abdai választópolgárok relatív többsége, 44,33%-a ekkor már a Fidesz listájára szavazott, jóllehet, a 40,54%-os eredményt elért MSZP csak kevéssel szorult vissza a második legnépszerűbb párt szerepébe. Ez a versengés csak élesebbé vált 2006-ban, amikor a Fidesz–KDNP pártszövetség az abdai listás szavazatok 43,46%-át, az MSZP pedig 42,69%-át gyűjtötte be (a különbség mindössze 7 szavazattöbbletet takart). A 2010-es országgyűlési választás óta a Fidesz és koalíciós partnere, a KDNP fölénye meggyőző Abdán: az országos eredményeket követve a pártszövetségi listára leadott szavazatok aránya rendre 47–54% között alakult, míg a második helyre szorult MSZP és alkalmi szövetségesei legjobb, 2014-ben elért eredménye is több mint 25%-kal leszakadva került a második helyre. Ugyancsak 2010 óta országos eredményeinél jobb listás szavazatarányokat ért el Abdán a Lehet Más a Politika is, jóllehet, 7,7–11,2%-os eredményeik itt sem mondhatóak kiugrónak. A Fidesz mögötti második helyet az abdaiak pártpreferencia-listáján 2018-ban vette át a Jobbik Magyarországért Mozgalom, amely országos eredményeinél valamelyest jobban szerepelve gyűjtötte be a helyi listás szavazatok 19,93%-át.
A településen 2006. október 1-jén megtartott önkormányzati választás érdekessége volt, hogy az országos átlagot jóval meghaladó számban, kilenc jelölt indult a polgármesteri posztért. Ilyen nagy számú jelöltre abban az évben az egész országban csak három másik település (Bőcs, Buják és Mezőfalva) lakói szavazhattak, ennél több, 10 aspiránsra pedig egyedül Csonkahegyháton akadt példa.
### Rend- és tűzvédelem
Abda a győri rendőrkapitányság illetékességi területéhez tartozik, a falu és Börcs területén kijelölt körzeti megbízott végzi és segíti a rendőri munkát, 1996 óta pedig helyi önkéntesekből szerveződő polgárőrség is ügyel a falu rendjére.
Az Abdai Önkéntes Tűzoltó Egyesületet 1889-ben alapították meg a faluban. Az egy időben 20-25 abdai férfiból álló önkéntes szervezet a tűzvédelem mellett a falu közösségi életében is jelentős szerepet játszott történelme során. 1938-ban az egyesületnek saját tűzoltószertára épült, amelyben eleinte a lóvontatású fecskendőkocsit, majd az utánfutóra szerelt motorfecskendőket tárolták, illetve a tűzoltók klubhelyiségét rendezték be.
### Egészségügy
A rövidebb-hosszabb ideig posványos árvízzel vagy belvízzel borított területek szomszédságában az abdaiaknak többször szembe kellett nézniük különféle járványokkal: 1866-ban kolerajárvány sújtotta Abdát, amelynek során negyvenen estek a kór áldozatául, 1926 nyarán pedig tizenkét hastífuszos megbetegedést regisztráltak a faluban. 1921-től az öttevényi körorvosok látták el az abdai betegeket is. A védőnői szolgálat 1950-ben kezdte meg működését a faluban, 1956-ban pedig a Bécsi út északi oldalán felépült Abda első orvosi rendelője is. Ezt 1970-ben betegváróval, öltözővel, gyermekorvosi és terhesgondozói rendelővel bővítettek ki. 1993 márciusától már két háziorvos rendelt a településen, azonban miután a szomszédos Börcs egészségügyi ellátása is az abdai körzeti orvosra hárult, a rendelő épülete szűkösnek bizonyult. 1997. szeptember 26-án a faluközpontban avatták fel az új abdai egészségházat, amelyben két körzeti orvos, egy-egy asszisztens, ápolónő és védőnő kezdhette meg a munkát, valamint itt nyílt meg a település első gyógyszertára is.
1993-tól 1995-ig a soproni útelágazásnál a Dolgozó Szamaritánusok önkéntes mentőegyesületet hívtak életre, amely hétvégenként egy ügyeleti kocsival vállalta a mentőtevékenységet és a betegszállítást. 1960-as és 1990-es évekbeli előzmények után 2016-ban alakult újra a Magyar Vöröskereszt abdai alapszervezete, amely főként a helyi véradásokat szervezi.
## Gazdaság
### Mezőgazdaság és ipar
A régmúlt évszázadokban elsősorban a környező élővizek nyújtottak megélhetést a halászattal, nádaratással és ártéri fakitermeléssel foglalkozó abdaiaknak. Egy 1274-es forrás már négy halászmansiót, azaz csapatban dolgozó halászbokrot említett Abda kapcsán. Korabeli forrásokból ismert, hogy a falu határában az 1720-as években 582 mérő (kb. 220 katasztrális hold) jó minőségű földterületet műveltek meg, ebből 15 hold közvetlenül az abdaiak részes művelése alatt állt, a többi a káptalan kezelésében volt. Ezen felül mintegy 13 holdon termesztettek kendert és fejes káposztát, valamint „272 kaszára való” legelő szolgálta az állattartást.
A Rábca 19. századi szabályozásával egyre nagyobb földterületeket lehetett a mezőgazdaság szolgálatába állítani, a kertészet (elsősorban a zöldségtermesztés), a szántóföldi növénytermesztés és a legelőgazdálkodás biztosította az abdaiak nagy részének a megélhetését egészen az 1930-as évekig. A mezőgazdaság központjai hagyományosan elsősorban a majorok voltak. A már régóta létező egyházi birtoklású Káptalanmajor (640 hold), a hédervári uradalom után az egymást követő mágnáscsaládok kezén lévő pillingér- és rendekpusztai uradalmak (960 hold) mellett az 1890-es években Szodfridt József a falutól délre, a Rábca jobb partján alakította ki és irányította szentkeresztpusztai birtokát (ez ma az Ikrényhez tartozó Dózsamajor). A 460 (később 360) holdas birtokon lovat, szarvasmarhát és hízósertést tartottak, napi 350 liter tejjel látták el Győr lakosságát. A szántókon takarmányt és vetőmagot, az uradalmi szőlőtelepen rizling és saszla borszőlőt termesztettek. A káptalan birtokában lévő, 680 holdnyi vízjárta területen vadászat is folyt, főként nyúlra, fogolyra és vízimadarakra.
Ez a három uradalom határozta meg az 1920-as évekig Abda birtokszerkezetét is, jóllehet, a jobbágyfelszabadítással a 19. század második felében a víztől elhódított területeken megszaporodtak a paraszti kis- és törpebirtokok is. 1881-ben számuk elérte a 216-ot, de átlagosan alig haladták meg a 7 katasztrális holdat. 1920-ban a győri káptalan 52 holdnyi földet adott bérbe a gazdálkodóknak, az 1926-os földmegváltási törvény szellemében pedig a káptalani majorból újabb 92, a pillingérpusztai birtokból pedig 70 hektárt választottak le a falusiak számára. Ezzel az abdai birtokosok száma 1935-ben már 305-re rúgott. A parasztgazdák földjeiken elsősorban búzát, illetve takarmányként kukoricát termesztettek, tejhasznú tehenet és hízósertést tartottak, 1933-ban pedig megalapították közbirtokosi legeltetési társulatukat is.
A hagyományos kézművesszakmák mellett a 18. századtól ha kis mértékben is, de az ipari tevékenység is jelen volt a faluban. A győri káptalan abdai uradalmában 1743-tól téglavető kemence üzemelt, a 19. század végétől Szentkeresztpusztán tégla- és tetőcserépgyár működött, Pillingérpusztán pedig az 1910-es évektől egy diffúziós eljárással üzemelő szeszgyár kezdte meg a termelést. Az 1930-as–1940-es években a kukoricaháncs szatyrok kisüzemi előállítása mellett a helyi seprűkötő üzemben napi ezer seprűt készítettek.
A korszerű mezőgazdasági termelés kibontakozásának legfőbb akadálya a birtokok elaprózódása, a gazdasági válsággal sújtott időkben a mezőgazdasági gépállomány és a tőke hiánya volt. A birtokstruktúra állapotát jelzi, hogy a második világháborút követően a kulákság felszámolására indított politikai kampány irányítói egyetlen nagygazdát sem találtak Abdán. Emellett az 1930-as évektől a megerősödő hadi gazdaság, a vas-, gép- és textilipari konjunktúra több abdait a közeli nagyváros, Győr ipari létesítményeibe csábított. A nők leginkább a faluhoz közel eső csipkegyárban, a férfiak pedig a vagongyárban találtak munkát. A második világháború további súlyos csapást mért az abdai mezőgazdaságra: az állatállomány nagy része elpusztult, a lovakat pedig a német megszállók hadtápszállítási célokkal elrekvirálták. Bár 1945-ben sor került a földosztásra, 1945. december 21-én pedig megalakult az Abdai Földmívesszövetkezet, eszközöknek és vetőmagnak egyaránt szűkében álltak. Emellett a magas belvíz, a hullámtéri szántókon pedig az árvíz is folyamatosan nehezítette a mezei munkát. Az 1949-ben országosan meghirdetett begyűjtési versenyben ugyanakkor az abdai gazdálkodók megyei szinten is kiemelkedő eredményeket értek el, az előírt 191 mázsa helyett 537 mázsa gabonát szolgáltattak be. A mezőgazdaság azonban egyre kisebb perspektívát nyújtott, egyre több abdai fiatal keresett munkát a közeli nagyváros ipari termelőüzemeiben. 1960-ban már 800 abdai, a lakosság egyharmada járt be Győrbe dolgozni.
A település gazdasági és lakosságmegtartó erejéhez hozzájárult a pillingérpusztai állami mezőgazdasági gépállomás 1955. évi létrehozása, amely az év nyarától egyre bővülő mezőgazdaságigép-parkjával segítette a környék tizenhat településének termelőit. 1958-tól a bőnyrétalapi gépállomás területét is átvéve öt további település gazdálkodóit szolgálta ki munkagépekkel, öt évvel az indulás után már 120 traktor és 30 kombájn állt a kezelésében. Az 1955-ben ugyanitt megindult tanfolyamon évente átlagosan harmincöt ember szerezte meg a traktorosi képesítést, az állomáson dolgozó mérnökök pedig saját fejlesztésű munkagépeket is munkába állítottak (1961-ben például gyökérzöldség-kiemelő ekét, amelynek 1964-ben a gyártása is megindult). 1963. augusztus 1-jével – a keletnémet RS09-es traktorok szervizelésével – megindult a gépállomás Győr-Sopron megyei illetékességű mezőgazdaságigép-javító állomássá történő átszervezése. A kapacitásokat felszabadítandó 1964 augusztusáig a gépállományt fokozatosan átadták a környék termelőszövetkezeteinek. 1968 szeptemberétől a hivatalos nevén immár Mezőgazdasági Gépgyártó és Szolgáltató Vállalat, röviden Mezőgép abdai telephelye 350 embert – 1977-ben már csak 270-et – alkalmazott, ezek közel fele az abdaiak közül került ki. Gyártottak itt többek között traktormotor-alkatrészeket, burgonyaszedő, szecskázó- és keverőgépeket, forgóboronákat, autóbusz-fenékvázakat, markolókanalakat, gödörfúrókat, nemegyszer exportra, 1978-ban pedig a Rába erőgépek szervizelésére, javítására alkalmas szerelőcsarnokot is építettek.
Időközben 1959. február 10-én 220 taggal megalakult az abdai Rákóczi Mezőgazdasági Termelőszövetkezet, amely kezdetben 1761 katasztrális hold földterületen gazdálkodott, emellett állatállománya is számottevő volt (75 ló, 145 szarvasmarha, 153 sertés). A téeszmajorban még ugyanabban az évben felépült a száz férőhelyes tehénistálló, 1961-ben pedig egy 1500 férőhelyes baromfinevelő telep. Az abdai sertéshizlalda 1962-ben már 360 vágóállatot szállított le az Állatforgalmi Vállalatnak, 1965-ben 9300 csibét és 1200 pulykát, 1966-ban 5500 csibét és 3000 pulykát neveltek. A szántókon a gabonafélék és a kukorica mellett főként lucernát, cukorrépát és burgonyát termesztettek. A termelőszövetkezet azonban veszteségesnek bizonyult, eladósodott, az 1964-es évet egymillió forintos mérleghiánnyal zárta. A folyamatos munkaerő-hiány mellett – az 1960-as években megművelt 1460 holdra mindössze 117 aktív és 57 nyugdíjas téesztag jutott –, a magas belvíz is visszavetette a termelékenységet. Bár 1965-től a téeszvezetőség több melléküzemet is létesített (kavicsbánya, 1965; gyeptéglagyártás, 1966; szegkovács- és lakatosműhely, 1966; tekercselő, akkumulátortöltő és -javító telep, 1967; betonterméküzem, 1967; téglaégető, 1968; stb.), a gazdaságosság lényegében nem javult. 1969-ben ráadásul egy büntetőper tépázta meg a termelőszövetkezeti vezetőség tekintélyét, a téesz lakatosműhelyében folyó gazdasági visszaélések miatt tizenhat ember ellen emeltek vádat bűnszövetkezetben elkövetett lopás, csalás és vesztegetés vádjával (az elsőfokú ítélet végül három vádlott esetében letöltendő börtönbüntetéssel zárult). Ezzel csaknem egy időben, 1969 nyarán a gazdasági nehézségeket megoldandó az abdai Rákóczi, a börcsi Aranykalász és a győri Új Élet Mezőgazdasági Termelőszövetkezetek egyesültek és közös gazdaságot hoztak létre Új Élet Termelőszövetkezet név alatt.
A közeli Győr munkaerő-elszívó hatása azonban továbbra is hátráltatta a település mezőgazdasági és ipari fejlődését, az 1970-es évek közepére már a lakosság 80%-a Győrben vállalt munkát (jóllehet, ugyanakkor a börcsiek egy része meg éppen Abdán helyezkedett el). A helyzeten végül az abdai és a kunszigeti termelőszövetkezetek 1973. januári egyesülése, az Abda–Kunsziget Mezőgazdasági Termelőszövetkezet megalakulása segített (neve 1978-ban Zöld Mező Mezőgazdasági Termelőszövetkezet lett). 1977-es adatok alapján a gépesítés fokozásával növelték a vetésterület 80%-án megművelt búza (49 q/ha), árpa (48 q/ha), kukorica (53 q/ha) és cukorrépa (280 q/ha) terméshozamát. Javult a szarvasmarha-állomány tejhaszna (3210 liter tej/tehén/év a korábbi 1910 literről). Gazdaságossá tették a téesz kunszigeti húsfeldolgozó üzemét is kiszolgáló hízósertés-tenyésztést, hústermékeiket az abdai hentesboltban is árulták. A melléküzemágak közül a már korábban megnyitott pillingérpusztai kavicsbánya és gépállomási lakatosműhely az évtized második felére szintén nyereséget termeltek. A szövetkezeti munkán túlmenően takarmánnyal segítették az abdaiak háztáji gazdaságait, amelynek eredményeként 1975-től 1978-ig megduplázták a háztájiból fakadó bevételeket. Az egyesült gazdaság a hagyományos mezőgazdasági művelés és a melléküzemi tevékenységek mellett a fakitermelésre is nagyobb hangsúlyt helyezett. A főként a Rábca és a Mosoni-Duna árterében elterülő 400 hektárnyi, elsősorban nyárfaállományú erdőkből 1975-ben már 500 köbméternyi papírfát termeltek ki olaszországi exportra. 1976-ban az egyesült termelőszövetkezet nyeresége elérte a 11, 1977-ben a 16 millió forintot, 1977-ben és 1978-ban is elnyerték a „Kiváló termelőszövetkezet”-kitüntetést.
A mezőgazdasági termelőszövetkezet mellett az 1960-as évek elejétől a község élővizein halgazdálkodás is folyt a győri Előre Halászati Termelőszövetkezet égisze alatt. A falu keleti határában elterülő, gyakran Abdai-halastó néven emlegetett Holt-Rábcába telepítettek főként növényevő halakat, amelyeket ősszel halásztak le. 1964-ben a tó hozama 6 mázsa ponty és 2 mázsa egyéb halfaj volt, 1970-ben az abdai holtág pedig már 130 mázsa halat adott. 1963-tól angolnatelepítéssel is megpróbálkoztak a holtágban, az ivadékok azonban rendszerint nem érték meg a halászati szezont, 1968-ban pedig több ezer pekingi kacsát telepítettek a Holt-Rábcába, illetve a kavicsbányatóba, aminek a következménye tetemes halpusztulás lett. Az 1960-as évektől az ártéri erdők vadállományát az Észak-dunántúli Vízügyi Vadásztársaság kezelte, elsősorban fácán- és fogolyneveléssel, illetve a nyúl- és őzállomány tervszerű gondozásával.
A Mezőgép és a termelőszövetkezetek mellett a településen otthonra talált más üzemegységek is felvirágoztak az 1970-es évektől. A Győri Kertészeti Vállalatnak – illetve utódjának, a Győri Városgazdálkodási Vállalatnak – 1964-től működtek melegházai, 1965-től fa- és dísznövényiskolája a soproni 85-ös főút keleti oldalán. 1979–1980-ban grandiózus beruházással felépítettek egy 3200 négyzetméteres, termálvízzel fűtött üvegházat, amely 1981-ig 10 ezer négyzetméteresre bővült. Ezt követően indult be elsősorban a nagy tömegű vágottvirág (elsősorban évi 1,3-1,4 millió szál szegfű, valamint gerbera), közparkok díszévé váló virágok (100 ezer tőnyi árvácska, nefelejcs és százszorszép), cserepes dísznövények (évi 40-50 ezer ibolya, aszparágusz, orchidea stb.), faiskolai csemeték és cserjék termesztése és árusítása a Bécsi úti dísznövénytermesztő telepen (mai nevén Virágkertészet). A Győr és Vidéke Áfész 1974-ben vágóhidat és húsüzemet létesített a káptalanmajori határban (a korábbi Paprika csárda helyén), amely 1981-ben 40, 1985-ben 44 ezer sertést dolgozott fel tőkehúsnak és töltelékárunak, és hat mintaboltjában árulta termékeit a Győr és Mosonmagyaróvár közötti területen. Ugyancsak az Áfész 1982-ben sütőüzemet is létesített Abdán, amelynek kapacitása napi 80-90 mázsa pékáru előállítása volt.
A rendszerváltást követően a mezőgazdasági nagyüzemként tovább működő Zöld Mező Mgtsz. földkiadó bizottsága 1993–1994 során több száz hektárnyi üzemi táblát bocsátott árverésre, majd az ily módon csökkent művelési területen folytatta tevékenységét. Az elárverezett földeken megjelentek a mezőgazdasági kisüzemek és a farmgazdaságok. Az egykori Mezőgép telephelyén az önállósodott üzemegységek egyfajta ipari parkot hoztak létre, az eladósodott és felszámolt gépgyártó vállalat 1993-ban a német Fliegl cég tulajdonába került. A területen 15 ezer négyzetméteres gyártócsarnokot húztak fel, amelyben megindult a közúti és mezőgazdasági pótkocsik, talajművelő gépek és keverőgépek összeszerelése. Az üzem 2013-ban mintegy hetven embert foglalkoztatott. A káptalanmajori húsüzem a privatizálást követően, gyakori tulajdonosváltásokkal működött tovább. 2012-ben bezárt, de 2013-ban a török Hizmet-csoport tulajdonába került, ahol 2014 óta mintegy nyolcvan alkalmazottal az iszlám előírásainak is megfelelő hústermékeket állítanak elő, elsősorban nyugat-európai exportra. Némi fennakadást követően az 1993-ban megalakult Abda-Kavics Kft. újra folyamatossá tette a bányatavakon a kavicskitermelést.
### Kereskedelem és vendéglátás
1919\. december 8-án Abdán is megalakult, majd háztartási-gazdasági vegyesboltot nyitott a Hangya Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet. 1929-ben, a Hangya Szövetkezet felszámolása idején, a településen már három vegyeskereskedés, egy pékség és négy kocsma működött. 1959-ben a Győri Földművesszövetkezet nyitott kisvendéglőt és cukrászdát a Bécsi út északi oldalán. 1961-ben abdai italmérésüket, a Dühöngőt is kisvendéglővé alakították át, a cukrászdát pedig sütőipari üzemegységgé fejlesztették. A falu keleti határában, az 1-es főút Győr felőli szakaszán, a soproni út leágazásánál 1963-ban kezdték meg egy autóspihenő kialakítását, a 200 vendéget kiszolgáló Paprikás (később Paprika) autóscsárdát végül 1964 júniusában nyitották meg. Az 1970-es évek elején a Győr és Vidéke Áfész építő- és tüzelőanyag-telepet nyitott Abdán, 1973 novemberében pedig a Bécsi út déli oldalán megnyílt az Áfész első korszerű, 195 négyzetméteres eladóterű ABC-boltja is. 1983 júliusában megnyílt a település első szálláshelye, a Bécsi út pillingérpusztai oldalán felépült, étteremmel is felszerelt tízszobás magánpanzió, a Fekete Rigó fogadó. 1987 decemberében a Radnóti lakótelepnél felépült az Áfész második abdai, hűtőkamrával is felszerelt, 300 négyzetméteres ABC-áruháza. A panzió mellett nyílt meg 1989 decemberében Abda első, éjjel-nappal nyitva tartó benzinkútja, amelyet a soproni útelágazásnál a második üzemanyagtöltő állomás 1992. őszi megnyitása követett.
Az Abdán áthaladó nagy nemzetközi közúti forgalmat az 1960-as évektől kezdték kihasználni az élelmesebb abdaiak. A Bécsi út mentén ekkor jelentek meg az első zöldségesek, az 1980-as években pedig egy lángossütöde. 1987-től a „maszekvilág” jeleként a Bécsi út északi oldalán sorra jelentek meg a zöldségesstandok, majd 1990 után a vadkapitalizmus elszabadulásával kiépült a híres-hírhedt abdai bazársor. A különösen a győri piac átszervezése után Abdára sereglő vállalkozók az útra szolgáló előkerteket kibérelve felépítették többnyire ideiglenes bódéikat, pavilonjaikat, amelyekben a cigarettától, szeszes italoktól kezdve a zöldségen, savanyúságon, pirospaprikán és szalámin át a vesszőkosarakig és egyéb „népművészeti termékekig” mindent árultak, amire igény mutatkozott. Az éjjel-nappal nyitva tartó, csaknem 2 kilométeres bazársor az 1990-es évek közepén 60-90 árusítóhelyből állt (ezek 20%-a abdaiak kezén volt), és sok gondot okozott a falunak. A kereskedők közötti, gyakran heves konkurenciaharc mellett a bazársor magával hozta a bűnözést (zsebtolvajlás, autófeltörések stb.), a faluban megjelent a prostitúció. A profitorientált kereskedelmi tevékenység sem a jövedéki, adó- és munkaügyi, sem az élelmiszer-biztonsági vagy éppen az építésügyi törvényi elvárásoknak nem felelt meg. Az illegálisan elejtett, kitömött és itt árusított védett madarak ürügyén természetvédelmi bírságok kiszabására is sor került. Közlekedésbiztonsági szempontból szintén elfogadhatatlan volt a falut átszelő út padkáján parkoló autó- és autóbuszsor, ahogy a járdát és a bicikliutat eltorlaszoló árusokaság is. Ugyanakkor a bazársor mintegy száz abdainak biztosított megélhetést, nem beszélve az előkertjeiket kiadók bevételeiről. Az M1-es autópálya utolsó szakaszának 1996. januári átadását és ezzel együtt az abdai átmenőforgalom csökkenését, majd a helyi önkormányzat építésügyi rendelkezését követően a bazársor a 2000-es évek végéig fokozatosan megszűnt.
A bazársor kialakulása a vendéglátásra és a szálláshely-szolgáltatásra is jótékonyan hatott. A zöldséges- és egyéb pavilonok között szállást is biztosító vendéglők nyíltak, a soproni elágazásnál pedig 1989-től fokozatosan kiépült az Elvis park néven ismert kereskedelmi-vendéglátó létesítmény. Fő attrakciója a Malévtól kiselejtezett Il–18-as repülőgép volt, amelynek fedélzetén étterem és bár működött. 1990-ben szórakoztatócentrumot emeltek a repülőgép köré, később pedig mögötte megnyílt a Repülőgép hotel. Az autópálya kiépülésével a nemzetközi átmenőforgalom jelentősen csökkent, 2000-ben a veszteségessé vált Elvis park bezárt. Bár 2007-ben felújítva és újragondolva a repülőgépnél megnyílt a Club Sky étterem-büfé-táncterem komplexum, a szórakoztatócentrum nem sokkal később végleg bezárt, 2014-ben pedig az elárvult repülőgépet is elszállították a helyszínről. A kereskedelmi aktivitás a visszaesést, a bazársor és az Elvis park hanyatlását követően is relatíve magas maradt. 2000 és 2018 között az Abdán működő kereskedelmi egységek és javítóműhelyek száma 60-80 között mozgott. A településen bejegyzett vendéglátó- és szálláshelyek száma a 2000. évi 17-ről a visszaesést követően, a 2006-tól 2018-ig terjedő időszakban 6 és 12 között alakult.
### Szolgáltatások
Abdán 1882. október 1-jén nyílt meg az első postahivatal, amelynek kézbesítőkerülete Abda mellett Börcsre és Pinnyédre is kiterjedt. Távirati szolgáltatásokat hosszú ideig csak a közeli Győr és Öttevény nyújtott, 1927-ben azonban Győr és Abda között lefektették a távkábelvonalat, ezzel Abda bekapcsolódott a távbeszélő-, avagy telefonhálózatba. Az első nyilvános abdai telefont a postaépületben szerelték fel 1948. szeptember 15-én. A kényszerből gyakran költöző posta 1969 áprilisában nyílt meg a Bécsi út északi oldalán újonnan felépült hivatalban, valamint ekkor adták át a falu első nyilvános telefonfülkéjét is.
A pénzügyi szolgáltatások viszonylag korán megjelentek a faluban: 1912-ben az Abda és Vidéke Takarékpénztár működött a faluban, 1920. április 18-án pedig a helyi plébános elnökletével és az Országos Központi Hitelszövetkezet fiókjaként megalakult az Abda Községi Hitelszövetkezet, amely elsősorban a parasztgazdák tőkehiányát volt hivatott orvosolni. E téren jelentős előrelépés volt az 1957-ben megalakult Kunsziget és Vidéke Takarékszövetkezet abdai fiókjának 1961-es megnyitása, amely a lakosságnak nyújtott betétszámla- és kölcsönszolgáltatásokat. 1980-ra az abdaiak betétállománya megközelítette a 6, 1996-ra pedig a 66 millió forintot.
Az infrastrukturális és kommunális szolgáltatások terén 1981-ben megszervezték a szemétszállítást, az évtized végéig pedig valamennyi lakóhelyet rákapcsolták a 21 kilométer hosszú kisfeszültségű villamosenergia-hálózatra. 1998-ban a háztartások 95%-ában földgázzal fűtöttek. Az 1990-es évek közepére 21,5 kilométernyi vízvezeték hálózta be a falut, 2011-ben a lakások 98,1%-a rá volt kötve a vízhálózatra, 97,2%-uk pedig rendelkezett vízöblítéses vécével. A hálózati szennyvízelvezetést ugyancsak 2011-ben a lakásállomány 94,1%-ában oldották meg a 22,4 kilométer hosszan futó közcsatorna-hálózat segítségével, további 5,1%-uk saját emésztőgödörrel rendelkezett. 2010-ben közösségi hulladékudvar nyílt a település pillingérpusztai részén.
### Közlekedés
A település évszázadokon át a Budát Győrön át Béccsel összekötő országút vagy „nagyút” mentén feküdt. Ez már a 18. században a két székesfőváros közötti postaútként funkcionált, amelyen Abda a postakocsi-állomások egyike volt. Az országút az 1850-es évektől a kisszámú állami kezelésű utak közé tartozott. Ennek helyén adták át 1930. október 4-én az állami költségvetésből teljes hosszában megújult, 6 méter széles 1. számú budapest–bécsi országutat (a későbbi 1-es főutat), amely 142. kilométerénél haladt el a falu mellett (a Bécsi út mindkét oldalán csak a későbbi évtizedekben épült ki a lakóövezet). Az országút abdai szakasza ekkor még bitumenborítású makadámút volt, de Abda és Öttevény között mintegy 1,5 kilométeren ún. topekaburkolat, vagyis korszerűbbnek és tartósabbnak ígérkező hengerelt aszfalt került az útpályára. A Rábca áthidalására már ezt megelőzően, 1926 augusztusában átadták a korszerű, 40 méteres nyílású abdai vashidat, amely a második világháború során a vasúti híddal együtt elpusztult. 1945–1946-ban a műszaki hadosztály gyorsított tempóban dolgozott a roncsok kiemelésén és az új abdai hidak megépítésén. Az ideiglenes közúti fahíd helyére 1952 februárjában került új vasbeton híd. Az 1-es főút Győr és Mosonmagyaróvár közötti szakasza 1968-ban teljes hosszában aszfaltburkolatot kapott, 1978 novemberében pedig az 1952-ben épült vasbeton híd déli oldalán új, a kamionforgalomnak is megfelelő teherbírású, 72 méter hosszú és 12 méter széles közúti betonhidat adtak át. 1994 októberére – a Győr körüli gyűrű elkészültével – már csaknem Abdáig ért az M1-es autópálya, 1996 januárjában pedig átadták a sztráda utolsó, Győr és Hegyeshalom közötti szakaszát is. Bár ez utóbbi szakasz kezdetben fizetős volt, Abdán már 1996 februárjában érezhető volt a közúti forgalom csökkenése. 2013. június 25-én avatták fel az Abda és Győr közötti, 2,6 méter széles kerékpárutat. A település belső utcahálózatát az 1960-as évek elejétől fokozatosan porttalanították, az 1970-es évek elejére a Bécsi úttól északra futó újtelepi utcákat is bitumen borította. Ezzel párhuzamosan a járda- és a vízelvezetőárok-hálózat is kiépült a településen.
A vasút 1855 decemberében, a Győr és Bruck közötti pályaszakasz átadásával érte el a települést, de a Budapesttel való vasúti összeköttetés megteremtéséig 1884 júliusáig kellett várni. A korábbi személyforgalmi megállóhely szolgálati lakásokat, jegypénztárat és várótermet magában foglaló állomásépületének kivitelezése 1921-ben indult meg, ezt követően áruforgalom is zajlott az állomáson. A kezdetben egyvágányú vonalon működő vasút Győr és Hegyeshalom közötti szakaszát – a vasúti híd újjáépítésével párhuzamosan – 1926 januárjában bővítették kettős vágányúra, 1932-ben pedig az országban elsőként villamosították ugyanezt a szakaszt. A jegypénztár és az utasváró 1989-ben bezárt, később az áruforgalom is megszűnt, és bár az állomás személyforgalmat továbbra is lebonyolít, az elhagyatott állomásépület és a forgalmi építmények rossz állapotban vannak. Ami a további tömegközlekedési lehetőségeket illeti, a település területén található öt autóbusz-megállóból 2020-ban munkanapokon napi tíznél több járaton juthattak el az abdaiak Győr mellett Börcsre, Öttevényre, Kunszigetre, Lébényre, Mosonszentmiklósra, Mecsérre és Tárnokrétire, de átszállás nélkül elérhetőek Csorna, Mosonmagyaróvár, Rábcakapi, Bősárkány, Acsalag és Földsziget is (37 km-rel az Abdától legtávolabbi autóbuszos desztináció).
## Kultúra
### Népi kultúra
A hagyományos tájszemléletben Abdát a Mosoni-Duna, a Rábca és a Fertő-vidék által közrezárt Tóköz területéhez szokás sorolni, de néprajzi szempontból ez a megállapítás már nem állja meg a helyét. A Tóköz tipikus folyóközi települései nyugatabbra helyezkednek el, Abda pedig átmeneti néprajzi tájon fekszik, amelynek hagyományos kultúrájára a Szigetköz, a Rábaköz és a közeli polgárváros, Győr műveltsége egyaránt hatott. Ennek következményeként néprajzi sajátosságai vegyes képet mutatnak. Népi építészeti szempontból a kiterjedt kisalföldi házterülethez, a népszokások és a népzene terén az ugyancsak nagy vidéket lefedő északnyugat-dunántúli dialektusterülethez tartozik, de tárgyi néprajz, díszítőművészet, néptánc vonatkozásában a környező néprajzi tájak megannyi eleme megjelenik népi kultúrájában. Nyelvjárási szempontból a Balaton déli partvidékétől északi irányba húzódó közép-dunántúli–kisalföldi dialektusterületen, a csallóköz–szigetközi és az északnyugat-dunántúli nyelvjárási kisrégiók határán fekszik. Abda szellemi folklórkincseinek egy szeletét, népszokásokat, népi játékokat és népdalokat (utóbbiak szöveg- és dallamtipológiájával együtt) Barsi Ernő gyűjtötte össze és adta közre.
### Közművelődés
A két világháború között a kocsmaként és mészárszékként is működő főutcai Somogyi-ház lett a helyi művelődési élet központja, különösen miután az 1930-as években egy nagy táncteremmel bővítették ki. A terem – jó idő esetén a pajta – a zenés mulatságokon túl az abdai dalárda és tánccsoport, az eleinte a plébános és az iskola szervezte, később a helyi iparoskörhöz kötődő színjátszó csoport próbáinak és előadásainak is helyet biztosított. Utóbbiak elsősorban népszínművekkel, Szigeti József, Tóth Ede, Herczeg Ferenc és mások darabjaival szórakoztatták az abdai közönséget. Az 1950-es évek végétől ténylegesen ez az épület lett Abda művelődési háza, egyszerű színpaddal felszerelt nagyterme – az egykori táncterem – falu- és pártszervezeti gyűlések, községi és iskolai ünnepségek, pinceklubrendezvények, haknikoncertek és -előadások, bálok, népfőiskolai előadások helyszíne volt, de 1983-ig moziteremként is működött. Az 1950-es években élénkült fel ismét a közművelődési élet, a faluban rövid ideig színjátszó kör, hosszabban énekkar és néptánccsoport is működött. A táncosok több környező településen és Csehszlovákiában is nagy sikerrel adták elő Abdai lakodalmas (1960) és Szüreti kézfogó (1961) című, népszokásokat, népi játékokat is felelevenítő táncjátékaikat. 1991-től átmenetileg ismét mozi is működött a falak között, 1992-ben pedig ifjúsági és nyugdíjasklub alakult a Radnóti Miklós Művelődési Otthonban.
Az 1950-es években 150 könyvvel megalakított falukönyvtár 1962 augusztusában költözött be a művelődési otthonba, állománya az 1960-as évek közepére 2500 kötetre rúgott. A könyvtár – rövid átmeneti elhelyezés után – 1992-ben költözött a megújult iskolaépületbe. 1989 nyarán a közös abdai–kunszigeti termelőszövetkezet indította útjára üzemi lapját Kunszigeti Hírmondó címen, amely a két község életében bekövetkezett jelesebb fejleményekről, programokról is tájékoztatta olvasóit. 1991-ben az abdai önkormányzat gondozásában útjára indult a település első, 2020-ban harmincadik évfolyamába lépett folyóirata, az Abdai Hír-lapok című havilap. A közérdekű eseményekről szóló beszámolók mellett a szerzők rendszeresen jelentkeznek helytörténeti írásokkal is a lap oldalain.
A 21. században a település közművelődését szervező legfontosabb helyi szervezet az önkormányzati támogatású II. Rákóczi Ferenc Kulturális Alapítvány (1992-től), a település két, megye- és országszerte fellépő kórusa az Abdai Dalárda és a Rábca Dalkör. Hagyományosan augusztus 20-án rendezik meg az abdai búcsút, amelynek a 20. század közepéig hangsúlyos eleme volt a szentmise, a királyfaállítás szokása, majd a két napig tartó táncos mulatság, azóta inkább lacikonyha, kirakodóvásár, vurstli, sportversenyek, bemutatók és utcabál színesítik az eseményt. 1991 szeptemberében indult útjára az 1997-től júniusban megrendezett abdai falunap, amelyen a búcsú vásári forgatagával szemben hagyományőrző foglalkozások, játszóház, bemutatók, vetélkedők, sport- és főzőversenyek, zenés-táncos műsorok és utcabál várják az érdeklődőket. A település további rendszeresen visszatérő eseményei a szeptember elején megrendezett hagyományőrző szüreti és bornap, október elején pedig az Abdai Lovas Egyesület tart szüreti felvonulást.
### Oktatás
A régi, Rábca melletti faluban a 17. század végétől működött iskola, akkor még Öttevényben lakó iskolamesterrel. Az abdai újfaluban 1833-ban épült fel a település első, osztatlan elemi iskolája, egy nádfedelű téglaépület, amelyben ha zsúfoltan is, de nyolcvan diák egyidejű tanítását lehetett megszervezni. A későbbi évtizedekben a lakónépesség és az iskoláskorúak gyarapodásával az iskolaépületet kinőtték, és váltott oktatásra rendezkedtek be. 1888-ban az iskola leégett, elhelyezése ezt követően sokáig ideiglenes és elégtelen volt. 1903-ban vásárolták meg az egykori tisztilakot iskola céljaira, amelyhez 1910-ben kisebb szárnyat építettek egy új tanteremmel és az 1920-ig továbbra is osztatlan rendszerben oktató két tanító lakásával. Az új, három tantermes iskolaépület elkészültére 1941 végéig kellett várni. 1955-ben elkészült egy másik – 1975 után tornateremként és gyakorlati műhelyként használt –, két tantermes épület is, 1962-ben pedig az iskolától 500 méterre, az Imre (ma Szent Imre) utcában egy újabb két tantermes iskolaház. 1976-ban megkezdődött az iskolai sportpálya kialakítása, 1975 és 1981 között pedig fokozatosan felépült a nyolc osztálytermet, tanári és igazgatói szobákat magában foglaló új szárny. Erre nagy szükség is volt, miután a körzetesítés következtében 1975-től Abdára iskolázták be a szomszédos Börcs felső évfolyamos diákjait is. 1990 őszén aulával és négy újabb tanteremmel bővült az épület, ezt követően költözött ide a falu könyvtára is. A körzetesítés megszűnésével és a börcsi diákok elkerülésével ugyanakkor jelentősen, csaknem harmadával csökkent a tanulók száma. Az iskola 2000-ben vette fel Zrínyi Ilona nevét. A 2011. évi népszámlálás alapján a 7 éves kor feletti abdaiak iskolai végzettség szerinti megoszlása a megyei átlagnál némiképp kedvezőbben alakult, ekkor a lakosság 29,5%-a rendelkezett érettségivel, 14,5%-a pedig felsőfokú végzettséggel. A környező községekkel való összehasonlításban ezek az adatok kiemelkedőek (Börcs: 27,2% és 10,0%; Kunsziget: 26,0% és 10,5%; Öttevény: 30,3% és 11,1%; stb.).
Az abdai napköziotthonos óvoda 1975 májusában nyílt meg az Imre utcai iskolaépületben. Az első évek folyamatos bővítési munkálatait követően 1979-re 75 férőhelyesre bővült az intézmény, 1983-ra pedig elkészült a korszerű, 150 kisgyermek foglalkoztatását biztosító épület. A folyamatosan fogyó gyerekszám miatt az 1995/1996-os tanévben már csak 95 gyermek járt az óvodába. 2010-ben teljes körű felújításon és bővítésen esett át a Mézeskalács Napközi Otthonos Óvoda épülete, ekkor alakították ki falai között a bölcsődét és ideiglenesen az idősek napközi otthonát is.
### Vallás
A falu első temploma a 16. század első felében épült, de ez egy évszázadot sem ért meg, köveit a győri vár megerősítéséhez használták fel. Egy 1636-os feljegyzés szerint a győri székeskáptalan diákokat küldött vasárnaponként Abdára prédikálni. 1681 után Telekessy István és Matusek András győri kanonokok egy, a püspökség és a káptalan között folyt területvita rendezése után egy Páduai Szent Antal-szobrot állíttattak a faluban (nem maradt fenn). A győri őrkanonok, Telekessy anyagi hozzájárulásával 1694 és 1698 között épült fel a római katolikusok első, zsindelyfedésű, fatornyos, kőoltárral felszerelt Szent József-temploma a régi faluban, a mai emlékkápolna helyén, amelyben vasárnaponként ekkor még az öttevényi plébános misézett. Az 1698-as egyházlátogatási jegyzőkönyv a falu felnőttlakosságát 26 katolikus és 10-12 lutheránus főben adta meg. Családtagokkal együtt a katolikus abdaiak lélekszáma 60 főre rúgott. A falu 1713-ban a győri esperességhez tartozó öttevényi plébánia fíliája lett (ekkor nyitották meg az egyházi anyakönyveket is Abdán), 1739. szeptember 5-én pedig önálló egyházközség lett, plébániatemploma 1748-ban épült fel. Miután az abdaiak az áradások elől 1830-ban nyugatabbra költöztették falujukat, az új falu templomának 1845-ös felszenteléséig a régi templomban tartották az istentiszteleteket, de ezt követően magtárként hasznosították, majd a szentélyt meghagyva lebontották az épületet. 1980 után Börcs, 1990 után pedig Ikrény is Abda fíliája volt. 2017 óta Abda, Börcs, Ikrény és Kunsziget egyházközségeit a Győri egyházmegyéhez és a Győr környéki esperesi kerülethez tartozó öttevényi plébánia és annak lelkipásztora látja el. 2009 óta a magyarországi Szent Jakab-zarándokút vagy „magyar Camino” Győr és Lébény közötti szakasza átvezet a településen.
A 2011-es népszámlálás során az abdai lakosok vallási megoszlása a következő volt: római katolikus 57,7%, evangélikus 4,0%, református 2,7%, görögkatolikus 0,4%, egyéb katolikus 0,2%, egyéb felekezetű 0,6%, felekezeten kívüli 9,6%, ateista 1,3%, nem nyilatkozott 23,4%. Az evangélikusok és reformátusok a győri egyházközséghez tartoznak.
## Sport és szabadidő
Abdán a sportélet a két világháború között, a leventemozgalom kibontakozásával párhuzamosan jelent meg, az abdai ifjak sportversenyeken mérték össze erejüket és gyorsaságukat a környező települések leventéivel. A leventemozgalom keretén belül alakult meg 1923-ban a falu labdarúgócsapata, mai nevén Abda Sportclub, röviden Abda SC, valamint 1936-ban az Abdai Polgári Lövész Egyesület. A focicsapat 1942-ben lett a Magyar Labdarúgó-szövetség tagja, akkor még Abdai Levente Egyesület vagy Abdai LE néven, egyúttal 1943-ban megkezdte a küzdelmeket az országos levente labdarúgó-bajnokság egyik II. kerületi csoportjában. Története során a kék-fehér csapat nagy sikerei közé tartozott 1946-ban az országos MADISZ-bajnokságban elért hatodik helyezés (a csapat neve ekkor Abdai MADISZ volt), az 1955-ös VIT-kupa megyei döntőjén kivívott győzelem, majd a járási bajnokság két egymást követő megnyerését követően az 1960. évi felkerülés a megyei első osztályba. Története során a klub több ízben visszaesett a másodosztályba, majd ismét feljebb lépett az első osztályba. 2011 után a megyei másodosztályban játszott, majd miután a 2018/2019-es szezonban a tabella élén végzett, ismét jogot szerzett a megyei első osztályban való szereplésre. Az abdai focicsapatban bontogatta szárnyait két későbbi profi labdarúgó, Magyar Lajos és a válogatottságig is eljutó Csertői Aurél. Az ideiglenes lődombi pálya helyett 1960-ban alakították ki a falu keleti szélén elterülő focipályát. A pálya melletti öltöző 1983-ban épült fel, ennek felújításával és egy klubhelyiség hozzátoldásával készült el 1998 májusára az Abda SC korszerű sporttelepe.
A labdarúgás mellett népszerű a lósport. Az első országos sík- és fogatversenyt 1953-ban látta vendégül a falu, napjainkban elsősorban az Abdai Lovas Egyesület szervezi a lovassportot. Története során értékes helyezéseket elért fogathajtói közé tartoztak Varga Zoltán, Saru Zsolt, Borbély Ákos és mások. Az 1960-as években élénk volt a kézilabdaélet is, a falu csapata többször megnyerte a kunszigeti kézilabdakupát. Sportcsarnok nincs a faluban, 1989-ben az iskola által is használt tornatermet alakítottak ki a kultúrotthonban. Ugyanitt 1990-ben testépítő termet rendeztek be, majd a rákövetkező években Abda-kupa néven több erőemelő-viadalt is rendeztek a településen.
A horgászsport mindig jelentős volt a folyó- és állóvizekben bővelkedő falu életében, hagyományosan a Rábcának a vasúti híd és a pinnyédi híd közé eső szakaszán. Miután 1965-ben a termelőszövetkezet Pillingérpusztán megkezdte a kavicskitermelést, 1967-től a Győri Vagongyár horgászegyesülete vette kezelésébe a vízzel megtelt bányagödör halállományát, eleinte dévérkeszeg és ponty telepítésével, illetve az ártéri kiöntésekből a halak átmentésével. A rendszerváltást követően a szintén győri Szigetköz Horgász Egyesület vette át a bányató kezelését, 2014 szeptembere óta pedig az akkor alakult Abdai Horgász Egyesület szervezi a horgászéletet, egyszersmind gondoskodik a halállomány telepítéséről és utánpótlásáról a falu északi határában kialakított Abdai-horgásztavon.
Más vízisportok is fontos szerepet játszottak a falu életében, az abdai Rábca-szakasz már az 1930-as években győri csónakkirándulások és sportevezősök célpontja volt, a folyón fürdő is működött. A mély és hideg vizű pillingéri kavicsbányatavakat az 1980-as–1990-es években a horgászás mellett fürdőzésre és vízisportokra is használták a helyiek. A bekövetkezett tragédiák és a kavicskitermelés intenzívebbé válásával a fürdést azonban betiltották. A 2000-es években születtek tervek a rendeki határban egy mesterséges tóstrand létesítéséről, az e célból kiásott bányagödör azonban végül az Abdai Horgász Egyesület kezelésébe került horgásztó lett. A közeli Ikrényi-tó – az 1996-ban lezárult autópálya-építés során keletkezett, kb. 15 hektáros kubikgödör – nyújt fürdési lehetőséget az abdaiaknak is, ahol a strandoláson kívül a vízisíelésre, wakeboardozásra is mód van.
## Látnivalók
### Népi építészet
A falu 1830 utáni Pityer-dombi újratelepülésének első negyedszázadában, ahogy azt a második katonai felmérés 1856-os abdai térképszelvénye tanúsítja, tipikus síkvidéki sorfaluként a mindkét oldalán 900 méteres hosszúságban beépült Fő utcából (ma Szent István utca) állt. Ennek felvégi részén, a templomnál két kisebb keresztutca kezdett kialakulni, a mai Dózsa és Honvéd utcák elődei, de az utcácskák házai ekkor még nem értek el a bécsi országútig. A kiparcellázott téglatelkekre soros elrendezésű udvarok települtek, a laza házsorok utcavonalas beépítésűek voltak (és azok ma is) a helyenként 35-40 méter széles főutca két oldalán.
A 19. század végéig hagyományosan sárral-agyaggal tapasztott sövényből épült az abdai házak fala (paticsfal). A jellemzően soros elrendezésű háromosztatú (szoba–konyha–szoba) házba a bejárat az oldaltornácról (más néven gádorról) nyílt, a lakóhelyiségek meghosszabbításaként épült fel az istálló és a kocsiszín. A főutcában néhány lakóház megőrződött közel eredeti formájában. A Szent István utca 27. szám alatti, helyileg védett lakóépület egyik mestergerendája még 1830-ban, a másik 1908-ban készült, szabadkéményes konyhájában pedig hasábkemence áll. A szomszédos, műemléki védelmet élvező 29. szám és az utca másik oldalán álló, 24. szám alatti lakóházak szintén megőrizték félköríves záródású parasztbarokk falazott oromzatukat, kis ablakszemes homlokzatukat, amelyek ajtaja az oldaltornácra szolgál. A 24. számú ház oromzatának szegélye a másik kettőtől eltérően ívelt, valamint ezen még a kis oromfalfülkék nyoma is látható.
A főutca keleti végén álló Alvégi kereszt a falu egyik legrégebbi emléke. Eredetileg 1741-ben készült, és vélhetően a régi faluban állt, majd 1843-ban került mai helyére, tíz évvel később, 1853. szeptember 12-én, Mária-napon pedig fel is szentelték. A keresztet 2007-ben felújították, környezete megszépült. Az Alvégi kereszt felszentelésével egy időben, 1852-ben állították fel a falu felvégi részén – a mai Dózsa utca és Bécsi út kereszteződésében – a Felvégi keresztet, donátora Somogyi István volt.
### Szent József-templom
A műemlék jellegű, klasszicista stílusú római katolikus Szent József-templom a falu központjában áll, az 1830-ban új helyen újraalapított faluban 1843 és 1845 között épült fel. A 31 méteres hossztengelyű, 11 méter széles templom belső tere a hosszanti főhajóra, a boltívekkel elhatárolt kereszthajókra és a szentélyre tagolódik. A karzatot a bejárat felőli oldalon alakították ki. A 31 méter magas, kecses toronyban három harang kapott helyet, az 1920-as évekbeli Szent József- és Szent István-bronzharangok mellé 1990-ben került egy alumíniumharang.
Az eredeti falfestés az idők során elenyészett, ma látható legrégebbi freskóit az 1930-as években Borsa Antal készítette (az ő alkotása a falu határában álló Rákóczi-emlékmű is). Ezek a szentélyben és a hajó hátsó részében ma is látható ornamentális díszek, ezek mellett az ő alkotása volt a főhajó mennyezetének korábbi festménye az emmauszi vacsora jelenetével. Újabb falfestmények – ezúttal már szekkók – kerültek a templomba az 1983–1985-ös felújítás során, Samodai József keze munkáját dicséri a szentélymennyezet Szentháromság-ábrázolása, a főhajóban a tizenkét éves Jézus jelenete, a hajó hátsó részében pedig a magyar szentek seregszemléje. Ez utóbbit Samodai 1984-ben bekövetkezett halála után Hertay Mária fejezte be. Az eredeti főoltárt és oltárképét 1900-ban cserélték le díszes faragású faoltárra, a Szent Józsefet és a kisded Jézust ábrázoló festményre. A további berendezés az 1840 körüli mellékoltárokból, szószékből, egy rézfedelű vörösmárvány keresztelőkútból és padokból áll. A szószék fedelén a Szentlélek szimbóluma, a galamb, az oszlopokkal négy mezőre osztott szószékpaláston pedig az evangélisták ábrázolása látható. A klenódiumok sorában figyelemre méltó a tabernákulum ajtajának pelikánábrázolása, valamint a kínai aranyból készült örökmécs. A templom az 1930-as évek közepén, majd 1983 és 1985 között teljes felújításon esett át.
### A templom és a községháza körüli látnivalók
1991-ben parkosították a templomot körülvevő teret, ekkor nyerte el itt végleges elhelyezését több emlékmű és helyi jelentőségű történeti emlék is. A templom előtt álló, durva mészkőből faragott, 466 centiméter magas, ideiglenes műemléki védelemben részesült Szeplőtelen Szűz Mária (Immaculata)-oszlop eredetileg a régi faluban, a Rábca-parton állt. A földben lévő alapkőre vésett német nyelvű felirat szerint egy német közkatona, Georg Nuber emeltette 1700 tavaszán; az évszám alapján a szobor elterjedt helyi elnevezése kuruc Mária. 1852-ben emelték ki helyéről és vitték át az új-abdai templomhoz, ekkor került az oszlopra a felfedezett német szöveg latin fordítása, valamint egy magyar nyelvű fohász. A Mária-oszlopot 2008-ban restaurálták, 2011 óta műemléki védelemben részesül. A világháborús emlékmű, vagy helyi nevén a Hősök szobra eredetileg az első világháborúban elesett negyvenöt abdainak állított emléket, de 1991. október 23-án a második világháborúban meghalt harmincegy abdai nevét felsoroló emléklapot is itt helyezték el. A sebesült bajtársát a földről felemelő honvédet ábrázoló emlékművet, Pásztor János szobrászművész alkotását 1925. május 17-én avatták fel ünnepélyes keretek között. Ugyanitt található az a régi határkő, amely a 18., esetleg már a 17. században jelölte a Győr, Abda és Ikrény közötti hármashatárt. A templom mögötti kis parkban a 18. század közepéről származó Nepomuki Szent János-szobor áll. Eredetileg az 1954-es töltésmegerősítési munkálatokig a bécsi országút mentén állt, mintegy 200 méterre a Rábca-hídtól, majd sokáig Káptalanmajoron hányódott, mielőtt 1992 augusztusában a templom mögött felavatták a restaurált szobrot, 2012-ben pedig műemlékké nyilvánították.
Az abdai kultúrház udvarán 2006-ban avattak kopjafát az 1956-os forradalom emlékezetére, amelyet 2012-ben a templommal átellenben, a községháza mellett állítottak fel. A községháza körüli terület parkosításával és térkövezésével párhuzamosan ugyanitt helyeztek el 2011-ben egy akrilfestésű, műgyantából készült életnagyságú lovas huszárszobrot, a korábban budapesti köztereken kiállított tizennyolc alkotás egyikét. A 9. Miklós (vagy Nádasdy) huszárezred egyenruháját viselő Miklós-huszár emlékeztet az 1849. június 28-án a falu határában lezajlott csatára. Egy védőtető alatt ugyanekkor nyerte el végleges elhelyezését a községháza másik oldalán az önkéntes tűzoltó-egyesület felújított lóvontatású, kézi pumpás tűzoltókocsija is. A községháza Civilház elnevezésű termében helytörténeti kiállítás látható, amely 2020-ban egy-egy vitrin fényképein és dokumentummásolatain keresztül villantotta fel a falu közművelődés- és sporttörténetének epizódjait, Radnóti Miklós abdai halálának és exhumálásának körülményeit, Rábca-parti emlékművének múltját, valamint egy külön tárlóban sorakoztatta fel a faluban felcseperedett Kende Judit kerámiaművész munkáit.
### Emlékkápolna
A falu keleti határában áll a település régi, 1845 előtti templomának helyét őrző emlékkápolna, a Szeplőtelen Szűz Mária-kápolna. A régi templom épületét 1845 után magtárként használták, majd 1883-ban lebontották és meghagyott szentélyét 1884-ben alakították át a ma is látható kápolnává. 1885. május 3-ai felszentelésekor került a kápolnába a Lourdes-i Szűzanya szobra. Az épület előtt 3,6 méter magas, aranyozott vasfeszülettel és -koszorúval díszített gránitmárvány emlékoszlop áll, Birkmayer János győri kőfaragó munkája, amelyet az 1849. június 28-án az abdai átkelő védelmében elesett honvédok tiszteletére emeltek (a csatáról bővebben). A honvédokat Rábca-parti tömegsírjuk feltárása után, 1887. március 13-án temették el ezen a helyen, az emlékoszlop közadakozásból néhány héttel később, május 8-án készült el. A kápolna és az obeliszk 2009-ben teljes körű felújításon esett át. Hagyományosan itt, az emlékkápolnánál tartják az abdaiak a március 15-ei hivatalos megemlékezéseket.
### Rákóczi-emlékmű
A régi Rábca-híd Abda felőli hídfőjénél, a töltés lábánál magasodó ligetben áll II. Rákóczi Ferenc emlékműve. Amikor az 1701. április 18-án felségárulásért lefogott Rákóczit bécsújhelyi börtönébe kísérték, rabkocsija május 26-án, nagycsütörtök napján az abdai hídnál pihenőt tartott. A feltehetően a 19. században keletkezett hagyomány szerint a hídnál szorgoskodó halászok – más változatokban a hidat őrző katonák – egyike éppen akkor fogott ki egy halat (változatoktól függően harcsát, pontyot vagy sügért), amelyet a láncra vert Rákóczinak ajánlott fel. A herceg a következő szavak kíséretében dobta vissza a halat a vízbe: „Magyarok nagy Istene, add vissza szabadságomat, mint ahogyan én visszaadom ennek a halnak a szabadságát!” Az emlékműre felvésett, Rákóczinak tulajdonított szavaknak több más változata is ismert, így például „Bárcsak a most raboskodó Rákóczi, ki tégedet szabaddá teszen, hamar követőd lehetne s megszabadulhatna”, „Menj és örülj szabadságodnak! A gondviselés bárcsak énhozzám is olyan kegyelmes volna, mint én vagyok most tehozzád és visszaadná szabadságomat!” vagy a már leendő szabadságharcost profetikusan megidéző „Úgy adom vissza a nép szabadságát, mint ezét a halét.” A fogoly (1856) című versében Tompa Mihály költői eszközökkel formálta mesebeli történetté az abdai mondát.
A legendás esemény megörökítését 1935-ben határozta el a vármegyei elöljáróság. A permkori vöröshomokkő keretbe foglalt, fehér mészkő dombormű, Borsa Antal győri művész alkotása végül 1943 szeptemberében készült el. A háborús események miatt azonban ünnepélyes átadása és felavatása elmaradt, és arra csak évtizedekkel később, 2000. november 10-én került sor. Egyes források szerint az emlékművet csak 1952-ben állították fel, de ez ellen szól, hogy 2010-es felújítása során világháborús géppuskalövedékeket tártak fel a dombormű belsejében.
### Zrínyi-emlékmű
Miután a török ellen vívott háborúkban Szigetvár és védője, Zrínyi Miklós 1566. szeptember 7-én elesett, Szokoli Mehmed nagyvezír katonai pompával eltemettette a hőst, Zrínyi levágott fejét azonban bársonnyal borítva gróf Salm Egon győri főkapitánynak juttatta el a következő üzenettel: „Fogadd szíves hajlamom jeléül legmerészebb vezértek fejét, melyre ezentúl is nagy szükségtök volna; a törzsököt eltemettettem, mert szégyen gyalázat lenne, ha ily bátor férfiú holt tetemei a tarlóban feküdnének, az ég madarainak étkül.” A gyászkocsi szomorú terhét, a szigetvári hős fejét Zrínyi sógora, Tahy Ferenc és veje, Batthyány Boldizsár az abdai hídnál vették át Salmtól. A hagyomány szerint a Rábca-hídnál misét tartottak az elesett hős lelki üdvéért, majd Csáktornyára szállították és végső nyugalomra helyezték a földi maradványokat.
2022\. május 21-én a Rábca-híd Abda felőli oldalán, a Rákóczi-emlékmű közelében, parkosított területen felavatták a történelmi eseményt megidéző Zrínyi-emlékművet, egy feliratos, a Zrínyi-család címerével díszített vörös mészkő obeliszket, Böcskei György enesei kőfaragó munkáját.
### Radnóti Miklós-emlékmű
A Rábca jobb partján, az Öreg-Rábca bal parti töltésaljában, egy ligetben áll Radnóti Miklós emlékműve, azon a helyen, ahol a költőt huszonegy munkaszolgálatos társával együtt 1944. november 8-án vagy 9-én meggyilkolták. Később, 1946. június 26-án itt találták meg egy tömegsírban a költő holttestét – és ruhája zsebében az utolsó verseit tartalmazó Bori noteszt is. A hivatalos vizsgálatok lezárultát követően, 1946. október 21-én az abdai polgári halotti anyakönyvbe jegyezték be „dr. Radnóti Miklós középiskolai tanár, író” halálát, az elhalálozás okaként önbeteljesítő költői próféciáját, a „tarkólövés”-t tüntették fel. Az első emlékoszlopot, Felkner Mihály alkotását egy Győrből tízezer résztvevővel induló Radnóti-békemenet keretében 1966. május 8-án avatták fel a tömegsír helyén, az abdai fiatalság pedig egy rózsakertet alakított ki az emlékhelyen. Az ezt követő néhány évben május második hetében nagyszabású győzelem napi Radnóti-békemeneteket szerveztek Győrből az abdai emlékműhöz, amelyeken nemegyszer 10-15 ezer ember is részt vett. Az 1970. május 10-ei békemenet alkalmával avatták fel a korábbi emlékoszlopot kiegészítő, különböző méretű, álló betonlapokból komponált új emlékművet, Horváth István iparművész alkotását. 1996. május 10-én egy régi-új alkotás lett az emlékhely központi eleme: Alexovics László 1960-ban kifejezetten az abdai helyszínre tervezett, de végül a győri megyei kórházhoz került vasöntvény Radnóti-mellszobrának másolata. A büszt előtti rézsútos, sírkőszerű márványlapon Radnóti Töredék című versének részlete olvasható, a mellszobor mögött pedig egy hatalmas szimbolikus sírkövet helyeztek el. 2004-ben egy új emlékoszlopot állítottak az emlékmű mellé a meggyilkolt és a tömegsírban eltemetett munkaszolgálatosok névsorával, egyúttal felújították az emlékhely közvetlen környékét, többek között ekkor kapott díszburkolatot is. Az 1960-as–1970-es évekbeli békemenetek óta május elején – a költő születésnapja körüli hétvégére időzítve – minden évben megemlékezést és koszorúzást tartanak az emlékműnél.
Az emlékmű mellett a mártír költőnek 1954 óta az abdai kultúrház falán emléktáblája is van. A korábbi emlékjelet 1989 májusában cserélték le Buda István még 1984-ben készült feliratos domborművével. Radnóti tragikus vége több költőt megihletett, Petőcz Miklós például Abdai requiem (1954), Orbán Ottó Szobor az abdai tisztásra (1962), Szapudi András Abdai elégia (1967), Abdai sorok (1969) és Abdán, Radnótiról (1972), Ihász-Kovács Éva Abda után (1967), Kulcsár János Abdán, hol ősz van újra (1969), Gömöri György Abda (1981), Pátkai Tivadar Párbeszéd Melocco Miklós Radnóti szobrával Abda határában (1981), Vészi Endre Radnóti novembere (1984), Tabák András pedig Abdán (1994) című versében örökítette meg a tragikus abdai eseményt. Marosfalvi Antal Az abdai stációkép című olajfestményén (1975) ábrázolta művészi eszközökkel Radnóti életének utolsó állomásait.
Légvonalban 2,5 kilométerre délkeletre, az 1-es főút győri kivezető szakaszának déli oldalán, a Bécsi úti nádasnál, a Kerényi József Péter építész tervezte emlékhelyi környezetben áll Melocco Miklós 1980. november 10-én felavatott Radnóti Miklós-szobra. 1944 novemberében ezen az úton hajtották nyugatra a Radnótit is soraiban foglaló menetet. A költő születésének hetvenötödik évfordulóján, 1984 májusában nyolcadik alkalommal megrendezett Radnóti-békemenet Győrből induló résztvevői az abdai emlékmű helyett már csak eddig a szoborig sétáltak. Az új szobor némiképp háttérbe szorította az abdai emlékhelyet, azóta gyakori félreértés és tévedés az idelátogatók körében, hogy itt, az abdai útnál álló győri Radnóti-szobor helyén érte a költőt a halál, még a Magyar nagylexikon Abdáról szóló szócikkét is ennek a győri szobornak a fényképe illusztrálja.
### Román katonai temető
1959 áprilisában alakították ki Abda Győr felőli határában, az 1-es és a 85-ös főutak találkozásánál a román hősi temetőt, ahol a második világháborúban a Győr és Sopron vármegyék területén elesett, korábban Sopronban, Veszkényben, Szárföldön és Ágfalván elhantolt román katonáknak biztosítottak végső nyughelyet. A négy tömegsírt és negyvenegy egyéni sírt befogadó elkerített parcellát kőobeliszk jelzi, amelyen Ady Endre és Eugen Jebeleanu tollából származó versidézetek is olvashatók.
## Nevezetes abdaiak
Abda szülöttei
- Szabó János (1872-1928) udvardi kántortanító
- Somogyi Antal (1892–1971) katolikus pap, művészettörténész, teológus, a modern képzőművészeti áramlatok egyházművészeti alkalmazásának élharcosa. Az abdai temetőben található sírja (I. parcella, A sor 32-es sírhely) 2004 óta a Nemzeti Sírkert része.
- Kulcsár János (1935–1983) költő, újságíró, lapszerkesztő, népművelő.
- Farkas József (1943–1988) kémikus.
- Polgár Tibor (1943–2023) politikatudós, a Hazafias Népfront elnökségi tagja.
- Drozdik Orsolya (1946–) képzőművész.
- Magyar Lajos (1950–) labdarúgó.
- Csertői Aurél (1965–) labdarúgó, edző.
Abdához köthető személyek
- Szodfridt József (1860–1939) jogász, 1912-től 1917-ig Győr vármegye főispánja, a 19. század végétől az Abdához tartozó Szentkeresztpuszta (ma Ikrény-Dózsamajor) majorságának létrehozója és irányítója.
- Pitroff Pál (1884–1965) költő, író, irodalomtörténész – a fenti Szodfridt József veje – P. Pál Ödön álnéven a kor lapjaiban több abdai vonatkozású novellát írt (Halász-szerencse, 1923; A város meg a falu, 1936; stb.).
- Kende Judit (1903–1979) kerámiaművész a pillingérpusztai uradalomban töltötte gyermekkorát. 2014. november 7-én a községháza ideiglenes tárlatán mutatták be munkásságát. Kerámiáinak egy része a Civilház elnevezésű terem egyik vitrinjében azóta is megtekinthető.
- 1944 novemberében magyar keretlegények Abda rosszfalui határában gyilkolták meg 21 munkaszolgálatos társával együtt Radnóti Miklós (1909–1944) költőt (bővebben: Radnóti-emlékmű).
- Serdülőkora egy részét Abdán töltötte Gerencsér Miklós (1932–2010) író, újságíró. Üzenet (1986) című könyvének írásaiban abdai élményeit is felelevenítette, 1998-ban megjelent Abdai talányok: A Radnóti-mítosz cáfolata című esszékötetében pedig amellett érvelt, hogy a költő abdai halálának, a tömegsír megtalálásának és a Bori notesz előkerülésének körülményei közönséges konfabulációk.
- 1954-től 1959-ig az abdai általános iskola igazgatója volt Zuber Titusz (1921–1990) festőművész, grafikus.
- 1955-től 1979-ig Abdán tanítóskodott Cs. Szabó Lajos (1908–1995) festőművész. Emlékét az általános iskola falára kihelyezett emléktábla őrzi.
- 1993\. június 17-én Abdára látogatott Jimmy Carter 1977–1981 közötti amerikai elnök és felesége azzal a céllal, hogy megtekintsék az általuk védnökölt Habitat for Humanity nonprofit szervezetnek a faluban épülő alapítványi házait. |
17,235 | Jurij Alekszejevics Gagarin | 26,741,143 | null | [
"1934-ben született személyek",
"1968-ban elhunyt személyek",
"A Kremlnél eltemetett személyek",
"A Szovjetunió Hősei",
"Lenin-renddel kitüntetettek",
"Légi balesetben elhunyt pilóták",
"Szovjet pilóták",
"Szovjet űrhajósok",
"Vasmunkások"
] | Jurij Alekszejevics Gagarin (oroszul: Юрий Алексеевич Гагарин; Klusino, 1934. március 9. – Novoszjolovo közelében Kirzsacsi járás, 1968. március 27.) orosz származású szovjet űrhajós, az első ember a világűrben – a Vosztok–1 űrhajóval indult 1961. április 12-én, Bajkonurból Föld körüli egyfordulatos útjára. Ezzel az emberes űrrepülések terén is megelőzték a szovjetek az amerikaiakat.
A világ első űrhajósa a Szovjetunióban, Klusinóban született egy parasztcsalád négy gyermeke közül harmadikként. Gyermekként megszenvedte a második világháború német megszállását; két testvérét is elhurcolták a betörő náci csapatok. Később, a középiskolában öntödei munkásnak tanult, előbb a közeli Gzsatszk városában, később Moszkvában. Iskolai tanulmányai során lépett be az akkori kommunista ifjúsági szervezetbe, a Komszomolba, majd ezt követően egy szaratovi repülőklubba, ahol Jak–18-ason tanult először repülni. Repülőtanulmányai miatt, amikor sorkatonai szolgálata megkezdődött, Cskalov városba, repülőkiképzésre vezényelték. 1957-ben pilótavizsgát tett MiG–15 repülőgépen és hadnagyi rendfokozattal tényleges szolgálatra vezényelték a luosztari katonai bázisra a Murmanszki területre.
1959 nyarán a Szergej Koroljov által összeállított követelményrendszer alapján a pilóták között a hadsereg (a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának utasítására) elindított egy szelekciós folyamatot leendő űrhajósjelöltek kiválasztására. A végső cél hat jelölt kiválasztása volt, akik majd a Szovjetunió leendő Vosztok-programjában űrrepülést végezhetnek. A válogatást a Központi Katonai Repüléskutató Kórházban végezték, amelynek során előbb 154 főre, majd 20 főre csökkent a kiválasztottak köre. Ez a csoport később a hodinkai bázisra költözött, és ott fizikai gyakorlatokkal rostálták tovább a jelöltek körét, amely végül 6 főre csökkent. Ők lettek a Szovjetunió első űrhajós-jelöltjei, köztük Jurij Gagarinnal. A hat űrhajós kiképzése haladt tovább, miközben Koroljov, illetve a programot irányító és a csoportot átvevő Kamanyin altábornagy folyamatosan figyelte a jelöltek teljesítményét. Különböző tesztek elvégzése után és különböző szempontok szerint értékelve 1961. április 3-án, kilenc nappal a tervezett első Vosztok repülés előtt Kamanyin javaslatára Jurij Gagarint választották ki – German Tyitov tartalék jelölése mellett – az első repülésre.
1961\. április 12-én, helyi idő szerint reggel 9:07-kor a Vosztok–1 űrhajó a katonai R–7 „Szemjorka” interkontinentális ballisztikus rakétából átalakított Vosztok–K rakétával elstartolt a tyuratami Bajkonur Űrközpontból, majd röviddel később Föld körüli pályára állt utasával, Jurij Gagarinnal. Az űrhajósnak csak annyi teendője volt, hogy rádión végig jelentette a saját állapotát, valamint az űrhajója működésének paramétereit, amelyek rendben voltak a negatív várakozások ellenére. Az űrhajó irányítása automatikusan zajlott, emberi beavatkozásra nem volt szükség. A szovjet tudósok nem tudhatták előre, mi fog történni az űrhajóssal, így azzal számoltak, hogy képtelen lesz bármilyen művelet elvégzésére. Ezért az űrhajónak automatikusan kellett működnie és végrehajtania a küldetést.
A TASZSZ szovjet hírügynökség csak a sikeres startot követően hozta nyilvánosságra a világ előtt a sikeres start tényét és jelentette be, hogy a világ első embert szállító űrhajója, Jurij Gagarinnal a fedélzetén Föld körüli pályára állt a világűrben. Jurij Gagarin a Kedr (Cédrus) rádió hívójelet használta a repülése alatt. Az űrhajó 108 perces keringése során egyetlen Föld körüli fordulatot tett, és a szovjetunióbeli Szaratov közelében szállt le. A szovjet titkolózás miatt csak sokára derült fény arra, hogy ezzel 400 km híján nem volt meg a teljes fordulat, és az űrhajós sem a FAI nemzetközi repülési rekordokat nyilvántartó szervezet szabályai szerint teljesítette azt.
A repülést követően Gagarin hazai és nemzetközi diadalútra indult. és számos kitüntetéssel halmozták el. A világ 30 országát látogatta meg, köztük hazánkat is, népszerűsítve az űrrepülés ügyét és hazáját, a Szovjetuniót. Később már nem hajtott végre több űrrepülést, bár néhány évvel az első repülését követően ismét űrhajós kiképzésben részesítették, az új, Szojuz űrhajó közelgő repüléseire, illetve a szovjet holdprogram feladatainak teljesítéséhez. A kiképzés közben, egy MiG–15 UTI repülőgépen felszállva, 1968. március 27-én repülőbalesetet szenvedett, melynek során gépparancsnokával együtt lezuhant, és meghalt.
## Ifjúkora
Jurij Gagarin 1934. március 9-én született a Moszkvától nyugatra fekvő Klusino faluban, Gzsatszk város közelében (mely utóbbit 1968-ban tiszteletére Gagarin névre neveztek át). Szülei egy kolhozban dolgoztak, édesapja, Alekszej Ivanovics Gagarin ácsként, édesanyja Anna Tyimofejevna Gagarina pedig a tejüzem dolgozójaként. Jurij a család harmadik gyermeke volt, bátyja, Valentyin 1924-ben, nővére Zoja 1927-ben született, és míg bátyja Gagarin születésének idején már szüleinek segített a munkában, nővérére hárult a feladat, hogy vigyázzon öccsére és az 1936-ban született legkisebb testvérre, Boriszra.
A kisfiú 1941. szeptember 1-jén elkezdte általános iskolai tanulmányait, amelyet azonban durván félbeszakított a hitleri Németország csapatainak második világháborús inváziója a náci Barbarossa terv keretében, ahogy Moszkva elfoglalására vonult fel a német haderő. Gagarin faluját 1941 novemberében szállták meg a német csapatok, így a tanulmányai megszakadtak. A család otthonát a németek lefoglalták, és műhelyt alakítottak ki benne, a családfő a kertjükben egy földbe vájt putrit épített, ahol nagyjából 3 x 3 méteren volt kénytelen élni a hattagú család még másfél évig, amikor 1943. április 9-én a Vörös Hadsereg fel nem szabadította a települést. Időközben bátyját, Valentyint és nővérét Zoját a németek kényszermunkára hurcolták német és lengyel területen fekvő koncentrációs táborokba, ahonnan csak 1945-ben, a háború után térhettek haza. Szörnyű háborús élménye volt, hogy öccsét, egy a házuknál dolgozó német a sáljánál fogva felakasztotta az almafára. Jura az édesanyjához szaladt, aki időben kioldozta a sálon a csomót, a gyermek így életben maradt. Gagarin számára a felszabadulást követően újraindult az iskolai oktatás, ahol a tanárai intelligens és szorgalmas tanulóként jellemezték, aki különösen matematikából és fizikából tűnt ki.
1945\. május 24-én a család beköltözött Gzsatszk városába, ahol Gagarin továbbtanult, és 1949-ig a hatodik osztály befejezéséig jutott. A szülei azt szerették volna, ha befejezi a hetedik osztállyal az iskolát szülőhelyén, de Gagarin Moszkvában szeretett volna tanulni. Akkoriban a közlekedési nehézségek miatt nem volt könnyű eljutni a fővárosba, és Gagarin le is késte a felvételit, mire oda tudott utazni, és csak szeptember 30-án tudott nagybátyja, Szavelij Ivanovics Gagarin közbenjárására felvételt nyerni a 10. számú ljuberci szakiskolába. Iskolai tanulmányaival egyidőben Gagarin belépett a kommunista ifjúsági szervezetbe, a Komszomolba. 1951 májusában, esti tagozaton, sikerrel végezte el a hetedik, záróosztályt, majd júniusban szintén sikeres érettségit tett.
1951 augusztusában Gagarin át lett irányítva a Szaratovi Ipari Technikum öntödei osztályába, ahol öntőtechnikusnak képezték ki. Az iskolában jó testnevelési eredményeinek köszönhetően a Munkaügyi Tartalékok nevű sportegyesület titkára is lett. 1954. október 25-én belépett a Szovjetunió szaratovi DOSZAAF (Önkéntes Közösség a Hadsereg, a Repülés és a Flotta Támogatására) repülő klubjába, ahol elkezdett repülőleckéket is venni, majd letette a könnyűgépes pilótavizsgát. 1955 sikeres év volt a növendék számára: tanulmányait kitüntetéssel végezte, míg a repülőklubban egyedül önállóan repülhetett ki egy Jak–18 repülőgéppel. Repülőklubbeli tagsága során 196 repülést hajtott végre, 42 óra 23 percet repülve.
### Belépése a haditengerészeti légierőbe
Tanulmányai és repülővizsgái után még 1955-ben Gagarint besorozták a szovjet hadseregbe, ahol repülő előképzettsége miatt Cskalov városába (ma és korábban Orenburg) küldték, az ottani, Vorosilov marsallról elnevezett 1-es számú katonai pilótaiskolába. Egy neves oktatónál tanult, és hamarosan tanulmányi eredményei alapján kinevezték a parancsnok szárnysegédjének. Iskolai előmenetele kiváló volt, bár a legendárium szerint társaival verekedésig fajult konfliktusai támadtak, amelynek nyomán kórházba is került. A kiváló tanulmányi eredmények ellenére a repülésben kezdetben nem volt sikeres, a gyakorló repülések leszállásait rendre elhibázta. Olyannyira, hogy az iskola el is kívánta tanácsolni. A döntés előtt (amely ellen Gagarin könyörgött, hogy vonják vissza) az iskola igazgatója azt a mentő ötletet találta ki, hogy Gagarin kis termete (összesen 157 cm magas volt) miatt tegyenek egy magasító párnát az ülésébe, hogy más rálátási szöge legyen a repülés során. Az ötlet bevált, onnantól Gagarin jól teljesítette a leszállásokat is.
1957\. október 25-én Gagarin letette a pilótavizsgát a MiG–15-re, és kitüntetéssel diplomázott a repülőiskolán. A végzett pilótát a Murmanszki terület luosztari bázisára vezényelték az Északi Flotta 122. Vadászrepülő Hadosztályának kötelékébe tartozó 769. Vadászrepülő Ezredhez, amely MiG-15 gépeket üzemeltetett.
## Űrrepülése
### Az űrhajóscsoport válogatása
A szovjet űrprogram 1959 nyarán jutott el oda, hogy az emberrel végrehajtott repüléshez magát a repülést majdan végrehajtó űrhajóst (vagy űrhajósokat) elkezdjék keresni. A Szergej Koroljov által összeállított követelményrendszer alapján a Szovjet Légierő pilótái közül kerestek 25–30 év közötti, 175 cm-nél nem magasabb (optimálisan 170–175 cm közötti), maximum 70–72 kg-os testsúlyú, kiváló egészségi és mentális állapotban levő pilótákat.
Több mint 3000 pilóta kartonjának átvizsgálásával kezdődött a szelekció, majd a kiválasztottak számára több fordulóban zajlott le a pszichológiai és fizikai teszteket egyaránt tartalmazó válogatás 1959 nyarán, amelyek végén 20 jelölt léphetett tovább a következő kiválasztási fordulóba. A végleges szelekciót a moszkvai Központi Repülő Tudományos Kutató Kórházban végezték 1959. október 3-i kezdettel, amelyben újabb pszichológiai és fizikai próbáknak (forgószékes vizsgálatoknak, alacsony nyomású kamrának, centrifuga tesztnek) vetették alá a kutatók a pilótákat. 1960. január 11-én Konsztantyin Versinyin marsall megalapította a Frunze Katonai Akadémián az Űrhajós Kiképző Központot. A 20 fős jelöltcsoport további próbái itt folytatódtak a költözés után, amelyek során előbb 12, aztán 8, majd 6 fősre szűkült a jelöltek köre. A lezajlott válogatás során 6 jelölt került kiválasztásra. A végső hat fő kiválasztása 1960. május 30-án történt meg. Egy hónappal később a jelöltek az újonnan létrehozott Csillagvárosba költöztek át, ahol a kiképzésük 1960. június 29-én megkezdődhetett. Később, a kiképzés ideje alatt egy baleset okozta haláleset és egy másik baleset okozta sérülés miatt még két helyen változott a jelöltlista, amely végül a következőképpen állt össze: Jurij Gagarin, Valerij Bikovszkij, Andrijan Nyikolajev, Pavel Popovics, German Tyitov, Grigorij Nyeljubov. Közülük kerülhetett ki később a világ első űrhajósa. Az amerikai és az orosz kiválasztási rendszer egyik lényeges különbsége, hogy míg a kiválasztott amerikai jelöltek neve nyilvánosan ismert volt, addig az orosz jelöltek nevét titkosan kezelték, és csak akkor közölték az adott űrhajós nevét, amikor már a világűrben járt. Sokak neve csak a Szovjetunió összeomlása után került nyilvánosságra.
A húszfős kiválasztási körben már nem csak fizikai és pszichológiai, hanem politikai szempontok is érvényesültek:
- A szovjet kormány (és elsősorban Hruscsov) kifejezett kívánsága az volt, hogy az első űrhajós 100%-ban „orosz” legyen, vagyis nem csak mindkét szülőjének, hanem a nagyszüleinek is orosznak kellett lennie. Ennek a kívánságnak nem felelt meg Popovics, aki ukrán volt, Nyikolajev (csuvas) és Bikovszkij, aki félig ukrán volt. Engedélyezték azonban számukra, hogy a későbbi űrrepülések részesei legyenek, hogy ezzel a „népek barátságát” demonstrálják a Szovjetunión belül.
- Kezdetben úgy tűnt, hogy a 20-as listán szereplő Alekszej Leonov lesz az első űrhajós, mert a feltételeknek maradéktalanul megfelelt, ám kissé nagyobb testalkatú volt a többieknél, ezért Koroljov mást keresett, és ő nem is került be a végső 6 jelölt közé. A végső kiválasztás során két főre szűkült a lehetséges űrhajósok köre: Gagarinra és Tyitovra, igaz esetleges harmadikként esélyes volt még Vlagyimir Komarov is, aki csak kissé volt testesebb náluk.
- Ekkor újabb politikai feltétel szűrte a jelölteket: a leendő űrhajósnak munkás- vagy parasztcsaládból kellett származnia. Ebben Gagariné volt az előny, mert falun született, és mindkét szülője paraszt volt. Tyitov is falun született, de apja falusi tanító volt, vagyis „értelmiségi”, Komarov pedig szintén értelmiségi családból származott, akik ráadásul városban éltek (ő maga pedig mérnök volt).
A történelmi jelentőségű kiválasztásra egészen a kiképzés végéig kellett várni. A kiválasztásért felelős irányítók – Szergej Koroljov, a teljes űrprogram irányítója, és Nyikolaj Kamanyin, a személyzeti ügyek felelőse – csak a repülés előtt egy héttel választották ki, és 1961. április 8-án nevezték meg az Állami Bizottság előtt jelöltjüket. Döntésük szerint a világ első űrrepülését Jurij Gagarin hajthatta végre, tartalékaként German Tyitov állt készen, Tyitov tartaléka pedig Grigorij Nyeljubov lett. A kiválasztott Gagarin nem a legjobb volt a tesztekben, ám minden tesztben a legjobbak között volt, a teljesítménye inkább volt egyenletesen magas, mintsem kiemelkedő. Emellett a pillanatnyi fizikai és pszichikai kondíció is Gagarin mellett szólt, így esett a választás rá, Tyitovval szemben.
### Egyéni kiválasztási folyamat
Az első szovjet űrhajósok kiválasztásának folyamata az SZKP Központi Bizottságának 1959. január 5-én kelt 22-10. számú, illetve a Szovjetunió Minisztertanácsának No 569—264 1959 májusi határozataival kezdődött. A két vezető testület felhívta a Légierőt, hogy válasszanak ki és készítsenek elő pilótákat űrrepülési feladatokra. A képzést a Szovjetunió Fegyveres Erőinek Légiereje feladatkörébe utalták, amelynek alapján Konsztantyin Versinyin légügyi főmarsall parancsával megalapították 26266. sz. különleges katonai egységet, amelynek feladatává tette a leendő kozmonauták kiképzését (később ebből az egységből alakult meg a Légierő Kozmonauta Kiképző Központja).
A válogatást a Központi Katonai Repüléskutató Kórház szakemberei valósították meg, amelynek egyik vezetőjét, Jevgenyij Anatoljevics Karpovot kinevezték a kiképző központ élére. Az amerikai Mercury-programhoz hasonlóan a szovjet orvosok is egészségügyi szempontok szerint végezték a rostálást. Akinek gyakori hörghurutja volt, mellkasi fájdalmakat tapasztalt néhanap, hajlamos volt a gyomorhurutra, vagy a vastagbélgyulladásra, azokat mindet eltanácsolták. De fontos volt a testméret is, Koroljov kapszulájában nagy testű űrhajós nem fért volna el. Összesen 3000 jelölttel kezdték meg a kiválasztási folyamatot, amelyből a légierő 154 főre szűkítette a mezőnyt, majd az orvosi vizsgálatok 29 fősre rostálták a csoportot, hogy végül kiválasszanak 12 jelöltet a végső kvalifikációra, amelyet még kiegészített egy újabb 8 fős kontingens, így alakult ki a 20 fős csoport.
A felkészülés a hodinkai légibázison, Moszkvában kezdődött és számos fizikai gyakorlatot tartalmazott, ráadásul az ezekben elért eredmények alapján tovább rostálták a mezőnyt. Az edzésekre jellemző volt, hogy Alekszej Leonov később úgy nyilatkozott róla, „mintha az olimpiára készítették volna fel őket”. Később a Szaratovi területre települt át a csoport, ahol ejtőernyős ugrásokat gyakoroltak, fejenként 40-50 alkalommal, úgy szárazföldre, mint vízre érkezésekkel. A gyakorlatok során kapott eredményeket szintén jegyezték, és a 20 jelöltet végül 6-ra csökkentették (az eredeti központi tervek is egy ilyen létszámú csoportról szóltak), amelynek tagja volt Gagarin is. Később a hat főből két ember (Anatolij Kartasov és Valentyin Varlamov) különböző balesetekben elszenvedett sérülések miatt kiesett, őket két másik jelölttel (Grigorij Nyeljubovval és Jevgenyij Hrunovval) pótolták. A csapat nem hivatalos nevet is kapott az amerikai Eredeti Hetekhez hasonlóan: ők lettek a Hatos Élcsapat. A jelöltek között voltak olyanok, akinek a végzettsége alacsony volt, ezért őket a Zsukovszkíj Légierő Mérnöki Akadémiára irányították továbbképzésre, így Gagarint is, aki 1960 szeptemberében kezdte meg tanulmányait, bár a diplomáját csak 1968-ra szerezte meg. A képzés mellett tovább folytak a különböző gyakorlatok, így oxigénkamrában tették ki a jelölteket oxigénszegény környezetnek, vagy centrifugában magas g-erőknek. Pszichológiai kísérletek is részei voltak a tesztnek, így például Gagarint is visszhangmentes szobába zárták, hogy a teljes izolációt szimulálják számára.
A kiképzés során jellemzések is születtek a jelöltekről, így Gagarinról például a következőket írták az orvosok:
Szerény, zavarba jön, amikor a tréfái kissé csípősre sikerednek; magas fokú intelligenciai fejlettség jellemzi Jurijt; fantasztikus memóriája van; megkülönbözteti a többiektől a magas fokú és éles figyelme a környezetére; jól fejlett képzelete van; gyorsan reagál; kitartó, lelkiismeretesen felkészül a gyakorlatokra és egyéb tevékenységeire, könnyen kezeli az égi mechanikai és matematikai formulákat, de ugyanúgy kitűnik a magas fokú matematikai kérdésekben is; nem feszélyezi, ha meg kell védenie álláspontját, ha úgy érzi, neki van igaza; feltűnik, hogy jobban érti az élet dolgait, mint sok más barátja.
A Hatok mindegyike megkapta a pilóta-űrhajós titulust 1961 januárjában, majd egy kétnapos vizsgálaton vettek részt, amelynek irányítója Nyikolaj Kamanyin altábornagy volt, aki a Vosztok-program katonai irányítója lett. A kétnapos vizsgálat célja jelezte, hogy a projekt szintet lépett, az volt a kitűzött feladata, hogy rangsorolja a jelölteket, melyikük mennyire felkészült egy későbbi űrrepülésre. Ennek keretében már szimulátoros próbáknak is alávetették őket az M. M. Gromov Repülési Kutatóközpontban a Vosztok űrhajó egy életnagyságú makettjében. Az első napon zajlottak a gyakorlati próbák, amelyekben Gagarin, Tyitov, Nyikolajev és Popovics kiválóra teljesítette a tesztfeladatokat, amelyek kiegészültek a repülés fázisaira vonatkozó kérdésekkel is. A második napon írásbeli vizsgák következtek, ahol a bíráló bizottság Gagarint helyezte az első helyre (a második Tyitov, a harmadik Nyeljubov volt). A három legjobb Tyuratamba utazott, hogy ott egy repülésre teljesen felkészített Vosztok űrhajón gyakoroljon tovább.
Végül 1961. április 8-án összeült egy Állami Bizottság a személyzeti kérdésekben való döntésre, ahol Kamanyin volt az előadó. Az altábornagy Gagarint nevezte meg első számú űrhajósnak és Tyitovot, mint tartalékot. A feljegyzések szerint nem volt további vita, a bizottság elfogadta Kamanyin javaslatát azzal, hogy kijelöltek még egy további tartalékot is: ha Gagarin bármilyen okból megbetegedett és kiesett volna, Tyitov helyettesítette volna, és még ott volt Nyeljubov második számú tartalékként.
### Az űrrepülés
A repülés formális előkészítése 1961. március 28-án kezdődött, amikor az űrprogramért felelős szovjet állami bizottság összeült, és a Szputnyik–10-ről szóló jelentés mellett egy – szigorúan titkos – hivatalos javaslatot készítettek az SZKP felé az emberes repülés engedélyezésére. Magán a javaslatot kidolgozó ülésen egy sor, a repüléssel kapcsolatos egyéb döntést is meghoztak, illetve az illetékesek a kellő tájékoztatáshoz jutottak. Ilyen információ volt például, hogy arra az esetre, ha a fékezőrendszer hibája miatt az űrhajó a tervezett egy keringést követően nem tudna visszatérni, úgy az űrhajós elegendő ellátmánnyal rendelkezik a következő hét napra, amely idő alatt természetes módon is lefékeződik a légkörben az űrhajó, és magától visszatér. Ilyen volt az a döntés is, hogy mikor hozza nyilvánosságra a TASZSZ hírügynökség a repülés tényét. Eszerint a sikeres felszállást követően, de jóval a leszállást megelőzően javasolták a bejelentést megtenni, mivel egyrészt így elhárulhatott minden olyan esetleges vád, hogy az űrhajós katonai céllal kémkedik, illetve egy esetleges nem várt helyen történő leszállás esetén a mentés könnyebben szervezhető más országok bevonásával. Ezen az ülésen dőlt el a program nyilvánosságnak szánt neve is. Az addig használt Korabl-Szputnyik név helyett az addig szigorúan titkos Vosztok (Восток) nevet javasolták „publikálni” az első emberes repüléshez, azon egyszerű oknál fogva, mert a Korabl-Szputnyik 6 elnevezés nem passzolt egy történelmi repüléshez. A lehetséges startdátum közelebbi meghatározása is ekkor történt meg, a bizottság április 10–20. közé tette a repülés lehetséges dátumát. A párt Központi Bizottságának Politikai Bizottsága 1961. április 3-i határozatában hivatalosan is elfogadta a javaslatot, és engedélyt adott egy embert szállító űrhajó felbocsátására.
Kijelölték a startidőpontot: a Vosztok–1 felbocsátására 1961. április 12-én – helyi idő szerint – 9:07-kor kellett sort keríteni. A reggeli startidőpontot úgy határozták meg, hogy a repülés végén, a fékezés előtt az űrhajó orientációs rendszerének szenzorai számára a legjobb megvilágítási feltételek álljanak a rendelkezésére, hogy a fékezés időpontjában – valahol Afrika felett – a rendszert ne zavarja meg semmi, amitől a fékezés rosszul sikerülhet.
thumb\|right\|220px\|Jurij Gagarin a rajt előtt Kirill Moszkalenko és Koroljov társaságában Az űrhajósok az utolsó kiképzési napon rövid eligazításon vettek részt, majd kilátogattak az indítóállásba, ahol kötetlen beszélgetést folytattak az ottani személyzettel. Ezt követően megkezdődött a közvetlen repülésre való felkészülés, az űrhajósjelöltek testére szenzorok kerültek, és megkezdődött az életfunkcióik orvosi monitorozása. Gagarin és Tyitov 21:30-kor feküdt le (az ágyukban szenzorok figyelték, mennyire nyugodtan alszanak).
A Vosztok–1 startprocedúrája 6 órával a tervezett felszállás előtt – helyi idő szerint – 1961. április 12-én, hajnali 3:00-kor kezdődött. A bajkonuri 1-es számú indítóállásban (és Szovjetunió-szerte a rádió-követőállomásokon) megkezdődött a rakéta és az űrhajó utolsó felkészítése, amelynek befejeztét 6:00-ra jelentették. Közben az űrhajósokat 5:30-kor ébresztették, majd egy rövid reggeli után következett a beöltözés (Tyitov egészen az indítóállásig teljes értékű tartaléknak számított, teljesen beöltözött, és az utolsó pillanatban is készen kellett állnia, hogy Gagarin helyére lépjen, ha társával bármi történt volna). A repülésre az SzK–1 űrruha első példányait használták. Ezt követően egy busz szállította a két beöltözött űrhajóst és számos kísérőjüket az indítóállásba. (Az űrhajós-legendárium szerint útközben meg kellett állni, mert Gagarinnak vizelnie kellett – az SzK-1 űrruhán levő cipzár ezt lehetővé tette számára –. Szintén ugyanezen legenda szerint az első szovjet űrhajós ezzel hagyományt teremtett, minden őt követő szovjet/orosz űrhajó utasai megállnak egy szertartásos „könnyítésre”.)
Gagarin ezek után beszállt az űrhajóba (a hivatalos feljegyzések szerint beszállás előtt patetikus beszéddel búcsúzott az indítóállás személyzetétől és az őt az űrhajóhoz kísérőktől, ám ez inkább csak a propaganda része volt, mintsem tény, hisz például a beszédet rögzítő hangfelvételről kiderült, hogy napokkal korábban, Moszkvában készült). Mivel a repülés teljesen automatikus volt, Gagarinnak nem volt túl sok dolga a repülés előkészületeiben, lényegében unatkozott a felszállásig.
A startra helyi idő szerint 9:06:59,7-kor (UTC 6:06:59,7) került sor. Gagarin a rádióforgalmazáshoz a Kedr (cédrus) hívójelet kapta.
#### Start
Eseménysor:
- 9:07:00 – start
A start pillanatát Gagarin csak Koroljov rádiózásából és a megnövekedett rázkódásból érzékelte. A szovjetek nem alkalmaztak visszaszámlálást az első űrrepüléseiknél, az az USA-ban dolgozó német rakétamérnök-csoport találmánya volt.
- 9:08:10 – első státuszriport
- 9:09:19 – első fokozat leválás
- 9:10:00 – orrkúp leválás
- 9:12:58 – második fokozat leválás
A start után közel hat perccel fogyott ki az R-7-es központi fokozatának üzemanyaga, a fokozat hajtása leállt, mindössze négy kis helyzetszabályzó rakétafúvóka működött pár másodpercig, amelyek a rakéta pályán tartását biztosították a meghajtás kiesésének idejére. Majd levált a fő fokozat, és a végfokozat gyorsította tovább az űrhajót. A meghajtáskiesés 10–15 másodperce alatt Gagarin először érzékelte a súlytalanságot.
- 9:18:28 – a harmadik fokozat leválása, az űrhajó pályára állása.
Bár a híradások évtizedeken át állították, hogy Gagarin Föld körüli pályára állása mindenben tökéletes volt, ám ez nem volt igaz. Az 1990-es évek végén megjelent pályaadatok alapján kiderült, hogy a Vosztok–1 pályájának 327 kilométer magasságban levő földtávolpontja közel 100 kilométerrel haladta meg a tervezett 230 kilométeres értéket. Ez rögtön biztonsági problémákat vetett fel. A magasabb pálya hosszabb időtartamra jelentett stabil keringést, azaz a biztonsági tartalékként szereplő „B-terv” (miszerint, ha probléma adódik a visszatéréskori fékezéssel, legfeljebb a természetes lassulás miatt 5–7 nap múlva magától tér vissza az űrhajó) nem működött volna. A túlgyorsítás következtében ténylegesen létrejött pályáról baj esetén 2–4 hét elteltével térhetett volna vissza az űrhajó, Gagarinnak a létfenntartó készletek idő előtti kifogyása miatti halálát valószínűsítve (legvalószínűbbként a levegő fogyott volna el, de a vízkészletei, vagy az űrhajó áramellátása, ezáltal a létfenntartó berendezések működésének ideje is véges volt). A másik probléma a visszatérési pont máshová helyeződése volt, a tényleges pálya leszállópontja máshová került, váratlan feladatot róva a kutató-mentő szolgálatokra.
#### Keringés
Az űrhajós kétoldalú rádiókapcsolatot tartott fenn a földi irányítóközponttal. Feladata volt az űrhajó rendszereinek folyamatos figyelése, saját életfunkcióinak ellenőrzése, jegyzetek készítése, sőt (teszt célból) még egy étkezés is. Maga a repülés teljesen automatizált volt, mert előre nem lehetett tudni, hogy az űrhajós képes lesz-e dolgozni a súlytalanság állapotában. Az űrhajós csak a központ utasítására, vagy extrém vészhelyzet esetén nyúlhatott (volna) a kezelőszervekhez. Szinte semmilyen probléma nem történt, kivéve azt, hogy a ceruza, amivel Gagarin a hajónaplót írta, az ülés alá került, és onnan nem tudta kivenni.
Koroljov javaslatára az űrrepülés tényét a felbocsátás után nyilvánosságra hozták (a korábbi és a későbbi szokás az volt, hogy a repülést csak a leszállás után jelentették be). Ennek oka az volt, hogy így külföldön is észlelhették az űrhajó rádiós kommunikációját, megerősítve ezzel az űrrepülés megtörténtét, míg fordított esetben ezt nehéz lett volna bizonyítani (ez logikailag cáfolja azt a feltételezést, hogy ezt megelőzően is járt volna ember az űrben, mivel azt ugyanilyen okból a fellövés után bejelentették volna, ha pedig titokban akarták volna tartani, akkor Gagarin esetén is így tettek volna).
Elsőként az amerikai hírszerzés szerzett tudomást a repülésről. Egy alaszkai elektronikai felderítő állomás húsz perccel a start után fogta először a Vosztok–1 rádiójeleit. Később sikerült megerősíteniük azt is, hogy ember ül a rádióforrást jelentő objektumban: egy szívverés szinuszritmusát tudták azonosítani, mivel a rádiójelek egyik csatornáján a telemetria orvosi sávját sikerült befogniuk.
A szovjet irányítás úgy tervezte meg a Vosztok–1 pályáját, hogy az zömmel a tengerek, óceánok felett húzódjon végig. Az egyetlen keringés során Gagarin mindössze kilenc ország felett repült el. A tervezésnél azért lett cél a minél kevesebb szárazföld érintése, mert a szovjet vezetés nagyon fontosnak tartotta hangsúlyozni a repülés békés jellegét, és a tervezők számára világossá tették, hogy messze el kell kerülni az Egyesült Államokat és a Nyugat országait, nehogy a Szputnyik–1-hez hasonló hisztéria törjön ki, és a nyugati újságírók ismét haditettnek állítsák be a repülést.
Eseménysor:
- 9:21 – az első üzenet a HF sávon
(A habarovszki rádióállomásról azonban nem érkezett válasz, a kétoldalú kommunikáció nem járt sikerrel.)
- 9:25 – a Vosztok–1 elhagyja a Kamcsatka-félszigetet, a repülés a Csendes-óceán feletti szakaszba lépett. Egyben Gagarin utolsó URH (UHF) adása
Gagarin érdeklődött a pályaparaméterekre vonatkozóan, az űrhajóban ugyanis nem volt olyan rendszer, amelyből az űrhajós megtudhatta volna, hogy az elért pályája az előre tervezettek szerint alakul-e, ezt csak a földi irányítás tudta megállapítani és közölni vele.
- 9:29 – az URH kapcsolat vége, az űrhajó elhagyja a Kamcsatka-félszigetet.
Az URH adás megszakadása után csak az RH adás állt rendelkezésre, ám az nagyon gyenge minőségűnek bizonyult, csak akkor vált használhatóvá, amikor a Vosztok–1 később elérte a pálya földtávolpontját, messze a Csendes-óceán felett.
- 9:37 – a Vosztok–1 belép az árnyékos féltekére a Hawaii-szigetektől északnyugatra.
Gagarin elmulasztotta a helyi naplementét, csak akkor eszmélt rá, hogy belépett a sötét féltekére, amikor az ablakon át már nem látott semmit, csak sötétséget. Ekkor feljegyzéseket írt a repülési naplójába (ami egy jegyzetblokkból és egy zsinórral hozzá rögzített ceruzából állt). Aztán egy kísérlet következett: Gagarin evett néhány falatot az előkészített ételből. Előzetesen voltak olyan felvetések, mely szerint a súlytalanságban képtelenség lesz enni, a kísérlet rácáfolt erre, Gagarin gond nélkül evett és ivott. A tapasztalatait fel szerette volna jegyezni, de nem találta a ceruzáját. Amikor hozzákezdett az étkezéshez, hagyta, hogy a jegyzetblokkja és a ceruza lebegjen a kabinban, de aztán a zsinór valahogy elengedte a ceruzát, ami elveszett a kabinban. Ekkor úgy döntött, a vele levő hangrögzítőre mondja fel tapasztalatait, ám ez is akadályba ütközött, a diktafon magnószalagja addigra betelt (a kis eszköz hangimpulzusra kapcsolt be, de a mikrofonja túl érzékenyre sikerült, és a kabin apróbb hangjai, mint a ventilátorok zaja, beindították), ráadásul értéktelen információval. Gagarin úgy döntött, visszatekercseli a szalagot egy kicsit, és rámondja a diktafonra a tapasztalatait.
- 9:46 – a fékezőmanőverre való felkészülés.
Habarovszk egy rövid üzenetet küldött Gagarinnak, inkább csak egy kódot – „KK” – mintsem részletes parancsot. Ennek értelmében Gagarinnak vissza kellett jeleznie, ha látta, hogy a távirányítással küldött parancs betöltődött az automatikus leszállító rendszerbe (a repülés mindvégig távirányítással zajlott, az irányítóközpont aktiválta a parancsokat, Gagarin csak felügyelte a rendszereket). Gagarin két perccel később jelentette a művelet sikeres megtörténtét.
- 9:48 – a Vosztok–1 a nyugati hosszúság 170° mentén szelte át az egyenlítőt, és átlépett a déli féltekére. Gagarin jelenti a helyzetét.
- 9:49 – az első sikeres RH üzenetváltás a Csendes-óceán felett
- 9:50 – elkezdődik az orientációs manőver, a napszenzorok a megfelelő pozícióba tájolták az űrhajót a fékezéshez
A Vosztok űrhajó fenekén helyezkedtek el a fékezőrakéták, ehhez az űrhajót át kellett fordítani, hogy a rakéták a haladási irány felé fejthessék ki hatásukat. A manővert automatikus rendszer vezérelte, amelynek fő eleme egy napszenzor volt, amely az űrhajó Naphoz képesti relatív helyzetét mérve pontos irányba fordította a kabint. (A rendszernek volt még egy tartalék manuális-vizuális rendszere is, amellyel Gagarin egy beépített távcsővel kézzel tudta volna irányba fordítani a kabint.) Gagarin tehát üzenetében az elsődleges rendszer működőképességét – egyben az egyszerűbb, automatikus leszállási módot – igazolta vissza.
- 9:53 – Kamanyin parancsot adott, hogy végre közöljék Gagarinnal, megfelelő pályán repül.
Gagarin tehát végre értesülhetett róla, hogy minden rendben van a repülésével. Ezzel szemben a pályája korántsem terv szerint alakult, Kamanyin intézkedése inkább Gagarin megnyugtatására irányult, lényegében becsapták az űrhajóst, mivel a kezdeti gyorsításnál a Vosztok–1-et kissé túlgyorsította a rakéta, és magasabbra került a pályája, így a fékezőrakéta hibája esetén Gagarinnak nem lett volna esélye a túlélésre.
- 10:00 – a TASZSZ hírügynökség nyilvánosságra hozta a hírt a világ közvéleménye számára, hogy az első ember jár éppen a világűrben.
„A Szovjetunió a mai napon fellőtte a világ első embert szállító űrhajóját, a Vosztokot egy egy fordulatos Föld körüli útra. Az első űrpilóta Jurij Alekszejevics Gagarin őrnagy, szovjet állampolgár. Kétoldalú rádiókapcsolatot teremtettünk és tartunk fenn Gagarinnal.”
A szovjet hírügynökség csak akkor jelentette be a világnak a hírt, amikor a Vosztok–1 már rendben pályára állt. Eredetileg három verziót készítettek a bejelentéshez: egyet, amely a győzelemről, a dicsőségről szólt, egy másikat, amelyet arra az esetre készítettek elő, ha az űrhajó nem állt volna sikeresen pályára, és a tajgában vagy az óceánban ért volna földet, és amelyben felkérik más országok kormányait, hogy nyújtsanak segítséget az űrhajós felkutatásában, végül egy harmadikat a kudarc, a világ első űrhajósának halála esetére írták meg.
- 10:02 – a moszkvai rádió bemondta a hírt.
- 10:09 – a Vosztok–1 kilépett az árnyékból, és átlépett a nappali féltekére.
A földrajzi helyet tekintve a Magellán-szorost elhagyva, az Atlanti-óceán déli része felett bukkant ki az űrhajó a sötétből.
- 10:11 – az utolsó rádiókapcsolat a habarovszki rádióállomással.
- 10:18 – a rádiókapcsolatot átvette a moszkvai rádióállomás.
Gagarin ugyan nem válaszolt az üzenetre, ám hallotta az üzenetet. A repülés során először alkalmazták az űrhajós katonai rangjelzését, amely ráadásul új volt: Gagarint hivatalosan pár órával a repülés előtt léptették elő főhadnagyból őrnaggyá.
#### Leszállás
Mivel a Vosztok nem rendelkezett manőverező hajtóművel, ezért a pályáját sem tudta változtatni, így a visszatérése a Föld felé ún. ballisztikus pályán történt. Az űrhajónak olyan keringési pályát terveztek, hogy ha a fékezőrakéta (aminek nem volt tartaléka) meghibásodik, akkor is körülbelül 5–7 nap alatt lefékeződjék, és visszatérjen a légkörbe. Gagarinnak elegendő ellátmánya volt erre az időszakra is.
A visszatérés a felszállás utáni 39. percben a magasságszabályzó automatika bekapcsolásával kezdődött. A 71. percben bekapcsolt a fékezőrakéta, majd a légköri fékezés emésztette fel az űrhajó mozgási energiájának nagy részét, végül a végső 5–7 km-es távot az űrkabin és utasa külön-külön, ejtőernyővel tette meg. A légköri fékezés során tekintélyes, 8–10 g-s lassulást kellett Gagarinnak elviselnie.
Eseménysor:
- 10:25:04 – fékező manőver.
A fékező manőver a rádió követőállomások hatókörén kívül következett be, Gagarinnak nem volt rádiókapcsolata, csak a fedélzeti hangrögzítőre mondta rá a megfigyeléseit. A TDU–1 fékezőrakéta 44 másodpercig működött, a Vosztok–1 letért a Föld körüli pályáról és belesüllyedt a légkör sűrűbb rétegeibe. A Vosztok–1 Afrika nyugati partjainál Kongó partjai fölött lépett be a légkörbe.
- 10:26:42 – a visszatérő kabin és a műszaki egység leválasztásának elméleti ideje.
Nem sokkal a fékezőrakéta leállását követően a visszatérő kabinnak le kellett válnia a műszaki egységről, ám a szeparáció nem történt meg teljesen. A korabeli krónikák mindenben tökéletes repülésről írtak, így elhallgatták a visszatéréskor történt hibát. Gagarin azonban már a repülés után elmondta, hogy az űrhajó két egysége nem vált szét megfelelően, bár a két egység fizikailag szétkapcsolódott, de valamely kapcsolóelem, vagy kábel egymáshoz kötötte őket, és az ébredő erők pörgésbe vitték az űrhajót.
: „...Amint a TDU (a fékezőrakéta) leállt, egy éles rántást éreztem. Az űrhajó igen nagy sebességgel pörögni kezdett a tengelye körül. A Föld átcikázott a VZOR (az ablak) előtt fentről le és jobbról balra. A pörgés sebessége elérte a másodpercenkénti 30 fokot, de nem többet... Minden pörgött. Az egyik pillanatban Afrikát láttam – mivel éppen Afrika felett jártam –, a másikban a horizontot, a harmadikban az eget...”
Az illetékesek sokáig tartották magukat a tökéletes repülés teóriájához, és Gagarin megtévesztett időérzékével magyarázták az így nyilvánosságra került perceket, miszerint a leválasztást hosszabbnak érezte, mint az valójában volt, és ezt hihette szétválasztási hibának. Később elismerték a hibát, elfogadva Gagarin feltételezését, miszerint valamilyen vezeték tartotta összekapcsolva a két űrhajórészt, amely csak sokára szakadt el, vagy égett át a súrlódástól. Azonban még későbbi analízisek a hiba okának, és a leszállás kritikus részének egy újabb forgatókönyvét dolgozták ki. Eszerint a fékezőrakéta egyik hajtóanyag-szelepe már a fékezőmanőver kezdetén meghibásodott, és azon keresztül szökni kezdett a gáz, ezért a hajtómű kicsit a tervezett idő előtt leállt (ezzel a tervezett 136 m/s helyett 132 m/s-mal lassította az űrhajót), ám az idő előtti leállás megzavarta a rendszert, és az nem aktiválta a hajtómű-leállítási parancsot, valamint később a szétválasztási parancsot sem. A nyitva maradt üzemanyagrendszerből a hajtóanyagtartály túlnyomását biztosító gáz, valamint az oxidálóanyag tovább szökött, amely gyors pörgésbe vitte az űrhajót. Később – vélhetően egy vészhelyzeti biztonsági parancsnak köszönhetően – megtörtént a szétválás, mintegy 10 perccel a tervezett időpont után.
- 10:36 – a visszatérő kabin és a műszaki egység leválasztásának tényleges ideje.
A Vosztok–1 leszállóegységének és műszaki egységének szétválása Egyiptom felett történt meg, és nagyjából az eseménnyel egy időben megkezdődött a repülés utolsó fázisa, a légkör áttörése. A kabin a légkörbe érve tüzes golyóként száguldva fékeződött. Gagarin később a következőképpen írta le az élményt:
: „Hirtelen nagy bíbor lángok tűntek fel a szemem sarkában. Ugyanilyen bíbor fényt figyeltem meg a jobb oldali kisablakon. Éreztem, ahogy beleng az űrhajó, és a hőpajzs borítása égni kezd. Nem tudom mi okozhatta azokat a pattogó hangokat: lehet, hogy maga a szerkezet okozta, vagy a hőálló borítás miatt is lehetett, de pattogó hangot hallottam. A frekvencia 1 pattanás volt percenként. Általánosságban azt is éreztem, hogy a hőmérséklet felszökik... Aztán következett a lassulási erő fokozatos növekedése. A műhorizont egyfolytában kilengett minden tengely körül. Ahogy a túlterhelés elérte a csúcspontját, megláttam a Napot. A sugarai a kabinajtó kisablakán és a jobb oldali kisablakon szűrődtek be. A visszaverődő sugarakból azt is meg tudtam becsülni, ahogy a kabin forgott. Mire a túlterhelés elérte a csúcspontját, a kabin lengése 15 fokra csökkent. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a túlterhelés elérte a 10 g-t is. Akkor volt egy 2–3 másodperces időszak, amikor a műszerfal elhomályosodott. A látásom kezdett szürkülni. Megfeszítettem az izmaimat. Ez használt, minden visszakerült a rendes kerékvágásba.”
- 10:55 – leszállás.
A légköri fékezést követően Gagarin a terveknek megfelelően 7 km-es magasságban katapultált a kabinból, és külön ejtőernyővel ereszkedett tovább, majd landolt a Volga folyó egyik kanyarulatnál levő Szmelovka falu melletti szántásban, Engels (Szaratov) városától délnyugatra. Összesen 108 percet repülve egy Föld körüli keringést tett meg.
Gagarin végül nem ott ért földet, ahová az eredeti leszállási zónát kijelölték. A rakéta túlgyorsítása miatt megváltozott orbitális pályaelemek miatt, ahonnan az automatikus fékezés nem volt képes korrigálni a pályaeltérést, több száz kilométeres eltérés volt tapasztalható az eredeti célponttól. Eredetileg Sztálingrádtól (ma: Volgográd) 110 km-re kellett volna leszállnia, ehelyett Szaratov körzetében, Engels városa mellett, Szmelovka és Podgornoje falu határában, egy szántásban ért földet. Elsőként egy, a földeken dolgozó parasztasszonnyal és unokájával találkozott a világűrből visszatérő űrpilóta, akik kissé megrettentek tőle. Majd egy traktoros rohant el Szmelovkába értesíteni a hatóságokat a földet érés tényéről.
Közben a repülés pályája mentén készültségbe helyezett katonai alakulatok egyike radaron érzékelte a visszatérő űrhajót, sőt a katapultálást követően azt is, hogy a radarjel két részre válik szét. Az engelsi repülőtérről egy Mi–4 kutató-mentő helikoptert küldtek azonnal, (mivel a fokozott készültség okáról tudták, hogy a visszaérkező űrhajó és utasa lehet a radarjel forrása). Nemsokára a kutató-mentő szolgálatok is a helyszínre értek. Itt azonban meg kellett keresni Gagarint, aki nem volt a kabinban, mivel a kolhozparasztok már elvitték onnan (a mentőalakulatok őrt hagytak a kapszula mellett). Miután megtalálták az űrhajóst, elvitték előbb Engels városába, ahonnan telefonon jelentette a feladat teljesítését Konsztantyin Versinyin marsallnak, a légierő parancsnokának, valamint egy gratuláló táviratot vett át, amelyet Hruscsov küldött a számára. Később Kujbisev (a mai Szamara) városába szállították, ahol átfogó orvosi vizsgálatnak vetették alá, majd ezt követően tért vissza Moszkvába.
## A repülés utáni események
### Moszkvai fogadtatás
Gagarin repülését követően az első aktus volt, hogy az űrhajóst főhadnagyból őrnaggyá léptették elő. Ebben a kérdésben maga Hruscsov döntött, mivel előzőleg nem voltak tervek a siker ünneplésére. A főtitkár felhívta a védelmi minisztert, Malinovszkij marsallt, és azt mondta: „Gagarin most főhadnagy. Sürgősen elő kell léptetnünk őt." Malinovszkij meglehetősen vonakodva mondta, hogy századosi rangot ad Gagarinnak. Erre Hruscsov mérges lett: „Milyen százados? Adj neki legalább egy őrnagyi csillagot." Malinovszkij sokáig nem értett egyet, de Hruscsov ragaszkodott az ötletéhez, és aznap Gagarinból őrnagy lett. Más visszaemlékezések szerint Gagarin főhadnagy következő előléptetését 1961 áprilisában kellett volna megkapnia, de Dmitrij Usztyinov főtitkár helyettes, korábbi védelmi miniszter azt javasolta, hogy haladéktalanul léptessék elő Gagarint őrnaggyá. A rendkívüli előléptetésre vonatkozó parancs még a felszállás előtt készült el, de Jurij Gagarin csak leszállás után tudta meg, hogy őrnagy lett. Ugyanakkor az összes április 12-i TASZSZ bejelentés már „Jurij Gagarin őrnagyot” említett kommünikéiben.
Két nappal az űrrepülést követően Gagarin egy Il–18 repülőgép fedélzetén utazott Moszkvába, amelyet egy hét MiG–17 vadászgépből álló tisztelgő vadászkötelék kísért a fővárosig. Ünnepélyes formában, vadászkísérettel haladt a repülő formáció Moszkva központja felett, majd leszálltak Vnukovo repülőterén, ahol Gagarint nagyszabású fogadás várta: ujjongó emberek, újságírók és a reptéri személyzet, valamint, az ország vezető személyiségei. Gagarin gépe a repülőtér központi épületéhez gurult, odatolták a leszállólépcsőt és Gagarin szállt le róla elsőként. A repülőgéptől a kormányállványig vörös szőnyeget húztak ki, majd Jurij Gagarin végiglépdelt rajta. Útközben leesett a harisnyatartója – amit többen kibomlott cipőfűzőnek gondoltak – de ezt figyelmen kívül hagyta (a megbotlást kockáztatva), egy katonai induló hangjaitól kísérve Hruscsov elé lépett és jelentett:
„A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának első titkára, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke elvtárs! Örömmel jelenthetem Önnek, hogy a Kommunista Párt Központi Bizottsága és a szovjet kormánya által kiadott feladatot teljesítettem.”
A repülőtéri fogadást követően Gagarint egy nyitott ZIL–111V gépkocsin Moszkva központjába, a Vörös térre vitték, ahol az út során mindenütt ünneplő tömeg fogadta, zászlókat, plakátokat lengettek az emberek. Volt, aki áttörte a felállított kordont, és virágcsokorral üdvözölte az űrhajóst. A Vörös téren aztán gyűlést tartottak, ahol az állami vezetők fogadták Gagarint a Lenin-mauzóleum mellvédjén. Hruscsov itt bejelentette, hogy a Szovjetunió nevében Gagarint kitüntette a Szovjetunió Hőse és a Szovjetunió Pilóta-űrhajósa érdemérmekkel. A tömeggyűlés 3 órán át tartott, majd annak végeztével Hruscsov a mauzóleumba kísérte az űrhajóst a szarkofághoz, hogy leróják tiszteletüket. Ezt követően a Kremlben, egy fogadással folytatódott az ünneplés, ahol az állam prominens vezetői vettek részt, és Leonyid Brezsnyev (aki akkor a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke, azaz formálisan az államfő volt) átadta a Szovjetunió Hőse és a Lenin-rend kitüntetéseket. Másnap a külföldi sajtó képviselőinek tartottak hivatalos sajtótájékoztatót.
### Világ körüli körút
Gagarin a repülése után rendkívül népszerűvé vált világszerte. Ezt a népszerűséget kihasználva hazája „békemisszióra” küldte a repülést követő négy hónapban, és ennek keretében járt Csehszlovákiában, Finnországban, Angliában, Bulgáriában, Egyiptomban, Magyarországon, Kanadában és Izlandon. Legelső útja Csehszlovákiába vezetett, ahol Prágában fogadták őt. Első útjára menetrend szerinti járaton, egy Tu–104-es fedélzetén utazott, ahol a járat utasai felismerték Gagarint, és autogramokért rohantak hozzá, Pavel Mihajlovics Mihajlov repülőgép parancsnok – az űrhajós földije – pedig behívta a pilótafülkébe, és átadta neki a kormányt. Csehszlovákiában Gagarin meglátogatott egy öntödét, ahol a helyi dolgozóktól ajándékot kapott, egy öntödei munkás szobrocskáját. A csehszlovák kormány a "Csehszlovákia Szocialista Munkájának Hőse" címet adományozta neki. Innen Gagarin útja Bulgáriába vezetett. Szófiához közeledve, bolgár pilóták köteléke fogadta, akik tiszteletbeli kíséretet adtak az érkező bajtársnak a leszállásig. Gagarin Bulgária több városában járt, Plovdivban és Szófiában a város díszpolgárává választották, és megkoszorúzta az Aljosa emlékművet, egy szovjet katonai emlékművet. Az útja következő állomása Finnország volt, ahová 1962-ben újra ellátogatott.
1961 júliusában Gagarin egy angol öntödei szakszervezet meghívására érkezett Angliába. Angliába érkezvén egy Rolls-Royce Silver Cloud-II gépkocsival hordozták körül, amely a különleges alkalomra különleges rendszámot kapott: YG 1 (Yuri Gagarin 1) állt a lökhárítóra szerelt táblán. A látogatás során először Manchesterbe látogatott, az Egyesült Királyság legrégebbi öntödei szakszervezetének központjába. Ott az űrhajós megkapta az angol öntödék tiszteletbeli munkása oklevelét. A látogatás során Jurij Gagarin aranyérmet kapott az Űrfejlesztési Alaptól és találkozott az ország vezetésével: Harold Macmillan miniszterelnökkel és II. Erzsébet királynővel.
1962 január–februárjában Gagarin az Egyesült Arab Köztársaságba (Egyiptom akkori neve) látogatott el, az ország fegyveres erőinek alelnöke és főparancsnoka, Abdel Hakim Amer marsall meghívására. Az űrhajós 7 napig tartózkodott Egyiptomban. Gamal Abden-Nasszer, az ország elnöke Jurij Gagarint a köztársaság legmagasabb kitüntetésében – a Nílus Rend nagylánca – részesítette. 1963 szeptemberében Gagarin Párizsba látogatott, ahol a szovjet küldöttség tagjaként részt vett a XIV. Nemzetközi űrhajós kongresszuson. A világ első űrhajósa összesen mintegy 30 országot látogatott meg külföldi körútja során.
Érdekesség, hogy Gagarin világszerte különleges népszerűsége miatt John F. Kennedy elnök meggátolta, hogy az űrhajós ellátogasson az Egyesült Államokba.
### Magyarországi látogatása
Az 1956-os események után nemzetközileg elszigetelődött Magyarország remek propagandalehetőséget látott a rendkívül népszerű űrhajós Magyarországra invitálásában, ezért az MSZMP Központi Bizottsága 1961. június 6-i ülésén azt a határozatot hozta, hogy az augusztus 20-i ünnepségekre meghívja Gagarint egy háromnapos hivatalos látogatásra. Elküldték a hivatalos meghívót, amelyre pozitív válasz érkezett azzal a kéréssel, hogy a rengeteg javasolt program között a szervezők hagyjanak a Gagarin család részére némi szabad időt is, így végül a párt illetékesei egyfajta „laza program” mellett döntöttek.
Gagarin feleségével és öt hónapos Galina lányával 1961. augusztus 19-én, szombaton reggel érkezett Ferihegyre, ahol a párt prominensei üdvözölték Marosán György és Kállai Gyula vezetésével. Az országot a sajtón keresztül előre felkészítették, előtte való napon a lapok vezércikkben tudósítottak az űrhajós érkezéséről, így hatalmas tömeg fogadta Gagarint. Ferihegyről egy nyitott kocsiban, lépésben haladt egyfajta diadalmenetben a Parlament felé, és tízezrek láthatták a világhíressé lett hőst (a látogatás napjaiban valóságos Gagarin-láz lett úrrá az országban, az emberek megrohamozták a trafikokat s kis zászlókat, kitűzőket és Gagarin képeket vásároltak, hogy azokat lengetve láthassák az űrhajóst). Gagarin menete a Parlamenthez hajtott és délben hivatalos fogadásban részesítették az Országházban. Aznap délután pedig a Hősök terén rendeztek tömeggyűlést, ahol az űrhajós beszédet mondott a szovjet űrkutatást méltatva.
Augusztus 20-án Gagarin a vidéki Magyarországra látogatott. Első útja Sztálinvárosba (ma Dunaújváros) vezetett (mivel az előzetes szervezés során arról állapodtak meg az illetékesek, hogy elviszik Gagarint egy magyar vasöntödébe). Később tiszteletét tette Pécsett és Komlón is, majd a fővárosba vezető úton Sárbogárdon és Dombóváron is megállt. A látogatás utolsó napján a Szabadság sétahajón vitték a Dunára kirándulni, majd találkozott a magyar fegyveres erők képviselőivel is. A hivatalos látogatás végeztével Ferihegyen búcsúztatták.
## Élete az űrrepülés után
Jurij Gagarin élete az űrrepülését követően erős fordulatot vett. 1961. szeptember 3-án beiratkozott a Légierő Zsukovszkij Mérnöki Akadémiájára, amelyet végül 1968-ban végzett el, amikor 1968. február 17-én megvédte disszertációját „az együléses repülőgépek használatának módszertanáról és szubszonikus aerodinamikájáról” témában. Az Állami Vizsgabizottság Jurij Gagarin ezredest „pilóta-mérnök-űrhajós” képesítéssel ruházta fel, és az Akadémia posztgraduális képzésére ajánlotta.
Gagarin széleskörű társadalmi kötelezettséget teljesített, amikor az űrhajózás népszerűsítésére járni kezdte az országot különböző szervezetek találkozóin és élménybeszámolóin vett részt. Nyikolaj Kamanyin visszaemlékezései szerint ez egy hároméves időszakot ölelt fel. Az időszak kellemetlen mellékterméke volt, hogy – mivel az ilyen találkozókat rendszerint díszebédek is kísérték, ráadásul Gagarinnak nem maradt ideje a korábban rendszeresen végzett sporttevékenységre – az űrhajós 7-8 kilogramm súlyfelesleget szedett fel. Ennek csak az újbóli űrhajós kiképzésre vezénylése és az ahhoz szükséges edzések újbóli felvétele vetett véget, melyek nyomán súlyproblémája megoldódott.
Gagarin aktív politikai tevékenységbe is kezdett (pontosabban elvárásként fogalmazódott meg a rendkívül népszerűvé vált személyiség számára, hogy vegyen részt a Szovjetunió politikai tevékenységében). Ennek keretében Gagarin helyettes titkári minőségben tagja lett a Szovjetunió Tanácsa Legfelsőbb Tanácsának 1962-ben (ekkor a Szicsovkai járásban választották képviselővé). Ezzel párhuzamosan a Komszomol Központi Bizottságának is tagja lett. Emellett még a Szovjet-Kubai Baráti Tanács és a Finn-Szovjet Társaság tiszteletbeli tagjaként is dolgozott.
1964-ben Gagarint kinevezték a Kozmonauták Képzési Központjának vezetőjévé, valamint a szovjet űrhajós különítmény parancsnokává.
1966 hozott ismét változást az életében, visszatért az űrhajósléthez, mivel elkezdte a Szojuz-program keretében a felkészülést egy űrrepülésre. Kijelölték Vlagyimir Komarov mellett az új űrhajótípus berepülésénél a Szojuz tartalékűrhajósává a Szojuz–1 repülésre. A repülés tragédiával végződött: az egyik napelemtábla nem nyílt ki, így nem volt elégséges elektromos energia, majd a leszállás közben az ejtőernyő beszorult az ejtőernyőházba, így nem tudott kinyílni az ereszkedés végső szakaszában, így az űrhajó sima leszállás helyett becsapódott a földbe, és az űrhajósa szörnyethalt. Gagarint a kijelölési folyamat során a későbbi Szojuz–3 repülésre nevezték ki parancsnoknak, ám a tragédia ezt a repülést jelentősen késleltette (később már csak Gagarin halálát követően szállt fel az űrhajó Georgij Beregovoj űrhajóssal). A kiképzése folytatásaként Gagarin bekapcsolódott a Szovjetunió holdprogramjába is, tagja lett a Holdra készülődő szovjet űrcsoportnak.
Gagarinnak mindeközben a kiképzés során a légi jártasságát kiképző repülésekkel kellett visszaszereznie. A Zsukovszkijon végzett tanulmányai alatt, illetve az egyéb kötelezettségei miatt éveken keresztül nem repült, és így elvesztette repülésre alkalmas státusát. A kiképzésbe való becsatlakozásakor folytathatta a repüléseket, de csak instruktor felügyeletében, önállóan nem repülhetett. Erre először 1967 decemberében nyílt volna lehetősége, ám a MiG–17 gépét vezetve hibázott (a leszálláskor téves siklópályán közelítette meg a kifutópályát, a pilótazsargon szerint „rövidre jött”), így továbbra sem kapta meg a jogosultságot az egyedül repülésre.
Mindeközben szabadidős tevékenységek tekintetében is aktív volt Gagarin. 1964-től a Krasznaja Zvezda (Vörös Csillag, a Honvédelmi Minisztérium kétnaponta megjelenő hivatalos lapja) újság űrrepülési rovatánál volt külsős újságíró. Másik két hobbija a vízisízés és a kaktuszok gyűjtése volt. Előbbiben nagyrészt az ő kezdeményezésére létrehozták a Szovjetunió Vízisí Szövetségét, amely 1965-ben megrendezte az első országos bajnokságot is.
## Magánélete
1957-ben ismerkedett meg későbbi feleségével, Valentyina Gorjacsevával, aki akkoriban Orenburgban a Repülésirányító Központ Egészségügyi Igazgatóságán laborasszisztensként dolgozott. Találkozásukra Moszkvában a május 1-i parádén a Vörös téren került sor 1957-ben. Ugyanazon év november 7-én házasodtak össze – egyben egy nappal korábban végzett a légierő repülőiskoláján, léptették elő hadnaggyá és vezényelték a luosztari bázisra, az északi Murmanszk közelébe szolgálatra. A párnak két lánya született, Jelena Jurjevna Gagarina (1959), aki később művészettörténészként a moszkvai Kreml Múzeum igazgatója lett és Galina Jurjevna Gagarina (1961), aki pedig közgazdaságtan professzorként Plehanov Közgazdaságtudományi Egyetem tanszékvezetőjeként dolgozott.
A pár boldog házasságban élt, bár feljegyeztek egy családi viszályt, amikor a család a Fekete-tengernél nyaralt 1961 szeptemberében egy szanatóriumban. Gagarin este ittasan szerelmi kalandokat keresett, és bement az ügyeletes nővér szobájába. Vesztére a felesége – aki kereste – néhány perc múlva kopogtatott az ajtón. Az űrhajós az első emeleti erkélyen át próbált menekülni, de ugrás közben a lába beleakadt a falon felfutó szőlő indáiba. Arccal a járdára esett, ekkor szerezte a szemöldöke fölött megmaradó forradását is.
### Viszonya a valláshoz
A Szovjetunió átpolitizált és vallásellenes világában a fontosabb személyiségektől is azt várták, hogy állást foglaljanak ebben a témában. Néhány forrás ez ügyben azt állította, hogy Gagarin a repülése során azt mondta, hogy „Én nem látok semmiféle Istent idefönn”, ami aztán később széles körben elterjedt. Később, 2006-ban az űrhajós egyik barátja, Valentyin Petrov azt nyilatkozta egy interjúban, hogy Gagarin soha nem mondott ilyet, ez az idézet ehelyett Hruscsovnak a Központi Bizottság előtt elmondott egyik beszédéből származik, amelyet a kor vallásellenes kampányának keretében mondott el. Ezzel szemben egy 2011-es cikkben megjelent egy idézet a csillagvárosi ortodox templom plébánosától: „Gagarin” (aki maga is megkeresztelt ortodox keresztény volt) „megkereszteltette idősebb lányát, Jelenát a repülése előtt és családjával megtartották a karácsonyi és húsvéti ünnepeket”.
Önéletrajzi írásában, az Út az űrbe című műben, amelyet a Pravda jelentetett meg, a fentiekhez hasonlóan vallott:
„Az ember űrrepülése nyomasztó csapást mért az egyházakra. A hozzám érkező levelek folyamában elégedetten olvastam azokat a vallomásokat, amelyekben a hívők a tudomány vívmányainak nyomása alatt lemondtak Istenről, egyetértettek abban, hogy nincs Isten, és minden, ami a nevéhez fűződik, fikció és ostobaság.”
Később történészek ezt úgy értékelték, hogy az írás csak részben tekinthető önéletrajzi ihletésűnek, valójában N. Gyenyiszov és S. Borzenko, a Pravda kolumnistái írták Gagarin tollbamondásából, ám a „hivatalos” önéletrajz egyben propagandacélokat is szolgált, azaz nem feltétlenül közvetlenül az űrhajós véleményét tükrözi, hanem az „elvárt” ideológiai mondanivalót csempészte bele a két író.
Egy másik, vallást érintő kérdésben is sokat emlegették Gagarint, néha eltúlozva, néha helyére téve a szerepét. A téma a kommunizmus során lerombolt, a napóleoni háborúknak emléket állító Megváltó Krisztus-székesegyháznak, valamint a szintén lerombolt diadalívnek a helyreállítása volt. Állítólag Gagarin támogatta ezt a helyreállító munkát, amely részben a katonai emlékek ápolását, részben azonban az ortodoxia hagyományápolását segítette volna. Visszaemlékezések vannak pro és kontra, hogy Gagarin ebben mennyire és az ortodoxia ápolása kapcsán milyen értelemben exponálta magát.
1966-ban a Nauka i Religija (Tudomány és Vallás) folyóirat megjelentetett egy vallást elítélő nyilatkozatot a szovjet űrhajósoktól A szovjetek országának fiatal ateistáinak-leninistáinak címezve, ezt azonban Gagarin nem írta alá.
## Halála
Gagarin 1967-ben, a Szojuz–1 katasztrófája után a Csillagvárosban folyó kiképzést vezette. Ezzel párhuzamosan újból elkezdett vadászgépen repülni. 1968. március 27-én ő és kiképzője, Vlagyimir Szerjogin életét vesztette egy MiG–15-ben rutinrepülés közben. A baleset körülményei sokáig tisztázatlanok voltak, a hivatalos vizsgálat eredményeit részleteiben nem közölték, így az évtizedek során sok találgatás látott napvilágot.
Egy 1986-os tanulmány szerint gépük egy másik sugárhajtású gép csóvájába került. Az időjárás sem volt kedvező, ez is hozzájárulhatott a balesethez.
2003-ban Igor Kuznyecov a hivatalos verzióval szemben a hibás repülési szabályokat okolta a balesetért. Véleménye szerint a kabin dehermetizálódott, és a nyomáscsökkenés a pilóták ájulásához vezetett.
A sok találgatást kiváltó esetről Alekszandr Sztyepanov, az elnöki levéltár egyik osztályvezetője 2011. április 8-i moszkvai sajtóértekezletén jelentette ki az eddig titkos, de most nyilvánossá vált dokumentumokra hivatkozva, Jurij Gagarin halálát baleset okozta. A bizottság vizsgálatának eredményeit tartalmazó, titkosítás alól feloldott iratok szerint egy meteorológiai ballon kikerülésére tett éles manőver a legvalószínűbb ok, ami miatt Gagarin repülőgépe lezuhant.
2011-ben Alekszandr Akimov annak a véleményének adott hangot, hogy a lezuhanáskor Alekszej Leonov által is hallott két dörrenés nem hangrobbanás volt, mint eddig gondolták, hanem a repülőgépre kilőtt két légvédelmi rakéta. Állítását a tulajdonában levő több, a lezuhant repülőgépből származó darabbal szerette volna bizonyítani.
2013-ban Leonov végül engedélyt kapott a valódi történet nyilvánosságra hozatalára. Eszerint a katasztrófa idején zajlott a Szu–15 vadászgép tesztje, ám a gép meghibásodott, és az előírt 10 000 méteres magasság helyett 450-500 méterre süllyedt, veszélyesen közel kerülve Gagarin és Szerjogin MiG–15-öséhez, ami a keletkező örvény miatt 55 másodperccel később lezuhant. A katasztrófa valós okát vélhetően azért titkolták hosszú ideig, mert az új vadászgép sikertelen tesztje – ami ráadásul egy nemzeti hős halálát okozta – súlyos presztízsveszteség lett volna a légierőnek.
## Katonai rendfokozatai
- Őrmester (1956. február 22.)
- Hadnagy (1957. május 11.)
- Főhadnagy (1959. június 11.)
- Őrnagy (1961. december 4. – soron kívül, átlépve a századosi rangot)
- Alezredes (1962. december 6.)
- Ezredes (1963. november 11.)
## Tiszteletbeli címek és kitüntetések
### Repülés utáni első elismerés
A Szovjetunió kormányától kapott juttatásai:
- Volga autó (Gaz–21)
- bútorozott négyszobás szolgálati lakás
- ajándékok
- A szovjet kormány javaslatára soron kívül őrnagyi rangba léptették elő főhadnagyi rangból (átlépve a századosi rendfokozatot)
### Kitüntetések
- A Szovjetunió Hőse (1961. április 14.)
- Lenin-rend (1961. április 14.)
- A szocialista munka hőse (Csehszlovák Szocialista Köztársaság, 1961. április 29.)
- A szocialista munka hőse (Bolgár Népköztársaság, 1961. május 24.)
- Georgi Dimitrov érdemérem (Bolgár Népköztársaság, 1961. május 24.)
- Indonézia Csillagrendje, 2. Fokozat (Indonézia, 1961. június 10.)
- Grunwald Kereszt, első osztály (Lengyelország, 1961. június 20.)
- A Szovjetunió Pilóta-Űrhajósa (1961. június 27.)
- Playa Girón Érdemrend, elsőként Gagarin kapta meg (Kuba, 1961. július 18.)
- „Az űrhajózásban elért teljesítményért” érdemérem (Brazília, 1961. augusztus 2.)
- Dél Keresztje érdemérem (Brazília, 1961. augusztus 3.)
- A Magyar Népköztársaság Zászlórendje, első fokozat gyémántokkal (Magyarország, 1961. augusztus 21.)
- A Szovjetunió sportjának érdemes mestere (1961)
- Első osztályú katonai pilóta (1961, az űrrepülés elismeréseként)
- A British Interplanetary Society aranyérme (1961)
- Tiszteletbeli szuvorovos (A moszkvai Szuvorov Katonai iskola, 1962)
- A Nílus Rend nyaklánca (Egyiptom, 1962. január 31.)
- Afrika Csillaga érdemérem (Libéria, 1962. február 6.)
- A munka hőse (Vietnámi Demokratikus Köztársaság, 1962. április 28.)
- Ausztria kormányának Arany Érdemrendje (1962)
- Karl Marx Érdemrend (Német Demokratikus Köztársaság, 1963. október 22.)
- A nagy honvédő háború 1941–1945 huszadik évfordulójára kiadott jubileumi érdemérem (Szovjetunió, 1965. május 9.)
- Kiemelkedő Szolgáltért érdemérem, harmadik fokozat (Szovjetunió, 1966. március)
- Klement Gottwald Rend (Csehszlovák Szocialista Köztársaság)
- 50 éves a Szovjetunió hadereje jubileumi érem (Szovjetunió, 1968. január)
- Konsztantyin Ciolkovszkij-aranyérem „a bolygóközi kommunikációban végzett kiemelkedő munkáért” (Szovjetunió)
- De la Vaulx-érem (FAI)
- „Ember az űrben” aranyérem és diploma az Olasz Világűr Szövetségtől
- A kiválóságért aranyérem és a Királyi Svéd Aero Club diplomája
- Columbus érem (Olaszország)
- Saint-Denis város aranyérme (Franciaország)
- A Mazzotti Alapítvány aranyérme „A bátorságért” (Olaszország, 2007)
Forrás
### Tisztségek
- A Szovjet–Kubai Baráti Társaság elnöke
- A Finnország–Szovjetunió Társaság tiszteletbeli tagja
- A Nemzetközi Asztronautikai Akadémia tiszteletbeli tagja
Mindezeken felül számos közterület, utca, park névadója lett a világ első űrhajósa és számos város avatta díszpolgárává.
## Emlékezete
### Helynevek
- Gzsatszk városát és ezáltal a Gzsatszki járást Gagarin várossá és Gagarini járássá nevezték át 1968-ban.
- Üzbegisztánban a korábban Kirim és Pahta-Aral nevű településekből jött létre Gagarin városa.
- Az Antarktiszon egy hegyvonulatot neveztek el Jurij Gagarin-hegység néven (a központi pont koordinátái: ), amelyet a térképen az 1961-es Szovjet–Antarktisz–Expedíció jelölt meg, és 1965-ben vált hivatalos elnevezéssé.
- A Gagarin-gleccser kapta a nevét az űrhajósról, amely egy völgygleccser Kazahsztánban a Dzsungáriai Alatau hegység északi lejtőjén.
- Örményországban egy falu kapta a Gagarin nevet.
### Emlékművek
2018-ban a világon 250-nél több hivatalos emlékmű és mellszobor volt az űrhajósnak állítva. Ezek közül az ismertebbekː
- Gagarin-emlékmű Moszkvában – a 42,5 m magas emlékművet 1980. július 4-én adták át a város Gagarin terén. A Balasihai Öntöde és Mechanikai Gyár Jurij Gagarinról készült szobra speciális titánötvözetből készült, Pavel Bondarenko szobrász, Jakov Belopolszkij, F. M. Gazsevszkij és A. F. Szudakov tervező műve
- Emlékmű Gagarin városában – 1974-ben leplezték le, Ju. G. Orehov szobrász és M. A. Smahov, V. A. Peterburzscev, A. V. Sztyepanov építészek alkotása
- Emlékmű Greenwichben (London) – 2013 májusában készült el
- Emlékmű Houstonban (USA) – 2012 októberében avatták fel
- Emlékmű Ciolkovszkijban (egykori Uglegorszk község) az Amuri területen, a „Kelet kozmodróm” közelében – 2016. április 12-én, az űrhajózás napján avatták fel.
- Emlékmű Montenegróban – 2016. április 12-én adták át
- Gagarin emlékműve Taskentben (Üzbegisztán) – 1979-ben leplezték le (G. Posztnyikov szobrász és S. Adilov építész műve.
- Gagarin-emlékmű a Jizzax vilajet Mirzacho\`l járásában, Gagarin városban az Üzbég Köztársaságban
- Emlékmű és emléktábla Isimbajban a Baskír Köztársaságban.
- Kolomnában Az űr meghódítóinak emlékmű 1978. április 14-én készült el (Valerij Kadzsaj szobrász és Tengiz Abuladze építész alkotása
- Jurij Gagarin-emlékmű a Juzsno-Szahalinszk város kulturális és rekreációs parkjának bejáratánál
- Emlékmű az űrhajósok rakpartján Szaratovban (szobrász Jurij Csernov). Az emlékművet bronzból öntötték 1990-ben a mityiscsi szoboröntő üzemben. Hivatalosan 1995. szeptember 30-án avatták fel.
- Emlékmű Nicosiában (Ciprus) – 2013. április 15-én leplezték le Vlagyimir Uszov szobrász műve.
- Gagarin és Koroljov-emlékmű – 2002-ben került jelenlegi helyére Taganrogban. Gagarint egy padon ülve ábrázolják Szergej Koroljov főkonstruktőrrel. A szokatlan megoldás a magasságkülönbség elfedésére szolgált.
- Emlékmű Zlatousztban – 2012 szeptemberében készült el.
- Emlékmű az 1. számú iskola udvarán, Zlatousztban, a Cseljabinszki területen. Ez a város legrégebbi iskolája, ráadásul az udvarán 1961-ben elhelyezett mellszobor az első Gagarin-emlékmű Zlatousztban.
- Emlékmű Montpellier-ben (Franciaország) – 2017. október 5-én avatták fel.
- Emlékmű Tiraszpolban, a Gagarin körúton, az egyetemi épületegyüttes közelében
- Emlékmű Arhangelszkben. 1984-ben adták át
- Mellszobor Joskar-Olában, a Gagarin sugárúton
- Mellszobor Azovban , a városi parkban – 1988. április 12-én leplezték le
- Mellszobor Nápolyban, a Capodimontei Obszervatóriumnál – 2017. november 16-án került átadásra
- Emléktábla a Bendor-szigeten (Franciaország) – 2018. június 16-án leplezték le
- Szobor Almati városában (Kazahsztán), a Gagarin sugárúton – 2018. december 27-én avatták fel. A mű Jurij Gagarint ábrázolja egy padon ülve egy szkafanderben. A műtárgy bronzból készült.
- Emlékmű Jurij Gagarin űrhajós tiszteletére Novorosszijszkban, ahol a a városi planetárium mellett látható Vosztok-1 űrhajó modellje mellett állították fel a művet.
- Jurij Alekszejevics Gagarin emlékműve Foroszban
- Mellszobor Clevelandben (USA) – 2019 augusztusában mutatták be
- Mellszobor Fiumében (Horvátország) – 2020. március 6-án avatták fel
- Magyarországon Visontán a hőerőmű bejáratánál állítottak Gagarin-emlékművet, amelyet 1973. május 25-én avattak fel.
- Gyulaházán – Farkas Bertalan szülőfalujában – 2011. november 3-án avattak az orosz kormány által adományozott szobrot.
### Hajók, repülőgépek
- A Koszmonavt Jurij Gagarin tudományos kutatóhajó volt, 1996-ban bontásra eladták Indiába
- Az EK-95015 lajstromszámú Jurij Gagarin Szuhoj Superjet 100 repülőgép
### Díjak kitűzők
- Az Orosz Föderáció kormánya 2011-ben megalapította az űrtevékenység terén elért eredményekért odaítélt Ju. A. Gagarin-díjat.
- Az asztronautikában a Jurij Gagarin aranyérmet az űrkutatáshoz való hozzájárulásukért az űrhajósok és űrhajósok kapják. A díjat az Orosz Szövetségi Űrügynökség alapította.
- A Kontinentális Jégkorong Liga legmagasabb díját, Gagarin-kupának hívják, amelyet 2008-ban hoztak létre. (Maga Gagarin néha jégkorongozott, és a CSZKA Moszkvának szurkolt).
### Űrobjektumokon
Tisztelgésül a világ első űrhajósa előtt, Neil Armstrong és Buzz Aldrin Gagarin egy kitüntetését vitték magukkal az Apollo–11 útjára és a Hold felszínén hagyták azt a holdsétájuk alkalmával.
1971-ben egy másik holdexpedíció, az Apollo–15 űrhajósai is magukkal vittek és a leszállóhelyükön, a Hadley-Appenninek leszállóhelyen hátrahagytak egy plakettet és egy alumínium szobrot Elesett űrhajósok címmel a balesetekben elhunyt szovjet és amerikai űrhajósok – köztük Jurij Gagarin – tiszteletére.
A Nemzetközi Csillagászati Unió a Ljudmila Csernih szovjet csillagász által 1968. február 6-án felfedezett 1968CB jelű kisbolygót Jurij Gagarinról nevezte el, hivatalos megjelölése szerint 1772 Gagarin néven. Gagarin nevét holdkráter is őrzi, a Nemzetközi Csillagászati Unió a Hold túlsó oldalán, a déli féltekén egy 265 km átmérőjű ősi becsapódásos krátert nevezett el a világ első űrhajósáról.
### Bélyegek, érmék
### Film, zenemű
- A. Pahmutova és N. Dobronravov írt dalciklust Gagarin csillagkép címen az űrhajós halála után. A ciklus egyik legnépszerűbb dala: „Tudod, milyen fickó volt” (Jurij Guljajev előadásában).
- A Tűz megszelídítése egy 1972-es játékfilm, amelyben az első űrhajós szerepét (a filmben nem nevezik meg név szerint) Anatolij Cselombityko – később tudós, Gagarin hasonmása – játszotta.
- Így kezdődött a legenda – 1976-os játékfilm (Oleg Orlov).
- Űrverseny – TV-sorozat 2005 (Vitalij Ursu).
- Gagarin. Az első az űrben – játékfilm 2013-ból (Jaroszlav Zsalnyin).
- Jurij Gagarin el nem mondott meséi – a Vice magazin (Kanada) tíz éven keresztül adta ki a képregény sorozatát, amelynek főszereplője Gagarin volt. A képregény szerzői K. Lavis és M. Shcherbovsky kanadai animátorok voltak.
- Anna Tyimofejevna Gagarina – Gagarin anyja – : A szív emlékezete – Ju. A. Gagarin emlékei (Írta: T. Kopilova. – 2. kiadás – a Novosztyi sajtóügynökség kiadója, 1986 – 220 oldal – (APN könyvtár).
- Valentyin Alekszejevics Gagarin: Jurij bátyám – Történet Ju. A. Gagarinról (Moszkovszkij Rabocsij kiadó, 1979. – 384 oldal)
Magyarországon a Mátrai Erőmű neve, 1968-tól 1992-ig Gagarin Hőerőmű Vállalat volt.
## Összeesküvés-elméletek
### „Nem Gagarin volt az első”
Időrendben az első ember űrbe jutását érintő találgatás egy Gagarin repülésének 40. évfordulója alkalmából készített médiahack alapján elterjed hír volt, miszerint a náci Németország juttatott először embert az űrbe, akit azonban nem tudott visszahozni.
A szovjet űrprogrammal kapcsolatos találgatások szerint több ember is megelőzte Gagarint az űrben, ám ők szerencsétlenül jártak, így Gagarin csak abban volt első, hogy életben is maradt az űrrepülés után. Elsőként Pjotr Dolgovot jelölték meg, mint a világ első űrhajósát, aki 1960. október 11-én hajtott végre űrrepülést – amelyet török, japán, svéd, angol és olasz rádió követőállomások erősítettek meg –, ám a visszatérés során problémák adódtak, és az űrhajós belehalt a tervezett 8 g lassulás helyett dupla akkora erőhatásba. Dolgov alezredes valós személy volt, de halála később, 1962. november 1-jén következett be, amikor egy extrém magasságú ejtőernyősugrásnál az űrruhája kihermetizálódott, ő maga pedig holtan ért le a földre.
Az űrlegendák szerint két hónappal az állítólagos Dolgov-baleset után egy újabb űrhajós, Gennagyij Zavadovszkij őrnagy indult a világűrbe titokban, ám a repülés végén a fékezőrakéták rossz irányba fejtettek ki erőt, a leszállás helyett tovább emelve az űrhajó pályáján, amely elviselhetetlenül hosszúra nyújtotta a repülési időt. A kabin 2 hét múltán tért vissza a Földre, de a levegő négy nap után elfogyott, az állítólagos űrhajóst halálra ítélve. Zavadovszkij is valós személy, pilóta volt, különleges magassági teszteken vett részt.
Az összeesküvés-elméletek hívői 1961. február 4-re is tesznek egy sikertelen szovjet próbálkozást az ember világűrbe juttatására. Eszerint Gennagyij Mihajlov őrnagy vett részt egy űrrepülésen, ám az űrhajós szívrohamot kapott a repülés során, és mire az űrhajót lehozta az irányítás, az utasa már halott volt. Majd alig két héttel a Mihajlov-incidens után újabb két űrhajós „halt meg”: 1961. február 17-én egy Lunyik szondában egy férfi és egy női űrhajós (egyes források szerint házaspár) indult egy, a Holdat megkerülő küldetésre, ám Föld körüli pályán ragadtak, ahol február 24-ig tartották velük a rádiókapcsolatot, amely akkor titokzatos módon megszakadt, és a páros sorsa onnantól kezdve ismeretlen.
### „Gagarin nem járt az űrben”
Más vélekedések szerint Gagarin nem is járt az űrben. A legszélesebb körben elterjedt, legjelentősebb elmélet szerint 1961. április 7-én (vagy április 10-én) Vlagyimir Iljusin (Szergej Iljusin repülőgép-tervező fia) jutott fel elsőként a világűrbe. A hír szerint Iljusint azonban nem lehetett bemutatni mint a világ első űrhajósát, mivel a visszatéréskor súlyosan megsérült (egy másik változat szerint egy hiba folytán Kínában ért földet, ahol egy évig fogságban tartották). Ezért a szovjetek Gagarinnal egy színjátékot játszottak el, amelynek során az űrhajós beszállt a Vosztokba, majd amikor az őt búcsúztató munkások visszahúzódtak a munkahelyeikre, egy titkos hátsó ajtón elhagyta az indítótornyot, a rakéta nélküle startolt el, végül a leszállási körzetben egy beöltözött ejtőernyőst dobtak le, akit a KGB dokumentáltan kimenthetett. Aztán a világnak bemutatták Gagarint. Az egész elmélet egy külföldi újságíró által április 7-én nyilvánosságra hozott pletykán, Iljusin egy korábbi autóbalesetből származó súlyos sérülésén és azon a megfigyelésen alapult, hogy Gagarin felszállás előtti fotóiról hiányzik a sisakon levő CCCP felirat, míg a leszállás után már ott díszeleg a helyén.
## Kötete magyarul
- Utazás a világűrben. Az első űrhajós pilóta feljegyzései; irodalmi feldolg. Nyikolaj Gyenyiszov, Szergej Borzenko; ford. Rajna Béla; Táncsics, Bp., 1962
## Fordítás |
212,322 | Fermi-paradoxon | 26,712,539 | null | [
"Paradoxonok",
"SETI"
] | A Fermi-paradoxon feltételezhető ellentmondás a földön kívüli civilizációk létezésének magas becsült valószínűsége és az ilyen civilizációk létezésére utaló bizonyítékok hiánya között.
Az Univerzum életkora és hatalmas számú csillaga azt feltételezi, hogy ha a Föld tipikus bolygó, akkor a földön kívüli élet általánosan elterjedt kell, hogy legyen. Miközben 1950-ben kollégáival (vélhetően Teller Ede, Emil Konopinski és Herbert York) ebéd közben erről beszélgetett, a fizikus Enrico Fermi azt kérdezte: „Hol vannak?” – másképp: „Hol vagytok?” („Where is everybody?”)
Fermi felvetette a kérdést: hogyan lehet az, hogy ha számos fejlett földön kívüli civilizáció létezik a Tejútrendszerben, még nem találtunk olyan bizonyítékokat, mint idegen űrszondák, idegen űrjárművek vagy rádióadások. Fermit tartják annak, aki jelentősen leegyszerűsítette a földön kívüli élet valószínűségének problémáját. Azonban a téma szélesebb körű vizsgálata 1975-ben, Michael Harttal kezdődött el, és az elméletre néha úgy hivatkoznak, mint „Fermi–Hart-paradoxonra”.
Voltak és jelenleg is folynak kísérletek a Fermi-paradoxon feloldására, földön kívüli civilizációk létezésére utaló közvetlen vagy közvetett bizonyítékok keresésével, valamint olyan elméletek felállításával, amik kijelentik, hogy ilyen élet az emberek tudta nélkül is létezhet. Az ellenvélemények azt feltételezik, hogy nem létezik intelligens földön kívüli élet, vagy csak olyan ritkán fordul elő, hogy az emberek soha sem léphetnek kapcsolatba ezekkel az életformákkal.
Sok tudományos munka összpontosult a földön kívüli élettel kapcsolatos elméletek és az ilyen élet lehetséges modelljeinek kidolgozására, amelyeknek nagy részében, a Fermi-paradoxon egy elméleti hivatkozási pont lett. A probléma számos tudományos értekezést szült, amelyek közvetlenül ezt tárgyalják, amíg a hozzá kapcsolódó különböző kérdésekkel olyan változatos területeken foglalkoznak, mint a csillagászat, biológia, ökológia és a filozófia. A formálódó új terület, az asztrobiológia interdiszciplináris megközelítést hozott a Fermi-paradoxon és a földön kívüli élet létezésének kérdéseibe.
## A paradoxon alapja
A Fermi-paradoxon ellentmondás a méretek és más adatok alapján (erősen becslés jellegű) feltételezhető valószínűségek és a bizonyítékok hiánya között. Egy teljesebb definíciót az alábbi módon lehetne megadni:
A paradoxon alapja „a méretek érve”, amelyet számokkal lehet kifejezni: A Tejútrendszerben található csillagok becsült száma 250 milliárd (2,5 × 10<sup>11</sup>), és ez a szám 70 trilliárd (7 × 10<sup>22</sup>) a Világegyetem látható részére vetítve. Még ha elhanyagolhatóan kicsi is lenne az intelligens élet jelenlétének aránya az e csillagok körül keringő bolygókon, akkor is nagyszámú civilizációnak kellene léteznie akár csak a Tejútrendszeren belül is. Ez az állítás a középszerűség elvét feltételezi, miszerint a Föld nem különleges, csupán egy bolygó a sok közül, amelyre ugyanazok a szabályok, hatások és valószínű kimenetelek vonatkoznak, mint bármelyik másik világra. A Drake-formula néhány becslése alátámasztja ezt az állítást, habár a kalkulációk mögötti feltételezések is vita tárgyát képezik.
Fermi gondolatmenetében ennél többet is állított: ha adottnak vesszük az intelligens életnek azt a képességét, hogy megoldja a véges környezeti erőforrások problémáját, és hajlamosságát az új életterek kolonizálására, valószínűnek tűnik, hogy bármilyen fejlett civilizáció előbb-utóbb, új erőforrásokat keresve, először kolonizálná a saját bolygórendszerét, majd a környezőeket. Tehát a földihez hasonló életre alkalmas világok nagy száma alapján könnyen feltételezhető nemcsak az idegen civilizációk léte, de különféle erőforrásbecslések és a rendelkezésre álló idő alapján egy ilyen civilizáció elterjedése, megtelepedése a Galaxis észrevehetően jelentékeny részében, ennek eredményeképp pedig a Föld meglátogatása is. Azonban, mivel az Univerzum 13 milliárd éves történetét tekintve jelenleg nincsen más intelligens életre utaló megdönthetetlen és elfogadható bizonyíték a Földön, vagy bárhol máshol az ismert Univerzumban, ezért feltehető, hogy az intelligens élet mégis ritka, vagy az intelligens fajok általános viselkedéséről alkotott feltevéseink tévesek.
A Fermi-paradoxon kérdése kétféleképpen is feltehető. Az első formája úgy hangzik, hogy „Idegenek vagy a nyomaik a Galaxisból miért nincsenek fizikailag is itt?” Ha a csillagközi utazás lehetséges számukra, még ha a „lassú”, a földi technika számára is elérhető változatban, akkor is csak 5-50 millió évbe telne kolonizálniuk az egész galaxist. Ez viszonylag rövid időtáv geológiai mércén mérve, és még inkább az kozmikus viszonylatokban. Mivel számos csillag idősebb a Napnál, valamint intelligens élet korábban kialakulhatott máshol is, felmerül a kérdés, hogy miért nincs a galaxis máris teljesen kolonizált állapotban. Még ha a kolonizáció célszerűtlen vagy érdektelen is az összes idegen civilizáció számára, a galaxis nagyarányú felfedezése még mindig lehetséges; a felfedezés lehetséges módjait és az ezekhez alkalmazott elméleti szondatípusokat bemutatjuk lentebb. Ennek ellenére eddig semmilyen kolonizálásra vagy felfedezésre utaló nyomot nem találtunk.
A fenti állítás talán nem érvényes egységesen az Univerzum egészére, hiszen a jelentősen nagyobb utazási idő elég jól indokolja a távoli galaxisokból érkező idegenek jelenlétének hiányát. Ugyanakkor felvetődik a kérdés: „Miért nem látunk intelligens életre utaló nyomokat az Univerzumban?”, miközben egy elég fejlett civilizáció potenciálisan észlelhető lenne a megfigyelhető Univerzum jelentős részén. Még ha az ilyen civilizációk ritkák is, mivel észlelhetőek lennének nagy távolságokból is, ezért számos lehetséges élőhelyük a látómezőnkben lenne. Ezzel szemben eddig ilyen civilizációkra utaló nyomokat nem találtunk.
Egyelőre nem világos, hogy a paradoxon melyik változata erősebb.
## Kapcsolódó felvetések
### A Drake-formula és az antropikus elv
Számos elmélet és elv kapcsolódik a Fermi-paradoxonhoz, de a legközelebb a Drake-egyenlet (vagy Drake-formula) és az antropikus elv áll hozzá.
Az előbbi formulát dr. Frank Drake alkotta meg 1960-ban, egy évtizeddel az után, hogy Enrico Fermi felvetette a problémát. Drake megpróbálta rendszerbe foglalni és megbecsülni a földön kívüli élethez kapcsolódó számos valószínűségi változó értékét. A spekulatív faktorok az egyenletben a következőek: a csillagképződés intenzitása a galaxisban; a bolygóval rendelkező csillagok száma és azon bolygók száma, amelyek lakhatóak; azon bolygók száma, amelyeken kialakul élet és később kommunikációra képes, intelligens élet; és végül az ilyen civilizációk várható élettartama. Az alapvető probléma az, hogy az utolsó négy feltétel (életet hordozó bolygók aránya, intelligencia kialakulásának esélye, a kommunikációképesség esélye, és a kommunikációképes civilizációk élettartama) valószínűsége teljesen ismeretlen. Mindössze egyetlen példánk van, amelyből lehetetlen statisztikai következtetéseket levonni, ráadásul ez az egy példa erős antropikus elfogultságnak van kitéve.
A Drake-egyenletet egyaránt próbálták optimista és pesszimista módon felhasználni, ami jelentősen eltérő eredményekhez vezetett. 1966-ban dr. Carl Sagan optimista értékeket használva arra a feltételezésre jutott, hogy a Tejútrendszerben akár egymillió kommunikációra képes civilizáció található. Később azonban kijelentette, hogy ez a szám ennél sokkal kisebb lehet. Az olyan szkeptikusok, mint Frank J. Tipler, pesszimista értékek felhasználásával arra jutottak, hogy a galaxisonkénti civilizációk átlagos száma sokkal kevesebb, mint egy. (Vegyük észre, hogy a „mi” galaxisunkban, jelenleg ez a szám legalább egy. Ez egy kitűnő példája az antropikus elfogultságnak. Minden további galaxis, amelyben élnek olyan lények, akik feltehetik ezt a kérdést, szintén legalább egy civilizációval rendelkezik, bármennyire is alacsony az átlag értéke. Ellenkező esetben nem létezne senki, aki feltehetné a kérdést.)
Frank Drake maga is elismerte, hogy a Drake-egyenlet önmagában valószínűtlen, hogy feloldaná a Fermi-paradoxont, ehelyett leginkább csak a jelenlegi ismerethiányunk rendszerezésének egy módja. Újabban azt is megkérdőjelezik, hogy a formula egyáltalán maradéktalanul leírja-e a földön kívüli intelligencia kutatásával kapcsolatos ismeretlen tényezőket, újabban például találtak olyan csillagközi bolygókat, melyek nem keringenek csillagok körül, a Drake-formula viszont hallgatólagosan feltételezi, hogy bolygó csak csillag körül keringhet. A Naprendszer megismerése során a lakhatósági zónák elmélete is bizonytalanná vált: a Jupiter Europé és a Szaturnusz Titán holdjain is – melyek a lakhatósági zónán kívül vannak – találtak az élet számára potenciálisan alkalmas helyszíneket.
## A paradoxon empirikus feloldása
Nyilvánvaló módja a Fermi-paradoxon feloldásának az lenne, ha megdönthetetlen bizonyítékot találnánk a földön kívüli intelligencia létezésére. 1960 óta tesznek különböző kísérleteket ilyen bizonyítékok keresésére. Mivel az emberiségnek még nem adatik meg a csillagközi utazás lehetősége, az ilyen kutatások csak nagy távolságból folyhatnak, és alapos vizsgálatra, valamint csak nagyon nehezen észlelhető bizonyítékokra alapozhatnak. Ez behatárolja a lehetséges felfedezéseket olyan civilizációkra, amelyek észlelhető módon változtatják meg a környezetüket, vagy olyan jelenségeket gerjesztenek, amik nagy távolságból észlelhetőek (mint például a rádióhullámok). A fejlett technikát nem használó civilizációk Földről való észlelhetőségének lehetősége a közeljövőben még nagyon valószínűtlen.
A keresés során az egyik nehézséget az jelenti, hogy nem mindig tudjuk elkerülni a túlságosan antropomorf nézőpontot. A lehetséges bizonyítékok típusára való következtetések gyakran arra összpontosítanak, hogy az emberiség milyen tevékenységeket végzett a múltban, vagy hogyan viselkedne fejlettebb technika birtokában. Az intelligens idegenek azonban talán elkerülik ezt az „elvárt” viselkedésformát, vagy az emberek számára teljesen ismeretlen tevékenységeket folytatnak.
### Rádiósugárzás
A rádiótechnikát, a rádióteleszkópok építésének képességét a fejlett technikával rendelkező fajok fejlődésének természetes állomásaiként tartják számon, és ezek elméletileg olyan jelenségeket hoznak létre, amelyek csillagközi távolságokból is észlelhetők. A mi Naprendszerünk figyelmes tanulmányozói például szokatlanul erős rádióhullámokat észlelnének egy G2-es típusú csillaghoz képest a Föld televíziós és telekommunikációs adásai miatt. A természetes okok hiányában az idegen megfigyelők kikövetkeztethetnék a földi civilizáció létezését.
Ez alapján, az űrből érkező rádiósugárzásban jelentkező nem természetes eredetű jelek figyelmes keresése idegen civilizáció felfedezéséhez vezethet. Az ilyen jelek lehetnek „véletlen” melléktermékei a civilizációnak, vagy szándékos próbálkozások a kommunikáció felvételére. Ilyen volt például a Communication with Extraterrestrial Intelligence által készített arecibói üzenet. Számos csillagász és obszervatórium kísérelte meg és kísérli meg ma is hasonló bizonyítékok észlelését, leginkább a SETI szervezetén keresztül, habár más megközelítések is léteznek, mint például az optikai SETI program.
Jó néhány évtizednyi kutatás után a SETI még nem fedezett fel egyetlen fősorozati csillagot sem, ahonnan szokatlanul élénk vagy jelentést hordozó, ismétlődő rádiósugárzás érkezne, ugyanakkor több lehetséges jelölt is volt: 1977. augusztus 15-én a „Wow! jelet” vette fel a Big Ear rádiótávcső. Csak 72 másodpercig tartott és többé nem ismétlődött meg. 2003-ban a SHGb02+14a rádióforrást izolálta a SETI@home analízise, bár jelentőségét később, a további tanulmányozás során majdnem teljesen elvetették. Számos technikai jellegű feltevés ássa alá a SETI programot, amelyek azt okozhatják, hogy az emberi kutatók lemaradnak bizonyos rádióadásokról a jelenlegi elégtelen keresési technikák következtében; ezekről a feltevésekről lentebb esik szó.
### Közvetlen bolygómegfigyelés
Az exobolygók észlelésének és osztályozásának lehetősége a csillagászati műszerek és észlelési módszerek napjainkban tapasztalható fejlődésének köszönhető. Bár ez új terület a csillagászatban – az első exobolygó felfedezését ismertető publikációt 1989-ben tették közzé – lehetséges, hogy a közeljövőben olyan bolygókat találunk, amely képes az élet fenntartására.
A jövőben talán megfigyelhetőek lesznek az élet jelenlétére utaló közvetlen bizonyítékok, például ha biotikus aktivitást jelző gázok (mint a metán és az oxigén) – vagy technológiailag fejlett civilizáció ipari eredetű légszennyezése – mutathatóak ki egy exobolygó légkörében, színképelemzés segítségével. Az űr megfigyelhetőségének fejlődésével egyszer talán olyan látható, közvetlen bizonyíték észlelésére is lesz lehetőség, mint amit például az emberiség is produkál (lásd jobbra).
Azonban az exobolygók ritkán figyelhetők meg közvetlenül (az első sikeres észlelést 2004-ben végezték), leginkább azokból a hatásokból következtetnek létezésükre, amiket arra a csillagra gyakorolnak, amely körül keringenek. Ez azt jelenti, hogy általában csak az exobolygó tömege és keringési pályája határozható meg. Ezekből az információkból, valamint a rendszer központi csillagának színképosztályából, és az exobolygó feltételezett anyagszerkezetéből (amire általában a bolygó tömege és napjától való távolsága alapján következtethetünk), lehetővé válik közelítő becslést végezni a bolygó éghajlatáról és felszíni jellemzőiről.
A jelenlegi exobolygó-észlelési módszerekkel nem valószínű, hogy életet hordozó földszerű világokra bukkanjunk. Olyan módszerek segítségével, mint a gravitációs mikrolencsék megfigyelése, akár a Földnél kisebb, Naprendszeren kívüli bolygók is észlelhetőek, de csak nagyon rövid ideig és további követésük nem lehetséges. Más módszerek, mint a radiális sebesség mérésének módszere és az asztrometria lehetővé teszik az exobolygók hatásainak hosszú távú megfigyelését, de csak olyan világok esetében használhatóak, amelyeknek tömege sokszorosa a Jupiterének. Ezek nem tűnnek a földihez hasonló élet hordozására jó jelöltnek, de az exobolygó-észlelés és osztályzás a csillagászat nagyon gyorsan fejlődő területe, aminek keretében 241 ilyen bolygót fedeztek fel 1988 és 2007 között, és az első, feltehetően földszerű bolygót, amely a napjának lakható zónájában kering, 2007-ben találták meg. Remélhető, hogy az egyre kifinomultabb exobolygó-észlelési módszerek földszerű bolygók nagyobb arányú felfedezéséhez és hosszú távú megfigyeléséhez vezetnek. A fejlődés lehetővé tenné számunkra, hogy jobb rálátással bírjunk arra, hogy mennyire elterjedtek a potenciálisan lakható világok, és így jobb képet kaphatnánk arról, milyen lehet az élet elterjedtsége az Univerzumban, ami persze jelentős hatással van a Fermi-paradoxonnal kapcsolatos elvárásokra is.
### Idegen szerkezetek
#### Szondák, kolóniák, és egyéb feltételezett eszközök
Ahogyan az már korábban felvetődött: tekintve az Univerzum méretét és életkorát, valamint az intelligens élet lehetséges terjeszkedésének viszonylagos gyorsaságát, idegen kolonizálási kísérletek hihető bizonyítékaival kellene találkoznunk. Továbbá, az idegenek által az Univerzum felfedezésére tett kísérletek nyomai, űrszondák és adatgyűjtő eszközök várhatnak felfedezésre.
Néhány elméleti felfedezési eljárással, mint a Neumann-szondával, akár fél millió év alatt teljeskörűen felderíthető egy Tejútrendszer méretű galaxis, az eredmények értékéhez képest viszonylag kis energia- és nyersanyag-ráfordítással. Ha a Tejútrendszerben csak egyetlen civilizáció próbálkozott ezzel korábban, hasonló szondák szóródhattak szét az egész galaxisban. Az ilyen szondákra utaló bizonyítékok talán megtalálhatók a Naprendszerben is – esetleg a kisbolygóövben, ahol a nyersanyagok nagy mennyiségben rendelkezésre állnak és könnyen hozzáférhetőek.
Az emberi lényeket kereső idegen szonda egy másik elképzelt fajtája a Bracewell-szonda. Az ilyen eszköz autonóm űrszonda lenne, aminek az a célja, hogy idegen civilizációk után kutasson és kapcsolatba lépjen velük (a Neumann-szondával ellentétben, amit általában csak felderítőként írnak le). Ezeket az óriási távolságban lévő „szomszédok” esetében lassúnak bizonyuló, fénysebességű dialógus alternatívájaként vetették fel. Ahelyett, hogy a rádiós beszélgetés akár évszázadnyi hosszú késleltetéseivel vesződnének, egy szonda, ami mesterséges intelligenciával rendelkezik, megkeresne egy idegen civilizációt, hogy rövid távú kommunikációt kezdeményezzen a felfedezett civilizációval. Az ilyen szonda által gyűjtött információnak így is fénysebességgel kellene visszajutnia a küldő civilizációhoz, de az adatgyűjtő dialógus valós időben történne.
1950-től napjainkig a Naprendszernek egy kis részén már folyt közvetlen keresés, de nincs rá bizonyíték, hogy valaha is idegen telepesek vagy szondák látogatták volna meg. A Naprendszer azon részeinek részletes felderítése, amelyekben a nyersanyagok bőven rendelkezésre állnak – mint a kisbolygóöv, a Kuiper-öv, az Oort-felhő és a különböző bolygók gyűrűrendszerei – még rejthetnek magukban ilyen bizonyítékokat, azonban a világűr ilyen hatalmas részét nehéz megfelelően átvizsgálni. Voltak már kezdetleges erőfeszítések ebben az irányban a SETA és SETV projektek keretében, amelyeket azért hoztak létre, hogy földön kívüli tárgyi leleteket vagy a földönkívüliek látogatásának nyomait keressék a Naprendszerben. Mások mellett Robert Freitas és Francisco Valdes kutatók arra is kísérletet tettek, hogy az esetleg a Föld környezetében lévő Bracewell-szondáknak jelezzenek, idecsalogassák vagy aktiválják őket. Az ebbe a tárgykörbe tartozó kutatások nagy részét „elvont” tudománynak tekinti a csillagásztársadalom, talán azért is, mert eddig egyiknek sem sikerült idegen leletre bukkannia.
Ha idegen leletet fedeznénk fel, akár itt a Földön, lehet, hogy nem is ismernénk fel. Egy idegen elme és fejlett idegen technológia termékei talán nem érzékelhetőek vagy ismerhetőek fel, mint idegen szerkezetek. A biomérnöki munkával, szintetikus biológia felhasználásával előállított felderítő eszközök egy idő után feltehetőleg elbomlanának, és nem hagynának maguk után nyomokat; molekuláris nanotechnológiára alapozott idegen adatgyűjtő rendszer akár most is körülöttünk lehet, teljesen észrevétlenül. Clarke harmadik törvénye arra utal, hogy egy idegen civilizáció olyan módokon is képes lehet a megfigyelésre, amelyek még felfoghatatlanok az emberi lények számára.
#### Fejlett, csillagméretű szerkezetek
1959-ben dr. Freeman Dyson megfigyelést tett közzé, miszerint minden fejlődő emberi civilizáció energiafelhasználása folyamatosan nő, és elméletileg egy elég érett civilizációnak a napja által termelt „összes” energiára szüksége van. A Dyson-gömb volt a kísérleti felvetés, ami megoldást adhat erre: megfelelő objektumokból álló felhő vagy burok egy csillag körül, ami annyi kisugárzott energiát gyűjt be, amennyit csak lehetséges. Egy ilyen asztromérnöki teljesítmény drasztikus hatással lenne a nap megfigyelhető spektrumára, legalább részben megváltoztatná a természetes csillaglégkör eredeti emissziós vonalát, ami feketetest-sugárzásra hasonlítana, amely valószínűleg az infravörös tartományban tetőzne. Dyson úgy vélte, hogy a fejlett idegen civilizációk talán a csillagok színképének vizsgálatával fedezhetőek fel, ilyen megváltoztatott spektrumokat keresve.
Azóta számos más elméleti csillagméretű „megaépítmény” gondolata vetődött fel, de a központi gondolat az maradt, hogy egy elég fejlett civilizáció – 2. vagy nagyobb fejlettségű a Kardasov-skálán – olyan mértékben megváltoztathatja környezetét, hogy az csillagközi távolságokból is észlelhető.
Ugyanakkor az ilyen szerkezeteket talán nehezebb észrevenni, mint eredetileg gondolták. A Dyson-gömböknek más emissziós színképe is lehet, a gömbön belül kialakított belső környezettől függően; a magas hőmérsékleten kialakult életnek talán magas hőmérsékletű környezetre van szüksége, ami „kárbaveszett sugárzás” megjelenéséhez vezethet, de nem az infravörös, hanem a látható spektrumban. Emellett felvetődött a Dyson-gömb egy olyan lehetséges változata, amely nagy távolságokból csak nehezen lenne észlelhető; a Matrjoskaagy koncentrikus gömbök sorozata, amelyek közül mindegyik kevesebb energiát sugároz kifelé, mint belső szomszédja. A legkülső ilyen gömb hőmérséklete közel lehetne a csillagközi tér háttérsugárzásának hőmérsékletéhez, így nagy távolságból gyakorlatilag láthatatlanná válna.
Voltak kezdetleges próbálkozások a Dyson-gömbök létezésére utaló bizonyítékok, vagy más, a Kardasov-skálán 2. és 3. fejlettségű, olyan hasonlóan hatalmas szerkezetek keresésére, amelyek megváltoztathatják a csillaguk színképét, azonban az optikai megfigyelések nem vezettek eredményre. A Fermilabnél létezik egy, a Dyson-gömbök keresésére létrehozott program, de az ilyen kutatások jelenleg még kezdetlegesek és nem teljes körűek.
## A paradoxonra adott elméleti magyarázatok
A témával foglalkozó tudósok egy része elfogadja, hogy a bizonyítékok nyilvánvaló hiánya igazolja, hogy nincsenek földönkívüliek és megpróbálja megmagyarázni, miért nem. Mások olyan lehetőségeket vázolnak fel, amelyekben a „némaságuk” megmagyarázható az ilyen élet lehetőségének kizárása nélkül. Az elméletek között a földönkívüliek viselkedéséről és technológiájáról alkotott feltevések is szerepelnek.
### Jelenleg nem léteznek más civilizációk
A legegyszerűbb magyarázat az, hogy az emberi faj valóban „egyedül” van a Tejútrendszerben. Ezt a vonalat képviselő, számos elmélet merült fel, ami megmagyarázná, hogy az intelligens élet miért nagyon ritka, vagy nagyon rövid életű.
#### Nem fejlődött ki más civilizáció
Akik úgy gondolják, hogy nem létezik intelligens földön kívüli élet, azzal érvelnek, hogy az élet kifejlődéséhez – vagy a kevésbé összetett élethez – szükséges körülmények ritkák, vagy akár egyedül a Földön adottak. Ez ritka Föld elméletként ismert, ami azzal próbálja meg feloldani a Fermi-paradoxont, hogy visszautasítja a középszerűség elvét és azt feltételezi, hogy a Föld szokatlan vagy akár egyedülálló. Bár a magányos Föld eszméjének filozófia- és vallástörténeti hagyománya van, a ritka Föld elmélet számszerűsíthető és statisztikai érveket használ, hogy alátámassza azt, hogy a többsejtű élet kimondottan ritka az Univerzumban, mivel a földszerű bolygók maguk is nagyon ritkák vagy számos valószínűtlen egybeesésnek kell létrejönnie ahhoz, hogy a földihez hasonló összetett élet kialakulhasson. Mások ugyanakkor rámutattak, hogy összetett élet más mechanizmus szerint is kialakulhat, a földitől akár jelentősen eltérő körülmények között. Az a tény, hogy a földi élet hosszú története során csak egyetlen faj fejlődött olyan szintre, hogy képes legyen az űrutazásra és a rádiótechnika használatára, úgy tűnik, több hitelt adhat annak a felvetésnek, hogy a technológiailag fejlett civilizációk ritkaságnak számítanak az Univerzumban.
A "ritka Föld" elméletének legkézenfekvőbb támadási pontja a földihez hasonló élet létrejöttének ritkaságának, valószínűtlenségének feltételezése. A földi élet keletkezését firtató tudományos munka először mintegy fél évszázada (tehát relatíve nemrég), a huszadik század ötvenes-hatvanas éveiben ért el komolyan vehető sikereket, a kutatás azóta gyakorlati értelemben megtorpant. Csak számtalan – az információhiány miatt jobbára spekulatív fázisban maradt – több-kevesebb részletességgel kidolgozott elmélet létezik, a Miller–Urey-kísérlethez hasonló eredmények azonban hiánycikknek számítanak. Ez azt jelenti, hogy a látszat ellenére valójában nagyon kevés biztosat tudunk az "ősnemzésről" – hogy pontosan hogyan és miért keletkezett az Ősföldön először élettelen anyagból élő (noha arról, hogy mindez hogyan lehetett, egyre részletesebbek az elképzeléseink) és így ennek módjáról és gyakoriságáról végső soron csak találgatásokra vagyunk utalva. Ennélfogva ez a jelenség akár valószínűtlenül ritka is lehet. Még ha az élethez szükséges feltételek általánosak is az Univerzumban, az élet keletkezésének folyamata olyan molekulák összetett halmazát igényli, amelyek egyszerre képesek a szaporodásra, a saját maguk létrehozására szükséges alapanyagok előállítására vagy környezetükből való kinyerésére, és energiatermelésre, amit a szaporodására használhat fel (vagy a kezdeti abiogenezisre egy, az élet hordozására képes bolygón), hogy ezek létrejötte talán nagyon valószínűtlen, még ha a megfelelő kezdeti feltételekkel rendelkező világok általánosak is.
Az intelligencia megjelenése például akár evolúciós véletlen is lehet. Geoffrey Miller amerikai evolúciópszichológus felvetette, hogy az emberi intelligencia a megszaladt nemi szelekció következménye is lehet, ami megjósolhatatlan irányokat vehet. Steven Pinker, How the Mind Works (Hogyan működik az elme) című könyvében, arra figyelmeztet, hogy az általános vélekedés, miszerint az élet evolúciója (miután az élet elért egy bizonyos összetettséget) törvényszerűen intelligens lények kifejlődéséhez vezet, az „evolúciós lépcső” tévképzetéből adódik: az evolúció nem törekedik egy bizonyos célra, csak megtörténik, azokat az alkalmazkodási technikákat használja, amik egy adott környezeti berendezkedéshez hasznosak, és az a tény, hogy a Földön ez csak egyszer vezetett a beszédképes tudat megjelenéséhez, arra utal, hogy ez az alkalmazkodási forma csak ritkán jó választás és emiatt nem tekinthető az abszolút csúcspontnak egy életfa evolúciós folyamatában.
Amíg feltehető, hogy a ritka Föld elmélet előnyben részesíti a földi élet alaptulajdonságait és az azokban megszokott információfeldolgozási módszereket, addig az antropikus elv egyik változata marad. Azon antropikus elv egyik változata, amely azt állítja, hogy az világegyetem egyedül az emberi intelligencia kifejlődésének kedvez. Ez a filozófiai álláspont nem csak a középszerűség elvének mond ellent, de az általánosabb kopernikuszi elvnek is, ami kijelenti, hogy az Univerzumban nincsenek kiemelt pontok.
Az ellentábor elveti mind a ritka Föld elméletet, mind pedig az antropikus elvet, nem veszi ezeket komolyan, mint tautológiákat – ha a világegyetemben léteznie kell egy feltételnek az emberi élet kialakulásához, akkor a világegyetem már kielégítette ezt a feltételt, mivel az emberi élet létezik – és mint földhözragadtnak vélt érveket. E szerint a gondolkodás szerint a ritka Föld elmélete összemossa a földi élet létrejöttének körülményeit a világegyetemre általánosan „törvényszerű” paradigmákkal, miután csak a Föld esetéből vont le következtetéseket. Bár annak a valószínűsége alacsony, hogy a Földre jellemző körülmények általánosan elterjedtek az világegyetemben, azt nem tudjuk, hogy az összetett életnek mire lehet szüksége a fejlődéshez.
#### Az intelligens élet hajlamos önmaga elpusztítására
Technológiai civilizációk talán általában vagy elkerülhetetlenül megsemmisítik önmagukat mielőtt, vagy röviddel azután, hogy kifejlesztik a rádió és az űrrepülés technológiáját. A kipusztítás lehetséges módjai közt szerepel a nukleáris háború, biológiai hadviselés vagy balesetszerű fertőződés, nanotechnológiai katasztrófa, veszélyes fizikai kísérletek, vagy egy, a túlnépesedés és környezeti krízis miatt bekövetkező Malthus-féle katasztrófa. Ezt az alapvető témát már jól körüljárta a fiktív irodalom és az általános tudományos elmélkedések. Valóban vannak olyan, valószínűségekkel foglalkozó érvelések, amik azt állítják, hogy az emberi civilizáció vége inkább előbb, mint utóbb jön el. Carl Sagan és Joszif Sklovszkij 1996-ban azt vetették fel, hogy a technológiai civilizációk vagy hajlamosak elpusztítani önmagukat a csillagközi kommunikáció képességének megszerzése utáni első évszázadon belül, vagy megtanulják uralni önpusztító hajlamaikat és milliárd éves időskálán maradnak fenn. Az önpusztítás vizsgálható a termodinamika szabályai szerint is: amíg az élet egy szabályozott rendszert alkot, ami végig fenn tudja tartani a működését, akkor a „külső adás” vagy csillagközi kommunikatív fázis lehet az a pont, ahol a rendszer instabillá válik és megsemmisíti önmagát.
A darwini perspektívából nézve, az önpusztítás egyáltalán nem ellentmondásos kimenetele az evolúciós sikernek. Az evolúció ugyanis csak utólagos visszacsatolással működik: tehát nem képes előrelátóan megakadályozni, hogy egy faj kipusztítsa önmagát, amennyiben az hajlamos rá. Sőt, az a pszichológia, ami az emberi evolúció során, a szűk erőforrásokért folyó verseny közben alakult ki, az emberi fajt a mai napig agresszív, ösztönös hajtóerőnek teszi ki, hogy minél több erőforrást fogyasszon, növelje élettartamát és szaporodjon – ezek részben ugyanazok a motivációk, amik a technológiailag fejlett civilizációnk kifejlődéséhez vezettek. Lehetségesnek tűnik, hogy egy intelligens földön kívüli faj evolúciója során hasonló körülményeknek lehet kitéve, és így ugyanúgy fennáll az önmegsemmisítés lehetősége, habár ahhoz, hogy a kihalás ténye megfelelő válasszal szolgáljon Fermi kérdésére, arra lenne szükség, hogy ez teljesen általánosan igaz legyen és a valószínűsége minden esetben nagyon megközelítse az 1-et (elég, ha csak egy fajra nem igaz, és máris megint ott vagyunk Fermi kérdésénél). Korábban például felvetették, hogy egy sikeres idegen faj legvalószínűbben egy csúcsragadozó lenne, hasonlóan a Homo sapienshez.
#### Az intelligens élet hajlamos mások elpusztítására
Egy másik lehetőség az, hogy egy bizonyos technológiai fejlettséget elérő intelligens fajok elpusztítják a többi intelligenciát, miután azok megjelennek. Az elgondolást, miszerint valaki vagy valami intelligens életformákat semmisít meg az Univerzumban, olyan téma, amelyet nemcsak a sci-fi műfaj járt körül, de a tudományos irodalom is: és a csillagászok, evolúcióbiológusok és más tudósok közül is sokan vallják.
Egy faj talán terjeszkedési szándékai, paranoia vagy egyszerű agresszivitás miatt folyamodhat a kiirtás módszeréhez. 1981-ben Edward Harrison kozmológus arra is rámutatott, hogy az ilyen viselkedés elővigyázatosság címén is megtörténhet: egy intelligens faj, ami legyőzte ugyan saját önpusztító hajlamait, esetleg minden más, galaktikus terjeszkedésre szándékozó fajra egyfajta vírusként tekint.
Más civilizációk kiirtása önmagukat reprodukáló űrjárművekkel is megtörténhet. Egy ilyen helyzetben, még ha a gépeket megalkotó civilizáció már el is tűnt, a szondák túlélhetnék a készítőiket, és folytatnák a civilizációk elpusztítását a távoli jövőben is. Nehéz elképzelni, hogy egy intelligens faj valóban létre akarhatna hozni ilyen szondákat, mivel azok az alkotóikra is veszélyt jelentenének, ugyanúgy, mint minden más életre. Továbbá, ha a valódi céljuk az, hogy kolonizálják a galaxist, először is úgy érhetik el ezt a célt, hogy egyszerűen ők az elsők, akik megkezdik a kolonizációt, hiszen a galaxis kolonizálásához szükséges idő sokkal kisebb, mint a galaxis életkora.
Más civilizációk elpusztítása prózaibb okokból is elképzelhető. Számos sci-fiben fordulnak elő más fajokkal táplálkozó vagy rajtuk élősködő idegenek (Csillagkapu: Atlantisz (tévésorozat): lidércek, Dead Space (sci-fi TPS): necromorfok; ill. Halo (sci-fi FPS): a flood. E parazita fajok más civilizációk biomasszáját használják fel a saját maguk reprodukálására, azaz lényegében idegen fajokkal "táplálkoznak", akár egész galaxisokat kiirtva. Némely említett faj ehhez fejlett technikát használ.) Bár az nem valószínű – az eltérő biológiai fejlődési pálya miatt – hogy egy idegen civilizáció pont az emberiséget találná megfelelő tápláléknak, azonban ettől függetlenül még tekinthet rá és a Földre másféle értelemben kiaknázandó erőforrásként az alapvetően költséges kolonizációs folyamatban.
#### Az emberi lényeket talán egyedüliként alkották meg
A teológiai és filozófiai találgatások a földön kívüli intelligens életről korban messze megelőzték a témát feltáró modern tudományos kutatásokat. Néhány vallási gondolkodó, köztük a zsidó racionalista vallási vezető, Hasdai Crescas rabbi (1340-1410 vagy 1411) és Nicolaus Cusanus katolikus bíboros (1401-1464) már korábban felvetette, hogy létezhet ilyen intelligens élet. Ezzel szemben néhány, nyugati vallási hagyományokból merítő vallási irányzatban azt tanítják, hogy az emberi lények egyedülállóak az isteni tervben, és a más világokon létező intelligens élet lehetőségébe vetett hit ellen érvelnek.
Ugyanakkor más egyházak, mint a lutheránusok tanai szerint a Biblia nem tartalmaz olyan utalásokat miszerint kizárólag az emberi civilizáció lett volna a teremtés célja. Azzal érvelnek, hogy főleg az Újszövetség számos, egymással egybevágó és egymást kiegészítő megjegyzést tesz arról, hogy a Biblia nem egy teljességre törekvő enciklopédia, hanem elsősorban csak az ember és teremtőjének viszonyára szorítkozik. Mindezt pedig az ókori emberek nyelvén és a számukra felfogható fogalmak körén belül tárgyalja. Ebből a gondolatkörből kiindulva a Biblia nem feltétlenül mond ellent sem a mai tudománynak, sem a földön kívüli civilizációk esetleges létezésének. E nézőpont katolikus vetülete, más civilizációk létezésének gondolata Giordano Bruno műveiben tűnik ki.
A földön kívüli intelligens élet létezésének megkérdőjelezése mögött álló vallási okok bizonyos tekintetben hasonlítanak a ritka Föld hipotézisre. Az érv ebben az esetben az erős antropikus elv egy teológiai változata: az Univerzum azzal az egyedi céllal lett megtervezve, hogy létrehozza az emberi (és csakis emberi) intelligenciát.
### Valóban léteznek, de mi nem találunk bizonyítékot
Az is lehetséges, hogy léteznek földön kívüli technológiai civilizációk, de az emberi lények nem képesek kommunikálni velük különböző megkötések miatt: a távolságból vagy technológiából adódó problémák; mert a természetük egyszerűen túl idegen az értelmes kommunikációhoz; vagy, mert az emberi társadalom nem hajlandó elismerni a jelenlétükre utaló bizonyítékok hitelességét.
#### A kommunikáció a távolságokból adódó problémák miatt lehetetlen
##### Az intelligens civilizációk egymástól túl távol esnek térben vagy időben
Lehetséges, hogy léteznek a kolonizálásban nem érdekelt technológiai civilizációk, de egyszerűen túl messze vannak az értelmes kétirányú kommunikációhoz. Ha két civilizációt több ezer fényév választ el egymástól, nagyon is lehetséges, hogy az egyik vagy mindkét kultúra kihal, mielőtt értelmes kommunikációba kezdhetnének. Az emberi kutatók talán képesek felfedezni a létezésüket, de a kommunikáció létrehozhatatlan marad a távolság miatt. Ez a probléma talán valamennyire finomítható, ha a kapcsolatfelvétel vagy kommunikáció egy Bracewell-szondán keresztül történik. Ebben az esetben legalább az egyik partner hasznos információkhoz juthat a szóváltás során. Egy másik módszer esetén, egy civilizáció egyszerűen szétsugározhatja a tudását, és a vevőre bízza, hogy mit tud belőle kihámozni. Ez hasonló ahhoz, ahogyan a Föld ősi civilizációi adhatnak át információkat a jelenkorinak.
A távolság problémáját tovább bonyolítja az a tény, hogy az észlelésre vagy kommunikációra lehetőséget adó időablak akár viszonylag rövid is lehet. Fejlett civilizációk talán periodikusan emelkednek fel és buknak el a galaxisunkban, de ez relatív értelemben talán olyan ritka esemény lehet, hogy csekély annak az esélye, hogy kettő vagy több ilyen civilizáció egyidőben létezzen. Talán már léteztek intelligens civilizációk a galaxisban a földi intelligencia megjelenése előtt, és talán azután is létezni fognak más intelligens civilizációk, miután a földi kihalt, de lehetséges, hogy „jelenleg” az emberi lények jelentik az egyetlen létező intelligens civilizációt. A „jelenleg” kifejezést jelentését némiképp bonyolítja a tér-idő természete és a véges fénysebesség között lévő relativisztikus kapcsolat. Feltéve, hogy egy földön kívüli intelligencia nem képes felénk utazni fénysebesség feletti sebességgel, ahhoz, hogy észleljünk egy 1000 fényévre lévő – még most is létező – intelligenciát, arra van szükség, hogy az a bizonyos intelligencia már legalább 1000 éve legyen aktív.
Van rá esély, hogy letűnt civilizációk létére utaló archeológiai bizonyítékok fedezhetők fel csillagászati észlelések során – különösen akkor, ha hatalmas szerkezeteket, mint például Dyson-gömböket hagytak maguk után – de ez sokkal kevésbé tűnik valószínű lehetőségnek, mint egy virágzó civilizáció nyomainak észlelése.
##### Túl költséges az egész galaxisra kiterjedő terjeszkedés
Számos feltevés, amely az idegen kultúrák kolonizációs képességeivel kapcsolatos, azon a gondolaton alapszik, hogy a csillagközi utazás technológiailag megvalósítható. Bár a fizika törvényeiről alkotott jelenlegi ismereteink kizárják a fénysebességnél gyorsabb utazást, úgy tűnik, hogy „lassú” csillagközi űrhajók megépítésének nincs komoly elméleti akadálya. Ez a gondolat alátámasztja a felvetést, miszerint a Neumann- és Bracewell-szondák a földön kívüli intelligencia lehetséges bizonyítékai.
Ugyanakkor lehetséges, hogy a jelenlegi tudományos ismereteinkkel nem lehet megfelelően felmérni egy ilyen csillagközi kolonizáció megvalósíthatóságát és költségeit. Talán felmerülnek még eddig ismeretlen elméleti korlátok, és az ilyen utakhoz szükséges nyersanyagok és energia költsége olyan magas lehet, hogy valószínűtlenné teszi, hogy bármilyen civilizáció is megengedhetné magának a próbálkozást. Ezt a lehetőséget a perkoláció-elmélet keretei között is megvizsgálták: a kolonizációs törekvések talán nem megállíthatatlan tempóban történnek, hanem inkább egy egyenetlen tendencia szerint a civilizáció határai kifelé „perkolálnak”, mielőtt végül lelassulnak és leállnak a további próbálkozásokkal járó hatalmas költségek miatt, és mivel a kolóniák elkerülhetetlenül önálló kultúrákká és civilizációkká fejlődnek. A kolonizáció ezért „fürtökben” történhet, miközben az egyes lépések között jelentős területek maradnak benépesítelenül.
Egy másik hasonló érv is érvényesül, miszerint a csillagközi utazás fizikailag talán lehetséges, de sokkal költségesebb, mint a csillagközi kommunikáció. Ráadásul, egy fejlett civilizáció számára az utazás talán felcserélhető a kommunikációval, a „tudatfeltöltésen” keresztül, és más hasonló technológiák segítségével. Így hát az első civilizáció talán fizikailag is felfedezte a galaxist, de a későbbi civilizációk olcsóbbnak, gyorsabbnak és egyszerűbbnek találhatják azt, hogy a már létező civilizációkkal lépnek kapcsolatba és tőlük nyernek információt, ahelyett, hogy fizikailag maguk is felfedeznék vagy körbeutaznák a galaxist. Ebben az esetben, mivel az utazás kevés vagy semmilyen fizikai jelenséggel sem járna, valamint az irányított üzenetet a címzetten kívül mások nehezen vennék észre, lehetséges, hogy számos technológiai civilizáció létezik és tartja a kapcsolatot egymással, anélkül, hogy csillagközi távolságokból könnyen észlelhető nyomokat hagynának.
##### Az emberiség talán még nem kutat elég ideje
Az emberiség azon képessége, hogy észlelje és megértse a földön kívüli intelligens életet, még csak nagyon rövid ideje létezik – 1937-től, ha a rádióteleszkóp feltalálását tekintjük a választóvonalnak – és a Homo sapiens geológiailag újkori faj. A modern ember létezésének teljes időszaka (nagyjából 200 ezer év) kozmológiai mércén mérve nagyon rövid időszak, miközben a rádióadások csak 1895 óta általánosak. Emiatt az is lehetséges, hogy az emberi lények vagy nem kutattak még elég ideig ahhoz, hogy más intelligenciákat találjanak, vagy még nem léteznek annyi ideje, hogy mások rájuk találjanak.
Egymillió évvel ezelőtt még nem léteztek volna emberek, akikkel bármilyen földön kívüli küldöttek találkozhattak volna. A múlt felé tett minden egyes további lépéssel egyre kevesebb jelét láthatta volna egy ilyen küldött, hogy intelligens élet fog kialakulni a Földön. Egy hatalmas és már most is ősrégi Univerzumban, egy űrutazó idegen számára talán számos ígéretesebb, meglátogatásra és újralátogatásra váró világ létezik. Ha a „közelmúltban” érkeztek is a Földre idegen küldöttek, a korai emberi kultúrák talán természetfeletti lényeknek nézhették őket.
Ez a feltevés kevésbé hihető, ha az idegen civilizációk inkább a helybenmaradásra vagy kihalásra hajlamosak, mintsem a terjeszkedésre. Ugyanakkor, „annak a valószínűsége, hogy egy területet soha sem látogatnak meg, még végtelen időkorlát mellett sem egyezik nullával”. Tehát, még ha az intelligens élet másfelé is terjeszkedik tovább, statisztikailag lehetséges marad, hogy a földi életet egyszer felfedezik.
#### A kommunikáció technikai okok miatt lehetetlen
Feltételezés, hogy azért nem tudunk kommunikálni, mert a földön kívüli technológia túl fejlett a földiéhez képest és az ebből származó kompatibilitás hiánya vagy pillanatnyi képtelensége miatt nem képes az emberiség a kommunikációra; ahogy akár a fordítottja is igaz lehet, hogy a földön kívüli technológia – már ha van egyáltalán – túl fejletlen a földiéhez.
##### Az emberiség nem megfelelően figyel
Léteznek olyan, a SETI kutatóprogramok mögötti feltevések, amelyek azt is okozhatják, hogy a kutatók elvétik jelenleg is fogható jelek észlelését. Például, a mai rádiós jelanalizálási technikák egyáltalán nem lennének képesek kiszűrni a nagyon erősen tömörített adatfolyamokat (amelyek majdnem teljesen megkülönböztethetetlenek a fehér zajtól azok számára, akik nem ismerik az adott tömörítési eljárást). A földönkívüliek olyan frekvenciákat is használhatnak, amelyekről az emberi tudósok úgy döntöttek, hogy valószínűtlen, hogy jeleket hordoznának, vagy nem képesek áttörni a légkörünkön, vagy olyan modulációt használnak, amelyeket mi nem keresünk. Lehet, hogy a jelek olyan nagy adatsebességűek, hogy az a mi elektronikánk számára kezelhetetlenül gyors. Lehet, hogy „egyszerű” adástechnikákat alkalmaznak de a jelet nem egy fősorozatbeli csillagtól küldik, amelyekre kisebb prioritással terjed ki a kutatás; a jelenlegi programok azt feltételezik, hogy a legtöbb idegen élet Nap-szerű csillag körül keringő bolygón jöhet létre.
A legnagyobb problémát a jelek kereséséhez szükséges rádiós kutatás méretei, a modern eszközök nem megfelelő érzékenysége, és a SETI rendelkezésére álló szűkös erőforrások jelentik. A SETI például úgy becsli, hogy egy olyan szinten érzékeny rádióteleszkóppal, mint az Arecibo Obszervatórium, a Föld televízió- és rádióadásait legfeljebb a Földtől mindössze 0,3 fényévnyi távolságig lehetne érzékelni. Nehéz nagy távolságokból tisztán észlelni egy, a földihez hasonló civilizációt. Egy jelet sokkal könnyebb felfedezni, ha energiája egy szűk frekvenciasávba (keskenysávú adás) fókuszálódik, vagy az égbolt egy kijelölt részére irányítják. Az ilyen jeleket több száztól több tízezer fényéves távolságokig is észlelni lehet. Ugyanakkor ez azt jelenti, hogy a vevőnek a megfelelő frekvenciatartományra kell figyelnie és az űr azon régiójában kell tartózkodnia, ami felé a jelet küldték. Számos SETI kutatás megengedi magának a feltételezést, hogy a földön kívüli civilizációk szándékosan olyan jeleket fognak sugározni (mint az arecibói üzenet), hogy felfedezzék őket.
Eszerint, hogy rádiókibocsátásaik alapján észleljük az idegen civilizációkat, a földi megfigyelőknek vagy érzékenyebb műszerekre van szükségük, vagy a körülmények olyan szerencsés összejátszásában kell bízniuk, hogy az idegen rádiótechnológia széles sávú rádióadásai sokkal erősebbek, mint a sajátjaink; hogy az egyik SETI program megfelelően figyeli az űr helyes régiójából érkező megfelelő frekvenciákat; vagy, hogy az idegenek egy az arecibói üzenethez hasonló fókuszált adást küldenek, nagyjából a mi irányukba.
##### A civilizációk csak egy rövid ideig sugároznak észlelhető rádiójeleket
Lehetséges, hogy az idegen civilizációk a rádiósugárzásuk révén csak egy rövid ideig észlelhetőek, ami csökkentené annak esélyét, hogy rájuk bukkanjunk. Két lehetőség van ebben az esetben: a civilizációk túllépnek a rádión a technológiai fejlődés következtében, vagy az erőforrások kimerülése lerövidíti az időt, amíg egy faj sugározhat.
Az első gondolat, hogy a civilizáció fejlődése során túllép a rádión, a „száloptika közbelépésén” alapszik: a rádiósugárzás technológiájának nagy távolságú adásokhoz való használata alapvetően az energia és a hasznos sávszélesség pazarlása, mivel a rádiósugárzás általában minden irányban egyenlően terjed és ehhez relatíve nagy teljesítményre van szükség. Az emberi technológia jelenleg elmozdul a nagytávolságú rádiókommunikáció irányából és kábelek, optikai szálak, keskenysávú mikrohullámok, valamint lézer alkalmazásával cseréli fel azt. A legkorszerűbb technológiák, amik rádióhullámokat alkalmaznak, mint a mobiltelefonok és a Wi-Fi hálózatok, mind kis teljesítményű, rövid hatótávú adókat használnak a számos földi állomással való kommunikációhoz, amelyek viszont üvegszálakkal vagy keskenysávú rádiókapcsolattal vannak összekötve. A televízió, mivel a huszadik század közepén lett kifejlesztve, olyan adókat alkalmaz, amelyek erős keskenysávú hordozó jeleket használnak, amik talán a legkönnyebben észlelhető ember által keltett jelek az űrben; ugyanakkor az ezen technológiát a közeljövőben felváltó digitális televízió már széles sávú, szórt spektrumú modulált jelet alkalmaz, sokkal kisebb jelteljesítménnyel. Az vitatott, hogy e változások miatt a Föld néhány évtizeden belül sokkal kevésbé lesz-e majd észlelhető a rádióspektrumban. Hipotetikusan az is felmerülhet, hogy a fejlett idegen civilizációk teljes körűen túllépnek az elektromágneses spektrum használatán és a fizika olyan elveinek segítségével kommunikálnak, amelyeket mi még nem ismerünk. Így hihetőnek tűnik, hogy más civilizációk csak viszonylag rövid ideig lehetnének észlelhetőek, a rádió feltalálása és a fejlettebb technológiák felé való elmozdulásuk között.
Egy másik érv az, hogy a környezeti erőforrások kimerülése hamarosan a technológiai lehetőségek csökkenéséhez vezet. Az emberi civilizáció csupán néhány évtizede képes a csillagközi rádiókommunikációra és máris nagyarányban meríti ki a fosszilis energiahordozókat, és a lehetséges olajcsúcs problémájával küszködik. Talán már néhány évtizeden belül az energia ára túl magassá, és a szükséges elektronika és számítógépek előállítása túl nehézzé válthat az emberiség számára ahhoz, hogy folytassák a kutatást. Ha az energiakészletekre vonatkozó megkötések más civilizációkra is ugyanúgy érvényesek, akkor a rádiótechnológia talán egy rövid életű jelenség. Ebben az esetben, ha két civilizáció véletlenül nincs egymás közelében és nem egyszerre fejlesztik ki a csillagközi kommunikáció képességét, akkor gyakorlatilag mindkét civilizáció számára lehetetlenné válik, hogy „beszéljenek” a másikkal.
Az erőforrások kimerülésének érvét kritizálók arra mutatnak rá, hogy egy energiafogyasztó civilizáció nem feltétlenül függ a fosszilis energiahordozóktól. Léteznek alternatív energiaforrások is, mint a napenergia, ami megújuló, és a technikai korlátokhoz viszonyítva hatalmas lehetőségek lakoznak benne. Ahhoz, hogy a fosszilis energiahordozók kimerülése miatt egy civilizáció „technológiai szakasza” véget érjen, valamilyen elkerülhetetlen technológiai regressziónak kell bekövetkeznie, ami megakadályozza a megújuló energiaforrások kiaknázását.
#### Képtelenek a kapcsolatra, vagy kerülik azt
Feltételezés, hogy az idegen civilizációk valamiért nem képesek a kapcsolatra, vagy valamilyen okból kimondottan kerülik a kapcsolatfelvételt.
##### A Föld szándékosan el van különítve – az állatkert-hipotézis
Lehetséges, hogy az abba vetett hit, hogy az idegen fajok kommunikálnának az emberi fajjal, valójában téveszme, és az idegen civilizációk talán akkor sem akarnak velünk kommunikálni, ha az ehhez szükséges technológia rendelkezésükre áll. Egy lehetséges ok, amiért az idegen civilizációk nem akarhatnak kommunikálni, az úgynevezett állatkert-hipotézis: az az elgondolás, hogy a Föld az idegen civilizációk megfigyelése alatt áll, tanulmányozzák, vagy megőrzik egy elkülönített „állatkerti vagy vadon területen”.
Számos más ok is felmerült eddig, amiért egy idegen faj kerülheti a kommunikációt. Az idegenek talán csak akkor engedik meg a kapcsolatfelvételt, ha az emberi faj már megfelel bizonyos etikai, politikai vagy technológiai elvárásoknak. Lehet, hogy nem akarnak beavatkozni a természetes, tőlük független fejlődésünkbe. A Föld talán kifejezetten egy kísérlet része, amelyet a kapcsolatfelvétel elrontana, vagy úgy érzik, hogy a kapcsolatfelvétel (számunkra vagy számukra) túl veszélyes. A fejlett civilizációk esetleg szándékosan elbújnak nem csak a Föld, hanem mindenki más elől, hiszen a galaxis veszélyes hely.
Ezek a felvetések akkor a leghihetőbbek, ha csak egyetlen civilizáció van a vételi körzetünkben, vagy idegen civilizációk között létezik egy homogén kultúra vagy törvény, ami kimondja, hogy a Föld védett. Ugyanakkor, ha több idegen kultúra létezik, akkor ez az elmélet megbukhat az egységes szándék sérülésével: csak egyetlen a vételi körzetünkben lévő kultúrára vagy civilizációra van szükség, amelyik úgy dönt, hogy ellenszegül a rendelkezésnek, és egy ilyen esemény valószínűsége a civilizációk számának növekedésével arányosan növekszik.
Ehhez kapcsolódó gondolat az, hogy az általunk érzékelt Univerzum egy szimulált valóság. A planetárium hipotézis azt állítja, hogy bizonyos lények talán létrehoztak egy szimulált Univerzumot számunkra, amelyben szándékosan tűnik úgy, hogy az minden más élettől mentes. A Nick Bostrom által felvetett szimuláció-érv azt mondja ki, hogy az ilyen szimuláció tartalmazhat más életformákat is, de egy ilyen látszólagos élet nem lehet nálunk sokkal fejlettebb, hiszen minél fejlettebb egy civilizáció, annál nehezebb azt szimulálni. Ez megmagyarázná, hogy miért nem találunk semmit, hiszen a saját technológiánk még nem elég fejlett ahhoz, hogy a saját fejlettségi szintünkhöz közel álló civilizációkat észlelhessünk.
##### Túlságosan idegenek
Egy másik lehetőség, hogy az emberi gondolkodók alábecsülték, hogy az idegen élet mennyire különbözhet a Földön megszokottól. Frank Drake, a már említett Drake-formula megalkotója a hetvenes évek elején vetette fel a kérdést: van-e elméleti lehetőség arra, hogy a Földtől radikálisan különböző környezetekben, pl. egy neutroncsillag felszínén értelmes élet alakuljon ki? Amennyiben egy földön kívüli civilizáció fizikai jellemzői túlságosan eltérnek a szén-alapú földiétől – akár mert eleve így fejlődtek ki, akár mert egy technológiai szingularitás hatásán estek át; a kapcsolatfelvétel – sőt egyáltalán az észlelés – már csak emiatt is rendkívül nehéz lehet.
Az idegen pszichék más okokból is túlságosan eltérőek lehetnek ahhoz, hogy emberi lényekkel kommunikálhassanak és ezt képtelenek megkísérelni, vagy nem is áll szándékukban. „A kapcsolat bizonyos tapasztalatok, fogalmak, vagy legalább következmények, állapotok cseréjét jelenti, no de ha nincs mit kicserélni?” Az emberi matematika, nyelv, eszközhasználat, valamint hasonló fogalmak és kommunikációs lehetőségek ilyen formában talán csak a Földön ismertek, más intelligens élet számára azonban nem.
##### Technológiai szingularitás átélésére hajlamosak
Egy másik lehetséges magyarázat az, hogy a technológiai civilizációk technológiai szingularitáson esnek át és egy új emberfeletti (vagy „idegenfeletti”) formát érnek el. Az ilyen elméleti civilizációk talán elég nagymértékben megváltoztak ahhoz, hogy az a kommunikációt lehetetlenné tegye. A szingularitás utáni civilizáció intelligenciáinak például esetleg nagyobb mennyiségű információcserére van szükségük, mint az a csillagközi kommunikáció keretében lehetséges. Vagy talán az összes információ, amivel az emberiség szolgálhatna, kezdetlegesnek tűnne számukra és ezért nem is próbálnak kommunikálni velünk, mint ahogyan az ember sem kísérel meg egy hangyával való beszélgetést.
Ennél extrémebb szingularitás utáni formák is felmerültek, leginkább a fiktív irodalomban: lények, akik levetik magukról fizikai formájukat és óriási virtuális környezeteket hoznak létre, majd tudatáttöltéssel ezekbe a környezetekbe költöznek, és ebben a virtuális világban élnek tovább, figyelmen kívül hagyva a külső fizikai valóságot. Meglepően korai vázlatok, mint például Lewis Padgett novellája, a Mimsy were the Borogoves (1943), mutatják be a fejlett lények átköltözését a jelenleg ismert fizikai világból egy másik, feltehetően elfogadhatóbb alternatívába.
Ezen nézőpont egy másik verzióját, amely a jövőben, felemelkedett lényekre utaló „leletek” SETI általi megtalálását jósolja, és tartalmazza a lentebb tárgyalt állatkert-hipotézis egy variációját, a szingularitás-kutató John Smart vetette fel. Eszerint a felemelkedett civilizációk viszonylag rövid időn belül teljesen elhagyják az ismert Univerzumot és az „alacsonyabbrendű”, fiatal civilizációkkal nem kívánnak kapcsolatba lépni.
##### Ők nem technológiaiak
Az nem egyértelmű, hogy egy intelligens lényekből álló civilizációnak technológiainak kell lennie. Ha egy idegen faj nem fejleszt technológiát, mert a környezetében ez túl bonyolult, mert úgy dönt, hogy nem akar, vagy bármilyen más okból, akkor az embereknek nagyon nehéz lesz észlelniük őket. Maga az intelligencia, az élettel ellentétben, nem feltétlenül látható csillagközi távolságokból. Habár léteznek különböző távérzékelési technikák, amik esetleg életet hordozó bolygókat észlelhetnek, egyik sem képes megkülönböztetni az intelligens, de nem technológiai életet a nem intelligens élettől. Még elméletben sem vetődtek fel erre használható módszerek, az űrhajósok vagy űrszondák által tett látogatás lehetőségén kívül. Erre a kérdésre néha az „algae vs. alumnae” problémaként hivatkoznak.
##### Már itt vannak, de észrevétlenül
Lehetséges, hogy az intelligens idegen életformák nemcsak, hogy léteznek, de már jelen is vannak a Földön. Azért nem vesszük észre őket, mert ők ezt nem akarják, az emberi lények technikailag képtelenek erre, vagy, mert a társadalmak nem fogadják el a meglévő bizonyítékok hitelességét.
Nem észszerűtlen azt feltételezni, hogy ha egy életforma elég intelligens és fejlett ahhoz, hogy képes legyen a Földre utazni, akkor ahhoz is elég fejlett, hogy itt észrevétlen maradjon. E szerint a nézőpont szerint az idegenek már megérkeztek a Földre, vagy a Naprendszerbe, és tanulmányozzák bolygónkat, miközben elfedik a jelenlétüket. A megfigyelések többféleképpen is folyhatnak olyan módokon, amelyeket nehéz lenne észlelni. Például molekuláris nanotechnológiával megalkotott mikroszkopikus megfigyelő eszközök egy komplex rendszerét telepíteni lehetne a Földre és működésük rejtve maradna, vagy kifinomult műszerekkel távolabbról is lehetséges passzív megfigyelést végezni.
Számos UFO-kutató és -vadász azt állítja, hogy a társadalom egésze igazságtalanul elfogult az idegen emberrablások, UFO-észlelések és fizikai találkozások állítólagos eseteivel szemben, és ennek következtében nem lenne túl befogadókész a bolygónkat látogató idegenek létezésére utaló bizonyítékokra. Mások bonyolult összeesküvés-elméletekkel állnak ki amellett, hogy a politikai elit tagjai elhallgatják a közvélemény elől az idegen látogatásra utaló bizonyítékokat, annak érdekében, hogy elrejtsék az emberek és idegenek között kialakult kapcsolat valódi kiterjedtségét. Az ehhez hasonló forgatókönyveket már évtizedek óta megjelenítik a popkultúrában is. |
527,220 | A lovak evolúciója | 26,648,196 | null | [
"Eocén",
"Evolúció",
"Lovak biológiája",
"Miocén",
"Oligocén",
"Pleisztocén",
"Pliocén"
] | A lovak evolúciója az a folyamat, melynek során a Hyracotheriumszerű, róka nagyságú, erdőlakó ősállatokból kialakult mai háziállatunk, a ló. A paleozoológusoknak sikerült összeállítani a lovak családfájának majdnem teljes képét.
A lovak a páratlanujjú patások (Perissodactyla) rendjéhez tartoznak. Minden lófélének egyetlen ujjban (egy patában) végződik a lába, felső ajkaik mozgékonyak, és fogazatuk hasonló. Ezek a jellemzők arra utalnak, hogy közös ősük van a tapírfélékkel és az orrszarvúfélékkel. Az első páratlanujjú patások a késő paleocénben jelentek meg, 10 millió évvel a kréta–tercier kihalási esemény után. Ezek az állatok a trópusi erdők lakói voltak. A tapírok és egyes orrszarvúk ma is ezt a helyet kedvelik, míg a lovak kivándoroltak a hűvösebb éghajlatú, száraz sztyeppékre. Egyes Equus-fajok e két hely közti térséget választották élőhelyül.
A lovak legősibb rokonainak több, szétálló lábujjuk volt, ezek segítették őket az erdők puha talaján való járásban. Amikor a lófélék a levélfogyasztásról áttértek a legelésre, a fogazatuk átalakult, alkalmazkodott az új táplálkozási módhoz. A fogak nagyobbak és erősebbek lettek. A lovak kivonulását az erdőből a sztyeppék terjeszkedése is elősegítette. Mivel a sztyeppén nem volt búvóhely, az állatoknak hosszabb és gyorsabb lábaik alakultak ki, hogy elmenekülhessenek a ragadozók elől. Hogy futásuk gyorsabb legyen, a lovaknak idővel visszafejlődtek a lábujjaik, a harmadikon kívül; ez a lábujj látható a mai lónál is, ennek végén pedig a módosult köröm, a pata.
## Tanulmányozásuk története
Amikor a spanyol konkvisztádorok Amerikába érkeztek, nem éltek lovak a kontinensen, 1493-ban ők vitték be Európából az újonnan felfedezett földre. Az elszabadult állatok hamar nagy méneseket alkottak. A korai természettudós, Georges-Louis Leclerc de Buffon, az 1760-as években arra a következtetésre jutott, hogy az újvilági állatok alsóbbrendűek, mint az európaiak, de aztán ezt a megjegyzését visszavonta. 1807-ben, William Clark a Big Bone Licknél tett felfedezőútja során ló lábszár és lábfej csontokat talált. Ezeket a maradványokat elküldte Thomas Jeffersonnak, aki Caspar Wistar anatómussal tanulmányozta őket, de egyik sem jött rá a valódi értékükre.
Charles Darwin a Beagle-on való utazása során, fontos fosszilis felfedezéseket tett Patagóniában. 1833. október 10-én, az argentínai Santa Fénél igen meglepődött, amikor egy lófogat talált ugyanabban a rétegben, amelyben az óriás armadillók (Glyptodon) voltak. Akkor úgy vélte, hogy a lófog egy felsőbb rétegből mosódott ide, később azonban ezt a feltevését már nem találta valószínűnek. 1836-ban, az expedíció végeztével elvitte a fogat Richard Owennek, egy korabeli őslénykutatónak, aki megállapította, hogy a fog egy kihalt lóhoz tartozik, aminek az Equus curvidens nevet adta és megjegyezte: „Az a tény, hogy egy nem, amely egyszer már kihalt, de aztán újra megjelent a Kontinensen, vagyis Dél-Amerikában, nem is a legcsekélyebb felfedezése Darwin úrnak az őslénykutatási felfedezései során.”.
1848-ban, Joseph Leidy „On the fossil horses of America” című művében alaposan tanulmányozta a pleisztocén korból való lómaradványokat, köztük a Természettudományi Akadémián (Academy of Natural Sciences) levőket is, és arra a következtetésre jutott, hogy legalább két észak-amerikai őslófaj létezett: az egyik az Equus curvidens, a másik az Equus americanus. Tíz évvel később kiderült, hogy a második név már foglalt, ezért átnevezte Equus complicatusnak. Az átnevezés évében, elutazott Európába, ahol Owen bemutatta Darwinnak.
A ló első evolúciós családfáját Othniel Charles Marsh állította össze, az 1870-es években. Ennek megalkotásához az észak-amerikai felfedezésekből indult ki. A Hyracotheriumtól a mai lóig vezető utat Thomas Henry Huxley népszerűsítette, és manapság ez a legismertebb példa, amely bemutatja az evolúciót. Ez a kép majdnem minden biológiáról szóló könyvben megtalálható. A New York-i Amerikai Természetrajzi Múzeum (American Museum of Natural History) létrehozott egy kiállítást, amely ezeket az átmeneti maradványokat mutatta be.
Amióta Huxley megalkotta a lovak családfáját, a felfedezett ősló-fajoknak a száma megnőtt, és már nem olyan egyszerű „egyenes vonalba” helyezni őket, sőt evolúciójuk komplex és sokágú. Az egyenes vonalat, miszerint a Hyracotheriumból fejlődött ki a mai ló, továbbá, hogy mindegyik ősló az előbbiből evoluált, elvetették, és kicserélték egy valódi családfára hasonlító ábrával, amelyben a mai ló kifejlődésének története csak egy ág a „nagy képben”. 1951-ben George Gaylord Simpson állította először azt, hogy a modern ló itt az Equus nem a lovak családfájának a „remekműve”, hanem csak az egyetlen túlélője.
A maradványokról szóló újabb és pontosabb adatok arról tanúskodnak, hogy a fajok közti átmenet nem volt olyan egyszerű, mint ahogyan valamikor gondolták, sőt sok átmeneti faj még felfedezésre vár. Vannak azonban olyan maradványok is, amelyek egyenes átmenetet mutatnak, ilyen a Dinohippus és az Equus, valamint az Epihippus és a Mesohippus közti átmenetek, amelyek hirtelen, csak néhány millió év során zajlottak le. Az anagenezis (egy állomány genetikai megváltozása) és a kladogenezis (egy állomány két ágra való válása) is megtörtént a lovak evolúciója során, ami azt jelenti, hogy sokszor az új fajok kortársak voltak az ősökkel. A lófélék megjelenése sem volt „egyenes” a Hyracotheriumtól a mai lóig: a fejlődés iránya, tendenciái sokszor változtak, sőt néha méretük is kisebb lett. Ezek a jellegek azonban csak alapos tanulmányozás során vehetők észre.
## Idővonal
### Eocén és oligocén: az első lófélék
#### Hyracotherium
Az első állat, amely lószerű vonásokat viselt, az a Hyracotherium. Az első Hyracotherium-kövületekre 1839-ben bukkantak az angliai Kent grófságban. Sir Richard Owen angol tudós úgy találta, hogy a lelet a nyúl és a szirtiborzfélék keresztezésére hasonlít, ezért nevezte el Hyracotherium leporinumnak, vagyis „nyúlszerű szirti borz-féle állatnak”. Abból indult ki, hogy a Hyracotherium a disznókkal áll rokonságban. Az állat későbbi neve Eohippus, amely „hajnalpír lovat” jelent, mivel a legősibb képviselőjének tartják ezt az állatot, de azért mégis az első név a hivatalos, habár a második a népszerűbb.
Az állat az Ypresi (kora eocén) korszakban élt, mindegy 52 millió évvel ezelőtt. Körülbelül rókanagyságú volt, marmagassága elérte 25–45 centimétert. Pofája és nyaka rövid, a hátgerince hajlékony és íjszerűen ruganyos volt. A Hyracotheriumnak 44 foga volt; fogainak elhelyezkedése egy tipikus levélevőére hasonlít: minden állkapocs negyedben három metszőfog, egy szemfog, négy kisőrlő és három nagyőrlő ült. Az őrlőfogai egyenlőtlenek, tompák és kopottak voltak, ami arra utal, hogy elsősorban levelekkel táplálkozott. A fogak élei alacsony koronát alkottak. A Hyracotherium levelekkel és gyümölcsökkel táplálkozhatott, ezeket az aljnövényzetben kereste meg, éppen úgy mint egy mai muntyákszarvas. Az állat kis méretű aggyal rendelkezett, melyben az előagy igen kicsi volt.
Lábai a testéhez képest megfelelő hosszúságúak voltak, melyek arra utalnak, hogy alkalmasak voltak futásra. Az állatnak, eltérően kései utódaitól, még nem voltak összeforrva a lábcsontjai, ami nagy rugalmasságot és forgóképességet biztosított. Csuklói és bokái érték a földet. A mellső lábakon öt ujj ült, ezekből négy kis pataszerű képződményben végződött; a nagy ötödik „lábujj” nem érte a földet. A hátsó lábakon csak három ujj végződött patában, az első és az ötödik ujj nem érték a talajt. A lábfej alsó részén talppárnák voltak, mint a mai kutyának, de eltérően ettől, a Hyracotheriumnak nem karmokban, hanem pataféleségekben végződtek az ujjai.
#### Orohippus
Az Orohippus lassan, körülbelül 50 millió évvel ezelőtt, a közép eocén korszakban fejlődött ki a Hyracotheriumból. Habár neve „hegyi lovat” jelent, az Orohippus nem volt valódi ló és nem élt a hegyvidékeken. Hasonlított a Hyracotheriumra, de teste karcsúbb volt. Hosszú pofája, karcsú mellső lábai és hosszú hátsó lábai arra hagynak következtetni, hogy az állat jó ugró volt. Bár ez az állat is többujjú volt, a Hyracotheriummal szemben elvesztett néhány ujjat; a mellső lábakon négy, a hátsókon három ujj ült.
A legnagyobb eltérés a két állat között a fogazatban mutatkozott: az első kisőrlő lekicsinyült, az utolsó kisőrlő hátrább került és átalakult nagyőrlővé, és az élek jobban kiemelkedtek. Mindkét változás segített az Orohippusnak a rágásban. Ez a változás arra utal, hogy az állat kemény, rágós növények fogyasztására tért át.
Az Orohippus elterjedési területe a mai Wyoming és Oregon államok voltak.
#### Epihippus
Az eocén középső részén, körülbelül 47 millió évvel ezelőtt az észak-amerikai kontinensen, az Epihippus-nem az Orohippusból evoluált. Nála folytatódott a fogazat fejlődése. Az Epihippusnak öt nagyőrlőfoga volt, alacsony koronájú, jól látszó élekkel. Egy későbbi Epihippus fajnak, melynek néha a Duchesnehippus intermedius nevet adják, olyan fogai voltak, mint az oligocén kori lóféléknek, habár nem voltak annyira fejlettek. Még vitatott, hogy ha a Duchesnehippus az Epihippusnak az alneme, vagy egy külön álló nem.
#### Mesohippus
Az eocén végén és az oligocén elején elkezdődött az a szárazabb időjárás, amely elősegítette a füves sztyeppék terjedését és az erdők visszavonulását. Az új, nyílt terepek alkalmat adtak olyan állatok kifejlődésére, amelyek a lábukra hagyatkoztak a ragadozók előli meneküléskor. Így a lófélék is kihasználták ezt az új lehetőséget, és a füves sztyeppékre húzódtak. A késő eocénben a lóféléknek erősebb fogaik lettek, hogy képesek legyenek a száraz füvet rágni. Testméretük nagyobb lett, lábaik hosszabbak, így könnyebben elfuthattak a ragadozók elől. Körülbelül 40 millió évvel ezelőtt megjelent a Mesohippus-nem („középső ló”); két korai faja a Mesohippus celer és a Mesohippus westoni.
Az oligocén elején a Mesohippus volt az egyik legelterjedtebb emlős Észak-Amerikában. Mind a négy lábán három járóujj ült; az első és az ötödik ujj úgy elcsökevényesedett, hogy a járásban már nem játszott többé szerepet. A harmadik ujj nagyobb volt, mint a többi, és az állat testsúlyának nagy része erre nehezedett. A mellső lábak negyedik ujjai is elcsökevényesedtek a nem utóbbi fajainál. A hosszú és karcsú lábakból következtetve a Mesohippus gyors állat lehetett.
A Mesohippus nagyobb volt az Epihippusnál, marmagassága elérte a 61 centimétert. Hátgerince nem volt annyira hajlott, pofája, ajkai és nyaka hosszabbak voltak, agya is nagyobb volt. A koponyán egy kis mélységű koponyanyílás helyezkedett el, amely a mai lónál jóval nagyobb. Ez a koponyanyílás segíti a kutatókat abban, hogy megállapítsák, melyik az ősló és melyik a más rendhez tartozó állat. A Mesohippusnak hat nagyőrlőfoga volt, ezek előtt egy kisőrlő ült – ez a jellemző a mai lóféléknél is megtalálható. Az állat megtartotta az Epihippus éles fogkoronáit, amely nagy segítségére volt, amikor a száraz növényzetet rágta.
A Mesohippus maradványait az Amerikai Egyesült Államokbeli Coloradóban, Nebraskában, Dél- és Észak-Dakotában és a szomszéd országban, Kanadában találták meg.
#### Miohippus
Körülbelül 36 millió évvel ezelőtt, nem sokkal a Mesohippus megjelenése után, kifejlődött a Miohippus („kisebb ló”). A nem első faja a Miohippus assiniboiensis. Mint a Mesohippus, a Miohippus is hirtelen jelent meg, így kevés átmeneti kövület létezik a két nem között. Valamikor azt hitték, hogy a Mesohippus az anagenezis révén lett Miohippus, de később rájöttek, hogy a Miohippus evolúciója kladogenezises folyamat volt: egy Miohippus állomány levált a Mesohippus nemből, 4 millió évig kortársak voltak, aztán lassan átvette ősének a helyét.
A Miohippus jóval nagyobb volt, mint az ősei, a bokaízületei megváltoztak. A koponyanyílása is megnőtt és mélyült, a felső állkapocs nagyőrlőin több változó él jelent meg. Ezt a jellemzőt továbbadta utódainak is.
A Miohippus fontos szerepet játszott a lovak evolúciójában. A Mesohippus kihalt az oligocén középső részén, de a Miohippus tovább élt a miocén kezdetéig, amikor elkezdett tovább fejlődni és több fajjá alakulni. Az új fajok két főbb csoportot alkottak, az első csoport visszatért az erdőkbe, míg a második csoport a sztyeppéken maradt.
A nembe tartozó állatok elterjedési területe magába foglalta a Nagy-Prériket (Great Plains), az USA nyugati felét és Florida egyes részeit.
### Miocén és pliocén: a valódi lófélék
#### Kalobatippus
A Kalobatippus (vagy Miohippus intermedius; még vitatott, hogy külön nemet alkotott-e vagy a Miohippusnak része), az erdőlakó csoporthoz tartozik. Második és negyedik ujjai újból megnyúltak, hogy a puha erdőtalajon jól közlekedhessen. A Kalobatippus az USA nyugati részén (Nebraska, Wyoming, Oregon) élt. Lehet, hogy az Anchitherium a Kalobatippusból fejlődött ki; ez az állat a Bering-földhídon keresztül eljutott Észak-Amerikából Ázsiába és onnan Európába. Mindkét világban (Újvilág, Óvilág) az Anchitheriumból nagy testű nemek fejlődtek ki, ilyenek a Sinohippus Eurázsiában és a Hypohippus és a Megahippus Észak-Amerikában. A Hypohippus a pliocén elején halt ki.
#### Parahippus
A Miohippusok, amelyek a sztyeppéken maradtak, ősei a Parahippusnak. Ez egy észak-amerikai póni méretű lóféle volt, amelynek koponyája nyújtott volt és pofája hasonlított a mai lovakéra. A harmadik ujja nagyobb és erősebb volt, testsúlyának nagy részét ez hordozta. A négy kisőrlőfoga hasonlított a nagyőrlőkhöz. Az elődeihez hasonlóan a Parahippus metszőfogain is fogkorona ült; a felső metszőfogak alján kis bemélyedések voltak.
A Parahippus maradványait a Nagy-Prérin és Florida területén fedezték fel.
#### Merychippus
A Merychippus a miocén kor közepén élte virágkorát. Legelő és futó típusú állat volt. Az állatnak, ellentétben az őseivel, szélesebbek voltak a nagyőrlőfogai, ezek alkalmasak voltak a száraz, kemény füvek rágására; innen a legelőtípus. A hátsó lábakon, amelyek eléggé rövidek voltak az elődökhöz képest, több ujj ült, ezek pataszerű képződményekben végződtek; a szélső ujjak csak futáskor érték a földet. A Merychippus-nem legalább 19 sztyeppei fajból állt.
A nembe tartozó állatok maradványait számos amerikai egyesült államokbeli helyen meg lehet találni.
#### Hipparion
Úgy tartják, hogy a Merychippus genus legalább négy nem 19 fajának őse, köztük a Hipparion, a Protohippus és a Pliohippus. Aztán ezekből fejlődtek ki a későbbi lófélék. A Merychippustól a legeltérőbb a Hipparion volt. A legnagyobb eltérést a fogzománc képezte: eltérően a többi lófélével, a fog nyelv felőli részén egy teljesen elkülönült „fal” helyezkedett el. Az Észak-Amerikában talált teljes és jól megmaradt csontváz azt mutatja, hogy az állat mérete egy kisebb póniéval egyezett meg. A Hipparionok karcsúak, inkább antilopszerűek voltak, és jól alkalmazkodtak a száraz prérin levő élethez. Vékony lábukon három ujj ült, ezek patákban végződtek, de csak a középső érte a földet.
Észak-Amerikában a Hipparionból és rokonaiból (Cormohipparion, Nannippus, Neohipparion és Pseudhipparion) sok más lóféle fejlődött ki, és legalább egy ezek közül átvándorolt Eurázsiába a miocén kor idején. Az európai hipparionok abban különböznek az észak-amerikai fajoktól, hogy kisebb a testük. A legismertebb európai Hippariont Athén közelében találták meg.
#### Pliohippus
A Pliohippus a Calippusból fejlődött ki a miocén közepén, körülbelül 12 millió évvel ezelőtt. Nagyon hasonlított a mai Equusra, de a pata mögött még ott volt két csökevényes szélső ujj. Hosszú és vékony lábai egy gyorsan futó sztyeppei állatra utalnak.
Nemrégiben még azt hitték, hogy a Pliohippus a mai ló egyenes őse, mivel annyi jellemzőjük közös. A különbség a fogakban látszik, mert a Pliohippus foga erősen hajlott, míg a mai lóé egyenes. Sok tanulmányozás után az őslénykutatók elvetették a feltevést, miszerint a ló őse lenne; manapság inkább az Astrohippus ősének tekintik.
A Pliohippus kövületeit Coloradóban, a két Dakotában és Kanadában fedezték fel.
#### Dinohippus
A Dinohippus volt a legelterjedtebb lóféle Észak-Amerikában a késő pliocén korszak idején. Először azt hitték, hogy a Dinohippus egyujjú volt, de aztán találtak egy kövületet 1981-ben, a Nebraska államban levő Ashfall rétegben (Ashfall Beds), amelynek három ujja volt.
Az állat kövületeit Észak-Amerikában, több mint 30 lelőhelyen lehet megtalálni, Floridától a kanadai Alberta tartományig és Közép-Mexikóig.
#### Plesippus
Sokszor a Plesippust tartják a Dinohippus és Equus átmeneti típusának.
A híres maradványokat, amelyeket az idahoi Hagerman mellett (Hagerman réteg, pliocén kori 3,5 millió éves) fedeztek fel, Plesippus kövületeknek tekintették. A maradványokat Plesippus shoshonensisnek nevezték el, de további vizsgálatok azt mutatják, hogy valójában a legősibb Equusról van szó. Az állat körülbelül 425 kilogramm tömegű lehetett, körülbelül olyan nehéz, mint egy arab telivér.
A pliocén végén az időjárás Észak-Amerikában lehűlt, és az állatok délebbi vidékre kellett költözzenek. A Plesippus-fajok egyik csoportja 2,5 millió évvel ezelőtt a Bering-földhídon keresztül átköltözött Eurázsiába.
### Modern lovak
#### Equus
A legősibb Equus fajt, az Equus stenonist Olaszországban fedezték fel. Az őslénykutatók szerint ez az ősló egy Plesippus-szerű állatból evoluált, a harmadidőszak és a negyedidőszak határán. Az Equus stenonis két ágnak adott életet: az egyik ág fajai könnyű testűek, míg a másik ágé nehezebb testűek voltak.
Az Equus stenonis eljutott Észak-Amerikába is, ahol létrejött az Equus scotti. E faj egyik alfaja, mint amilyen az Equus scotti var. giganteus, méretben nagyobb volt a mai lónál.
A genetikai vizsgálatok azt mutatják, hogy a késő pliocénben és a pleisztocénben, körülbelül 3 millió – 10 000 évvel ezelőtt, Észak- és Dél-Amerikában három genetikailag divergens lófaj alkotott egy kládot (klád = egyetlen ősből származó csoport). A három lófaj a következő: a Hippidion, az Equus francisci és a valódi ló.
A Hippidion, amely eléggé rövid lábú lóféle volt, Dél-Amerikában jelent meg először; az ősei a nagy amerikai faunacsere idején költöztek délre , körülbelül 2,5 millió évvel ezelőtt. Amíg nem vizsgálták meg a Hippidion és más újvilági pleisztocén kori lófélék DNS-ét, azt hitték, hogy a pliohippusokból fejlődött ki, de most már elfogadott tény, hogy a Hippidion egy valódi Equus, amely közeli rokonságban áll a lóval (Equus caballus). A lovak második dél-amerikai inváziója 1 millió évvel ezelőtt történt meg, de az „új telepesek” maradványaiból már jól ki lehet venni, hogy modern lovak voltak. A Hippidion, amely úgy tűnik, hogy Dél-Amerika endemikus élőlénye, 8000 éve halt ki.
Az Equus francisci, amely lehet, hogy Észak-Amerika endemikus lova, a pleisztocén korbeli jégmezőktől délre evoluált. Az állat Beringiából 31 000 éve halt ki, de végleg a Hippidionnal együtt mintegy 8000 évvel ezelőtt.
A modern lovak – köztük a házi ló, a Przsevalszkij-ló és a kőkorszaki lovak Németországból, Szibériából és Alaszkából – holarktikus környezetben élő fajok voltak. Két nagy kládot alkottak.
- Az egyik csoport valószínűleg csak Észak-Amerikában élt és kihalt, mielőtt a lovak szelídítése elkezdődött volna.
- A másik csoport elterjedési területe Közép-Európától Észak-Amerikáig tartott. Az utóbbi csoportból kezdte el az ember szelídíteni az első lovakat.
Észak-Amerikában 11 000 évvel ezelőtt halt ki az utolsó őshonos ló. Sok vita támadt a lovak és sok más amerikai megafauna kihalása fölött. A hirtelen kihalást, annak ellenére, hogy ezek az állatok sok millió éven keresztül jól éltek, valamilyen különleges hatás idézhette elő. Két fő feltevés van. Az egyik szerint a kihalást az éghajlatváltozásnak tulajdonítják, melynek során körülbelül 12 000 évvel ezelőtt a füves puszták területeit a tundrák kezdték elfoglalni. A másik feltevés szerint az ember megjelenése okozta a kihalást; az emberek túlvadászták az összes nagy testű állatot, köztük a lovat is. A kihalás nagyjából egybeesett az utolsó jégkorszak végével és a vadászó Clovis-kultúra megjelenésével.
A lelőhelyekről a 10 000 év utáni lómaradványok teljesen eltűnnek, de Kazahsztánban és Dél-Ukrajnában ismét megjelennek, de ezek már csak 6000 évesek. Innentől kezdve az ember megtanulta befogni, szelídíteni és megülni a lovat. A lovak szelídítése ettől kezdve hamar elterjedt.
#### Visszatérés Amerikába
A lovak 1493-ban tértek vissza Amerikába, Kolumbusz Kristóf segítségével. Az első lovak spanyol származásúak voltak. Az állatokat először Hispaniola szigetére, aztán Panamába, Mexikóba, Brazíliába, Peruba, Argentínába és Floridába vitték. Floridába a lovak 1538-ban érkeztek meg. A kontinensre először 16, Hernán Cortés által kiválasztott ló tért vissza. A következő felfedezők, mint Francisco Vázquez de Coronado és Hernando de Soto, mind nagyobb és nagyobb számban hoztak lovakat a kontinensre, egyeseket közvetlenül Spanyolországból, másokat pedig a Karib-szigeteken létrehozott tenyésztelepekről. Ahogyan terjeszkedni kezdtek a spanyolok a kontinensen, egyes lovak gazdátlanul maradtak, ezek aztán nagy elvadult méneseket hoztak létre, belőlük lettek a musztángok.
Az amerikai őslakosoknak nem volt szavuk a ló megnevezésére, ezért egyes bennszülött nyelveken a lónak kutya vagy szarvas a megnevezése (egy esetben „szarvas-kutyának” nevezik).
## Az ember beavatkozása a lófélék evolúciójába
A ló háziasításáról több feltételezés létezik. Habár a lovat már az i. e. 30 000 éves paleolitikumi barlangrajzokban meg lehet találni, az állat ekkor az ember számára még csak táplálékforrás volt. A háziasítás pontos dátuma még vita tárgya. A lovat először valószínűleg szállításhoz használták, szekerek és harci kocsik elé fogták az állatot. I. e. 2000 környékén a temetkezési helyeken is lehet találni lómaradványokat. A legvalószínűbb dátuma és helye a ló háziasításának i. e. 4000–3500-ra tehető és Ukrajnában (Dereivka-lelőhely) történt.
A hettita Kikkuli, aki Kr. e. a 13. században élt és a Mitanni állam lótenyésztő indo-árja néprétegéből származott, megalkotta az első lótenyésztési szakkönyvet, amelyben a lovak betanításáról és edzéséről ír.
Habár a háziasítás pontos idejét nem ismerjük, azt tudjuk, hogy a ló használata Eurázsiában villámgyorsan elterjedt. Szókratész tanítványa, Xenophón görög történetíró, i. e. 360-ban írta Peri hippikész „A lovaglásról, esetleg a ló és az ember közötti kapcsolatról” című művét, melyben megfogalmazta a lovaglás alapeszméit. (Melyek a helyes lovaglás rejtelmei, mire figyeljünk a lovak megvásárlásakor stb.) A lovat a szállításban, a mezőgazdaságban és a háborúkban egyaránt használták. A mezőgazdaságban a lovakhoz és az öszvérekhez először jármokat és egyéb, nem lónak való szerszámokat használtak, ezek az ökrök testfelépítéséhez voltak alkalmasak, aztán Nyugat-Európában, a háziasítás után néhány ezer évvel később kitalálták a hámot, amelynek segítségével az állat egész teljesítőképességét ki tudták használni.
### A házi ló elődei
2005-ben mitokondriális DNS vizsgálatot végeztek számos mai lófajta és 53 000 éves lócsontok felhasználásával. Ennek eredménye az volt, hogy az összes megvizsgált állatot egy kládba helyezték, vagyis az összes mai lónak egy közös őse volt. A ma is élő, de sohasem szelídített Przsevalszkij-lónak 66 kromoszómája, míg a házi lónak csak 64 kromoszómája van. A genetikai vizsgálatok azt mutatják, hogy a Przsevalszkij-ló Eurázsia keleti sztyeppéiről származik, ezért nem ahhoz a csoporthoz tartozik, amelyből a ló fejlődött ki, vagyis a tarpán-csoportból (a barlangrajzokon a tarpán látható, amely, bár nem is közeli rokona a Przsevalszkij-lónak, mégis igen hasonlít erre: nagy fej, piszkossárga szín, a lábak néha csíkosak, vastag nyak, felálló merev sörény és eléggé rövid, oszlopszerű lábak).
A DNS-vizsgálatból nem lehet megtudni, hogy hányfajta állatból alakult ki a mai ló, mivel az évezredek során az állatokat össze-vissza keresztezték egymással. A lovak rendszerezését az alak és a hasznosítás szerint alkotják meg. Sokféle feltételezés létezik ezzel kapcsolatosan, egyesek szerint négy alaptípus volt, amelyek külön fajok vagy alfajok voltak, de elég közel álltak egymáshoz ahhoz, hogy keveredhessenek és termékeny hibridet hozzanak létre; egy másik feltételezés szerint csak egy faj volt, amelyből a különböző élőhelyekhez alkalmazkodva, más és más alak fejlődött ki. A harmadik feltételezés szerint a lovak sokféle alakja és típusa az ember tevékenységének köszönhető. Manapság a következő bazális prototípusokat fogadják el:
- A „melegvérű alfajok” vagy „erdei lovak” (ajánlott tudományos nevük Equus ferus silvaticus): ezekből fejlődött ki az Equus ferus germanicus. Lehet, hogy ez az a prototípus, amelyik hozzájárult a melegvérű lovak és a „nehéz lovak” – mint amilyen az ardenni – kialakulásához.
- Az „igavonó alfajok” (fogatlovak) kis, tömzsi, nehéz testfelépítésű állatok voltak, sűrű sörénnyel és szőrzettel. Észak-Európából származnak, ahol az éghajlat hideg és nedves. Hasonlítottak a mai fogatlovakhoz és a shetlandi pónihoz.
- A „keleti alfajok” (ajánlott tudományos nevük Equus agilis) magas, karcsú és fürge állatok voltak. Nyugat-Ázsiában fejlődtek ki, ahol forró és száraz az éghajlat. Mai utódai között megemlíthető az arab telivér és az akhal teke.
## Lótípusok
A lovaknak és a póniknak nagyon sokféle típusa ismert, kezdve a nagy testű, lassú mozgású nehézigás lótól a karcsú és gyors angol telivérig. Egy-egy típus általában a fajták keresztezésének eredménye, de vannak olyanok, amelyeket kifejezetten meghatározott célra tenyésztettek ki. Például egy nagy testű igásló és egy telivér keresztezéséből olyan ló születik, amely egy termetes lovast is könnyen elbír a hátán.
### Típusok vérmérséklet szerint
Különböző alkatú, méretű lovakat ismerünk. Ha azt mondjuk, két vagy több ló ugyanahhoz a fajtához tartozik, ez azt jelenti, hogy hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek. A lófajtákat vérmérséklet szerint három csoportba soroljuk:
- melegvérű lovak,
- hidegvérű lovak,
- nemesvérű lovak.
A póniknál ilyen felosztás nincs.
- A melegvérű lovak az ázsiai kezdetleges házi lovaktól és a tarpántól származnak. Élénk, finom csontozatú fajta, alkatuk sokoldalú hasznosításra utal. A lovak „típusát” aszerint határozzák meg, hogy milyen munkára alkalmasak.
- A hidegvérű lovak Észak-Európából származnak, ahol bőven találhatók kövér legelők a hűvös, csapadékos időjárás következtében. Nem csoda, hogy ebbe a fajtába tartozó lovak mind nagy testűek és igen erősek, mint a brabanti vagy belga lovak.
- Nemesvérű lovak: az anglo-arab egyesíti magában a nemesvérű lovak minden szépségét, finomságát és eleganciáját. Eredetileg a Közel-Keletről és Észak-Afrikából származik, ahol a sovány legelők és a szélsőséges időjárás a kisebb testű, szívós és gyors lófajta kialakulásának kedvezett.
- A pónilovak legfeljebb 148 cm magasak és többségükben tiszta vérű őshonos fajta, akárcsak az izlandi póni. A póni lába rövidebb, mint a lóé, de méretéhez képest erősebb. A pónik szívós, öntörvényű állatok.
### Típusok hasznosítás szerint
- Fogatlovak: Azoknak a lovaknak, amelyek fogathúzásra alkalmasak, általában meredekebb a lapockájuk, ezáltal jól felfekszik rá a hám, másrészt a csüdjük is meredekebb. Lábukat magasabbra szokták emelni, ami elegánsan mutat a fogatban, ám a lovaglásnál kifejezetten kényelmetlen.
- Hátaslovak: A lovaglásra használt állatnak erősnek kell lennie, hogy elbírja lovasát, törzsének pedig keményebbnek, hogy a lovasnak jó ülést nyújtson. Dőlt lapockájának köszönhetően hosszabb és alacsonyabb lépésekkel halad, ami kényelmessé teszi a lovaglást. Ebben szerepe van a kisebb szöget záró csüdjének is. Az izmos far és hosszú hátsó láb az ugrásban válik előnyére.
- Sportpóni: A hátasló a legjobb tulajdonságaival rendelkezik, szép, arányos testfelépítésű, a vérmérséklete pedig tökéletes.
- Nehézigás lovak: Masszív testfelépítése, vastag csontozata és erős izmai nehéz terhek vontatására teszik képessé.
- Kocsiló: E típusnak is erősnek kell lennie, mégis könnyebb testűek, ezáltal elegánsabbak. Lábukat magasra emelik. Két egymáshoz illő ló párban igen értékes.
- Cob: Nyugodt természetű hátasló, amelynek kissé rövid lába és zömök teste van. Hagyományosan az idősebb és testes lovasok használják előszeretettel. A cob sörényét gyakran rövidre vágják.
- Pólópóni: Kis testű ló. Gyorsan mozog, fordulékony, képes hirtelen felgyorsulni, megállni vagy irányt változtatni. Azonnal végre kell hajtania lovasa utasításait.
- Vadászpóni: Teste erőteljesebb, kevésbé tetszetős, mint a klasszikus hátaspónié. Amellett, hogy jó hátasló, gyors mozgású, és ugornia is tudni kell.
A lónak több mint 300 fajtája ismert, amely az ember számos igényét elégíti ki.
Néhány ismertebb fajta: angol telivér, andalúz ló, kisbéri félvér, lipicai, arab telivér, Camargue-i ló, Shetlandi póni.
## Összefoglaló a megjelenésről
### A lábujjak
A lovak ősei kezdetben a középső és a két mellette levő ujjon jártak. Ezt azért tudjuk, mert a leltek azt mutatják, hogy a két szélső uj körmei is koptak. A mai lónál is megvan a második és negyedik ujj csökevényes maradványa, de ezek már nem látszanak. Sokáig azt hitték, hogy fölöslegesek, de most már tudott dolog, hogy ezek másodlagos, preadaptív jellegű funkcióként segítenek tartani a térd és csukló ízületeit (ez esetben a preadaptáció speciális változatáról van szó: az új funkciót korábban elcsökevényesedett anatómiai képlet veszi fel).
### A fogak
A fejlődéstörténet során a lovak fogai nagy változásokon mentek keresztül. Az első, mindenevő-szerű kisőrlőkből álló fogazat idővel közönséges növényevő fogazattá fejlődött. A fogak hosszúak lettek (a leghosszabbak 10 centiméteresek), kockaszerű őrlőkké alakultak, melyeknek lapos rágófelületük van. A fogakkal egy időben a koponya alakja is megváltozott, meghosszabbodott. A lovak evolúciója során a nyak és a lábak meghosszabbodtak, ennek megfelelően a testméret is megnőtt.
## A mai lófélék
Az Equus-család az alábbi nemet, alnemeket és fajokat foglalja magában.
- Equus (Linnaeus, 1758) – 9 faj
- Equus alnem
- Ló (Equus ferus)
- †Tarpán (Equus ferus ferus)
- Przsevalszkij-ló vagy ázsiai vadló (Equus ferus przewalskii)
- Házi ló (Equus ferus caballus), számos fajta
- Asinus alnem
- Vadszamár (Equus africanus)
- Núbiai vadszamár (Equus africanus africanus)
- Szomáliai vadszamár (Equus africanus somalicus)
- Házi szamár (Equus africanus asinus)
- Onager vagy félszamár (Equus hemionus)
- Kiang (Equus kiang)
- Dolichohippus alnem
- Grévy-zebra (Equus grevyi)
- Equus simplicidens
- Hippotigris alnem
- Alföldi zebra (Equus quagga)
- Kvagga (Equus quagga quagga)
- Hegyi zebra (Equus zebra)
- Hartmann-hegyizebra (Equus hartmannae)
### Lovak
- A tarpán volt az eurázsiai vadló. Mai vélemények szerint a Przewalski ló egyik alfaja. A faj utolsó egyede 1875-ben, Moszkvában pusztult el. A lengyel parasztok gyakran keresztezték házi lovaikat a tarpánnal. Ennek eredménye egy kis lóféle, a konik lett. Jelenleg az olyan állatokat, mint a konik, vagy a Portugáliában fennmaradt Sorraia póni, használják a tarpán visszaszaporítására és próbálják kitölteni azt az ökológiai rést, mely a faj eltűnésével keletkezett. A hucul ló, mely a Kárpátok-ban él, valószínűleg a tarpán közvetlen leszármazottja.
- A Przsevalszkij-ló más néven ázsiai vadló vagy mongol vadló, illetve takhi a vadló egyetlen máig élő alfaja, a házi ló legközelebbi vadon élő rokona. Napjaink „legvadabb” lova, mivel az amerikai musztángok elvadult állatok, olyan lovak, melyeket már egyszer háziasítottak, de elszöktek és így nyerték vissza jelenlegi vad állapotukat. A Przsevalszkij-lovat viszont soha nem háziasították sikeresen és napjainkban is megmaradt igazi vadlónak. Valaha számtalan olyan lóféle élt, melyeket nem sikerült háziasítani, ideértve a tarpánt, az onagert és más fajokat. De legtöbbjük mára kihalt és a Przsevalszkij-ló az egyetlen igazi vadló a világon. A Przsevalszkij-ló a háziasított lóhoz képest zömök testfelépítésű és rövid lábai vannak. Általában 1,4 méter magas és 2,1 m hosszú, a farok hossza 90 cm. Súlya kb. 350 kg. A szőrzet színe fakó. A sörény (mely felfelé mered) körüli rész sötétbarna, a horpasz fakóbarna, a hastájék pedig sárgásfehér színű. A Przsevalszkij-ló lábai gyakran halványan csíkozottak. A háton hátszíj található.
- A ma ismert házi ló hosszú törzsfejlődés során vált olyanná, amilyennek ma ismerjük. Ez a törzsfejlődés több mint 60 millió évre nyúlik vissza. A ló háziasítása a korai civilizációk idején, nagyjából 4000 évvel ezelőtt, Közép-Ázsiában kezdődött (botaji kultúra), majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott. A nomád lótartók hamarosan rájöttek, hogy a lovon szállíthatják felszerelésüket, elkezdték tehát málhás lovakként használni őket. Nyugat- és Közép-Európában körülbelül 700 óta, a vaskortól használják a lovat hátasállatként. Izomzata fejlett, erős. A lónak testéhez képest kis gyomra van, ezért figyelni kell etetésére. Túletetés esetén különböző halálos szövődményű betegségek alakulhatnak ki. A fejformán a ló fejének oldalnézetét értjük. Különböző fejformái csak esztétikai szempontból fontos: egyenes fej, kosfej, Félkosfej, juhfej,, ékfej, disznófej, csukafej. Hasznosság szempontjából fontos szerepet tölt be a ló hátának és farának hossza és alakja. Az ideális háthossz általában a hasznosítás függvénye: a lovassportokban leginkább a közepesen hosszú hát, a hidegvérű fajtáknál a rövid hát az ideális. A ló "farmotoros jármű": erejét, sebességét és teljesítményét nagyban befolyásolja a far alakja és izmoltsága. A hát és a far formája között nincs összefüggés, mindkét testtáj bármelyik formája kialakulhat egy-egy egyednél. A ló színezete: alapszínek: fekete, pej, sárga és fakó; kevert színek: deres, szürke és tarka. A ló jegyei azok a jegyek amelyek segítségével a lovat azonosítani lehet. A jegyeket a ló személyazonossági okmányaiba be kell vezetni. A ló méreteit sokféleképpen megadhatjuk, marmagasság, valamint övméret és szárkörméret alapján. Ma már a lovakat Magyarországon földművelési munkára, igahúzásra általában nem használják. Főként a hobbi és a sport szerelmesei tartják őket. Másrészt a húsát és tejét hasznosítják. A lovasnomád népek – ahogyan a régi magyarok is – a ló tejéből a magas cukortartalomnak köszönhetően a mai napig alkoholos erjesztett italt, kumiszt készítenek. A házi ló vérmérseklét és hasznosítás szerint csoportosítható. Vérmérséklet szerint lehet: melegvérű ló, hidegvérű ló, nemesvérű ló és póniló. Hasznosítás szerint pedig lehetnek: fogatlovak, hátaslovak, sportpóni, nehézigás lovak, kocsilvak, cob, pólópóni, vadászpóni.
### Szamarak
- A vadszamár eredeti elterjedési területébe beletartozott majdnem egész Észak-Afrika, Marokkótól egészen Szomáliáig. Ezenkívül az Arab-félszigeten és Mezopotámiában is előfordult. A vadászat, élőhelyének elpusztítása valamint a háziasított lovaktól és szamaraktól elkapott fertőző betegségek miatt állományai nagyon megfogytak, eredeti elterjedési területének java részéről ki is halt. Ahol még él, mindenütt fenyegeti a házi szamarakkal való keveredés veszélye. Mára a vadszamár csak Afrika néhány északkeleti, eldugott területén fordul elő. Az állat ritka és veszélyeztetett, alig pár száz példánya maradt. Ma már csak Etiópia, Eritrea, Dzsibuti és Szomália és Szudán félsivatagi, sivatagi vidékein él. A vadszamár marmagassága alfajonként eltérő: általában 125–145 centiméter között van. Testhossza 200 centiméter, farokhossza 42 centiméter, súlya 275 kilogramm. A lófélék családjának legkisebb vadon élő képviselője. Szőrzete felül szürkésbarna színű, nyáron kissé rőtes árnyalatot vesz fel. Hasa világosabb, majdnem fehér. Jellemző bélyege a kereszt alakú fekete csíkok a vállán és a hátán. Farka fekete bojtban végződik. A vadszamár a világszerte elterjedt házi szamár őse. Háziasítása nagyjából i. e. 4000 évvel indult el Egyiptomban, és valamivel később Mezopotámiában. A házi szamár világszerte sokfelé elvadult, így az Amerikai Egyesült Államokban és Ausztráliában élő úgynevezett „vadszamarak” csak elvadult házi szamarak, nem e faj egyedei.
- Az öszvér a házi szamár (Equus asinus) és a ló (Equus caballus) keresztezéséből származó fajhibrid. A keresztezésből született öszvér utód erős, szívós igénytelen haszonállat. Hegyvidéken is biztonságos járása miatt évezredek óta használják teherhordóként, igavonóként, de hátasnak is. Egy lókanca és egy szamárcsődör hibridje, a lóöszvér a ló anyára, a szamárkanca és a lócsődör hibridje, a szamáröszvér, a szamár anyára hasonlít. Mind a kétféle öszvér génjeinek egyik fele ló, a másik fele szamár eredetű, küllemük azonban annyira különbözik, hogy sok nyelvben külön szavakat is használnak a kétféle öszvérre. Az öszvérnek soha nincs „szamár-szürke” színe, mert mindig a ló színeit örökli.
- Az onager a lófélék családjába tartozó nagy testű emlős, vadszamár mely Szíria, Irán, Pakisztán, India és Tibet sivatagos területein honos. Néha félszamárnak vagy ázsiai vadszamárnak is nevezik. Az onager teste nagyobb, mint a szamáré, körülbelül 290 kilogramm súlyú és 2,1 méter hosszú. Az állat valamivel lószerűbb. Rövid lábszára különbözteti meg az onagert a lótól, és színe évszakonként változik. Nyáron általában vörösesbarna, a téli hónapokban sárgásbarna színt ölt. A hát közepétől lefelé haladva a fehér részt fekete sávok határolják. Az onagereket az ókorban a sumerek kocsiba fogták (i. e. 3. évezred).
- A kiang a Tibeti-fennsík őshonos lóféléje. Az állat az olyan hegyi és alpesi legelőket kedveli, amelyek 4000–7000 méteres magasságban vannak. Manapság csak Észak-Nepálban él, a Tibeti határ szélén. A szamarak közül a kiang a legnagyobb testű, és közeli rokonságban áll az onagerrel, emiatt sokáig azt hitték, hogy ennek egyik alfaja. Az állat marmagasága 140 centiméter. Nagy fején tompa orr és bemélyedő orrlyukak vannak. Sörénye feláll és eléggé rövid. Bundája gesztenyebarna, télen sötétebbé válik, nyáron pedig vörösesebbé, és ilyenkor vedlik is. A nyári szőrzet 1,5 centiméter hosszú, míg a téli szőrzet kétszerese ennek. A lábak, a nyak, a hasi rész, az orr vége és a fülek belső részének a széle fehér színű. A nyaksörénytől a farokig, széles, csokoládébarna hátgerinccsík húzódik. A farok feketés-barna. A két nem majdnem azonos méretű.
### Zebrák
- A Grévy-zebra ma kizárólag Dél-Etiópia (az Ogaden és az Awash völgye) és Kenya száraz területein, bozótosokban és füves pusztákon fordul elő, mind kisebb számban. Szomáliából az 1970-es években pusztult ki végleg. A többi zebrafajtól jól elkülöníthető igen sűrű fekete csíkozása miatt, amely fehéres-krémszínű hasán és a fehérrel keretezett fekete orrán kívül egész testét, robusztus nyakát és fejét, illetve végtagjait is borítja. Hátán a gerinc mentén fehérrel keretezett fekete sáv fut végig. Sörénye rövid, durva szőrű. Marmagassága 145–160 centiméter, fara ennél némileg alacsonyabb. Testhossza 250–275 centiméter, farka 55–75 centiméter. A faj testtömege 350–450 kilogramm között mozog.
- Az alföldi zebra nyílt szavannás jellegű vidékeken él Afrikában Szudán és Etiópia déli részétől Kelet-Afrikán keresztül délre egészen a Dél-afrikai Köztársaságig és Namíbiáig. A zebrafajok közül ennek a fajnak a legnagyobb az elterjedési területe és ez a leggyakoribb faj közülük, sőt a házi lovat nem számítva az egész lófélék családjából is. A legelterjedtebb zebrafaj, testhossza 217–246 centiméter, marmagassága 110–145 centiméter, farokhossza 47–56 centiméter és testtömege 175–385 kilogramm. Külső megjelenése lószerű, rövid fülekkel, erős, függőlegesen álló sörénnyel. Faji jellegzetessége a széles fekete-fehér csíkozás, a fehér sávokban szürkés, vagy sárgásbarna árnyalatú, úgynevezett „árnyékcsíkokkal”. A csíkozás a nyakon a sörényre is átterjed, valamint az oldalcsíkok elvékonyodó formában a has alatt összeérnek, azonban a lábak alsó részén elhalványulnak, vagy hiányoznak. Hangadása: a lóhoz hasonló horkantás és prüszkölés, veszély esetén a mének éles füttyöt, majd ugatásszerű „Kwaha – Kwa-ha-ha...” nyerítést hallatnak.
- A hegyi zebra szabadon csak Dél-Afrika hegyvidékein él. A kihalás veszélye fenyegeti. A hegyi zebra fej-törzs-hossza 210–260 centiméter, farka 40–55 centiméter, marmagassága 116–150 centiméter, testtömege 240–372 kilogramm. Szőre sima, keskeny csíkokkal, hasa fehér; nyaka alatt bőrlebeny van, amit toroklebenynek is neveznek – ez a másik két fajnál hiányzik. A csíkok révén az állat beleolvad a „csík tengerbe”, így a ragadozóknak megnehezítik az áldozat kiválasztását. Mivel nincs két egyforma csíkozású zebra, az állatok csíkjaik miatt felismerik egymást és a csikó is könnyebben felismeri az anyját. Sőt egyes kutatók úgy vélik, hogy a csíkos minta a cecelégy összetett szemére kontúrfeloldóként hat.
- A Hartmann-hegyizebra a hegyi zebra alfaja, melyet korábban megkísérelték önálló faji szintre emelni, azonban a további genetikai vizsgálatok nem erősítették meg a különválását. Az állat Nyugat-Namíbia és Délnyugat-Angola területén él. A Hartmann-hegyizebra 7–12 fős csapatokban él, és a száraz hegyvidéki élőhelyeket választja otthonának. |
800,541 | Fő tér (Kolozsvár) | 26,045,218 | null | [
"Kiemelt cikkek",
"Kolozsvár terei"
] | A Fő tér (, azaz Egyesülés tér) századok óta Kolozsvár jelképe és központja, a város főtere. Házsoraiban laktak a város legtekintélyesebb polgárai, itt épültek fel a legfontosabb világi és egyházi intézmények székházai.
Az eredetileg a Nagypiacnak nevezett tér az Óvár kapuja előtt alakult ki, miután 1405-ben Zsigmond király jóváhagyta az új városfalak építését. Az épületek kényszerből, a nagy tűzvészek miatt cserélődtek ki — 1655-ben a város háromnegyede, 1697-ben majd' kétharmada pusztult el, csak az alapok, a pincék, a vastagabb falak és részben a földszinti boltozatok maradtak meg. A városkép változásához hozzájárultak a Rákóczi-szabadságharc harcai és fosztogatásai. Az ezután felhúzott épületeken minden fontosabb építészeti stílus jegyeit felfedezhetjük. A tér legjelentősebb és egyben egyik legrégibb építménye a Szent Mihály-templom, amelynek építésére azután kapták meg az engedélyt, hogy Károly Róbert 1316-ban városi rangot adományozott Kolozsvárnak.
A dísztér összhangját a város legnagyobb szülöttjének, Mátyás királynak az 1902-ben felavatott szobra teszi teljessé. A teret utoljára 2010-ben újították fel, ekkor lényegi változásként teljesen lekövezték, valamint a szoborral szembeni oldalon egy szökőkútsort és új térvilágítást alakítottak ki. A felújított Mátyás-szobrot hivatalosan 2011. április 2-án adták át.
## Elnevezése
A Fő tér elnevezése évszázadokon át Piac volt, akárcsak a legtöbb középkori város központi terének, itt összpontosult ugyanis a legtöbb bolt és itt állították fel sátraikat a vásárosok is. Egy 1716-ból fennmaradt okirat szerint a neve Nagypiac volt, szemben az óvári Kispiaccal (Karolina tér, ma Múzeum tér, románul Piața Muzeului). Ez a megnevezés egészen 1869-ig fennmaradt, ekkortól szerepel Fő térként. Ez a névváltoztatás azt jelzi, hogy egyre inkább dísztéri funkciót töltött be a város életében. A 20. század elején a nagy király szobrának felállításával egy időben Mátyás király térre keresztelték‚ s ezt a nevet viselte az első világháború végéig, majd négy esztendőn át a bécsi döntés után is, közben húsz évig Piața Unirii (az Egyesülés tere)‚ aztán a „felszabadulás” után Piața Libertății (Szabadság tér) nevet viselte. Az 1989-es forradalmat követően ismét felvette a Piața Unirii (az Egyesülés tere) nevet, de a kolozsvári magyarság továbbra is Fő térként emlegeti.
## Fekvése
A Fő tér – mint azt neve is mutatja – Kolozsvár központi tere. Létrejötte óta a város közlekedési és kereskedelmi központja. Fontos kereskedelmi útvonalak mentén alakult ki. Északi sora nyugat felé az Unió utcában (ma Memorandumului), majd azután a Monostori útban folytatódik. Keleti irányba a Magyar utca indul ki belőle. Az Unió utca sarkán torkollik a térbe a Mátyás királyról elnevezett kis utca, amelyik az Óvárba tart. A Magyar utcai sarkon, az egykori Óvár falaival párhuzamosan, északi irányban a Szamos felé az egykori Híd utca tart (majd Wesselényi Miklós, később Gheorghe Doja, ma Regele Ferdinand). A tér déli házsora nyugaton a Jókai (ma Napoca) utcában folytatódik, keleten pedig az egykori Közép utcában (később Deák Ferenc, majd Petru Groza, ma Eroilor). A Jókai utca sarkán déli irányból a Bel-Torda, vagy Egyetem utca torkollik a térbe. A tér keleti oldalán, a Státusházak között nyílik az egykori Fazekas, majd Szentegyház utca (majd 6 Martie, ma Iuliu Maniu), amely az egymással érintkező Közép és Magyar utcai telkek között jött létre. A nyugati oldalán a térnek egy kapualjban egy kis sikátor nyílik, az egykori Kismester utca (ma Ioan Bob).
## A tér változásai az évszázadok során
### A rómaiaktól az Árpád-korig
A Szent Mihály-templom közelében (északi oldalán) 1927-ben földmunkát végeztek. A kitermelt földből régészeti leletek bukkantak elő, amelyeket Herepei János összegyűjtött és feljegyzéseket készített róluk. A leletek nagy része római kori volt, akadtak azonban közöttük középkori tárgyak, sírmellékletek is. 1943-ban az Erdélyi Tudományos Intézet munkatársai tervbe vették a Fő téren egy hitelesítő ásatás elvégzését. A munka célja a több évezredes település rétegeinek megfigyelése volt, a középkori város kibontakozásának pontosabb megismerése. Az ásatás kezdeményezője László Gyula, gyakorlati megvalósítója Méri István volt.
A tér burkolatának felbontása után szisztematikusan, rétegenként haladva rengeteg római kóri, kevesebb őskori, néhány közép- és újkori edény és eszköz maradványa került elő, illetve rengeteg állati eredetű csont. Mindezek mellett középkori leleteket is feltártak, így például egy Zsigmond király korából származó pénzérméket. Közvetlenül a burkolat alatt Mériék csapata feltárta a város középkori kövezetét is a rajta lerakódott vastag szemétréteggel. A középkori térburkolat alatti rétegben egy középkori temetőt találtak. Valamennyi sírt a római kori épületomladékokból származó kövekkel rakták körül s burkolták be. Összesen tizennégy sírt tártak fel, ezek közül három a korai Árpád-korból származott. Ezt a megtalált jellegzetes ékszerek alapján sikerült beazonosítani. A temető alatt az egykori római város, Napoca maradványai bukkantak elő. Az Árpád-kori és a római kori rétegek közötti köztes részen csak néhány tűzhelynyom került elő. A feltárt római épületrészek valószínűleg egy magánvillához tartoztak, amelynek padlóját mozaiktéglákkal rakták ki. A nagy tömegű és változatos edény- és tetőfedőcserép-töredék mellett fémtárgyak, üvegedények darabjai s néhány bronz- és ezüstpénz gazdagította a leletanyagot. A római réteg alatt már az Ős-Szamos hordalékait tárták fel. Edénycserepek, pattintott kőeszközök, tüzelőhely-maradványok tanúskodtak e rétegben az újabb kőkori ember jelenlétéről. E bolygatatlan rétegsorban nem találták nyomát a bronzkori és vaskori kultúráknak.
Mindezekből az következik, hogy az első emberi település a fiatalabb kőkorból származik, s a római korig nem igazán számított lakott területnek. Ekkor virágzó város volt Napoca néven. A régészeti kutatások szerint valószínűleg a mai Fő tér területén lehetett a római város fóruma. A rómaiak és a kora Árpád-ház idejéből származó rétegek közötti hiány, a hiányzó kultúrák mellékanyaga, azt bizonyítja, hogy a római uralom bukása után egészen a magyarság megjelenéséig nem volt itt jelentősebb élet. Az a néhány tüzelésnyom, amely a két réteg között megfigyelhető volt, ideiglenes meghúzódásra vall Napoca romjai között, s valószínűleg valamelyik itt áthaladó népvándorlás kori törzs hozadéka. Az Árpád-kori temető szintjétől fölfelé a rétegek közvetlenül mutatják az élet folytonosságát.
Méri István kutatásai után a teret visszaburkolták, s csak 1994-ben kezdtek hozzá ismét ásatásokhoz, óriási vitát váltva ki az akkori városvezetés és a magyar lakosság között. A Gheorghe Funar megbízásából elindított ásatások célja elsősorban a román kontinuitás bizonyítása volt Napoca létezése óta, illetve a polgármester szabadtéri múzeumot szándékozott nyitni a feltárt épület maradványaiból. A feltárásban egy római lakóház falait találták meg, annak kövekkel burkolt udvarát, illetve egy kutat. A történészek szerint a 2. században épülhetett. Az ásatásokat hosszabb-rövidebb megszakításokkal 2008-ig végezték, ekkor döntöttek a gödrök felszámolásáról. A római kori leletek felé üvegtetőt húztak.
### A tér kialakulása
Napoca római város 124-ben emelkedett városi rangra. A régészeti kutatások szerint az egykori központja a mai Fő tértől északra tehető, valószínűleg a Szamoson való átkelési lehetőség közelébe. A 10. században épült fel az első palánkvár, amelynek helyén a 13. században kiépült a négy sarokbástyával védett Óvár. Az Óvár falain kívül, délkeleti irányban elterülő mai Fő tér területe valószínűleg piactér volt, hiszen a falakon belül nem igazán volt vásártartásra alkalmas tér.
Az egykori Piac, vagy Nagypiac, ahogyan a teret nevezték fontos kereskedelmi útvonalak mentén alakult ki, hiszen itt találkoztak a nyugati, északi és keleti égtájak felől az Erdélyi-medencébe belépő utak az onnan kivezetővel. A nyugatról érkező, Sebesvár és Gyalu alatt elhaladó, a Kapus-patakot követő út a Kis-Szamos jobb partján érkezett a városba. A szilágysági Meszes felől érkező út a Nádas-mentén érkezett Hídelvére, majd a Szamoson átvezető hídon a térre. A Kajántó felől érkező út szintén Hídelvén keresztül közelítette meg a várost. Nyugat felől Apahidán és Szentpéteren keresztül vezetett az út a Nagypiacra, déli irányban pedig járható út volt Ajtony és Györgyfalva valamint Erdőfelek felől. A Nagypiacot tulajdonképpen az Óvár egyetlen kapujából délnek induló út, valamint a keleti falakon kívüli Híd utca fogta közre. A tér északi sorát, amelyet kezdetben az Óvár falainak épített árusbódék alkottak, Piac utcaként is ismerték, míg a tér keleti sorát az itt árult portékák alapján ószernek.
1316-ban Kolozsvárt Károly Róbert városi rangra emelte. A szabad bíró- és papválasztási jog, de elsősorban az országos vámmentesség fejlődési korszakot nyitott Kolozsvár életében. Ekkor kezdték meg az új templom építését is a szűknek bizonyuló, mindössze hét hektáros Óvár falain kívül. Az 1349-ben nyert pápai búcsúengedély döntő lendületet adott a templomépítkezésnek, mert a búcsú jelentős ajándékozással járt.
1405-ben Zsigmond király jóváhagyta az új városfalak építését. Az új város negyvenöt hektárt ölelt fel és három kilométer hosszú fal védte, s ekkor vázolták fel a ma is létező utcaszerkezetet, közepén a Fő térrel. Ugyancsak 1405-ben nyerte el Kolozsvár a szabad királyi város rangot. 1444-ben befejezték a Szent Mihály-templom építését, ahol 1466-ban tartották az első országgyűlést, most már erős várfalak között. Ebben az időben a Fő tér vásártér is volt, a vásárrendezési jogot Kolozsvár 1506-ban nyerte.
### A reneszánsz tér
Kolozsvár első ismert képi ábrázolása 1617-ből származik, Egidius van der Rhye flamand festő műve. Ez alapján készítette el Georg Houfnagel híres metszetét, amelyen a Fő tér épületei közül mindössze a Szent Mihály-templom tömbje emelkedik ki. Ez alapján valószínűsíthető, hogy a tér legrégebbi épülete maga a templom. Valószínűleg a templom megépítésével a tehetősebb patríciusok az Óvárból a térre és a környékbeli utcákra költöztek, ekkor alakulhatott ki a mai is létező utcahálózat. A templom szomszédságában egy kis kápolna, az úgynevezett Szent Jakab-kápolna állt, amely az 1697-es tűzvészben megrongálódott, így amikor a templomot a katolikusok szerezték meg, lebontatták. Egyes adatok szerint 1733–1734 körül bontották le. Részben ennek helyére épült a katolikus iskola.
A Szent Mihály-templom körül volt a cinterem, a templomkert, amelyet a lakosság az 1580-as évekig használt. A század elejétől a belső és külső várfal közti „kőkerteket” is használták ilyen célra‚ míg 1585-ben a pestisjárvány idején megnyitották a Házsongárdi temetőt. A cintermet kőfal vette körül, amely az 1500-as évek második felében épült valószínűleg azért, hogy megvédje a templom és a temető nyugalmát a vásárosokkal szemben. Ehhez a kőfalhoz támaszkodtak kívülről a vásárosok bódéi. Ezek építését az 1560-as években engedélyezték, valószínűleg az egyházi jövedelmek növelése céljából. E kis építmények hosszú ideig meghatározták a tér arculatát.
A második legrégebbi épület a Fő téren a templom nyugati főkapujával átellenben álló plébániaház, amely a rajta olvasható felirat szerint 1450-ben épült fel Schleunig Gergely plébános megbízásából. A Fő tér keleti oldalán, a Közép-utcai sarokház utáni épület az 1530-as években épült Adrianus Wolphard plébános számára. Az olasz stílusú épület a Fő tér egyik legdíszesebb háza. A ház utóbb Kakas Istvánnak‚ Báthory Zsigmond diplomatájának kezébe került‚ aki Diószegi István kőfaragóval zodiákus szobát alakíttatott ki benne. 1537-ben említik először a régi kolozsvári tanácsházat, amely valószínűség a mai városháza helyén állt. Pontos kinézetéről nem maradt fenn adat, csak az 1650-es átépítése utáni állapotokról. Az 1600-as évek végére nagyjából egyemeletes kőházak szegélyezték a teret.
Lényeges pillanat a város életében, hogy 1664-ben elvesztette szabad királyi város címét, ami vármegyei főispáni alárendeltséget jelentett, ennek következtében megindulhatott a nemesség beköltözése és fokozatos megtelepedése a céhtag mesterek, kalmárok (a szokásos városi polgárok) mellett, s így fokozatosan elindulhattak a palotaépítkezések is.
### A barokk tér
Az épületek kényszerből történő kicserélődését az 1655-ös és 1697-es tűzvészek okozták (az alapok, pincék, vastagabb falak és részben a földszinti boltozatok megmaradtak), amelyek háromnegyedrészt, majd kétharmadrészt elpusztították a várost. A városkép megváltozásához hozzájárult, hogy a Rákóczi-szabadságharc idején Rabutin elfoglalta Kolozsvárt és védőbástyáit lerombolta, de nagyobb építészeti kárt is szenvedett, mert 1713–14-ben 624 ép ház mellett 92 volt romos. Az 1738–39-es pestisjárvány olyan újabb megpróbáltatása volt a városnak, ami késleltette a Fő tér megújulását.
A barokk Kolozsvárról Johann Conrad von Weiss (1736) és Szakál János (1789) készített metszeteket. Ezek már az 1697-es tűzvész utáni állapotokat mutatják be. A tér meghatározó épülete továbbra is a Szent Mihály-templom volt, amelynek újjáépített tornya barokkos, hagymakupolás volt. Igazi barokk palota azonban csak egy épült‚ 1773–1785 között‚ Bánffy György gróf‚ későbbi kormányzó részére. A Bánffy családnak már a 16. század végétől volt egy emeletes háza a téren, a palota északi szárnya helyén. Ehhez sikerült hozzávásárolni néhány telket. A nagy négyszögletű épület mögött 1902-ig istállók voltak‚ akkor egy hatalmas bérházat építettek a mai Bolyai utca felé. Más barokk palota nem épült a téren, helyhiány miatt, hiszen ekkor már elég tekintélyes (elsősorban reneszánsz) épületek szegélyezték a teret. Barokk ház a 27. szám alatt álló Kemény Sámuel-féle ház, amelynek homlokzata mögött reneszánsz stílusjegyek ismerhetők fel.
1790-től Kolozsvár a Főkormányszék (Gubernium) székhelye és Erdély „fővárosa” lett, ami többek között azzal is járt, hogy elkezdték a funkciójukat vesztett várfalak lebontását, a hely- és anyagnyerés érdekében.
### A rokokó és klasszicizmus kora
A két korszak nagyjából egy időben jelent meg a téren. Klasszicizáló stílusban építették át 1828-ban a 10. szám alatti Jósika-palotát. Mellette áll a Wass Ottília-féle kis, eredetileg rokokó homlokzatú Wass-ház, amelyet a későbbiekben klasszicizáló stílusban építettek át. A Pataki orvosdinasztia Fő tér és Közép utca sarkán álló háza is eredetileg rokokó díszítésű volt‚ 1808-ban került a Teleki grófok kezére. Ekkortájban kaphatta klasszicista homlokzatát. A legkésőbbi klasszicista épület épp az 1843–1845 között Kagerbauer Antal tervei alapján felhúzott városháza‚ amely két telket olvasztott össze.
A 19. század elején nem csak az épületek arculata változott meg, hanem magáé a téré is: megépültek a járdák, elbontották a Rhédey- és Jósika-paloták előtti Nagy Várdaház nevű őrhelyet, lekövezték a teret, elvitték a térről a pellengért és a cigányok kalitkáját is. Az 1830-as években a kis bódékat is megpróbálták csinosítani, egy részüket áthelyezték mellékutcákba vagy a kapuk köré. A Fő tér jó néhány háza ekkoriban kapott klasszicista frontot. A plébániaházzal összeépítettek még két dél felé eső reneszánsz épületet s az egykori unitáriusok építette iskolát.
1831-ben állították fel a város első világi emlékművét, az úgynevezett „Státuát”, amely I. Ferenc és felesége, Karolina Auguszta császárné 1817. júniusi látogatását örökíti meg. Ez a Mátyás király szobra előtti sétány járda felőli végén állott egészen a 19. század végéig, majd áthelyezték az Óvárba. A kolozsváriak Karolina-oszlopként említik.
### A tér a 19. század második felében
A tér a reformkor végére nyerte el tulajdonképpeni dísztéri arculatát. A járdákat díszfákkal szegélyezték, a polgárházak és paloták földszintjeit üzletekké alakították. 1859-re elkészült a Fő tér összképét mindmáig leginkább befolyásoló épületrész‚ az 1837-ben elkezdett neogótikus templomtorony (a régi barokk tornyot még 1764-ben le kellett bontani). Ekkoriban a Fő tér négy oldalának‚ sorának vagy szerének külön-külön elnevezése volt: Tanácsház sor – a déli oldal az ott fekvő városházával; Lábasház sor – az átellenben levő északi oldal‚ ahol a 19. század utolsó negyedéig két szomszédos‚ a gyalogjáró széléig kiugró árkádos ház állt; Plébánia sor – a nyugati oldal az ott található plébániaépülettel; Kislábasház sor – a keleti oldal‚ ugyanis a Bánffy-palotától délre eső negyedik háznak árkádos erkélye volt. Ezt az oldalt ószernek is nevezték‚ mert kedd és péntek között itt folyt a zsibvásár.
A templom körüli épületek közül kimagaslott a katolikus leányiskolának a délkeleti sarokban lévő egyemeletes‚ a városházra tizenegy ablakkal néző tömbje. A kőfalnak épített kisebb-nagyobb épületekben található több mint félszáz bolt közül a keletre‚ vagyis az ószerre nézők főleg kereskedők kezében voltak‚ míg az északi és a déli oldalon lévő boltokat a kézműiparosok bérelték.
Pánczél Ferenc 1865-ben kiadott könyvében a következőképpen ír a térről:
A könyv tizennégy évvel későbbi‚ 1879-es negyedik kiadása több lényeges változást jelez: a nyugati oldalon megemlíti a Wesselényi-házat‚ s mellette a plébániaépületet‚ „melynek emeletében a kereskedelmi iskola van elhelyezve. Ennek alsó részében Demjén Imre könyves-boltja”; az északi soron kitér a még álló nagy lábasházra s mellette az iparos- egylet házára; a keleti oldali fiskus házáról említi‚ hogy benne most a Pannónia szálloda működik‚ a Bánffy-palota melletti szép kétemeletes ház a Tivoli nevet viselte‚ Schütz József halála után katolikus fiú-árvaház részére ajándékozta‚ a Radák-háznak meg Radák Istvánné Rhédey Klára volt a lakója‚ „ki udvarában sok szegény árvalányt tartott‚ szűkölködőket segélyezett”. A Khudi-gyógyszertár már Ember Bogdán tulajdona.
### A 19. század végi tér
Már a reformkorban elindult egy mozgalom a Szent Mihály-templom körüli épületek lebontására. Ez azonban lassú folyamat volt, hiszen engedélyt kellett kérni a katolikus püspöktől, és minden kilakoltatott tulajdonosnak (elsősorban kézművesek) csereépületeket kellett biztosítani. A bontási munkálatokat végül 1865-ben kezdték meg. Az utolsó épületet, a katolikus leányiskolát 1890 őszén bontották el. A katolikus státus közben pályázatot hirdetett a felszabaduló tér újrahasznosítására, de Bartha Miklós sajtóhadjáratának nyomására végül elálltak a tér beépítésétől. 1896-ban a városi tanács úgy határozott, hogy a házak menti öt méter széles járdát és a templom körüli korzót leaszfaltozzák. Ekkor bontották el és szállították a szentpéteri templom elé a templom díszkapuját. Ugyancsak ekkor épült meg a templomkert körüli öntöttvas kerítés Pákey Lajos tervei szerint. Szintén Pákey nevéhez fűződik a New York szálloda megépítése 1894-ben az egykori Nemzeti Szálló helyén.
Érdekes színfoltja volt a Fő térnek a közúti vasút, amelynek elsődleges feladata a vasútállomás és a városközpont összeköttetése volt. Az utolsó síneket 1892-ben rakták le, a forgalom 1893 tavaszán indult meg. A Fő tér elágazási csomóponttá vált‚ három vonal vezetett innen: a Monostor úton át a Sörgyárig‚ s ott betérve a Malomárokig; a Magyar utcán át a Liliom utcán túlig; egy rövidebb vonal a városházáig (összesen 10 km vágány). A szerelvényen árut is szállítottak a környező gyárak részére. A vasutat 1902-ben számolták fel, utolsó szállítmánya a Mátyás-szobor volt.
A század utolsó évében egy jelentős építkezés hozott változást a Fő tér arculatában. Ez részben összefüggött a templom körüli épületek lebontásával. Azokért a Katolikus Státus a Fő tér keleti oldalán két házat kapott cserébe: az egykori két Radák-házat‚ az egyik közülük (most Antos-féle épület) a kislábasház nevet viseli. Ezek Bánffy-palota felőli szomszédja‚ a híres Tivoli-épület mint kétemeletesre bővített Schütz-féle árvaház már régebb a katolikusoké volt‚ a másik irányban‚ dél felé megvásárolták a Frankkis örökösök emeletes házát (korábban Gyergyai-ház)‚ úgyhogy a Tivoli utcáig nyúló négy telken Grois Gusztáv főgondnok ötlete alapján építkezni kezdtek: meghosszabbították a Szentegyház utcát a Fő térig‚ s két oldalára Alpár Ignác budapesti építész tervei szerint hat egybeépített eklektikus bérpalotát emeltettek‚ földszintjükön üzletsorral. A Hauszmann és Társa cég 1898 áprilisában kezdte meg a bontást‚ s 1899. szeptember 16-án adta át az új házakat. Ezután jelentősebb építkezés már csak a 20. század második évtizedének elején a déli oldalon volt‚ amikor az Egyetem utca egész templomig terjedő sorát átfogó egyemeletes‚ alig pár évvel korábban épült házát lebontották‚ s a Fő téri Pataki és Szentkereszti házak helyére is a mai sarokház és a mellette levő bank szecessziós‚ négyemeletes‚ a Fő tér összképébe nehezen illeszkedő tömbjeit építették.
A tér összhangját és egyben végleges arculatát 1902-ben nyerte meg, amikor felállították Fadrusz János Mátyás király szobrát. Az ünnepségre október 12-én került sor. A teret egyúttal parkosították is: a szoborral szemben egy háromszög alakú gyepes-virágos rész volt, s a délkeleti és a délnyugati sarokból egy-egy sétány vitt a szobor felé. A szobor előtti gyepes háromszögbe állították fel 1921 szeptemberében – nagyjából a státua helyére a Róma város ajándékozta anyafarkas szobrot‚ alatta a kis Romulusszal és Remusszal.
### A tér alakulása 1941 után
A tér kialakításán legközelebb 1941-ben változtattak, ekkor megszüntették az átlós sétányokat, helyettük a szoborral szembeni gyepet kövezték le. Ugyanekkor lebontották az anyafarkas emlékművet is, amelyet csak jóval később, 1973-ban állítottak ismét ki a Deák Ferenc utca (régi Közép utca) elején, az városháza előtt. A második világháború után restaurálták a templomot és a házakat egyaránt. A Bánffy-palota földszintjén lévő üzleteket felszámolták, visszaállítva a palota eredeti formáját. Több üzletet egybevontak ezúttal, növelve a vásárlóteret. Többször korszerűsítették a villanyvilágítást‚ neonégők‚ higanygőzlámpák‚ sőt az 1960-as években a szoborra és a templomra irányított reflektorok is segítették a Fő tér díszeinek‚ monumentalitásának érvényesülését.
### A tér sorsa a rendszerváltás után
Amikor Gheorghe Funar 1992-ben a Román Nemzeti Egység Párt színeiben elfoglalta a polgármesteri széket, elkezdődött a tér arculatának kálváriája. 1994-ben arra hivatkozva, hogy a szobor útját állja a téren végzendő ásatásoknak, felmerült a szobor áthelyezésének gondolata. A polgármester azt javasolta, hogy szabadtéri múzeumot létesítsenek a téren, amelyen az ásatások során feltárt falakat mutathatnák be. 1994. július 7-én (elsősorban) a város magyar lakossága tiltakozó akciót szervezett a szobor és a tér megóvása érdekében, de minisztériumi jóváhagyással folytatták a munkálatokat, ami azt jelentette, hogy a szoborral szembeni gyep helyén egy régészeti árkot ástak. Az ásatások során két oszlopfőt és egy hatméteres falat találtak, amelyek az ókori város fórumát jelezhetik. A gödör betömését 1997-ben kezdték el, ami Funar ellenkezése miatt lassan haladt. Ugyancsak Funar döntése okán bontották el az anyafarkas-szobrot a városháza elől, helyére megépítették a memorandisták emlékművét.
2006-ban egy közös, román–magyar kormánytalálkozón a felek a szoborcsoport felújítása mellett döntöttek, ezzel egyidőben elindították a tér rendezésének tervét is. Az új teret 2010-ben adták át, a lényegi változások a tér teljes lekövezése, ezáltal a gyepek felszámolása, valamint a szoborral szembeni oldalon egy szökőkútsor és új térvilágítás kialakítása. A felújított Mátyás-szobrot hivatalosan 2011. április 2-án adták át.
## Épületei
### A Szent Mihály-templom
A Szent Mihály-templom Erdély második legnagyobb alapterületű temploma a brassói Fekete templom után. 76 méteres tornya (a kereszttel együtt 80 méter) a legmagasabb erdélyi templomtorony. Kelemen Lajos szerint „Kolozsvár legrégibb építészeti műemlékei közül nagyságra, korra, történelmi és művészettörténeti jelentőségre övé az elsőség.” Művészetében az északmagyarországi stílus hatása ismerhető fel, de sok részletében az erdélyi helyi jegyek mutatkoznak.
Az építkezés megkezdésének pontos dátuma nem ismert, de az általánosan elfogadott feltételezés szerint Károly Róbert 1316. augusztus 19-ei oklevelével függ össze, amelyben megerősítette a városnak V. István által adott kiváltságait, többek között a szabad plébános- és bíróválasztás jogát. A város megnövekedett lakossága számára pár éven belül új, tágas templom építését kezdték el. A templom több mint száz évig épült, az anyagiakat részben az adakozó polgárság, részben a búcsúk bevétele biztosította. A legrégebbi fennmaradt ezzel kapcsolatos irat 1349-ből származik, amelyben Avignon érseke és tizenöt püspök engedélyezte a búcsút azok számára, akik a Szent Mihály-templom és a Szent Jakab-kápolna világítására és felszerelésére adakoztak. Az okirat szövegezéséből kiderül, hogy addig az időpontig a szentély, a hozzá csatlakozó két mellékszentély és a kettős padlásfeljáró már elkészült. A búcsúengedélyt több ízben megújították (1350, 1370, 1397). A 14. század végén a növekvő török veszély miatt a templomot, a cintermet és a temetőt védőfallal kerítették be. Az építkezés befejezése Zsigmond király uralkodása idejére, azaz 1419–1437 közöttre tehető, erre utal az uralkodónak a nyugati főkapu felett elhelyezett magyar királyi, német császári és cseh királyi címere. 1437-ben, büntetésképpen azért, hogy megnyitották a kapukat a parasztfelkelőknek; a város kiváltságait eltörölték, és csak 1444-ben Szent Mihály napján adták vissza; erre utal a címer feletti Szent Mihály-szobor. A homlokzat befejezése és a torony építése még az 1450-es években is tartott.
A templomot 1489-ben tűzvész károsította, majd Mátyás király uralkodása alatt restaurálták. Mivel felmerült a gyanú, hogy gyújtogatás történt, Mátyás király biztosokat nevezett ki a nyomozásra. A szentély boltozatát 1498-ban újították meg. A helyreállítás hátráltatta a torony befejezését, ezért a városi tanács új adó kivetését rendelte el. A torony építésének időpontját az 1511–1545 közötti időszakra teszik; a tervezett két torony közül csak az északi oldali épült fel. A torony az 1697-es tűzvészben elpusztult, és csak 1742–1744 között építették újjá barokk stílusban. Ezt a tornyot 1763-ban villámcsapás és földrengés károsította, ezért le kellett bontani. A jelenleg is látható neogótikus torony alapkövét 1837-ben tették le, és 1859-ben készült el. A torony alatt eredetileg átjáró volt; ezt a 20. század elején szüntették meg.
A Szent Mihály-templom története során számos nevezetes történelmi esemény színhelye volt. Falai között közel ötven országgyűlést tartottak. A hagyomány szerint 1551. július 26-án Izabella királyné itt adta át I. Ferdinánd küldöttének, Castaldo tábornoknak a koronát és koronázási jelvényeket, és egyben felmentette a rendeket a hűségesküjük alól. (Castaldo egykorú jelentése szerint az eseményre Tordán került sor, július 21-én.) Visszatérése után, 1556. október 23-án ugyanitt vette át a kormányzást és fogadta a követek hódolatát.
Az erdélyi fejedelmek közül itt iktatták be Báthory Zsigmondot harmadjára (1601. március 27.), és itt választották fejedelemmé Rákóczi Zsigmondot (1607. február 12.), Báthory Gábort (1608. március 7.) és Bethlen Gábort (1613. október 13.) Amikor Bocskai István holttestét Kassáról Gyulafehérvárra szállították, 1607. február 18-án a gyászmenetet megszakítva a templom előtt állították fel a ravatalt.
1944\. május 18-án Márton Áron itt mondta el nevezetes beszédét, amelyben elítélte a zsidóüldözést: „Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer éves munkájának nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát.”
Az épület nem a tér közepén található, mivel megépítésekor az északi házsor még nem volt kiépülve, így abban az irányban több hely volt. A háromhajós csarnoktemplom tengelye nem párhuzamos a tér oldalaival, mert a középkori szokás szerint a szentély tengelyvonalát a védőszent neve napján a napfelkelte vonalához tájolták. Alaprajza háromapszisos, a bécsi Szent István-székesegyházéhoz hasonlatos. Hajója 50 méter hosszú és 24 méter széles; a szentély 20 méter hosszú és 10 méter széles.
### Mátyás király emlékmű
A Mátyás király emlékmű Fadrusz János leghíresebb alkotása, pályájának csúcspontja és megkoronázása. Az emlékmű ma is uralja a Fő teret. Kolozsvár városának régóta dédelgetett terve volt, hogy nagy szülöttének, Mátyás királynak maradandó emléket állítson. Az emlékmű elkészítése érdekében a város 1882 májusában szoborbizottságot alakított. A tanács pályázatából 1894 májusában Fadrusz János terve került ki győztesen. A szoborcsoport 1902-re készül el. Addig lebontották a tér déli felét díszítő I. Ferenc császár és Karolina Auguszta császárné 1817-es látogatását megörökítő emlékoszlopot (az Óvárba helyezték át), és parkosították a vásárteret. Az emlékművet 1902. október 12-én a császár-király képviseletében József Károly főherceg leplezte le, s az ünnepségen Apponyi Alberttől kezdve Jókai Mórig a kor minden jelentős személyisége megjelent. A város az alkalomra több száz oldalas díszes Mátyás-albumot adott ki, a színházban Mátyás emlékére ünnepi műsort adtak, melyet díszvacsora követett. Fadruszt elismerésekkel halmozták el, József főherceg vaskorona renddel tüntette ki, a várostól díszpolgári címet, az egyetemtől doktori címet kapott. Az emlékmű felállítását megelőzte, hogy annak gipszmintáját az 1900-as párizsi világkiállításon bemutatták, ahol a bírálóbizottság több száz szobor közül Grand Prix díjjal, a kiállítás aranyérmével jutalmazta.
Az emlékmű bástyaszerű talapzatát Pákey Lajos, Kolozsvár főépítésze tervezte. A lovasszobor a győztesen bevonuló, seregszemlét tartó uralkodót ábrázolja. Az emlékmű mellékalakjai a fekete sereg vezérei, balról Magyar Balázs és Kinizsi Pál, jobbról Báthory István és Szapolyai István. A szobrok többsége a mozdulat megörökítésével hat, Mátyás mozdulatlan, alatta az ura parancsára váró, figyelő harci mén. A szobor talapzatán eredetileg Mátyás király címerpajzsa és a felette ábrázolt Szent Korona volt elhelyezve, napjainkban a Mathias Rex felirat olvasható rajta.
### A Fő tér déli oldala, az egykori Tanács-sor
A Fő térnek a Mátyás szoborral szembeeső déli sora szenvedte meg leginkább a századfordulót követő építési lázat. Itt a 19. század második harmadában még legfeljebb homlokzatukban módosított reneszánsz házak álltak.
- A régi városháza vagy tanácsház (1. szám) első említése 1537-ből származik. Ezt az épületet 1650-ben reneszánsz stílusban átépítették. Miután 1775-ben és 1798-ban tűzvész pusztította az épületet, a város új tanácsház építését határozta el. Az új épület Kagerbauer Antal tervei alapján épült fel 1841–1843 között. A klasszicista épület homlokzata megmaradt eredeti stílusában, rusztikázott vakolattal és belső árkádsorral. Az épületen egykoron a hét szabad királyi város festett címere volt látható, ezeket 1986-ban a Történelmi Múzeumba szállították. 1991-ben a városházát áttelepítették a korábbi vármegyeháza épületébe. Azóta a Fő téri épületben városi tanácsi irodák, minisztériumok megyei kirendeltségei, civil szervezetek, egyházi intézmények és pártok székházai működnek.
- A Simai-ház (2. szám) kora klasszicista homlokzattal és késő barokk belsővel rendelkezik, és Simai Lukács gazdag kereskedő építette. Ma a régi városháza része. Figyelemre méltó a pilléres-árkádos udvara.
- A 3. szám alatti épület klasszicista stílusjegyeket visel magán, de valószínűleg egy reneszánsz ház átépítésével jött létre. Az épület magasított, oromzata vakablakokkal díszített. A homlokzata egyébként dísztelen, valószínűleg a többszöri átépítések miatt.
- A 4. szám alatti épület homlokzatát eklektikus ablakok és nagy ereszgyámok díszítik. Az erkély neobarokk, ilyenformán eklektikus kőgyámjai és korlátbábjai megélénkítik az igen nagy kivágású földszinti nyílásokat. A földszinten a később beépített reneszánsz (kannelurás és virágfejezetes) ajtókeretet (16. sz.) olajfestéssel csúfítottak el. A földszinti üzlet födéme gerendás, aminek semmi köze sincs az egykori reneszánsz épülethez.
- A Filstich–Ákontz-ház (5. szám) négyablakos emeletes polgárház, kapualjában több 16. századi latin felirat és keret látható, s egy ajtószemöldökkőből az is megállapítható, hogy Filstich Lőrinc tekintélyes polgár, királybíró, Dávid Ferenc munkatársa építtette. Később a Wolf, majd az Ákontz család tulajdona lett.
- A 6. szám alatti kora klasszicista homlokzatú ház átmeneti stílusú, mert együtt és párhuzamosan létezik az egyenes (a szintek között) és enyhén kiugró (golyvázott) párkányzat, míg az ablakkeretek szemöldöke és az ablakpárkányzat alja vakolatdíszítéses.
- Az egykori Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank épülete (7. szám) szecessziós stílusban épült meg. A földszinti nyíláskivágások szecessziósan sokszögűek, de az emeleti vakolattal díszített falsávok eklektikus anyaghasználattal készültek. A belső tér fémmunkái és üvegdíszítései kimondottan szecessziósak.
- Az egykori Első Magyar Általános Biztosító Társaság bérháza vagy Sebestyén-palota (8. szám) a Fő tér és az Egyetem utca sarkán áll. A négyemeletes, klasszicista bérháznak Fő téri oldalán klasszicista az oromzata, így az Egyetem utca felől copf oromzati díszekkel rendelkezik. A Sebestyén Dávid által 1912–13-ban építtetett bérpalota, az előző épülettel együtt, megbontotta a Tanács-sor folyamatos párkányszintmagasságát.
### A Fő tér nyugati oldala, az úgynevezett Plébánia-sor
- A Rhédey-palota (9. szám) ma háromszintes épülete kimondottan klasszicista, átmenetek vagy stíluskeveredések nélkül. Az egyenes és nyugodt párkányzat, valamint a félköríves nyílászáródások mellett az emeleti balkon nagy kőgyámjai, kőlapjai és öntöttvas korlátai egyértelművé teszik ezt. 1775–1777 között gróf Rhédey Mihály építtette a saroktelekre (Fő tér és Jókai utca sarka) az emeletes barokk palotát. A Jókai utca felé egy kétszintes bálteremmel toldották meg az épületet, de ez 1778 januárjában összeomlott, majd 1782-ben újjáépítették. Rhédey Mihályné báró Bánffy Terézia megengedte az 1792 őszén megalakuló magyar színtársulatnak, hogy a bálteremben tartsák előadásaikat. Így a palota arról nevezetes, hogy az első „erdélyi magyar nemes színtársulat” itt mutatta be 1792. december 17-én a Köleséri vagy a titkos ellenkezés című színdarabot. Az 1850-es évek elején gróf Rhédey János részben lebontatta a palotát, részben falait beépíttette a ma is létező kétemeletes bérházba. Az utolsó Rhédey-örökös, báró Horváth-Inczédi Ödönné Rhédey Johanna a 19. és 20. század fordulóján közös homlokzattal egyesítette a Jókai utca felőli épületrészeket.
- A Jósika-palota, más néven Lábasház (10. szám) klasszicista stílusú műemlék épület. A Lábasház nevet az első emeleti erkélyt tartó négy toszkán oszlop miatt kapta. A helyi diákvilágban a ház előtt való elhaladáshoz különböző babonák kapcsolódtak: csak adott irányban szabad elhaladni előtte, illetve vizsga előtt nem ajánlatos átmenni az oszlopok alatt. A palota északi szárnyának helyén állt a Kakas-ház, amely a 16. században az erdélyi fejedelmek szállása volt. A hagyomány szerint 1594-ben ennek az ablakából nézte végig Báthory Zsigmond a törökpárti főurak kivégzését. A Jósika-palota eredetileg egyemeletes volt, majd 1828-ban Jósika János főkormányszéki elnök építtette rá a második emeletet. Az udvari szárnyat 1864–65-ben fia, Jósika Lajos guberniumi tanácsos építtette. Az első emeleten először a Nemzeti Kaszinó, majd az 1880-as évektől az Igazságügyi palota felépültéig a királyi ítélőtábla székelt, a földszinten pedig két szobában a Jósika család levéltárát helyezték el. A 19. században épített feltűnően alacsony második emeleten az 1960-as évekig két oroszlán által tartott Jósika-címer volt látható a jelenleg is meglevő 1828-as évszám felett. A bejárati kapu felett elhelyezkedő első emeleti erkélyt négy toszkán stílusú oszlop tartja. Az egyenes párkányzatú klasszicista épületen a kisméretű sarokrizalitok és a kapu alatti lapos csehboltozat a késői barokk hatására utalnak.
- A Wass-ház (11. szám) névadója Wass Ottília. A grófnő az házat az Erdélyi Múzeum-Egyesületre hagyta, amely itt rendezte be székházát. Az 1810-es években földszintjén Döbrentei Gábor bérelt szállást, s itt szerkesztette az Erdélyi Múzeum folyóiratot. Itt lakott Bölöni Farkas Sándor is. Az emeleten pedig a ház egykori tulajdonosa, Gyulai Lajos gróf több mint fél századon át vezette 140 kötetet kitevő naplóját, amely a kiegyezés előtti időszak számos érdekes eseményét, adatát őrizte meg. Az ő unokahúga volt Wass Ottília, akinek leánykorában kedves társalgópartnere volt az itt gyakran megforduló Kemény Zsigmond, a későbbi neves regényíró. A háromszintesnek épült ház nagyszerű példája az eklektikus rokokónak, vagyis a neorokokónak. A kagyló-szalagdíszes párkányzat, a címeres kiemelkedő oromzatelem, valamint a zárterkély szoknyás nagy ablakai a késő eklektikus stílust jelzik.
- A 12. szám alatti háromszintes épület késő eklektikus épület neorokokó elemekkel. A földszinten barokkos, kőből faragott kapu- és ablakkeret látható. Az emelet páros ablakainak szemöldökdíszei különösen gazdag kidolgozásúak.
- A Fröhlich-ház (13. szám) tulajdonképpen két épület összeépítésével jött létre. A klasszicista homlokzatán az ablakközök nem szimmetrikusak. A bal oldali rész alatti kapualjban egy sikátor bejárata van, amely a Kismester utcára nyílik. A belső helyiségek boltozata, fiókos kosáríves, barokkos.
- A Wesselényi-ház (14. szám) alatti háromszintes épület reneszánsz stílusjegyeket visel magán, de bejárata barokkos. Az emelet szalagdíszes ablakkerete copf és romantikus elemeket kever. Valószínűleg a 19. század első felében épült. A harmadik szintet ráépítéssel húzták fel.
- A Plébániaház (15–16. szám), mint azt neve is mutatja, a római katolikus plébánia otthona. Több épület egyesítésével nyerte el mai formáját. Legrégebbi része az Unió utcai sarokhoz közeli vége, amelyet az 1450-es években Schleunig Gergely plébános építtetett. A kapubejárat feletti oroszlános címer a G.S. iniciáléval ennek emlékét őrzi. A gótikus épületet Schleunig 1477-ben újabb szárnnyal bővítette. A reformáció korában itt volt az unitáriusok központja, Dávid Ferenc is itt lakott, s itt írta műveit. A déli szárnyat kibővítve ide telepítették az Unitárius Kollégiumot. A 19. században a plébániához csatolták a szomszédos négyablakos polgárházat. Ez, a barokk kapubejárat fölötti címer tanúsága szerint 1799-ben épült. A kapu felett egy Szent Mihály arkangyalt ábrázoló dombormű látható. Két emeleti ablak között egy 1773-ból származó latin feliratú emléktábla örökíti meg II. József trónörökös kolozsvári látogatását. Az emelet igényesen faragott ablakkeretei késő barokk copf ízléssel készültek, egységbe fogva a különböző korokat.
- A 17. szám alatti kétemeletes, eklektikus saroképület szintén a plébánia tulajdona. Az emeleti ablakokat késői neoreneszánsz edikulás ablakok díszítik. A balkonok alsó felén stukkódíszek láthatók.
### A Fő tér északi oldala, az egykori Nagylábasház-sor
Ez a házsor épült a legkésőbb, mert itt az Óvár falai előtt védelmi szempontok miatt az új vár falainak kiépítéséig (1450 körülig) tiltottak mindennemű építkezést. Az itteni házak nagy része a régi várfalnak épült neki vagy bekebelezte azt. Ma már alig maradt nyoma a falszakasznak.
- A 18. szám alatti saroképület (Mátyás utcai sarok) klasszicista ugyan, de belső boltozata késő reneszánsz, fiókos dongaboltozat. A Mátyás utcai homlokzat földszintjén befalazott késő gótikus ablakkeret látható. Az egykori szekérbejáró, a homlokzat három ablakának ritmusából ítélve a Fő térről nyílhatott, ahol most üzletbejárat van.
- A Rácz-ház (19. szám) homlokzata hasonló a saroképületéhez, de az emeleti ablainak barokk kőkeretei vannak, amik felett szemöldökpárkánnyal védett copf füzérdíszek vonulnak végig. A kapualjat, ami régen szekérbejáró volt, kosáríves lapos barokk fiókos boltozat fedi, s vastag falkivágáshoz hasonlító hevederekkel van ellátva. Egy kőtáblán az 1522-es év szerepel, ami valószínűleg építésének idejére utal.
- A Rósás-ház nevét Báthory Kristóf udvari sebészorvosa után kapta. A homlokzat mai díszítése romantikus, mert a párkányzat szalagdísze gótikus elemekből alakított, az ablakkeretek feletti szemöldökök tört vonala és gyámjai, valamint a kapu gótikus ihletésű szegmensíve erre utalnak. A földszinti épületbelsőben a szép reneszánsz teremsort fiókos dongaboltozat alkotja, faragott gyámkövekkel. Ez az épület volt 1902-ben Fadrusz János szálláshelye.
- A Püspöky-ház (helyén a Karvázy-ház volt, 21. szám) az egyetlen igazi szecessziós épület a Fő téren. Az oromzat sajátos hullámzása, az ablakkeretek eltűnése vagy homlokzattá szélesedése, valamint a zöld négyszirmú virágot és bimbókat ábrázoló kerámiaelemek sajátjai a szecessziós újításoknak.
- A Stampa-ház (22. szám) homlokzata klasszicista, kapuja viszont barokk, belsője reneszánsz, dongaboltozattal. A földszint feletti boltozatok azt jelzik, hogy az épület már akkor emeletesnek épült és nem földszintesnek, mert az emeleti boltozás szétfeszítette volna a falakat. A boltozatok általában az utolsó előtti födémszintig voltak használatosak.
- Az egykori Nagylábasház helyén álló épületet, a Rucska-házat (23. szám) Rucska János kolozsvári ügyvéd építette Maetz Frigyes tervei szerint. Ma a református egyház tulajdona. Az épület 1883-ban két kisebb épület helyén épült fel eklektikus stílusban. Az épület elődjei valószínűleg a 17. században épültek. A lebontott két kisebb épület árkádjai a járdára nyúltak, s ezért nevezték az egész déli épületsort „Nagylábasház-sornak”, már csak azért is, mert a nyugati oldalon már létezett a Jósika-palota, ugyancsak járdára lépő oszlopokkal. A néptudat e különleges házakat „Mátyás király konyhájaként” emlegette. Magasságát tekintve kiemelkedik a sor épületei közül.
- Az egykori Iparos Egylet székháza (24. szám) kétszintes kora eklektikus reneszánsz palota, két, emeleten elhelyezett szoborral és kannelurás, homlokzathoz ragasztott fejezetes oszlopokkal. 1883-ból való, s ugyancsak Maetz Frigyes építész tervei szerint épült. Az épület oromzati párkányán egykor szobrok álltak. A földszinten egykor moziterem működött.
- A 25. szám alatti kétszintes épületet teljesen átalakították a földszinten, és az emelet ablakkeretének könyöklőiig magasított modernkedő burkolattal látták el. A középen tört vonalú szemöldökpárkányok az ablakkeretek egyszerűsége alapján kora klasszicista stílusra utalnak. E ház telkén is el lehet jutni Kolozsvár legrégebbi faragott ajtókeretéig, az egykori Óvár saroktornyának – amit egyszerűen csak „Toronynak” hívtak – pincebejáratáig, amely tömlöcajtó volt. Bejárata felett Kassai Mihály börtöntartó 1821-ből származó emléktáblája is utal az épület múltjára.
- A 26. szám alatti háromszintes épület klasszicista homlokzatú. Erre utalnak ismétlődő egyenes párkányok és egyszerű ablakkeretek, valamint a felső emelet párkányai közé szorított oszlopsávjai.
- A Filstich–Kemény-ház (27. szám) alatti barokk-rokokó palota építése a Wass és a Kemény grófi családok nevéhez fűződik, s a stílusból ítélve, 1800 körül emelhették. A könnyed vonalú stukkó-szoknyákkal és figuratív szemöldökökkel ellátott ablakkeretek és az ablakok között emelkedő fejezetes oszlopsávok, de a kapuív és a kovácsoltvas-rácsos balkonmellvéd is ezt mutatják. Az udvaron két értékes reneszánsz ajtókeret az átépítés előtti korra utal, amikor Filstich Péter aranyműves és pénzváltó, majd a Wass család lett a ház tulajdonosa. A Filstich-címeres ajtókereten az 1597-es évszám, míg a Wass és Vay családok címerét tartalmazón az 1728-as évszám olvasható. Ez a barokk-rokokó alkotás Erdély egyik legszebb épülete, s kultúrtörténeti jelentősége is kiemelkedő, mert ifj. Kemény Sámuel volt az, aki felvetette az Erdélyi Múzeum alapításának gondolatát, s itt vendégül látta Deák Ferencet és Vörösmarty Mihályt, amely eseményről a homlokzati emléktábla is hírt ad.
- A Mauksch–Hintz-ház (28. szám) a Fő tér és az egykori Híd utca sarkán áll. Itt volt a város első gyógyszertára. A ház klasszicista homlokzata az 1820-as évekből származik; a földszint és a pince azonban a reneszánsz korra utal. Az egykori iroda helyiségében található 1752-ből származó magyar nyelvű freskó a gyógyszertár történetét vázolja. A város tulajdonában álló gyógyszertárat 1573-ban alapították, és 1735-ig az egyedüli volt Kolozsvárott. A város eredetileg provisorokkal működtette, csak 1727-ben került magánkézbe. Első tulajdonosa Schwartz Sándor, majd 1752-től Mauksch Tóbiás volt. 1851-ben öröklés útján került a Hintz család tulajdonába, ezután kapta a patika a Szent György nevet. Az épületet a városi tanács bizottsága 1902-ben országos vagy városi védelem alá helyezendő műemléknek minősítette. Az épület sarkánál az árkádos gyalogátjáró 1960-ban épült. A gyógyszertárat 1948-ban államosították és bezárták. Az épületben jelenleg Gyógyszerésztörténeti Múzeum működik.
### A Fő tér keleti oldala, a Bánffy-sor
- A Központi Szálló (29. szám) a tér és a Magyar utca sarkán áll. Az épület elődje a reformkorban egy Fiskus cégtáblájú kocsma volt. Építtetőjéről nincs adat. Itt folytak ebben az időben a katonatoborzások is‚ s 1834-ben itt robbant ki a diákság és a német helyőrség közötti, véres áldozatokat követelő verekedés is. Az elnevezés annyira beivódott a helybéliek tudatába‚ hogy még a század végén is Fiskus-szegletjeként emlegették ezt a tájékozódási szempontból fontos sarkot. A telekkönyvezés bevezetésekor, 1869-ben, egy harmincegyszobás emeletes épület állt már a sarkon, ezt vette bérbe 1872-ben Plihál Ferenc és nyitotta meg benne a Pannonia Szállodát. Az épület tulajdonosa a Katolikus Státus volt. Ők újíttatták fel 1891-ben az épületet. Ekkor épült át a Magyar utcára néző szárny és ekkor olvasztották bele a szomszédos Fő téri épületet is. A homlokzatot eklektikussá alakították át‚ a sarok fölé tornyot emeltek‚ az első emeleten pedig egy kapu feletti és egy északi erkélyt alakítottak ki. A ház külalakja máig sem változott‚ mindössze az 1950-es években nyitottak a sarok alatt árkádos átjárót a gyalogos közlekedés megkönnyítésére. A katolikusok Nagy Gábornak adták át az épületet, aki 1891-ben a város legmodernebb szállodáját alakította ki benne, Központi Szálló néven. A szállodát az 1920-as évektől a katolikus Szociális Nővérek Társasága vette bérbe, akik egy előkelő‚ csendes‚ diszkrét intézetet létesítettek. Az 1940-es években a Pro Deo elnevezést viselte a szálloda. Az egész házat 1949-ben államosították és a Tanügyminisztériumnak adták át‚ amely átmenetileg diákotthont létesített benne. Az étterem Sirály elnevezés alatt működött tovább‚ majd a szálloda is ugyanezzel a cégtáblával nyílt meg újra az 1950-es években. Az idegenforgalom fellendülésével az 1960-as években az egész épületet renoválták‚ a második világháború utáni első kolozsvári bárt itt nyitották meg, hajnalig tartó műsorral Melody néven. 1995 óta a neve Melody Central.
- A Bánffy-palota (30. szám) Erdély egyik legszebb városi barokk palotája. Az építtető Bánffy György, Erdély kormányzója volt. A palota terveit 1773-ban készítette el Johann Eberhard Blaumann, Würzburgból elvándorolt nagyszebeni városi építőmester. A palota szobordíszeinek elkészítésével nem őt, hanem Erdély akkor leghíresebb szobrászát, Anton Schuchbauert bízták meg. Jelentős szerepe volt az építésben Anton Überlacher ácspallérnak is, aki a fedélszerkezet, a stukatúra-gerendák, illetve az ajtó- és ablakbélletek elkészítésére vállalkozott. A faanyagot Bánffy György jobbágyai termelték ki a Gyalui-havasokból. Az 1774-ben elkezdett építkezés 1785 tavaszán fejeződött be. A kormányzó 1790-től 1822-ben bekövetkezett haláláig az épületben lakott feleségével, Palm Jozefa grófnővel. Utána a palota egy ideig kormányzói lakásként funkcionált. Szóba jött az is, hogy a város megvásárolja tanácsháza céljára, de ezt a tervet elvetették, és új városházát építettek. 1817. augusztus 18. és 27. között, amikor Kolozsvárt először látogatta meg Habsburg uralkodó, I. Ferenc magyar király, osztrák császár, negyedik feleségének, Karolina Auguszta királynénak kíséretében a Bánffy-palotában szálltak meg. A látogatás emlékét a főhomlokzaton elhelyezett empire emléktábla örökítette meg. Szintén a palotában lakott I. Ferenc József 1852. augusztus 2–4., illetve 1887. szeptember 22–24. között. 1902-ben lebontották a hátsó udvaron található díszes istállót, amelynek helyére az 1920-as években bérház épült, melyben egy mozi kapott helyet. 1951 februárjában a város elöljárósága elhatározta, hogy kiürítteti a Bánffy-palotát, s benne Szépművészeti Múzeumot létesít; a kiürítés 1954 nyaráig húzódott. A múzeumot 1965. december 30-án nyitották meg az eredeti pompájában helyreállított palotában. A belső udvart elfoglaló moziépületet 1974-ben bontották le.
- A 31. és 32. szám között indul a Bocskai tér felé a Szentegyház utca. A két szimmetrikus saroképületet a helyiek Státusházaknak nevezik. A két háromszintes eklektikus palota 1898-ban épült Alpár Ignác tervei alapján, neobarokk zárt loggiákkal.
- A Wolphard–Kakas-ház (33. szám) a város legjelentősebb reneszánsz műemléke. Nevét az építtető Adrianus Wolphard plébánosról és a későbbi tulajdonos Kakas István diplomatáról kapta. A ház építtetését Adrianus Wolphard 1534 és 1541 között kezdte. Az ő korszakában épült a boltíves kapualj és az első emelet három helyisége. A ház építését örököse, Wolphard István, a város csillagászattal is foglalkozó főbirája fejezte be: meghosszabbíttatta a földszinti és emeleti vestibulumot, elkészíttette a kapualj fölötti második helyiséget, az udvari szárnyhoz pedig még két helyiséget és egy újabb lépcsőt ragasztott. Halála után özvegye Kakas Istvánhoz ment feleségül; az új tulajdonos 1590–1592 között tovább bővíttette a házat. Kakas István alakíttatta ki a zodiákus-termet, amelyet a tizenkét állatöv jelvényei díszítettek. Szintén ő helyeztette el a napórát is. Az 1890-es években az épület és a szomszédos Bogner-ház helyén felépült a jelenleg is látható négyemeletes épületet, az udvari szárny azonban megmaradt. A faragott feliratos kövek részben a Történelmi Múzeum kőtárába kerültek, részben a jelenlegi épületben beépítve láthatók. Az 1994-es átépítés során lebetonozták a zodiákus-terem boltíveit és faragásait.
- A Pataki–Teleki-ház (34. szám) négyszintes tömbje 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején emeletráépítéssel nyerte mai állapotát. A földszinten félköríves kagylódíszes ablakzáródások, míg az emeleten kétszintes háromszögű szemöldökpárkányok láthatók. A Deák Ferenc utcai (egykori Közép utca, ma Eroilor) emeleti balkon feletti Bem-emléktábla emlékeztet arra, hogy a hadvezér 1848 karácsonyán itt szállt meg. Az épületet 1790-ben építették, s valószínű, hogy 1806-ban módosították, ami 1898-ban is és az 1950–60-as emeletráépítéskor megismétlődött. Az arányvesztés elvette az épület műemlék jellegét.
## Képgaléria
A felvételek a Szent Mihály-templom tornyából készültek. |
74,837 | Ludwig von Welden | 26,767,402 | null | [
"1780-ban született személyek",
"1853-ban elhunyt személyek",
"Ausztriai politikusok",
"Az 1848–49-es szabadságharc császárhű katonái",
"Az Aranygyapjas rend lovagjai",
"Az Osztrák Császári Vaskorona-rend lovagjai",
"Hartmann család",
"Osztrák botanikusok",
"Osztrák hadvezérek",
"Poliglottok",
"Záraiak"
] | Báró Ludwig von Welden (németül Franz Ludwig Freiherr von Welden) (Laupheim, Württemberg, 1780. június 16. – Graz, 1853. augusztus 7.) császári-királyi táborszernagy (k.k. Feldzeugmeister), utásztiszt, szállásmester, aki szabadidejében botanikával is komolyan foglalkozott.
A Katonai Országleíró Iroda igazgatója, 1848 és 1851 között Bécs polgári és katonai kormányzója, a 20. gyalogezred tulajdonosa. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcot leverő, kiemelkedő osztrák tábornok, 1849. április 12. és május 30. között az Itálián kívüli császári seregek főparancsnoka. Jelentős szerepet játszott az orosz intervenciós seregek Magyarországra történő behívásában. A hadsereghez kapcsolódó újításokat is végzett, főleg az utászi és szállásmesteri területet érintően. Számos kitüntetést érdemelt ki, így a Katonai Mária Terézia-rend tagja, a Lipót-rend lovagja, a Katonai Konstantin, a Szent Móric és a Lázár-rend tiszti keresztjének birtokosa volt.
Művelt, több nyelvet beszélő osztrák császári tisztként a hadsereg meghatározó személyisége volt 1801-től 1851-ig. Kiválóan beszélt anyanyelvén kívül angolul, olaszul és latinul, de kisebb segítséggel értette a magyart is. Mint szenvedélyes botanikus, az első években, amikor Zárában tartózkodott tanulmányozta majdnem egész Dalmácia (horvátországi régió) és Montenegró növényrendszertanát. Felfedezett néhány új növényfajt is, és sokat írt német folyóiratoknak botanikai kutatásairól, valamint a parkokról, az angol tájképi kertekről. Nevéhez köthető a gráci Schlossberg parkjának létrehozása.
## Életpályája
### Családja
1780\. június 16-án született a Hartmann család Welden ágában. Édesapja, id. báró Ludwig Welden von Hartmann (1760–1820), anyja ismeretlen. Testvérei nem voltak. Két gyermeke volt, egyik Eduard van der Nüll osztrák építész, feltételezhetően örökbe fogadott fia és Anna Welden von Hartmann, aki saját gyermeke volt.
### Katonai pályafutásának kezdete
1798-ban fejezte be tanulmányait a berlini katonai akadémián. 1799-ben kezdte katonai pályafutását a Württembergi Királyság hadserege hadnagyaként (Leutnant). Rövidesen főhadnagynak (Oberleutnant) nevezték ki. Még ebben az évben megsebesült a philippsburgi ütközetben, majd 1800. október 3-án a feuchti összecsapásban is. 1801-ben lépett császári szolgálatba a 4. gyalogezred hadnagyaként. A rend és fegyelem híve volt. A rosszabb magatartású magyar katonákkal mindig közölte akcentusával: „Nem muszáj katona lenni ebben a dicsőséges osztrák hadseregben!” Ezért katonái nem kedvelték őt, viszont az egész osztrák hadseregben a 4. gyalogezred volt a legtisztább és a legfegyelmezettebb. Rövidesen a vezérkarhoz került, és térképészeti munkákban vett részt.
1804-ben Nyugat-Galícia feltérképezésében vett részt Franz von Schlikkel és Anton Vogellel. Még ebben az évben lett al-, majd százados (Hauptmann). Az 1805-ös austerlitzi hadjáratban Steyr városánál ismét megsebesült, amikor 46 huszárral és két löveggel átvágta magát az ellenségen. 1808-tól Károly főherceg alatt szolgált. 1809-ben Regensburgnál a franciák elfogták, de az ellenség esetlensége miatt, francia tüzérnek öltözve még aznap megszökött. Szökése után a francia táborba kiabálta vissza németül: „Jaj, ez a nép! Az esetlenség példaképei! Idióták!” Az asperni csatában tanúsított vitézségéért őrnaggyá (Major) léptették elő, és megkapta a frissen alapított Osztrák Császári Lipót-rend lovagkeresztjét. 1810-ben belépett az utászkarba, ahol nagy sikereket ért el. 1811-től utásztiszt (Pionier Offizier).
### 1813–1843 között
1813-ban már alezredes (Oberstleutnant) volt az itáliai hadszíntéren. Gyakran diplomáciai feladatokat is ellátott. 1815-ben, szintén az itáliai fronton harcolva kulcsszerepet játszott a lesrousses-i és fosilles-i francia állások elfoglalásában. E tettéért kapta meg a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. Ezek után dandárparancsnok lett Zárában. A város neki köszönheti egyik gimnáziumát és a Helena Madijevka-parkot, amely 1829-re készült el teljesen.
1816-ban ezredessé (Oberst) és az utászkar dandárparancsnokává (Pioniere Brigadekommandeur) léptették elő. Kiérdemelte, hogy segédtisztet kapjon (az akkor 18 éves Johann Kempka hadnagyot). 1821 és 1823 között a piemonti forradalom leverésére küldött császári hadsereg vezérkari főnöke volt. Az 1823-as év végén szállásmesternek nevezték ki ezredesi rangban. (Oberst des k. k. General -Quartiermeister- Stabes). 1828-ban lett vezérőrnagy (Generalmajor) és a Katonai Országleíró Iroda igazgatója. Ugyanebben az évben vette feleségül Therese von Soppranza bárónőt, aki már 1831-ben elhunyt. 1832-től hat évig képviselte Ausztriát Frankfurt am Mainban a Német Szövetség katonai központi bizottságában. 1833. április 8-án kötött házasságot Marie von Aretin bárónővel, akinek tőle Anna lánya született, 1834. május 15-én. 1836-ban altábornaggyá (Feldmarschalleutnant) léptették elő. Marie 1837 januárjában meghűlt, és 25 évesen elhunyt. Welden 1838-ban Grazban lett hadosztályparancsnok (Divisionskommandeur). 1843 januárjában kapott parancsot Metternich kancellártól, hogy kevesebb mint egy hónap alatt szervezzen egy nagyjából 10 000 fős hadsereget, és verje le vele a Tirol-Vorarlberg tartományban kitört felkeléseket. Itt is segítette beosztottja és legkedvesebb barátja, Kempka hadnagy. Welden bár kissé késlekedve, de minden parancsot kifogástalanul teljesített, amiért Metternich a Katonai Mária Terézia-rend parancsnoki keresztjével tüntette ki, és kinevezte Tirol katonai kormányzójává.
### Itáliában
1845-ben megkapta a 22. gyalogezred tulajdonjogát. 1848 tavaszán Tirolt védte a lombardiai felkelőkkel és az őket támogató piemonti-szárd csapatokkal szemben. Ugyanezen év nyarán megbízták, hogy szervezzen tartalék hadtestet Joseph Wenzel Radetzky itáliai hadseregének támogatására. Legjelentősebb tettéért, Treviso június 14-i elfoglalásáért megkapta a Vaskorona-rend III. osztályát és a 20. gyalogezred tulajdonjogát.
### A bécsi forradalom után
Az 1848. október 6-i bécsi forradalom leverése után Johann von Wessenberg miniszterelnök Latour halála miatt őt nevezte ki Ausztria ideiglenes hadügyminiszterévé (Kriegsminister). Wessenberg leváltása után Felix zu Schwarzenberg lett a miniszterelnök, aki Csehországból Bécsbe rendelte Franz von Cordont, hogy ő legyen a hadügyminiszter. Cordon novemberben már elfoglalta a posztját, de Schwarzenberg nem akarta visszaengedni Tirolba Weldent, ezért november 1-jén kinevezte katonai titkos tanácsosnak, táborszernagyi (Feldzeugmeister) rendfokozattal, továbbá Bécs polgári és katonai kormányzójává. A tisztséggel újabb kitüntetés, a Katonai Mária Terézia-rend nagykeresztje és csillagja is járt. A kormányzó tisztségéből ered akkori, keménykezűségére utaló gúnyneve, a „Bécs réme”. A katonákkal rendkívül szigorúan bánt, de a polgárok javaslatait és kéréseit is meghallgatta, igyekezett teljesíteni őket, s Bécset felvirágoztatni. Másik gúnyneve „a sötétség barátja” volt.
Weldent nagyon jó viszony fűzte az új miniszterelnökhöz, Schwarzenberghez és Radetzky tábornagyhoz.
### A komáromi ostromkísérletek
Bécs katonai parancsnokaként Welden táborszernagy 1849 februárjában mindinkább beleavatkozott az osztrák hadvezetésbe. Windisch-Grätztől függetlenül intézkedett, és különösen Komárom ostromával elégedetlenkedett. Az ostrommal megbízott Simunich altábornagynak levelet küldött, hogy március 31-re indítson általános támadást az erőd ellen. Simunich Welden utasításai szerint készítette elő a teljes bekerítést és szoros cernírozást (ostromzár alá vétel). Welden személyesen jelent meg a helyszínen, hogy vezesse az ostromot, de jelentős sikereket nem ért el. Schwarzenberg javasolta a frissen megkoronázott Ferenc Józsefnek, hogy Weldent tüntesse ki ezüst katonai érdemkereszttel, amit március 25-én meg is kapott.
Welden nem akart felhagyni Komárom ostromával. Április elsején érkeztek meg ostromlövegei: 12 nehéz és 2 hatvanfontos ágyú, amiket Nemes-Örssel szemben állítottak fel. Az ágyúkhoz 200 mázsa muníciót hoztak. Welden rakétákkal proklamációkat lövetett az erődbe, és ezekben 12 órás határidővel bocsánatot hirdetett a visszatérő katonáknak.
„Ezen idő elmúltával” – fenyegetőzött Welden a proklamációban – „Komárom végpusztulását folytatom mindaddig, míg csak egy derék katonám, s ágyúimnak való lőszerem maradand.”
Komárom alól elvonult, mert a magyarok sokkal jobban védekeztek, mint ahogy ő támadt. A bosszús Welden ezek után megtiltotta Simunichnak, hogy magyar parlamentert fogadjon, és ha fehér zászlót tűznek ki, ezt ne vegye figyelembe, hanem lője össze a várat. A kudarcos ostrom után azt írja Welden Windisch-Grätznek, hogy kedvező eredményeket annál inkább remélhetnek, mert csapataik a becsület és jog harcát olyan gazemberek ellen vívják, akik csak életük megtartásáért küzdenek.
Welden komáromi kísérlete után Olmützbe sietett a császárnak jelentést tenni. Már ekkor elhatározták, hogy ha néhány nap alatt Komáromot, vagy legalább a dunai hídfőt be nem veszik, a cernírozást beszüntetik és csak egy kis megfigyelő hadosztályt hagynak hátra, a többi erőt pedig a fősereghez küldik. Welden ezért Simunichot felszólította, hogy kettőzött erővel siessen az ostrommal. Utóbbi folyvást lövette a várost, a várat, a hadi szigetet. A dunai hídfőn mindennek dacára jelentős kárt nem vett észre, és ezért elhatározta, hogy a 8-as sáncnál lévő összes nehéz ágyút (24-et), valamint még a Bécsből várt 6 db 18 fontos ágyút és 6 db 60 fontos mozsarat a hídfőre irányítja. Simunich Újszőnyre megközelítő árkokat is ásatott, hogy ott egy mozsárüteget helyeztessen el. Április 13-án az új ütegek még nem működtek, mert nem érkezett meg hozzájuk a lőpor. Welden táborszernagy Emanuel Zitta tábornokot küldte Komárom alá az erőteljesebb támadás végett. Április 14-én végre megérkezett a lőpor és Zitta vezetése alatt lőni kezdett az összes nehéz üteg. A dunai hídfőt Zitta 5000 főnyi sereggel akarta megrohanni, akiket személyenként fél liter borral és fél font hússal bátorított fel.
## Főparancsnokként
### Kinevezése
Április 15-én, hajnali két órakor érkezett futár Pozsonyba, Weldenhez. Bécsből hozott levelet Schwarzenberg miniszterelnöktől, aki Ferenc József engedélyével leváltotta Windisch-Grätzet és Weldent nevezte ki az Itálián kívüli császári hadsereg főparancsnokává. Welden először nem akarta elvállalni a tisztséget, de amikor megtudta, hogy Bécs veszélyben forog, rögtön ráállt. Azonnal Bicskére utazott Windisch-Grätz főparancsnoki irodájába. Mire odaért, az előző parancsnoknak hűlt helyét találta, de nem bánta, hiszen azonnal beköltözhetett.
### Simunich és Windisch-Grätz haditerve
Amikor Simunich megtudta az új fejleményeket, ott akarta hagyni Komáromot, és a Garam melletti osztrák erők parancsnokságát szerette volna átvenni, az új osztrák vezér azonban Wohlgemuth altábornagyra bízta a Garam-vonal védelmét. A Garam melletti osztrák hadosztályt még április 5-én kezdte Welden szervezni; gyülekezőhelye Surány, Komjáti és Érsekújvár volt. A csapatokat Wohlgemuth altábornagy megérkeztéig Anton Herzinger tábornok parancsnoksága alá helyezte. Az új hadosztály működési területéül a Komárom, Esztergom, Ipolyság, Selmecbánya közötti országrészt jelölte ki, hogy onnan fedezze Komárom ostromát. Windisch-Grätz, aki ezt a hadosztályt egyesíteni akarta Veigl tábornok és Ramberg tábornok hadosztályaival, arra kérte Weldent, hogy indítsa ezeket a csapatokat Simunichhoz. A három hadosztályból egyesített erős hadtesttel kívánta megtisztítani a felső megyéket az ellenségtől, a túlerővel lehatolva a felső Tiszáig, mihelyt a Galíciából berendelt Vogel hadteste Kassáig jut. Ez volt Windisch-Grätz haditerve, aminek végrehajtására leváltása miatt nem került sor.
### A nagysallói csata
Windisch-Grätz, az eltávolított hadseregparancsnok április 15-én, a Komáromot ostromló osztrák sereg főhadiszállásán keresztül, igen lassan utazott Bécsbe. Welden, miután berendezkedett új főhadiszállásán, Bicskén, ugyancsak Bécsbe indult, méghozzá kora ellenére olyan gyorsan, hogy Windisch-Grätzet beérve már aznap délelőtt azzal biztatta Schwarzenberget, hogy a hadi helyzeten hamarosan javít. Három akciót kezdett. Északon három oszlopban betört Vogel hadtestével, a Garam mögött Wohlgemuth új hadtestével támadást kezdett, és forszírozta Komárom dunai hídfőjének ostromát. Welden már április 15-én utasította Wohlgemuthot, hogy a hadsereg bátorítása miatt okvetlenül támadjon. Wohlgemuth másnap reggel átvette Kéménden az új hadtest parancsnokságát. Az ellenségről azt hitte, hogy Léváról a bányavárosok felé fog fordulni. Már délután három órakor jelentette Weldennek, hogy a 15–18 000 fős magyar sereg Ó-és Újbarsnál át akar kelni a Garamon, hogy Komárom ellen forduljon, ezért Wohlgemuth elhatározta, hogy a Garam és a Nyitra között elébe megy. Este 11 órakor Görgei seregét már 24 000-re becsülte (elit csapatok 48 ágyúval), és céljának Komárom felmentését tartotta.
Welden a következő technikát javasolta: Abban az esetben, ha Görgei Artúr átkel a Garamon, Wohlgemuth Érsekújvárra siet, hogy megelőzze, ha nem kelne át a Garamon, úgy a Nyitra mentében elébe megy. Éjjel, 12 órakor Wohlgemuth Welden beleegyezését kérte, hogy Érsekújvár irányában az ellenséget megtámadhassa, amire Welden a lehető leggyorsabban Felix Jablonowski tábornoknak elküldte a parancsot, ugyanis még nem tudta, hogy Wohlgemuth megérkezett. Welden ebben a parancsában arról panaszkodott, hogy bár öt napja, hogy átvette a hadsereg-főparancsnokságot, egyetlen megbízható jelentést sem kapott az Ipoly völgyében mondott kísérteties Görgeinek és „hordáinak” erejéről és állásáról.
Míg Wohlgemuth Érsekújvárra visszavonulva abban bízott, hogy a magyarok is pihennek, rendbe akarta szedni seregét, de Welden rögtöni támadást parancsolt. Wohlgemuth, aki 16-án egy, az ellenségre mérendő döntő csapásról írt Weldennek, 17-én Kéméndnél és Kálnánál a hidakat leromboltatta, és mindenképpen támadni akart. Jellasics horvát bán azonban a támadást ellenezte, és a kéméndi koncentrált állást tartotta fontosnak. Wohlgemuth nem várta be Von Welden válaszát, hanem mihelyt arról értesült, hogy a magyar sereg átkelt a Garamon, elhatározta, hogy 18-án öt hadosztállyal elébe megy, és megtámadja, míg Veigl hadosztályát a Kéménd és Esztergom közötti Garam-rész őrizetével bízta meg. Wohlgemuth e jelentést keresztezte Weldennek két parancsa, mely a támadás rögtöni végrehajtására utasítja és arra, hogy a magyar sereget mindenáron vissza kell vetni, míg a fősereg mindkét parton Vác és Szentendre felé vonul. Az esetleges visszavonulási utat nem Esztergom, hanem a Vág felé szabta meg. Wohlgemuth 18-án délben indult el Kéméndről Málasra és Csekére. Welden ugyanaznap délután érkezett Kéméndre, és egy református lelkipásztor lakásán rendezkedett be. Átlátván a helyzetet azt írta Wohlgemuthnak, hogy a magyar sereget támadja meg esetleg akkor is, ha az a Nyitrához ért. A főparancsnok, aki még két nappal ezelőtt „Görgei kísértetről” és hordákról beszélt, 19-én reggel lelkére kötötte Wohlgemuthnak, hogy el ne felejtse, miszerint az ellenség erős. „Egy olyan ellenség áll előttünk, mely gyorsan manőverez, vitézül harcol, azonban egyszer verve sem egyesülni, sem pozíciót foglalni nem képes.”
Ez a buzdítás azonban mit sem használt. Nagysallón a magyar hadsereg készleteit elhelyezte. Wohlgemuth április 19-én reggel a Strastil-dandárt küldte Nagysalló megszállására. A többi hadosztály Nagymálasról rögtön utánaindult, hasonlóképpen Herzinger hadosztálya Csekéről. Welden e szavakkal búcsúzott a lelkésztől reggeli után: „Na, páter (sic!), ma fogsz látni magyart futni.” Ezután a táborszernagy felült a lovára, és kíséretével együtt elvágtatott. Nagysalló mögött egy dombon veretett magának sátrat, amelyben Wohlgemuthal tanácskozott. Köztudott volt az osztrák udvarban, hogy Welden szerette az ünnepélyes külsőségeket, ezért az ütközetet is úgy rendezte meg, mint egy opera előadást szokták. Először a zenekart szólaltatta meg. Az egész tiszti kar és az összes katona elénekelte a „Gott erhalte” kezdetű himnuszt. Welden Istenhez fohászkodott a császár nevében, de Isten nem hallgatta meg, mivel Weldent szörnyű köhögési roham fogta el és haladéktalanul Esztergomba szállították. (Ekkor már 69 éves volt.) Von Welden kíséretével áthaladt Kéménden is, ahol a lelkipásztor szerencséjére megkérdezhette tőle, hogy mikor láthat már magyart futni.
Klapka Alsópélről Nagysalló ellen indult, és Damjanich hadtestével együtt egy óra lefolyása alatt bevették a falut. A környező magaslatokra visszavonult ellenséget Klapka, Damjanich és a Dipod-Bobics dandárokat vezető Guyon Richárd, valamint a Garamon a harc végén átkelt Pöltenberg teljesen szétverte. Hanyatt-homlok futott a megvert császári sereg Érsekújvár és Párkány felé. Wohlgemuth a vereség okát a Herzinger-dandár lekésésének, a magyar sereg gyorsabb kifejlésének, tüzérsége túlerejének tulajdonította, azonkívül annak, hogy az osztrák ütegek munícióját ellődözték, és a faluból kihátráltakat nem lehetett többé rohamra vezetni.
A csata 10-től 14 óráig tartott, az üldözés alatti visszavonulás du. 5 óráig. Este 11 órakor futott be Perbetére Wohlgemuth altábornagy, aki itt fogalmazta meg relációját a csatáról. Serege szétzüllve, szétszórva, fáradtan és demoralizáltan futott előtte és mögötte. Nem használtak az Esztergomban türelmetlenkedő Welden tanácsai, aki már jobban volt, és a csata napján délután 3 órakor azt írja mit sem sejtve a már Perbetére menekülő altábornagyának, hogy ne lövöldöztessen sokat, hanem használja a szuronyt, mert fogytán van a muníció. A magyar hadtestek jelentései a magyar honvédek hősies és halált megvető magatartásáról számoltak be.
### Komárom ostroma
Zitta tábornok, a műszaki vezető rendszeres ostromlást akart rendezni, ehhez azonban már sem idő, sem csapat nem volt. Simunich április 20-án elkészült a vár körüli első parallelével, de ütegeket nem mertek abba belehelyezni, mert a magyar hadsereg közeledéséről megbízható híreket vártak. Aznap kapta meg Simunich Weldentől a megbízható híreket, melyekhez még azt a parancsot is fűzte, hogy Komárom alól az összes tüzérségi anyagot rögtön szállítsák Győrbe, mert Komáromot nem ostromolhatják tovább és Pest-Buda sem tartható. A komáromi anyag elszállítását Csorich és Colloredo-Mannsfeld fedezte Esztergomban, míg a Csallóközben Wohlgemuth erősítette az ottani haderőt. A hadműveletek főcélja ezután Pozsony és Bécs védelme. Welden 18-án, tehát a főparancsnokság átvételének hatodik napján látta, hogy a bajokon csak külső beavatkozás, vagy csoda segíthet.
Von Welden a csata után, 19-én azonnal Pozsonyba utazott, hogy részt vegyen egy kongresszuson, amelyen az orosz beavatkozás szükségességét vitatták meg. Minden jelentős parancsnok, összesen 36 fő volt jelen, négyen a beavatkozás ellen szavaztak. Köztük volt Welden és Radetzky is, bár mind a ketten beismerték, hogy a beavatkozás nélkül a harcok akár még egy évig is eltarthatnak. Von Welden ezután rögtön Budára utazott.
### Welden levele Schwarzenbergnek
Az osztrák hadsereg szorult helyzetét a következőképpen jellemezte Welden Schwarzenbergnek:
„Miután a magyarországi hadseregnek parancsnokságát csak a legnagyobb ellenkezés után átvettem, habár helyzetem felől csalóka képet magamnak nem alkottam, mégsem gondolhattam, hogy ez annyira teljesen el legyen rontva. Excellenciád ugyan azt vélte, hogy egy erős alkat, egy darabka név elegendő lesz ahhoz, hogy az egészet ismét kerékvágásba terelje; ahhoz ellenben idő is kell, ezt az ellenség nem adta nekem.”
„Alighogy megérkeztem, máris, anélkül, hogy a saját és az ellenség erejéről és helyzetéről tájékozva lettem volna, minden oldal felé kellett támadnom, hogy valamiben is tisztába jöhessek, minthogy a sereg is ezt vágyva kívánta. A tegnap ülésezett kongresszus arra a döntésre jutott, hogy haladéktalanul szükség az orosz intervenciós seregek beavatkozása.”
„Kérem ezt Őfelségének előadni: kedélyemet a bánat széttépdeste, mert nem állt hatalmamban a körülményeket másképp irányítani. Minthogy az ellenség feltartóztathatatlanul Komárom és Esztergom felé is előrenyomult, Komáromban biztosított átjárója lévén, így Budának és Pestnek minden oldalról való körülzárását idézném elő, ha ezt a frontot továbbra is tartani akarnám. Ezért annál is inkább a Rába mögé való visszavonulásra kell törekednem, mert csak így tudnék Wohlgemuth altábornagynak a Vág mögé visszavonult hadtestével egyesülni és tudnám főpontomat, Bécset fedezni. Minden esetre ijesztő visszavonulás ez, melyet talán 8 nappal a váci veszteség után el lehetett volna kerülni. Most már elkerülhetetlen. 5000 főnyi beteget és sebesültet adunk át és nagyon is sok anyagot, melyet Komárom alól nem fog lehetni elvinni.”
„A Monarchia üdve most az oroszoknak Krakkó felőli gyors bevonulásától függ, mert nem tudom, hogy milyen belső erő tudná még megmenteni. A hadtest, mely Galíciából Magyarországba nyomul, véleményem szerint most Olmütz irányba vonassék.” „Mint a mellékelt jelentés mutatja, Wohlgemuth altábornagynak nincsen muníciója, melyet csak Pozsonyból lehetne neki küldeni, minthogy minden összeköttetésem vele megszakadt. Utasítást kapott, hogy a Vág mögött tartsa magát addig, míg a fősereggel a Rába mögé érkezem.”
### A levél következményei
A válság nehéz óráiban Schwarzenberg szívós állhatatossággal megmaradt kormányelve mellett, hogy a rebellisekkel szóba nem áll. Welden április 20-án Hentzivel, a budai vár főparancsnokával megegyezett, hogy a fővárost kiürítik, minthogy ennek tartása megbénítja az operációkat és sok erőt abszorbeál. Welden továbbá megegyezett Jellasiccsal, hogy a bán 15 zászlóaljjal és 26 eszkadronnal (lovas századdal) délre vonul, ahol Szeged ellen fog déli irányból, mint „Südarmee” operálni. Csorich, Schlik és Wohlgemuth hadtestei pedig egy olyan hátsó pozícióban gyülekeznek, melyben Bécset fedezzék és egy kedvező pillanatban ismét offenzívába mehessenek át. Welden mindezt tudatta Schwarzenberg miniszterelnökkel, akinek természetesen azt fejtegette, hogy Buda és Pest nem hadi pontok és hogy a császári csapatok harcképtelenek, demoralizáltak. Welden különben gyenge célzást tett a főváros átadására vonatkozó esetleges konvencióra, melyet vagy a magyar kormánnyal vagy a magyar hadsereggel kötne. Ez a célzás így hangzik: „Óhajtom, hogy a két város kiürítése egy bizonyos konvenció alapján történhessék, mely azonban az insurgenseknek ezen terror-kormányával aligha fog létrejönni.”
Schwarzenberg előtt csakis így lehetett emlegetni a magyarokat, különben Weldent árulónak nevezte volna és elképzelhető, hogy maradék éveit börtönben tölti. Ám Welden értett Schwarzenberg „hóbortjaihoz” és csakis megfelelő hangvétellel próbálta menteni a magyarok helyzetét. Schwarzenberg azonban, amint ez egy zsarnokhoz illik felháborodottan utasította vissza ezt az ötletet. Azt írta a minisztertanács nevében, hogy legalább Budát meg kell tartani, mert a főváros elvesztése mindenütt rossz hatást keltene és a forradalmi kormány mindjárt visszaköltöznék. Továbbá: „a rebellis kormánnyal tárgyalásba bocsátkozni nem kell, a városi magistrátussal, vagy egy másik helyi hatósággal lehetne megegyezést létesíteni, melynek betartásáért felelőssé lehetne tenni.”
E parancs következtében Welden Hentzire bízta Budavár védelmét és nem tárgyalt a magyar kormánnyal. A budai várban körülbelül 5000 katona és 92 löveg maradt.
### Az osztrák hadsereg bomladozása
Még ugyanaznap Welden táborszernagy Cordon hadügyminiszternek hosszabb leiratában jellemezte az osztrák főhadiszálláson talált állapotokat, valamint az egész hadsereg bomladozását.
„Ami a csapatokat illeti,” – írja – „melyeknek java részét láttam, mindenesetre bátorsággal és elszántsággal rendelkezhetnek, azonban nagyon elhanyagolt külsejűek. Egy félévi téli hadjárat részben fel is bomlasztotta őket. A harcban is megmutatkozik, hogy a régi osztrákok jóval a honvédek mögött állnak. A tisztek és a parancsnokok kevés gondot fordítottak a legénységre. Orvosuk alig van, pedig közel 10 000 beteg és sebesült fekszik a kórházakban. Irkáló csőcseléket rettenetes aktahalmazok között eleget találtam és az élelmezés, ámbár mértéktelen összegekbe kerül, ritkán található ott, ahol szükséges. A katonai irodákban permanens szolgálatról fogalmuk sincsen.”
Welden kijelentette Cordonnak, hogy rend nélkül nem tudja a hadsereget megbízhatóan vezetni, és 24 óra alatt a bajokon nem segíthet, mert egy tevékeny és mozgékony ellenséggel áll szemben. Helyzete amúgy sem strategikus, mert túlerővel körülvéve minden fontos támaszpont az ellenségé, akinek nincs szüksége raktárakra, kémekre, aki nem keres bázist operációi részére, mert mindent mindenütt talál, Welden pedig semmit és sehol. Ezért kell visszavonulnia a bomladozó sereggel, melynek létszáma ugyan 74 192, de melyből alig 45 000 áll az ellenség előtt, 10 086 beteg, 11 086 távollevő. A többi mint önkéntes, a kórházakban és szétszórva, szerte barangolva, fel nem szerelve, szolgálattevők, akik fizetést kapnak, de semmit nem dolgoznak. Budán, a főhadiszálláson, a volontairek, galopinek, adjutánsok egész seregét találta és az egész üzem szét volt szórva és körülményes a sok felesleges személyzet miatt. Welden elhatározta, hogy mindenkit bevonultat csapattestéhez, és rendet teremt. Úgy látszik a császári seregben mindenki igyekezett megszabadulni a harctéri szolgálat alól. Helyzete kétségbeejtő volt.
### Az orosz intervenció
Schwarzenberg előzőleg a minisztertanács nevében Weldent felszólította, hogy az orosz intervenció kérdésében terjessze elő hivatalos véleményét, mielőtt az utolsó lépést a kormány megtenné. „E lépések politikai következményei olyan jelentéktelenek” – közli Schwarzenberg – „államunk belviszonyaira, valamint a többi európai államhoz való helyzetére olyan döntő behatást fog gyakorolni, hogy a minisztertanács mielőtt e lépést Őfelsége nevében megtenné, egészen meg akar győződni afelől, hogy az elkerülhetetlenül szükséges-e, hogy a monarchia üdve elháríthatatlanul megköveteli-e. A bevezető intézkedések az orosz segítségnek elnyerése végett megtétettek ugyan, a minisztertanács azonban Excellenciád véleményét várja, hogy végleges elhatározást meghozza.”
Nagy és nehéz kő esett le Von Welden szívéről e levél olvastakor. Sietve válaszolt a kongresszusi tanács döntésének képviseletében, hogy az oroszok minél előbb jöjjenek, mert a Monarchia sorsa kétségbeejtő.
### Budavár kiürítése
Április 22-én kitűzték Welden hirdetményeit a pest-budai házak falára, miszerint: „Ha a császári hadak békés és rendes kivonulása Budapestről háboríttatik, kénytelen leszek a virágzó Pestet és a Lánchidat elpusztítani.” Heinrich Hentzinek, a budai vár parancsnokának igencsak megtetszett a fenyegetés és tudatta Weldennel, hogy a vár raktárában több mint 10 akna van, ezek felhasználásával megoldható a pusztítás. Welden viszont szörnyülködve mondott nemet a robbantásra és megfogalmazta, hogy a röpiratokon lévő szöveg csakis fenyegetés, megvalósítására semmi képen nem kerülhet sor. Röviden: Von Welden a lehető leghatározottabban megtiltotta a „szörnyű cselekedetet”.
Az osztrák hadsereg 23-án indult el a nyugati határ felé, pontosabban a Wiener Waldba (Bécsi Erdő). Welden azt az utasítást küldte Schwarzenbergnek, hogy ha az oroszok elindulnak, őket is irányítsák a bécsi erdőbe. A fáradt és demoralizált sereg nagyon lassan haladt előre. Welden kétségbeesve a kudarcok felett, a hosszú visszavonulás közepette nem válaszolt az osztrák minisztérium leveleire, és ezek a gőgös császáriak méltóságukon alul is tartották, hogy a rebellisnek választ küldjenek. Welden estére meggondolta magát és valósággal siránkozott Schwarzenbergnek a „hordák” okozta szomorú állapota miatt. Útközben a Wiener Wald fenyves tájai felé írta a levelét Welden, aki csak Bécs miatt aggódott. Bevallotta, hogy a nyolc nap alatt, amióta a főparancsnokságot átvette, többet vesztettek, mint amennyit hat hónap alatt nyertek. A főhadiszálláson nem volt operációs terv, úgy bántak a sereggel, mint holmi kis különítménnyel. Ezt tudta, de a parancsnokságot át kellett vennie.
„A legszomorúbb most jön” – írta. – „A hadsereg ebben az állapotában egyáltalában nem harcképes. Sokat követeltek tőle és keveset gondoskodtak róla, az élelemhiány máris érezhető. Ha követelik, ezzel a sereggel ugyan az utolsó kísérletet is tehetem, azonban kérem meggondolni, hogy ez az egyetlen sereg, mely e pillanatban még létezik. Áldani fogom az órát, amelyben más beosztást kapnék, ha az a szolgálattól való elbocsátásom is lenne, mert végtelen erkölcsi erő szükségeltetik azt elviselni, amin ezen nyolc nap alatt keresztülmentem és mégsem törtem le.”
Welden ekkor már bukott ember volt. Schwarzenberg már kereste a megfelelő utódot, bár 24-i válaszában biztosította Weldent a minisztertanács bizalmáról, és megnyugtatta, hogy a helyzet megoldásához idő kell, és hogy Bécsben elismerik a nagy nehézségeket. Weldent ez az új bizakodás nyugtalanította, nehogy újabb csalódások okozta szemrehányások érjék. Másnap Schwarzenberget felvilágosította, hogy a kifejezett bizalom ugyan boldoggá tenné, ha az előtte lévő feladat az emberi erőt felül nem múlná.
„Annak a gondolata, hogy bennem csalódtak, irtózatos, és arra kérem alázattal Excellenciádat, hogy reményekkel vagy miegyébbel meg ne tévesztesse magát. Én magamnak sincsen már egyéb reményem, mint romok alatt eltemetve lenni.” A kivezető útnak a reményéről is letett Welden.
### Wohlgemuth helyzete
Míg Görgei csapatai építeni kezdtél Komáromnál a jobb partra vezető hidat, hogy előkészítsék az ostromot, addig Wohlgemuth szétvert serege időt nyert és lélegzethez jutott a Vág mögött. Welden abban a hiszemben, hogy Wohlgemuth Pozsonyba vonult vissza és elhagyta a Vág vonalát, elrendelte, hogy Simunich szállítson minden ostromszert Sopronba, ő maga pedig hadseregének többi részét Mosonnál vonja össze. Wohlgemuth azonban 11 000 emberével Vágsellyénél foglalt állást, a Csallóközben lévő hadosztályt pedig Veigl dandárával 8000 főnyire erősítette. Számított rá, hogy demoralizált, fáradt, lerongyolt seregét a magyarok csakhamar ismét kiverik az állásából, és ha Pozsonytól is vissza kell vonulnia, végleg elszakítják a főseregtől.
### Az orosz intervenció elmaradása
Április 24-én az oroszoknak seregrészei, amelyeket az intervenció céljára szántak, az orosz–galíciai határ közelében már készen álltak. Schwarzenberg értesítette Weldent, hogy Péterváron az orosz csapatok bevonulására vonatkozó lépéseket megtették, a hivatalos választ nyolc nap múlva várhatja. Paszkevics herceget az interveniáló orosz seregfőparancsnokát Fjodor Berg orosz tábornok, a cár küldöttje, Bécsből értesítette e lépésről. Tekintetes orosz erők álltak Krakkó felett és a bukovinai határon. Welden azonban nem képzelte, hogy az orosz bevonulást hosszadalmas diplomáciai tárgyalások előzik meg. Cordon hadügyminiszternek leírta a Wohlgemuth sereg vigasztalhatatlan állapotát és arra kérte, hogy minél hamarabb vonultassa be az oroszokat. Hasonlóképpen Galícia parancsnokát, Wilhelm Hammerstein-Equord bárót is rá akarta bírni, hogy orosz ezredet indítson Jablonkán át a Vág völgyébe.
Welden táborszernagy a visszavonulás közepette hatalmas hadseregével 25-ikén délután még Tatán állomásozott, majd 27-én már Sopron közelében volt.
### Komárom osztrák ostromának befejezése, a magyar támadás
A komáromi ostromütegek elszállítása nagyon lassan haladt. Simunichnak kevés hajó állt rendelkezésére és így a Komárom előtt lévő tüzérségi anyag elszállítása lassan haladt. Ezalatt Sossai dandárát a Csallóközben Lenkey tábornok visszavetette egészen Nyarasdra, miközben a császáriak nehéz veszteségeket szenvedtek, sietve retirálván. Welden Simunichot személyes felelősség mellett utasította, hogy várja be Komárom előtt Schlik hadtestét, mely valószínűleg 25-én érkezik Nagyigmándra. Simunich helyzete igen kényelmetlenné kezdett válni a magyar hídépítés láttára. Sok ágyút nem tudott elvinni, nem volt előfogat, a lakosság nem adott lovakat, de kenyeret és húst sem. A cernírozó csapatok a nagy ostromleszerelési munkában elfáradtak. Erre Welden megparancsolta, hogy az el nem szállított ágyúkat vesse Simunich megjelölt helyeken a Dunába, ami meg is történt.
Április 26-ára virradó éjjel Görgey átvezette a seregét a Duna jobb partjára és megkezdődött Komárom felmentése. A monostori ütegállásos helyét Simunich kiürítette, míg Schliknek a harctéren írt jelentése szerint Simunich a hegyet visszavette és azután ismét elhagyta, mert bekerítő mozdulat fenyegette. Simunich hadteste aznap Győrbe vonult vissza, mert Csorich és Colloredo-Mannsfeld váltotta föl és csak a megkezdett csata, valamint Schlik erélyes közbelépése tartotta vissza a magyar sereg előrenyomulását. Az ellenség azonban korántsem akarta abbahagyni az erőd megszabadítását, viszont mindkét félnek elfogyott a muníciója. Schlik délután 1 órakor küldött futárt Weldenhez, hogy kénytelen Győrbe visszavonulni, mert lőszerhiány miatt nem tarthatja tovább a Concó-patak mögötti állást, melyben azonban éjjeli egy óráig marad. Welden másnap felelősség terhe alatt figyelmeztette Von Schliket, hogy a muníciót kímélje és nevetséges távolságokra ne lődözzön. A komáromi csata április 26-án magyar győzelemmel zárult. „Az ellenség és az idő nem vár!” – kiáltotta Welden elkeseredetten. Ebben az egyben kellemesen csalódott, mert Komárom felmentése után mindkettő engedelmesen várt, míg a császári sereg rendbe szedte magát, és Bécs megszorult urai megkötötték az alkut az oroszokkal.
Welden három relációt írt a komáromi csatáról. Egyet a hadügyminiszternek, kettőt pedig a császárjának. „A nap eredménye, még ha győztünk is volna, csakis a Győrre való elháríthatatlan visszavonulást hozta. Egy lövés sem esett, mert oly közel álltak egymáshoz. Az egész egy hang nélküli fojtogatásból állt. Ha ezt az indiai sigh–ekről halljuk, megérthetjük. Embereket, akik egykor egy zászló alatt testvéreknek nevezték egymást, ilyen módon fojtogatni látni, a leglázítóbb gondolat, mely csak létezik és egy ilyen ügy győzedelmeskedjék? Istenben kellene akkor kételkednünk! Ebből a néma sáncharcból csupán 90 osztrák tudott 4 tiszttel megmenekülni.”
A nagysallói és komáromi csata után az osztrák hadsereg helyzete igen kétségessé vált. Az északon állomásozó Vogel hadosztály elcsigázva és felbomolva a Vághoz menekült. Felső-Magyarország megtisztult az ellenségtől. Welden Pozsony kiürítésén kezdett gondolkodni. A politikai foglyokat Welden Pozsonyból Korneuburgba szállíttatta. Pozsony megerősítésével Trattner műszaki ezredest és Pott ezredest bízta meg. Sáncok, földművek készültek, bár Trattner figyelmeztette Weldent, hogy Pozsony nem alkalmas a visszavonuló hadsereg pozíciója részére, inkább válasszák a Vág vonalat. Welden, nem is gondolt már a Vág-vonal tartására és valóban szerencsétlen taktika volt a magyar hadsereg részéről, hogy a nagysallói csata után nem üldözte az osztrákokat.
### Az orosz beavatkozás tárgyalásának lassú folytatása
Az orosz sereg még mindig nem akart betörni Magyarországra. Most Ignaz von Legeditsch tábornokon, Krakkó parancsnokán volt a sor, hogy próbálkozzon. Fjodor Panyutyin orosz tábornokkal Nagymihályi határközségben találkozott és tárgyalt, a Galíciába való bevonulásra sem kaptak még Varsóból parancsot és hiába türelmetlenkedett Welden, aki Magyaróvárról ismét Schwarzenbergnél sürgette az orosz segítséget, e levelet 28-án írta. „Számos közlésből arról értesülök, hogy Oroszország cárja Moszkvában tartózkodik és hogy a moldovai és oláhországi orosz tábornokoknak még 26–án sem voltak instrukcióik, hogy bár Excellenciád Schobeln ezredest Varsóba küldte Paszkevics tábornagy megsürgetésére, azonban a jelen pillanat olyan sürgető, miszerint minden nap veszedelmesebbé válik és az orosz segítség későn érkezhetnék. Ezen segítségen kívül mást nem látok, mert Excellenciád semmiképpen nem maradhat azon tévhitben, hogy fegyverrel itt még egy utolsó kísérletet lehet tenni azon célból, hogy az ügynek Magyarországon és Bécsben jobb alakulást adjunk, én megkísérlem ugyan, az eredményért azonban senki sem kezeskedhet és ez a császár utolsó serege. Arra kérem Excellenciádat, hogy ezt a szempontot soha figyelmen kívül nem hagyja és fontolja meg, hogy semmilyen szerencsére nem számíthatunk, mert sohasem értjük azt kihasználni. Magyarországot röptében miénkké tettük és éppen úgy vesztettük el. Bebizonyított tény az, ha a budai legfelelőtlenebb tétlenséggel a hadsereget annyira szét nem forgácsolták volna, e hó 16-tól kezdve két nap alatt Komáromot elfoglalhattok volna, mert csak annyi időre volt muníciója. Ausztria csillagára fittyet hányok, mert a szerencse is akarja, hogy gazsuláljanak neki. Hogy minden belém kapaszkodik, a kétségbeesés egy nemével tölt el, egyedül nem tudok segíteni, nem az ellenség, hanem betegségem az, mely régóta bénít engemet és mely engem tönkretesz. Hogyan is tudna egyetlen ember mindennek megfelelni?”
Welden végül azt ajánlotta, hogy Lobkowitz herceget küldjék Krakkóba, hogy rábírja az oroszokat a rögtöni bevonulásra. Schwarzenberg beismerte: „Benne vagyunk a szarban, és Weldennek kellett volna kirántania bennünket.”
Welden azonban nem felelt meg a reményeknek. Galíciából Hammersteintól azt a választ kapta, hogy tárgyalt ugyan Paszkeviccsal, a segítséget azonban nem indíthatja el s maga Hammerstein sem tud erőt egyelőre nélkülözni. A forradalmi haderők „mirakolózus rapid” kifejlődésével szemben ő is csak az orosz segítségben látja a mentő horgonyt, és míg januárban elég lett volna 40 000, most alig lesz elég 80 000 főnyi orosz segítség. Végre április 30-án érkezett meg az orosz kurír a cár hozzájárulásával, hogy az orosz sereg Magyarországba bevonulhat. Május másodikán Welden, Schwarzenberg, Cordon és Berg orosz tábornok egy dunai hajón tárgyaltak a bevonulásról, valamint a hadműveletek terveiről.
A tárgyalást megelőzve Welden levelet írt Schwarzenbergnek: „Hálás vagyok Excellenciádnak szíves közléseiért, melyeket tegnapi az orosz csapatok bevonulására vonatkozó nagyra becsült levelével megkaptam, igaz köszönetemet fejezem ki, ez alkalmat egyúttal fel akarok használni, hogy Excellenciádnak bizalmát újra és sürgősen arra a határozott szükségre tereljem, mely szerint az orosz császári csapatoknak valóságos megjelenését minden lehető módon elő kell segíteni és siettetni, nehogy ebben is egy fatális „már késő” váljék mottóvá. Egyúttal szeretném kérni Excellenciádat, hogy Berg tábornokot a tanácskozásra Pozsonyba küldjék hajón, nehogy az osztrák császári csapatok lezüllött állapotát lássa.”
Welden a tanácskozás után arra kérte írásban Cordon hadügyminisztert, hogy gondoskodjék utódjáról, mert nem tudja, meddig fogja még a gondokat és fáradalmakat bírni.
Az oroszvári osztrák főhadiszállásról Schwarzenberg azt a jelentést kapta, hogy Welden Pestről egy névtelen levélben békekötésre szólították fel. Welden közölte Schwarzenberggel minden megjegyzés nélkül e tényt és mellékelte a levelet is. Sem Schwarzenberg, sem Welden nem reagált erre a levélre. Vagy talán Weldennek kísérlete volt ez az orosz segítség elhárítására, amihez egyenes úton nem volt bátorsága és így akarta Schwarzenberg felfogását kitapintani? Ezt ma eldönteni nem lehet, de megállapítható, hogy Welden igen sokat kedvezett a magyaroknak, még ha ez akkoriban fel sem tűnt.
Welden május elsejei jelentésében, melyet Schwarzenbergnek intézett, arra hívta fel a miniszterelnök figyelmét, hogy a szláv, azaz orosz segítségnek kényszerű igénybevételét a császár egy olyan manifesztumban tudassa a magyar nemzet jobb érzésű részével, mely kijelenti, miszerint e lépés nem jelenti nemzetiségük elnyomását, vagy a kibékítő uralkodói kéznek visszavonását, hanem csakis a szép országnak a romlás és feloszlás elöli megmentését a nagyrészt idegen lázadók és hordák kezeiből. Úgy látszik Welden, ha gyengén is, bizonyos kíméleti szempontokat tartott szükségesnek a magyar nemzettel szemben, ezt ugyan nagyon is rosszkor ajánlotta Schwarzenbergnek, aki éppen ellenkezőjét határozta el. Schwarzenberg április 30-án küldte Lobkowitz herceget a császár levelével Varsóba és Pétervárra, Caboga tábornokot pedig május 1-jén Varsóba, hogy Paszkevics herceg és az osztrák hadsereg között közvetítsen. Welden azt kérte, hogy legalább 6000 oroszt küldjenek a Vág – völgyébe és Schwarzenberg vegye tekintetbe, hogy nem 70 000 harcképes embere van, hanem alig 34 000.
A Berg tábornokkal való tárgyalások során Weldennek alkalma volt megismerni az oroszok bevonulási tervét. Az oroszok főszempontul a teljesen különálló operációk biztosítását vették és nem akartak mint a tönkrevert osztrák sereg támogatója szerepelni, hanem mint szabadítók, a forradalom elleni megtorlás hivatott képviselői, akik nem Ausztriát, nemcsak a cári birodalmat, hanem egész Európát a forradalomtól megmentik. Presztízs kérdés volt tehát a cár előtt az, nehogy a világ az intervenciós hadsereget osztrák kiegészítésnek tekintse. Welden ugyan az orosz beavatkozásra vonatkozólag több számítást és tervet is készített, de ezek hiábavalók voltak, mert az oroszokat sem siettetni, sem befolyásolni nem lehetett. Schwarzenberg is hasztalanul könyörgött Paszkevicsnek, hogy legalább egy demonstrációt végeztessen a Vág-völgyében Bécs védelmére és az osztrák hadsereg mozgási lehetőségének visszanyerésére. Amíg Miklós cár erre külön parancsot nem adott, Paszkevics herceg sem akart intézkedni.
Welden bejelentette Schwarzenbergnek, hogy magyar támadás esetén legfeljebb három napig tarthatja fel az ellenséget a Csallóköz, Pozsony, Óvár, Sopron közötti vonalon, melyet a visszavonulás után elfoglalt. Tartalékok hiányában azonban vissza kell vonulnia.
„Kötelességemnek tartom, még egyszer határozottan kinyilatkoztatni, hogy miután Excellenciád utolsó sürgönyének tartalma az orosz segítséget még nagy messzeségbe állítja, mostani helyzetemben, melyet megismerni és belátni muszáj, semmi másért jót nem állhatok, minthogy magam az utolsó percig kitartok. Nem szabad tovább a képzelődés világában élnünk, a főváros és ezzel a monarchia sorsa forog kockán, amint ezt április 18-ika óta többször ismételni bátorkodtam. A mentőeszköz nincsen az én kezemben, azt kívül kell keresni. A Dukla felőli diverziók már meg nem menthetik Bécset.”
A Varsóban állomásozó Caboga tábornoknak Welden sürgetést küldött, hogy kérje meg Paszkevicset, hogy egy 15 000 főnyi sereget küldjön Gödingre és Hradischra, egy 5000 főnyit pedig a Vágvölgybe Bécs védelmére, hogy Welden offenzíve felléphessen. A főparancsnok május 4-én megbízta Jakob von Parrot tábornokot, hogy mint segédtisztje utazzon Budára és tudósítsa az ott történtekről, továbbá jegyezze meg Hentzinek azt a fenyegetést, melyet Welden mondott neki. A fenyegetés a következő volt: Welden azt mondta Hentzinek, hogyha bármilyen kárt is tesz a Lánchídban, az idős főparancsnok kivégezteti. Parrot eleget tett a kérésnek és már május 5-én Budán volt.
### Rossz hírek
Schwarzenberg május 5-én személyesen értesítette Weldent, hogy Ferenc József meg szeretné szemlélni a sereget. Welden e hírre megszeppent. Schwarzenberg azonban figyelmeztette, hogy a császár jól ismeri a sereg állapotát.
Az ifjú császár május 8-án valóban megtekintette a lezüllött sereget. Érdemes megjegyezni, hogy a magyarokat váró Ferenc József császárt Schönbrunnban 8 század katona és 3 ágyú védte.
Schwarzenberg miniszterelnök megnyugtatta Weldent, aki ekkor Pozsonyban volt, hogy a bécsieknek nincsenek fegyvereik, erről az oldalról ne tartson meglepetéstől, különben is Weldent Bécsben nagyon is tisztelték. Welden aggódott a császárért, Bécsért, helyzetét napról napra veszedelmesebbnek látta. Ha a magyar sereg Pozsony ellen tört volna, az osztrák hadseregnél valóságos debacle következett volna be. Tanácstalanul, megfelelő haditerv nélkül leste Welden az oroszok közeledését, akik azonban nem mutattak hajlandóságot a sietésre. Május 10-én még sehol sem voltak. Welden e napon Berg tábornokkal közölte általános operációs tervét, mire Paszkevics megüzente Weldennek, hogy tartózkodjon minden offenzív lépéstől és operációtól, amíg a cár Paszkevicsnek elküldi parancsait. Panyutyin tábornokot Welden Gödingbe és a Vág-völgyébe hívta, előzőleg azonban Bécsbe küldte, a főváros védelmére. A varsói parancs következtében Panyutyin nem volt hajlandó Welden parancsait követni. Welden attól félt, hogyha Budavár elesik, akkor a magyar hadsereg a felszabadult erőkkel elállja az északi szorosokat és így Panyutyin útját is, aki a sok sürgetésre Weldennek azt a választ adta, hogy parancsot vár Pétervárról.
Welden május 17-én rossz híreket kapott. A magyarok teljes erővel megkezdték Buda ostromát, Hentzi szerint csak pár napig tarthatnak ki. Schwarzenberg azzal biztatta a türelmetlenkedő főparancsnokot, hogy a cár május 18-án Varsóba érkezik és Panyutyin 20-án kézhez kapja a parancsot, amire Welden azt közölte Schwarzenberggel, hogy ebben az esetben az összes Vág-átjárót kénytelen lesz a magyar hadseregnek átengedni, amely Trencsént máris megszállta és nagy erővel fog előrenyomulni. Welden abban az erős meggyőződésben élt, hogy a magyar hadsereg nem fogja bevárni az oroszokat, hanem először csapást mér az osztrák hadseregre.
### Betegsége
Welden május 18-án szintén Pozsonyban tartózkodott a főhadiszálláson. Vallomások szerint este nyolc óra környékén Kempka hadnagy, a segédtisztje ment be hozzá, állítólag Buda ostromáról beszéltek. Welden arra panaszkodott, hogy szörnyen fáj a feje, és egy pohár bort kért. Valamivel éjfél előtt a táborszernagyra szörnyű köhögési roham tört rá. Kempka besietett hozzá, de Welden már csak néhány szót tudott mondani, majd elájult. Kempka azonnal a pozsonyi főhadiszállás földszintjére futott a seregorvos irodájába. Doktor Ewnberg megvizsgálta Weldent, de csak annyit tudott mondani, hogy egyáltalán nincs jól: lelassult a szívverése, és nehezen vesz levegőt. Weldent még aznap este Bécsbe szállították, és kórházban helyezték el. Másnap egy kis időre felébredt, de csak azt mondta Kempkának, hogy menjen el a bicskei főhadiszállásra, és hozza el az összes iratot, nehogy az ellenség kezébe kerüljön, majd menjen, és segédkezzen Buda védelmében. Május 21-ére már egészen jól volt, míg meg nem kapta Parrot tábornok jelentését Buda ostromáról. Parrot legelőször is azt írta, hogy a vár elesett. Másodsorban Hentzit eltalálta egy golyó, és meghalt, Alnoch ezredes pedig a Lánchíd útpályájának felrobbantását megkísérelve halálra égett. Kempka hadnagy is életét vesztette. Parrot továbbá azt írta, hogy ő maga is megsebesült.
Miután Welden elolvasta a levelet, nem tudta feldolgozni az információkat. Hentziről az kiabálta, hogy felakasztani, Kempka haláláról pedig azt gondolta, hogy az ő bűne. Érdekes módon Alnochról nem mondott semmit.
Néhány nap alatt jobban lett, de amikor megtudta, hogy Schwarzenberg utasította Radetzkyt, hogy rendelje Pozsonyba Haynaut, hogy az ő segédtisztjének nevezzék ki, május 30-án lemondott.
## Bécs kormányzójaként
Miután Welden 1849 közepére szinte teljesen felépült, ismét kinevezték Bécs polgári és katonai kormányzójává, amit szívesen elvállalt. Szeptemberben egy jelenet részese lett: egy gyakorlaton, amelyen öt főherceg és tizenkét tábornok vett részt Ferenc József e szavakat mondta Weldennek: „Ha valamit parancsolok, az úgy is történjen!” A császár haragja elől a csatákban edzett táborszernagy elvágtatott. Tíz perc után visszatérve nyugodtan jelentette: „Felséged parancsai végrehajtattak!”
1851 júniusában vonult nyugállományba, sokak szerint azért, hogy megkaphassa az ötvenéves szolgálatért járó kitüntetést, amit Schwarzenbergtől valóban meg is kapott. Ezután Grazba költözött, ahol a császár egy lakást biztosított az idős táborszernagynak.
## Utolsó évei
Egészségi állapota egyre romlott, de nem pihent. 1851 második felében, nyugdíjazása után írta meg a Der Krieg von 1809 zwischen Österreich und Frankreich című könyvét. 1852-ben megtervezte a grazi Schlossberget, majd a császárral egyeztetve még az évben elkezdték kivitelezni. 1852-ben írta meg a Der Krieg der Österreicher in Italien 1813–14., a Geschichte der Feldzüge 1848–49. és a Der Feldzug der Österreicher gegen Russland 1812 című könyveit. 1853-ban fejezte be az Episoden aus meinem leben című könyvét és valósította meg a róla elnevezett rokkantalapot is. 1853. augusztus 7-én, nem sokkal éjfél után érte a halál. Egy cseléd vallomása szerint aznap Welden szintén nem érezte jól magát. Még naplójába sem írt aznap bejegyzést, gondolta holnap majd megírja. Sajnálatos módon azonban ezt már nem tehette meg. Feltételezések szerint egyszerűen elaludt, leállt a szíve.
Temetésére augusztus 10-én került sor. Ferenc József egy órán át tartó beszéddel, Radetzky pedig Welden életútjának bemutatásával emlékezett meg „az Osztrák Császárság legnagyobb emberéről”. A minisztériumban és a gyalogságnál két hétig tartó gyászt rendelt el a császár. Máig nem lehet tudni, hogy hol temették el.
## Emlékezete
Műveltségét jellemzi, hogy a németen kívül, angolul, olaszul és latinul is folyékonyan beszélt, de kisebb segítséggel a magyart is megértette. Kassa és Bécs díszpolgárává avatták, Bécsben 1869-ben róla nevezték el a Weldengassét. Grazban, a Stadtparkban egy Hans Gasser által készített bronzszobor őrzi emlékét.
Mint szenvedélyes botanikus, az első években, amikor Zárában tartózkodott tanulmányozta majdnem egész Dalmácia és Montenegró növényrendszertanát. Felfedezett néhány új növényfajt is. Welden sokat írt a német folyóiratoknak a botanikai kutatásokról, valamint a parkokról, az angol tájképi kertekről.
Welden a manőverek és a hadi tervezés szakértője volt, a megtorlásban nem vett részt. Erre utal, hogy nem végeztette ki Mednyánszky Lászlót és Gruber Fülöpöt. (Haynau már kinevezése másnapján elrendelte kivégzésüket, jóllehet sem Windisch-Grätz, sem Welden nem látott viselkedésükben főbenjáró bűnt.) Bécs kormányzójaként élt a kegyelmezési jogával. Nem végeztette ki Móga Jánost és Franz Holtschét, akik a magyar oldalon harcoltak. Sokan kérdezték, mi lett volna, ha nem mond le? Kivel végeztette volna el a bécsi udvar a megtorlást?
## Kitüntetései
- Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztje
- Katonai Mária Terézia-rend parancsnoki keresztje
- Katonai Mária Terézia-rend csillagja és nagykeresztje
- Ágyúkereszt 1813/1814 (Hadseregkereszt/Tüzérségi kereszt)
- 50 éves tiszti szolgálati érem
- 50 éves katonai szolgálati érem
- 25 éves katonai szolgálati érem
- 12 éves katonai szolgálati érem
- Osztrák Császári Vaskorona-rend III. osztálya
- Osztrák Császári Vaskorona-rend I. osztályának csillagja
- Osztrák Császári Lipót-rend lovagkeresztje
- Osztrák Császári Lipót-rend csillagja és nagykeresztje
- Ezüst katonai érdemkereszt
- Ezüst érdemkereszt 1849
- Arany érdemkereszt 1849
- Krisztus Lovagrend középkeresztje
- Katonai Érdemkereszt III. osztálya
- Szent Móric és Lázár-rend tiszti keresztje
- Katonai Konstantin-rend keresztje és csillagja
- Pour le Mérite
- Szent Hubertus-rend csillagja
Von Welden táborszernagyot 1853 januárjában tiszteletbeli tábornaggyá (Feldmarschall) nevezték ki, és előterjesztették, hogy megkapja az Aranygyapjas rendet, de erre halála miatt már nem kerülhetett sor.
Ludwig von Welden kitüntetései:
## Főbb művei
- Der Monte Rosa (1825)
- Episoden aus meinem Leben (Graz, 1853)
- Der Krieg der Österreicher in Italien 1813-14. (Bécs, 1855)
- Geschichte der Feldzüge 1848-49. (Bécs, 1875)
- Der Feldzug der Österreicher gegen Russland 1812 (Bécs, 1870)
- Der Krieg von 1809 zwischen Österreich und Frankreich (Bécs, 1872) |
564,460 | Farkas utca | 26,921,981 | null | [
"Az év szócikke 2010 verseny jelöltjei",
"Kiemelt cikkek",
"Kolozsvár utcái és terei"
] | A Farkas utca () Kolozsvár belvárosának (az egykor várfalakkal körülvett résznek) legdélibb utcája. Nem tartozik a város legrégibb utcái közé, az Óvár, majd a Fő tér környéke is hamarabb jött létre. Sokáig a város peremvidékének számított, s valószínűleg ennek köszönheti nevét is, ugyanis a hagyomány szerint a Házsongárd-oldal erdőiből télen idáig merészkedtek le a farkasok. Első, latin nyelvű említése, a Platea Luporum 1453-ból, a magyar polgárok akkori összeírásából származik, 1466-ban magyar neve is fellelhető a városi okmányokban. Az utca déli részén az 1700-as évekig várfal húzódott. A falak csak ekkor vesztették el annyira harcászati jelentőségüket, hogy a tövükben lévő területet felparcellázzák, áruba bocsássák. Valószínűleg a gótikus templomhoz csatlakozó kolostort kivéve sokáig legfeljebb kisebb házacskák képezhették az utca déli oldalát, amelyek mögött, a kertvégek között, szabad közlekedést biztosítottak a védőknek.
A mai épületek jórészt az 1798-as tűzvész után keletkeztek. 1920-ban a berendezkedő román hatalom változtatta nevét Mihail Kogălniceanura, s azóta még egyszer, 1941-től öt évre kapta vissza az utca eredeti nevét, de a magyarság mai napig a régi nevén ismeri. Az utca nyugati végébe Báthory István fejedelem telepítette Kolozsmonostorról a jezsuiták kollégiumát, amelyet 1581-ben egyetemi rangra emelt. Az utca keleti végében Bethlen Gábor uralkodásától kezdve a reformátusok telepedtek meg. Itt alakult ki a város református egyházi iskolai központja. Az utca közel kétharmadának épületei rendre a reformátusok kezébe kerültek. A két pólus közé ékelődött be néhány főúri palota, a vármegyeháza és a színház. Napjainkban az utca hangulatát az itt székelő oktatási intézmények adják, amelyek révén a város oktatási és kulturális központjának számít.
## Nevének eredete
A Farkas utca első említése a középkorból származik: legelőször 1453-ban említették Platea Luporumként, magyar elnevezéssel Farkas wczaként. Egy 1466-ból származó dokumentumban megemlítik a városfalakon kívüli Farkas utcát (Farkas wcza (extra muros dicte Ciuitatis in Platea [...] Farkas wcza), egy 1486-os dokumentum viszont a várfalakon belüli Platea Luporumról tesz említést. A 17. századig váltakozva magyar vagy latin névvel illették, majd a 18. századtól kezdődően csakis magyar nyelvű alakban említik. Német nyelven azonban egyetlenegyszer sem fordul elő, sőt amikor német szövegbe foglalják, már akkor is csak a magyar elnevezést használják.
Neve eredetének magyarázatára több elmélet is létezik:
1. Az egyik, legendaszámba menő feltételezés szerint a Zsigmond király idejében felépített várfal dél felőli szakaszát végig farkasveremmel tették megközelíthetetlenné, mert a város a felette emelkedő feleki és házsongárdi hegyszakasz miatt itt volt a legsebezhetőbb. Ez a farkasverem, más néven latorkert kihegyezett karókkal teletűzdelt széles és mély árok volt, amely az egykori harcmodor mellett meglehetősen kellemetlen akadály volt a támadók számára. Ezt az elméletet maga az utca neve cáfolja meg, ugyanis mindig Platea Luporum vagy Farkas wcza néven fordul elő, nem történik utalás sem árokra, sem veremre, ami a kor elnevezési szokásait figyelembe véve elvárható lenne. Másrészt az utca már a várfalak megépítése előtt létezett.
2. Szabó T. Attila neves nyelvész és történész a Platea Luporum latin elnevezésből arra következtetett, hogy az utca neve a középkorban akkor keletkezett, amikor a várost még nem vették körül falak, és a Házsongárdig lenyúló erdőségekből télvíz idején a farkasok is betévedtek ide. Ezt az elméletet a nagyenyedi Farkas utca nevének keletkezésével párhuzamba állítva alkotta meg. A kolozsvári Farkas utca nevének latinra való fordításában jelentkező többes szám korántsem jelenti a vadállatok tömegét, hanem csak azt, hogy a megjelölés magára az utcára és összes tartozékaira, vagyis a kétoldali házsorra, továbbá a szorosokra és a telektömbökre, valamint a várfallal kétfelé tagolt városrészre együttesen vonatkozik, akárcsak a monostori fertály esetében, amelynek latin neve ugyancsak a többes számban jelentkező Platea Rapularum volt. Ennek értelmében az utca neve nem farkasokra, hanem csak a farkasra vonatkozik. Kétségtelen, hogy a Gyalui-havasokból, a Bükk-erdőn keresztül, a farkasok gyakran elérték a várost, de elsősorban a monostori részen (Platea Raporum), illetve a Kis Fazakas (ma Potaissa utca), a Búza (ma I. M. Klein utca) és Széna utcák (Platea Foeni) vidékén garázdálkodtak. A városban megforduló farkasokról szóló elmélet másik alapját az adja, hogy a középkorban a helynevek rendszerint azonos szemlélet alapján alakultak ki, így az egyes városok esetében helynévpárok alakultak. Mivel azonban más erdélyi településeken is léteznek Farkas utcák (Medgyes, Segesvár), és egyikük eredete sem köthető a vadállatokhoz, valószínűleg a kolozsvári Farkas utca nevének eredetére is más a magyarázat.
3. Egy harmadik magyarázat szerint a mai Farkas utcai református templom helyén egykoron egy Szent Farkasnak szentelt templom állhatott, és az utca ennek alapján kaphatta a nevét. Ennek bizonyítására Bod Péter egyik feljegyzését hozzák fel a helytörténészek, aki Platea divi Wolfganginak nevezte az utcát. Ez a Szent Farkas nem volt más, mint a 994-ben meghalt ausztriai Szent Wolfgang, Regensburg püspöke, Gizella királyné nevelője, akinek fontos szerepe volt a magyarság megtérítésében. Szent Farkas egyébként a favágók, ácsok, pásztorok védőszentje volt, s tisztelete elsősorban a németek körében volt nagy, de átterjedt a magyarok közé is. Ezt az elméletet cáfolja, hogy a város lakossága elsősorban iparosokból és kereskedőkből állt, tehát valószínűtlen, hogy a favágók és pásztorok szentjének különösebb tisztelete élt volna a lakosság köreiben. Az elméletet végül a Farkas utcai református templom 1910-es restaurálásakor cáfolták meg, ugyanis a szentélyrész földjének felbontása alkalmával Kovács István egyetemi magántanár nem talált olyan alapfalat, amely egy korábbi építmény hagyatékaként maradt volna meg.
4. Egy másik lehetőség az utca neve eredetének vizsgálatakor a Farkas mint magyar személynév esete, akárcsak az udvarhelyszéki Farkaslaka vagy a Zólyom vármegyei Farkasfalva esetében. A Farkas név ősi eredetű magyar személynév, amely már Anonymus Gestájában is előfordul: Tétény a Nyírség és a Szilágyság megszállása után Erdély kikémlelésére beküldte Agmánd apját, Apafarkast. Apafarkas fia Agmánd nemzetségének ősfoglalású birtoka a Kis-Szamos völgye mentében terült el, de arra nem vonatkoznak írásos emlékek, hogy a nemzetségnek bármiféle kapcsolata lett volna Kolozsvárral. Ez pedig lényeges információ lenne, hiszen abban az esetben, ha valóban egy Farkas nevű családról nevezték volna el az utcát, akkor a családi ház nyomainak akár írásos formában fenn kellett volna maradniuk, mivel az elmúlt századokban a helynevek keletkezése sohasem volt megemlékezés jellegű, és csak a valóságos avagy képletes tulajdonjog következtében jöhetett létre.
5. Herepei János neves kolozsvári helytörténész szerint:
: A honfoglalás kori szállások a Kis-Szamos völgyében is egymástól nem nagy távolságra fekvő, sok apró egységet alkottak, amelyek egy-egy nagycsalád vagy nemzetség, esetleg had lakóhelyéül szolgáltak. Kolozsváron is tártak fel honfoglalás kori emlékeket, mégpedig a Zápolya (egykori Külső-Farkas, ma General Traian Moșoiu) utca keleti részén. A feltárt temető alapján rögzíthető, hogy a honfoglaló magyarok első szálláshelye is a Külső-Farkas utcai tizedre esett. Másrészt a névadási szokások vizsgálatakor fontos tény, hogy a puszta személynévvel való helységnévadás módja a Kárpát-medencében jellegzetesen magyar sajátság volt, sem a németeknél, sem a románoknál, sem a szlávoknál nem kimutatható. Mivel a környéken több jel (a farkas mint totem- és címerállat) utal a korábban említett Kond törzsbeli Agmánd nemzetségre, valószínűleg a szállástelep névadó feje hallgatott a Farkas névre. A honfoglalás kori szálláshely azonban nem egészen egy kilométernyire volt a később kialakult Kolozsvártól. A kis távolság ellenére is lehetséges, hogy az utóbbi az előbbitől minden tekintetben független nemzetségi birtok volt. Bizonyításra szorul viszont a 10. századi nemzetségi szállás feltételezett neve, továbbá a későbbi Farkai utcai településsel való kapcsolata, a folytonosság kérdése.
A hipotézisek gyenge pontjai magyarázzák, hogy a köztudatban napjainkban is sok hitele van a sok évszázados hagyománynak, miszerint télvíz idején a városvégi utcában az ordasok garázdálkodtak. A bajt hozó látogatásokra emlékeztető utcanévadásra utal Felvinczi György 1706-ban szerzett panaszos éneke:
## Története
Első, latin nyelvű említése, a Platea Luporum, 1453-ból, a magyar polgárok akkori összeírásából származik, 1466-ban magyar nevét is feljegyezték. Már első említésekor két szakasza volt: a várfalon belüli (intra muros) és a várfalon kívüli (extra muros), amelyek megkülönböztetése magyarul a Belső, illetve Külső jelzővel történt a 17. század közepétől:
- Belső-Farkas utca: A városfalakon belüli utcarészt nevezték így. Első említése Belső-Farkas utcaként 1667-ből származik. A 19. században a név előtagja Belre rövidült, majd 1899 óta nevezik ezt a részt Farkas utcának. Az utca nevét a román hatóságok Mihail Kogălniceanura változtatták 1919-ben. Egykori nevét a második világháború idején, Észak-Erdély visszacsatolása idején (1941–1944) kapta vissza egy rövid időre.
- Külső-Farkas utca: A Belső-Farkas utca folytatása volt a városfalon kívül. A Külső-Magyar és Külső-Közép utcákkal ellentétben azonban a Farkas és Külső-Farkas utcák között nem volt sem kapu, sem kisajtó. A városnak ez a városfalon kívüli része korán kialakulhatott, hiszen itt több ízben is honfoglalás kori sírokat tártak fel. Az utca 1899-ben a Zápolya nevet kapta, majd 1923-ban a román helyhatóság átnevezte Tunarilor névre. 1937-ben a Vasile Goldiș utca nevet kapta. Észak-Erdély visszacsatolása idején ismét visszakapta a Zápolya nevet, majd 1945-ben a román hatóságok átkeresztelték Dosztojevszkij névre. 1990 után a polgármesteri hivatal az utca új elnevezésére Vasile Milea tábornok nevét javasolta. Egy ideig ez az utcanévtáblákon szerepelt, de a megyei tanács a javaslatot elutasította. Az utolsó névváltoztatás 1999-ben történt, ekkor a General Traian Moșoiu utca nevet kapta.
A Farkas utcai fertály Kolozsvár öt középkori fertályának (városnegyedének) egyike volt. A 14. században alakult ki, és a tulajdonképpeni Farkas utcán kívül idetartozott a Széna (Fena interior, Belső-Széna, Jókai, Napoca) és a városfalon kívüli Alsó-Széna (Fena exterior, Külső-Széna, Mikó, ma Clinicilor, azaz Klinikák) utca és az ezekben álló házak. Valószínűleg a Torda (ma Universității, azaz Egyetem), továbbá a később Nagy- (ma Inochețiu Micu Klein) és Kis-Búza (ma Fortăreței, azaz Vár), valamint a Kis-Fazakas (Fogoly, ma Potaissa) utca is e fertály része volt.
Zsigmond király 1405-ben szabad királyi várossá tette meg Kolozsvárt, ami lehetővé tette, hogy a város megnagyobbodott területét falakkal vegyék körbe. A Farkas utca déli oldalát akkortól a városfal határolta, csak északi sora lehetett kiépülve. Az 1700-as évek vége felé a városfalak elveszítették hadi jelentőségüket, így a tövükben lévő területet felparcellázták és eladták. Ekkor épült ki az utca déli oldala is. Valószínűleg kisebb házacskák álltak itt, amelyek kertjeinek végéből szabad közlekedés volt biztosított a várfalakra. Az adózó magyar lakosság 1453. évi, utcák szerint vezetett jegyzékében (Regestrum Hungarorum de civitate Cluswar) a Farkas wtcza (Platea Luporum) bejegyzés alatt – a falakon kívüli szakasz nélkül – kilencvenhét polgár neve szerepel. Az összeírt személyek felének (48) neve valamely mesterségre vagy annak termékére utal, és ennek ismeretében állítható, hogy a Hunyadiak korában a Farkas utcát elsősorban mesteremberek lakták. Minden bizonnyal a véletlen játéka, mégis figyelemre érdemes, hogy mintegy előlegezve az utca majdani kulturális szerepét, a város nyolc írástudó magyar polgára, deákja közül háromnak épp itt volt háza. Ebből az időszakból egyetlen épület sem maradt fenn, az utolsó épületet, a 12. szám alatti házat, 1974-ben bontották le. Pincéjének boltozása és egy ajtókerete kétségkívül a 15. században készült, ugyanolyan volt, mint a Mátyás-szülőház pincéjének egyes részletei. A 15. századi Farkas utca az erősödő városi közösség életének egyik fő ütőere volt, s valószínűleg a gótikus városkép egyik jellegzetes utcája volt.
A mai utcakép kialakulásában jelentős szerepe volt Mátyás királynak, aki az utca keleti végére egy templomot és hozzá csatlakozó ferences kolostort akart emeltetni. A városi tanács ezt a városfallal éppen elhatárolt, de még beépítetlen területet 1486-ban jelölte ki a kolostor helyéül. A város egyik legimpozánsabb gótikus épületegyüttese 1516-ra készült el. Báthory István fejedelemsége idején, a reformáció során elűzött ferencesek helyére Kolozsmonostorról telepített be jezsuitákat. Kollégiumot létesített, amelyet 1581-ben egyetemi rangra emelt. A templom északi szomszédságában 150 helyes szemináriumot építtetett 1583-ban. A jezsuiták csak 1603-ig maradtak, ugyanis ekkor kiűzték őket a városból, épületeiket lerombolták, a templom boltozatát bedöntötték. Bethlen Gábor fejedelem 1622-ben a romos templomot és kolostort a reformátusoknak ajándékozta. A helyreállítási munkálatokat I. Rákóczi György támogatta. Ugyancsak Rákóczi nevéhez fűződik a templom szomszédságában felépülő református iskola. Ettől kezdve a reformátusok az utca épületeinek közel kétharmadát birtokba vették.
Az utca keleti végében kiépült református központ ellenpólusaként az utca nyugati végében az 1700-as évektől visszatérő jezsuiták alakították ki iskolaközpontjukat. Épületeikből alakultak ki a mai egyetem, illetve a Báthory István Líceum épületei. A két pólus közé néhány főúri palota, a vármegyeháza, illetve a színház ékelődött be.
Mivel 1666-ban Kolozsvár egy időre elveszítette szabad királyi városi rangját és nemesi várossá vált, megindult az arisztokraták beköltözése a városba, így a Farkas utcába is. A következő században egyre határozottabban jelentkezett az igény, hogy – megőrizve vidéki várukat, kastélyukat – egy kolozsvári ház fenntartásával bekapcsolódjanak az élénkülő társadalmi életbe. 1790-ben Szebenből a Farkas utcába költözött a Habsburg-uralom legfőbb erdélyi kormányzati szerve, a Gubernium (Főkormányszék). Fél évszázadnyi időre Kolozsvár Erdély politikai központja lett. A hivatalok a Királyi Lyceum termeiben, celláiban rendezkedtek be. A Gubernium áttelepítése Kolozsvárra újabb lendületet adott a főurak telekvásárlási, építkezési kedvének. Jelenlétükkel a város, az utca társadalma egyre tarkábbá vált, hiszen udvartartásuk különféle jogállású személyeket egyesített. Az 1785/1787-es népszámlálás gróf Teleki Ádám házában ugyan csak négy személyt talált, ellenben gróf Kemény Pál telkén tizenhét, gróf Bethlen Gergelynénél pedig huszonnégy állandó lakost írtak össze. Az arisztokraták új házai, palotái a kolozsvári polgári ízlés számára szokatlan barokk formákat követték. A század végére az idegenkedés oldódott, s egyre több főúri palota, középület, sőt polgári ház épült az immár honossá vált barokk stílusban.
A több telket elfoglaló, nagyarányú magán- és középítkezések, továbbá a város – s benne a Farkas utca – növekvő közéleti szerepvállalása napirendre tűzte a korszerű városrendészeti szempontok érvényesítését. A 18. század végén a városfal előtti kiszáradt vizesárkot felparcellázták, ennek helyén alakult ki a Petőfi (ma Avram Iancu) utca. 1789-ben a városi tanács arra kötelezte az ingatlantulajdonosokat, hogy a házuk előtti teret kövezzék le. E munkálatok összehangolására különbizottságot alapítottak.
Az utcát többször is érte tűzvész. Először 1655 áprilisában, akkor a város háromnegyede elpusztult. Aztán 1697 májusában, akkor is kétharmada égett le a házaknak. 1704. április 20-án a kuruc seregek gyújtogatása következtében az utca egy része pusztult el. 1798. augusztus 31-én a Közép (később Deák Ferenc, ma Eroilor) utcától délre eső rész, így a Farkas utca is a tűz martalékává vált. A 19. századból ismert, jórészt ma is meglévő épületek – a templom kivételével – mind az utolsó tűzvész után keletkeztek vagy kapták mai formájukat.
Az új építési hullám egyúttal stílusváltást is eredményezett. Sokszor egyazon épületen, az immár mértéktartó barokk mellett, egyre hangsúlyosabb szerepet kaptak a klasszicizmus elemei, s jóllehet szerényen, de a romantika jegyei is jelentkeztek. Valószínűleg a Farkas utca képe ekkor volt a legegységesebb. Az ígéretes kezdet folytatását volt hivatott biztosítani az 1838-ban alakult Építtető (1842-től Szépítési) Bizottság. Ebben az időszakban bontották el az omladozó városfalakat: kőanyagukat a város rendre eladta vagy elajándékozta az építkezésekhez. Az 1869-es tanácsi határozat csak a Szabók tornya (Bethlen-bástya) megtartása mellett döntött, a többi tornyot s a még meglévő falakat jórészt lebontották. A 19. század utolsó évtizedei döntő módon befolyásolták a további fejlődést, a Farkas utca városi és országos helyének alakulását. Az előző századok ígéretes kezdeményezései után 1872-ben végre Kolozsvár teljes jogú egyetemet kapott. Az akkori Magyarország második ilyen jellegű intézménye, a kiegyezés folytán megszűnt Gubernium – az egykori jezsuita egyetem – utca eleji épületeiben kapott helyet. A századfordulón átadták az intézet új, eklektikus stílusban elkészült épületét.
Az első világháború után Kolozsvárt Erdéllyel együtt Romániához csatolták, így a Farkas utca – a város sok más utcájával egyetemben – hivatalosan nevet váltott. A névadó történelmi személyiség Mihail Kogălniceanu volt. A hatalomváltással egy időben az ingatlanok a román állam tulajdonába kerültek át. A falaik között működő intézményekben a magyar oktatási nyelv helyébe a román nyelv lépett, s ezzel együtt tanári karuk is jórészt kicserélődött. Ekkor döntöttek a degradált állapotú kőszínház lebontásáról is, helyette épült meg a mai Egyetemiek Háza, a kolozsvári Állami Filharmónia egykori épülete.
A második világháborút követően ennél is radikálisabb változások zajlottak le. A kommunista hatalomátvétel államosítással járt együtt, az addig egyházi tulajdonban levő épületek átkerültek az állam tulajdonába. Az egykori felekezeti iskolákba rendre román osztályokat, iskolákat telepítettek. A régi kollégiumi könyvtárakból megalakult a Román Akadémia kolozsvári fiókjának könyvtára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárát az Állami Levéltárba olvasztották. Az intézményi változások az utcaképre is kihatottak: új épületeket emeltek, amelyek jellegtelen vagy meghökkentő megoldásaikkal megbontották az utca történelmi hangulatát. A kommunista rendszer 1989. decemberi bukása óta eltelt átmeneti időszak nem bizonyult elegendőnek a jogfosztás következményeinek felszámolására, viszont az egyházak egykori ingatlanjaik egy részét visszakapták.
## Az utca épületei
A Farkas utca nyugaton az Egyetem utcába (Str. Universității, egykoron Belső-Torda utca) torkollik. Ezt a kereszteződést ölelik körbe az egykori jezsuita intézmények. A legimpozánsabb épület kétségkívül a Babeș–Bolyai Tudományegyetem főépülete, amelynek főhomlokzata a Farkas utcára néz. Vele szemben áll a Báthory István Elméleti Líceum épülettömbje. Ettől jobbra, az Egyetem utca túloldalán a Báthory–Apor Szeminárium található, amelyben a Báthory Líceum alsó tagozatos osztályai működnek. Az öblösödő útkereszteződést, amely ma parkoló, egykoron a Szentpéteri templom mögött álló fogadalmi oszlop díszítette. Az utca fél kilométer hosszú, kelet–nyugati irányú. Déli irányban a Petőfi (ma Avram Iancu) utcával van kapcsolata az Akadémiai Könyvtár épülete alatti átjárón. Észak felé a Színház (ma Emile de Martonne), Minorita (ma Hermann Oberth) és a Sámi László (ma Gaál Gábor) utcák révén van összeköttetése a vele párhuzamosan futó Király utcával. A Farkas utca a református templom után beszűkül és a Bethlen (ma Baba Novac) utcába torkollik. Az utca végében, párhuzamosan a Bethlen utcával az egykori városfal egy részlete húzódik, valamint itt áll a Szabók bástyája.
### Babeș–Bolyai Tudományegyetem
A Babeș–Bolyai Tudományegyetem impozáns neoreneszánsz, klinkertégla-borítású főépülete az 1. szám alatt áll. Az egyetem 1872 őszén nyitotta meg kapuját. 1881-ben az uralkodó, I. Ferenc József nevét vette fel. Mivel az új tanintézetnek tágas, korszerű otthonra volt szüksége, a város vezetői úgy döntöttek, hogy a Farkas utca elején álló jezsuita kollégium helyére új épületet emelnek. A Meixner Károly tervezte új épületnek 1893–1895 között húzták fel a keleti szárnyát (ide helyezték a könyvtárat és a jogi kart), a délnyugati szárnyat 1897-ben (bölcsészeti kar), majd az összekötő főépületet 1902-ben adták át. A 4226 m2 alapterületű épület Kolozsvár belvárosának legnagyobb épülettömbje volt. A Mátyás-szoborral egyidejűleg avatták föl. Az első világháború előtti időkben olyan neves tudósok tanítottak itt, mint Brassai Sámuel, Imre Sándor, Meltzl Hugó, Kanitz Ágoston, Bőhm Károly vagy Török Aurél. 1920 májusában a megszálló román hatóságok, a Nagyszebenben működő ideiglenes erdélyi román kormányzat megbízásából átvették az egyetemet Schneller István rektortól. A kolozsvári magyar állami egyetem megszűnt, először Budapestre, végül Szegedre költözött, ahol megalapozta a mai Szegedi Tudományegyetemet. A kolozsvári román egyetem az átvett épületekkel és felszereléssel 1919. november 3-án nyílt meg Vasile Pârvan román történész előadásával, és az akkori román uralkodó után nemsokára felvette az I. Ferdinánd Egyetem nevet. A második bécsi döntés (1940) után ismét – a Szegedről visszatérő – magyar egyetem működött az épületben. 1945-ben a helyben maradó magyar felsőoktatási intézményt „újralétesítette” a román kormány, decembertől Bolyai Egyetemként, a Nagyszebenből visszatérő román egyetemmel (utóbb Victor Babeșről elnevezve) párhuzamosan folytatta tevékenységét 1959-ig, a két egyetem erőszakos egyesítéséig. Az 1980-as évek közepén egy időre hivatalosan már a kettős nevet is mellőzték. 1990-től újra beindult néhány tagozaton a magyar előadás, s a Babeș–Bolyai név is használatba jött.
Az egyetem épülete előtt áll az Erdélyi iskola szoborcsoport, Romulus Ladea alkotása, amely az erdélyi iskola néven ismert mozgalom kiemelkedő tagjait (Gheorghe Șincait, Samuel Micu Kleint és Petru Maiort) ábrázolja, és 1973. június 30-án, a „tanítók napján” leplezték le.
### Báthory István Elméleti Líceum
A mai Báthory István Elméleti Líceum, az egykori Római Katolikus Főgimnázium, a 2. szám alatt áll, az Egyetem utcára néző egykori piarista rendház szomszédságában. Az épület falai között működő középiskola Kolozsvár és Erdély egyik legrégebbi oktatási intézménye. A reformáció következtében az erdélyi katolikus egyház helyzete megrendült, híveinek és vagyonának nagy részét elveszítette. Báthory István, katolikus lévén a jezsuitákat bízta meg az egyház újraszervezésével. 1579-ben nekik adományozta az elhagyatott kolozsmonostori apátságot, ahol az atyák megnyitották kollégiumukat. Egy év múlva a jezsuiták megkapták a Farkas utcai ferences épületegyüttest és 1581-től kezdve itt folyt az oktatás. A fejedelmi és pápai oklevelek akadémiai ranggal ruházták fel az intézményt. A jezsuitákat 1606-ban kitiltották Erdélyből. 1615-ben ugyan visszatérhettek, de csak Kolozsmonostorra, ahol folytatták az oktatási tevékenységet, de csak elemi iskolai szinten. A törökök elől 1660-ban költöztek be ismét a városba, a Farkas és a Torda utcák találkozásánál vásárolt házakba. A Habsburg-uralom alatt a jezsuiták ismét kedvezményezett helyzetbe kerültek és ennek bizonyítéka, hogy a következő század első évtizedeiben a Farkas és Torda utcák kereszteződésénél kiépítették úgynevezett „iskolavárosukat”. Az intézmény rangja előbb Collegium Academicum volt, majd 1753-ban Universitas lett. Az egyetemi szintű oktatás mellett elemi- és középiskolai oktatás is folyt benne. 1784-ben II. József visszaminősítette középiskolává (Lyceum Regium Academicum). Mivel a jezsuita rendet 1773-ban feloszlatták, az intézményt 1776-tól a piaristák vették át. Az épületet Rudnay Sándor erdélyi püspök építtette Friedrich Thallinger bécsi építész terve szerint, a kolozsmonostori egykori bencés templom omladozó hajója köveinek felhasználásával, 1817 és 1821 között, a kegyesrendi gimnázium számára. A munkálatokat két ismert helyi építész, Georg Winkler és Christian Kiermayer vezette. Az intézmény 1850-től főgimnázium lett, 1940 után felvette a Mikes Kelemen Főgimnázium nevet. Az 1948-as román tanügyi reform után, az egyházi oktatás felszámolása idején, a római katolikus egyháztól ezt az iskolát is elvették. Magyar Pedagógiai Iskolaként működött tovább, aztán mint 11-es számú magyar tannyelvű középiskola, az 1970-es évek végétől 1989-ig pedig 3-as számú Matematika–Fizika Líceum neven működött. A rendszerváltás után Báthory István Elméleti Líceumra változtatták nevét. Az iskola hírnevét tanárai és tanítványai öregbítik: Pázmány Péter, Haller János, Martin Hochmeister, Hell Miksa, Apor Péter, Baróti Szabó Dávid, Mikes Kelemen, Bolla Márton, Lenhossék József, Kemény József, Jósika Miklós, Gheorghe Șincai, Petru Maior, Gheorghe Lazăr, Bölöni Farkas Sándor, George Bariț, Torma Károly, Teleki Sándor, Petelei István, Révai Károly, Laczkó Géza, Kuncz Aladár, Passuth László, Domokos Pál Péter.
Az empire stílusú épület homlokzatának közepén – a közelmúltig letakart – arany betűs, latin nyelvű felirat örökíti meg az építkezés támogatóit, időpontját. A kocsikapu mellett elhelyezett román emléktábla az itt tanuló román tanítványok egy részét sorolja fel. Legutóbb a polgármesteri hivatal a kiskapu mellé egy Aron Pumnul-emléktáblát is tetetett.
### Egyetemiek háza
A Farkas utca 3. szám alatt, a Színház utca (ma Emile de Martonne utca) sarkán áll a Bauhaus stílusú Egyetemiek háza, vagy más néven Diákház. 1935-ig a régi, 1821-ben épült Nemzeti Színház épülete, az egykori kőszínház állt ezen a helyen. A Hunyadi (ma Avram Iancu) téri színház átadásával feleslegessé vált épületet a magyar kormány 1906-ban eladta az egyetemnek, amely ideiglenesen gyűjteményének elhelyezésére használta. Többször is felvetődött a raktárként használt épület átépítésének, múltjához méltó hasznosításának terve. 1934-ben a román egyetem lebontatta, s George Cristinel tervei szerint 1935 és 1937 között a helyén elkészült a ma látható épület. A monumentalitást árasztó hatalmas síkok, a díszítőelemek csaknem teljes hiánya, a 20. századi modern építészet ízlésvilágát hozták a patinás utcába. 1937. június 13-án II. Károly román király jelenlétében avatták fel és róla is nevezték el (Colegiul Regele Carol II, azaz II. Károly Király Kollégium). 1940-től Mátyás király diákház és étkezde volt a neve, az 1960-as évektől, a Szent György (ma Béke) téri másik diákház, a Diákművelődési Ház felépítése után felvette az Egyetemiek Háza nevet.
Ezer férőhelyes nagytermében szimfonikus és egyéb hangversenyeket tartottak. 2005-ig az 1955-ben alapított Kolozsvári Filharmónia székhelye volt, ezt követően pedig ismét az egyetem tulajdonába került. A Filharmóniát kiköltöztették, és az épületet az Európai Tanulmányok Kar vette birtokba. A nagy teremben különféle előadásokat szerveznek. A nagyteremben, 1959 márciusában, a Nicolae Ceaușescu és Ion Iliescu aktív részvételével levezényelt nagygyűlésen mondták ki a Victor Babeș és Bolyai János egyetemek egyesítését.
### A két Karacsay-ház
A Karacsay-házak (Farkas utca 4. szám) a Báthory István Elméleti Líceum szomszédságában állnak. A mai nagy telek helyén a 18. századig négy keskeny szalagtelek húzódott, amelyeken az 1798-as népszámlálás idején – jobbról balra haladva – Bárdi István, Mérra László, Thótt Antal és tekintetes Bojér István szerény háza állott. Az 1798-as tűzvészben ezek a családi házak elpusztultak. A romos, ám fekvésük miatt értékes telkeket két főúri család vásárolta meg: báró Bánffy László és (talán) a Kornis család. Ők építtették a ma is álló két kis palotát. Bánffy megvette a várostól a védőároknak a telek folytatásában húzódó szakaszát, aztán a telkére eső Szíjgyártók tornyát, majd engedély nélkül lebontatta a hozzá tartozó városfalat. A pusztításra érzéketlen tanács mindössze a kő kifizetésére kötelezte a bárót. A hosszú épület 1816-ban legalább részben készen állt. 1822-ig – a kollégiumba való költöztetéséig – egyik szobájában őrizték a Református Főkonzisztórium levéltárát. A két ház röviddel ezután a válje-szakai gróf Karacsay család tulajdonába került.
A 19. század végén a Karacsay család és az épületet az oktató-nevelő munkát hivatásszerűen végző, Kalazanci Szent József által alapított piarista tanítórend magyarországi tartománya vásárolta meg, s ekkor döntöttek a házak összeépítése mellett. Az összeépítést vezető szakember, Reményik Károly ízlésesen oldotta meg feladatát: az elkerülhetetlen beavatkozásokon túl érintetlenül hagyta a két épület egyéniségét. A bal oldali ház homlokzata a barokk és a klasszicizmus stílusjegyeit viseli, a jobb oldali ház homlokzatát pedig romantikus–historizáló jegyek határozzák meg. A bal oldali ház kapuja ma az egyetlen, közös bejárat. A kapualj a telkek egyesítésével keletkezett tágas udvarra vezet, amelyet átölel a két ház udvari szárnya. Az udvart emeletes keresztszárny zárta le. Az alatta kialakított keskeny folyosó a hátsó gazdasági-cselédségi udvarba vezetett. A hátulsó keresztszárny mellett egykor kijárat nyílt a Petőfi utca (ma Avram Iancu utca) felé. 1916-ban a Kalazantinumot egyesítették a piarista rend új budapesti intézetével, s a kolozsvári intézmény megszűnt. Erdély Romániához csatolása után, 1922-ben, újból beindult a rendi teológiai intézet, s 1940-ig biztosította az utánpótlás nevelését. A rendházban, az egykori nemesi konviktusban működött, s a teológusok a román egyetemen szereztek tanári oklevelet. A Kalazantinum egykori épületét 1918-ban megvásárolta a város, különféle hivatalokat helyezett el benne.
### A Pataki–Tollas-ház
A Pataki–Tollas-ház a Farkas utca 5. szám alatt áll. Földszintes ház, a 19. század eleji klasszicizmus jegyeit viseli. A Sárospatakról Kolozsvárra elszármazott két Pataki család egyike volt a ház tulajdonosa s talán építtetője is. Mindkét család a 17–19. századi erdélyi közélet számos személyiségét adta. Pataki István szabómester (1615–1685) utódai között voltak papok, kollégiumi tanárok, de főként orvoscsalád tagjaiként ismerték őket. Pályafutásuk nyomon követését megnehezíti, hogy többen is viselték elődjük keresztnevét. A másik család alapítóját szintén Pataki Istvánnak hívták (1641–1693). Fiatalkorában kitűnt a törökellenes harcokban, és 1662-ben nemességet kapott. Utódai között volt jogász, kollégiumi nyomdász, de többségük városi elöljáróként (tanácstag, főbíró), a református egyház és a kollégium tanácsosaként vette ki részét a közügyekből. Perdöntő bizonyítékok híján nem állapítható meg, melyik család volt az építtető. A Pataki család(ok) és a református egyház közti sokszoros kapcsolat eredményeként a 19. század első felében a ház az egyházé lett. Ekkoriban jónevű mesterek – Alföldi Antal, a kőszínház építője, Kagerbauer Antal, a városháza tervezője-építője – dolgoztak a javításán, bővítésén. A század közepén a Tollas család, majd a 20. század elején az egyetem tulajdonába került. Ma itt működnek az intézmény szociális irodái.
### A régi vármegyeháza
A régi vármegyeháza a Farkas utca 6. szám alatt áll. Késő barokk és klasszicista épület. Az 1798. évi nagy tűzvész után Josef Leder és Alföldi Antal építette. Homlokzata füzérdíszes. Udvarán az emelet párkányát, a Bánffy-palota mintájára, dór oszlopok tartják. Az új épület körülbelül nyolcvan évig volt a Kolozs vármegyei közigazgatás székhelye. Az új székház (ma Mócok útja 3., a városháza központi épülete) átadásával fölöslegessé vált. Az egyetem építésekor átmenetileg ide költözött a bölcsészet-, nyelv- és történettudományi kar. Aztán a Bethlen család tulajdonába került. 1950-ben államosították. A lakások tulajdonjogán ma több család osztozik.
### A Teleki-ház
A Teleki-ház (vagy Teleki-palota) a Farkas és a Hermann Oberth utcák sarkán áll, a 7. szám alatt. A város egyik legszebb barokk főúri palotája. 1790–1795 között épült Josef Leder (Johann Eberhard Blaumann tanítványa) tervei alapján Teleki Ádám gróf számára, de a nagy tűzvész után egyes részeket meg kellett újítani. Kialakítása a Bánffy-palotáéra emlékeztet: a homlokzatot az eresz felett urnák díszítik, kapuja oszlopos-erkélyes. A homlokzat faragványait Hartmann Antal készítette. A Teleki-palota építésével Leder szerencsésen ötvözte a csehországi késő barokk és Johann Eberhard Blaumann oldalán megismert erdélyi formakincset (árkádok, attika, szalagfonat, urnák). Teleki Ádám nem érhette meg a palota elkészültét, és mivel utód nélkül hunyt el, az épületet rokona, Teleki József történetíró, Erdély főkormányzója örökölte. Egy ideig itt lakott, itt szállásolta el látogatásai idején féltestvérét, az író és politikus Teleki Lászlót, Kossuth Lajos barátját. Az 1930-as években a ház az erdélyi római katolikus egyház tulajdonába került, és 1936-ban szakszerűen felújították. A kommunista rendszerben államosították és kollégiumi szállásokat, illetve lakásokat alakítottak ki benne. Jelenleg a homlokzati részt az Octavian Goga Megyei Könyvtár foglalja el, az udvari részben lakások vannak.
### A Nemes–Bethlen-ház
A Nemes-Bethlen-ház a Farkas utca 8. szám alatt áll. Homlokzata a 19. század végén épült eklektikus stílusban, rajta kettős címer látható, a névadó hídvégi gróf Nemes és a bethleni gróf Bethlen családok címerei. Az épületet Bethlen Farkas kancellár unokája, Bethlen Gergely építtette 1781-ben Josef Leder tervei szerint. 1798-ban részlegesen leégett, Gergely fia, Ferenc építtette újjá 1799-ben. Az épület egykor jelentős művelődéstörténeti szerepet töltött be. 1859-ben Bethlen Sándor az egyik helyiséget ingyen átengedte a frissen alakult Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) könyvtára részére, amelynek Mike Sándor volt az ideiglenes kezelője. A következő évben könyvtárnokká választott Szabó Károly – a Régi Magyar Könyvtár összeállítója – olvasószobát nyitott, egy tűzmentes kamrában pedig elhelyezte a könyvtárral együtt kezelt kézirattár, illetve az érem- és régiségtár anyagát. Az EME tervezte a ház megvásárlását is, de ez a terv nem valósult meg. 1872-ben az egyetem átvette az EME gyűjteményeinek használatát, és a könyvtárat az intézmény központi épületében helyezte el. Az érem- és régiségtár már előbb (1864) a Mikó-villába költözött. A könyvtártól függetlenedett levéltár 1945-ben báró Huszár Pálné gróf Nemes Polixénia szívességéből átkerült a Nemes–Bethlen-ház hátsó szárnyába. Itt dolgozott többek között Kelemen Lajos, Szabó T. Attila és Jakó Zsigmond Pál. Az EME 1949-es betiltása után nemsokára az egyesületi levéltár a Román Népköztársaság Akadémiája, az 1974-es levéltári törvény értelmében pedig a szomszéd épületben székelő Állami Levéltár kezelésébe került. A házat ma jórészt magántulajdonú lakások alkotják. A homlokzaton bronztábla emlékeztet arra, hogy a 20. század második felében itt élt Aurel Moga akadémikus, a modern kolozsvári kardiológia megteremtője.
### Emil Racoviță Főgimnázium
Az Emil Racoviță Főgimnázium, az egykori Polgári Leányiskola a Farkas és Minorita (ma Hermann Oberth) utcák találkozásánál, a Teleki-házzal átellenben áll, a 9–11. szám alatt. Helyén egykor három telek állt. A saroktelket a 18. században a református egyházközség egyik papja használta. A szomszédos Krizbai- és Beregszászi-telkeket 1826–1830 táján vásárolta az egyház a kollégiumi tanárok számára. A belvárosi leányiskola számára a 19. század első felében húzták fel az épületet. 1857. szeptember 1-jén nyílt meg. A kis épületet 1887-ben építették át, ekkor nyerte el ma is látható formáját. 1896 őszétől az állami polgári leányiskola kezdte meg működését falai között, majd egyetemi gyakorló gimnázium lett. Az első világháború után a román hatóság elvette, román iskolát létesítettek benne. A második bécsi döntést követően, 1940 és 1945 között hasonló jellegű magyar állami intézmény székelt az épületben: a magyar és román tagozattal működő Magyar Királyi Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziumának magyar tagozata (a román szekció a Malom utca 14. számú házában volt). Egy év múlva a két tagozat különvált, önállóan folytatta működését. A magyar gimnázium rangos tanári karral büszkélkedett: Kántor Lajos, Török Zoltán, Xántus János, Ulrich Ferenc, Mikecs László és Szopós Sándor. A világháború végeztével, 1945 őszén, az épületet újból átvette a visszatért román egyetem pedagógiai szemináriuma és a gyakorlóiskola. Az 1948-as román tanügyi reform megszüntette az iskola kiemelt jellegét, egyszerű középiskolaként működött tovább. Az iskola előtt névadója, Emil Racoviță, a kiváló román biológus professzor fejszobra látható. Földszintes részét – amely egykor református tanári lakás volt – 1970-ben pótolták emeletes szárnnyal.
### Az Állami Levéltár épülete
Az Állami Levéltárat (románul Arhivele Naționale) a Farkas utca 10. szám alatti, az egykori börtönigazgatósághoz tartozó épületekben és a tulajdonképpeni börtön épületében helyezték el. A modern, háromemeletes új épületet, 1968. szeptember 7-én nyitották meg. A telek a 19. században került a vármegye tulajdonába. A hátsó részében emelkedő U alakú épület fogháznak épült 1870 táján. A szűk belső udvaron történt a halálos ítéletek végrehajtása. A 20. század elején a törvényszéki fogház az új igazságügyi palotába költözött. Ezután rövid ideig a hadsereg használta, majd kiskorú bűnözők nevelőintézetévé alakították. Az igazgatósági épület helyén épült fel a levéltár. Ezen épület homlokzatának kettős tagolása kiemeli az épület belső felosztását: bal felől van a tágas, világos lépcsőház és a belőle nyíló irodák, jobboldalt pedig az előadóterem és a kutatószobák. A bejárat fölötti falsíkot Ion Mitrea és Aurel Terec szobrászok alkotása foglalja el: Vitéz Mihály Havasalföld és Moldva címerét (sas és bölényfej) egyesítő pecsétjének márványba faragott másolata. Ezt az épületet hivatalosan 1968. szeptember 7-én adták át. Itt található többek között az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek az 1970-es években elkobzott levéltára, amelynek otthona korábban a szomszédos Nemes–Bethlen-ház volt. Az itt őrzött legrégibb oklevél a Gyulai-Kuun család levéltárának egy darabja; kelte 1239, kibocsátója Dénes nádor.
### Akadémiai Könyvtár
Az Akadémiai Könyvtár (románul Biblioteca Academiei Române) épülete a Farkas utca 12–14. szám alatt áll. Alatta egy átjáró vezet a Petőfi (ma Avram Iancu) utca irányába. Az épület az 1970-es évek elején épült meg, a Román Akadémia 1950-ben szervezett kolozsvári fiókjának a könyvtára részére. Modern tömbje megbontja az utca képének egységességét. Állományát a második világháború után államosított kolozsvári Református Kollégium, a Római Katolikus Főgimnázium és az Unitárius Kollégium, a balázsfalvi görögkatolikus főgimnázium, a kolozsvári Ferenc-rend és az Erdélyi Múzeum-Egyesület kézikönyvtárának és kézirattárának állományából hozták létre. Több mint kötetet, 171 ősnyomtatványt és számos kéziratot őriznek itt. Az új, vasbeton és üvegépület megépítése előtt egy földszintes épület állt a helyén, amelyben a hagyomány szerint egykoron Apáczai Csere János lakott. A református egyházközség 1664. évi leltárkönyvi bejegyzése szerint a „háznak felét nemrégen vötték Ecclésiánk gondviselői Schola Mesterek számára, kiben lakott Apátzai Uram”. Ugyanebben a házban lakott a későbbiekben Szász Béla, az egyetem filozófiaprofesszora, majd Schneller István, a pedagógia egyetemi tanára. Az épület államosításától a lebontásáig az Állami Levéltár használta. A mai épület előmunkálatai alatt harc folyt a tudománytörténeti és építészeti ereklye megmentéséért, sikertelenül.
### Tanári lakások
A tanári lakások (Farkas utca 13–19.) a református kollégiummal szemben épültek meg 1800 és 1827 között, késő barokk stílusban. Az építkezéseket Méhes György, a kollégium egykori rektora rendelte el. Az építész szintén Josef Leder volt. A négy épület tanári lakásai számos személyiségnek adtak otthont. Itt lakott Méhes Sámuel tanár, természettudós és lapszerkesztő, Sámi László (aki egy időben Kossuth Lajos titkára volt), Gyulai Pál, Kovács Dezső, Áprily Lajos és Kuncz Aladár író. Itt született Szilágyi Sándor történész, erről az eseményről az épület homlokzatán elhelyezett tábla emlékezik meg.
### Református kollégium
A református kollégium épülettömbje a Farkas utca 14. szám alatt áll. A gyökereit 1545-ig visszavezető intézmény története 1622-ben kezdődött, amikor Bethlen Gábor a Farkas utcai templommal együtt a reformátusoknak adta a „pápisták puszta klastromhelyét”, hogy ott akadémiát létesítsenek. Az oktatás anyagi alapjait a fejedelem már a korábbi, óvári épületben biztosította: 1610. december 10-én a református egyháznak és az iskolának adta a város határából származó tized felét és a kolozsvári harmincadot. Az első iskola a kolostor maradványainak felhasználásával 1651-ben épült fel II. Rákóczi György megbízásából, a velencei Agostino Serena tervei alapján; ennek maradványai láthatóak még az iskola és a templom közötti romkertben. Az újabb, Josef Leder által tervezett késő barokk stílusú épület 1781–1810 között készült el. Az udvari árkádsorok még a 17–18. századi főúri kastélyokra emlékeztetnek, de a főbejárat fölötti óratorony már a 18–19. század fordulójának jellegzetes megoldása.
Kevéssel az alapítás után, 1656-ban az iskola vezetését a külföldről hazatért Apáczai Csere Jánosra bízták. Ő indította be a filozófiai és teológiai oktatást. 1733-ban a kollégiumban jogi tanszék létesült. 1854–1862 között az erdélyi református lelkészképzés is az épületben folyt. 1948-ban, a tanügyi reform során az iskolát államosították, a Farkas utcai kollégium épületébe a magyar tannyelvű Gép- és Villamosipari Középiskola, az 1902-ben épült Petőfi utcai szárnyba a 2-es számú Magyar Tannyelvű Fiúlíceum került. 1959-ben a régi épületben román nyelvű iskolát helyeztek el, amelyet Gheorghe Șincairól neveztek el, az új épületben működő intézmény névadója Ady Endre lett. A két intézményt még ugyanebben az évben Ady–Șincai Líceum néven egyesítették. A líceum magyar tagozata 1990-ben megszűnt, 1991-től pedig az intézmény csak Șincai nevét viselte. A református egyház 2002-ben kapta vissza az épületet.
Az intézmény történetének híres tanárai közé tartoztak Apáczai Csere János filozófus, pedagógus, Pataki István, I. Apafi Mihály nevelője, Pataki Sámuel orvos, Méhes Sámuel, az Erdélyi Híradó szerkesztője, Szilágyi Ferenc történész, Áprily Lajos költő, Jancsó Elemér irodalmomtörténész és Tulogdy János földrajztudós.
### Az Apáczai-fal
A Református Kollégium és a templom közötti fal az úgynevezett Apáczai-fal, az első, 1651 és 1655 között épült kollégium falának maradványa. Az 1700-as évek közepén épült kapuja reneszánsz stílusú. Itt állt az első kollégium, amelyben Apáczai Csere János tanított. A régi kollégium maradványait az 1960-as években tárták föl.
### Szent György-szobor
A Szent György-szobor a belvárosi református templom előtti kis téren (tulajdonképpen a Farkas utca kiöblösödő részében) áll. Kolozsvári Márton és György készítették a 14. században Prágának (az eredeti ma is a Hradzsinban áll). A szobor korát megelőzve – hiszen Erdélyben ekkor még a gótikus stíluseszmény uralkodott – reneszánsz stílusjegyeket visel magán. Kora művészetének egyik legkiemelkedőbb alkotása. A művészek tiszteletére döntött úgy a város elöljárósága 1904-ben, hogy a szobor másolatát kiállítják a városban. A felállítás költségeinek jó részét a kolozsváriak adakozása fedezte. A korhű talapzatot a Műemlékek Országos Bizottságának Kolozsvárt tartózkodó műépítésze, Lux Kálmán készítette. 1904. szeptember 28-án ünnepélyes külsőségek közepette leplezték le, az akkori Arany János, ezután Szent György téren (később Béke tér, ma Lucian Blaga tér). Itt állt 1961-ig, amikor a tér átépítése során a Farkas utcai református templom elé költöztették. Ekkor talapzatáról a magyar feliratot eltüntették, s helyébe a prágai eredeti szövegét vésték, amelyből viszont már nem derül ki, hogy a prágai szobor másolata. A szobrot a kolozsváriak, a Mátyás királyéhoz viszonyított kis mérete miatt, tréfásan Gyurica-szobornak is nevezték.
### Farkas utcai református templom
A Farkas utca keleti részét a belvárosi református templom, ismertebb nevén Farkas utcai református templom gótikus tömbje uralja. Építését még Mátyás király rendelte el 1486-ban. 1603-ban a felekezetek közötti villongás során súlyosan megrongálták. Az elhagyatott épületet 1622-ben Bethlen Gábor a reformátusoknak adományozta. A helyreállítást 1646 körül I. Rákóczi György támogatásával fejezték be. Ekkor emelték az Elias Nicolai és Kőfaragó Benedek mester készítette díszes reneszánsz szószéket. Ugyancsak ekkor épült meg a szentély déli falának támaszkodó torony, de azt később – hibás kivitelezése miatt – le kellett bontani. A templom különleges szépségét nyugodt, dísztelen falfelületeinek monumentális aránya adja. Belső térhatását hajója rendkívüli szélességének (15 méter) s az efölött 19 méter magasságban ívelő megkapó hálóboltozatának köszönheti. Délkelet-Európa legnagyobb egyhajós gótikus csarnoktemplomaként tartják számon. Különösen értékesek 17. századi fafaragásos hátaspadjai (stallumai), az ezeket díszítő 15–20. századi halotti címerek. A szentély végében Kós Károly tervezte emléktábla – kívánságuknak megfelelően – az 1942 novemberében ide temetett I. és II. Apafi Mihály fejedelmeknek állít emléket. Szép intarziás – az utolsó vacsorát ábrázoló – munka az úrasztala is. A templomot 1958 és 1965 között restaurálták. A kitűnő akusztikájú templomban az 1960-as évek végétől rendszeresen tartanak orgonahangversenyeket.
### A református lelkészi hivatal
A református lelkészi hivatal a 21. szám alatt áll. Az 1930-as évek elején épült. Az építkezéshez szükséges pénzt az egyházközség az 1640-ben készült, Brozer-féle úgynevezett Rákóczi-kehely eladásából teremtette elő. A kolozsvári ötvösművészet e remeke később a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába került.
### A régi lelkészlak
A „régi papi lak” a Farkas és Gaál Gábor utcák (egykoron Sámi László utca) kereszteződésében áll és a 23-as számot viseli. Közel ötszáz évvel ezelőtt ezen a telken a ferences apácák zárdája állhatott, amely a reformáció következtében elnéptelenedett. Amikor 1603-ban a jezsuitákat kiűzték a városból, ezt az épületet is lerombolták. A református egyház a 17. században költözött az utcába, és a templom, az iskola megépítése mellett hozzáláttak a papi lak építéséhez is. Az építés évét (1656) egy felirat is jelzi a házban található egyik reneszánsz ajtókereten. A ház utca felőli, fiókos dongaboltozattal fedett terme a tanács (konzisztórium) részére épült. A falain kígyózó latin mondatok emlékeztették hivatásukra a tanácstagokat. Itt őrizték az egyházközség ládáját, benne az értékes klenódiumokkal és a levéltárral. A tanácsterem északi falán sima kőkeretes ajtó nyílt a lelkipásztor – két bolthajtásos szobából és mellékhelyiségekből álló – otthonába. Az elsőpap lakásának szánták, de rendhagyó módon másodpapok is használták. Az épületet a 18. század második felében építették át, ekkor az északi szárnyhoz újabb szobákat, a nyugati szárny elé pedig egy folyosót toldottak. Az új, de a régi helyiségek fölé is ekkor kerülhettek a csehboltozatok, amelyeket esetenként barokk elemek díszítenek. A trapéz alakú homlokzat szintén a barokk jeleit mutatja az egyébként reneszánsz stílusban épült házon. A 19. században a nagyenyedi-kolozsvári lelkész-tanár Herepei család több tagja is lakta, ezért a köznyelvben Herepei-ház néven szerepelt. A Herepei család neves tagja Herepei János művelődéstörténész.
### Az egykori református ispotály
Az egykori református ispotály épülete a 25–27. szám alatt áll. A ma itt álló ház a 19. század közepén épült. Elődje a református egyház kórházának adott otthont, innen származik neve is. Az 1785-ös népszámlálás tizenhárom református lakót talált az „Ispotály”-ban. A kolozsvári református beteggondozás – legalábbis a gondozottak létszámát tekintve – a kor színvonalán állott, hiszen ekkoriban Budán, az orvosi kar klinikájának néhány szobájában 12 „szegénybeteg” ellátására volt lehetőség. A 20. század elején a kórházat áttelepítették, a házban pedig öregek otthonát alakítottak ki. Ma a református egyház tulajdona. Itt található a Barabás Miklós Céh galériája.
### Az egykori református nyomda
A Farkas utca 18. szám alatt álló, egykori református nyomda épületét az 1770-es évek táján építtette Pataki Sámuel. Az 1856-ban emelt újabb szárny abból az alapítványból készült, amelynek magját gróf Rhédey Ádámnak a nyomda helyreállítására és kőnyomda létesítésére tett felajánlása képezte, és amelyet lányai továbbfejlesztettek. A 20. század első felében az épületet konviktusként használták. 1958-ban a református templomhoz csatlakozó részét, az egykori kollégiumi sütőházat lebontották. Ma lakások, óvoda, sportterem osztoznak a házon.
### Teológiai tanári lakások
A Farkas utca utolsó épülete egy kétemeletes lakóház a 29. szám alatt. Az épület nevét – teológiai tanári lakások – onnan kapta, hogy a benne levő lakások nagy részét az Erdélyi Evangélikus-Református Egyházkerület Teológiai Fakultása, a mai Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet tanárai foglalták el. Az eredeti épület földszintes volt, a mai háromszintes épületet az első világháború után építették. Az épület jelenleg is a teológia egykori és mai tanárainak családja számára nyújt otthont. |
4,872 | Isztambul | 26,946,033 | null | [
"Isztambul",
"Isztambul tartomány körzetei",
"Kulturális világörökségi helyszínek",
"Törökország körzetei és települései",
"Törökország világörökségi helyszínei"
] | Isztambul (, , régiesen Sztambul, előző történelmi nevein Bizánc vagy Konstantinápoly, ) 15 milliós agglomerációs lakosságával (2017) a Föld egyik legnépesebb, és Törökország legnépesebb települése. Törökország kulturális, művészeti és gazdasági központja, illetve 1923-ig fővárosa, jelenleg İstanbul tartomány székhelye, melynek határai megegyezenek a városéval.
A város a Boszporusz és a Márvány-tenger két oldalán terül el, s területileg ugyan csak kisebb része van Európában, mégis európai városnak tartják. Különleges fekvése, római kori, bizánci és oszmán építészeti emlékei, valamint a múzeumaiban és palotáiban fellelhető művészi alkotások révén a turisták kedvelt úticéljává lett.
## Történelem
A város ősét, Büzantiont a megarai görögök alapították meg Büzasz vezetésével i. e. 667-ben, poliszuk gyarmatvárosaként. A terület i. e. 64-ben római uralom alá került, s a város nevét ekkor Byzantiumra latinosították. A települést Nagy Konstantin császár hat évig tartó munkálatokkal átépítette, majd 330-ban Nova Roma (Új Róma) néven az ország fővárosává tette. A régi-új város ehelyett azonban Konstantinápoly (Konsztantinopolisz, Konstantin városa) néven vált ismertté. A birodalom 395-ös kettéválása után a fokozatosan elgörögösödő Bizánci Birodalom központja, kereskedelmi gócpont; Miklagard (óészaki) néven még a varégok előtt is ismert. 626-ban az egyesült arab-perzsa haderő sem tudta bevenni falait. A kereszténység elterjedésével az öt eredeti patriárhátusi székhely egyikévé, majd az 1054-es egyházszakadással az ortodox egyház központjává válik, s az is marad egészen a város török általi, 1453-as bevételéig. A törökök átvették az eredeti nevet Konsztantinije formában, s a görög Sztanbulin elnevezést is Iszlambolként; mindkét változat használttá vált a hivatalos iratokban, s az is maradt egészen az Oszmán Birodalom összeomlásáig (1923). Ez idő alatt török fővárosként gyarapodott; ezen rangját azonban a köztársaság kikiáltásával elvesztette: az állam Ankarába tette át székhelyét. Atatürk 1928-as rendelete alapján kapta hivatalosan az Istanbul nevet.
A fővárosi rang elvesztése után Isztambul egy időre megrekedt a fejlődésben, s csak az 1950-es években indult változásnak. Idővel a városban is mindinkább felszínre kerültek az etnikai és vallási konfliktusok, s az 1955-ös, Beyoğlu negyedbeli zavargás nyomán a város eredetét jelző görögség veleje emigrált. A 60-as években – Adnan Menderes kormányzása alatt – kiterjedt ipar- és infrastruktúra-fejlesztést hajtottak végre, az építkezések azonban nem egyszer történelmi emlékek pusztulásával jártak. Az 1970-es évektől a lakosság gyors növekedése figyelhető meg: Anatóliából sokan költöztek be a városba munkát keresve.
Isztambul ma Törökország kulturális és gazdasági életének a központja, évi 133 milliárd dolláros bevételével a világ 34. leggazdagabb városa, 2010-ben Európa kulturális fővárosa (Pécs és Essen mellett).
2009 januárjában, a Marmaray alagút építése közben olyan leletekre bukkantak, amelyek alapján a régészek kijelentették, hogy Isztambul – amiről eddig azt hitték, hogy körülbelül 2000 éves – valójában már 8000 évvel ezelőtt is lakott terület volt. Egy település épületeinek nyomára bukkantak, valamint feltárták egy 8000 évvel ezelőtti négytagú család sírját is.
## Zászlaja
A város zászlaját 1969-ben egy versenyen terveztették meg. A versenyt Metin Edremit nyerte, és a zászlóképért török lírát kapott. A zászló alsó része a Boszporuszt szimbolizálja, mely kettévágja a várost, ugyanakkor összeköti a két kontinenst. Mindkét oldalon a városfalat stilizálja az ábra. A tornyok Isztambul híres mecseteinek minaretjeit ábrázolják. A hét háromszög a kép közepén a hét dombot jelképezi, amelyekre Isztambul épült.
## Önkormányzat és közigazgatás
Isztambul független önkormányzattal rendelkező város (Büyükşehir Belediyesi), melynek 39 kerülete (szemt) van. Ebből 27 rendelkezik olyan kerületi önkormányzattal, amely a városi önkormányzatnak van alárendelve. A kerületi polgármestereket ötévenként választják, a kerületi képviselők egy ötöde pedig a Városi Képviselőtestületben (Meclis) képviseli saját kerületét. A kerületi önkormányzatok felelősek a közterületfenntartásért és az építési engedélyek kiadásáért, és saját költségvetéssel rendelkeznek. Sultanbeyli önkormányzata nem tartozik az isztambuli városi önkormányzathoz, bár a város közvetlen szomszédságában fekszik, és nem hivatalosan kerületként tartják számon. Független önkormányzattal négy külső fekvésű kerület rendelkezik: Büyükçekmece, Çatalca, Silivri és Şile. Isztambul főpolgármestere 2004 és 2017 között Kadir Topbaş (1945–2021), 2017 és 2019 között Mevlüt Uysal volt. 2019 óta Ekrem İmamoğlu.
Isztambul agglomerációjához 17 falu tartozik, minden, 2000 főnél nagyobb lakosságú falunak illetve kisvárosnak lehet saját önkormányzata (ezt a tartomány kormányzója hagyja jóvá). Törökországban a tartományok ilcsékre (körzetekre) oszlanak, a körzeti központ is jogosult saját önkormányzathoz, függetlenül a lakosok számától. Mivel Isztambul tartománya teljes egészében maga a város, így a körzeti központok gyakran egybe esnek az egyes kerületi központokkal. Az Isztambuli Városi Önkormányzathoz tartozó 17 falusi önkormányzat (belde belediyesi) a következő: Alemdağ, Arnavutköy, Bahçeköy, Bahçeköy körzetébe tartozó települések, Boğazköy, Bolluca, Çavuşbaşı, Çekmeköy, Göktürk, Haracci, Orhanlı, Ömerli, Samandıra, Sarıgazi, Sultançiftliği, Taşoluk és Yenidoğan.
2008 februárjában Isztambul Eminönü kerületét megszüntették, és létrehoztak nyolc további kerületet, ezek:
- Arnavutköy
- Ataşehir
- Başakşehir
- Beylikdüzü
- Çekmeköy
- Esenyurt
- Sancaktepe
- Sultangazi
## Demográfiai adatok
Isztambul lakosainak száma a 2000-es népszámláláskor 8,8 millió fő volt, s azt 2005-ben 11 millióra becsülték. A 2006-os népszámlálás adatai szerint fő, a 2007-es népszámlálási adatok szerint pedig fő (Törökország lakosságának 17,8%-a) él itt, amivel Európa legnagyobb városának számít. A lakosság száma évente átlagosan 3,45%-kal nő, leginkább a környékbeli vidékekről a városba települőknek köszönhetően. A 100 kilométer átmérőjű város népsűrűsége 2420 fő/km2, ami jóval magasabb a törökországi átlagnál (92 fő/km2), és a legmagasabb az országban. A lakosság várható élettartama férfiaknál 69, a nőknél 71 év.
Az ENSZ 2016-os becslése alapján a város lakossága 2030-ban 19 092 000 fő lehet.
A Török Statisztikai Hivatal (TÜIK) adatai szerint a 2000-es évben több mint egymillió ember költözött Törökország más részeiről Isztambulba, az ide települtek nagy része férfi. A város önkormányzatának reprezentatív felmérése alapján a legtöbben a Fekete-tengeri régióból és a Kelet-anatóliai régióból érkeztek, pontosabban Sivasból, Trabzonból, Rizéből, Giresunból és Erzurum környékéről. A lakosság 62%-a nem Isztambulban született.
Isztambulban 1997-ben a lakosság 8,1%-a volt írástudatlan (a férfiak 4,4%-a, a nők 12%-a), 43%-a rendelkezett csupán általános iskolai végzettséggel, 13,6%-a középiskola végzettséggel, 6,5%-a volt felsőfokú végzettségű és 1,1%-ának volt doktori diplomája.
A munkanélküliség 15% körül mozog, a lakosság legnagyobb részét a magánszektorban foglalkoztatják, 1% dolgozik állami hivatalokban. Törökország munkaerejének 30%-a Isztambulban dolgozik. A munkaerő több mint fele a tercier szektorban (szolgáltatás) áll alkalmazásban, 32% dolgozik az iparban, 8% a mezőgazdaságban, 6% az építőiparban.
### Kisebbségek
Isztambul – történelmi távlatokban is – kozmopolita, lakossága mindig is sokféle nemzetiségből állt össze és vallásilag sem volt egységes. 1900-ban a város lakóinak alig 50%-a volt muszlim. A nem török lakosság, illetve a nem muszlim lakosság aránya ugyanakkor ma elenyésző, egyrészt a törökök betelepülése, másrészt a kisebbségiek kivándorlása miatt. A városban az alapítás óta jelenlevő görögök nagy része az 1950-es években, az ellenük irányuló zavargások nyomán távozott; a középkorban idetelepült olaszok pedig az Oszmán Birodalomban élvezett kereskedelmi előjogaik megnyirbálása okán hagyták el Isztambult. Isztambulban négy fő kisebbség él, örmények (45 000 fő), zsidók (22 000 fő), görögök (4 000 fő) és keresztény szírek. Mivel a török törvények értelmében a népszámláláskor a vallási és nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó részeket az állampolgár nem köteles kitölteni, az adatok csupán becslések. Isztambulban 2007-ben 42 000 külföldi élt.
### Bűnözés
Az Isztambulban előforduló bűnesetek többsége nem erőszakos cselekmény, legtöbbjük bolti lopás vagy zsebtolvajlás; utóbbiak is inkább csak a turisták által leglátogatottabb részeken. A fegyveres rablások és a bántalmazások száma lényegesen kevesebb. A közlekedési morál hírhedten alacsony.
A merényletek gyakorisága nem nagyobb, mint általában az európai városokban; a célpontok legtöbbször külföldi tulajdonú épületek. 2003-ban egy az al-Kaídával összefüggésbe hozott csoport robbantott a brit nagykövetségnél, a HBSC Bank épületében, továbbá két zsinagógában is.
## Földrajza
A város a Boszporusz és a Márvány-tenger partja mentén terül el, körbeölelve az Aranyszarv-öblöt (törökül Haliç), ami természetes kikötő. Területileg nagyobb része az ázsiai oldalon fekszik.
### Éghajlat
Isztambul éghajlata mérsékelt. Hosszú, meleg és párás nyár és hűvös, csapadékos tél jellemzi. A jellemző átlagos hőmérséklet augusztusban 28 °C. A csapadék a nyári hónapokban – körül, havi 5 esős nappal. Az évi csapadékmennyiség , a páratartalom egész évben magas. A téli hónapok átlaghőmérséklete – között mozog, november és április között havazás is előfordulhat. Az eddigi legmagasabb hőmérsékletet () 2000. július 12-én regisztrálták. Az eddigi legalacsonyabb hőmérsékletet () 1927. február 9-én mérték.
### Geológia
Isztambul az Észak-Anatóliai-törésvonal mentén fekszik, így a városban gyakoriak a földmozgások; hevesebb földrengések néhány évente pattannak ki. Isztambul környékére a következő 10-20 éven belül a Richter-skálán 7,0-s erősségű földrengést jeleznek előre a kutatók. A Márvány-tenger közelsége miatt cunami kialakulására is számítani lehet. Az építkezési mód jellemzően nem földrengésbiztos, s ez alkalomadtán akár súlyos emberáldozatokkal is járhat.
Az eddigi egyik legnagyobb rengés 1509-ben történt: ezt cunami kísérte, amely átcsapott a városfalakon, több mint 100 mecsetet rombolva le és ember életét oltva ki. 1766-ban az Eyüp mecset, 1894-ben pedig a Fedett Bazár omlott össze a földrengés miatt. A földmozgások magát a Hagia Sophiát is több esetben megrongálták.
## Gazdasága
Isztambul Törökország gazdasági központja, és legfejlettebb városa. Az ország ipari termelésének kb. 45%-át adja, mindemellett az ország a legfontosabb export- és importközpontja és tengeri kikötője. Jelentős a nehézipara, foglalkoznak itt autógyártással, hajógyártással, cementgyártással, jelentős az üvegipara, textil- , gumi- és bőripara. A PricewaterhouseCoopers tanulmánya szerint Isztambul gazdaságának mérete és az ebből származó éves 133 milliárd dolláros bevétele magasabb, mint 127 országé a világon, beleértve kilenc Európai Uniós országot is. A tanulmány előrejelzései szerint 2020-ra Isztambul lehet a világ leggazdagabb 30 városának egyike. A 15 milliós nagyváros egyben az ország pénzügyi és kereskedelmi központja is, a pénzügyi élet Levent felhőkarcolókkal tarkított negyedében zajlik.
A Forbes magazin szerint Isztambulban 35 milliárdos lakik (2008 márciusában), amivel a város negyedik a világon Moszkva (74 milliárdos), New York (71) és London (36) mögött, megelőzve többek között Hongkongot, Los Angelest, Mumbait, San Franciscót, Dallast és Tokiót. 2007-ben a városban még csak 25 ennyire dúsgazdag török élt. 2005-ben Isztambul 133 milliárd dolláros GDP-vel bírt, amivel a világon a 34. helyet foglalta el a városok között.
2005-ben az isztambuli cégek 41 milliárd 397 millió dollár értékű exportot és 69 milliárd 883 millió dollár értékű importot bonyolítottak le, ami országos viszonylatban 56,6% illetve 60,2%-nak felel meg. 2006-ban az export 16,1%-kal, az import pedig 17,6%-kal nőtt, utóbbi oka a város megnövekedett energia- és nyersanyagszükséglete.
Az első bankokat az 1800-as években alapították, és az Oszmán Birodalomban a pénzverés is itt történt. A török bankok, mint például a Garanti Bank vagy az Akbank központjai általában Isztambulban találhatók, és szinte minden nagy külföldi bank képviselteti itt magát, a török kormány pedig nemrég úgy döntött, hogy a Török Központi Bank és számos más állami bank székhelyét is ide telepíti át, mivel Isztambul az ország gazdaságának szíve. Az Isztambuli tőzsde (ISE) az ország egyetlen hivatalosan elismert tőzsdéje.
Az 1990-es években Isztambul gazdasági növekedése megállt, az 1997-es távol-keleti és az 1998-as orosz pénzügyi válság áttételes következményeként. 1999-ben a Kocaeli központú földrengés hatalmas károkat okozott a városban; a természeti csapás nyomán a GDP 2%-kal csökkent. Az utóbbi években a város ismét fejlődésnek indult.
A Brookings Institution beszámolója szerint Isztambul a 2008–ban kirobbant gazdasági világválságból leggyorsabban magához térő nagyváros a világon, megelőzve Sencsent, Limát és Szingapúrt.
## Városkép
### Építészet
Isztambul építészeti szempontból is magán viseli történelmének és etnikumainak sokszínűségét. A városban rengeteg mecsetet, templomot, zsinagógát, palotát, várat és tornyot csodálhat meg a látogató. Isztambul bővelkedik ókori görög, római, bizánci és oszmán épületekben, emlékművekben, különösen igaz ez a város európai oldalára. Olyan, szerte a világon ismert épületek állnak itt, mint a Hagia Szophia székesegyház, a Kék mecset, a Dolmabahçe palota, a Kız Kulesi, ahol a görög mitológiában Héró és Leandrosz találkozott. Az olasz kereskedők által 1348-ban építtetett Galata-toronyból pazar kilátás nyílik az Aranyszarv-öbölre. Megcsodálhatunk barokk és rokokó stílusban épült dzsámikat, és az İstiklal sugárút Art Nouveau épületeiben vásárolhatunk.
### A modern Isztambul
A város képe folyamatosan változik, fejlődik. A görög, római és bizánci időkben Isztambul nagyrészt a mai európai oldalt jelentette, és csupán az ázsiai oldal egy kis szeglete tartozott hozzá, de ezek is inkább számítottak különálló városoknak (Chryopolis és Khalkédón; a mai Üsküdar és Kadıköy negyedek). A régi Konstantinápoly a mai Isztambulnak csupán egy töredéke.
Az 1800-as évek elején a galatai városfalat lebontották, hogy a város terjeszkedhessen, csak a Galata-torony maradt meg belőle. Az új kerületek közé tartozik Beşiktaş, Şişli és Nişantaşı is.
Isztambul gyors növekedését ellensúlyozandó, számos magas épületet emeltek a város több pontján, a környező kisvárosok és falvak pedig beleolvadtak az egyre terjeszkedő nagyvárosba. A legmagasabb irodaházak és lakóépületek Levent, Maslak és Etiler kerületekben találhatóak, a Július 15. vértanúinak hídja és a Győzedelmes Mehmed szultán híd között. Levent és Etiler számos kiváló bevásárlóközponttal büszkélkedhet, mint például a több díjat nyert Akmerkez, a Kanyon Shopping Mall, a Metrocity, a Mayardom vagy a Mayadrom Uptown. Törökország legnagyobb cégeinek és bankjainak székhelye is ezekben a negyedekben van.
A 20. század második felében az addig csendes, főként nyári lakokkal és hatalmas fenyvesekkel rendelkező ázsiai oldalon ugrásszerű urbanizáció ment végbe. Itt épült meg a hosszú, elegáns Bağdat sugárút, ahol neves éttermek, márkás üzletek találhatóak. Mivel az 1960-as évekig ez a rész tulajdonképpen szinte lakatlan volt, könnyebb volt az infrastruktúra kiépítése, és a várostervezés is beláthatóbb lett. A terület igazi fejlődése az E5-ös ankarai autópálya megnyújtásának köszönhető. A fejlődéshez hozzájárult a kényszer is: egyre többen települtek be (és települnek ma is) az ország anatóliai régióiból Isztambulba. Ma a város 1⁄3-a az ázsiai oldalon lakik.
A város gyors növekedésének, a migrációnak egy árnyoldala is született: az 1940-es évek óta megszaporodtak az úgynevezett gedzsekondu (gecekondu) épületek, ami törökül szó szerint azt jelenti, egy éjszaka alatt épült. Ezeket a lakóházakat sebtében, szakember segítsége és engedély nélkül húzzák fel, gyakran önkényes telekfoglalással. Isztambul külső negyedeiben található belőlük a legtöbb, de más nagyobb török városokban is problémát jelentenek (Ankara, İzmir, Bursa). A legnagyobb veszélyük abban rejlik, hogy a nem megfelelő kivitelezés és a rossz minőségű anyagok miatt az épületek omlásveszélyesek, különösen földrengéskor. A városvezetés igyekszik felszámolni ezeket az illegális telepeket és modern lakótelepeket építeni a helyükre.
## Kulturális élet
Isztambul kulturális élete igen gazdag. A városban számos mozi, színház és harmincnál több múzeum található, van operaház, és több fesztivált is rendeznek a város területén. A három legismertebb az áprilisban tartott Isztambuli Nemzetközi Filmfesztivál, az 1987 óta kétévente megrendezett Nemzetközi Isztambuli Biennálé nevű kiállítás, valamint az ország legnagyobb könnyűzenei fesztiválja, a Rock'n Coke.
Az oszmán időkben a kulturális élet a hamam, azaz törökfürdő köré kapcsolódott. Isztambul egyik legrégebbi és legszebb törökfürdője a Çemberlitaş Hamamı (1584), mely a Çemberlitaş téren található.
Koncerteket nem csak hagyományos koncerttermekben és stadionokban tartanak, hanem például olyan műemlékekben is, mint a római kori Rumelihisarı, a Topkapı palota, a Héttorony vagy éppen a Gülhane Park.
### Média
Az első török újság 1831. augusztus 1-jén jelent meg Takvim-i Vekayi címmel a Bâbıâli negyedben, amely az újságkiadás és általában a nyomtatott sajtó központja lett. Isztambul ma is a nyomtatott sajtó fővárosa Törökországban, számos hazai és külföldi lapot adnak itt ki, a hazai napilapoknak külön van isztambuli, ankarai és izmiri kiadása. A legnagyobb napilapok, melyeknek székhelye Isztambulban található, a Hürriyet, a Milliyet, a Sabah, a Radikal, a Cumhuriyet, és a Zaman. Több országos szórású illetve helyi csatorna is Isztambulban székel, például az MTV Türkiye, a Fox Türkiye, az NTV Türkiye, a Kanal D, az ATV Türkiye, a Show TV, a Star TV, a Cine5, a SKY Türk, a TGRT Haber, a Kanal 7 és mások.
### Pihenés
Isztambul számos rekreációs lehetőséget nyújt, ezek egyike a már említett hamam, azaz törökfürdő. A fürdők mellett számos uszoda található a városban. A metropolisz közelében pedig olyan fürdőhelyek fekszenek, mint Silivri, Tuzla, Kilyos és Şile, amelyek hajóval rövid időn belül elérhetőek. Kedvelt célpont még a Herceg-szigetek is (Prens Adaları), mely a Márvány-tengeren található, Kartaltól délre, ahol 19. századi oszmán stílusban épített udvarházak várják a látogatókat. A szigeteken csak gyalogosan vagy lovaskocsival lehet közlekedni, a gépjárművek használata tilos. Híres és kedvelt a szigetek számos halétterme. A kilenc szigetből mindössze öt lakott, Eminönüből és Bostancıból lehet eljutni ide hajóval illetve komppal.
### Éjszakai élet
Isztambul éjszakai élete igen élénk és színes, a városban szinte 24 órán át lüktet az élet. A legnépszerűbb nyári szórakozóhelyek a Boszporusz partján találhatóak, ilyen a Reina, ahol a török hírességek is gyakran megfordulnak; a Sortie és az Anjelique. A Babylon, amely híres alternatív zenei ízléséről, és a Nu Pera Beyoğlu kedvelt klubjai, melyek télen-nyáron látogathatóak, az Istanbul Arena klubban pedig gyakran lépnek fel nemzetközi sztárok. A Parkorman klub volt a helyszíne az MTV 2002-es Isle of MTV Party-jának; a klub nyáron népszerű rave partikat is ad. A jazz kedvelői azortaköyi Q Jazz Bar-ban élvezhetik a műfaj kiváló előadóinak koncertjeit.
### Kávéházak, éttermek
A hagyományos török éttermeken kívül Isztambulban szinte mindenféle-fajta európai és távol-keleti konyhát megtalálhatunk.
A város legtöbb történelmi kocsmája és borháza az İstiklal sugárút környékén található Beyoğluban. Az 1876-ban megnyitott Çiçek Pasajı (Virágos átjáró; franciául Cité de Péra) az Isztiklálból nyílik, éttermekkel, kávézókkal és borházakkal tele. Az épület helyén eredetileg a szultánok által is szívesen látogatott Naum színház állt, ami az 1870-es nagy perai tűzben elpusztult. A tűz után a színházat a helyi görög bankár, Hristaki Zoğrafos Efendi vásárolta meg, a jelenlegi épületet az olasz építész, Zanno tervezte. Eleinte Cité de Pérának illetve Hristaki Pasajınak nevezték. Az első borház, amelyet itt nyitottak meg, Yorgo Borházának hívták. 1908-ban az oszmán vezír, Sait pasa lett a tulajdonos. Az 1917-es orosz forradalom után elszegényedett orosz nemeshölgyek itt árultak virágot. Az 1940-es években jobbára virágüzletek nyíltak itt, innen kapta az épület mai török nevét. 1988-ban felújították, ekkor ismét éttermek és borházak kaptak itt helyet.
Isztambul legrégebbi borházai a Pano, melyet Panayot Papadopoulos alapított 1898-ban; a Viktor Levi, amely 1914-ben nyílt meg, a Cumhuriyet Meyhanesi (Köztársasági Borozó), melyet az 1890-es években alapítottak és az 1930-as évek óta hívnak így; és az 1871-ben alapított Hazzopulo borozó''',. A környéken található a Nevizade utca, a Tünel Pasajı és az Asmalımescit utca, ahol történelmi kocsmák sokasága sorakozik egymás mellett. Az Istiklal környéki kis utcákat nemrég újították fel, ilyen például a Cezayir utca, amit a külföldiek úgy ismernek, mint La Rue Française, azaz francia út, ahol francia éttermek, pubok, kávéházak kaptak helyet.
Isztambul híres a haléttermeiről, amelyeknek többségét helyi görögök hozták létre. Ilyen például a yeniköyi Aleko'nun Yeri a Boszporusz európai oldalán, vagy a Koço Restaurant az ázsiai oldalon, Kadıköyben. A legnépszerűbb haléttermek a Boszporusz és a Márvány-tenger mentén sorakoznak, az európai oldalon Kumkapı, Ortaköy, Kuruçeşme, Arnavutköy, Bebek, Rumelihisarı, Yeniköy, Kireçburnu és Sarıyer kerületekben, az anatóliai oldalon pedig Üsküdar, Kuzguncuk, Beylerbeyi, Kandilli, Anadoluhisarı és Çengelköy kerületeiben. Sok haléttermet találhatunk a Herceg-szigeteken is.
Isztambulban a kávézás nagyon régi szokás, az első kávéház a Kiva Han volt 1470-ben, az 1570-es években pedig már több mint 600 kávéház volt a városban. Az első kávéházakat a vallásos ügybuzgók nyomására betiltották, mert a kávét narkotikumnak tartották, ám a fekete folyadék hamarosan utat tört magának az emberek szívéhez. A török kávéházak pavilon-formájúak voltak, gyakran volt előttük kis terasz vagy veranda, bent párnákkal fedett, alacsony padokon foglaltak helyet a vendégek, akik kávézás közben sokszor vízipipáztak is. A legdivatosabb kávéházak társadalmi találkozóhelyként is funkcionáltak, az úriemberek itt vitatták meg a napi politikát, vagy csak beszélgettek. Ebből a szempontból az isztambuli kávéházakat tartják a párizsi kávéházak elődjének.
### Múzeumok
Isztambulban számos múzeum található, ezek egy része műemlék, mint például a Topkapı palota, a Yıldız palota, a Dolmabahçe palota, mások a mai napig is kereskedelmi helyként funkcionálnak, mint a Fedett Bazár vagy az Egyiptomi Bazár. A legtöbb múzeumot a 20. század elején, Atatürk rendelkezései alapján hozták létre. Isztambulban több Atatürk-múzeum is van, az egyik az a ház, ahol 1918-19 között lakott, a másik a Dolmabahçe palotában található szobája, ahová a köztársaság kikiáltása után költözött, és ahol meghalt.
### Európa kulturális fővárosa 2010
Péccsel és Essennel együtt Isztambul 2010-ben az „Európa kulturális fővárosa” címet birtokolta. Isztambul Európai Uniós támogatásokkal együtt összesen 150 millió eurós költségvetésből gazdálkodva szervezte meg a 2010-es év programjait. A „kulturális főváros” számos épületet felújított, köztük a Hagia Szophiát, a Topkapı palotát és a Szulejmán-mecsetet. Ugyancsak felújították a Taksim téren álló Atatürk Kulturális Központot, melynek egyik oldala digitális kivetítőként is használható. Rendbe tették a hatalmas Gülhane-parkot és a régi városrész több utcáját. Elkészült egy négyzetméteres óriási kulturális központ. Zeytinburnuban megnyitották az 1453 Történeti Múzeum elnevezésű múzeumot, ahol egy óriási, 20 méter magas és 2530 négyzetméter felületű, háromdimenziós körkép látható, amely Isztambul 1453-as elfoglalását ábrázolja. A város 2010-re a mozgáskorlátozottak akadálymentesítése érdekében is számos változtatást végzett, illetve ehhez a témához kapcsolódó, felvilágosító programokat rendezett.
## Vallási élete
Isztambul kozmopolita város, mindig is sokféle nemzetiségű és vallású emberek éltek itt együtt. Amikor a város az Oszmán Birodalom részévé vált, II. Mehmed létrehozta az ún. millet-rendszert, ami a lakókat nem nemzetiségük, hanem vallási hovatartozásuk szerint sorolta be, és létrejöttek olyan, korábban nem létező vallási intézmények is, mint a Konstantinápolyi Örmény Patriarchátus, a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus vagy a török főrabbi hivatala. A köztársaság kikiáltása után öt évvel, 1928-ban, a török alkotmány kimondta, hogy minden személynek joga van a saját vallását gyakorolni.
### Kereszténység
Isztambul a bizánci időkben keresztény volt, melynek emlékét a Hagia Szophia székesegyház őrzi mind a mai napig, s itt székel a görög ortodox pátriárka is. A városban több keresztény templom is található, például a Szent Heléna kápolna, a Szent György templom, az Anglikán templom Taksimban, vagy az Aya Triada. Isztambulban 35 örmény templomot tartanak számon, és számos keresztény temető is található. Bár az alkotmány rögzíti a vallásszabadság jogát, a 20. században a keresztények ellen többször is követtek el támadásokat és atrocitásokat a városban.
A velencei és genovai kereskedők, valamint a 19. század folyamán Olaszországból Isztambulba vándorló művészek és kézművesek leszármazottai római katolikus vallásúak. A 20. század fordulóján mintegy 40 ezer olasz katolikus élt a városban. 1832-33-ban a Velencei Köztársaság nagykövetének fiáról, Luigi Girittiről elnevezett Beyoğluban (bey oğlu: „a kormányzó fia”) élt Giuseppe Garibaldi is, aki megalapította a Società Operaia Italiana di Mutuo Soccorso-t (Az Olasz Munkások Kölcsönös Segélyszervezete), ami a mai napig is működik. A Török Köztársaság megalakulása után a város olasz közösségének mérete jelentősen csökkent, ennek fő oka a köztársaság új gazdaságpolitikája volt, miszerint visszavonták az európai kereskedőnek korábban járó kereskedelmi jogokat, illetve bizonyos szakmákban – főként a kézműves mesterségekben – külföldieknek tilos volt dolgozni. A második világháború alatt a kormány bevezette az ún. vagyonadót (varlık vergisi), ami leginkább a tehetős külföldieket sújtotta.
A városban élő keresztények főként ortodox vallásúak, (leginkább Fener negyedében), illetve örmény keresztények (Kumkapı negyed) és levantei keresztények (Nişantaşı és Beyoğlu).
### Judaizmus
Az Oszmán Birodalom korában a szultánok sok zsidó vallású embernek nyújtottak menedéket, különösen az üldöztetések korában. Az itt élők szabadon gyakorolhatták vallásukat, gyakran igen magas pozíciókba is eljutottak: több oszmán diplomata és udvari orvos is zsidó származású volt. A köztársaságban a zsidók kisebbségi jogokat kaptak, létrehozhatták saját iskoláikat és alapítványaikat, 1923 után mégis sokan hagyták el Isztambult közülük. Az 1930-as, 1940-es években a náci üldöztetés elől menekülve számos zsidó választotta menedékül a várost, legtöbbjük ma Balat negyedében él.
19\. század óta jelenlevő askenázi (német) zsidók a közösség kisebb részét alkotják a többségi szefárdok mellett. Mindazonáltal a kivándorlás miatt számuk csekély: ma hozzávetőleg izraelita él a városban.
A városban jelenleg 26 zsinagóga van, a legrégebbi ezek közül a 15. században épített Ahrida. Legnagyobbjuk, a Neve Shalom 1949-re készült el. Az askenáziak legismertebb ilyen épülete az Avusturya Sinagogu (osztrák zsinagóga).
### Iszlám
Amikor az oszmán uralkodók meghódították a várost, a hivatalos vallás az iszlám lett. Ennek nyomán a városban több mint 2000 mecset épült (a 2000-es adatok szerint 2562), a legtöbb mecset (184) Fatih negyedében található.
A város első mecsetét (Arap camii avagy az Arab mecset) az arabok emelték még 717-ben. A város mai területén az oszmánok Kadıköyben építették fel első mecsetjüket, amely területet 1353-ban, egy századdal Konstantinápoly bevétele előtt foglaltak el. Az európai oldal első mecsetjét a Rumelihisarı erőd falain belül II. Mehmed emeltette 1452-ben. A Boğazkesen mecset feltehetően az 1907-es földrengésben pusztult el, a város önkormányzata szeretné újjáépíttetni. Az első nagyszabású mecset, amit a város falain belül építettek, az 1458-ban épült Eyüp szultán mecset, az első birodalmi dzsámi pedig a Fatih-mecset volt 1470-ben, melyet az Apostolok temploma helyére építettek (a templomot lebontották). Mivel Konstantinápoly volt az iszlám kalifátus székhelye 1517 és 1924 között, ezért több iszlám ereklyét is találhatunk itt, például Mohamed próféta és az első kalifák több személyes tárgyát is a Topkapı palotában, az Eyüp szultán mecsetben és más mecsetekben őrzik.
A város legismertebb mecsetei:
- a Kék mecset,
- a Szulejmán-mecset,
- az Eminönüben található Új mecset (Yeni Dzsámi),
- az Ortaköy-mecset (Büyük Mecidiye Camii),
- valamint a mecsetté átalakított, ma múzeumként funkcionáló Hagia Szophia székesegyház.
### Temetők és híres síremlékek
Isztambulban három jelentős temető és számos további fontos síremlék található. Az európai oldalon, a bizánci falak mentén fekszik az Edirnekapı, az Aranyszarv-öböl partján pedig az Eyüp Sultan temető. Az ázsiai oldal nagy temetője a Karacaahmet. Mecidiyeköy keresztény temetőjében számos 1848-49-es magyar honvéd nyugszik.
A muszlimok előszeretettel keresik fel Józsué próféta sírját a város legmagasabb pontján, a Yuşa dombon. Kiemelkedően fontos továbbá Mohamed próféta kortársainak (például Abu Ajjúb al-Anszári vagy Amr bin al-Ász) sírjai Karaköyben, a bizánci falak mentén és az Eyüp Sultan kerületben. A későbbi korok muszlim „szentjei”, a velik sírjai is látogatottak. Közülük kiemelkedik Merkezefendi és Aziz Mahmut Hüdayi türbéje Üsküdarban.
Az első török nyomdát megalapító, kolozsvári származású Ibrahim Müteferrika türbéje a Török Irodalmi Múzeum udvarán, a Galata dombon található.
## Oktatás
Törökország legnépesebb városának oktatási élete is élénk. Több száz magán és állami középiskola illetve több nagynevű egyetem is található itt.
### Középfokú oktatás
2000-ben a középiskolák (általános gimnáziumok és szakközépiskolák) száma a városban 611 volt. A város egyik legpatinásabb, legnagyobb tiszteletben tartott középiskolája a Galatasaray Lisesi, amely egyben az ország legrégebbi középiskolája is: 1481-ben alapították. A francia-török kéttannyelvű iskola Beyoğlu kerület Galata negyedében (az egykori Perában) található. Ebben a középiskolában végzett számos későbbi miniszterelnök, miniszter, híres író (Nâzım Hikmet), költő, zenész, sőt király is (I. Zogu, Albánia királya). A város másik nagy hírnevű középiskolája az Özel Alman Lisesi vagy Deutsche Schule Istanbul, mely a Galatasaray Lisesivel ellentétben magániskola, és 1868-ban alapították, ugyancsak Beyoğluban. A régen kifejezetten német kereskedők és diplomaták gyermekei számára alapított iskolából több sikeres török üzletember is kikerült, például Bülent Eczacıbaşı, az Eczacıbaşı Holding vezérigazgatója, vagy Haluk Kurosman, a GRGDN producere. Törökország legnépszerűbb magániskolája az amerikai alapítású Robert College, amely Isztambul Arnavutköy negyedében található. Az iskolát 1863-ban hozták létre, mai napig is az Egyesült Államok területén kívül található legrégebbi amerikai iskolaként tartják számon. Végzettei között van például Orhan Pamuk Nobel-díjas író, Halide Edib Adıvar írónő, Bülent Ecevit volt török miniszterelnök, valamint Törökország legnagyobb vállalatának, a Koç Holding tulajdonoscsaládjának tagjai is.
### Felsőfokú oktatás
Isztambulban 21 egyetem található, 7 állami és 14 magánegyetem. A város hét állami egyeteme közül négy az ország legjobb tíz egyetemének listáján is szerepel. 2005-ben egy kínai felmérés szerint az Isztambul Egyetem a világ 500 legjobb egyetemének listájában a 468. helyen szerepelt. A magánegyetemek közül kettőt Törökország két legsikeresebb családja, a több óriáscéget is birtokló Koç család és a Sabancı család alapított.
Isztambul állami egyetemei a következők:
- İstanbul Üniversitesi (İÜ) (Isztambuli Egyetem)
- İstanbul Teknik Üniversitesi (İTÜ) (Isztambuli Műszaki Egyetem)
- Boğaziçi Üniversitesi (Boszporusz Egyetem)
- Mimar Sinan Güzel Sanatlar Üniversitesi (Szinán Szépművészeti Egyetem)
- Marmara Üniversitesi (Marmara Egyetem)
- Yıldız Teknik Üniversitesi (Yıldız Műszaki Egyetem)
- Galatasaray Üniversitesi (Galatasaray Egyetem)
## Turizmus
Isztambul történelmének sokszínűsége, látnivalóinak, műemlékeinek száma, illetve a gyönyörű boszporuszi kilátás miatt a turisták kedvenc célpontja. Isztambul önkormányzatának statisztikái szerint 2000-ben csaknem kétmillió turista látogatott a városba, többségében (-en) németek, de a város népszerű az amerikai, angol, francia és orosz turisták körében is. 2006-ban az Atatürk nemzetközi repülőtéren és a Sabiha Gökçen nemzetközi repülőtéren keresztül az országba érkező turisták száma 5 millió 346 ezer volt, csaknem félmillióval több, mint 2005-ben.
A városban több ezer hotel és étterem, számos konferenciaterem áll az ide érkezők rendelkezésére. A város különösen vonzó a konferenciaszervezők számára, több nemzetközi szervezet is preferálja. A városban három különböző területet különböztethetünk meg, ahol konferenciaközpontok vannak: a Conference Valley (Istanbul Convention & Exhibition Center, Istanbul Hilton Convention & Exhibition Center, Military Museum Cultural Center, Cemal Reşit Rey Concert Hall); az Airport & Exhibition District (150 000 m2); illetve a város pénzügyi és gazdasági központja, ahol több konferenciaközpont is található. Az egyes konferenciaközpontok tömegközlekedéssel is jól megközelíthetőek, főként metróval.
Az Isztambulba érkező látogatókat általában mélyen érinti a város soknemzetiségű, nem mindennapi egyvelege:
: Ezt a Konstantinápolyt már nem tudom, városnak írjam-e vagy országnak? mert én mását soha nem láttam. Nagyobb s jobb portust a tengeren az egész világon sem tartanak. Itt szakad össze sebes folyással a Fekete-tenger a Fejér-tengerrel éppen a török császár várának éppen alatta, mely a városnak dél felől ónozatjában van különkerítve, csak az fekszik annyi helyen, mint Szeben városa Erdélyben; szép hegyeken mind ónosok aranyos hegyű kéményes palotái. A hegynek a Fejér- és Fekete-tenger felől való oldalait befedték a sok zöld ciprusfák, cédrusfákkal néhol elegyítve, mint az erdők. Belöl is a belső udvara rakva ciprusfákkal, úgy, hogy mindenkor mindenütt árnyékban járhat az udvar népe. Magának különös császári filegóriái egynéhány helyett, hogy mindenféle láthat, kiknek az oldalán zöld superlátok állanak, hogy a tengerek szelei, mikor nem akarja, ne érjék a császárt miattok. (részlet) – Komáromi János Konstantinápoly leírása (1697)
## Infrastruktúra
### Közlekedés
Isztambulban óriási gondokat okoz a közlekedés. A városban mintegy két és fél millió gépjármű található (ami Törökország összes gépjármű-állományának 1⁄3-a), és ez a szám naponta kb. 500-zal növekszik. A város hídjain naponta gépjármű halad át. Isztambulban gyakoriak és hosszúak a forgalmi dugók, különösen a reggeli és az esti órákban.
A városban a hagyományos értelemben vett tömegközlekedés 1871-ben indult meg az első lóvasút üzembe állításával, bár 1851-ben már közlekedtek gőzhajók az európai és ázsiai oldal között, ami tekinthető egyfajta tömegközlekedési módnak. 1874-ben elindult a Tünel nevű siklóvasút, 1914-ben pedig már elektromos villamosok közlekedtek a város európai oldalán.
Isztambul modern tömegközlekedésének meghatározó eleme a folyamatos fejlesztés alatt álló, 2017-ben öt működő vonallal rendelkező metró, amelynek hosszát 2019 után 1000 kilométerre tervezi kiterjeszteni a városvezetés. 2013-ban megnyitották a Boszporusz alatt futó Marmaray alagutat, melybe folyamatosan kapcsolják be az elővárosi vasútvonalakat (banliyö). A vasúthálózatot kiegészíti még a Tünel mellett a Taksim–Kabataş siklóvasút, valamint két libegő.
Isztambul autóbusz-hálózatát két cég működteti, 750 vonalon több mint 4000 járművel. A távolsági buszokat kiszolgáló legnagyobb pályaudvar az isztambuli buszpályaudvar. Isztambulban különleges gyorsbuszhálózat is működik, a Metrobus. A török városokra jellemző, fix útvonalon közlekedő dolmuşok Isztambulban is elterjedtek, kötött útvonalon közlekedő taxiként is funkcionálnak.
A vízi közlekedés fontos része a város mindennapi életének, a Boszporusz két partja között számos komp- és vízibusz közlekedik. Isztambult két nemzetközi repülőtér szolgálja ki, az államalapító Mustafa Kemal Atatürkről elnevezett Atatürk repülőtér a város európai oldalán, valamint az Atatürk fogadott lányáról, Sabiha Gökçenről elnevezett Sabiha Gökçen repülőtér az ázsiai oldalon. Egy harmadik, óriásreptér átadása 2018-ra várható.
Az isztambuli tömegközlekedési eszközökön Istanbulkarttal lehet fizetni, amely egy érintőkártyás okos-fizetőrendszer.
#### Távolsági buszok
Az óriási Büyük Otogar a Sultanahmet tértől -re északnyugatra található a Bayrampaşa kerületben. A belvárosból az LRT-vel a legegyszerűbb elérni. A 168 pénztár és kapu, saját metróállomás, boltok, szálloda és éttermek a buszállomást egy kisebbfajta várossá formálják. Buszok ezrei közlekednek innen Európa és Ázsia majd' minden pontjára. Ankarába például a nap mind a 24 órájában legrosszabb esetben is 15 percenként megy egy busz.
#### Vasúti közlekedés
Vasúton az Isztambul–Ankara nagysebességű vasúton lehet eljutni Ankarába. A város legnagyobb és leghíresebb pályaudvara a Sirkeci pályaudvar.
#### Légiközlekedés
Isztambult két nemzetközi repülőtér szolgálja ki, az államalapító Mustafa Kemal Atatürkről elnevezett Atatürk repülőtér a város európai oldalán, valamint az Atatürk fogadott lányáról, Sabiha Gökçenről elnevezett Sabiha Gökçen repülőtér az ázsiai oldalon.
Az 1953-ban épült Atatürk repülőtér jelenlegi nevét 1985 óta viseli. A repülőtér nemzetközi termináljának kapacitása 25,5 millió utas évente, a belföldi terminálé pedig 12,8 millió. 2015-ben a nemzetközi terminál 41,9 millió utast fogadott, a belföldi forgalom pedig 19,3 millió utas volt. A repülőtér megközelíthető az M1-es metróval, az Atatürk Havalimani állomásnál, valamint a 96T jelű busszal Taksimból.
A Sabiha Gökçen repülőteret 2001-ben nyitották meg, 2016-ban 29,6 milliós utasforgalmat bonyolított, ebből 20,1 millió belföldi utas volt. A repülőtér forgalma 2011 óta megduplázódott. Megközelíthető több İETT-buszjárattal, valamint Havataş shuttlebuszokkal. Az M4-es metró hosszabbítása a repülőtérig folyamatban van.
Isztambulban egy harmadik, új repülőtér építése is megkezdődött Arnavutköyben, amelyet a világ legnagyobb repülőterének terveztek, 110 milliós utasforgalommal. Az első fázist 2018-ban tervezik átadni. Az új repülőtér megnyitásakor az Atatürk repülőteret bezárják.
#### Autópálya
Isztambul négy autópályával van összeköttetésben, ebből kettő, az O1 és az O2, körgyűrű (çevreyolu). Az O1 Osmaniye és Kadıköy között vezet, fizetni a Boszporusz hídnál kell. Az O2 autópálya kezdőpontja Bağcılar kerület Mahmutbey mahalléjánál található, végpontja Kadıköy Kozyatağı mahalléja, az autópálya a Győzedelmes Mehmed szultán hídon halad át. Az O3-as autópálya Edirnével, az O4-es autópálya Ankarával köti össze Isztambult. Az autópályák Otomatik Giriş Sistemi, azaz automatikus beléptetőrendszer alapján működnek, nem kell megállni a fizetéshez. Ez tulajdonképpen egy kis készülék, amit az autóra szerelnek, és amit elektronikusan lehet feltölteni kredittel. Amikor az autó elhalad az ellenőrző pont mellett, a rendszer érzékeli az OGS-készüléket, és a tulajdonos bankszámlájáról levonja az autópálya használati díjának megfelelő összeget. Az isztambuli Boszporusz-hidak is OGS rendszerrel működnek, emellett mágneskártya-elfogadó beléptetőkapuk is vannak. 2016 decemberében adták át az Eurázsia-alagutat. A kétszintes, tenger alatti autópálya 100 percről 15 percre csökkenti az átjutást a város európai és ázsiai oldala között.
#### Hidak
Isztambulban számos híd található, ezek egy része műemlék, mint például a Büyükçekmece híd, melyet a hagyomány Szinán mesternek tulajdonít, és amelyet I. Szulejmán kezdett építtetni, mikor Szigetvárig jutott hadjáratára indult. Ugyancsak műemlék a Bostancı híd, mely az oszmán időkben épült, 1709-ben egy viharban összeomlott, de nem sokkal később újjáépítették; a beşiktaşi Kemerli híd, amely a Dolmabahçe palotát hivatott összekötni a Yıldız-palota kertjével; vagy a 4. században épült Çobançeşme híd. Az Aranyszarv-öblön a Galata híd ível át, melynek eredetijét 1845-ben építették, a ma használatban lévő híd az ötödik Galata híd. Ázsiát Európával először a Köztársaság 50. évfordulójára, 1973-ban megépült Boszporusz híd kötötte össze, ma már a Győzedelmes Mehmed szultán híddal (Második Boszporusz-híd) és a Vitéz Szelim szultán híddal (Harmadik Boszporusz-híd) osztja meg a kontinensek közötti forgalmat, utóbbit 2016-ban avatták fel.
#### Kikötők
Isztambul Törökország legfontosabb tengeri kikötője, mivel a Boszporusz a Fekete-tenger egyetlen tengeri bejárata. Évente 57 000 hajó halad itt át, havonta átlagosan 5000. A nemzetközi egyezmények értelmében a húszezer tonnánál nehezebb hajók nem haladhatnak át a szoroson, éjjel pedig egyetlen hajó sem közlekedhet. A 20 000 tonnánál nagyobb repülőgép-anyahajók kiköthetnek Isztambulban, de nem haladhatnak át a Fekete-tengerre. Bár kikötőhelyek mind a két oldalon vannak, a legtöbb az ázsiai oldalon, Haydarpaşánál található, ahol mintegy 1987 méternyi rakpart húzódik. Az európai oldalon többek között a Dolmabahçe palota előtt lehet kikötni. Az Aranyszarv-öblön átívelő két hidat a hajnali órákban nyitják fel, a hajók ekkor haladhatnak át. Amikor a hidakat felnyitják, az Aranyszarv-öblön keresztben nem közlekedhetnek a személyszállító hajók. A boszporuszi hajóforgalom elérte kapacitása határát, nem tud több hajót fogadni, mint jelenleg. Évente körülbelül 8000 hajó szállít kőolajat illetve egyéb veszélyes szállítmányt.
### Egészségügy
Isztambulban számos állami és magánkórház, klinika, laboratórium és kutatóintézet működik. Sok közülük a legmodernebb felszerelésekkel rendelkezik, emiatt az utóbbi időben Isztambul a gyógyászati turizmus egyik célpontja lett, főként nyugat-európai országokból (Egyesült Királyság, Németország), nemcsak azért mert olcsó, hanem mert emberbarátibbnak is tartják a klinikákat. Különösen keresettek a lézeres szemműtétek és a plasztikai műtétek. A városnak van katonai kórháza is.
A levegő szennyezettségével összefüggő betegségek száma folyamatosan emelkedik a városban, különösen télen, a fűtéskor felszabaduló szennyeződések miatt. Isztambulban évről évre nő a gépjárművek száma, a tömegközlekedés viszont lassan fejlődik. A városban csupán 2006 elején vezették be az ólommentes benzin kötelező használatát.
### Közművek
Isztambul első vízvezetékrendszerét nem sokkal alapítása után kiépítették. A római korszakban épült vízvezetékek közül a két legfontosabb a Mazulkemer vízvezető és a Valens vízvezető. Ezeket arra használták, hogy a város nyugati végében lévő Halkalıból a városközpontba (Forum Tauri) vezessék a vizet. Ezután a vizet a város számos ciszternájában gyűjtötték össze, mint amilyen a híres Bazilika Ciszterna (Yerebatan), vagy a Binbirdirek ciszterna. Nagy Szulejmán szultán a híres építészt, Szinánt bízta meg a város vízellátó rendszerének javításával. Ennek köszönhetően épült meg a Kırkçeşme Vízellátó Rendszer 1555-ben. Később nagyobb patakokból is vezettek el vizet, ezekkel főképp az egyre szaporodó számú, és egyre népszerűbb szökőkutakat táplálták.
A város víz- és szennyvízelvezető rendszerét egy állami szerv, az İSKİ irányítja. A rendszer jelenlegi kapacitása nem elegendő ahhoz, hogy ellássa az egyre növekvő lakosságú város egyre nagyobb szükségleteit. Nyaranta gyakran előfordul, hogy akár napokig is szünetel a vízellátás. A hotelek többségének és számos lakónegyednek saját víztartályai vannak, amelyeket ilyen szükséghelyzetek esetén használnak. Léteznek magáncégek is, akik tiszta vizet forgalmaznak.
Az áramellátást a szintén állami tulajdonú TEK biztosítja. A város első, elektromos áramot termelő, szénnel működő erőműve a Silahtarağa Termik Santrali volt, melyet 1914-ben alapítottak és 1983-ig működött. Ma múzeumként funkcionál.
Az Oszmán Birodalom Postaszolgálati és Távirati Minisztériumát 1840-ben hozták létre. Az első posta a Postahane-i Amire volt, az Új mecset mellett, a nemzetközi postaszolgálat 1876-ban indult. A török posta elnevezése PTT (posta-telefon-telegráf), logója sárga-kék. Törökországban a PTT-t szinte kizárólag levélküldeményekhez veszik igénybe, a csomagküldést magáncégek végzik. A nagy nemzetközi csomagküldő cégek – mint például a DHL – mellett számos hazai cég látja el a szolgáltatást, úgymint a Yurtiçi Kargo vagy az Aras Kargo.
Samuel Morse 1847-ben kapta meg a telegráf szabadalmát Isztambulban, magától I. Abdul-Medzsid szultántól a Beylerbeyi palotában, miután a szultán maga tesztelte a találmányt. Az első távíróvonal kiépítése még ugyanebben az évben megkezdődött, Isztambul és Edirne között. 1855-ben létrejött a Távati Iroda. 1881 júliusában kiépítették az első telefonvonalat a Postaszolgálati és Távirati Minisztérium és a Postahane-i Amire (Főposta) között. Az első, 50 vonalas telefonközponttal a Sirkeci Főposta büszkélkedhetett 1909-ben. E-mail-levelezést először 1984-ben lehetett folytatni Isztambul, Ankara, İzmir és Adana között; 1987-ben pedig Isztambulban tartották Európa első videokonferenciáját. Az első mobiltelefon-szolgáltatás 1986-ban indult.
## Sport
A római és bizánci időkben a legnépszerűbb sportesemény a harciszekérverseny volt, melyet a csaknem fős befogadó képességű Hippodromban tartottak.
Ma a legnépszerűbb sportágak a labdarúgás, a kosárlabda és a kézilabda. A három nagy sportegyesület, a többféle szakosztályt is működtető Galatasaray S.K., a Fenerbahçe S.K. és a Beşiktaş J.K. mellett számos más olyan egyesület van, amelyik egy-egy sportágra specializálódott, ilyen például a kosárlabdában jeleskedő Efes Pilsen vagy a Fenerbahçe Ülkerspor; míg a kézilabdára az Eczacıbaşı Istanbul és a Vakifbank Günes S. Istanbul szakosodott.
Az Atatürk Olimpiai Stadion egy ötcsillagos UEFA-stadion, ahol gyakran tartanak atlétikai versenyeket is. A 80 000 férőhelyes stadion megfelel a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, az IAAF, a FIFA és az UEFA legszigorúbb szabályozásainak is. 2005-ben itt tartották az UEFA-bajnokok ligája döntő mérkőzését. A 2009-es UEFA-kupa döntőjét pedig a Şükrü Saracoğlu Stadionban rendezték meg.
Isztambul több autó- és motorverseny házigazdája is, itt tartják a Formula–1 török nagydíjat, a MotoGP török nagydíját, a WTCC, a GP2 és a Le Mans Series () versenyeket is az Istanbul Parkban. A Besenyei Pétert is sorai között tudó Red Bull Air Race Világkupának is van Isztambulban futama, melyet az Aranyszarv-öböl fölött tartanak.
A Boszporuszon és a Márvány-tengeren rendszeresen rendeznek vitorlázó és jachtversenyeket, az Aranyszarv-öbölben pedig evezőversenyeket. A Galatasaraynak, a Fenerbahçénak és a Beşiktaşnak, valamint a nagyobb egyetemeknek is van evezős csapata.
Az olyan sportágak, mint a golf, a lóverseny vagy a tenisz egyre népszerűbbek, Isztambulnak saját tenisztornája van, az Istanbul Cup. Az egyéni sportolás is kezd elterjedni, rengeteg ma már a fitneszklub és testépítő-terem a városban. Isztambulnak két nagy paintball klubja van; népszerűek a küzdősportok és a jóga is.
Isztambul pályázott a 2012. évi nyári olimpiai játékok rendezésére, ám az első körben kiesett. A törökök szerint ezzel a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elmulasztott egy lehetőséget, hogy a játékok történetében először egy túlnyomó többségében muszlim ország legyen a házigazda, amivel hangsúlyozni lehetett volna az esemény békét és egyenlőséget hirdető elveit.
## A művészetekben
Isztambul számos irodalmi műben szerepel: itt játszódnak például a Nobel-díjas Orhan Pamuk regényei, illetve részben Agatha Christie Gyilkosság az Orient Expresszen című munkája is. Ezek közül – mint magyarul is hozzáférhető török munkák – megemlítendőek még Esmahan Aykol Boszporusz hotel című regénye, valamint İskender Pala Halál Babilonban, szerelem Isztambulban című műve is.
A város a filmművészetben is gyakran helyet kap. Néhány ismertebb, a városhoz kötődő török alkotás:
- Ferzan Özpetek: Törökfürdő;
- Crossing the Bridge: The Sound of Istanbul (film Isztambul zenei világáról);
- Dokuz (Kilenc) (krimi);
- Anlat Istanbul (Isztambuli mesék).
- Ezel című török sorozat
Amerikai filmalkotások is köthetőek a városhoz, például az Oroszországból szeretettel (1963) és A világ nem elég (1999) című James Bond-filmek, az Elrabolva 2. (2012), vagy az Indiana Jones and the Emperor’s Tomb című számítógépes játék.
Említést érdemel még a Hungária együttes Isztambul'' című dala is.
## Isztambulhoz kötődő személyek
- Koray Candemir, énekes
- Sertab Erener, énekesnő
- Sezen Aksu, énekesnő
- Tarkan, énekes
- Murat Boz, énekes
- Szinán, építész
- Orhan Pamuk, író
- Nâzım Hikmet, író, költő
- Hadi Elazzi, üzletember, menedzser
## Testvérvárosok
Isztambul testvérvárosai (2022):
## Képek
## Panorámák |
340,865 | Lunada | 26,224,323 | null | [
"2008 nagylemezei",
"Kezdőlapon szerepelt szócikkek",
"Thalía-albumok"
] | A Lunada (a spanyol luna, ’hold’ szóból; fordítása kb. ’Holdünnep’ ) Thalía 2008 nyarán megjelent spanyol nyelvű, tizenkettedik stúdióalbuma. Producere az ismert kubai származású zeneszerző, Emilio Estefan, akivel az énekesnőnek ez volt a negyedik közös munkája az áttörő sikereket hozó En éxtasis, Amor a la mexicana és Arrasando című lemezei után. Az album stílusát tekintve a megszokott latin pop, amelyen belül most a reggae, a cumbia és a balladák kaptak főszerepet. Thalía a produkciót röviden így foglalta össze: „Ez egy ’feeling’-gel teli nyári lemez. Egy őszinte album... az eddigi legjobb közös munkánk [Estefannal].”
Az album bemutatkozó kislemeze a Ten paciencia, amelyen kívül még öt vadonatúj dal, valamint öt nyári latin szám feldolgozása hallható rajta, köztük az Európában jól ismert 1980-as évekbeli olasz sláger, a Ricchi e Poveri együttes Sarà perché ti amo című dalának spanyol nyelvű változata Thalía előadásában. Külön említést érdemel még a lemezről a Bendita („Áldott”) című dal, amelyet az énekesnő a kislányának írt. Az albumról egyetlen dalhoz készült videóklip, ez a Ten paciencia.
## Az album története
### Az ötlet születése, inspirációk
Ezen album elkészítésének ötlete Thalía kislányával való terhessége alatt érett meg. A művésznő már alig várta, hogy ismét bikiniben lehessen a tengerparton, áldott állapotban ugyanis nem tehetett meg minden kedvére valót, mint például a napozás. „Amikor elkezdtem előkészíteni ezt a lemezt a terhességem közepén, egyetlenegy gondolatom volt: a nyár. A kívánságom a tengerpartra való visszatérés és a nyári hőség élvezete volt. Lobogó tűz, barátok társaságában, zenét hallgatva a hold fénye alatt; egy igazi holdünnep.” A feldolgozott dalok, többek között a Será porque te amo kiválasztásában, illetve az újak megkomponálásában Thalíát főként az 1980-as évekbeli emlékei ihlették, amikor tizenéves volt. Az énekesnő a nagylemez hivatalos bemutatója alkalmából 2008. június 17-én sajtótájékoztatót tartott New Yorkban, ahol a következőket mondta az albumról:
### Borító és belső grafika
A borítókép Thalía arcával napszemüvegben, amelyben egy trópusi sziget képe tükröződik, hitelesen visszaadja az album hangulatát és az énekesnő elképzelését. A sajtó és a rajongók részéről azonban éles vitákat váltott ki, hogy a kép rendkívül hasonló az ausztrál Cut Copy popegyüttes 2004-es kiadású Bright Like Neon Love című lemezének borítóképéhez. Thalía nem tagadta, hogy a borító elkészítéséhez egy másik albumborító adta neki az ötletet, és hogy azt csupán „magára formálta”. A kialakult vitát és kritikákat művésznő a következőképpen hárította el az Ocean Drive en Español című magazin fotózásán készített interjúban: „S miért csinálnak annyi vitát a semmiből? Én úgy hiszem, hogy mindenki megihlet mindenkit, és minden ihletett valami által... Még Madonna is sok éven át Marilyn Monroe-tól merített ötleteket.”
Thalía a hivatalos weboldalán 2008. június 3-án közzétett naplójában részletesebben is ismertette a borító jelentését: „Amikor a grafikus csapat bemutatta nekem a különböző elképzeléseket, rendkívül ötletesnek találtam közülük egy képet. Bele akartam vinni a trópusi ízt, a színeket és a stílust, amely tükrözi azt az ötletemet, hogy mi is egy ’Lunada’, s ezt ábrázolja a lemezemen lévő alkotás. Biztos vagyok benne, hogy ez a borító is ihletni fog másokat a jövőben, mint referenciamunka.”
A borító (az amerikai kiadásnál széthajtható, poszterszerű; az európainál füzet) belső grafikája úgy van elkészítve, mintha kézzel írott jegyzeteket tartalmazna. A képek mellett az alábbi – többnyire a dalokból való – idézetek szerepelnek rajta:
### Az album elkészítése
A lemez elkészítése 2007 vége felé kezdődött, miután októberben megszületett az énekesnő kislánya, Sabrina Sakaë. Thalía elmondta, hogy az albumot nagyon könnyű volt elkészíteni és felvenni, az egész produkció kellemesen és könnyedén, aggodalmak nélkül zajlott, elkészítése közben nagyon szabadnak érezte magát. A felvételek Miamiban készültek. A dalokat Thalía rekordidő alatt énekelte fel, mindössze három napot vett igénybe. Az El Universal mexikói lap értesülése szerint Tommy Mottola meghatározta Emilio Estefannak, hogy feleségének csak ennyi ideje van Miamiba utazni az album felvételére, hogy ne maradjon sokáig távol a kislányától, aki lélekben természetesen végigkísérte őt a lemez felvétele során: „A kislányom a lemez része, ez a lemez érte van. A terhesség nagyszerű dolog, és anyának lenni teljesen kicseréli a lelked és megváltoztatja az életed. Újra felfedezni vélem a világot, a hangokat, a színeket. Úgy érzem, újjászületettem, mintha minden új lenne. Életem legjobb pillanatában érzem magam. Ezért is írtam egy dalt a lányomnak. A Bendita az, és mindent, amit érzek e kis lény iránt, aki megérkezett az életembe, elmondok benne.” Thalíáról mindig is az a hír járta, hogy maximalista, így ez az album sem maradhatott el a tőle elvárt színvonaltól: „Igen, maximalista vagyok, túlzottan is! Nem hiszem, hogy ez elmúlik, és valóban, ebbe a lemezbe is 100%-ban beleadtam magam. Szeretek ura lenni annak, amit csinálok; minőségi munkát végezni.”
## Fogadtatása
A Lunada, bár Thalía nagy visszatérését várták tőle három év kihagyás után a zenében, nem hozta meg a remélt sikert, még Mexikóban sem; az album az előzőekhez képest a legrosszabb helyeken végzett az eladási listákon az utolsó tíz évet figyelembe véve: a Billboard Latin Pop Albums listán a 4., a Top Latin Albums listán a 10. helyen debütált, de csak egy hétig tudta megtartani ezeket a pozíciókat. Az első kislemez is mindössze a 39. helyig jutott a Billboard Top Latin Songs slágerlistán, és a latin pop rádiós listán is csak a 24. helyezésig tudott felkúszni. A rajongók részéről sok kritika érte az albumot, amiért a daloknak csaknem a fele feldolgozás; az énekesnő ugyanakkor nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. Kereskedelmi bukása ellenére a Lunadát a spanyol nyelvű ¡Hola! magazin által szervezett internetes közvélemény-kutatáson, 8750 szavazattal, 2008 legjobb albumává választották.
### Helyezések
## Szakmai kritika
Az AllMusic értékelése:
Thalía ismét összeállt a kiváló producerrel, Emilio Estefannal, hogy elkészítse Lunada című, forró tengerparti hangulatot idéző albumát, amely egy évvel azután jelent meg, hogy az énekesnő kis időre visszavonult életet adni első gyermekének. Thalía az 1990-es évek közepétől a 2000-es évek elejéig dolgozott Estefannal, s gyümölcsöző együttműködésük Thalía eddigi legjobb albumait eredményezte.
Bár a Lunada sajnos nem jelenti a nagy visszatérést az Amor a la mexicana (1997) fémjelezte sikerekhez, szórakoztató album néhány nagyszerű dallal, amely főként stílusa miatt értékelendő. Mindössze egyetlen, az album közepe felé található Desolvidándote című ballada kivételével minden dal gyors tempójú; erőteljes dobok, trópusi ritmusvilág és energikus előadásmód jellemzi őket, s az énekesnő is boldognak hangzik, hogy visszatérhetett a stúdióba három év kihagyás után. Az első kislemez, a Ten paciencia remek hangulattal nyitja az albumot, ritmusát szinte a táncparkettekhez szabták. A következő két dal, a Sangre caliente és a Será porque te amo is a produkció fénypontjai közé tartoznak, azonban az album további részei már nem annyira lenyűgözőek. A többi dal közül leginkább figyelemre méltó a Bendita című reggae, melynek anyai érzelmekkel teli szövegét maga Thalía írta; az Insensible, amely Juan Gabriel szerzeménye, valamint az Aventurero című könnyed reggaetón. Ez utóbbi dalok közül némelyik működik, némelyik nem, de stílusukra nézve mindegyik szórakoztató.
A Lunadát az elején hallható pár szám, és az album rövidsége – alig 40 perc – teszik élvezhetővé. Ugyanakkor Thalía régi rajongói, akik arra számítanak, hogy a Lunada vetekedhet az énekesnő 90-es évek végén készített nagy sikerű albumaival, minden bizonnyal csalódni fognak. Leginkább Thalía és Estefan legutóbbi közös albumához – Thalía (2002) – vagy a 2005-ös, Estéfano dalszerző-producerrel készített El sexto sentido című lemezéhez hasonlítható. Csakúgy, mint a Lunadán, az utóbbi két albumon is jól érezhető a produceri közreműködés; pár kiemelkedő dal szerepel rajtuk több vegyes színvonalú mellett.
## Az album dalai
### A dalok rövid jellemzése
Az album vérpezsdítő nyitó slágere, a Ten paciencia stílusára nézve techno-cumbia, amelyben a Kumbia Kings utódzenekara, a Cumbia All Starz egyik frontembere, Noé Nieto vendégszerepel (ének és harmonika). A dal szövege meglehetősen erotikus töltetű, a videóklipje hawaii hangulatot idéz.
A második dal, a Sangre caliente című latin reggae és cumbia ötvözete, amelyet eredetileg az argentin Zimbabwe együttes énekelt az 1996-os Cuestión de Honor című albumán, szintén esélyes volt az első kislemezre, azonban a rajongók szavazatai alapján a Ten paciencia került ki. Ahogyan a címe is mutatja – „Forró vér” – a dal szintén forró hangulatú, jellemzőek a dobok és az ütőhangszerek, az elektromos gitár, valamint a rézfúvósok (trombita, szaxofon), amelyek igazi természetes hangzású latin számmá teszik. Ehhez társul Thalía „dögös” előadásmódja is, aki szerint ha a teljes album stílusát kellene egyetlen dalban összefoglalni, akkor ez a dal a Sangre caliente lenne.
A Será porque te amo című harmadik dal és egyben az album második (rádiós) kislemeze, az Európában jól ismert 1980-as évekbeli olasz romantikus Ricchi e Poveri-sláger, a Sarà perché ti amo spanyol nyelvű feldolgozása. A megszövegezés sem új – ugyanezzel a szöveggel már a Ricchi e Poveri is énekelte spanyolul a dalt – és a fordítás nem is teljesen egyezik az eredeti olasz szöveggel, azonban ez a dal mondanivalóján lényegében nem változtat. A hangszerelés hasonló az eredetihez, némiképp modernebb popzenei alappal.
A negyedik dal, a Con este amor egy alig ismert, Ximena Muñoz nevezetű latin dalszövegíró-énekesnő szerzeménye. Gyors, kellemes, pop-rock stílusú szerelmes dal.
A Bendita című reggae, az ötödik dal a lemez egyik fénypontja. A zene és a szöveg maga az énekesnő szerzeménye, amelyet a 2007. októberben született Sabrina kislányához írt, és a gyermek nevetése is hallható rajta. Szórakoztató, fülbemászó dallam, jórészt elektronikus hangszereléssel és dobokkal.
Az albumról természetesen most sem maradhatott le legalább egy lassú szám; ilyen a hatodik dal, a Desolvidándote című rock-ballada, amely szintén Thalía saját szerzeménye. Szövege mély érzelmekkel és szenvedéllyel teli, akárcsak az előadásmódja. Maga a dal címe is a „költői szabadság” szülöttje, ugyanis a spanyolban ilyen szó hivatalosan nem létezik: a címet az énekesnő kreálta a des- fosztóképző és az olvidar ’elfelejt’ igéből (vagyis szó szerinti értelemben ’visszafelejtve téged’).
A hetedik dal, az Isla para dos szintén egy forró hangulatú latin reggae, amely Nano Cabrera szerzeménye. Már többen feldolgozták kevésbé ismert latin előadók. A hangszerelésre jellemző a gitár, a trombita, a marimba, igazi trópusi szigeti hangzás, amint a címe is tükrözi („Egy sziget két embernek”).
Az Insensible megint csak cumbia, a nyolcadik dal az albumon; a Mexikóban eléggé ismert énekes-szerző, Juan Gabriel dalának feldolgozása. Jellemző hangszerek a harmonika és a marimba.
A kilencedik dal, az Aventurero egy viszonylag új latin műfajt képvisel, ez pedig a Puerto Ricó-i eredetű reggaetón. Szintén feldolgozásról van szó, az eredeti változat egy Gisselle nevű, New York-i születésű Puerto Ricó-i énekesnőtől származik. A dal modernebb hangszerelést kapott, valamint egy nem túl ismert, a „Nubawn” művésznevet viselő rapper vendégszereplésével egészül ki.
Az utolsó előtti dal, a Yo no sé vivir mérsékeltebb ütemű, stílusa cumbia és pop ötvözete, romantikus szöveggel, ugyanazoktól a szerzőktől, akik a Ten pacienciát is írták.
Az album záródala ismét az énekesnő saját szerzeménye. Vidám popdal rapes részekkel, amely arról szól, hogy az életet ki kell használni. A cím magárt beszél: a Sólo se vive una vez annyit tesz, „Csak egyszer él az ember”.
## A produkció
### Zenészek és közreműködők
### Stúdiók
- Felvételek: Fugdat Studios, Bicoastal Music (Ossining, NY)
- Mixelés: Crescent Moon Studios, Chaff Chicks Island Studios |
1,130,557 | Akasztottak erdeje (regény) | 26,948,729 | null | [
"1922 regényei",
"Első világháborús regények",
"Román irodalom"
] | Az Akasztottak erdeje (Pădurea spânzuraților) Liviu Rebreanu 1922-ben megjelent lélektani regénye, amelyet az első világháború ihletett. Az író a művet fivérének, Emil Rebreanunak ajánlotta, akit az Osztrák–Magyar Monarchia tisztjeként 1917-ben a román fronton szökés miatt halálra ítéltek és felakasztottak. Noha a szerző számos elemet felhasznált öccse leveleiből és a gyimespalánkai úton szerzett élményeiből, hasonló sorsuk ellenére a regény főhőse nem Emil Rebreanut ábrázolja, hanem a szerző saját vallomása szerint „saját nemzedéke prototípusa”.
A regény főhőse, Apostol Bologa a háború kitöréséig nem emelkedik ki az átlagemberek közül; eszméiben bizonytalan, befolyásolható fiatalember. Zökkenőmentesen tud beilleszkedni a társadalomba, a háború azonban olyan erkölcsi dilemma elé állítja, amellyel nem tud megbirkózni, és a döntés halogatásával egyre közelebb sodródik a halálhoz.
George Călinescu szerint a regény a kínzó erkölcsi bizonytalanság monográfiája, amely lehetett volna politikai regény is, de lélektani lett belőle; Kormos Gyula a regény háborúellenességét emelte ki, Ion Simuț ezzel szemben [a legnagyobb román] vallásos regénynek nevezte, amely a főhős misztikus válságát írja le.
A regény elnyerte a Romániai Írók Társaságának nagydíját, és a megjelenését követő évtizedben kiadták cseh (1928), angol és olasz (1930), lengyel (1931), francia, holland és német (1932) fordítását; összesen több mint húsz nyelven jelent meg. A műből készült Liviu Ciulei azonos című filmje, amely az 1965-ös cannes-i filmfesztiválon a legjobb rendezés díját nyerte el.
## Keletkezése
Rebreanu már második regénye, az Akasztottak erdeje előtt több elbeszélésében foglalkozott a háborúval: Haláltánc (Hora morții, 1915), Egyszerű történet (Fapt divers, 1916), Icig Strul, a szökevény (Ițic Strul, dezertorul), Katasztrófa (Catastrofa, 1916). Hősei általában egyszerű emberek, akiket rajtuk kívül álló okok sodornak a megpróbáltatásokba.
Az író saját bevallása szerint a regény ötletét egy fénykép adta, amelyet 1918-ban egy barátja mutatott neki. A kép egy erdőt ábrázolt az olasz fronton, ahol cseh katonákat akasztottak fel, és a békekonferencián azt hivatott bemutatni, ahogy az Osztrák–Magyar Monarchia a csehekkel bánt. A kép hatására Rebreanu elhatározta, hogy korábbi, A katasztrófa című novellájának hőséről – a monarchia román tisztjéről, aki saját nemzete ellen kénytelen harcolni – regényt ír, melynek címe Az akasztottak erdeje lesz. A regényt 1919 februárjában kezdte el írni, és pár hónapra rá, májusban tudta meg, hogy öccsét, az osztrák hadseregben tüzértisztként szolgáló Emil Rebreanut, akit a család orosz fogságban levőnek hitt, 1917-ben Gyimespalánkán szökési kísérlet miatt felakasztották. Több próbálkozás után 1919 augusztusában abbahagyta a regény írását, és színházi témákkal kezdett foglalkozni. 1920-ban felkereste testvére sírját, elbeszélgetett a helybéliekkel, és újraolvasta Emilnek a frontról küldött leveleit. Az írót furdalta a lelkiismeret, hogy nem segített testvérének Bukarestbe eljutni, és a regényt mintegy vezeklésként fogta fel. Csak azt követően tudta végre befejezni regényét, hogy 1921-ben teljesítette az elhunyt végakaratát a temetés helyét illetően. Az első teljes változat 1921. december 15. és 1922. június 27. között készült, a második 1922. július 5. és november 17. között.
Noha a szerző számos elemet felhasznált öccse leveleiből és a gyimespalánkai úton szerzett élményeiből, hasonló sorsuk ellenére a regény főhőse nem Emil Rebreanut ábrázolja. „Apostol Bologában nincs semmi a fivéremből. Legfeljebb néhány külső vonás és talán egy-egy egzaltált pillanat. [...] Apostol alakjában szintézisbe akartam foglalni saját nemzedékem prototípusát: Apostol Bologa tétovázásai mindnyájunk tétovázásai; a mieink ezek éppúgy, mint ahogy a mieink gyötrődései is... Csak ilyen ember lehetett központi alakja egy olyan regénynek, amelyben a kötelesség és az érzelem harca szüntelenül azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy hazafiaskodó üres frázisossággá torzul.” – írta a szerző 1940-ben közreadott visszaemlékezésében.
## Szerkezete
A kezdő és zárójelenetek azonossága szimmetrikussá teszi a négy könyvből álló regény szerkezetét. Mindegyik rész egy-egy szakaszt jellemez a főhős lelki fejlődéséből, illetve az utolsó kivételével mindegyikben kiemelkedik egy-egy mellékszereplő, aki előmozdítja vagy más irányba téríti ezt a fejlődést:
- katonai kötelesség (Klapka),
- a határon túli nemzet szeretete (Bologa édesanyja),
- minden ember iránti szeretet (Ilona),
- halálszeretet.
A regény első változata tartalmazott egy utolsó fejezetet is, amelyben Ilona felkeresi szerelmesének sírját, ez azonban kimaradt a végleges műből, mert a szerző szerint ennek líraisága megtörte volna a mű szándékos szikárságát.
## Tartalma
Apostol Bologa, a vallásos nevelésben részesült, ám utóbb hitét elvető román diák az első világháború kitörésekor önként jelentkezik a hadseregbe, hogy imponáljon menyasszonyának, Marta Domșának. A katonaságot komolyan veszi, kitüntetést is szerez, és a hadbíróság tagjaként kötelességtudóan megszavazza a szökni próbáló Svoboda hadnagy halálos ítéletét. Az akasztás végignézése, majd az új felettesével, Klapka századossal folytatott beszélgetések megingatják addigi világnézetében. Lelki válságát csak fokozza az a hír, hogy egységüket a román frontra fogják vezényelni, ahol saját nemzettársai ellen kellene harcolnia. Hogy ezt elkerülje, hőstettet visz véghez, és azt reméli, hogy ennek fejében Karg tábornok teljesíti áthelyezési kérelmét. Mikor ez a terve meghiúsul, szökésre határozza el magát, de közben súlyosan megsebesül, és hónapokat tölt a kórházban. Szerelmes lesz a helybéli magyar sírásó lányába, és el is jegyzik egymást. A fronton egyre gyakoribbak a szökések, és ennek következtében az akasztások. Amikor Bologát ismét beosztják a hadbíróságra, hogy a kémnek kikiáltott parasztok felett ítélkezzen, megpróbál megszökni. Varga főhadnagy elfogja, hadbíróság elé kerül, halálra ítélik, és felakasztják.
## Szereplői
A regény főhőse, Apostol Bologa a háború kitöréséig nem emelkedik ki az átlagemberek közül; eszméiben bizonytalan, befolyásolható fiatalember. Zökkenőmentesen tud beilleszkedni a társadalomba, nyoma sincs benne a memorandum-perben elítélt apja harcos keménységének. Filozófiája is az átlagemberé: „Az életben a valósághoz kell igazodnunk, nem a kívánságokhoz!” A háború azonban olyan erkölcsi dilemma elé állítja, amellyel nem tud megbirkózni, és a döntés halogatásával egyre közelebb sodródik a halálhoz. Az első részben még teljes mértékben azonosul katonai kötelességével, lelkifurdalás nélkül szavaz Svoboda halálos ítéletére, a második részben azonban, amikor választania kell az állammal szemben vállalt kötelessége és saját nemzete között, válságba kerül. Megnyugvást csupán elfogatása, azaz a döntés kényszerétől való megszabadulás jelent számára.
A háború valamilyen formában Bologa mindegyik tiszttársának lelki gyötrelmet okoz. A cseh Klapka százados fontos szerepet játszik Bologa lelki átalakulásában. A családja érdekében társait eláruló tiszt számára a háború az energia elpusztítója. Ő az, aki kételyeket ébreszt az addig csak a kötelességet látó Bologában, ő az, aki a halál bűvöletéről beszél neki, és őt látja a főhős utolsóként halála előtt. A rutén Cservenko vallásos hite ellenére vesz részt a harcokban, igaz, hogy fegyver helyett csak egy szál pálcával indul rohamra; a zsidó Gross szélső baloldali meggyőződésének megfelelően a háborút a felső osztály ügyének tartja, amelyben az elnyomottak csak az áldozat szerepét játsszák. Még a huszárfőhadnagy Varga is, aki az első részben teljesen azonosul hivatásával, és elsőnek veszi észre a Bologában lezajló változást, szinte „bocsánatkérő szánakozással” kezeli az általa elfogott szökevényt.
A regény magyar szereplői közül Vidor Pál, a sírásó, Bologa házigazdája, illetve lánya, Ilona, jóérzésű, egyszerű emberek. Vallasek Júlia meglátása szerint ugyanazt a szerepkört töltik be, mint Jókai, Kós Károly, Bánffy Miklós, Kemény János, Wass Albert regényeiben a román parasztfigurák: „Azt a nagyon is leegyszerűsítő gondolatot illusztrálják, hogy az egyszerű emberek és a mindennapok szintjén nincs semmilyen ellenségeskedés a két nép között, a viszály okozói mindig a hatalmi pozícióban levők vagy az arra áhítozók.”
## Stíluseszközei
A főhős ábrázolása során a szerző a disszociáció eszközét használva gyakran váltogatja az érzéseket kísérő jelenségek (éhség, szomjúság, hidegrázás) naturalista, a fizikai részleteket hangsúlyozó leírását a szereplők gondolatainak és tudatalatti rezdüléseinek leírásával. Ugyanazt a víziót több nézőpontból is bemutatja - az első jelenet akasztófáját először külső leírásként, majd Klapka szemszögéből, végül pedig a főhős, Apostol Bologa érzésein keresztül. Bologa komplex egyéniségének összetevőit három egysíkú mellékszereplő, Klapka, Gross és Cservenko alakján keresztül bontja ki. Szintén a főhős ábrázolását szolgálja a belső monológok sokasága, amelyek a tudatosság szintjétől függően folyamatos szövegekként vagy szaggatott mondattöredékekként jelennek meg a műben.
Visszatérő motívumként jelenik meg a fény és a sötétség ellentétpárja, amelyek Bologa lelkiállapotának változásait kísérik: „Micsoda sötétség [...], Uramisten, micsoda sötétség ereszkedett le a földre” - suttogja az első jelenet (Svoboda felakasztása) végén; a fényszóró megsemmisítésekor gyermekként rácsodálkozik a fényre és „csodálkozott, miként tudott ilyen hitványságot elköveti, de ugyanakkor örvendett is, hogy megtette.” A fény legalább hatféle kontextusban jelenik meg a műben: remény, reménytelenség, szeretet, hit, emberi értelem, halál. Nagy Imola Karola ebben a vonatkozásban párhuzamba állítja a regényt Kuncz Aladár Fekete kolostor-ával, ahol a fény az élet, a hit, a háború előtti világ szimbóluma.
A regényben számos jelző („sötét mező”, „komor puszta”), hasonlat („óriási párás üvegburához hasonlító szürke őszi égbolt”) és metafora (a sírgödör „megsebzett föld”) teremti meg a tragikus végkifejletet előrejelző hangulatot.
## Értelmezései
George Călinescu szerint a regény a kínzó erkölcsi bizonytalanság monográfiája, amely lehetett volna politikai regény is, de lélektani lett belőle; szintén a mű lélektani jellegét hangsúlyozták Șerban Cioculescu és Tudor Vianu. Kormos Gyula a regény háborúellenességét emelte ki, Ion Simuț ezzel szemben [a legnagyobb román] vallásos regénynek nevezte, amely a főhős misztikus válságát írja le, és szintén a könyv metafizikai jellegét emelte ki Scarlat Struțeanu a Flacăra című folyóiratban a regény megjelenése után. Dávid Gyula a mű társadalmi vonatkozásaira helyezte a hangsúlyt: „A soknemzetiségű birodalom népeket egymás ellen kijátszó politikájának abszurditását Rebreanu kisemberek élettragédiáin át érzékelteti a maga teljes nagyságában.”
## Fogadtatása és utóélete
A kortárs kritika általában kedvezően, néhány esetben fenntartásokkal fogadta a regényt, amelyet megjelenése évében a Romániai Írók Társaságának nagydíjával tüntettek ki, és rövid időn belül, 1922–1928 között öt kiadást ért meg. Az 1928-ban megjelent Eugen Lovinescu-féle román irodalomtörténet szerint az Akasztottak erdeje a legjobb román lélektani regény; a kortárs Kántor Lajos pedig Erdélyi Múzeum-Egyesületben tartott, a világháborús román irodalmat áttekintő felolvasásában az egyik legjobb román regénynek nevezte. Ezzel szemben egy 1934-es ankétban a megkérdezett tizenhárom irodalomkritikus többnyire a második helyre tette a művet Liviu Rebreanu munkásságában a Ion című regény mögött. Az író 1944-ben bekövetkezett haláláig a regény tizenkét román nyelvű kiadást ért meg. További román nyelvű kiadások: 1956, 1963, 1964, 1966, 1969, 1972, 1974, 1976, 1978, 1983, 1984, 1985, 1989, 1992, 1993, 1994, 1996, 1997, 1998, 2004, 2005, 2010, 2011. A mű Romániában a X. osztályos tananyagban szerepel, 2002-ben a román nyelv és irodalom érettségi egyik írásbeli feladata volt.
A megjelenését következő évtizedben kiadták cseh (1928), angol és olasz (1930), lengyel (1931), francia, holland és német (1932) fordítását; összesen több, mint húsz nyelven jelent meg. Az első magyar fordítást Somogyi Imre nagyváradi ügyvéd készítette 1938-ban, utána Bözödi György fordításában jelent meg 1957-ben, 1962-ben és 1970-ben.
A műből készült Liviu Ciulei azonos című filmje, amely az 1965-ös cannes-i filmfesztiválon a legjobb rendezés díját nyerte el. A főszerepet Victor Rebengiuc játszotta, maga a rendező Klapka százados szerepében lépett fel.
Carmen Basacopol operát írt a regény alapján Apostol Bologa címmel .
## Kiadásai
A kiadások nagy száma miatt a lista csak az egyes nyelveken történő első megjelenést tartalmazza. Ahol nincs külön forrásmegjelölés, az adatok a worldcat.org adatbázisból származnak
- Pădurea spânzuraților. București: Cartea Românească. 1922
- Les oběšených. Praha: Šolc a Šimáček. 1928. Ford. Marie Kojecko-Korickova
- Forest of the hanged. London: Allen et Co. 1930. Ford. Alice V. Wise
- La foresta degli impiccati. Perugia: La Nuova Italia. Ford. Enzo Loretti
- Las wisielców. Kraków: Wydawnictwa Literacko-Naukowego. 1931
- La forêt des pendus. Paris: Perrin. 1932. Ford. B. Madeleine, Léon Thévenin, André Bellesort
- Der Wald der Gehenkten. Cernăuți: Der Tag, 1932. Ford. Ernst Carabăț
- Het wout gehangen. Rotterdam. 1932. Ford. Jules Verbegke
- Las wisielco. Kraków. 1934. Ford. Stanislav Lukasik
- Akasztottak erdeje. 1938. Ford. Somogyi Imre
- Asilmişlar ormani. İstanbul: İnsel Kitabevi. 1942. Ford. Ziya Yamaç
- El bosque de los ahorcados. Madrid: Stylos. 1944. Ford. Maria Teresa Quiroga Plá, Luis Landinez
- De hängdas skog. Stockholm: Bonnier. 1944. Ford. Ingeborg Essen
- A floresta dos enforcados. Lisboa: Gleba, 1945. Ford. Celestino Gomes, Victor Buescu
- Hirtettyjen metsä. Helsinki: Suomen kirja, 1946. Ford. Lauri Ikonen
- Lesz povesennih. Kisinyov. 1960. Ford. Olga Krusevan, V. Szigonyezs
- To dászosz ton kremazménon. Athén: Kédrosz. 1961. Ford. Kozmász Polítisz, María Dimitriádi-Papaioánu
- Гората на обесените. Szófia: Народна Култура. 1962. Ford. Гергана Стратиева
- Les obesencov. Bratislava: Slov. vydav. krásnej lit. 1965. Ford. Peter Doval
- Gábat al-mauta. Kairó. 1967. Ford. Fauzi Sáhín
- Gozd obešencev. Ljubljana: Mladinska knjiga, 1976. Ford. Katja Špur
- Sokei no mori. Tokió: Kóbunsa. 1997. Ford. Haruja Szumija
### Magyarul
- Akasztottak erdeje. Regény; ford. Bözödi György, bev. Silvian Iosifescu; Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Marosvásárhely, 1957 |
351,547 | Halo: Combat Evolved | 26,550,825 | null | [
"2001 videójátékai",
"FPS-ek",
"Halo",
"MacOS-játékok",
"Microsoft-játékok",
"Sci-fi játékok",
"Windows-játékok",
"Xbox 360-játékok",
"Xbox Originals játékok",
"Xbox-játékok"
] | A Halo: Combat Evolved (általában Halo vagy Halo: CE) belső nézetű, lövöldözős játék, amelyet a Bungie Studios fejlesztett és a Microsoft Game Studios kiadásában jelent meg. A Halo sorozat első része, ami az Xbox amerikai debütálásával egy időben jelent meg, később pedig a platform „húzócímévé” vált. 2005. november 9-én bejelentették, hogy a játékból öt milliónál is több példány kelt el, illetve 2003-ban Windows, illetve Mac OS X platformokon is elérhetővé vált a játék, történetét pedig számos regény és képregénykötet folytatta. 2007 decemberében az Xbox Original játékok tagjaként Xbox 360 konzolokon is letölthetővé vált.
A Halo története a 26. században játszódik, főhőse Master Chief, egy különleges fejlesztésekkel felvértezett szuperkatona. Segítségére van Cortana, egy mesterséges intelligencia, aki az idegi hálózatára van csatlakoztatva. A játékos az emberek elpusztítását célul kitűző, földönkívüli lények szövetsége, a Covenant ellen harcol, a helyszín a játék címét is adó mesterséges égitest.
A játék számos elismerést kapott a kritikusoktól és a játékosoktól, az Xbox változat a Metacritic összesítése alapján 97 ponton áll, pozitív kritikával főként a történetet és az ellenfelek mesterséges intelligenciáját illették. A játékot két folytatás a Halo 2 (2004) és a Halo 3 (2007) követte, 2009-ben a sorozat egy mellékággal bővült Halo 3: ODST címmel, 2010-ben pedig megjelent a játék előzményeként szolgáló Halo: Reach. A Halo: Combat Evolved megjelenésének tizedik évfordulójára kiadták a játék felújított változatát mely a Halo: Combat Evolved Anniversary címet viselte. A negyedik rész, melyen már a 343 Industries munkatársai dolgoznak a Bungie helyett, 2012 őszén került a boltokba.
## Játékmenet
A Halo: Combat Evolved egy belső nézetű, lövöldözős játék, a játékos tehát úgy vívja harcát a 3D-s környezetben, hogy közben végig a főszereplő szemén keresztül látja az eseményeket. A játékban lehetőség nyílik az emberek, illetve a Covenant járműveinek használatára is, fajtájukat tekintve tank, terepjáró, valamint az idegenek speciális repülő, illetve légpárnás járművei szerepelnek a repertoárban. A járművekbe szállva a sofőrnek, illetve a fegyverzet kezelőjének kameraállása külső nézetre vált, míg az utasok számára továbbra is megmarad a belső nézet. A játék érdekessége, hogy az emberi járművek nem sérülnek, felborulásuk esetén egy egyszerű gombnyomás után újra használatba vehetőek.
A játékos által irányított karakter egy speciális energiapajzzsal van felvértezve, amely bizonyos mértékig elnyeli a találatokat. Ha azonban a sok sebzés következtében lemerül, akkor a játékos meglehetősen sérülékennyé válik, ugyanis az ilyenkor bekapott találatok miatt közvetlenül az életerejét jelző rovátkák száma kezd csökkenni; amennyiben ezek elfogynak, akkor Master Chief meghal. Ha egy bizonyos ideig nem éri találat a főhőst, a pajzs automatikusan feltöltődik. Ezen értékek kijelzői a képernyő jobb felső sarkában láthatóak, míg a lőszer- és gránátmennyiség a bal felső sarokban kapott helyet. A játék megjelenésekor az újratöltődő pajzs lehetősége egyedi volt a műfajban, korábban ugyanis a játékos csupán a felvehető gyógyító csomagokra és páncélokra támaszkodhatott. Az orvosi készletek ennek ellenére nem tűntek el teljesen a játékból, de jelentőségük nagy mértékben csökkent.
A Halo fegyverarzenálját jellemzően futurisztikus fegyverek alkotják. A kritikák dicsérő szavakkal illették a játék ezen részét, mivel mindegyik eszköz tulajdonságaihoz mérten más-más szituációban válik hasznossá, ezért a játékosnak érdemes fontolóra vennie, hogy melyiket szeretné magával vinni. A Covenant plazmafegyverei a folyamatos tüzelés következtében túlhevülnek, valamint csak egy előre meghatározott mennyiségű energiakapacitással rendelkeznek, melynek felhasználása után már nincs lehetőség a fegyver utántöltésére. A UNSC (United Nations Space Command) katonáinak rendszeresített fegyverzete ezzel szemben hagyományos muníciót használ, így a túlmelegedés sem fenyegeti ezen eszközöket, ugyanakkor a tárukat rendszeresen újra kell tölteni a további tüzeléshez. A korábbi FPS játékokkal ellentétben a főhős itt csupán két fegyvert hordhat magánál egyszerre, ez szintén taktikázásra ösztönzi a játékost.
Egy másik eltérés, hogy gránátok eldobása, illetve a közelharci támadás az épp aktuális fegyverrel is alkalmazható, nem szükséges hozzájuk fegyvert váltani. A fegyverekkel ily módon végrehajtott csapással az ellenfeleket anélkül ki lehet iktatni, hogy azok társai figyelmét magára vonná a játékos. Master Chief gránátok közül egyszerre négy repesz-, illetve négy plazmagránátot hordhat magánál. Utóbbi különlegessége, hogy kibiztosítása és a robbanás között eltelt idő picivel több, mint a repeszgránát esetében, illetve hozzátapad ahhoz, amihez először hozzáér, legyen az jármű vagy ellenfél.
### Ellenfelek
A játékban elsősorban a Covenant nevű, földönkívüli létformákból álló rejtélyes szövetség haderejével kell megküzdeni. Az emberek által Elite-nek nevezett faj egységei ádáz harcosok és a játékos energiapajzsához hasonló védelemmel rendelkeznek, míg a Gruntok alacsony termetű és rendkívül gyáva teremtmények, ha a közelükben nincs társuk, inkább elszaladnak. A Jackal faj képviselői a jobb karjukra erősített energiapajzzsal rendelkeznek. A Hunterek, bár ritkán kerülnek szembe a játékossal, nagyon nagy és erős lények, testük jelentős részét páncélszerű lemezréteg borítja és a játékos által fel nem vehető, robbanó plazmagolyót lövő fegyverrel rendelkeznek.
Később feltűnik egy Flood nevezetű, élősködő faj is, ami az emberiség és a Covenant erőit egyaránt fenyegeti. A játék során három típusú parazita jelenik meg. Az első az úgynevezett Infection Form, amely a Flood alapvető megjelenési formája; sérülékenyek és keveset sebeznek, ám mindig nagy tömegbe koncentrálódnak, így válva jelentős veszélyforrássá. Combat Formnak nevezik azt az állapotot, amikor a parazita már rátelepedett a gazdatestre, átvette szervezetének irányítását, egyúttal annak külső jegyeit is jelentősen megváltoztatta: harcolni képes, fegyverkezelésre alkalmas, szürke bőrű, emberméretű élőlény. A Carrier Form az elöregedett, harcolni már képtelen Combat Formból jön létre, teste megduzzad, mozgása lelassul, és egyfajta keltetője lesz a korábban említett Infection fajtának. A legkisebb sérülés következtében szétdurran, a robbanás pedig a környezetében tartózkodó társait is megölheti, illetve láncreakciót indíthat el a közelben tartózkodó Carrierek között, ami számos kis parazita kirajzásával járhat. A Flood megállítására a korábban kihalt Forerunner faj létrehozott számos mesterséges intelligenciával rendelkező robotot, amelyek bár sérülékenyek, pusztító lézersugárral vannak felszerelve és mechanikus felépítésüknek köszönhetően immunisak a Flood fertőzésére.
Az ellenfelek kidolgozott mesterséges intelligenciáját a kritikák pozitívan fogadták. Fedező tüzet biztosítanak egymásnak és védett helyre húzódnak a találatok elől, gyakran használnak gránátokat és adott esetben vissza is vonulnak. A játékost több alkalommal is segítik a UNSC szárazföldi egységei, ha a játékos járműbe száll és van még fennmaradó hely, akkor követik őt és használják az azon található rögzített gépágyút.
### Többjátékos mód
Mivel az Xbox Live szolgáltatás csak a Halo megjelenése után egy évvel indult el, így a hivatalos online többjátékos lehetőség nem volt biztosított. Helyi hálózaton az Ethernet vagy a system-link segítségével összesen 16 játékos csaphatott össze egymással. A konzolos játékok terén ez a megoldás újdonságnak számított, de hiányosságai miatt számos kritika érte. A Halo többjátékos módjában nincs lehetőség gép által irányított ellenfelek (botok) hozzáadására, egy LAN party alkalmával azonban könnyedén elérhető a 16 fős limit. Az öt fajta különböző egymás elleni játékmód mellett az egyjátékos kampány kooperatív végigjátszásának lehetősége is adott. A Halo többjátékos módját pozitív fogadtatás jellemezte, sokan az egyik legjobb többjátékos móddal rendelkező játéknak tartják.
Bár az Xbox verzió hivatalosan nem rendelkezett online többjátékos támogatással, az olyan szoftverek, mint az XLink Kai, a GameSpy és az XBConnect lehetőséget nyújtanak ennek megkerülésére. A Windows és a Macintosh változatok már támogatják a 16 fős online többjátékos csatákat, illetve új pályák is kerültek ezen változatokba. Az osztott képernyős, illetve kooperatív játék lehetősége azonban kimaradt, a fejlesztők szerint sok munkával járt volna elkészíteni azt ezekhez a változatokhoz. 2004. március 15-én a Gearbox Software kiadta a windowsos változathoz a Halo: Custom Edition nevű frissítést, mellyel saját pályákat és módosításokat készíthettek a rajongók.
## Történet
### Bevezetés
A Halo: Combat Evolved a Bungie Studios által teremtett sci-fi univerzumban játszódik. A történet szerint az emberiség a túlnépesedés miatt új élőhelyek felfedezésére kényszerült. Miután képessé váltak a fénysebességnél gyorsabb utazásra képes űrhajók építésére, számos más bolygó kolonizálásába kezdtek. Ezen tervekben kulcsfontosságú szerepet töltött be a Reach bolygó, melyen az űrhajógyártás mellett tudományos és katonai kísérleteket folytattak. Az egyik ilyen jellegű projekt, a Spartan Program, melynek célja genetikailag és technikailag továbbfejlesztett szuperkatonák létrehozása volt. A játék kezdete előtt 27 évvel, 2525-ben a technológiailag fejlettebb, idegen fajokat tömörítő szövetség, a Covenant az emberiség kiirtásába kezdett, mert isteneik elleni véteknek tartják létezésüket. Az emberek alkotta United Nations Space Command lesújtó vereségek sorozatát kénytelen elszenvedni, mert bár a Spartan-II katonák eredményesen harcolnak a Covenant ellen, csekély számuk miatt nem képesek megfordítani a háború kimenetelét.
Az emberek a Covenant erők központjának felderítésére dolgoznak ki egy tervet, a Spartan-II katonákat visszarendelik a Reach bolygóra, hogy fejlesztett páncélzattal lássák el őket. A küldetés kezdete előtt két nappal az idegenek lerohanják és elpusztítják a kolóniát. A Pillar of Autumn űrhajó és legénysége túléli a támadást, majd a Cole protokollt követve hipertérugrást hajt végre egy véletlenszerűen kiválasztott helyre, hogy elcsalják az ellenséget, ezzel megakadályozva a Föld felfedezését. A protokoll kimondja továbbá azt is, hogy a hajó és mesterséges intelligenciája, illetve a tárolt adatok nem juthatnak ellenséges kezekbe, ezért végső esetben egy önmegsemmisítő mechanizmus lép érvénybe.
Több tucat űrhajó veszi őket üldözőbe, ezalatt a Pillar of Autumn kapitányának parancsára felébresztik a mesterséges álomban tartott Spartan-II katonát, Master Chief-et. A hipertérugrás egy hatalmas, gyűrű alakú építményhez, egy halóhoz vezeti őket. A játék háttértörténete szerint összesen hét Halo maradt épségben a Forerunner faj és a Flood háborúja után. Ezen fiktív mesterséges világok jellemző tulajdonsága, hogy átmérőjük tízezer kilométer, valamint egy adott bolygó és holdja között lévő Lagrange-pontok körüli pályán keringenek. A keringés hatására kialakult centrifugális erő biztosítja a Halón tapasztalható gravitációt.
### Szereplők
A játék és későbbi folytatásainak főszereplője Master Chief Petty Officer John-117, aki egyike a Reach bukását túlélő kevés Spartan-II katonának. A Pillar of Autumn mesterséges intelligenciája, Cortana lesz a társa a küldetései során, akit a egy idegi implantátumként Master Chief Mjolnir Mark V kódnevű páncélzatába helyeznek. Fontosabb szerepet tölt majd be a történetben a hajó kapitánya, Jacob Keyes, illetve Avery Junior Johnson törzsőrmester. A játék egyik központi ellenfele 343 Guilty Spark, a Halót ellenőrzése alatt tartó mesterséges intelligencia lesz.
### Cselekmény
A Halo: Reach eseményei után közvetlenül, a játék nyitójelenetében a Pillar of Autumn hipertérugrását követően felfedezik a Halót, míg az őket üldöző ellenséges erők súlyos károkat okoznak az űrhajón. A Cole protokoll életbe lép, a kapitány átadja Cortanát a főhősnek és parancsba adja, hogy egy mentőkapszulával hagyják el a hajót, míg ő megkísérli a Halón való leszállást. A mentőkapszula fékszárnyai leszakadnak a nagy sebességtől és a becsapódását csak Cortana és Master Chief élték túl, illetve Keyes kapitány átvészelte a Pillar of Autumn lezuhanását, de az ellenség fogságába került. A második és harmadik pályán a fő feladat a szétszóródott túlélők összegyűjtése és Keyes kapitány kiszabadítás lesz. Miután a Truth and Reconciliation fedélzetéről megmenti a kapitányt, azt a küldetést kapja, hogy hatoljon be a Halo vezérlőtermébe és tudja meg, mi a valódi rendeltetése. Először el kell jutnia a Silent Cartographernek nevezett terembe, ahol információt szerezhet a központi vezérlő hollétéről. Amikor Cortana belép a vezérlőterem rendszerébe, rájön, hogy a Halo nem akármilyen fegyver és azonnal Keyes után küldi a főhőst, míg ő a rendszerben marad. Amikor Master Chief a kapitány keresésére indul, nyilvánvaló válik, hogy a Covenant akaratlanul is elszabadította a Halo által fogvatartott parazitajellegű fajt, a Floodot. Keyes a másik csapat élén rejtett ellenséges fegyverek után kutatott, Chief pedig későn érkezik, már csak Wallace A. Jenkins közlegény sisakját találja meg, amiből kiveszi a korábbi eseményeket rögzítő memóriachipet. A felvételeket lejátszva látja, ahogy Keyes és a többiek áldozatul esnek a Flood támadásának. Később egy osztag tengerészgyalogossal találkozik és próbál segíteni rajtuk, amikor hirtelen feltűnik a Halót felügyelő 343 Guilty Spark és elteleportálja a Librarynak nevezett helyre azzal a céllal, hogy felkutassa az Indexet és aktiválja vele a Halót, amivel megakadályozhatná a Flood elterjedését a létesítményen.
Miután megszerzi az Indexet és 343 Guilty Spark visszateleportálja a vezérlőterembe, felkészülnek a Halo aktiválására. Cortana azonban feltűnik, elragadja az Indexet és figyelmezteti a főhőst, hogy kijátszották őt, a gyűrű aktiválásával ugyanis a többi Halóval együtt egy láncreakció indul el, melynek során minden élőlény kipusztul a galaxisban, ezzel szüntetve meg a Flood tápanyagforrását és állítva meg annak terjedését.
Az információ birtokában Master Chief elhatározza, hogy szembeszegül Guilty Sparkkal és nem aktiválja a Halo védelmi rendszerét, hanem elpusztítja az egészet. Cortana javaslatára a lezuhant Pillar of Autumn űrhajóhoz siet, hogy aktiválják annak önmegsemmisítő rendszerét, a fúziós reaktor felrobbanásának hatására ugyanis a Halo is elpusztulna. A hajó védelmi rendszere azonban meggátolja a protokollt, ha nem kap engedélyt a kapitánytól, így vissza kell térnie a Flood által megfertőzött Truth and Reconciliation űrhajóra. Cortana érzékeli Keyes Command Neural Interface chipjének jeleit, de amikor rátalálnak, már csak a Flood által megfertőzött testét látják. Chief kitépi az agyából a CNI chipet és visszatér az űrhajóra, hogy elindítsa az önmegsemmisítést. A visszaszámlálást azonban Guilty Spark megállítja, aki rácsatlakozott a hajó rendszereire, így a tizedik és egyben utolsó pályán Chief a Pillar of Autumn roncsain átküzdi magát, majd a fúziós reaktorokat felrobbantva a szervizalagúton keresztül eljut a hangárba és egy csapatszállító űrhajóval elhagyják a hamarosan felrobbanó Pillar of Autumn fedélzetét, illetve a darabokra szakadó Halót.
## Fejlesztés
1999\. július 21-én a Macworld Conference & Expo alkalmával Steve Jobs bejelentette, hogy a Halo Mac OS és Windows rendszerekre egy időben fog majd megjelenni. Még ezen bejelentés előtt a sajtó képviselői már láthatták a játékot az 1999 májusában megtartott E3 alkalmával, de titoktartási szerződés kötötte őket, így a nagyközönségnek nem fedhették fel a programot, de már akkor is le voltak tőle nyűgözve. A Bungie később azt nyilatkozta, hogy a fejlesztés korábbi szakaszában még egy sci-fi univerzumban játszódó valós idejű stratégiai játékot terveztek, ami a korábbi, Myth című videójáték-sorozatukra hasonlított volna.
2000 májusában tartott E3 rendezvényen bemutatták a Halo első trailerét, ami kedvező fogadtatásra talált az azt megtekintők körében. Ez a változat sokban különbözött a már korábban bemutatott videókhoz képest, ami az első nagyobb fordulatot jelzi a játék fejlesztésének történetében. Ekkor a Halo még third-person shooter műfajú volt, ám maga a Halo és a Covenant kezdeti verziói már a később megjelenő játékra emlékeztettek. Az emberi csapatok ekkor még nagyobb számban tűntek fel és gerilla-hadviselést folytattak a technológiailag fejlettebb idegenek ellen, valamint vadon élő állatokkal is lehetett találkozni, de egy későbbi tervezési döntés következtében eltávolították őket. A korábban elterjedt pletykák szerint a Microsoft a Bungie Studios felvásárlást tervezte, ami a kiadó 2000. június 19-én megjelent nyilatkozatával be is igazolódott. A játék így a Microsoft első konzolja, az Xbox egyik exkluzív húzócímévé vált. A Bungie ezután teljesen átírta a játék motorját, a jelentős grafikai változások mellett pedig a first-person shooter műfaját választották a korábbi TPS helyett. Az eredeti tervek szerint a játék egyik fontos tulajdonsága lett volna az online többjátékos mód támogatása, ám ezt végül elvetették, mivel az Xbox Live rendszere nem állt készen a Halo megjelenésekor. A 2001 márciusában megtartott Gamestock rendezvényen egy kipróbálható változatát állították ki a játéknak, ami pozitív kritikákat kapott. A 2001-es E3 alkalmával kiállított változat azonban már vegyes kritikai fogadtatásban részesült. A játék Észak-Amerikában 2001. november 21-én került a boltokba, az Xbox amerikai debütálásával egy időben. A "Combat Evolved" alcím a marketingesek nyomására csatolódott a játékhoz, akik szerint a Halo önmagában kevésbé volt kifejező a katonai jellegű játékok között.
2002\. július 12-én bejelentették, hogy a Halo Windows platformra is megjelenik, melynek portolását a Gearbox Software végzi majd. A 2003-as E3 alkalmával tartott bemutatásakor megoszlottak róla a vélemények. Végül 2003 őszén került a boltokba, feljavított grafikával és online többjátékos támogatással, ám kompatibilitási problémák miatt többeknél nem megfelelően futott a program. A Halo 2003. december 3-án végül Mac OS X rendszereken is elérhetővé vált. 2007. december 4-én a játék megjelent az Xbox Live Marketplace kínálatában, így az Xbox 360 tulajdonosok is megvásárolhatták a programot.
### Zene
A Halo zenéjét a Bungie Studios hangtechnikai felelőse, Martin O’Donnell szerezte, a kritikák pedig egyöntetűen pozitív értékeléseket adtak a játék ezen részére. Egy interjúban elmondta, hogy a zene megalkotásánál a fő célja volt, hogy a játékos átérezze az események fontosságát és súlyát, illetve egyfajta antik hatást, ami illik a Halo dizájnjához. Amikor a játék zenéjén dolgozott, odafigyelt arra, hogy a legtöbb részlet könnyen átalakítható és remixelhető legyen: a háttérben felcsendülő dallamokat több variálható részletre osztotta, amik véletlenszerűen összekapcsolódhattak egy másik zenerészlettel, ezáltal továbbra is érdekes tudott maradni, valamint az egyes szituációk hosszához is egyszerűen lehetett igazítani ezeket. O’Donnell elmondta, hogy a pályatervezőkkel együtt tekintette végig a játékot, mintha egy film volna, ezen tapasztalatok birtokában pedig a statikus zenei betétek helyett egy dinamikusabb zenei aláfestést teremthetett meg: a tervezők elmondták, hogy az adott szituációban mit szeretnének, hogy a játékos átérezzen, ő pedig ennek megfelelően társította hozzá a zenét, majd együtt visszanézték az eredményt, hogy sikerült-e elérni a kitűzött célt. A Halo zenéje a játékban csak szórványosan csendül fel, nincs állandó háttérzene, ezt a zeneszerző azzal indokolta, hogy a zene az egyik legjobb módszer arra, hogy a játékos érzelmeire hassanak, ezért inkább visszafogottan alkalmazzák, hogy abban a pillanatban csendülhessen fel, amikor a játék a legdrámaibb pillanataihoz érkezik – ellenben, ha folyamatosan hallható volna, úgy elvesztené igazi erejét.
## Fogadtatás
A Halo, megjelenését követően, az Xbox legkeresettebb játékává és a hatodik konzolgeneráció leggyorsabban fogyó programjává vált: 2002. április 8-áig egy millió példány talált gazdára. A megjelenése utáni hónapokban minden második eladott Xbox konzolra legalább egy Halo jutott, eladási árát pedig egészen 2003. november 30-áig nem csökkentették. 2003 július 14-én a játék eladásai meghaladták a három millió példányt, 2004. január 28-án a négymilliós határt is elérte, 2005. november 9-én pedig a világszerte eladott példányszám túllépte az ötmilliót.
A Halo a kritikusok körében is sikereket aratott, a Metacritic oldalán az Xbox változat 97 pontos átlagértékeléssel bír. Az Electronic Gaming Monthly kritikusát teljesen lenyűgözte a játék, míg az Edge a konzolok történetének legjelentősebb nyitócímének nevezte az alkotást és megítélésük szerint túlszárnyalta a GoldenEye 007 című játékot, mely meghatározó volt a konzolos first-person shooterek többjátékos módjának fejlődésére. A GameSpot kritikájában megemlíti, hogy már csak az egyjátékos mód miatt is megéri beruházni az Xbox-ra: „Nem csak egyszerűen a legjobb az Xbox nyitócímei között, hanem a valaha készült egyik legjobb lövöldözős játék, bármelyik platformot is nézzük.” Az IGN kritikusai hasonló véleményen voltak, akik egy kihagyhatatlan, akcióorientált, öt csillagos alkotásnak minősítették. Bizonyos szempontokban mindenki egyetértett: a fegyverek kiegyensúlyozottsága, a járművek szerepe és az ellenfelek mesterséges intelligenciája a játék legfőbb erényei.
A játékot számos Év játéka díjjal tüntették ki, például az Academy of Interactive Arts & Sciences, az Electronic Gaming Monthly az Edge és az IGN részéről. A British Academy of Film and Television Arts díjátadón a legjobb konzolos játéknak járó elismerést kapta meg, a Rolling Stone pedig a Halo zenéjét találta a legjobbnak. Az Xbox.com összesítése szerint legalább 48 díjjal jutalmazták a játékot.
Bár a Halo fogadtatása összességében pozitív volt, a pályatervezését szinte az összes értékelésben negatívan ítélték meg. A GameSpy így ír erről kritikájában: „Számtalan folyosón és irányítótermen vánszorogsz keresztül, amik egytől egyig ugyanúgy festenek és közben olyan ellenfelekkel küzdesz meg újra és újra, amik teljesen hasonlítanak egymásra (...) Egyszerűen frusztráló arra gondolni, hogy a kiváló epizódok ezáltal milyen gyakran fulladnak értelmetlen, repetitív akciójelenetekbe.” A Game Studies hasonlóan vélekedik a problémáról: „A későbbi részekben a pályatervezés a mértéktelen önismétlésbe csap át ahelyett, hogy a minőséget és az ötletességet tartaná szám előtt. Az Eurogamer szerint a játék két jól elkülöníthető részre bontható: az egyik fele pörgős, izgalmas, remekül megtervezett és tele van meglepetésekkel. A másikban pedig a bámulatba ejtő átvezető jelenetek és történetbeli fordulatokat elnyomja a mennyiségre építő, repetitív pályadizájn. Mivel a játék az Xbox Live elindulás előtt jelent meg, így hiányzott belőle az online többjátékos mód (még a gép által irányított ellenfelekkel (botok) sem lehetett játszani), amiért szintén kritikákat kapott az értékelésekben. A GameSpy a 25 leginkább túlértékelt játékról összeállított listájában a tizedik helyre sorolta.
Az 576 Konzol tesztjében kiemelték a játék történetközpontú mivoltát, illetve az újszerű bump mapping technológiával megalkotott, gyönyörű grafikát. További pozitívumként hozták fel, hogy a játékmenet egyszerű, de nagyszerű, az irányítás pedig könnyen kézre esik, valamint a mentési pontok gyakoriak, így az esetleges elhalálozás kevésbé frusztráló. A negatívumokhoz sorolták, hogy a küldetés célja felé mutató navigációs jelzés nem minden esetben tűnik fel a térképen, illetve a járművek irányítási mechanizmusa nem a legszerencsésebb: arra mennek ugyanis, amerre a kamerát forgatja a játékos. Megjegyezték továbbá, hogy az első pár küldetés megalkotásakor az alkotók magasra tették a lécet, ám a később pályák monotonitása, ismétlődő pályaszakaszai rontanak az élményen és végül a játékot 9.5 ponttal jutalmazták a 10-ből.
A Halo PC-s változatának megítélése már kevésbé volt egységes, a Metacritic adatbázisában az értékelések átlaga 83 ponton áll. A GameSpot szerint továbbra is egy hihetetlen játék, egy igazi klasszikus és 9 ponttal jutalmazta a 10-ből. Az IGN 8.2 pontot adott a játékra, szerintük akik már játszottak a Halo Xbox-ra megjelent változatával, azoknak már nem fog sokat nyújtani a program. Az Eurogamer a PC-s portot egy kihagyott lehetőségnek tartotta, bár megjegyezte, hogy az online többjátékos lehetőség miatt még vonzó lehet a veterán Halo játékosok számára.
A Gamer értékelésében kiemeli, hogy annak ellenére, hogy a bétaverzióban tapasztalható optimalizálatlanságon sokat javítottak, a játék még így is sokszor szaggatott, a kooperatív játékmódot pedig kihagyták a programból, ami szintén negatívan befolyásolta a végső értékelést. Az ellenségek mesterséges intelligenciájának dicsérete mellett a gép által irányított társakra sem panaszkodtak, a fizika megvalósítását is pozitívan fogadták. A pályatervezést csillagos ötösre minősítették, az ismétlődő szakaszokkal szemben megbocsátóak voltak és a sietség számlájára írták ezen részeket, dicsérték a játék motorjával készített, hangulatos átvezető jeleneteket. Végül 87%-ot adtak a játékra.
A PC Guru az érdekes történetet, a változatos küldetéseket, a használható járműveket és azok fizikáját méltatta a Covenant mesterséges intelligenciája, a járművek és a fegyverek nyújtotta változatosság valamint remek fizikai motor mellett. Az Xbox változat elkészítésekor a fejlesztők szoros határidőkkel voltak ellátva, ezért az utolsó pályák ismétlődővé váltak, ez az eltelt két év alatt semmit sem változott és sok más újdonság sem került a programba, leszámítva az online többjátékos lehetőség hivatalos támogatását, illetve azt, hogy a PC-s verzióhoz készíthető pályák és modok növelik a játék élettartamát. Negatívumként hozták fel, hogy a kooperatív mód nem került be a programba, míg a zenéket és a többjátékos módot dicsérték. A végső értékelésük 94% volt.
A játékot 2003 októberében mind a Gamer, mind a PC Guru a hónap játékává választotta, utóbbi a 2003-as év értékelésekor a legjobb akciójáték és legjobb multiplayer játék kategóriákban választotta győztesnek.
### Hatása
A GameSpot szerint a Halo megjelenése után a számos apró újításából rengeteg más játék vett át ötleteket. A játékot gyakran emlegetik az Xbox sikerességének legfőbb okaként és sok esetben a konzol zászlóshajójának nevezik a sorozatot. Theodore Beale (Vox Day) játéktervező szerint a játék a Half-Life kötött pályatervezését követte, a dungeon crawl játékok hasonlóságait idézve, mindezt sci-fi környezetben. Később arról ír, hogy a Halo meglovagolta a korábbi konzolos FPS-ek által felállított trendeket. 2006 júliusában a Next Generation Magazine egy cikket közölt arról, hogy a Halo a 21. század második legtöbb bevételt termelő konzolos játéka az Egyesült Államokban, a Grand Theft Auto: Vice City mögött. A játék nagy népszerűségének köszönhetően jöttek létre az úgynevezett Halo klón, illetve „Halo killer” kifejezések. Előbbit a játékhoz hasonló programokra szokták mondani, míg utóbbi jelzővel azon játékokat illetik, amelyek vélhetően túlszárnyalják majd a Halo sikerét. A Halo motorját később a Stubbs the Zombie in Rebel Without a Pulse című játék is felhasználta.
A Halo a Major League Gaming és a World Cyber Games versenyprogramjában is szerepelt. Három évvel később kiadták a folytatást; a Halo 2 a megjelenésének napján 125 millió dollár bevételt termelt és 2,38 millió eladott példányszámával az Egyesült Államok történetének leggyorsabban fogyó médiatermékévé vált. 2007 szeptemberében megjelent a Halo 3, mely az összes korábbi rekordot megdöntve 170 millió dollár bevételt hozott a megjelenését követő 24 órában.
A népszerű, Red vs. Blue című machinima-alapú, parodisztikus animációs rövidfilm-sorozat alapja is a Halo volt.
## Adaptációk
A Halo: Combat Evolved, illetve a Halo sorozat történetét több regényben is feldolgozták, az első ezek közül a Halo: A Reach bukása (The Fall of Reach), amely az első rész előtörténete. Eric Nylund, a 2001 októberében megjelent könyv szerzőjének mindössze 7 hete volt a megírására, hogy tartani tudja a kiszabott határidőt. A regény a Publishers Weekly listája szerint bestseller lett, több mint kétszázezer eladott példánnyal. A második regényt már William C. Dietz vetette papírra: a Halo: The Flood című könyv már a Halo: Combat Evolved cselekményével egy időben játszódott, Master Chief nézőpontján kívül pedig más szereplők történetébe is belepillantott. A 2003 április elején boltokba kerülő regényt a Publishers Weekly bestsellerei között már májusban megjelent. Nylund a harmadik regénnyel visszatért a sorozathoz: a Halo: First Strike a Halo: Combat Evolved és a Halo 2 történései közé helyezhető, megírására ezúttal már 16 hét állt a rendelkezésére, így jelenhetett meg a könyv 2003 decemberében. A későbbi regények, mint a Nylund által írt, 2006 októberében megjelent Halo: Ghosts of Onyx vagy az egy évvel később kiadott, Joseph Staten által jegyzett Halo: Contact Harvest jelentősen kibővítette a Halo univerzum történetét. 2009 novemberében Halo: Evolutions címmel egy novellagyűjtemény jelent meg, 2011 januárjában pedig Greg Bear Forerunner sorozatának első kötete, a Halo: Cryptum került a boltokba. Karen Traviss 2011 októberében tovább bővítette a sorozat történetét Halo: Glasslands című regényével. A legutolsó Halo témájú könyv, Greg Bear Forerunner sorozatának második kötete, a Halo: Primordium 2012 januárjában került kiadásra.
2006 júliusában képregény formájában is jelentek meg történetek: a The Halo Graphic Novel a Marvel Comics kiadásában jelent meg és négy rövidebb cselekményszálat tartalmazott. A képregénykötet megírásában és illusztrálásában szerepet vállalt többek között Lee Hammock, Jay Faerber, Nihei Cutomu, Brett Lewis, Simon Bisley, Ed Lee és Jean Giraud. A Bungie a megjelenő adaptációkat mind a Halo univerzum részének tekinti. 2007 augusztusában a Marvel egy négy számban megjelenő minisorozatot indított Halo: Uprising címmel, melyet Brian Michael Bendis és Alex Maleev illusztrált. A 2009-ben megjelenő Halo Wars limitált kiadásához egy 48 oldalas képregényfüzetet mellékeltek, amin Graeme Devine és Eric Nylund dolgozott. 2009 májusában a Marvel tovább bővítette Halo témájú képregényeinek számát és Halo: Helljumper néven, az öt részből álló minisorozatot Peter David írta, a rajzokért Eric Nguyen felelt. Később megjelentek a Halo: A Reach bukása történetét feldolgozó képregénykötetek, melyek a Halo: Blood Line és a Halo: Fall of Reach nevet viselték, 2010, illetve 2011-ben kerültek a boltokba.
### Halo: Combat Evolved Anniversary
A Microsoft a 2011-es E3 alkalmával jelentette be, hogy a 343 Industries fejlesztőstúdió a Halo: Combat Evolved felújított változatán dolgozik. A játék az első rész megjelenésének tizedik évfordulóján, 2011. november 15-én vált megvásárolhatóvá Xbox 360 konzolokon. A remake online többjátékos és kooperatív funkciókkal is rendelkezett. Ezen felül a Halo sorozat első játéka volt, mely Kinect támogatással bírt. A játéknak két grafikus motorja volt: az egyik a Bungie által eredetileg megalkotott „klasszikus” változat, míg a másik a 343 által fejlesztett új verzió, ezek között pedig a játékos egy gombnyomással választhat. Szintén újító abban a tekintetben, hogy a sorozatban elsőként a 3D-s televíziókat is támogatja, ám ez a funkció csak a felújított grafikus motort választva érhető el.
## Fordítás |
576,360 | Pokémon Diamond és Pearl | 26,494,740 | null | [
"2006 videójátékai",
"Japánban fejlesztett videójátékok",
"Nintendo DS-játékok",
"Nintendo-játékok",
"Pokémon (videójáték)"
] | A Pokémon Diamond (ポケットモンスター ダイヤモンド; Hepburn: Poketto Monszutá Daijamondo<sup>?</sup>, ’Pocket Monsters Diamond’) és Pokémon Pearl (ポケットモンスター パール; Hepburn: Poketto Monszutá Páru<sup>?</sup>, ’Pocket Monsters Pearl’) verziók a Game Freak által fejlesztett Pokémon videójáték-sorozat úgynevezett negyedik generációjának játékai. A Nintendo adta ki Nintendo DS konzolra. Japánban 2006. szeptember 28-án jelent meg, később, 2007-ben pedig Észak-Amerikában, Ausztráliában és Európában is elérhetővé vált.
Az előző Pokémon játékokhoz hasonlóan a Diamond és a Pearl verziók is egy ifjú Pokémon-edző kalandjait mesélik el. Az edző mérkőzéseket vív pokémonjaival, miközben azok egyre erősebbekké válnak. A mérkőzések mellett azonban egy bűnszervezet terveit is meg kell a játékosnak hiúsítania. A játékok sok új funkciót vezetnek be: az Interneten is lehet játszani a Nintendo Wi-Fi kapcsolat segítségével, és megújult a csatarendszer is a speciális és fizikai kategóriák átrendezésével, azonban mindemellett a régi funkciók is megmaradtak, például a Pokémon versenyek is. A játékok nem függenek egymástól, de nagyjából ugyanaz a történetük, és, bár a kettőt külön is végig lehet játszani, szükséges pokémonokat cserélni a kettő között ahhoz, hogy a játékos teljesítse a játék Pokédexét.
A játékok általában pozitív fogadtatásban részesültek. A legtöbb kritikus örömmel fogadta a Wi-Fi funkciókat, és úgy érezték, hogy a játékmenet, bár sokat nem változott az előző játékok óta, még mindig magával ragadó. Azonban megosztotta őket a játék grafikája, és a hangokat túl egyszerűnek tartották. A játékok nagyobb sikernek örvendtek, mint a Game Boy Advance konzolon megjelent elődjeik: 17,67 millió példány fogyott el belőlük világszerte, ami 1 millióval több, mint amennyi a Pokémon Ruby és Sapphire-ből és 5 millióval több, mint amennyi a Pokémon FireRed és LeafGreenből kelt el.
## Játékmenet
A Pokémon Diamond és Pearl verziók szerepjátékok, kalandjáték elemekkel. A játék alapjai nagyrészt megegyeznek az elődeikével. Mint minden Pokémon hordozható konzolos játék, ez a két verzió is harmadik személyes és felülnézetes. Három alapvető képernyőből áll: a térképnézet, ahol a játékos a főszereplőt navigálja; a csataképernyő; és a menü, ahol a játékos rendezgetheti csapatát, a tárgyait, és testreszabhatja a játék beállításait. A játékos a játékot egy Pokémonnal kezdi, később a többit pokélabda (Poké Ball) segítségével fogja el. A játékos arra használja pokémonjait, hogy más pokémonokkal küzdjön. Amikor a játékos összefut egy vad pokémonnal, vagy kihívja egy edző mérkőzésre, a képernyő kör alapú csatanézetbe vált, ahol a pokémonok egymással küzdenek. Harc közben a játékos harcra utasíthatja pokémonját, tárgyat használhat rajta, lecserélheti az aktív pokémonját, vagy elszaladhat (ez utóbbit nem teheti meg edző elleni mérkőzésben). Minden pokémon rendelkezik találati ponttal (angolul Hit Point; röviden HP); ha a pokémon találati pontja nullára csökken, a pokémon elájul és nem tudja folytatni a mérkőzést, hacsak magához nem térítik egy pokémon lépésével vagy tárgy segítségével. Ha a játékos pokémonja legyőzi az ellenfélét (eléri, hogy elájuljon), hasznos tapasztalatot szerez (tapasztalati pontok formájában). Ha ezekből a tapasztalati pontokból elegendő mennyiségű gyűlik össze, szintet léphet; a legtöbb pokémon új fajjá válik, ha egy bizonyos szintre lép.
A harcok mellett a pokémonok elfogása a „Pokémon” videójátékok legfontosabb része. A játékos a pokélabdával fogja el a vad pokémonokat, viszont a rivális edzők pokémonjait nem lehet elkapni. Egy sikeres pokémon-fogás után az egyed a játékos aktív csapatának tagja lesz, vagy egy számítógépes tárolórendszerre kerül, ha már hat pokémon van a játékos csapatában. A pokémonok elfogásának esélyét a vad pokémon találati pontjának mennyisége és a pokélabda minősége határozza meg; minél alacsonyabb az ellenfél találati pontja és minél jobb minőségű a pokélabda, annál nagyobb az esélye a sikeres pokémon-fogásnak. Ha a vad pokémon méreg, dermesztés, fagyasztás, égetés vagy altatás hatása alatt áll, akkor is növekszik az elkapás esélye.
### Újítások
Mint a Pokémon játékok összes eddigi generációja, a Diamond és Pearl verziók is bemutattak új pokémon-fajokat. A Ruby és Sapphire verziókkal ellentétben, amik kihagytak néhány korábbi pokémont, a Diamond-ban és Pearl-ben mind a 493 pokémon megszerezhető, habár az utolsó háromhoz csak promóció részeként lehet hozzájutni, vagy ha a játékos cserél a Pokémon Platinum verzióval. A Diamond és Pearl verziók újra tartalmazzák a Pokémon Gold és Silver verziókban bemutatott funkciót: látszik a játékban a valóságban éppen aktuális napszak, ha a beépített óra ennek megfelelően van beállítva a Nintendo DS-en. Ezen kívül a hét napjait is mutatja a két játék. Az időtől függően változnak a fényviszonyok, a szereplők tartózkodási helye, és bizonyos pokémonok csak bizonyos napszakban foghatók el. Míg a Gold és Silver verziókban csak három napszak volt, a Diamond és Pearl verziókban öt: reggel (morning), nappal (day), délután (afternoon), este (evening) és éjjel (night).
A Diamond és Pearl verziók a harc alapjait is megváltoztatták. Az előző generációkban a pokémonok lépései a pokémonok típusa alapján voltak „fizikaiak” (physical), vagy „különlegesek” (special); például a tűz-típus lépései különlegesek, a föld-típuséi fizikaiak voltak. Azonban a Diamond és Pearl verziókban a lépések három csoportba tartozhatnak. Azok a támadások, amik fizikai kapcsolatba lépnek (egyszóval érintkeznek) az ellenféllel, „fizikai” támadások, míg azok, amik használata során a támadó nem ér hozzá az ellenfélhez, „különleges” támadások. Azok a lépések, amik közvetlenül nem tesznek kárt az ellenfélben, „állapot” (status) csoportba sorolandók.
A játékok néhány újítása a Nintendo DS új funkcióira épül. A Pokétch, egy karóraszerű szerkezet, a DS érintőképernyőjét használja ki, és olyan alkalmazások (Pokétch apps) használatát teszi lehetővé, mint például digitális és analóg óra, számológép, térkép, számláló, és jegyzettömb. Ezeket az alkalmazásokat a játék teljesítése során lehet megszerezni. Sinnoh felszíne alatt egy föld alatti alagúthálózat húzódik (The Sinnoh Underground). Ezt a föld alatti hálózatot Wi-fi többjátékos játékra lehet használni. A föld alatti területen a játékos titkos bázist (secret base) hozhat létre, és ki is dekorálhatja azt (ez a funkció először a Pokémon Ruby és Sapphire verzióiban szerepelt). Emellett minijátékok játszására is van lehetőség a föld alatti hálózatban, például kövületeket is ki lehet ásni. A Diamond és Pearl verziók a Nintendo Wi-Fi Kapcsolatot is támogatják, ezáltal lehetőséget biztosítva a játékosoknak arra, hogy mikrofonnal beszélgessenek (voice chat), online cseréljenek és egymással mérkőzzenek. Az Internet segítségével történő pokémon-cserét a Global Trade Station teszi lehetővé, melynek segítségével a világ bármely pontján élő játékosokkal lehet cserélni. A játékosok bármelyik olyan pokémonra rákereshetnek, amelyet már láttak a játékban és felajánlhatják érte sajátjukat. Ha egy másik játékos a keresett pokémont ajánlotta fel, és a felajánlott pokémont keresi, a csere automatikusan végbemegy. A cserének nem kell azonnal végbemennie; a játékos otthagyhatja a pokémonját, hogy a többi játékos rákereshessen. Ha a játékos kikapcsolja a játékot, a pokémonja ugyanúgy a GTS-ben vár a cserére. Rendszeresen kell azonban ellenőrizni a csere állapotát a Global Trade Stationben, mert különben egy idő után eltűnik a pokémon. Ezt a csere visszamondásával meg lehet akadályozni. Bizonyos pokémonok, amiket különböző nyelvű verziók között cserélnek el az interneten keresztül, olyan nyelvű leírással is rendelkeznek a Pokédexben, ahonnan származnak.
A Diamond és Pearl verziók Pokémon versenyei (Pokémon Contests) (olyan események, amelyeken a résztvevők pokémonjai egy show-ban versenyeznek, hogy szalagokat nyerjenek) három fordulóból állnak, kettővel többől, mint a Game Boy Advance játékok versenyei. Az első fordulóban, a Vizuális versenyben (Visual Competition) a játékosok a Nintendo DS érintőképernyőjének segítségével kiegészítőket helyeznek a pokémonjaikra, hogy egy bizonyos tulajdonságukat kihangsúlyozzák (például azt, hogy mennyire vagányak (Cool) vagy aranyosak (Cute)), és ezzel pontokat szerezzenek. A Táncversenyen (Dance Competition) a játékosnak gombokat kell megérintenie az érintőképernyőn a zene ritmusára. Az utolsó fordulóban, a Mutatvány versenyben (Acting Competition), amely nagyon hasonló a Game Boy Advance játékok Pokémon versenyeihez, a pokémonoknak a támadásaikat kell használniuk, hogy lenyűgözzék a zsűrit és a közönséget. A harmadik generációs játékokban található Pokéblockokhoz hasonló a Poffin, amely különleges bogyókból készíthető. Megnöveli a pokémonok egy adott tulajdonságát, és ezzel a versenyekben elért teljesítményét is javítja.
### Kapcsolódás más játékokhoz
Amellett, hogy a Diamond és Pearl játékok kompatíbilisek egymással, kapcsolatot létesíthetnek a Game Boy Advance konzolra készített Pokémon játékokkal, a Pokémon Rangerrel és a Pokémon Battle Revolutionnel is.
Miután a játékos megkapta Nemzeti Pokédexét (National Pokédex) a Diamond és Pearl verziókban, a játékos a Game Boy Advance Pokémon játékokból a Diamond és Pearl játékokba küldheti pokémonjait. Ehhez a Game Boy Advance cartridge-et a Nintendo DS Game Boy Advance cartridge nyílásába kell behelyezni, a Diamond vagy a Pearl játékot pedig a készülék DS nyílásába kell belerakni. Miután hat pokémont feltöltött a játékos a cartridge-ről, a pokémonok a Pal Park nevű parkba vándorolnak, ahol a játékosnak el kell kapnia őket. A pokémon-feltöltésekre huszonnégy óránként egyszer kerülhet sor cartridge-enként, és akkor is pontosan hat pokémont kell feltölteni. A játékosnak mind a hat feltöltött pokémont el kell kapnia, mielőtt újabb felküldésre kerülne sor. Azokat a pokémonokat, amiket ily módon küldtek a Diamond és Pearl játékokba, nem lehet visszaküldeni a Game Boy Advance cartridge-be.
Egy másik módja a kommunikációnak az úgynevezett dongle (hardverzár, hardverkulcs) vagy más néven dual slot mode (kettős nyílás módszer). A dongle módszer során a játékos úgy játszik a Diamond vagy a Pearl verzióval, hogy közben a Game Boy Advance nyílásban egy Game Boy Advance-re gyártott Pokémon-játék van bedugva. Ilyenkor a bedugott játéktól függően különleges pokémonok válnak elérhetővé.
Sem a Pal Park, sem a dual slot mode nem működik Nintendo DSivel, mert ennek a készüléknek nincs Game Boy Advance cartridge nyílása.
Miután a játékos teljesített egy különleges küldetést a Pokémon Ranger: Shadows of Almiaban, lehetősége nyílik egy Manaphy-tojást vagy egy Riolu-t cserélnie a Rangerből a Diamond vagy a Pearl verzióba.
Végül a játékosnak lehetősége van pokémonokat vezeték nélkül felmásolni a Wii konzolra készített Pokémon Battle Revolution-be és a My Pokémon Ranch-be.
## Cselekmény
A Diamond and Pearl verziók történetének helyszíne a képzeletbeli Sinnoh régió, ami megdöbbentően hasonlít a japán Hokkaidó szigetre. Sinnoh nem szomszédos a Pokémon-világ egyik másik régiójával sem, és hatalmas, hófödte hegységek jellemzik dombozatát (Mt. Coronet, egy hegységrendszer része kettészeli Sinnoh-t). Az összes eddigi régióval szemben Sinnoh-nak „északi” hangulata van: ez az egyetlen vidék, ahol hófödte utak vannak. Sinnoh-nak a vízhálózata is sajátos; három nagy tava van (Verity, Acuity, és Valor), s ezek egy háromszöget alkotnak. Azonban szemben a Hoenn régióval, aminek nagy része vízi útból állt, Sinnoh-nak csupán 30 százalékát teszik ki a víz alatt lévő területek. Sinnoh felszíne alatt húzódik a sinnoh-i föld alatti hálózat (Sinnoh Underground), ami barlangok és alagutak hatalmas hálózatrendszere.
A játékok egy kezdő pokémon-edző kalandjait mesélik el, akinek az a legfőbb célja, hogy a pokémonok gyűjtése és edzése révén Pokémon Liga Bajnok (Pokémon League Champion) legyen. Mint a sorozat legtöbb játékában, a Diamond és Pearl változatokban is nyolc edzőterem (Pokémon Gym) található. Ezeket edzőterem-vezetők (Gym Leaders) vezetik, akik egy bizonyos pokémon típusra szakosodott professzionális edzők. Egy edzőterem-vezető legyőzéséért jelvény (Gym Badge) jár. A jelvények az edző tehetségét bizonyítják, és elengedhetetlenek ahhoz, hogy a játékos tovább menjen a történetben. Mint a Ruby és Sapphire verziókban, itt is meg kell állítania a főhősnak egy bűnszervezet gonosz ténykedéseit. A Diamond és Pearl játékokban az úgynevezett Team Galactic nevű szervezet terveit kell meghiúsítani, és meg kell akadályozni, hogy a régiót utópiává változtassák a pokémonok segítségével.
A Diamond és a Pearl, mint mindegyik Pokémon RPG, a játékos szülővárosában kezdi a történet elmbeszélését. Miután a főhős végignéz egy különleges színű Gyarados kereséséről szóló, a Johto régió Harag taváról (Lake of Rage) jelentkező tévériportot, legjobb barátjával elindul a közeli tóhoz hasonló pokémont keresni. A tónál meglátják Rowan professzort, egy, a pokémonok átalakulását vizsgáló tudóst, és asszisztensét, a nem választott játszható szereplőt: ha a játékos a fiú szereplőt választja, az asszisztens Dawn, ha lány szereplőként kíván játszani, az asszisztens Lucas. Egy rövid beszélgetés után a professzor és segédje elhagyja a tavat, egy aktatáskát azonban ott felejtenek. A főhős és barátja megvizsgálná a táskát, azonban Starlyk támadnak rájuk. Ezután a főhős kinyitja az aktatáskát, ami három Pokélabdát rejt; a játékosnak ezek közül kell egyet kiválasztania. Chimchar, Turtwig és Piplup rejlik a Pokélabdákban, és a játékosnak ezen pokémonok valamelyikével kell elüldöznie a Starlykat. Miután legyőzte a főhős Starlyt, Dawn vagy Lucas visszatér, és visszaviszi a táskát Rowan professzornak. A professzor észreveszi, hogy erős kötődés alakult ki az ifjú főhős és pokémonja között, ezért arra kéri őt, induljon a pokémonnal felfedezőútra, és töltsön ki egy Pokédexet.
A játékos hamar találkozik a főgonosszal, a Team Galactic nevű szervezettel: meg kell mentenie Rowan professzort a szervezet bűnözőitől, azonban akkor még nem ismert a banda szándéka. A főhős a Teammel kétszer is összefut (egyszer elfoglalnak egy szélerőművet, egyszer pedig bázist építenek Eterna Cityben) mielőtt elfoglalnák Sinnoh három tavát tervük részeként. A tóra a legendás Uxie, Azelf, és Mesprit elfogása miatt van szükségük. Nem sokkal a hetedik edzőterem-jelvény megszerzése után a Team Galactic sikerrel jár, és elfogja a három említett tavi pokémont, és a főhadiszállásukra szállítja őket, ahol tudósaik kivonják a pokémonok kristályát, ami a Vörös lánc (Red Chain) alapanyagául szolgál. A Lánccal uralni lehet a legendás Dialgát (a Diamond verzióban) vagy Palkiát (a Pearl verzióban). Miután kiszabadítja a triót, a játékosnak meg kell másznia a Mount Coronetet, ahol a Team Galactic vezetője, Cyrus felébreszti Dialgát vagy Palkiát. A legendás pokémon ereje elkezdi elpusztítani Sinnoh-t, ami a Mount Coronethez vonzza Uxie-t, Azelfet és Mespritet. Céljuk megvédeni a régiót, de Sinnoh megmentéséhez a főhősnek meg kell küzdenie Dialgával (vagy Palkiával). Miután a játékos legyőzte, vagy elfogta a legendás pokémont, Sinnoh rendje helyreáll.
## A fejlesztéstől a játék kiadásáig
A Nintendo 2004 utolsó negyedében, a Pokémon Dash és a Nintendo DS megjelenését követően egy sajtótájékoztatón jelentette be, hogy fejlesztés alatt áll egy Pokémon Diamond és egy Pokémon Pearl című játék. A Game Freaknél dolgozó Maszuda Dzsunicsi fejlesztette a játékokat, és azt állította róluk, hogy „a játszás számtalan új formáját lehetővé tévő, új típusú játékok”. Arra szánta el magát, hogy létrehozza a „tökéletes [Pokémon] verziót” Habár eredetileg 2005-ben kellett volna megjelennie a Diamond és a Pearl verziónak Japánban, a Nintendo abban az évben bejelentette, hogy a fejlesztők még mindig dolgoznak a játék bizonyos részein, ezért a két játék csak 2006-ban jelenik meg. A cég azt is kijelentette, hogy a Diamond és a Pearl képes lesz a Game Boy Advance konzolra megjelent Pokémon játékokkal való kommunikációra, ezáltal lehetővé téve a régi Pokémonok átküldését az új játékokba. A Nintendo azt is elárulta, hogy a játékok teljes mértékben kihasználják majd a DS Wi-Fi üzemmódját, így egyszerre 16 játékos kommunikálhat egymással vezetékek nélkül. 2006 közepéig nem derültek ki további információk a játékokról. Akkor azonban a Nintendo elnöke, Ivata Szatoru elmondta, hogy dolgoznak a játékok és a Pokémon Battle Revolution egymással való kompatibilitásán; új funkciókat is megemlített, például szó esett a Pokétchról és a beépített óráról is.
A Pokémon társszerzője, Isihara Cunekazu szerint a játékok a Nintendo DS egyedi jellemzőit, például a Wi-Fi kapcsolódás képességét és a Game Boy Advance cartridge-nyílást figyelembe véve készültek. A gombokat a csata közben választható lépéseket jelző képernyőn nagyra és színkódoltra tervezték; Masuda szerint ez azért történt így, hogy azok is játszhassanak, akik nem tudnak olvasni. Továbbá az érintőképernyőn megjelenő gombokat úgy alakították ki, hogy kényelmesebb legyen ujjakkal lenyomni, mint az érintőceruzával. Bár a Diamond és a Pearl grafikája nagyrészt kétdimenziós, a háttér egy része háromdimenziós. Nem fogadták kedvezően a 2D grafika megtartását a Diamond és Pearl verziókban; erre Isihara Cunekazu azt válaszolta, hogy „fenn akartuk tartani a Pokémon eredeti koncepcióját, vagyis azt, hogy a játékot egy nagy térképen játsszák”, és elmagyarázta, hogy lényegében a játékok háromdimenziósak, de úgy lettek tervezve, hogy „megtartják az eredeti játékok hangulatát”. A Friend Code használatát illető kritikára Ishihara azt felelte, hogy szükséges biztonsági intézkedésként tették a játékba, hogy a játékosok ne tudjanak ismeretlenekkel beszélgetni a Wi-Fi kapcsolat segítségével. A Nintendo kiadott egy, a japán Diamond és Pearl változatokban előforduló programhibákat részletező nyilatkozatot. A programhibák miatt a játékosok falba ragadhattak vagy elveszthették mentésüket. A cég javításokat küldött bizonyos forgalmazóknak a hibák kijavítására.
Japánban a játékokat 2006. szeptember 28-án adták ki. A megjelenés tiszteletére a Nintendo korlátozott számú DS Lite konzolokat adott el a japán Pokémon Center nevű boltokban és a Pokémon rajongói klubon keresztül e-mailben. A metálfényű, fekete konzolokra a játékok „kabaláit”, Dialgát és Palkiát festették; előbbit ezüst színnel, utóbbit arannyal. 2006. december 20-án a Nintendo of America bejelentette, hogy a játékok Észak-Amerikában 2007. április 22-én jelennek meg, és hogy azok, akik előrendelték példányaikat, különleges, az új pokémonokkal díszített érintőceruzákat kapnak ajándékba. Nem sokkal a játékok észak-amerikai megjelenése előtt a The Pokémon Company a Game Developer's Conference-en egy demót mutatott be a standján. Hogy megünnepeljék a játékok észak-amerikai megjelenését, a Nintendo egy megjelentetési partit tartott a New York-i Rockefeller Plaza Nintendo World Store-jában. A Nintendo of Europe 2007. július 27-én jelentette meg a játékokat az Európai Unióban, a Nintendo Australia pedig június 21-én adta ki a Diamond és a Pearl verziókat. A megjelenéskor a GAME nevű forgalmazó a Hamleys játékáruházban tartott rendezvényt 2007. július 26-án, ahol egy nappal megjelenés előtt már meg lehetett venni a játékokat, és ahol vendégként megjelent a McFly együttes is. Az ausztrál megjelenés tiszteletére a Nintendo nemzeti szinten meghirdette a Nintendo DS Connection Tour 07-et; a különböző állomásokon Pokémon Trading Card Game versenyeket és kvízjátékokat szerveztek.
A játékok sikere feltámasztotta a Pokémon márka népszerűségét. George Harrison, a Nintendo of America akkori marketing alelnöke megjegyezte, hogy a játékok „minden korosztályt” vonzanak – kisgyereket, felnőtt nőket és férfiakat egyaránt, továbbá azokat a régi játékosokat is, akik annak idején „az eredeti játékokkal játszottak”. A siker eredményeképp a Pokémon USA egy átmeneti butikot nyitott a Times Square-en Toys ”R” Us névvel, ahol kizárólag Pokémonos termékeket árultak, többek között akciófigurákat, plüss játékokat, hátizsákokat és ruházati termékeket. Ronald Boire, a Toys ”R” Us elnöke bejelentette, hogy az áruház mind az 585 boltjában átmeneti butikot nyitnak. További Pokémon termékként Battle Dome játékszettet és beszélő Pokédexet is adtak el. Ezen kívül a Pokémon USA a Burger Kinggel karöltve 2008-ban népszerűsítő kampányt indított, amely során a Burger King különleges Pokémon gyűjthető kártyákat és kiegészítőket csomagolt a gyerekmenük mellé. A promóció július 7-től augusztus 3-ig tartott az Egyesült Államokban és nemzetközi szinten egész ősszel folytatódott.
## A videójátékok zenéje
A Nintendo DS Pokémon Diamond & Pearl Super Music Collection a videójátékok zenéinek kétlemezes kiadása, amit Szato Hitomi és Maszuda Dzsunicsi komponált Icsinosze Go felügyelete alatt; néhány fanfárt Aoki Morikazu komponált. Az album, amit 2006. december 22-én adtak ki Japánban, a japán Oricon eladási listáján egy héten keresztül 253. helyezést ért el.
## Fogadtatás
A Pokémon Diamond és a Pokémon Pearl verziók fogadtatása pozitívabb volt, mint a Pokémon Firered és Pokémon LeafGreen verzióké, és pozitívabb volt a Pokémon Ruby és a Pokémon Sapphire verziókénál is. A játékok japán változata 85 pontot ért el százból a Metacriticen, és 85%-ot („általában pozitív kritikák” minősítést) a Game Rankingsen. A legtöbb pontot (92 pont) az Official Nintendo Magazine, a legkevesebbet (67 pont) a Game Revolution adta. Ryan Davis a GameSpottól 8.5 pontot adott a tízből (azaz „nagyszerű” minősítést), és a játékokat „a valaha készült legszélesebb körű funkciókkal bíró Pokémon játék”-nak nevezte. Az IGN és a GameZone ugyancsak 8.5 pontot adott a tízből. A brit Official Nintendo Magazine 92%-ra értékelte a játékokat, a GameSpy pedig 5-ből 4.5 pontot adott nekik. A játékok valamivel negatívabb kritikát kaptak a ComputerAndVideoGames.comtól, mint a Pokémon Ruby és Sapphire verziók, de a 1UP.comtól „A-” minősítést kaptak, ami jobb, mint a Ruby és a Sapphire „B-” minősítése.
A legtöbb kritika szerint, bár a játékmenet és a cselekmény nagy része változatlan maradt az eredeti Pokémon játékokhoz képest, a Diamond és a Pearl verziók ettől függetlenül lebilincselő játékok. Ryan Davis a Gamespottól azt mondta róluk, hogy „Egy kissé meglepő, hogy milyen jól érvényesül az eredeti felállás a Diamond és Pearl játékokban, ami azt bizonyítja, hogy a sorozat erős alapokon nyugszik és a játékok alapötleteinek a megvalósítása is minőségi.” A játékok Wi-Fi kompatibilitása is pozitív fogadtatásra talált. A 1UP.com a „legnagyobb fejlődés”-nek nevezte a vezeték nélküli kapcsolat beépítését. A Gamespot és a GameSpy is a játék pozitív oldalához sorolta az online játékot és a rendszert „stabil”-nak és „valószínűleg a legjelentősebb újítás”-nak nevezték. A ComputerAndVideoGames.com azt mondta a Global Trade Centerről, hogy „A Pokémon végre valóban elevennek hat, azóta először, amióta a kilencvenes évek végén a játszóterek a szörnyektől voltak hangosak – ezért azonnal megbocsátunk a Game Freaknek, amiért technikai szempontból olyan makacsok, amint bekapcsoljuk a DS-ünket, és meglátjuk a 100-as szintű Munchlaxet, amire olyan régóta vártunk, a játékunkban.”
A játékok grafikáját is általában pozitívan fogadták. A Gamespot kiemelte a 2D és 3D grafikák keverését, mint jó tulajdonságot, a GameZone pedig azt írta, hogy a grafika „jobb, mint amilyennek eredetileg elképzeltem”, és azt is, hogy „még soha nem mutatott ilyen jól egy Pokémon játék hordozható konzolon.” A GameSpyon azt írták, hogy a játékok grafikája, bár egyszerű, mégis izgalmassá teszi a játékokat. A ComputerAndVideoGames.com azonban azt írta, hogy „az úgynevezett 3D nem jelent túl sokat: kimerül némi nézőpontváltásban, és a DS grafikai motorjának hosszú pihenésében a furcsa, hipnotikus szélmalom, és a köd effekt között”. A hangokat sok kritika érte: az IGN szerint a pokémonok hangjai még mindig „sikítások az eredeti Game Boy minőségével”, a zene pedig, bár fejlettebb, de még mindig nagyjából a Game Boy Advance szintjén van. A GameZone szerint sem fejlődtek a hangok: „Ez [a hangok] az egyetlen terület, ami egy lépést sem haladt előre. Még mindig monoton és nem fejlődött semennyit sem a GBA játékok óta.” A Gamespot a játékok negatív jellemzői között az „újrahasznosított” hangokat jelölte meg.
Az először Japánban, 2006-ban kiadott Pokémon Diamond és Pearl verziók büszkélkedhetnek a Pokémon játékok között a legjobb első héttel eladások tekintetében, és a szigetországban ezek a játékok rendelkeznek a megjelenés utáni legjobb eladási héttel az összes Nintendo DS-játék közül. Negyvenhat napon belül hárommillió példány kelt el a játékokból: ilyen gyorsan semelyik másik Nintendo DS játékból sem adtak el ennyi példányt. Év végére már ötmillió példányra nőtt az eladott példányok száma (mindössze három hónap alatt), ezáltal a Pokémon Diamond és a Pokémon Pearl verziók lettek a legtöbb eladott példánnyal rendelkező Pokémon játékok Japánban. Az Egyesült Államokban az előrendelések meghaladták az 500 000 darabot. Ez kétszer akkora mennyiség, mint a Pokémon FireRed és LeafGreen verziók előrendeléseinek száma. A megjelenés utáni öt napon belül a játékokból körülbelül egymillió példány kelt el, ezáltal ezek lettek a leggyorsabb eladással rendelkező Pokémon játékok a Pokémon Platinum verzió megjelenéséig. A játékok a hetedik legjobban eladott videójátékok lettek 2007-ben, körülbelül 4.27 millió eladott példánnyal az Egyesült Államokban; 2009 elején az eladások 5.3 eladott példány fölé szöktek. 2008. március 31-i adatok szerint a Pokémon Diamond és a Pokémon Pearl verziók együttesen 14.77 millió példányban keltek el, vagyis egymillióval több példányt adtak el belőlük, mint a Pokémon Ruby és aPokémon Sapphire verziókból, és körülbelül hárommillióval többet, mint a Pokémon FireRed és a Pokémon LeafGreen verziókból. A játékok az alapgépek eladásait is növelték az Egyesült Államokban: 471 000 Nintendo DS-t adtak el velük és 20%-kal növelték a videójáték-eladásokat 2007 áprilisában az előző évi eladásokhoz képest. Európában a játékokból csupán hét hét alatt 1.6 millió példány kelt el, és a spanyol, a német és a brit eladási listáknak is az élére kerültek. Továbbá több, mint tízmillió pokémon-cserét bonyolítottak le Wi-Fin. A G4 televíziócsatorna 2007-es G-phoria nevű díjkiosztóján ezek a játékok nyerték a „Legjobb hordozható játék” díját, és jelölték a „Legjobb RPG” díjra is. 2008-ban a Pokémon Diamond és a Pokémon Pearl verziókat jelölték a British Academy of Film and Television Arts „Gyerekek rajongói szavazata” díjra is. Az IGN Best of 2007 Awards díjkiosztóján a Diamond és a Pearl verziók lettek a legjobb online multiplayer játékok és a legjobb RPG játékok. A 2006-os Famicú Game Awardson a Diamond és a Pearl verziók nyerték a „Legsikeresebb játék” díjat és a Final Fantasy XII-vel holtversenyben az „Év játéka” díjat. A játékok az Official Nintendo Magazine minden idők száz legjobb Nintendo játéka listáján a huszadik helyezést érte el.
Magyarországon az 576 Konzol magazin 8 pontosra értékelte a játékokat: a játékok grafikájára elmegy, a játszhatóságára és a szavatosságára kiváló, a zene/hangra siralmas, a hangulatra jó értékelést adott. Pozitívumként jegyezte meg a magazin, hogy jó a története és a megvalósítás, a játékok kivitelezését azonban negatívumként hozta fel. A magazin szerint a franchise és az RPG-k rajongói számára kötelező darab, viszont a többiek számára kihagyható a két játék.
## Kapcsolódó játékok
### Pokémon Platinum verzió
A Pokémon Platinum verzió a Pokémon Diamond és a Pokémon Pearl verziók kibővített változata ugyanúgy, ahogy a Pokémon Yellow verzió a Pokémon Red és Blue verzióknak, ahogy a Pokémon Crystal a Pokémon Gold és Silver verzióknak, és ahogy a Pokémon Emerald kibővített verziója a Pokémon Ruby és Sapphire verzióknak. 2008. szeptember 13-án adták ki Japánban a Nintendo DS hordozható konzolra. Észak-Amerikában 2009. március 22-én, Ausztráliában és Európában pedig 2009. május 14-én, illetve 2009. május 22-én jelent meg.
A játék „kabalája” Giratina, vagyis ő szerepel a borítóterven, és a játék bemutatja Giratina Origin Forme-ját, egy új alakját a pokémonnak, amiben a Pokémon: Giratina and the Sky Warrior-ben láthattuk. A játék cselekményében új pontként szerepel Giratina felébresztése, miután a pokémon átjárót nyit az úgynevezett Distortion Worldbe, egy párhuzamos dimenzióba, ahol nem érvényesek a fizikai törvények. További új funkcióként a Platinumban megtalálható a Pokémon Emeraldból ismerős Battle Frontier; a Wi-Fi Plaza, ami egy olyan pláza, ahol a játékos minijátékokat játszhat más játékosokkal a világ bármely pontjáról a Wi-Fi kapcsolat segítségével; és a Vs. Recorder, aminek a segítségévela játékos elmentheti és lejátszhatja a barátaival vívott csatáit videón. Shaymin, akit Japánban a fent említett mozifilmre látogató nézők között, Amerikában pedig egy Toys ”R” Us promóció során osztottak szét, szintén új alakot kapott a Platinum verzióban, a Sky Forme-ot. Amikor Shaymint a Diamond vagy a Pearl verzióba cserélik, visszaváltozik Sky Forme-ból eredeti alakjába, a Land Forme-ba. A Platinum verzióban szereplő új tárgy, a Gracidea Flower segítségével (amit egy promóciós Shaymin révén lehet megszerezni) változtatható Shaymin Sky Forme-jába. Ha a különleges Regigigast, amit a Giratina to szora no hanataba: Shaymin filmhez előrendelt mozijegyhez adtak, a Diamond vagy a Pearl verzióból a Platinum verzióba cseréljük, egy különleges eseményt aktivál, aminek a segítségével elkaphatjuk Regirockot, Regice-t és Registeelt a Platinum verzióban. Akárcsak Shaymint, Regigigast is szétosztotta Amerikában a Toys ”R” Us. Az eddig említett újdonságokon kívül a játékban Rotom öt új alakját is bemutatták. Ezek közül bármelyiket el lehet érni a Secret Key segítségével, amit a Platinum verzió Mystery Gift funkciójával lehetett letölteni.
A Pokémon Platinum verzióból egymillió példány kelt el a japán megjelenés utáni két nap során 2008. decemberére a Platinum verzióból körülbelül 2.2 millió példány kelt el, ezáltal Japánban 2008 legjobban eladott Nintendo DS-játéka és a második legjobban eladott videójátéka lett. 2009. március 21-én, egy nappal a Platinum verzió megjelenése előtt a Nintendo a megjelenés tiszteletére rendezvényt szervezett a New York-i Nintendo World Store-ban. Négy nap alatt a játékból 805 000 példány kelt el az Egyesült Államokban; abban a hónapban ez volt a második legtöbb eladott példány videójátékokból. A Platinummegjelenés előtti tesztjében Kat Bailey a 1UP.comtól elismeréssel beszélt a játék sok grafikai újításáról, és a sok újításról: „A Pokémon rajongók semmiben sem fognak hiányt szenvedni a Platinummal. Még ha be is fejezik a történetet, abbahagyják a Battle Recorderrel a szórakozást, és végigcsinálják a Battle Frontiert, akkor is van elég verseny és küldetés ahhoz, hogy ne unatkozzanak. Ha egyszer belefogtál a játékba, egy ideig nem fogod tudni abbahagyni.” A Famitsu 9/9/9/9 pontot, összesen 36-ot adott a játéknak, és azt mondta róla, hogy „A történet új részeitől a Battle Frontierig rengeteg jó újdonságot találunk a játékban, és rengeteg dolgot kapsz a pénzedért.” Craig Harris az IGN-től a Platinum verziónak 10-ből 8.8 pontot adott; elismeréssel beszélt az új Distortion Worldről, azonban úgy érezte, hogy a „gyenge kinézet” nehézkessé tette a játékot a Distortion Worldben, és hogy az újdonságok nem voltak elég jelentősek ahhoz, hogy azok is megvegyék a játékot, akik már játszottak a Diamond és a Pearl verziókkal. Hasonlóképpen a Game Informer 8.5 pontot adott tízből, és „jó RPG”-nek tartotta a játékot, azonban úgy érezte, hogy a Platinum „Nem éri meg az előző játékokhoz képest szinte változatlan játékkal játszani, hacsak nem vagy igazi fanatikus”.
### My Pokémon Ranch
A My Pokémon Ranch (みんなのポケモン牧場; Hepburn: Minna no Pokemon Bokudzsó<sup>?</sup>, ’Mindenki Pokémon-farmja’) egy Wii játék, amit az Ambrella fejlesztett, és a WiiWare rendszeren keresztül tölthető le. 2008. március 25-én, Japánban jelent meg először, később pedig Észak-Amerikában 2008. június 9-én, Európában pedig 2008. július 4-én vált elérhetővé 1000 Wii Pontért. Akárcsak Nintendo GameCube Pokémon Box: Ruby and Sapphire című játéka, a My Pokémon Ranch is lehetővé teszi, hogy a játékosok pokémonokat küldjenek a Pokémon Diamond és a Pokémon Pearl verziókból. A játékba küldött pokémonok 3D grafikával vannak ábrázolva és kapcsolatba léphetnek a játékos Mii-jeivel. A játék japán változata kompatibilis a Pokémon Platinum verzióval is, azonban a nem japán változatok nem kompatibilisek az említett játékkal, mivel csak Japánban jelent meg a kompatibilitást lehetővé tévő frissítés.
## Fordítás |
718,386 | Donnie Yen | 26,670,555 | null | [
"1963-ban született személyek",
"Az év szócikke 2011 verseny jelöltjei",
"Harckoreográfusok",
"Hongkongiak",
"Kaszkadőrök",
"Kínai filmproducerek",
"Kínai filmrendezők",
"Kínai harcművészek",
"Kínai színészek",
"Vusuzók",
"Élő személyek"
] | Donnie Yen (kínai: 甄子丹) (Kanton, , Kína, 1963. július 27.) kínai harcművész, színész, rendező, filmproducer és harckoreográfus. Bár Kínában született, az Amerikai Egyesült Államokban, Bostonban nőtt fel, itt tanult harcművészeteket nagymester édesanyjától. 19 éves volt, amikor felfedezte tehetségét a Mátrix koreográfiájáról is híres . Számos filmben szerepelt Jackie Chan, Jet Li és Michelle Yeoh oldalán. A népszerű filmcsillag Ázsiában a legjobban fizetett színészek közé tartozik.
Főképp hongkongi alkotásokban játszik, az egyik legelismertebb hongkongi harcművészeti filmszínész és akciókoreográfus, bár sokáig Li és Chan árnyékában dolgozott. Legismertebb filmjei közé tartozik a Kínai történet 2., ahol negatív szereplőt játszott, a több nemzetközi díjra jelölt Hős, a valósághű akciójáról híres SPL és a Tűréshatár, illetve az Ip Man-sorozat, amelyben Bruce Lee mesterét, t alakította. Akciókoreográfusként Európában és Hollywoodban is dolgozott, például a német Fedőneve: Puma című sorozaton vagy az amerikai Penge 2. című filmen; koreográfusként számos díjat elnyert, többek között a kaszkadőröknek kiosztott nemzetközi Taurus-díjat is 2008-ban a Tűréshatár koreográfiájáért. Felesége Cecilia Cissy Wang szépségkirálynő és két közös gyermekük van Jasmine (2004) és James (2007).
## Gyermek- és fiatalkora
Yen édesanyja, - és -nagymester, elismert harcművész, aki 1975-ben Bostonban megalapította a Kínaivusu-kutató Intézetet, és az elsők között volt, akik t kezdtek oktatni az USA-ban. Édesapja, Klyster Yen (甄雲龍, ) szerkesztő egy újságnál. Kétéves volt, mikor családjával Hongkongba költöztek, majd Bostonba, amikor 11 éves volt. Húga, Chris Yen szintén harcművész-színész, 2007-ben az Adventures of Johnny Tao: Rock Around the Dragon című filmben volt látható.
Korán elkezdett érdeklődni a harcművészetek iránt, édesanyjának köszönhetően, akitől t és tanult. Gyakran előfordult, hogy iskola helyett inkább a bostoni kínai negyed mozijait látogatta, ahol kungfufilmeket, többek között Bruce Lee- és Jackie Chan-filmeket nézett meg többször is egymás után.
A heves tinédzser sokszor fellázadt édesanyja szigorú harcművészeti nevelése ellen, édesanyja bosszantására más harcművészeti iskolákba is eljárt, például taekwondózni, karatézni tanult, és más kungfustílusokkal is megismerkedett. Ezen felül igen sok időt töltött Boston hírhedt Combat Zone nevű negyedében. Szülei emiatt – megakadályozandó, hogy rossz társaságba kerüljön – két évre Pekingbe küldték a Beijing Wushu Teamhez, ahol többek között Jet Li is tanult. Innen Yen Hongkongba ment, ahol megismerkedett gel, aki felkarolta.
## Pályafutása
### A kezdetek
Bár érdeklődését felkeltette az alig 19 éves fiú tehetsége, Yen csak átmenetileg tartózkodott Hongkongban. Miután visszatért az Egyesült Államokba, Yen megnyert egy helyi harcművészeti versenyt, ezzel újból kivívta elismerését, ami aztán első filmes munkájához vezetett. irányítása alatt kaszkadőrként kezdte pályafutását, elsőként 1982-ben a Miracle Fighters 2 című alkotásban, amiben több szereplő dublőre is volt. Két évvel később kapta meg a rendezőtől első főszerepét a Drunken Tai Chi-ban. A Far East Films kritikája szerint ez Donnie Yen egyik legjobb filmje, amiben igazán megmutatja a képességeit és a humorérzékét is. A Kung Fu Cinema szerint nem a legjobb színészi alakítása, kissé mereven játszik, azonban „kidolgozott izomzatával és hihetetlenül gyors és rugalmas rúgásaival igazán kitűnik.”
Következő filmjében, a Mismatched Couples-ben Yen komikus oldalát is megmutatta, a vígjátékban a kungfut, a taekwondót és a hagyományos ökölvívást ötvözi a breakdance-szel. Ezután következett a Tiger Cage-sorozat, amiben Yen olyan szereplőt akart létrehozni, aki különbözik a Sammo Hung és Jackie Chan által megformáltaktól: „Úgy éreztem, különböznünk kell tőlük, a hangsúlyt a harcművész egyéniségére és egyéni stílusára kell helyezni. [...] Sammo Hung nagylátószögű objektívet használt, gyors vágásokat, vágásonként három mozdulatot stb. Azt javasoltam , hogy vegyen totálból, csak hagyja, hadd csináljam. Csak hagyja az embert végigvinni a mozdulatokat. Sammo stílusa, hogy arra fókuszál, aki kapja az ütéseket. Neki volt rá kerete, mind anyagi, mind humán erőforrásai. A Tiger Cage és a Tiger Cage 2 esetében nekünk nem volt választásunk az alacsony költségvetés miatt.”
### Az 1990-es évek
Yen számtalanszor alakított negatív szereplőt nagy horderejű filmekben, például az 1992-es, a Raymond Lee rendezte New Dragon Gate Inn-ben, ahol egy hatalomra törő eunuchot személyesített meg, kritikai sikerrel. A film a LoveHKFilm.com kritikai oldal Az 1990-es évek 100 legjobb hongkongi filmjének listáján a 33. helyet foglalta el.
Ugyanebben az évben Jet Li ellenfeleként tűnt fel a Kínai történet 2. című Tsui Hark-klasszikusban. A LoveHKFilm szerint a film végső harcjelente Li és Yen között a hongkongi filmgyártás történelmének egyik legjobb jelenete. Donnie Yent a filmben nyújtott alakításáért jelölték a Hong Kong Film Awards legjobb mellékszereplőnek járó díjára.
Első igazi sikerfilmje az Vasmajom (Iron Monkey) volt 1993-ban, melyben a legendás harcművész – a filmben még csak 12 éves – édesapját alakította. Az alkotás nyugati kritikusok tetszését is elnyerte, a Rotten Tomatoes oldalán 91 kritikus véleményét összesítve 90%-ot adtak a filmnek, dicsérve „meghökkentő” és „elképesztő” koreográfiáját. A filmet a Tigris és sárkány nemzetközi sikere folytán a Miramax újra kiadta az Amerikai Egyesült Államokban, 2001-ben.
Ezután Yen Michelle Yeoh oldalán a Butterfly of Swords, illetve a Wing Chun című alkotásokban szerepelt, bár utóbbiban gyakorlatilag mellékszereplőnek számított Yeoh mellett. Az 1990-es években több, kevésbé látványos sikerű, alacsony költségvetésű filmet is forgatott, melyekben akciókoreográfusként is kipróbálta magát, illetőleg cameóként tűnt fel, például a Saint of Gamblers-ben. Két televíziós sorozatot is készített, melyekben főszereplő és akciókoreográfus volt. A Kung Fu Master a Csing-dinasztia idején játszódik, a Fist of Fury pedig Bruce Lee Tomboló ököl című filmje alapján készült. Yennek az utóbbi sorozat készítésekor nem sikerült megfelelően képzett kaszkadőröket találnia, ez pedig a Hong Kong Cinema szerint meglátszik a harcjeleneteken, mivel a harcművészetekben járatlan statiszták miatt gyors vágásokkal és kameratrükkökkel kellett megoldaniuk a jeleneteket. A sorozat ennek ellenére nem várt sikert aratott Hongkongban, ami lehetővé tette Yen számára, hogy átülhessen a rendezői székbe.
Két legfontosabb filmje a ’90-es évek végéről a Legend of the Wolf és a Ballistic Kiss, melyeket Yen rendezett is. Egyik film sem talált túlságosan pozitív fogadtatásra. A Legend of the Wolf volt Yen rendezői debütálása 1997-ben. A BeyondHollywood.com értékelése szerint a film egy „mulatságos balsiker”, a verekedések egy része „hihető”, más részük viszont csak „a semmi forgószeléhez” hasonlatos. A kritikusok azt is felrótták Yennek, hogy túlságosan is imitálja Bruce Lee-t. Az egy évvel később készült Ballistic Kiss nem hagyományos Yen-akciófilm, témáját és hangulatát tekintve John Woo gengszterfilmjeihez áll legközelebb. Vegyes fogadtatású alkotás, dicséretet és negatív kritikát egyaránt bőven kapott: „A film legnevezetesebb aspektusa, hogy megpróbál egy szilárd alapokon nyugvó műfajra teljesen más, üdítő megközelítésből tekinteni a narrációt és az akció stílusát tekintve. Yennek az előbbi sikerül, az utóbbi azonban nem. A Bey Logan-írta történet mélyebb szemléletű és jobban átgondolt, mint egy átlagos gengsztermoziban.” A film több ponton is kísérletezik operatőri újításokkal, de a Kung Fu Cinema szerint ezek szórványos elemek csupán. A főképp lövöldözésből álló akció nagy része követhetetlen a gyors és következetlen vágások miatt. A BeyondHollywood.com szerint „Yen megbízhatatlan történetmondónak bizonyul, ahogy a film kevéssé hihető jelenetek, véget nem érő lövöldözések és vérontás kusza keverékévé válik.”
1999-ben Yen elvállalta egy német akciósorozat, a Mickey Hardt főszereplésével készült, Magyarországon is vetített Fedőneve: Puma akciórendezőjének szerepét, emellett pedig nyolc részt maga is rendezett.
### A 2000-es évek
Donnie Yen a 2000-es évek elején lehetőséget kapott Hollywoodban is, mellékszerepekben. Az első amerikai filmje a kritikai és bevétel szempontjából is bukásnak számító Hegylakó 4. – A játszma vége volt, melyben az akciókoreográfiáért is felelt. A második hollywoodi produkció, amelyben szerepet kapott, a Penge 2. volt, ahol egy Hóember nevű vámpírt alakított. A szerep csupán cameónak indult, mivel elsődlegesen az akciókoreográfiával bízták meg, azonban mind a rendező, mind Wesley Snipes ragaszkodott hozzá, hogy Yen szerepeljen is a filmben. Az amerikai lehetőségek után Yen Japánban is dolgozott, a The Princess Blade című film akciókoreográfiáján. Bár a film összességében vegyes, többségében negatív kritikát kapott, a Yen koreografálta akciót dicsérték a kritikusok, a The Austin Chronicle szerint „fenomenális”, míg az efilmcritic.com szerint „arra készteti az embert, hogy a visszatekerés gombot nyomogassa, annyira elképesztően szuper”.
A 2000-es évek a mellékszerepeken túl Donnie Yen karrierjének csúcspontját is elhozták. Ekkor sikerült kilépnie Jet Li és Jackie Chan árnyékából, a Twitch Film szerint bár korai filmjei között is akadnak figyelemre méltó alkotások, Yen a 2000-es években, a negyvenes életéveiben forgatott filmjeivel került a „harcművészeti világ csúcsára és emelkedett olyan magasságokba, hogy mára széles körben a világ legjobb harcművészeti színészének tartják a világon.”
2002-ben Donnie Yen újra Jet Livel játszott a több díjra – köztük Golden Globe- és Oscar-díjra – jelölt Hős című filmben, mely nem csak Ázsiában, de a tengerentúlon is hatalmas sikert aratott, Amerikában Quentin Tarantino nyomására mutatták be, ahol az első helyen nyitott. A Hong Kong Cinema szerint „Jet Li és Donnie Yen az 1990-es évek leglélegzetelállítóbb harcművészei, akik a Kínai történet 2. után itt újra szembenéznek egymással”, illetve „Li és Yen párbaja a harcművészetek kedvelői számára a film egyik fénypontja marad”.
Yen ezt követően újra negatív szereplő bőrébe bújt, és Jackie Chan ellenfelét alakította a Londoni csapásban. Ez volt az első közös filmjük, melyben a Twitch Film szerint „Yen leiskolázza Chant”: „a harcjelenet kiváló és remek példája annak, milyen az, ha egy igazi harcművészt (Yen) állítanak szembe egy kaszkadőr-komikussal (Chan). [...] A különbség a sebességük és a pontosságuk között szemmel látható.” Később Yen és Chan újra együtt dolgozott a Jackie Chan: Ikerhatás című filmen, Yen ebben azonban nem kapott szerepet, akciókoreográfus volt. A filmért elnyerte a Golden Horse Awards legjobb koreográfia díját.
2005-ben Yen az SPL című filmjével aratott újabb sikert, a Hong Kong Film Awardson ismét elnyerte a legjobb koreográfia díját. A LoveHKFilm szerint a film visszatérés a klasszikus hongkongi akciófilmek műfajához, ahol nem a cselekmény vagy a szereplők jellemfejlődése számít, hanem az akció, ebben pedig az SPL egy igazi „ász krimithriller”. Mind a Twitch Film, mind a LoveHKFilm egyetért abban, hogy a és Donnie Yen közötti párbaj a film fénypontja, ahol a két harcművész gyakorlatilag improvizálta a harcot, Yen pedig valóban kettétört három fémbotot karján. A Twitch Film értékelése szerint a jelenet Yen karrierjének legjobb pillanata. Az SPL-t ugyanebben az évben egy képregényadaptáció, a Dragon Tiger Gate követte, amit azonban „kiábrándítónak” nevezett a LoveHKFilm, nem csak filmművészeti, de az SPL-lel összehasonlítva harcművészeti szempontból is.
Az SPL után Yen karrierjének másik, harcművészetileg kiemelkedő alkotása, és a Todd Brown, a Twitch Film kritikusa szerint a legjobb akciókoreográfiája is egyben a Tűréshatár. Brown szerint Donnie Yen ezzel a filmmel érte el koreográfusi karrierjének csúcsát: „bebizonyította, hogy vitán felül a legjobb akciókoreográfus a világon, ha olyan koreográfiát akarunk, ami nem érződik koreográfiának. Ha csontig hatoló akcióra van szükség, ami olyan, mintha valóban megtörténhetne a való világban, akkor nincs senki, aki jobban csinálná, mint Yen és ez [a Tűréshatár] az ő legjobb alkotása e téren.” A LoveHKFilm.com szerint a film „messze van a jó filmkészítéstől”, a történet elcsépelt, a színészi játék eltúlzott és rengeteg a logikai hiba, azonban „az ember néha csak akcióra vágyik, és a felvonultatott harcok a Tűréshatárban eléggé kemények és ütősek ahhoz, hogy elégedetté tegyék a nézőt.” Yen a filmben valósághű koreográfia megalkotására törekedett, több órányi MMA-felvételt nézett végig és kifejezetten edzett MMA-stílusban. t, az UFC első kínai női MMA-bajnokát ez a film inspirálta arra, hogy ezzel a sportággal kezdjen foglalkozni.
A Tűréshatárt két, kritikailag kevéssé sikeres film követte, az An Empress and the Warriors című történelmi dráma, mely a LoveHKFilm szerint egyenesen „felejthető” alkotás; illetve a bevétel szempontjából igen sikeres, a Twitch Film által középszerűnek ítélt Painted Skin.
### Az Ip Man-sorozat
Donnie Yen legnagyobb filmes sikere a nak, Bruce Lee mesterének életét feldolgozó Ip Man című alkotás lett 2008-ban, melyben a címszereplőt alakította. A film 25 millió hongkongi dollárt és több mint 100 millió jüant jövedelmezett. Yen élete legnehezebb szerepének tartja az Ip Mant. Hónapokig készült rá, diétával, mely során naponta csak egyszer evett, illetve Wing Chun-edzésekkel. két fiával is sok időt töltött, akik édesapjuk személyiségéről meséltek neki. Yen a forgatások szüneteiben sem lépett ki karakteréből. A forgatás során többször is megsérült, nem tudta mozgatni a vállát, emiatt masszőrt alkalmaztak, illetve az egyik jelenet során egy baltával felsértették a bőrt a bal szeme mellett. A film nem csak kereskedelmi siker volt, de kritikai siker is egyben. A Rotten Tomatoes oldalán 84%-ot ítéltek az Ip Mannak, és „az utóbbi évek legizgalmasabb – és üdítően karakterközpontú – harcművészeti filmjének” nevezték. Yen úgy véli, az Ip Man élete legbefolyásosabb filmje, ami annak ellenére lett sikeres, hogy a kezdetekkor még a hongkongi filmgyártás krémje is ódzkodott a gondolattól, hogy ő alakítsa t. A film folytatása, az Ip Man 2. az első résznél is jobb kritikákat kapott, a Rotten Tomatoes 92%-ra ítélte, amivel Donnie Yen kritikailag legsikeresebb olyan filmje, ahol főszerepet alakított. A Twitch Film szerint Yent szerepében „öröm nézni, és gyakorlatilag egymaga viszi a hátán az egész filmet”, Al Young pedig megjegyezte a film kulisszák mögötti felvételeit látva, hogy „Donnie ütéseinek sebessége tiszta őrület.” A két film sikere ellenére Yen úgy nyilatkozott, nem lesz harmadik rész, mert túl sokan kezdtek el egyszerre filmet forgatni életéről. Ennek ellenére 2015-ben mégis elkészült a harmadik rész Ip Man: A védelmező címmel, vegyes kritikai fogadtatással, majd 2019 decemberében a negyedik rész is mozikba került Ip Man 4. – Finálé címmel.
### A 2010-es évek
thumb\|250px\|Donnie Yen 2012-ben Yen az Ip Man 1. és 2. sikere után 2010-ben egy újabb kosztümös harcművészeti filmben kapott szerepet. A 14 pengében egy császári bérgyilkost alakít, akit saját felettese árul el. Kritikailag nem aratott sikert az alakítása, amit a LoveHKFilm úgy értékelt, hogy „valahol a dühös és az unott között” helyezkedik el. A The Hollywood Reporter szerint pedig „a színészi játékában ritkán kifejező Yen merev és rideg viselkedése valójában a szerepe javára válik. A szerelmi szál val béna, főleg, hogy egy újabb beskatulyázott szerepben, a játékos, fiús hősnő szerepében gyakorlatilag alva jár.” 2010-ben Yen számára a legnagyobb kereskedelmi sikert az Ip Man 2. után a Legend of the Fist – the Return of Chen Zhen aratta, amely 26,5 millió dolláros bevételt produkált, annak ellenére, hogy a kritikusok elégedetlenek voltak vele. A New York Post kiábrándítónak nevezte, a Los Angeles Times szerint pedig „bár menő, stílusos és biztos, ugyanakkor felfújt és sekélyes”.
2011-ben Yen drasztikus váltásként egy vígjáték, az All's Well Ends Well 2011 főszerepét vállalta el, melyben egy nőfaló sztársminkest alakít. A LoveHKFilm szerint ugyan Yen nem éppen született komikus, a film mégis élvezhető, mert Yen hajlandó kifigurázni önmagát. 2011-ben két komolyabb hangvételű filmjét is bemutatták. Az egyik a The Lost Bladesman, melyet a Twitch Film meglepően jól sikerült alkotásnak vél, ami kárpótolhatja a Legend of the Fist – the Return of Chen Zhen miatt a Donne Yen-rajongókat, annak ellenére, hogy Yen itt sem a színészi képességeivel tűnik ki, hanem „a gyors, kreatív és izgalmas” harcművészetével. A másik filmje, a Wu Xia, amely pozitív kritikákat kapott. A filmet Peter Chan rendezte, és a címével ellentétben (mely a műfajára utal), nem elsődlegesen harcművészeti film, hanem detektívtörténet. A filmben Yen színészi képességeit is megmutatja, bár a Twitch Film értékelése szerint „Yen nem egy borzasztóan tehetséges drámai színész”, ebben az alkotásban mégis megállja a helyét Kanesiro Takesivel szemben.
2012-ben Yen az IMAX 3D-ben forgatott The Monkey King című filmjével tért vissza a vászonra. 2013-ban az Iceman című időutazásos fantasyfilmjét mutatták be, majd májusban bejelentették, hogy Yen elvállalta a Crouching Tiger, Hidden Dragon: Sword of Destiny főszerepét. 2015 decemberében mozikba került az Ip Man: A védelmező című filmje. Ugyanebben az évben jelentették be, hogy Yen szerepet kapott az amerikai Zsivány Egyes – Egy Star Wars-történet című Csillagok háborúja filmben.
Donnie Yen az xXx: Újra akcióban című 2017-es akciófilmben Jet Li helyett alakította a főgonoszt. Ázsiában az ő nevével reklámozták a filmet, a poszteren is Vin Diesel előtt szerepelt az alakja, a közösségi oldalakon kliprészleteket tettek közzé a harcjeleneteiből. A film nagyon jól teljesített Kínában, hat nap alatt több mint százmillió dollár bevételt termelt. Yen alakítását dicsérték a nemzetközi kritikusok.
Ezt követően a Chasing the Dragon című filmben negatív szereplőt alakított, kritikai sikerrel. 2017-ben Jet Li és Jack Ma (az Alibaba alapítója) meghívására részt vett egy rövidfilm készítésében, melynek célja a tajcsi mint jövőbeli lehetséges olimpiai sportág népszerűsítése volt. Ugyanebben az évben kezdte forgatni a Big Brother című MMA-filmjét.
2020-ban mutatták be Enter the Fat Dragon című akcióvígjátékát, ahol egy elhízott rendőrt alakít.
## Gondolatai a harcművészetről
Donnie Yen szerint ahhoz, hogy valaki magasan képzett harcművész legyen, fontos, hogy elsajátítsa az alapokat, de képes legyen az önálló kreativitásra, sokoldalúságra és a különféle stílusok közötti váltásra. Yen a felkészülése során nagy hangsúlyt fektetett az izomfejlesztésre és a zsákolásra a '', azaz a kirobbanó erejű ütések és rúgások fejlesztéséhez. Yen szerint képességei fejlesztéséhez az is hozzájárult, hogy édesanyja kemény láb- és derékedzésre fogta a edzések keretében. A fejlesztő edzéseket Yen mozisztárrá válása után sem hagyta abba, első néhány filmje után visszatért Amerikába, ahol tovább edzett thai bokszban, hagyományos ökölvívásban és taekwondóban, majd Kínában az egyik legjobb nagymestertől, től is tanult. Yen szerint a legtöbb harcművész arra összpontosít, hogy robot módjára begyakorolt elemek sorozatát végezze, ahelyett, hogy a megtanult mozdulatokat improvizálva használnák egy küzdelemben. „Ha tanácsot kellene adnom, azt mondanám, tökéletesítsd az alapokat és fedezd fel a közelharc más dimenzióit. Válassz ki egy stílust, de ne limitáld magad rá. Gazdagabb leszel. Mindig arra törekedj, hogy bármilyen helyzetben, bármilyen környezetben megálld a helyed, anélkül, hogy rá lennél utalva a bemelegítésre vagy a laza ruházatra.” Yen meglátása szerint a harcművészeti filmek nem dokumentumfilmek, nem oktatóvideók, nem belőlük kell megtanulni harcolni, a filmvásznon el lehet túlozni a dolgokat.
## Magánélete
Yen nős, felesége Cecilia Cissy Wang szépségkirálynő; két gyermekük van, Jasmine (2004) és James (2007). Komolyzenei múlttal is rendelkezik, miután édesapja erhun és hegedűn játszik, édesanyja pedig énekel, Yen gyerekkorában zongorázni tanult, kedvence Chopin. Az MMA „nagy rajongója”. Folyékonyan beszél kantoniul, mandarinul és angolul. 1997-ben saját produkciós céget alapított Bullet Films néven.
## Filmjei és könyvei
Donnie Yen kritikai szempontból legsikeresebb filmjei a Hős, a Kínai történet 2., az Ip Man, az Ip Man 2. és a Vasmajom. A legtöbb negatív kritikát kapott a Hegylakó 4: A játszma vége és A hét kard legendája.
Bevétel szempontjából a legsikeresebb film, amiben Yen szerepelt, a Hős, 177 millió dollárral. Főszerepei közül a legsikeresebb az Ip Man és annak folytatása. Az Ip Man 2008 nyolcadik legsikeresebb filmje volt bevétel szempontjából Hongkongban, összesen pedig dollárt jövedelmezett annak ellenére, hogy sem az Egyesült Államokban, sem Európában nem mutatták be. Az Ip Man 2 összesen 49 millió dollárt jövedelmezett. Ezeket követi Yen 2011-es filmje, a Legend of the Fist – The Return of Chen Zhen 26,5 millió dolláros bevétellel.
Donnie Yen 2011-ben Martial Arts címmel fényképalbumot jelentett meg.
## Díjai, elismerései
Donnie Yen elismeréseinek listája betűrendben:
- Asian Film Awards
- Kiemelkedő ázsiai színész, 2014
- Beijing Student Film Festival
- Legjobb színész, (Ip Man), 2009
- Black Belt magazin
- Az év harcművésze, 2009
- Foshan Film Awards
- legjobb színész, 2015
- Életmű-díj, 2015
- Golden Bauhinia Awards
- legjobb akciókoreográfia, (Dragon Tiger Gate), 2007
- Golden Horse Awards
- legjobb akciókoreográfia, (Dragon), 2011
- legjobb akciókoreográfia, (Tűréshatár), 2007
- legjobb akciókoreográfia, (Jackie Chan: Ikerhatás), 2003
- Hong Kong Film Awards
- legjobb akciókoreográfia, (Kung Fu Jungle), 2015
- legjobb akciókoreográfia, jelölés, (Special ID), 2014
- legjobb akciókoreográfia, jelölés, (Dragon), 2012
- legjobb akciókoreográfia, jelölés, (Legend of the Fist: The Return of Chen Zhen), 2011
- legjobb színész, jelölés, (Ip Man), 2009
- legjobb akciókoreográfia, jelölés, (Dragon Tiger Gate), 2007
- legjobb akciókoreográfia, (Tűréshatár), 2008
- legjobb akciókoreográfia, (SPL), 2006
- legjobb akciókoreográfia, (Jackie Chan: Ikerhatás), 2004
- legjobb mellékszereplő, jelölés, (Kínai történet 2.), 1993
- Huabiao Film Awards
- kiemelkedő külföldi alakítás, (Ip Man), 2009
- Huading Awards
- legjobb színész (The Monkey King), 2015
- Hundred Flowers Awards
- legjobb színész, jelölés, (Bodyguards and Assassins), 2010
- Iron Elephant Awards
- legjobb színész, (Ip Man), 2009
- Macau International Movie Festival
- legjobb színész (The Lost Bladesman)
- Sanghaji Filmkritikusok Díja
- legjobb színész, (Bodyguards and Assassins), 2010
- Taurus World Stunt Awards
- legjobb akciókoreográfia idegen nyelvű filmben, (Tűréshatár), 2007
- legjobb harcjelenet, jelölés, (Vasmajom)'', 2002
A hongkongi Madam Tussaud panoptikumban viaszszobra áll. |
193,299 | National Hockey League | 26,850,371 | null | [
"NHL"
] | thumb\|260px\|Az NHL játékrendszere és a részt vevő csapatok
A National Hockey League (NHL) (franciául: Ligue nationale de hockey – LNH) egy profi jégkorongliga, melyben 32 észak-amerikai csapat – huszonöt amerikai és hét kanadai – szerepel. Az NHL-t tartják a világ vezető, legnagyobb jégkorong ligájának, így tagja az észak-amerikai profi sportligáknak. Minden szezon végén a legsikeresebb csapat Észak-Amerika legrégebbi trófeáját, a Stanley-kupát nyeri el.
A ligát a kanadai Montréalban alapították 1917-ben egy korábbi, 1909-től létező sportszövetségből, a National Hockey Associationből (NHA). A kezdetekben mindössze négy csapat lépett pályára, ám napjainkra – az NHL sorozatos átalakulásainak köszönhetően – már 32, ebből 25 amerikai, 7 kanadai. A 2004–2005-ös NHL-lockout után a liga helyzete mind anyagilag, mind nézettség szempontjából rendeződött.
Az NHL-ben számos tehetséges külföldi játékos is játszik. Jelenleg húsz ország sportolói szerepelnek a ligában, ám a kanadai jégkorongozók még mindig többségben vannak, hiszen hazájukból indult el ez a téli sport. Az elmúlt 25 évben az európai játékosok száma ugrásszerűen megnőtt, mivel az NHL a tehetséges európai játékosoknak is szereplést tud biztosítani.
A világ harmadik legnagyobb nézőszámú profi sportligája.
## Története
A National Hockey League-et 1917-ben, az egykori National Hockey Associationben szereplő néhány csapat tulajdonosa hozta létre. Az alapító csapatok a Canadiens, a Wanderers, a Senators és az akkor létrejött Toronto Arenas (később St. Patricks, ma pedig a Toronto Maple Leafs) volt. Az első évtizedben az NHL-es csapatok szinte verhetetlenek voltak. Mindössze egy ellenpélda van; 1925-ben a Stanley-kupát más ligából származó csapat nyerte, ezért 1926-ban szabálymódosítás következett, melynek értelmében csak az NHL-ben szereplő csapat nyerhette meg a kupát. Ezután kezdett bővülni az NHL: az első amerikai csapat a Boston Bruins volt. Ezt követte a Montréal Maroons, majd 1925-ben a New York Americans és a Pittsburgh Pirates, 1926-ban a New York Rangers, a Chicago Blackhawks és a Detroit Cougars. Így az NHL tíz csapatot számlált. A nagy gazdasági világválság és a második világháború miatt a ligát 1942-re mindössze hat együttes alkotta (Montréal Canadiens, Toronto Maple Leafs, Detroit Red Wings, Chicago Blackhawks, Boston Bruins és a New York Rangers). Ezekből a klubokból állt össze az Original Six az elkövetkező negyed században.
Az 1960-as évek közepén a ligát nyugtalanította a Western Hockey League azon terve, hogy ők is harcba szállnának a Stanley-kupáért. Ezért 20-as évek után ismét bővítés következett; az NHL-hez hat újabb csapat csatlakozott: a Philadelphia Flyers, a St. Louis Blues, a Minnesota North Stars, a Los Angeles Kings, az Oakland Seals és a Pittsburgh Penguins. Három évvel később növelték a ligában szereplő klubok számát a Vancouver Canucksszal és a Buffalo Sabres-szal.
1972-ben létrejött a World Hockey Association, de a Stanley-kupáért sosem versenyzett, így az nem lett az NHL riválisa. Az NHL tovább bővült a New York Islandersszel és az Atlanta Flames-szel (később Calgary Flames). Két évvel később a Kansas City Scouts és a Washington Capitals is csatlakozott a ligához. A két szövetség harcolt a játékosokért és a nézőkért, mígnem a WHA 1979-ben elvesztette ezt a csatát, mert a maradék hat csapatból négyet elveszített (Quebec Nordiques 1996-tól, Colorado Avalanche és Hartford Whalers 1997-től, Carolina Hurricanes, Edmonton Oilers és a Winnipeg Jets, ami 1996-tól Phoenix Coyotes).
A 80-as évekbeli stabilitást követően tíz év alatt kilenc új csapat lett a liga tagja. 1991-ben a San Jose Sharks csatlakozott, majd egy szezonnal később az Ottawa Senators visszatért, és ugyanekkor megalakult a Tampa Bay Lightning is. 1993-ban újabb két csapatot alapítottak: a Mighty Ducks of Anaheimet és a Florida Pantherst. 1998-ban jött a Nashville Predators, egy évvel utánuk az Atlanta Thrashers és a Minnesota Wild, 2000-ben pedig a Columbus Blue Jackets. Így lett a liga mára 30 csapatos. A 2010-11 szezon végén az atlantai csapat Winnipegbe költözött, ahol Winnipeg Jets név alatt játszanak a 2011-12 szezontól kezdve; ezúttal véget ért Winnipeg 15 évig tartó hoki nélküli korszaka.
### A liga vezetői
## A játék
Egy mérkőzés 60 percből áll, amit három 20 perces harmadra osztanak, a harmadok közötti szünet időtartama 18 perc. Amerikában játék közben tévés reklámszüneteket tartanak, mindegyik harmadban hármat, amelyeket nagyjából a 6., a 10. és a 14. percben iktatnak közbe akkor, amikor a játék megáll.
A csapatok 5-5 mezőnyjátékossal és 1-1 kapussal játszanak. Az a csapat nyer, amelyik több gólt lő a játékidőben. Döntetlen esetén hosszabbítás következik. Az alapszakaszban a hosszabbítás öt perces, és ekkor már csak 4-4 mezőnyjátékos játszik, plusz a kapusok. A hosszabbításban hirtelen halál (másképp aranygól) van, ami azt jelenti, hogy az első gólt szerző csapat nyeri a mérkőzést. Ha a hosszabbításban sem esik gól, akkor szétlövés (shootout) következik. Ez azt jelenti, hogy csapatonként 3-3 játékos büntetőt lő. Jégkorongban a büntető lövés azt jelenti, hogy a játékos a korongot a kezdő pontról a kapura vezeti, és megpróbálja a kapuba juttatni. Lehet cselezni, trükközni, de csak egyszer lehet ellőni a korongot, és az alapvonalon túlról már nem lehet. Az a csapat nyer, amelyik több büntetőt érvényesít. Ha három büntető után is döntetlen az állás, akkor egyesével lőnek a csapatok, és ilyenkor addig büntetőznek, amíg az egyik csapat elhibázza, a másik pedig belövi. A 2005–2006-os szezon előtt nem ez a szabály volt érvényben, ha nem esett gól a hosszabbítás öt percében, akkor döntetlen maradt a játék.
A rájátszásban döntetlen esetén a hosszabbítás addig tart, amíg nem esik gól, azaz ilyenkor nincs szétlövés. Ekkor szintén 20 perces harmadokat játszanak 5-5 mezőnyjátékossal. Így eshet meg, hogy a rendes három harmad mellett néha még 3-4 harmadot játszanak a csapatok a hosszabbításban, amíg a győztes gólt valamelyikük beüti. A rájátszás hosszabbításában nincs televíziós szünet.
Játék eseményeiről statisztikákat vezetnek (például góllövők, gólpasszt adók, a kapus védései stb.). A büntetőlövéseknél a gólok és a védések nem számítanak bele a mérkőzés statisztikájába, azokról külön összeállítást készítenek.
## A pálya
A jégkorongot téglalap alakú pályán játsszák, amelynek a sarkai le vannak kerekítve. A játékteret palánk veszi körbe, aminek a felső része rugalmas plexi, ami megvédi a nézőket a korongtól és a nagy erővel nekicsapódó játékosoktól. A kapu mögötti plexi felett még háló is van kifeszítve, hogy a magas, nagy erővel lőtt korongok ne repülhessenek ki a nézőtérre. Egy NHL szabvány méretű pálya 25,91 m széles és 60,92 m hosszú (85 láb, 200 láb). Európában nagyobb a pálya mérete. Középen található egy vastag piros csík, ami a felező vonal. A pályán van még két darab kék vonal, amelyek hozzávetőlegesen harmadolják a pályát. A középső harmad a semleges harmad, a másik kettő a támadó, illetve védekező harmad. A sarkok görbületének kezdetén található az alapvonal, ami a kapunál a gólvonal szerepét tölti be. A 2005–2006-os szezontól kezdve a kapuk mögött található egy trapéz alakú terület, és a kapus az alapvonal mögött csak ott érhet hozzá a koronghoz, ha ezen kívül érinti, akkor 2 perces kisbüntetést kap. A kapu előtt van egy kékre festett terület ami a kapusé (az NHL-ben már nincs arra szabály, hogy támadó játékos nem tartózkodhat ott). A semleges zónában a bírák padja előtt van egy terület, amit piros vonal jelöl. Ez a játékvezetők területe, amit akkor használnak, ha a bírákkal beszélnek meg egy vitatott esetet. Ilyenkor ebben a zónában játékos nem tartózkodhat.
## Szabályok
Az NHL szabályai nem sokban térnek el a Nemzetközi Jégkorongszövetség (IIHF) szabályaitól. A 2004–2005-ös NHL-lockout után eltörölték a kétvonalas lest, hogy a játék gyorsabb legyen. A kétvonalas les azt jelenti, hogy a passz a védekező zónából indul, és a semleges harmad második felében ér el a játékoshoz, vagyis két vonalon halad át. A másik eltérés a nemzetközi jégkorongtól a tilos felszabadítás. Ez azt jelenti, hogy a védekező csapat kiüti a korongot a védekező harmadból, és az túlhalad a pálya másik végén levő alapvonalon. Európában ilyenkor megáll a játék, és a korongot visszaviszik a támadó harmadba, és ott folytatódik a játék. Az NHL-ben viszont a korong után lehet korcsolyázni, és ha a védekező játékos éri el hamarabb, akkor folytatódik a játék, ha viszont a támadó játékos éri el, akkor visszaviszik bulizni a támadó harmadba.
AZ NHL és az IIHF között eltérés van a szabálytalanságok terén is. A kisbüntetések ugyanolyanok, de míg az NHL-ben nagyobb a tolerancia, addig Európában sokkal könnyebben osztanak ki nagybüntetéseket (5 perc) és 10 perces büntetést vagy teljes kizárást. Európában a verekedésért kizárás jár, míg az NHL-ben csak 5 perc, és utána vissza lehet térni. Ha valaki szabálytalankodik, akkor 2 perces kisbüntetésre kiül a büntetőpadra, és addig a csapata emberhátrányban játszik. Ha az emberhátrányban játszó csapat közben gólt kap, akkor a kiállított játékos visszajöhet a jégre. Ha nagybüntetéssel küldenek ki valakit, az gól esetén sem jöhet vissza, csapata az 5 perc leteltéig emberhátrányban játszik. Ha kapus szabálytalankodik, akkor egy mezőnyjátékos ül ki helyette a büntetőpadra, és szintén emberhátrányos helyzetbe kerülnek.
## Csapatok
Az NHL-t 1917-ben alapították, mindössze négy csapattal. Az idők folyamán a csapatok száma növekedett, de más változások is történtek; sok csapat megszűnt vagy átköltözött más városba. Ma már 30 klub alkotja az NHL-t, ezek közül 23 csapat USA-beli és hét Kanadai. A csapatok között a Montréal Canadiens a legsikeresebb a maga 24 Stanley-kupa-győzelmével. Összehasonlítva ezt a teljesítményt a többi nagy sporttal, az Amerikai Egyesült Államokban csak a New York Yankees nyert több bajnoki címet. A második legsikeresebb együttes a Toronto Maple Leafs 13 kupával, de már 1967 óta nem sikerült győztesként kikerülniük a döntőkből. Az amerikaiak közül a Detroit Red Wings a legeredményesebb 11 győzelemmel. A leghosszabb kupagyőzelmi sorozatot a Canadiens érte el: 1956. és 1960. között ötször diadalmaskodtak.
A liga a keleti és a nyugati konferenciára oszlik. A két konferencia további két csoportból áll. Ezekben 2021-től 8-8 csapat szerepel.
## A szezon szerkezete
Egy NHL szezon két részre oszlik: az alapszakaszra és a rájátszásra. Az alapszakasz október első hetében kezdődik és április elejéig, közepéig tart. A rájátszás ezután pár nappal kezdődik és legfeljebb június elejéig tart. A rájátszást már kieséses rendszerben bonyolítják le. Ez azt jelenti, hogy egy párharcban az a csapat jut tovább, amelyik előbb nyer meg négy mérkőzést az ellenfele ellen. A rájátszás győztese nyeri el a Stanley-kupát.
### Az alapszakasz
Az alapszakaszban minden csapat 82 mérkőzést játszik (41-et otthon, 41-et idegenben). Jelenleg a 82-ből 32 mérkőzést a saját csoportjában szereplő csapatokkal játszanak (nyolc mérkőzés minden egyes divízió-ellenfél ellen), 40-et pedig olyan csapatok ellen, amelyek nem csoportellenfelek (ezek a csapatok ugyanabban a konferenciában játszanak, csak más osztályban, minden csapat ellen négy mérkőzést). A maradék tíz mérkőzésen olyan együttesek ellen játszanak, amelyek másik főcsoportban szerepelnek. Ez a tíz mérkőzés minden évben más klubbal történő játékot jelent, vagyis rotációs rendszert alkalmaznak. Az alapszakaszban egy győzelemért két pont jár. A hosszabbításos vereségért egy pont, a szétlövéses vereségért szintén egy pont jár. A sima vereségért nem jár pont.
### A rájátszás
A rájátszásba konferenciánként az a 8–8 csapat jut be, amelyeknek a legtöbb pontjuk van az alapszakasz végén. A többiek nem játszanak többet abban a szezonban, de nem esnek ki (mint az európai labdarúgásban), a NHL-ben nincsenek alsóbb osztályok. A csoportgyőztesek jutnak be az első három helyen, még akkor is, ha kevesebb pontjuk van, mint a negyediknek. Az alapszakasz győztese kapja az Elnöki trófeát. A rájátszás első fordulójában mindig a magasabban kiemelt csapat játszik az alacsonyabban kiemelt csapattal (1–8, 2–7, 3–6 és 4–5). Az a csapat jut tovább, amelyik előbb szerzi meg a negyedik győzelmet. Erre maximum hét mérkőzésen sor kerül. Mindig az előrébb végzett együttes kezd otthon. Két mérkőzés otthon, kettő idegenben, és utána felváltva játszanak a hetedik mérkőzésig. A döntőt a két főcsoport győztese játssza.
## Híres játékosok
Mint minden sportban, az NHL-ben is játszottak híres és nagy játékosok. Minden idők legnagyobb jégkorongozói közé tartozik Wayne Gretzky, aki több tucat rekordot tart. Őt csak a "The Great One"-nak hívták. 99-es mezszámát visszavonulása után az egész ligában visszavonultatták, vagyis senki nem hordhatja többé (általában más országokban sem viselnek 99-es mezt).
A másik nagy játékos, aki egy időben játszott Gretzky-vel, Mario Lemieux, aki csak a Pittsburgh Penguinsben játszott. Ö lehetett volna az, aki megdönthette volna Gretzky rekordjait, de krónikus hátfájása és rákbetegsége (Hodgkin-kór) miatt 1997-ben idő előtt visszavonult. 2000-ben még visszatért, de 2006 elején szívritmus zavarok miatt végleg vissza kellett vonulnia.
Természetesen nem csak az 1980–1990-es években voltak nagy játékosok. Bobby Orr, akit minden idők legnagyobb védőjének tartanak, az 1960-as évek végen és az 1970-es években játszott. Ő az egyetlen védő, aki pontkirály tudott lenni. Neki a térde volt az Achilles-sarka, és ő is idő előtt tette el az ütőt. Az említett három játékosban az a közös, hogy visszavonulásuk után még abban az évben beválasztották őket a Jégkorong Hírességek Csarnokába, ahova csak a legjobb sportolók kerülnek be. Orr csapattársát, Phil Espositót tartották a legsikeresebben a 60-as évek végén, a 70-es évek elején. Akkoriban elképesztő és megdönthetetlennek hitt rekordokat állított fel (76 gól egy szezonban, 152 pont egy szezonban). Gordie Howe (akit csak Mr. Jégkorongnak hívtak) volt Gretzky előtt sok mindenben a csúcstartó (legtöbb gól és pont a pályafutás alatt). Ő még 52 évesen is játszott az NHL-ben.
Amikor a New York Islanders verhetetlen volt a 80-as évek elején, akkor olyan játékosok játszottak a csapatban, mint Mike Bossy, Bryan Trottier, Butch Goring és Bob Nyström. A 70-es évek nagy játékosa volt Guy Lafleur is, aki három pontkirályi címmel büszkélkedhet. A 60-as években Bobby Hull és Stan Mikita harcoltak egymás ellen a pontkirályi címért. Az 50-es évek legendás védője volt Doug Harvey, aki hét alkalommal lett a legjobb védő. Azóta olyan legendás védők játszottak az NHL-ben, mint Denis Potvin, Paul Coffey, Ray Bourque, Brian Leetch és Al MacInnis. Maurice Richardot tartják minden idők legnagyobb góllövőjének, róla nevezték el a gólkirályi trófeát is. Ő volt az első, aki 50 gólt lőtt egy szezonban, valamint 50 gólt 50 mérkőzen. Szintén ő volt az, aki először érte el az 500 gólos határt. Kapus poszton meg kell említeni Patrick Royt, aki a Hírességek csarnokának tagja, Jacques Plante-ot aki szintén tag, Dominik Hašeket, aki a valaha volt egyik legjobb hálóőr, vagy Martin Brodeurt, aki az NHL-csúcstartója a legtöbb nyert mérkőzéssel és a legtöbb kapott gól nélküli meccsel és számos más rekorddal. De ide tartoznak hőskorban játszott kapusok, mint Clint Benedict, Charlie Gardiner, Georges Vézina és Terry Sawchuk. A hőskorban sok olyan játékos játszott, akiknek a tiszteletére mai trófeákat neveztek el. Az amerikaiak büszkesége volt Joe Mullen, Pat LaFontaine, Mike Modano, a védő Phil Housley és a szintén védő Brian Leetch, vagy a jelenleg is aktív chicagói Patrick Kane.
## A játékosok származása
Az NHL-ben a játékosok döntő többsége kanadai és amerikai, mellettük jelenleg tizennyolc nemzet képviselői is játszanak a ligában. Az első külföldi játékosok főleg svédek és finnek voltak. A szovjet blokk szétesése után már az ottani jégkorongosok is szabadon mehettek az NHL-be játszani, és a liga tárt karokkal várta a tehetséges játékosokat. Előbb azonban át kell esniük a drafton. Napjainkban sok orosz, cseh, szlovák, ukrán, kazah és fehérorosz játszik a ligában.
## Díjak, trófeák
### Csapatok trófeái
Stanley-kupa (Stanley Cup): A bajnoki cím jelképe. A kupa ezüstből készül, melynek magassága 19 cm (7,5 hüvelyk), átmérője 29,2 cm (11,5 hüvelyk). Az aktuális bajnokcsapat tagjainak a neve minden évben felkerül a kupára egy ezüstgyűrű formájában. Ezen a játékosokon kívül rajta van a klubtulajdonos és az összes kisegítő alkalmazott neve is, ebből adódóan a kupa mérete mára már meghaladja az egy métert is.
Eredetileg Dominion Hockey Challenge Cup volt a neve, és két ottawai férfi hozta létre. Az egyik Lord Kilcoursie, az Ottawa Rebels hokiklub tagja, a másik egy angol, Lord Stanley, kanadai kormányzó, Preston grófja. 1892. március 18-án ők vetették fel a helyi jégkorong klubcsapatok kupájának ötletét. Az első győztes a „Montréal Amateur Athletic Association” volt 1893-ban. Érdekesség, hogy Lord Stanley soha nem látott egyetlen meccset sem, és soha nem adhatta át az ő nevével fémjelzett kupát, mivel az alapítás után hazautazott Angliába.
Az Elnöki Trófeát (President Trophy) 1986-ban alapították, és az az csapat kapja meg, amelyiknek a legtöbb pontja van az alapszakasz végén. A Clarence S. Campbell Bowlt 1968-ban alapították. 1994 óta az a klub kapja meg, amelyik a rájátszásban megnyeri a Nyugati főcsoportot. 1975–1994 között a Campbell konferencia győztese kapta, az előtt pedig a Nyugati divízió győztese kapta. A Prince of Wales-trófea 1924-ben került először kiosztásra, és 1994-től az a csapat kapja, amelyik a rájátszásban megnyeri a Keleti főcsoportot. Azelőtt a trófeát az NHL rájátszás bajnoka (1924–1926), utána az alapszakasz bajnoka (1927, 1939–1967), az Amerikai divízió bajnoka (1928–1938), a Keleti divízió bajnoka (1968–1974) és a Wales konferencia bajnoka (1975–1993) kapta.
### Játékosok trófeái
Az Art Ross-trófea az egyik legértékesebb egyéni díj, melyet 1948-ban alapították Art Ross emlékére. Az a játékos kapja meg, akinek a legtöbb pontja van az alapszakasz végén. Ha két játékosnak egyenlő pontja van, akkor az kapja, akinek több a gólja (a csúcstartó Wayne Gretzky, a maga 10 trófeagyőzelmével).
A Hart-emlékkupa szintén a négy legértékesebb trófea közé tartozik, amit az alapszakasz MVP-je kap meg. A trófeát 1924-ben alapították. A Ted Lindsay-díj is a nagy négyes tagja. 1971-ben alapították, és az NHLPA szerint az alapszakasz legjobbját díjazzák vele. A díj régi neve Lester B. Pearson-díj volt, de 2010. április 29-én az NHL bejelentette, hogy a díjat átnevezik és az új névadó Ted Lindsay lett, aki a Detroit Red Wings legendás játékosa volt 1944 és 1957 között. A Maurice „Rocket” Richard-trófea az egyik legfiatalabb cím. 1999-ben hozták létre Maurice Richard emlékére és az alapszakasz gólkirálya kapja. A Conn Smythe-trófea az egyetlen egyéni díj, amit a rájátszásban lehet kapni, 1965-ben alapították. A rájátszás legértékesebb játékosát ismerik el vele, ám ez nem mindig a pontkirály és nem is mindig a győztes csapat soraiból kerül ki. A Calder-emlékkupa az újoncok kupája, amit 1937-ben alapítottak és a legjobb újonc kapja meg az évad végén. A James Norris-emlékkupa a védők kupája, 1954-ben hozták létre. Az a védő kapja meg, aki a legjobb a posztján, függetlenül attól, hogy mennyi pontot szerzett. A Lady Byng-emlékkupa a szabályosan játszók kupája. Természetesen nem elég szabályosan játszani – kevés büntető percet szerezni –, jól is kell játszani a szezon során. Ez a második legrégebbi egyéni cím, 1925-ben alapították. A Frank J. Selke-trófea a legjobb védekező csatárok trófeája, 1978-ban alapították. Az a csatár kapja, aki a szezon során a legjobb védekezési képességeket mutatja, és emellett mint csatár sem utolsó.
A Bill Masterton-emlékkupa (1968.) csak egyszer osztható ki egy játékosnak a pályafutása alatt. Az a játékos kapja, aki a sportszerűség és a kitartás kiválósága, például elszenvedett egy súlyos sérülést vagy betegséget, de utána talpra állt és nagyszerűen teljesített. A NHL Plus-Minus Award-ot (1982-ben alapították) az a sportoló kapja, akinek a +/- mutatója a szezon során a legjobb. 2006-ban alapították a Mark Messier Leadership Awardot, amit a legendás Mark Messierről nevezték el. Ezt a díjat az a játékos kapjhatja, aki a csapatának a vezére a jégen és azon kívül az alapszakasz során. A kapusoknak kettő trófea jár (természetesen ők is lehetnek MVP-k). Az egyik a Vezina-trófea, ami a legrégebbi (1927) és a legértékesebb a három közül. Az a kapus kapja, akit a legjobbnak választanak (nem mindig a győzelmek számát veszik alapul). A másik trófea a William M. Jennings-trófea, ezt 1982-ben alapították. Az a kapus (vagy kapusok) kapja, aki a legkevesebb gólt kapja a szezon során. Ehhez minimum 25 mérkőzésen kell jégre lépnie. Volt egy harmadik kapusoknak járó elismerés is, a Roger Crozier Saving Grace Award, amely a legjobb védési hatékonyságért jár. Ebben az esetben is minimum 25 mérkőzésen kellett jégre lépni. Ez az egyik legfiatalabb díj volt, 2000-ben alapították és 2007-ben meg is szüntették. Az edzők kaphatják az 1974-es születésű Jack Adams-díjat, amit az alapszakasz legjobb edzője kap – ám nem mindig a legjobb csapat edzőjének ítélik oda. Például ha egy gyengébbnek ítélt csapat bejut a rájátszásba, akkor az edző jó eséllyel elnyerheti a címet. Vannak még különdíjak, amiket akár visszavonult jégkorongozók is kaphatnak. Az egyik a King Clancy-emlékkupa (1988-ban hozták létre), amit azok kapnak, akik a jégen és az életben is példamutatóak, valamint humanitárius cselekedetek fűződnek a nevükhöz. A Lester Patrick-trófea (1966-ban alapították) a jégkorong érdekében kifejtett kiemelkedő tevékenységért ítélhető oda. Ezt nem csak játékos kaphatja meg, hanem szakemberek és vezetők is.
## Televízió és rádió
### Kanada
Kanadában a National Hockey League mérkőzéseit a Canadian Broadcasting Corporation (CBC) és a The Sports Network (TSN) sugározza. A helyi és regionális meccseket szolgáltatók hálózatán tekinthetik meg a nézők. A francia nyelvűeket a Réseau des sports (RDS) és a Réseau Info-Sports (RIS) közvetítette korábban, ezeket felváltotta a Radio-Canada (a CBC francia nyelvű társasága), ez vitát okozott Kanadában. A Hockey Night in Canadát – Jégkorong Éjszaka Kanadában – a nagy múlttal rendelkező műsort, melyet első alkalommal 1952-ben vetítettek, minden szombaton tekinthetik meg a CBC nézői. A rájátszás ideje alatt a CBC sugároz minden mérkőzést, beleértve a kanadai csapatok meccseit és a Stanley-kupáért vívott harcokat (a döntőkben), a TSN-en tekinthetők meg a többi három kör eseményei.
### Egyesült Államok
Az Egyesült Államokban az NHL mérkőzéseket a Versus kábeltelevízió (korábban Outdoor Life Network és OLN) és az NBC közvetíti. Az NBC felváltotta a korábbi sugárzót, az ABC-t és részesedési szerződést kötött az NHL-lel. A Versus csatorna az ESPN helyébe lépett egy 120 millió dolláros szerződéssel (és az ESPN-nel kötött részesedési egyezséggel), mint kábelszolgáltató, Comcast néven.
A Versus-nak körülbelül 20 millióval kevesebb előfizetője volt, mint az ESPN-nek, mikor elkezdték az NHL mérkőzések közvetítését, de a Comcast a digitális adásról áttért az analóg rendszerre, hogy még több ember számára elérhetővé tegye e műsorok megtekintését.
Az NHL története alatt a 2007-es Stanley-kupa döntők voltak a legkevésbé nézettek az Egyesült Államokban. Az NBC nézettségi mutatói a korábbi szezonokhoz képest 20%-kal csökkentek, ami negatív rekordnak számít.
2007\. július 1-jétől az XM Satellite Radio az NHL hivatalos műholdas rádióközvetítője. 2005 és 2007 között az NFL közvetítésének jogán az XM és a Sirius Satellite Radio osztozott. Később az XM-en követhették nyomon az érdeklődők a meccsek 80%-át (beleértve a rájátszást és a döntőket), majd a 2007–2008-as szezontól minden mérkőzést.
## Népszerűség
Amerikában négy nagy profi liga van: az MLB, az NBA, az NFL és az NHL. Ezek közül az NHL rendelkezik a legkevesebb szurkolóval, nézővel, bevétellel és szponzori pénzzel, viszont Kanadában ez fordítva van. Ott ez a legnépszerűbb a négy nagy közül, de Kanada a kevesebb lakos miatt viszonylagosan kis piacnak számít. |
992,747 | Műselyem | 25,612,259 | null | [
"Textilalapanyagok",
"Textilipar"
] | A műselyem a Magyar értelmező kéziszótár meghatározása szerint: „A hernyóselyemhez hasonló tulajdonságú műszál(ból készült) kelme”, a műrost pedig „vágott műszál ”. A textilipar a műselyem kifejezést ennél szűkebben értelmezi: eszerint ezt a megnevezést azokra a mesterségesen előállított, a hernyóselyemhez hasonlóan „végtelen” szálú (ún. filament-) fonalakra használják, amelyek alapanyaga cellulóz. A szó a német Kunstseide tükörfordítása, ahol ugyanígy értelmezik, angol megfelelője a rayon, ami szintén csak a cellulóz alapú mesterséges szálasanyagokat foglalja össze. A magyar textilipar szaknyelvében már nem használják ezt a kifejezést az értelmező szótár szerinti általános értelemben (a németben sem), mert a mesterségesen előállított anyagú fonalaknak ma már igen nagyszámú különböző fajtája van, amelyek megjelenésükben ugyan hasonlók lehetnek a „műselyemhez”, de tulajdonságaik merőben mások.
A „műselyem” fogalma alá tartozó fonalak mai szakszerű elnevezése a textiliparban: cellulóz alapú filamentfonal és mint ilyen, a természetes alapanyagú mesterséges szálasanyagok közé tartozik.
Igen gyakori, hogy a folytonos szálú filamenteket rövidebb – néhány centiméteres – darabokra vágják (ez lenne az értelmező szótár szerinti műrost, a textilipar szaknyelvében vágott szálak), hogy önállóan, vagy más szálasanyagokhoz keverve fonási technikával készítsenek belőlük ún. font fonalat.
Minthogy ez idő szerint a viszkóz a leggyakrabban előforduló ilyen típusú szálasanyag, „műselymen” ma általában a viszkóz filamentfonalat értik. Ha más típusról van szó, akkor ezt jelzőként előre teszik.
Az ebbe a csoportba tartozó szálasanyagok nagy előnye, hogy alapanyaguk természetes anyag: a cellulóz, ami azt is jelenti, hogy a belőlük készült tönkrement, elhasználódott termékek természetes módon lebonthatók.
## Hagyományos műselymek
### Nitrát műselyem
A tudósok több száz éve kísérleteztek azon, hogy mesterséges úton állítsanak elő a selyemhez hasonló fonalat. Robert Hooke 1664-ben megjelent „Micrographia” című művében már felvetette ezt a gondolatot, de a megvalósulásra a 19. századig kellett várni. Az eljárást több előzményt követően Louis-Marie Hillaire Bernigaud de Chardonnet dolgozta ki. A pamutot salétromsav és kénsav keverékével kezelve nitrocellulózzá alakította át, ezt éter és alkohol keverékében feloldotta, ebből az oldatból, finom nyílásokon kipréselve szálakat húzott, majd denitrálta, azaz visszaalakította cellulózzá. Ezzel végül is kidolgozta a cellulóz alapú mesterséges szál, a nitrát műselyem nagyüzemi gyártásának technológiáját, amit a feltalálóról chardonnet- (ejtsd: sardonné) selyemnek neveztek el. Találmányát 1884-ben szabadalmaztatta, 1889-ben nagy sikerrel bemutatta a párizsi világkiállításon. A gyártásra több gyárat is alapított, egyebek között 1904-ben Magyarországon is, Sárváron (Sárvári Műselyemgyár Részvénytársaság), amely 1926-ig működött, majd ugyanezzel az eljárással készített nitrát műselymet az 1923-ban alapított és 1930-ig működött Magyaróvári Műselyemgyár Részvénytársaság is.
A nitrát műselyem gyártása az eljáráshoz használt nitrátcellulóz robbanásveszélyessége miatt rendkívül veszélyes volt, ezért amikor a piacon megjelent a biztonságosabban és olcsóbban gyártható viszkóz műselyem, a nitrát műselymet előállító vállalatokat sorra bezárták. Nitrát műselymet ma már nem gyártanak.
### Viszkóz műselyem
A viszkóz műselyem feltalálása Charles Frederick Cross és Edward John Bevan nevéhez fűződik, akik felismerték, hogy a cellulóznátrium szénkéneggel lúgban oldható cellulóz-xantogenáttá alakul, ami rendkívül sűrű, nehezen folyó, viszkózus közeg. Innen kapta az 1898-ban Charles Henry Stearn által kidolgozott szálhúzási módszerrel előállított szál a viszkóz nevet.
A viszkóz műselyem gyártásához főleg facellulózt használnak, amiből először lúggal cellulóz-alkálit készítenek, ezt foszlatják, érlelik (a cellulózláncokat lebontják), majd szén-diszulfid hozzáadásával cellulóz-xantogenáttá alakítják. Ezt híg lúgoldattal feloldva kapják a viszkózoldatot. A viszkózoldat újabb érlelésével állítják be a szükséges polimerizációs fokot és a szálhúzáshoz szükséges viszkozitás mértékét. Az így előkészített viszkózoldatot szálhúzó lap apró nyílásain préselik át, amivel nagyon vékony szálakból álló szálköteget (kábelt) állítanak elő. Ezt kénsav fürdőn vezetik át, ahol a cellulóz-xantogenát ismét cellulózzá alakul vissza (regenerálódik – innen ered a „regenerált cellulózszál” elnevezés). Az így kapott folytonos („végtelen”) szálakat nyújtják, hogy a cellulóz láncmolekulái hosszirányban rendeződjenek és a szálak elérjék szükséges szilárdságukat. A befejező műveletek a kénvegyületek eltávolítását célozzák, majd vizes öblítés, fehérítés és szárítás, végül felcsévélés következik.
Bár a viszkózt leggyakrabban facellulózból (lucfenyő, erdeifenyő, bükkfa) állítják elő, egyes esetekben cellulózt más forrásból is nyernek erre a célra. Magyarországon is kísérleteztek például szalmacellulóz felhasználásával, ez azonban nem adott elég jó minőségű szálasanyagot. Újabban viszont előtérbe került a bambuszból nyert cellulóz alkalmazása, amely nagyon gyorsan növő növény, emiatt erőteljesen hozzájárul a fenntarthatósághoz. Termesztése is környezetbarát. Gyakran úgy hirdetik a bambuszcellulózból készült viszkózfonalat, mint olyat, amely a facellulózból vagy a pamutlintersből készült („szokványos”) viszkózfonalnál jobb antimikrobiális tulajdonságú, ezt azonban az összehasonlító kutatás nem igazolta.
Magyarországon, Nyergesújfalun 1941-ben létesült a Magyar Viscosa Rt., ahol 1943-ban kezdődött meg a viszkózszál gyártás, amit 1958-ig folytattak, akkor a gyár átállt a „Danamid” néven forgalomba hozott poliamid 6 fonal gyártására.
A viszkóz filamentfonalak felhasználása rendkívül széles körű. Amellett, hogy népszerű fehérnemű- és ruhaanyag, nagy mennyiségben használják lakástextíliák gyártására, hímzőcérnák készítésére, valamint nagyszilárdságú változatát gumiabroncsok, szállítószalagok, gumicsövek kordszöveteinek előállítására. Bizonyos nitrogénvegyületek hozzáadásával lángálló viszkózfonalat is gyártanak. A viszkóz vágottszálakat önmagukban vagy más szálasanyagokhoz (igen gyakran például pamuthoz, poliészterhez) keverve font fonalak készítésére használják a legkülönbözőbb felhasználási célokra. Nemszőtt kelméketet is gyártanak viszkózszálakból, és általában vágott viszkózszálak alkotják a vatta anyagát is.
### Acetát műselyem
Fa- vagy pamutcellulóz az alapanyaga a cellulóz-acetát-, röviden acetát műselyemnek. Cellulóz-acetátot először 1869-ben Paul Schützenberger állított elő, ennek a kloroformmal készült oldatából húzott szál Bromert találmánya (1899). A kloroform azonban drága és erősen mérgező. A szál szélesebb körű elterjedése akkor vált lehetségessé, amikor George Miles 1903-ban felfedezte, hogy a hidrolizált cellulóz-triacetát acetonban is oldható. A cellulóz-acetát a cellulóz ecetsav-észtere. A gyártás során először cellulóz-triacetátot (primer acetát) állítanak elő úgy, hogy a cellulózban levő glükóz egységek mindhárom hidroxilcsoportját ecetsavanhidriddel észterezik (acetilezés). Ezután a primer acetátot híg savval hidrolizálják, azaz a cellulóz láncmolekulában előforduló észterezett hidroxilcsoportok egy részét visszaalakítják. A reakcióidőtől és a hőmérséklettől függően 41–62,5% észtertartalmat állítanak be. Ezzel az ún. szekunder acetátot (diacetát, 21⁄2 acetát) állítják elő, ami acetonban oldható. A termék viszkozitása az észterezés mértékétől függ (minél nagyobb fokú, annál viszkózusabb a termék). Az így készült oldatból húzzák a szálakat.
Az acetát filamentfonalakat főleg blúzok, ruhák, ruhabélések, kendők, nyakkendők, dekorációs szövetek készítésére használják, valamint nagyon szép fénye miatt kedvelt hímzőfonal-anyag.
A textilipari gyakorlatban elsősorban a 21⁄2 acetátot használják (ha acetátszálakat említenek, általában erről van szó), de bizonyos felhasználási területeken a triacetátból készült fonalnak is van szerepe. A triacetátszál gyártásához oldószerként klórmetilént (CHCl) alkalmaznak és az elszappanosítás (hidrolízis) elmarad. A triacetát hőállósága, színtartósága, gyűrődésállósága, mérettartása jobb, nedvességfelvevő képessége kisebb (ezért gyorsabban szárad), mint a diacetáté. Textilipari felhasználásában jelentős előny, hogy a triacetátból készült szövetek vagy kötött kelmék nagyon jól vasalhatók és pliszírozhatók, a vasalt éleket tartósan megőrzik, ezért kedvelt ruhaanyagok.
A filamentfonalak feldarabolásával nyert rövid acetátszálakat igen nagy mennyiségben használja a dohányipar, mert a cigaretták mintegy 95%-ában ebből készül a füstszűrő. A világ acetátszál termelésének 93%-át erre a célra használják.
### Rézoxid műselyem
A rézoxid műselyem gyártásánál a cellulózt 3% rezet és 25% ammóniát tartalmazó rézoxid-ammóniában oldják fel és a szálhúzáskor víz tartalmú kicsapó fürdőben, a réz és az ammónia kioldásával visszanyerik a cellulózt. Az eljárást Matthias Eduard Schweizer találta fel és 1899-ben kezdték nagyüzemileg gyártani. 1904-ben a J. P. Bemberg cég tökéletesítette az eljárást és ettől kezdve a rézoxid műselyem Bemberg selyem néven vált ismertté. Népszerűsítéséhez jelentős mértékben hozzájárult a Goldberger Leó vezette Goldberger-gyár Parisette ruhaszövete, amely ilyen fonalból készült.
A rézoxid műselyem ma is kedvelt blúz-, ruha-, alsóruha- és ruhabélés anyag, továbbá készítenek belőle kendőket, függönyöket, ágytakarókat, ernyőket. Nemszőtt kelme formájában a kozmetikai ipar használja.
## A hagyományos műselymek továbbfejlesztett változatai
### Modál szálak
A viszkózszál hátrányos tulajdonsága, hogy nedves állapotban szakítószilárdságának jelentős részét elveszíti és erősen megduzzad. Ennek javítására némileg módosították a viszkóz gyártását, aminek eredményeképpen a polimerizációs fok növelésével és a molekulaláncok nagyobb rendezettségével nagyobb szilárdságú, nagyobb nedves modulusú, kevésbé duzzadó és így mérettartóbb, a lúgnak jobban ellenálló cellulózszálakat állíthatnak elő. Ezeket modál szálaknak nevezik, kifejlesztésük a japán S. Tachikawa nevéhez fűződik (1951). A szabványos előírás szerint a modál szálaknak nedves állapotban el kell érniük a 22,5 cN/tex fajlagos szakítóerőt és szakadási nyúlásuk nem haladhatja meg a 15%-ot.
A modál szálaknak két csoportját különböztetik meg:
- HWM (angolul: High Wet Modulus, azaz nagy nedves modulusú) szálak nedves állapotban nem duzzadnak meg (jó a mérettartásuk), de lúgállóságuk csekély, ezért nem mercerezhetők. A gyártási eljárás hasonlít a viszkózéhoz, de van néhány különbség: kisebb töménységű lúgot használnak a cellulóz-alkáli előállításához, elhagyják az érlelést és nagyobb nyújtást alkalmaznak a szálképzéskor. A HWM szálak nagyon jól keverhetők poliészterszálakhoz.
- Polinóz szálak (elnevezésük a francia polymère non synthetique, azaz nem szintetikus polimer kifejezésből ered). Gyártásukkor a viszkózszál-gyártáshoz képest szálhúzáskor nagyobb viszkozitású oldatot alkalmaznak és a kicsapó fürdő összetételét is módosítják. A polinóz szálak a viszkózhoz képest nagyobb szakítószilárdságúak, sokkal lúgállóbbak és nedves állapotban kevésbé duzzadnak meg. A HWM szálakhoz képest valamivel gyengébbek, kopásállóbbak és kisebb nyúlásúak. Jól mercerezhetők és bírják a gyűrődési hajlam csökkentését célzó műgyantás kikészítést. Nagyon jól keverhetők pamuttal és rendkívül jó nedvszívó képessége miatt gyakran alkalmazzák fürdőköpenyekhez, törülközőkhöz.
### Lyocell
A viszkóz gyártása nagy energiaigényű és a gyártó berendezésekből káros vegyi anyagok (pl. szén-diszulfid, hidrogén-diszulfid) kerülnek a légtérbe. Ennek a hátránynak a kiküszöbölésére fejlesztették ki az 1980-as években a lyocell szálasanyagot (az első lyocell szálak 1985-ben kerültek forgalomba). Ennél az eljárásnál a keményfából – vagy újabban bambuszból vagy eukaliptuszból is – nyert cellulózt N-metilmorfolin-N-oxid-ban (NMMO) oldják és ebből az oldatból húzzák a szálakat. Az előállítás a viszkózgyártásénál kisebb vízigényű és teljesen zárt rendszerben történik, így nem jár káros anyagok kibocsátásával, és az oldószer csaknem teljes egészében visszaforgatható és újból felhasználható.
A lyocell puha fogású, a viszkóznál is jobb nedvszívó képességű, száraz és nedves állapotban egyaránt erős szál, a belőle készült textília szép esésű, jól színezhető és gyűrődésre sokkal kevésbé érzékeny, mint a viszkóztermékek. Jó nedvszívó képessége és nedvességleadó képessége nanofibrillás szálszerkezetének köszönhető. Ugyanezen tulajdonsága folytán puha, kellemes fogású textilterméket eredményez. Előnyös tulajdonságai miatt sok helyen átveszi a viszkóz és a pamut szerepét, nemcsak a ruházati cikkek, hanem a lakástextíliák és műszaki textíliák körében is. |
16,677 | Apollo–17 | 26,699,102 | null | [
"1972 az űrkutatásban",
"Apollo űrhajók",
"Holdutazások"
] | Az Apollo–17 volt az Apollo-program tizenegyedik repülése emberekkel az űrhajó fedélzetén, egyben a hatodik – és utolsó – olyan, amely leszállt a Holdon. A program átszervezése miatt – bár eredetileg még három további expedíció követte volna – ez lett az utolsó leszállás a Holdon, amely végül rekordokat hozott. 12 nap 13 óra 51 perc 59 másodperces teljes repülési ideje, 22 óra 3 perc 57 másodperces holdfelszínen töltött ideje, 35,7 kilométeres, holdjáróval megtett távolsága és 110,52 kilogrammnyi összegyűjtött holdkőzetmintája mind-mind rekordnak számít az összes Apollo-repülés között. Az Apollo–17 két nagyobb újítást is hozott az utolsó repülésre. Ezek egyike az éjszakai start, a másik, hogy a legénység egyik tagja geológus volt.
A repülést jóval megelőzően, még 1961-ben született a javaslat a tudományos közösség részéről, hogy ne csak berepülő pilótákat, hanem tudósokat is képezzen ki a NASA és juttasson fel űrhajósként az űrbe vagy a Holdra. Az űrügynökség egy teljes űrhajós-válogatási fordulót szentelt ennek a kezdeményezésnek, ahol kizárólag tudományosan képzett embereket kerestek, és végül ki is választottak egy hat főből álló csoportot, amelynek orvos, fizikus, mérnök és geológus tagjai voltak. Végül különböző tagcserékkel és felsőbb politikai nyomásra a csoport geológus tagja kapott helyet az utolsó holdra szállás legénységében. Így nevezte ki Deke Slayton, a NASA repülőszemélyzeteinek főnöke az utolsó legénységet: Gene Cernan parancsnok, Ron Evans, a parancsnoki modul pilótája és Jack Schmitt (geológus) holdkomppilóta.
A leszállóhely kiválasztását nagy várakozások előzték meg, az eredeti listáról számos jelölt volt még hátra, a korábbi repülések is termeltek ki további érdekes leszállóhelyjelölteket, ezekből kellett választani. A NASA választása egy új jelöltre, a Taurus-Littrow-völgyre esett, amelyet az Apollo–15 Hold körüli keringéséből végzett megfigyelések során emeltek ki, mivel a helyszínt furcsa sötét talajtakaró fedte, amelyet a tudósok esetleg vulkáni tevékenység eredményének tudtak be. Emellett a helyszín az eredeti, ősi holdfelszín anyagának megtalálására és mintaként való összegyűjtésére is lehetőséget mutatott, így két célt is kiszolgálhatott volna a tudósok szerint, ezért tartották különösen megfelelőnek az utolsó repülésre.
Az indulásra 1972. december 7-én, helyi idő szerint 00:33:00-kor (05:33:00 UTC) került sor, az éjszakai start rendkívüli látványosságot tartogatott a körülbelül helyszíni nézőnek. A választott pálya abban is újdonságot hordozott, hogy a földi parkolópályán nem másfél, hanem két keringésnyi időt töltött az űrhajó, és a Hold irányú hajtóműgyújtás az Atlanti-óceán felett történt meg. Cernanék eseménytelen út után, négy nap múltán érték el a Holdat, majd az America és a Challenger szétvált, és utóbbi rendben leszállt a Mare Serenitatis peremén fekvő – a környező Taurus-hegységről és egy nagyobb kráterről, a Littrow-kráterről elnevezett Taurus-Littrow-völgyben.
A leszállást követően az űrhajósok három holdsétára készülődtek. Az első alkalommal a rover és a különböző eszközök kipakolását, üzembe helyezését követően az ALSEP felállítása volt a fő feladat, majd ezt követően – némileg az ALSEP-pel való késlekedés miatti időhiány okán – egy nagyon rövid geológiai kutatóút következett, egyetlen felszíni formáció meglátogatásával. Ezen a holdsétán történt egy kisebb, de később szimbolikussá vált baleset, a parancsnok véletlenül letörte a holdjáró egyik sárvédőjét (amelyet egy rögtönzött megoldással sikerült pótolni). Később ez az epizód vált annak a szimbólumává, hogy a világűr felfedezése közben az ember a leghatékonyabb, aki adott helyzetben rögtönözni is képes, szemben az automatákkal, űrszondákkal, amelyek ilyenkor kudarcot vallanak. A második holdséta során egy hosszabb kutatóútra indultak az űrhajósok, amelynek során öt geológiai állomást érintettek, amelyek egyikén szenzációs felfedezést tettek, narancsszínű talajt találtak (később kiderült, hogy a vulkáni eredetűnek hitt talajréteget félreazonosították). A harmadik holdsétán az űrhajósok a völgyet övező hegyek közé mentek, és ott végeztek kutatómunkát négy geológiai állomáson.
A három holdsétát lezárva a holdkomp utasai rendben felszálltak a holdfelszínről, dokkoltak az anyaűrhajóhoz, csatlakoztak az addig a Hold körül keringő Ron Evanshez, és folytatták a megfigyeléseket. További másfél nap múltán a 75. keringésben jött el az ideje a hazavezető irányra állni, és újabb négy nap múltán az űrhajó leszállt a Csendes-óceánon, ahol a kiemelésére érkező USS Ticonderoga anyahajó várta. Az Apollo–17 1972. december 19-i leszállásával véget ért az Apollo–program űrrepülési része (míg a kihelyezett műszerekkel a megfigyelések egészen 1977-ig folytatódtak), és az azóta eltelt időben nem járt ember a Holdon (így máig Gene Cernan parancsnok az utolsó ember, aki lábnyomát a Holdon hagyta).
## Személyzet
### Tartalék személyzet
#### Eredeti legénység
#### Cserelegénység
(zárójelben a személyenként elvégzett űrrepülések száma, beleértve ezt a missziót is)
### Kapcsolattartó személyzet
- Robert Franklyn Overmyer
- Bob Parker
- Charles Gordon Fullerton
## Előzmények
### A program kezdetei
Az egész Apollo-program egy dinamikusan fejlődő folyamatként is leírható, tanulási és fejlődési lépcsőfokokkal, amely a szovjetek ideológiai legyőzésétől egészen a Hold aprólékos tudományos felfedezéséig jutott el. A folyamat kulcsa az volt, hogy az egyes küldetések sikere adta a stafétabotot az eggyel magasabb fejlettségi szintet jelentő repüléshez, különösen a program elején. A rengeteg előkészítő, ember nélküli, automata repülés után az első előirányzott, emberrel végzett próbarepülés az Apollo–1 útja lett volna, ám az váratlan tragédiába torkollott: a kapkodó, sokszor rossz minőségű munkával elkészülő űrhajó és a szintén rossz tervezésen alapuló tisztaoxigén-atmoszféra miatt tűz ütött ki az űrhajón, amely megölte Gus Grissomot, Ed White-ot és Roger Chaffee-t. A baleset kivizsgálása és a hibák kijavítása után a program újraindulását jelentő Apollo–7 repülésen sikerrel próbálták ki a program egyik sarokkövének számító holdűrhajót, az Apollo parancsnoki és műszaki egységet (CSM).
Ezt követően a szovjetekkel vívott párharc miatt versenytempóra váltottak az események. A CIA hírszerzési adatai szerint a szovjeteknek esélyük volt megnyerni a Holdért folyó versenyt, ezért a NASA mindent megtett, hogy a nagy presztízsértékű repüléseket előrébb hozza. Ilyen volt a Hold elsőkénti megkerülése. Az Apollo–8 1968 karácsonyán, mindjárt a program második, ember vezette repülésén ennek teljesítése érdekében indult útnak; Frank Borman, Jim Lovell és Bill Anders lehettek az első emberek, akik a szomszéd égitest megkerülésekor saját szemükkel pillanthatták meg a Hold mindig elforduló túloldalát. A világsiker után ismét rutinszerűbb, próba jellegű repülés következett, az Apollo–9, amely a vadonatúj holdkompot próbálta ki és bizonyította a koncepció életképességét. Az Apollo–10 ismét a Holdhoz indult, hogy a holdra szállás elképzelésének minden technikai mozaikját összeillessze és kipróbálja, de még tényleges leszállás nélkül. Ezen a technológiai létrán jutott el végül a NASA abba a stádiumba, hogy immár végérvényesen legyőzve a szovjeteket elsőként juttasson embert a Holdra.
### H-típusú repülések
A gondosan egymásra épített rendszerben az egyes lépések betűrendben követték egymást, és a G típusú repülés címkét viselte a tényleges holdra szállás. Az első tényleges leszállás az Apollo–11-re és Neil Armstrong parancsnokra, Michael Collins parancsnokiegység-pilótára és Buzz Aldrin holdkomppilótára jutott. 1969. július 20-án az Eagle hívójelű holdkomp leszállt a Mare Tranquilitatison, a történelem során először emberekkel a fedélzetén. Az előkészületek miatt már másnapra fordult át az expedíció órája, amikor az űrhajó két utasa 1969. július 21-én, egymás után kilépett a holdfelszínre. Ezután végrehajtották azt, amit Kennedy megígért az amerikaiaknak: holdra szállás egyetlen holdsétával. A világ első holdutazói két és fél órát töltöttek kinn a holdfelszínen, nem mellesleg maradéktalanul teljesítették az egész holdprogram célját és John F. Kennedy álmát.
A NASA az első holdra szállást követően rendelkezett további tervekkel, amelyeket immár nem csak a puszta leszállás mint teljesítmény dominált, hanem a tudományos kutatások is befolyásolták. Az Apollo–11 egymaga képviselt egy Apollo-küldetéstípust, és ennek teljesültével máris továbblépett egy magasabb szintre az űrügynökség, amely technikailag alig különbözött az előző szinttől, mindössze a készletek leghatékonyabb felhasználásával a holdfelszínen töltött időt terjesztették ki drasztikusan. A tervek szerint következett a H típusú küldetés, amely már a holdra szállás után két gyalogos űrsétát is magába foglalt. Az első ilyen jellegű repülés az Apollo–12 volt, amelyen Pete Conrad parancsnok, Dick Gordon parancsnoki pilóta és Alan Bean holdkomppilóta 1969. november 19-én sikerrel szállt le az Oceanus Procellarumon. A repülés legfontosabb célja egy hajszálpontos leszállás kivitelezése volt egy kitüntetett ponton – mivel az Apollo–11 körülbelül hat kilométerrel vétette el a saját maga kijelölt leszállási pontját –, igazolva, hogy az Apollo-hardver képes a precíziós leszállásokra és ezáltal értékes kutatómunkára. A kitüntetett pont pedig nem volt más, mint egy korábban feljuttatott űrszonda, a Surveyor–3. A holdfelszínre kétszer léptek ki az űrhajósok, először a tudományos műszerparkot, az ALSEP-et állították fel, másodjára pedig egy kisebb kört tettek meg a leszállóhely kráterei között, közbeiktatva a Surveyor–3 szonda meglátogatását is. A precíziós leszállással újabb lépcsőfokot lépett feljebb az egész Apollo-csapat a fejlődés útján. Ezt követte az Apollo–13, amely tudományos céljait tekintve hasonló volt az Apollo–12-höz, ám kudarcba torkollott a repülés.
Az Apollo–13 balesetének kivizsgálása után – abból okulva – egy újabb H típusú repülésre készült a NASA, az Apollo–14-en. A repülésre Al Shepard veterán űrhajós készült parancsnokként, kiegészülve Stu Roosa újonc parancsnoki pilótával és Ed Mitchell holdkomppilótával. A repülésük célja más típusú terület volt a holdfelszínen, mint amilyeneket az előző küldetések meglátogattak: a Fra Mauro formáció, amelyet a Mare Imbrium becsapódásakor kivetődő anyag takarója hozott létre. Shepardék megismételték a két gyalogos holdsétát magába foglaló expedíciót, ahol hasonlóan Conradékhoz előbb a tudományos műszeregyüttest helyezték ki, majd ellátogattak a környék legnagyobb kráteréhez, mintegy háromszor akkora távolságot megtéve, mint azt az Apollo–12 űrhajósai.
### Apollo–13
Az Apollo–13 szerencsés kudarcként vonult be az űrtörténelembe és több szempontból is befolyást gyakorolt a későbbi repülésekre, így az Apollo–16-ra is. Egyrészt magával a balesettel, amely hosszabb halasztást eredményezett a későbbi repülésekre vonatkozólag. Az 1971. április 11-én a Hold Fra Mauro térsége felé induló expedíció az égitest felé vezető út háromnegyedénél balesetet szenvedett. Egy tervezési és szerelési hiba miatt a parancsnoki egység fő oxigéntartályába szerelt tekercselés zárlatos lett, és ettől a tartály túlmelegedve felrobbant, megfosztva a legénységet az oxigénből és hidrogénből előállított elektromos áramtól és a víztől, valamint a légzéshez szükséges oxigéntől. Az űrhajósok átköltöztek a holdkompba – kvázi mentőcsónakul használva azt –, és az irányítás által lépésről-lépésre rögtönzött új műveleti terv mentén veszélyek és kényelmetlenségek közepette szerencsésen hazajutottak a Földre. A hazatérés után hosszú hónapokig tartó kivizsgálás következett, az okokat kiderítendő, ám addig semmilyen továbblépésről nem lehetett szó.
Másrészt az Apollo–13-nak volt egy másodlagos, sokkal rombolóbb hatása az egész programra nézve. A Nixon-adminisztráció számára az egész holdprogram politikai problémákat hordozott: az egy demokrata kezdeményezésű program volt, amelyet a republikánus új elnök csak megörökölt, másrészt mérhetetlen pénzbe került akkor, amikor az USA egy még nagyobb összegek elköltésével járó háborús kalandban volt lekötve, a vietnámi háborúban. A drágaság mellé feliratkozott még egy nyomós érv a közvéleményben: miért öljük még mindig a Holdba a pénzt, amikor már legyőztük az oroszokat? Richard Nixon kereste a pillanatot, amikor megszabadulhat JFK álmától, és az Apollo–13 majdnem kudarccal végződő kalandjában találta meg a lehetőséget. A politikai döntéshozók – bár nyílt színen sohasem vallották be, hogy bármi összefüggés lenne a döntésnek az Apollo–13-mal – megkurtították a programot. Töröltek három Apollo-repülést. A gyakorlatban elvették a lehetőséget egy gyalogos (H típusú) és egy holdjárós (J típusú) misszió elől. Így mivel az eredeti tervek szerint az Apollo–15 lett volna az utolsó gyalogos expedíció és az Apollo–16 az első holdjárós, minden repülés eggyel előre lépett, és már az Apollo–15 megkapta a holdjárót, az Apollo–16 pedig a második ilyen repüléssé lépett hátra.
### J-típusú repülések
A NASA az Apollo–15-tel lépett szintet és tért át a legfejlettebb, úgynevezett J típusú repülésre. Ennek keretében a még tovább fejlesztett hardverrel három napnyi holdfelszíni tartózkodást céloztak meg a tervezők, három, egyenként 8 órát megközelítő holdsétával, valamint a legnagyobb újdonsággal, a holdi mobilitást robbanásszerűen javító holdjáróval. A döntés 1970 második felében született meg – az Apollo–15 eredetileg az utolsó gyalogos expedíció lett volna –, ezért a döntés érintette a felkészülést is. Az eredeti tervek szerint készülődő legénységek közül még az Apollo–16-ra várományos legénység, John Young és Charlie Duke kezdte meg az éppen elkészült holdjáró földi próbáit, ám a döntést követően át kellett adniuk a helyüket Dave Scottnak és Jim Irwinnek, akik emellett kiterjedt geológiai felkészítés közepette is voltak.
Az Apollo–15 expedíció messzemenően beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Űrhajósai – Dave Scott parancsnok, Ron Evans parancsnoki pilóta és Jim Irwin holdkomppilóta – 1971. július 26-án kelt útra a holdi Appenninek hegységhez, a Hadley-síkság és a hegység találkozásánál levő lávarianáshoz, munkanevén a Hadley-Appenninek leszállóhelyhez. Egy tökéletes leszállás után három (és fél) holdsétát tettek, amelyek során kisebb nehézségek árán kihelyezték az addigi legszélesebb körű ALSEP tudományos műszeregyüttest, de legfontosabb elemként sikerrel tesztelték és használták az expedíció legnagyobb újítását jelentő holdjárót. Az Appenninek a Mare Imbrium lávatenger szélén végigfutó felgyűrt hegység, így az űrhajósoknak alkalma nyílt mind a lávasíkság, mind a hegyoldalak anyagának tanulmányozására. A holdjáróval 27,9 kilométert tettek meg (a gyalogos küldetések megtett távjának közel kilencszeresét), 77,31 kg holdkőzetet hoztak haza, és az Apollo–program egyik legsikeresebb küldetését teljesítették. Az Apollo–16-nak az ő teljesítményüket kellett túlszárnyalnia.
A második J-típusú repülés az Apollo–16 lett, amely a hardver adta kibővített lehetőségeket kihasználva próbált egy kissé más irányú tudományos tapasztalatot gyűjteni. A tudósok az előző leszállásokból már rendelkeztek mintákkal és mérési eredményekkel a Hold legújabb felszíni formáinak, a holdtengereknek az anyagából, különösképpen a Mare Imbriumhoz kapcsolódóakból, így a jelszó az lett, hogy „el a maréktól, el az Imbriumtól”. Ennek érdekében megvizsgálták a lehetséges leszállóhelyjelölteket, és az egyiken – a Descartes vidék Cayley formációjánál – a vulkáni működés lehetséges jeleit találták. Ez olyan érdekes geológiai lehetőségekkel kecsegtetett, hogy végül oda küldték a következő holdjárós expedíciót.
A kijelölt legénység, John Young parancsnok, Ken Mattingly, a parancsnoki egység pilótája és Charlie Duke holdkomppilóta 1972. április 10-én startolt el Floridából, és eseménytelen út után kicsit több mint három nap elteltével érték el a Holdat. A leszállásnál hiba támadt. Amikor a holdkomp és az anyaűrhajó szétvált – és az utóbbit kissé kitérő pályára kormányozta Mattingly a véletlen összeütközés elkerülése érdekében –, hajtóműhiba támadt az űrhajó tartalék rendszerében. Emiatt a leszállást nem lehetett folytatni. Hosszas elemzés után elengedték a holdkompot a leszállásra, de az időkiesés miatt a Holdon töltött időt meg kellett kurtítani. Young és Duke leszálltak, végrehajtották a három holdsétát, ám amiért odaküldték őket, a fiatal vulkáni működés bizonyítékait nem találták, helyette a legősibb holdkéreg anyagából sikerült egy kollekciót sikerrel összegyűjteni. Az űrhajósok összesen 95 kg holdkőzetmintával a tarsolyukban 11 nap 1 óra 51 perc 5 másodperc repülés után tértek vissza Földre.
### A leszállóhely kiválasztása
Az Apollo–17 mint legutolsó holdra szállás számára a tudományos közösség, de a mérnökök is valamiféle grandiózus finálét szántak, ezért gondosan mérlegelték, hogy hová küldjék az utolsó holdűrhajót. Az eredeti jelöltek mellé időközben már maga az Apollo–program is termelt ki lehetséges leszállóhelyeket a Hold körüli keringések során végzett megfigyelések révén, így nem hogy szűkült volna, de még inkább bővült a kör. A tudósok így elkezdték kizárni a lehetséges jelölteket. Ezek egyik leglátványosabbika és sokáig legtámogatottabbja volt a Tycho-kráter, egy a Hold leglátványosabb óriáskráterei közül, messze délen. Ezt a jelöltet a műveleti szempontok lőtték ki: túl kockázatos lett volna a leszállás egy ilyen bonyolult domborzatú vidéken. Aztán ott volt a Kopernikusz-kráter, amely szinte ugyanolyan látványos, mint a Tycho. Ezt viszont az a megfontolás húzta át, hogy az Apollo–12 már hozott abból a térségből anyagmintákat, inkább szűz térség felé kellene a figyelmet fordítani. És volt még egy mindenek felett állóan bátor célpont, a Hold túloldalán elterülő Ciolkovszkíj-kráter. Azonban ehhez kellett volna még egy átjátszó műhold a kapcsolattartáshoz, de a NASA költségvetésébe ez nem fért bele, ezért elvetették a túloldal felfedezésének lehetőségét.
A kívánatos, ám elvetett vidékek mellett megmaradtak további jelöltek, amelyeknél nem merültek fel aggályok. Ilyenek voltak az Alphonsus-kráter, a hatalmas központi csúccsal büszkélkedő Gassendi-kráter a Mare Humorumon, illetve a Mare Serenitatis peremén meghúzódó – Al Worden, az Apollo–15 parancsnoki egységének pilótája által felfedezett – Taurus-Littrow-völgy. A tudósok ismét szempontrendszert állítottak fel a jelöltek közötti döntéshez:
1. Ősiholdkéreganyag-lelőhely: prioritás volt, hogy az ősi holdkéreg anyagából tudjanak az űrhajósok mintát venni, amely öregebb, mint a Mare Imbrium-becsapódás és lehetőség szerint minél messzebb esik magától az Imbriumtól (ennek mindhárom jelölt megfelelt, mivel 880–1800 kilométer között van a távolságuk)
2. Fiatalvulkánianyag-lelőhely: másodlagos szempont volt, hogy 3 milliárd évesnél fiatalabb mintákat találjanak az űrhajósok, amelyek a későbbi vulkáni aktivitás jeleit hordozzák. Ezáltal megérthető lett volna a Hold hőtani fejlődéstörténete, illetve megmagyarázhatók lettek volna a fényképeken látható ilyen jellegű nyomok.
3. Orbitális megfigyelési lehetőségek: a Hold körüli pályára vonatkozó követelményeket külön fogalmazták meg, amelyek azt diktálták, hogy a leszállóhelyhez szükséges kiinduló pálya lehetőleg minimális átfedéseket mutasson az Apollo–15 és Apollo–16 ugyanilyen megfigyeléseinek pályáival, amelyek által maximalizálni lehet az új információkat, másrészt mégis legyen annyi átfedés, hogy az Apollo–17 által hordozott számos új berendezés mérési értékei összehasonlíthatóak legyenek a korábbiakkal, a műszerek kalibrálása, illetve felmérése miatt.
4. ALSEP-szempontok: utolsó szempontként jelent meg a telepítendő műszerek iránti igény (ez inkább könnyítette, mint nehezítette a választást), mivel a korábban már felvitt és a holdfelszínen hálózatot alkotó eszközök most nem utaztak, helyettük más mérések kaphattak hangsúlyt.
A tulajdonságok számbavétele során a három jelöltből egy maradt, a Taurus-Littrow-völgy. Az Alphonsus-kráter ugyan már az Apollo–16 során erős jelölt volt, és ki is jelölték az Apollo–17 számára elsődleges célpontként, ám a szorosabb megfontolások gyengítették a pozícióját: ugyan mind ősi anyagot, mind fiatalabb vulkáni anyagot ígért – előbbit a magas kráteroldalakból, utóbbit kisebb, nem becsapódásos eredetűnek hitt, úgynevezett halo kráterekből –, ám a tervezők kockázatosnak látták, hogy az űrhajósok eljuthatnak-e a kráterfalakra mintákat venni, és mivel ez volt a prioritás, ennek a kockázata inkább ellene fordította a döntéshozókat. A Gassendi-kráter is erősen kívánatos hely volt geológiailag, ám ott nem mutatkoztak vulkáni eredetűnek hitt területek, így a másodlagos cél nem teljesült, ráadásul a Gassendi központi hegycsúcsát szerették volna vizsgálni a geológusok, ám ez is hordozott kockázatokat az űrhajósok számára az elérhetőség szempontjából. Végül a Taurus-Littrowban megvolt minden, a Mare Serenitatis becsapódáskor felgyűrődő Taurus-hegység rejtette az ősi holdkéreg anyagát, a völgy alján pedig kisebb, vulkáni eredetűnek hitt kráterek mutatkoztak (ezen kráterek körül különösen sötét talajtakarót figyelt meg Al Worden az Apollo–15-ön, ezeket hitték kitöréskor kidobott anyagnak, azaz vulkáni eredetűnek).
Egyetlen kisebb probléma volt, a hibákkal is kalkuláló leszállási ellipszis nem fért el a völgyben, azaz a holdkomp szélsőséges esetben akár a völgyet határoló hegyek oldalában is leérhetett volna. Ezen az segített, hogy az immár öt megelőző leszállás tapasztalatai alapján újra lehetett kalkulálni az ellipszist, amely a hajszálpontos leszállások miatt jelentősen leszűkült, és így belefért a völgybe.
### A legénység kiválasztása
A legénység kiválasztásának története még 1961-ben vette kezdetét, amikor egy geológus, Eugene Shoemaker – aki később az első „planetáris geológus” nemhivatalos címet is megkapta – felvetette, hogy a berepülőpilóták mellett a tudomány embereit is fel kellene küldeni az űrbe, akár a Holdra. Bár Schoemaker magára gondolt mint az első holdgeológus-űrhajós, egy betegség megfosztotta ettől a lehetőségtől, ám az ötlete fennmaradt. Olyannyira, hogy a NASA ki is írta az űrhajós-válogatást – a negyedik űrhajós-válogatási fordulót – 1965. június 5-én, ahol kimondottan tudós űrhajósokat keresett. A kritériumok szerények voltak az előző válogatásokhoz képest:
- a jelölt az Amerikai Egyesült Államok polgára
- születési dátuma 1930. augusztus 1. utáni
- testmagassága ne haladja meg a 180 cm-t
- legyen természettudományos, orvosi, mérnöki vagy ezzel egyenértékű felsőfokú végzettsége
Összesen 1351 jelentkezés érkezett a kiírásra, amelyből hat jelöltet választott ki a bizottság. Owen Garriott elektromérnök, Edward Gibson gépészmérnök, Duane Graveline és Joe Kerwin orvos, Curtis Michael fizikus és Harrison Schmitt geológus volt a hat sikeres jelölt, akik elkezdték az űrhajós-felkészülést.
Az Apollo–17 legénysége jelölésének története 1969. augusztus 8-án kezdődött, amikor a NASA megnevezte az Apollo–13 és az Apollo–14 repülő és tartalék legénységét. Utóbbi küldetés tartalékaiul Gene Cernan parancsnok, Ron Evans, a parancsnoki egység pilótája és Joe Engle holdkomppilóta készült a kiképzésre, egyben a kialakult rotációs rendszer alapján ők voltak a várományosai az Apollo–17 repülő legénységi kinevezésének. Ezután 1970. március 26-án a NASA megnevezte az Apollo–15 legénységét, Scottoz, Irwint és Wordent, valamint a tartalékokat, Dick Gordon parancsnokot, Vance Brand parancsnoki pilótát és Harrison Schmitt holdkomppilótát, akik egyben az Apollo–18 repülés várományosai is lettek. Ezután következett az Apollo–13 kudarca, majd kisvártatva a teljes program újratervezése, amelynek nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy az Apollo–17 lesz az utolsó leszállás, és az Apollo–18 elmarad, egyben a NASA ezzel a menetrenddel egyetlen tudóst sem juttat majd fel a Holdra. Ez utóbbi tényre inkább a tudományos közösség ébredt rá, mint a NASA vezetése, és hamarosan nyomást kezdtek gyakorolni minden létező hatalmukkal az űrügynökségre, hogy juttassanak fel a Holdra egy tudóst is. A nyomás eredményeként – politikai támogatással – a NASA utasította Deke Slaytont, hogy Harrison Schmitt geológus legyen benne az utolsó repülő legénységben, aki teljesítette is a kérést: kicserélte Joe Engle-t Jack Schmittre (Engle ment a Skylab-programba). Az ügy azonban nem volt ilyen egyszerű, Cernan is kifejtette a maga ellenvéleményét, amelynek nyomán felmerült, hogy ő sem repül, hanem Slayton „sort cserél”, és Schmitt mellé Gordont és Brandet jelöli, aztán mégis maradt a sima holdkomppilóta-csere. Így alakult ki a végleges repülő legénység: Gene Cernan parancsnok, Ron Evans parancsnoki pilóta és Jack Schmitt holdkomppilóta.
A repülő legénység mellett a tartalék legénység kijelölése sem volt lefutott ügy. A mindenképpen kifutó programban a következő tartalék jelölések, amelyek már nem eredményeztek hárommal később éles jelölést, nem voltak túl népszerűek, és inkább a korábbi legénységekből használt fel Slayton űrhajósokat. Így az Apollo–17 tartaléka eredetileg Dave Scott parancsnok, Al Worden parancsnok és Jim Irwin holdkomppilóta lett volna. Ám az Apollo–15 utáni emlékezetes bélyegaffér miatt ez a legénység nem repülhetett többé, olyannyira, hogy többen le is szereltek még a légierőtől is. Ilyen módon a tartalékokat is cserélni kellett. Slayton ezért John Younggal és Charlie Duke-kal (az Apollo–16 előző legénységéből), valamint Stu Roosával az (Apollo–14-ből) cserélte ki őket.
A kiválasztott legénységnek volt egy privilégiuma: a rádióhívójel és a legénységi jelvény kimunkálása. Az előbbihez az America nevet választották a parancsnoki űrhajónak és a Challenger nevet a holdkomphoz (az America név az egész programot lehetővé tevő amerikai népet szimbolizálta, a Challenger pedig a későbbi továbblépést, a jövőben várható kihívásokat jelképezte, amerre majd az USA űrprogramja vezet). Utóbbit egy művész, Robert McCall segítette, aki az űrhajósok ötleteit eggyé gyúrta. A jelvény karimáján látható a repülés jelölése, valamint a három űrhajós neve. A jelvény belsejében a domináns motívum Apollo napisten szobra, amely mögött kissé takarva egy stilizált sas – Amerika nemzeti jelképmadara – repül, szárnyain az amerikai zászló sávjaival, illetve három, a legénység tagjait jelképező csillaggal. A jelvény másik oldalán a Hold, a Szaturnusz és egy galaxis képe látható. A napisten tekintete és a sas repülési iránya is az űrbeli objektumok felé mutat. A sas szárnya félig lefedi a Holdat, azt jelképezve, hogy az már meghódított terület, és ahogy a napisten tekintete is és a sas is a távolabbi űrbeli objektumok felé néz, az a jövőbeli fejlődési irányt jelképezi. A jelvény domináns színei a piros, a fehér és a kék, az USA szimbólumai, az arany, amely az űrhajózás aranykorát hivatott jelképezni és a szürke, amely a Hold színe.
## A repülés
### Start és odaút
A NASA az utolsó repülésre változtatott a startprofilon, a korábbi, Csendes-óceán feletti holdirányú gyújtást felcserélték az Atlanti-óceán feletti indítással és másfél helyett két keringésig maradt földi parkolópályán az űrhajó. Ehhez az újdonsághoz még egy újítás tartozott, éjszakai startra volt hozzá szükség, az Apollo-program első és egyetlen éjszakai indítására. A látványosság és az utolsó repülés státusza miatt a közfigyelem rövid időre ismét a NASA felé fordult, így körülbelül nézőt vonzott a Cape Canaveral környéki kilátóhelyekre a start, míg a VIP-lelátókra maga a NASA hívott meg számtalan illusztris vendéget, köztük például Charlie Smith-t, Amerika legidősebb emberét, egy 113 éves, színes bőrű aggastyánt, aki még rabszolgának született.
A startot eredetileg 1972. december 6. éjfél előttre tűzték ki, ám a startelőkészületek során egy 2 óra 40 perces startleállást kellett beiktatni egy kisebb hiba elhárítása miatt – egyben ez volt az egész Apollo-program egyetlen olyan hibája, amely késleltetett egy indítást. Ennek elhárultával és a startengedély irányítás általi újbóli megadása után az Apollo–17 másnap, helyi idő szerint 1972. december 7-én, 00:33:00-kor (05:33:00 UTC) indult útnak. A Saturn V éjszakai startjára jellemző, hogy a megfigyelők szerint a helyszínen nappali világosság támadt a hajtóművek beindulása nyomán, de még 800 kilométer távolságból is látni lehetett az ég alján egy vöröses derengést, mintha a Nap kelne fel éppen.
A start tökéletesen sikerült, a két keringés alatt végrehajtott rendszerellenőrzések is mindent rendben találtak. A startot 3 óra 13 perccel követően az űrhajósok ismét beindították az S-IVB egyetlen hajtóművét, és az Apollo–17 holdirányú pályára állt, amelyet az úgynevezett hibrid-transzfer pályán közelített meg. Erre a pályára való átállás a holdkomp retrakció manővere után került sor a repülés 3:42:27 órájában. Ezt követően eseménytelen út várt a legénységre egészen a Holdig. Ennek során először repültek úgy az űrhajósok a program történetében, hogy a Föld-Hold rendszerben olyan pozíciót foglaljanak el, hogy tökéletes „teleföldet” fotózzanak.
### Holdi leszállás
A repülés 88:54:22 órájánál jött el a Hold körüli pályára állás pillanata, az égitest „háta mögött”, rádiócsendben repülve. Ekkor indították be az America SPS hajtóművét, amely egy 6 perces fékezőmanőverrel 97,4 x 314,8 kilométeres ellipszis pályára állította az űrhajóegyüttest. Amint pályára állt az űrhajó, megindulhatott az a munka, amiért tudóst küldtek fel: Schmitt az ablakhoz ment, és szakszerűen leírta lent maradt kollégái számára, amit látott. Eközben az ütköző pályára vezényelt S-IVB becsapódott a holdfelszínbe, mindössze 155,6 kilométerre a tervezett leszállási ponttól és 339 kilométerre az Apollo–12, 157 kilométerre az Apollo–14, 1032 kilométerre az Apollo–15 és 850 kilométerre az Apollo–16 műszereinek felállítási pontjától, ahol mind a négy műszercsomag érzékelte a becsapódást. A harmadik keringésben tovább alakították a pályát, alkalmassá téve a leszálláshoz a holdkomp számára. A pálya holdközelpontja minden addiginál közelebb került a felszínhez (26,8 kilométer), és Schmittet elrángatni sem lehetett az ablaktól.
Az ötödik Hold körüli keringésben egy pihenési periódus kezdődött, amely a kilencedik keringésig tartott, akkor kezdődött az átköltözési és beöltözési procedúra Cernan és Schmitt számára. A leválás a tizenharmadik keringésben következett, amikor a holdkomp kormányhajtóműveinek (RCS) 3,4 másodperces működésével a két űrhajót távolabb vezérelték egymástól. A szétválás nagyjából a leszállási térség felett ment végbe, és az űrhajósok az ablakokon át megfigyelhették későbbi leszállási helyük nevezetesebb pontjait (amelyeket a korábban készült Apollo–15 fotókról már jól ismertek). Ekkor a parancsnoki egység elhátrált egy 3,8 másodperces SPS gyújtással és saját körpályára állt, hogy elnavigáljon a holdkomp útjából. Ekkor beindították a holdkomp leszálló hajtóművét, amely manőverrel a Challenger elindult a holdfelszín felé. Ekkor egy „üzemanyagszint alacsony” figyelmeztető lámpa gyulladt fel, ám ez téves riasztás volt (a leszálló radar még nem mért magasságot, így nem volt referenciaadat, hogy mennyi idő és magasság van hátra a talaj eléréséig, így a rendszer a távolságot tévesen végtelennek értékelte, így a jelzést nem vették figyelembe).
Előbb a holdkomp ablakai kifelé, a világűr felé néztek, majd Cernan fordított az űrhajón, és az alant elterülő tájat kezdték el látni, lassan azonosítva a közelítés során az egyes nevezetes tájékozódási pontokat (amely az irányítást is informálta, hogy jó helyen vannak). 3657 méteren jártak, amikor Cernan kezdte függőlegesbe állítani a holdkompot. Közben ellenőrizte a felszínt, nagyobb sziklák, mélyedések tűntek el alattuk, de a Camelot-kráter melletti folt, a leszállás kijelölt helye tisztának tűnt. 300 méteren Cernan megerősítette, hogy a leszállóhely megfelelő. Folyamatosan ereszkedve elérték a 3 méteres magasságot, amikor az egyik lábról lenyúló érzékelő jelezte, hogy elérte a talajt, amit a holdkomppilóta Kontakt fény! kiáltással adott Cernan tudtára. A parancsnok ekkor leállította hajtóművet, és a holdkomp lehuppant a holdporba. 1972. december 11. 19:54:58 (UTC) volt, amikor a Challenger leszállt a Taurus-Littrow-völgyben. Schmitt így összegezte a leszállás élményét: ...Gene úgy szállt le a holdkomppal, mintha ez egy teljesen hétköznapi dolog lenne...
### Első holdséta
Az űrhajósok a leszállás után rögtön elkezdték az első holdsétájuk előkészítését, és mindössze 4 órával a leérkezés után Cernan kimászott a kabinból, hogy kilépjen a holdfelszínre. A parancsnok első szavai inkább a program közelgő lezárására utaltak: Houston, amint lelépek a Taurus-Littrow felszínére, az Apollo-17 első lépését azoknak ajánlom, akik ezt lehetővé tették. Pár perccel később Schmitt is követte a parancsnokot a holdfelszínre, és közösen nekikezdtek az első feladatnak, a holdjáró talpra állításának, majd a mérőberendezések kicsomagolásának és felpakolásának a roverre. Az űrhajósok elvégezték ezt a feladatot, ám Cernan a munka közben bosszantó hibát vétett: ráejtette a geológiai kalapácsát a holdjáró sárvédőjére, amely letört. A hiba problémásnak látszott, mivel már volt róla tapasztalat az Apollo–16-ról, hogy ha elvész a holdjáró sárvédője és a kerék akadálytalanul felveri a port, akkor mind az űrhajósok ruháján, mind a rover alkatrészein sötét porbevonat keletkezik. Ez a bevonat könnyen elnyeli a napfényt, amelytől az alatta levő felszín jobban felmelegszik, és az űrhajósok ruhájának hűtése fokozottabb igénybevételnek lesz kitéve, míg a rover egyes alrendszerei túlmelegedhetnek. Ezért a sárvédő pótlására megoldást kellett találni. Az irányítás a térkép kemény felső lapjából és a magukkal vitt ragasztószalagból tákoltatott Cernannel megoldást. Ám a ragasztószalag ragadós felületét nem sikerült kellőképpen távol tartani a holdportól, így az nem tapadt megfelelően, és az ideiglenes sárvédőt valamikor menet közben el is hagyták az űrhajósok.
A kirakodás utáni első teendő egy rövid próbaút volt a roverrel még felszereletlenül (kamera, rakodórekeszek, kommunikációs eszközök nélkül). A próbautat követte a rover felszerelése az előzőekben még elhagyott eszközökkel. Ezek legfontosabbika a kamera volt, amelyet a Földről egy operátor – Ed Fendell – távirányítással tudott a kívánt célpontra irányítani. Az űrhajósok dolga annyi volt (innentől az összes megállásukon), hogy a roverre szerelt ernyőszerű antenna tányérját a Földre irányítsák (a tévéfelvételek csak álló rover mellett voltak lehetségesek, haladás közben az antenna nem nézett mindig a Föld felé és a jel elveszett). Amint a kamerát felszerelték, az irányítás azonnal egy tesztet végzett a tévéadással.
A harmadik fontos művelet az amerikai zászló szimbolikus felállítása volt. Cernan parancsnoknak jutott a megtisztelő feladat, hogy leszúrja a zászlót a Taurus-Littrow leszállóhelyen, majd az első tisztelgő fotók alanya legyen. Legutolsó holdkomp körüli ténykedésük során felállították a holdkomp lábánál a kozmikus sugárzás detektort.
Majd a páros első érdemi feladata hagyományosan az ALSEP felállítása volt. Az ALSEP öt műszert tartalmazott:
- hőáramlásmérés: ennek keretében az égitest belsejéből származó, a felszín felé áramló hőt mérték, amellyel a tektonizmus nyomait lehetett érzékelni. Ehhez 1,6-2,3 méter mély lyukakat kellett fúrni, amelyekbe szondákat eresztettek le (a méréseket hosszú ideig kellett folytatni, mivel a holdi nappal és éjszaka folyamán a megvilágítás miatt is változott a regolit hőmérséklete). Az Apollo–17 esetében 16 milliwatt/négyzetméter volt a mért hőmennyiség, azaz összehasonlításul egy 60 wattos villanykörte energiaszükségletét a Holdon egy 60\*60 méteres talaj tudná kielégíteni. A holdi hőáramlás mértéke kb. 18-24 százaléka a földiének.
- aktív holdi rengésmérés: az Apollo–14-en is utazó műszert újból bevetették, amellyel a holdkéreg felső 1 kilométerének részletes struktúráját próbálták meghatározni a szakemberek. A berendezés kis robbanó tölteteken alapult, amelyeket távirányítással lehetett működésbe hozni, és az általuk keltett, majd a holdkéreg rétegeiről visszaverődő lökéshullámokat érzékelte egy berendezés. Az űrhajósok az ALSEP helyén csak a központi érzékelőt állították fel, a robbanótölteteket a három EVA során 8 helyre helyezték ki, a legtávolabbi 3,5 kilométerre volt az érzékelőtől. A mérések azt mutatták, hogy a rengéshullámok terjedési sebessége 0,1-0,3 km/s a kéreg felső pár száz méterében, amely sokkal lassabb, mint a Föld jóval intaktabb kőzeteiben, egyben tökéletesen illik a Hold meteorbecsapódások tördelte, főként breccsákból álló kőzettakarójához.
- holdi atmoszféra összetételének mérése: a Holdnak is létezik atmoszférája, ám az meglehetősen ritka és ideiglenes egyben (a Hold gyenge gravitációja nem tudja megtartani még a kis tömegű gázatomokat – például héliumot – sem, elég a napszél, hogy az atomok elszökjenek az űrbe). Az atmoszféra forrásai az ideiglenesen befogott napszél részecskéi, valamint a folyamatos meteorbombázás által a felszín kőzeteiből felszabaduló gázok. A mérések alapján a három fő gáz, amely felépíti a gyenge holdi atmoszférát, a hidrogén, a hélium és a neon.
- holdi anyagkivetődés- és meteoritérzékelés: a Holdat folyamatosan érik apró meteoritbecsapódások, illetve a nagyobb becsapódások másodlagos hatásai az anyagkivetődések visszahullása által is elérik a felszínt kisebb-nagyobb kövek, por, ezeket volt hivatott mérni az eszköz, amely három különálló, alternatív irányokba néző fémlapból állt. Bár a tudósok azt várták, hogy különböző forrásokból mérhetik a becsapódások irányát és sebességét, a műszernek mindössze azt sikerült felfedeznie, hogy a holdpor részecskéi lassan, de folyamatosan vándorolnak a felszínen.
- graviméter: a műszerrel a holdi gravitáció időbeli változásait szerették volna mérni, valamint az Einstein által megjósolt gravitációs hullámokat.
Tudományos mérőműszereket tekintve az Apollo–17 volt a leggazdagabban felszerelt repülés, amely a fenti, fix telepítésű és hosszútávú (az űrhajó startja után is adatokat szolgáltató) műszerek mellett vitt magával még mobil, illetve csak az űrhajósok ott tartózkodása alatt mérő műszereket, mint:
- mobil graviméter: míg a fix telepítésű változat a gravitáció időbeli változatát figyelte, addig a mobil eszköz a térbeli változást. Az űrhajósok magukkal vitték és különböző állomásokon mérték a helyi holdi nehézségi gyorsulást, így képet kaphattak a gravitációs mező lokális anomáliáiról.
- holdi neutronszonda: a becsapódások az egészen mikroszkopikustól a nagyobbakig folyamatosan felforgatják a talaj felső rétegeit és összekeverik – hasonlóan a földművelésben használatos szántáshoz. Az Apollo–17 ennek a talajforgatási folyamatnak a sebességét, arányát volt hivatott mérni a kísérlet által. A megfigyelések alapja az volt, hogy a kozmikus sugárzás protonjai, amikor elérik a talaj atomjait és azon belül a protonokat, néha egy-egy neutron szabadul fel az ütközésnél, és ilyenkor radioaktív izotópok is keletkeznek. Ezen izotópok mérésével lehet következtetni a talaj keveredési folyamatának sebességére. Az eszközt az űrhajósok az első holdsétán helyezték ki és a harmadikon szedték össze, hogy elemzésre hazavigyék a Földre.
- holdfelszín elektromos tulajdonságainak mérése: ez a holdfelszín nedvességtartalmát mérte. A műszer egyik mérőegysége a holdkomp lábain volt, a másik a roveren. Az űrhajósok holdi barangolásiak során az egyes megállásaikon elektromos impulzust közöltek a talajjal, amelyet a holdkomp vevőegysége érzékelt. A mérések azt mutatták, hogy a talaj felső 2 kilométeres rétege rendkívül száraz.
- kozmikussugárzás-detektor: a detektor a holdkomp lábaira szerelt fémfólia volt, amely a Napból, vagy más kozmikus forrásból származó nagy energiájú részecskék becsapódásait volt hivatott mérni (a Holdon a légkör, illetve a mágneses mező hiánya miatt ezek akadálytalanul érik el a felszínt). Amikor a sugárzás részecskéi elérték az érzékelő felszínét, mikroszkopikus nyomokat hagytak rajta. Az érzékelő az első holdsétától a harmadikig volt kinn a holdkomp lábára szerelve, majd az űrhajósok visszahozták a Földre.
- talajmechanikai vizsgálatok: ezen mérések során az űrhajósok lényegében árkokat, vagy kisebb-nagyobb lyukakat ástak a talajba és vizsgálták annak mechanikai tulajdonságait (mikor omlik be az árok oldala, vagy megcsúszik-e a talaj rajtuk, stb.). A vizsgálatok azt mutatták, hogy a holdi talaj rendkívül finom szemcséjű, a legtöbb porrészecske kisebb, mint 0,1 milliméter. Egyes porrészecskék elektrosztatikusan töltöttek és könnyen hozzátapad bizonyos felületekhez, például az űrruhához.
Geológiai kutatóút
Az első holdsétát, különösen annak műszerkihelyezési részét számos probléma nehezítette. A gravitációs hullámok kimutatására használt graviméter konstrukciós hibája miatt mit sem értek a mérések (igaz ez csak később, a Földön derült ki), az elektromos vezetőképességet mérő SEP-műszer pedig egy leesett porvédő miatt ment tönkre, míg az ALSEP központi egységét csak hosszas küszködés után lehetett életre kelteni. A fúrásokkal is baj volt. Cernan mélymintákat vett a terv szerint, ám a mintavevő csövek beszorultak, akárcsak Scottéknál a Hadley Appenninek leszállóhelyen. Cernan kétségbeesésében térdelve küzdött a mintavevő kihúzásával, amikor az irányítás mellé rendelte Schmittet segíteni. A két űrhajós együttes erővel próbálta kihúzni a beszorult mélymintavevő csöveket, Schmitt meg is húzta a vállát az erőlködésben. A rengeteg probléma hihetetlenül hosszúra nyújtotta az ALSEP-pel kapcsolatos tevékenységeket (az egész Apollo-program során semelyik páros sem végzett ilyen lassan), és Schmitt kétségbeesésére nem maradt idő másra az első holdsétán.
1-es állomás – Steno-kráter
Az ALSEP-nél elvesztegetett idő miatt az első geológiai kutatóútra jóval kevesebb idő maradt, mint az az eredeti tervekben szerepelt. Eredetileg a 2,4 kilométerre levő Emory-kráterhez kellett volna eljutniuk az űrhajósoknak, de az időveszteség miatt csak az egy kilométerrel közelebb eső Steno-krátert célozták meg (a kráter egy 17. századi dán tudós, Nicolaus Steno után kapta a nevét). Hamar kialakult a munkamegosztás, mivel Cernannak nehéz volt a vezetésre koncentrálnia, közben az irányítással kommunikált, ezért az utóbbit jobbára Schmitt vette át. A vezetés nem volt egyszerű: a rovert mindössze 10 km/h sebességgel hajtották előre, de a felszín sziklái és gödrei miatt ez is hajmeresztőnek tűnt. Ekkor veszítették el az ideiglenesen felszerelt lökhárítót, és innentől a saját maguk által felvert por is nehezítette a látást. Menet közben megálltak az első talaj-elektromos mérésre is. A 610 méteres Steno-kráter közelében, egy kisebb kráter peremén álltak meg, ahol mintákat vettek, fotókat készítettek, majd elindultak visszafelé a holdkomphoz. Útközben megálltak egyszer az aktív szeizmikus mérésekhez kihelyezni egy robbanótöltetet, majd még egy újabb talaj-elektromos mérést végeztek. Schmitt csalódásként élte meg, hogy csak ilyen rövid idő jutott a tudományos kutatómunkára. A holdkompba való visszatérésük előtt még kefével lesöpörték a holdport magukról, majd egymás után visszaszálltak a Challengerbe.
### Második holdséta
Az első kiszállás után a legénység aludni tért, a holdkompban X alakban kifeszítettek két függőágyat, amelyekben Schmitt alul, Cernan felül aludt, előbbi mélyen, utóbbi kissé nehezebben a kabin pumpáinak és ventilátorainak folyamatos zajában. Nyolc óra múlva Gordon Fullerton CapCom a Valkűrök lovaglását játszotta be a rádióba Wagnertől mint ébresztőt. Ezután rövid reggeli következett, majd a felkészülés a második holdsétára, központi feladatként kezelve a holdjáró letört sárvédőjének javítását. A második EVA az ébredés után 3:40 perccel indult az ajtó kinyitásával. Érdekes tapasztalat volt, ahogy az űrhajósok megfigyelték, mennyire változott a hozzáállásuk az első és a második kiszállás között: az első alkalom izgalmakkal, adrenalinnal teli álomvilág volt, míg a másodikra az izgalom lenyugodott és átadta a helyét a tettvágynak.
Az első teendő az irányítás tanácsai szerint előkészített második sárvédő felszerelése volt. Ismét kemény kartonlapokat használtak, ám ezúttal erős kapcsokkal (a kapcsok az egyik teleszkópos lámpa szétszereléséből, kannibalizálásából származtak) rögzítették azokat a bizonytalan ragasztószalag helyett. Ezután Schmitt felkapta a talajelektromosság-érzékelőt és gyalog elment vele úgy 140 méterre egy mérésre, Cernan kicsit később követte őt a roverrel. Ezután elindultak az első geológiai felfedezőútra a távolabbi célpontok felé.
2-es állomás – Nansen-kráter:
Az első megálló a holdkomptól körülbelül 8 kilométerre fekvő Nansen-kráter volt. Útközben három helyen is megálltak, hogy Schmitt kihelyezze az aktív szeizmométer működéséhez szükséges robbanótölteteket. A terep különösen nehézzé tette a vezetést, későbbi elemzések ezt a szakaszt nyilvánították a legnehezebb terepnek az egész Apollo–program során. Schmitt az egész úton fényképeket készített az ülésből. Elhagyták a Camelot-krátert – amelyet majd a visszaúton akartak megvizsgálni –, majd a Horatio-krátert, amelyen látványos rétegződések voltak megfigyelhetők a kráterfalakon. Aztán átvágtak a Tortilla-síkságon és a völgyet övező South Massif-hegység egyre inkább kezdte kitölteni a látómezejüket. A hegy oldalán jól látható volt egy földcsuszamlás nyoma, amely értékessé tette ezt a kutatási helyet.
A Nansen-kráter (amelyet Fridtjof Nansenről, a híres norvég sarkkutatóról neveztek el) egy öreg kráter volt, inkább csak bemélyedés a hegység lábánál, amelyet a hegyoldalról lecsúszó regolit félig eltemetett. A Nansen-kráternél a nagyobb sziklák keltették fel Schmitt geológusi érdeklődését, amelyek láthatóan a hegyoldalból gördültek le. Egyik-másik sziklát fel is fordították, és alóla vettek mintát a talajból. A minták kivétel nélkül ősrégi breccsák voltak, az egyikük például 4,6 milliárd éves, az Apollo–program során talált kőzetek közül az egyik legidősebb. A mintavétel mellett panorámafotók és dokumentált mintavételek is készültek (ezek során sorszámozott zsákokba tették a mintát és előtte-utána fotók is készültek a mintavételről, illetve annak pontos helyéről), továbbá graviméteres és talaj-elektromos méréseket is végeztek.
2A állomás – útközben:
A Nansen utáni megálló egy nagyon rövid állomás volt, mindössze 12 percet töltöttek ott az űrhajósok. A különösebb jellegzetesség nélküli megállás célja az volt, hogy egy kicsit távolodjanak el a South Massif-hegység tömbjétől, és a síkságon is mérjenek egyet a graviméterrel, mert a szakemberek kíváncsiak voltak arra, mennyiben befolyásolja a helyi gravitációt a hegység tömbje. Így 600 méterre távolodtak a hegység tövénél ülő Nansen-krátertől, majd mértek egyet a graviméterrel, és még néhány kőzetmintát is begyűjtöttek.
3-as állomás – Lara-kráter (és Balett-kráter)
A következő megállóhely már a visszaúton a Lara-kráter, egy 500 méter széles becsapódásnyom volt a völgy alján (és amelyet Schmitt nevezett el a Dr. Zsivágó musical egyik karakteréről). Cernan 50 méterre parkolta le a rovert a kráter peremétől, majd az irányítás úgy döntött, hogy szétválasztja az űrhajósokat időtakarékossági okokból. Cernannek kellett vennie egy mélymintát, és mérnie egyet a graviméterrel, Schmittnek pedig panorámafotók és a felszíni mintavételek jutottak (rögtön ki is derült, hogy az időtakarékossági célt nem érték el, mivel az űrhajósok az együtt végzett munkát könnyűnek, míg az egyedül végzettet nehéznek és lassúnak találták). Cernan könnyedén teljesítette a mélymintavételt, majd amikor felfedezte, hogy a minta alján ép világos kavicsok vannak a sötét regolitban, diadalmasan mutatta meg a cső alját a kamerának, hogy a tudósok is ámuljanak. Eközben Schmitt úgy döntött, hogy a kőzetmintáit egy közeli, kisebb kráter pereméről gyűjti be, és elsietett a célponthoz, azonban a mozgás nem sikerült a legjobban, és futás közben Schmitt orra esett (komikusan próbálva megtartani előbb az egyensúlyát). Az irányítás, oldandó az egyébként komoly vészhelyzetet, tréfával próbálta elütni a dolgot: „...Jack, bejött egy hívás ide a központba a Houstoni Balett Alapítványtól, hogy igényt tartanának a szolgálataidra a jövő évadra...”. Miután jót nevettek a tréfán, a Schmitt által elérni kívánt névtelen krátert elnevezték Balett-kráternek.
4-es állomás – Shorty-kráter
A Lara-krátert elhagyva 2,6 kilométert kellett megtenniük a Shorty-kráterig (Richard Brautigan Pisztrángfogás Amerikában című regényének egyik szereplőjére utal). Itt elértek a völgy közepére, ahonnan kiválóan megfigyelhetők voltak a hegyoldalak, rajtuk a legördülő kövek szántotta barázdákkal. Így pillantottak meg egy nagyobb, 3 méteres sziklát, amelyet Schmitt vizsgálatra érdemesnek látott. Hamar megálltak, és röviden felmérték a sziklát. Menet közben többször is megálltak mintákat venni, de ezt új formában tették: nem szálltak le a roverről, hanem egy hosszú nyelű mintavevő bottal az ülésből lenyúlva szedték össze a kívánatos köveket. A Shorty egy 110 méter átmérőjű kisebb kráter volt, amely lyukat ütött a South Massif-hegység oldalán. A lecsúszó földcsuszamlás világosabb színű törmeléke és maga sötétebb foltként ült a kőzettakarón. Schmitt sokkal ígéretesebbnek írta le, mint a Lara-kráternél tett előző megállót.
Schmitt első ténykedése az volt, hogy rutinszerűen panorámafotót készített a környezetről, amikor az egyik irányban szokatlan dolgot fedezett fel: narancsszínű talajt. A geológust alaposan felvillanyozta a felfedezés, amelyet vulkáni eredetűnek vélt, és mintát akart venni belőle. A Földön az elszíneződött talaj általában vulkáni tevékenység során – jellemzően úgynevezett tűzszökőkutak révén – jön létre, amikor a feltörő lávába gázok keverednek, majd reakcióba lépnek a felhevült, olvadt kőzettel, amely így megszilárdulva elszíneződik. Ezt gondolta Schmitt is a narancs talajról. Árkot ásott rajta keresztül, majd a mélymintavevővel mintát vett belőle. Az irányítás mintákat kért még a kráter peremén megülő nagyobb sziklákból, majd elvégezték a szokásos graviméteres méréseket. De a lényeg a narancsszínű kőzet volt, amely arra utalt, hogy vulkáni struktúrát találtak egy becsapódásos kráterben. Az csak a Földön, a későbbi vizsgálatokból derült ki, hogy mégsem vulkáni anyagot hoztak haza az űrhajósok, hanem csak extrém módon koncentrálódott, titánnal erősen szennyeződött talajréteget, amelyet a becsapódás hozott létre.
5-ös állomás – Camelot-kráter
A holdséta utolsó állomása a Camelot-kráter volt (a kráter az Artúr király mondakörből, a király váráról kapta a nevét), ám az odaúton megálltak néhányszor az űrhajósok mintát venni és graviméteres mérésekre. Az utolsó állomáson a rutinszerű tevékenységek zajlottak: mintavétel, panorámafotók készítése, graviméteres mérések.
Az űrhajósok 7 óra 36 perc 56 másodpercet töltöttek a holdkompon kívül, 20,4 kilométert tettek meg a roverrel (összesen 2 óra 25 perc vezetési idő alatt), 56 mintavétel során 34,1 kilogramm kőzetet gyűjtöttek, illetve készült 218 színes és 627 fekete-fehér fénykép. Ez minden tekintetben rekord volt az előző holdra szállásokkal összevetve.
### Harmadik holdséta
Talajelektromos mérési hely
Az első megálló a talajelektromos mérések kezdeti helyén volt, ahol az űrhajósok megálltak aktiválni a mérőberendezést, ám az meghibásodott, és innentől kezdve a harmadik holdsétán nem tudták használni megfelelően a berendezést.
6-os állomás – North Massif
Az első geológiai kutatóállomás a North Massif-hegy oldalában volt, 3,4 kilométerre a holdkomptól. Az űrhajósok előbb elhajtottak egy nagy, jellegzetes szikláig a Turning Point Rockig, amely 3 kilométerre volt. Egy kis mélyedésnél, a Henry-kráternél megálltak, és a korábbi gyakorlat szerint mintát vettek a holdjárón ülve. Közelről látták, hogy a Turning Point Rock nem egyetlen szikla, hanem több részre hasadt szét, a sziklából mintát vettek, kalapáccsal törve le darabokat róla. Ezután felkaptattak a lejtőre, és félig oldalazva ráhajtottak a hegyoldalra még 400 métert megtéve, körülbelül 76 méter magasba érve a hegység lábát jelző törésvonal fölé, ahol nagyjából a holdkompjuk méretét elérő, több darabra tört szikla ült. A szikla körülbelül 1200 méter magasból tört le és gurult le a hegyoldalon. Cernanéknek gondot okozott leparkolni a rovert és leszállni, mivel a hely 20°-os lejtő volt. Cernan egyszer orra esett munka közben.
A legénység elvégezte a szokásos graviméteres méréseket, mintákat vett a szikláról és a környezetéből (normál és mélymintákat), panorámafotókat, 500 milliméteres teleobjektíves és normál látószögű fotókat készített. A sziklához kötődik egy később ismertté vált történet. Cernan megígérte még az indulás előtt az akkor 9 éves kislányának, Tracynek, hogy valami emléket hagy róla a Holdon. Forgatta a fejében, hogy ennek a hatalmas sziklának a porlepte felületére, a holdporba írja Tracy nevét, ám ezt elfelejtette. Később otthon űrhajóstársának, Alan Beannek mesélte el a történetet, aki pályafutása után festőművészi karrierbe kezdett. Bean örökítette meg a sziklát egy festményén, rajta a képzeletbeli [ „Tracy” felirattal]. Az egyébként jelöletlen sziklát ezután kezdték el szakmai körökben „Tracy sziklája” néven emlegetni.
7-es állomás – North Massif
A 7-es állomást egy nagyon rapid megállóhelynek szánta Houston, amelynek lényegét a CapCom fogalmazta meg: „...ez egy nagyon rövid megálló kell legyen. Valószínűleg nem több, mint 10–15 perc. Ahogy mondtam, kapjatok fel a lehető legtöbb variációt mutató kézi mintát minimális dokumentáció és minimális időfelhasználás mellett...” A feladatokat itt is megosztották. Schmitt volt az, aki – geológus lévén – értett a minél nagyobb variációs lehetőségek kihasználásához, ezért ő vette a mintákat, míg a parancsnok – erősebb fizikumú lévén – kezelte a kalapácsot és törte le a darabokat a nagyobb sziklákról, legtöbbször Schmitt útmutatásai alapján. A feladatot tökéletesen sikerült teljesíteni 22 perc alatt.
8-as állomás – Sculptured Hills
A hegység elhagyása után annak lankásabbá váló folytatásához, a Sculptured Hillhez („Kifaragott-dombság”) vezetett az út, az Apollo–17 és a Taurus-Littrow–völgy legkeletibb megállóhelyéhez. Ez 2 kilométernyi utazást jelentett a holdjáróval, és ezzel az űrhajósok lefedték az egész völgyet. Az űrhajósok előbb a nagyobb kövekből szerettek volna darabokat. Cernan neki is látott a kalapáccsal letörni egy-egy darabot és begyűjteni. Közben Schmitt a lábával felfordított egy sziklát, hogy alóla nyerjenek mintákat, majd játékból elkezdte lefelé görgetni a lejtőn, ám a kő elindult a rover felé, de egy gödörben időben megállt. Kicsit később a tréfa folytatódott. A lejtőn lefelé szaladva Schmitt megpróbált egyik lábáról a másikra ugrálni, ami olyan érzetet keltett, mintha síelne. Kisvártatva a rádióból az űrhajós szájából hangzó suhogás hallatszott, amivel a síelés zaját imitálta.
Kicsit később a parancsnok úgy látta, hogy eljött az ideje a sárvédőjavítás ellenőrzésének. Megvizsgálta a korábban rögtönzött alkatrészt, meghúzgálta a rögzítőkapcsokat, de úgy találta, hogy az egész fixen tart, azt leszámítva, hogy minden alkatrészét már por borította. Ezután továbbindulhattak. A holdjárót a lejtős terepen parkolták le, ezért a beszállás nem volt egyszerű, különösen Cernan járt pórul. A parancsnok megpróbált „bepattanni” az ülésébe egy ugrással, ám elvétette, és a holdjáró helyett a jármű mellé esett, a hátára. Ugyan szóban nem igényelte, de Schmitt a segítségére sietett a felállásban. Összességében a rutinnak számító graviméteres mérések történtek meg, mintákat vettek, panorámafotókat készítettek a műveletek között, valamint egy új mintavételi technikát, a „gereblyézés”t alkalmazták. Ennek során egy gereblyével fésülték át a holdport, és az így előtűnő kisebb-nagyobb köveket, kavicsokat szedték fel.
9-es állomás – Van Serg-kráter
A Sculptured Hillnél levő állomás után az űrhajósok elindultak vissza a holdkomp felé, és az űrhajótól már csak 2,1 kilométere levő Van Serg-kráterhez hajtottak (a kráter a nevét Jack Schmittől kapta, akinek a harvardi professzora, Hugh McKinstry írt tudományos szatírákat ezen az írói álnéven). A dombokról a völgybe vezető átmenet nehéz terepnek bizonyult a rover és utasai számára, rengeteg kővel és mélyedéssel volt tarkítva. Cernan úgy jellemezte a helyet, hogy: „...ha 10 métert akartam előre jutni, 15 métert kellett vezetnem hozzá...”. A Van Serg-kráterről azt gondolták a tudósok – különösen a Shorty-kráter után, amelyhez eléggé hasonló volt – hogy vulkanikus eredetű lehet. A páros a kráter peremén parkolt le és kissé bele is ment a mélyedésbe, amelynek az alján számos szikla hevert. Begyűjtöttek pár mintát, de vulkanizmusnak nyoma sem volt, különösen nem elszíneződött talajnak, mint a Shortynál. A sikertelenségnek a CapCom vetett véget, amikor bejelentette, hogy ideje útra kelni a holdkomp felé. A munka közben kihelyezték az aktív rengésmérő egy újabb robbanó töltetét, elvégeztek két graviméteres mérést a szokásos fotódokumentáció (normál, panoráma és teleobjektíves képek) mellett. Az utolsó újdonság az árokásással összegyűjtött kőzetminták voltak. Ezzel a geológiai megállással elérkeztek az Apollo–17, de lényegében az egész Apollo-program tudományos kutatásainak végére.
Jelöletlen holdjárós állomások
A fenti geológiai jellegzetességek melletti megállókon kívül még négy alkalommal álltak meg az űrhajósok, hogy gyors mintákat vegyenek. Ebből kettő a táv legelején, a talaj-elektromos mérések kezdeti helye, valamint a 6-os állomás között, egy másik a 7-es és 8-as állomások között, az utolsó pedig a 9-es állomás és a holdkomp között történt.
A holdkomphoz érve – 28 perc 26 másodperces út után – az űrhajósok kis ünnepséget rögtönöztek a legutolsó mintavételhez. Ehhez Schmitt lenyúlt, és lényegében találomra felvett egy követ, amely a 70017-es katalógusszámot kapta, és mellé a parancsnok rövid beszédet rögtönzött. A 3 kg-os kőzetdarab később a Goodwill Rock („Jóakarat kő”) elnevezést kapta. Később ezt a követ közel 500 darabra vágták, és a világ múzeumai és kutatóhelyei kaptak belőle. Ezután még leleplezték az Apollo–11-éhez (és az összes holdra szálló expedícióhoz) hasonlóan a holdkomp lábára szerelt plakettet, amelyen az első leszálláshoz hasonlóan az „Itt ért véget az emberiség első holdfelfedező útja Kr. u. 1972 decemberében. Talán a béke, amellyel érkeztünk, tükröződni fog az egész emberiség életében” szöveg állt.
Ezek után a szimbolikus tevékenységek után Cernan még odébb parkolt a roverrel, majd előbb Schmitt, majd a parancsnok is visszaszállt az űrhajóba. Ahogy 3 évvel korábban Armstrong első mondatát is nagy várakozásokkal övezték, úgy Cernannek jutott a tisztesség, hogy egy utolsó mondattal búcsúzzon el – azóta ismert, hogy több mint 50 évre – a Holdtól: „Bob, itt Gene, és még itt vagyok a felszínen; és ahogy megteszem az emberiség utolsó lépését innen, hogy hazamenjek, és kis idő múlva visszatérjünk – remélem nem túl soká következik ez el –, szeretnék mondani valamit, amit talán a történelem is feljegyez. Ami ma Amerika kihívása, azt a jövő az ember sorsává kovácsolja majd holnapra. És ahogy mi elhagyjuk a Holdat Taurus Littrow-nál, elhagyjuk, ahogy érkeztünk, és Isten akaratának megfelelően visszatérünk, békében és az egész emberiség reményével.Az Apollo–17 legénységének jókívánsága”. Ezután bezárták a kabinajtót, és az Apollo–17 holdfelszíni tevékenysége véget ért.
### Visszatérés, Hold körüli megfigyelés, hazaút
A holdsétát követően az űrhajósok levetkőztek, tapasztalatikat gyorsan összegezték az irányításnak, elraktározták mintákat, majd a feleslegessé vált felszerelést – például a hátizsákokat – kidobták a felszínre. Ezt követően gyors étkezés, majd pihenési, alvási periódus szerepelt a tervekben, ezért a holdséta levezetését követően aludni tértek. Az űrhajósok összesen 22 óra 3 perc 57 másodpercet töltöttek a holdfelszínen a három holdséta során, 35,7 kilométert vezettek a holdjáróval 4 óra 29 percnyi vezetési idő alatt, és 110,52 kg holdkőzetmintát gyűjtöttek össze.
Másnap az Imígyen szóla Zarathustra dallamaira ébredtek, amelyet az irányítás játszott le a rádióban, és elkezdődött a felszállás előkészítése. A tréfát Schmitt ez alkalomra írt versének felolvasásával zárták le, majd meghatározták a felszállás idejét (a CSM keringése a masconok miatt kissé eltért a tervezettől, ezért a felszállást 1 perc 10 másodperccel előre kellett hozni). A start-előkészületeket egy apró szelephiba tarkította, amely azonban nem gyakorolt komolyabb hatást az egész folyamatra. 1972. december 14. 22:54:37-kor (UTC) beindult a holdkomp felszálló hajtóműve, és az űrhajót 89,8 x 16,8 kilométeres ellipszis pályára állította. A startot az irányítóközpontban végig figyelemmel követték, mivel a roverre szerelt kamerát távirányítással kezelte Ed Fendell operatőr, és az emelkedő űrhajót 26 másodpercig tudta mutatni.
A felszállást követte a randevú és a dokkolás, amelyre 45 percnyi repülés után került sor (addigra a beállított röppályák 1,3 kilométeres közelségbe vitték egymáshoz a két űrhajót). Az aktív szerepet játszó parancsnoki egységet 32,9 kilométeres relatív sebességgel közelítette meg Ron Evans. Kicsit később Richard Nixon elnök üzenetét olvasták be:
Az utolsó, felszállással kapcsolatos feladat a holdkomp leválasztása volt. Ehhez minden hazahozandó csomagot át kellett pakolni a parancsnoki kabinba és minden összegyűlt hulladékot át kellett hordani a holdkompba. Amikor ez megtörtént, leválasztották a Challengert, és egy rövid, 12 másodperces hajtóműindítással más pályára állt a parancsnoki hajó. A holdkomp megmaradt üzemanyagkészletével egy távirányítású fékezőmanővert indított az irányítás, amellyel becsapódó pályára vezényelték a holdkompot, hogy a lenti műszerek számára mesterséges meteoritbecsapódást szimuláljanak. A tervezett becsapódási pontot a leszállóhelytől 9,9 kilométerre jelölték ki. A becsapódást megpróbálták megfigyelni az Ed Fendell által távirányított kamerával, azonban hiába irányította az operatőr a kívánt pontra a kamerát, az eseményt nem sikerült megpillantani. Ezzel szemben az ALSEP hátrahagyott aktív szeizmográfja tökéletesen rögzítette a becsapódás keltette rengést, ahogy az Apollo–12, –14, –15 és –16 műszerei is regisztrálták az eseményt. Később a fenn keringő America legénysége is megpróbálta távcsövön át megpillantani a becsapódási helyet, és diadalmasan jelentették, hogy a South Massif csúcsán látnak egy világos pontot, amely a korábbi fotókon nem szerepel.
A Hold körüli pályáról történő megfigyelés már jóval Cernanék visszatérése előtt megkezdődött, Evans, miután két társa holdfelszínre távozott, megkezdte a tudományos programot. Ezt elsősorban az űrhajó műszaki egységébe épített SIM-műszeregységgel végezte. Ez a következő műszerekkel rendelkezett:
- Metrikus és panoráma kamerák: a kamerák segítségével részletes felszínfotókból álló térképet lehetett fényképezni arról a térségről, amely felett az űrhajó elrepült. A normál, vagy metrikus látószögű kamera kisebb átfogású, ám részletesebb, a panoráma nagyobb átfogású fotókat készített. Mindkét kameratípus nagy felbontású képeket eredményezett. A metrikus kamera összeköttetésben volt a lézer magasságmérővel, így a két berendezés adataiból 3D holdfelszín-modellek is készíthetők voltak. A metrikus kamera egyszerre egy 165x165 kilométeres térséget tudott képre vinni és az elméleti felbontása 20 méter volt (azaz egy képpont egy 20 méteres objektumot fedett le). A panorámakamera 320x20 kilométeres csíkokat rögzített abból a magasságból, ahol a parancsnoki űrhajók tipikusan keringtek és a felbontása extrém finom volt, 1–2 méteres objektumok is látszottak egy-egy fényképen. Az űrhajósok 2140 fényképet készítettek 15 keringés során a metrikus kamerával, a panorámakamera 9 keringésen keresztül működött és 1574 fotót készített.
- Lézer magasságmérő: a lézeres magasságmérővel egy lézernyalábot bocsátottak ki a holdfelszín felé, majd egy kis távcsővel érzékelték a visszaverődő fényt, majd a kibocsátás és érzékelés időkülönbségéből megbecsülték az űrhajó és a felszín közötti távolságot, azaz a felszín domborzatának változásait. Ezzel a módszerrel 10 méteres pontossággal állapíthatták meg a magasságkülönbséget egyes felszíni formák között. Az Apollo–17 során 12 keringési ideig használták a műszert, amely körülbelül 30 kilométerenként végzett egy-egy mérést. A mérések azt mutatták, hogy a Hold átlagos sugara 1738 kilométer, az innenső oldalon vannak a magasabban fekvő területek, a túloldalon az alacsonyabbak, emellett a holdtengerek pár kilométerrel mélyebben fekszenek és simábbak, mint az azokat körülvevő felföldek.
- S-sávú rádió transzponder: az űrhajó rádiójeleinek az elemzésével a Hold gravitációs mezejének változásaira, anomáliáira lehetett következtetni. A földi vevőberendezések által fogott frekvencia és a kibocsátott frekvencia között különbségek vannak, amelyet az űrhajó mozgása okoz és amely a mozgás által kiváltott Doppler-effektuson keresztül mérhető. A Doppler-hatás révén a frekvencia folyamatosan eltolódik, és ebből leszűrhetők az űrhajó sebességének változásai, amelyet pedig az a gravitációs tér okoz, amely hat a járműre. (Az űrhajóra elsősorban a Hold gravitációja hat, de kisebb mértékben a Nap, vagy a Föld hatása is számításba veendő, bár azok a számításoknál könnyen megállapíthatók és kiszűrhetők). Az ilyen módon kimutatott eltolódás rendkívül finom mértékben meghatározza a sebességváltozások mértékét is, amelyekből pedig levezethető a gravitáció változása is. A megfigyelt felszíni formák közül az olyan nagyobb becsapódási helyeken mértek eltéréseket, mint a holdtengerek (Mare Crisiom, Imbrium, Nectaris, Serenitatis), vagy óriáskráterek (Kopernikusz, Ptolemaiosz, Theofilusz), vagy a holdi hegységek (Appenninek, Marius Hills).
- Holdi radarvisszhangmérések: ebben a kísérletben radarhullámokkal bombázták a Hold felszínét és fogták a visszaverődéseket különböző antennákon. A kísérlet célja, hogy a holdkéreg felső 2 kilométerének szerkezetét megfigyeljék (a víz hiánya miatt a használt 2 és 60 méter közötti hullámhosszú radarhullámok könnyedén behatolnak a felszín alá és eljutnak a mélybe). A mérések különböző struktúrákat mutattak ki a felszín alatt, különösen az olyan holdtengereken, mint a Mare Crisium és a Mare Serenitatis. Ezek a struktúrák azt mutatták, hogy a holdtengerek bazaltjai 2,4–3,4 kilométer mélységig nyúlnak le, és különböző rétegekből tevődnek össze, azaz a holdtengerek kialakulása több fázisban történt.
- Ultraibolya spektrométer: ezzel a méréssorozattal a felszíni holdilégkör-méréseket terjesztették ki globális léptékűre, a gyenge holdi atmoszféra sűrűségét és összetételét próbálták meghatározni. A műszer ki tudott volna mutatni több kémiai elemet, vagy molekulát is (hidrogén, oxigén, nitrogén, szén-monoxid, szén-dioxid, xenon), de a műszer alsó érzékenységi határán csak a molekuláris hidrogén lépett át, amelyet 6000 atom/köbméter mennyiségben mutattak ki.
- Infravörös radiométer: az infravörös hőmérsékletmérésekkel a holdfelszín hőmérsékletét, az éjszakai oldalon a felszín lehűlését és a hőkisugárzás mértékét mérték (nappal a felszín felmelegszik a napsugárzás hatására, majd éjszaka lehűl, kisugározva az összegyűjtött hőt). Mivel a folyamatra hatással van a felszíni kőzet sűrűsége, töredezettsége, ásványi összetétele, közvetve ezekre a tulajdonságra is következtetni lehet.
Cernanék érkezésével a Hold körüli pályáról végzett megfigyelési program átalakult. A tervek szerint a holdkomp dokkolása után még másfél napig folytatódott tovább a tudományos program, és kihasználták a geológus jelenlétét, aki így globális méretekben és összefüggésekben is megvizsgálhatta az égitest felszínét. A műszeres mérések helyett a hangsúlyt az ablakból végzett geológiai megfigyelés (és az irányításban ülő tudósoknak a látottak leírása) kapta a fő hangsúlyt. A Shorty-kráternél talált narancsszínű talaj (amelyet Evans is megerősített később, hogy látni lehet a fenti pályáról is) arra sarkallta az űrhajósokat, hogy elszíneződött területeket próbáljanak találni, ám kevés sikerrel jártak. Ezek mellett még további kísérleteket is végeztek. Ilyen volt a fényvillanások megfigyelése (amelyeket az emberi szemben okoznak a szemen éppen akadálytalanul áthatoló kozmikus sugárzás részecskék), illetve ilyen volt még az úgynevezett „vegyes biológiai kísérlet”, amelybe különböző biológiai anyagokat (baktériumtörzseket, protozoa tömlőket, növények magjait, rákok és rovarok petéit) halmoztak egymásra, és figyelték a kozmikus sugárzás hatását az egyes összetevőkre.
A 75. keringésben eljött az ideje, hogy a Hold túlsó oldala felett repülő űrhajó SPS-hajtóművét beindítva az Apollo–17 kigyorsítson a Hold körüli keringésből, és megindítsa a TEI-manővert (Trans Earth Injection – földirányú gyújtás). Amikor újra megpillantották a Taurus-Littrow-völgyet, már 3200 kilométerre jártak tőle, a Holdtól távolodva. Hazafelé már csak egyetlen fontosabb művelet volt hátra a leszállásig: Ron Evansnek egy űrsétát kellett végrehajtania, hogy a SIM-rekeszből behozza a kabinba a kutatási eredményeket tartalmazó adathordozókat. Erre a 12. repülési napon került sor, nagyjából kilométerre a Holdtól és kilométerre a Földtől. A feladathoz Evans beöltözött (parancsnoka plexi űrsétasisakját kölcsönözve), kimászott a kabinból, majd a kapaszkodók mentén hátramászott a műszaki egységhez, hogy kiszedje az adathordozó kazettákat. Háromszor tette meg az utat oda-vissza a különböző adathordozókért, miközben Schmitt felügyelte a műveletet a kabinajtóból vállig kiemelkedve. Az űrséta 45 perc 20 másodpercet vett igénybe. Ezt követően eseménytelenül zajlott a hazaút.
Mindössze egyetlen pályaközi korrekciós manővert kellett végrehajtaniuk az űrhajósoknak a Földtől kilométerre, hogy a kívánt pontra érkezzenek meg. Mindössze a légkörbe lépés előtt 15 perccel választották le a műszaki egységet, amely ugyanúgy belépett a Föld légkörébe, majd elégett. Következett a légkörbelépés, amelyet sebességgel értek el. Tizenhárom perc ereszkedés után, 12 nap 16 óra 31 perc 59 másodperc repülés után 1972. december 19-én, helyi idő szerint 6:24:59-kor (19:24:59 (UTC) szállt le az űrhajó a déli Csendes-óceánon Amerikai Szamoa közelében, 2,1 kilométerre a tervezett leszállási pont és 6,5 kilométerre a kivezényelt USS Ticonderoga anyahajó mellett.
## A repülés utóélete
Az Apollo–17-et a program átírásától és megkurtításától fogva mindenki a holdprogram utolsó repüléseként tartotta számon. Azonban az USA Holdat érintő szándékai már a hazaúton kiviláglottak. Richard Nixon elnök beolvasott üzenetének egy félmondata – ...talán ez az utolsó alkalom ebben az évszázadban, hogy ember jár a Holdon... – megvilágította, hogy az USA és a NASA felhagy a Hold, vagy akár más égitestek kutatásával, már ami az emberes űrrepüléseket illeti. Cernan parancsnok és Schmitt holdkomppilóta ezt fájdalmasan értékelte, és később hangot is adtak ebbéli elégedetlenségüknek. Nixon jóslata igaznak bizonyult, űrhajósok az elmúlt közel fél évszázadban nem tértek vissza a Holdra, bár születtek erre vonatkozó kezdeményezések, amelyek elbuktak.
Az Apollo-program pénzügyi támogatására a NASA költségvetésében 1973-ban szerepelt utoljára összeg, így 1974-ben pénzügyi források híján a programot leállították. A tudományos tevékenység 1977. szeptember 30-án ért véget, amikor az ALSEP-műszerek nyomon követésével is leállt az űrügynökség.
### Az Apollo–17 eredményei
Az Apollo–17 leszállóhelyének kiválasztásánál két fő szempont is a Taurus-Littrow-völgy mellett szólt, mind az ősi holdkéreg anyagából, mind a friss vulkáni aktivitás nyomait viselő kőzetekből ígért mintákat. Ez utóbbiakat sóváran várta a NASA már az Apollo–16 expedíciótól is, de az akkor kudarcba fulladt. Ezen az új leszállóhelyen a fotóelemzés kis, sötét hamukúpokat mutatott, mint a friss vulkáni aktivitás nyomait, újabb reménnyel kecsegtetve a holdgeológusokat. A hamukúpoknak nézett formációkból visszahozott anyagminták azonban nem támasztották alá, hogy azok közeli időpontban létrejött kőzetek lennének, így végérvényesen elvethették a tudósok, hogy a Hold az utóbbi időkben valamiféle geológiai aktivitást mutatott volna, az több milliárd éve véget ért.
Ugyanez volt a helyzet a felfedezése idején szenzációnak számító narancsszínű talajjal is. A tudósok – maga Harrison Schmitt is – azt feltételezték, hogy a kőzet a Földön tűzszökőkútnak nevezett jelenség során jöhetett létre (ennek lényege, hogy a feltörő magma rengeteg gázt is tartalmaz, így a kitörés egy pezsgősüveg felbontásához hasonlóan tör a felszínre. A gázok, fajtájuktól függően, különböző színűre festik a kőzetet. Azonban a narancsszínű kőzet vizsgálatakor mindössze annyi derült ki, hogy annak nagyon magas a vas- és titántartalma, amely semmiképpen nem származhatott gázból. A kőzet egyszerűen „rozsdás” volt. A Holdon nem sikerült egyetlen Apollo-űrhajósnak sem friss vulkáni működés nyomát találni (vulkáni eredetű anyagokat találtak, de vulkáni krátert nem, és az anyagminták is több milliárd évesek voltak).
#### Rekordok
- Leghosszabb EVA: 7 óra 37 perc 22 másodperc
- Leghosszabb összes EVA-aktivitás: 22 óra 5 perc 4 másodperc
- Legnagyobb megtett távolság a Holdon: 35 km
- A legnagyobb mennyiségű gyűjtött minta: 114,76 kg
- Legnagyobb eltávolodás a holdkomptól: 7,3 km (az EVA 2 során)
- A parancsnoki modul össz keringési ideje a Hold körül: 147 h 48 min
- A legsúlyosabb, földre szálló parancsnoki kabin
- A Holdon töltött idő: 74 óra 59 perc 38 másodperc
### Az Apollo–17 megjelenése a művészetekben
#### Film
Maga az Apollo–17 repülés egyetlen alkotásban jelenik meg közvetlenül, az HBO rendezte minisorozatban, A végtelen szerelmesei – Az Apollo-program (eredeti angol cím: From the Earth to the Moon) című, Tom Hanks rendezte adaptáció 12., utolsó részében örökítik meg a holdprogram utolsó műveletét.
2014-ben egy brit filmes, Mark Craig dolgozta fel a parancsnok azonos című könyvében, a The Last Man on the Moonban leírtakat dokumentumfilmjében, amelyben szereplőként maga Cernan is részt vett.
Ezen az alkotáson kívül számos filmben jelent meg olyan űrhajós, akit az utolsó Holdra lépő emberként ábrázoltak. Ilyen volt egy Steve Austin nevű karakter (Lee Majors megformálásában) a Hatmillió dolláros férfiben (The Six Million Dollar Man) 1972-ben, vagy az 1998-as Deep Impact című műben Spurgeon „Fish” Tanner (Robert Duvall megformálta) alakja.
#### Könyv
Az Apollo–17 teljes története a parancsnok, Gene Cernan 1999-ben kiadott, Last Man on the Moon című memoárjában jelent meg (Donald A. Davis társszerzőként való közreműködésével), amelyben részletesen ír a Holdon szerzett élményeiről.
Homer Hickam 1999-es könyvének (Back to the Moon) nyitójelenete az Apollo–17 holdsétájának vége, majd fő motívumaként fut végig a történeten a Schmitt által felfedezett narancsszínű talaj.
Egy másik műben (Tyrannosaur Canyon), Douglas Preston eredeti, az Apollo–17 holdsétáról származó idézetek felhasználásával írja le az utolsó Holdra szállás epizódjait.
## Repülési adatok
- Tömeg:
- Teljes tömeg: 2 923 387 kg
- Szállított teher: 46 678 kg
- PM tömege: 30 320 kg, amiből a CM 5960 kg, az SM 24 360 kg
- HM tömege: 16 448 kg, amiből a felszállófokozat 4985 kg, a leszállófokozat 11 463 kg
- Föld megkerülése: 2-szer odafelé, hozzávetőlegesen 1-szer visszaútban
- Hold megkerülése: 75-ször
- Földközel: 168,9 km
- Földtávol: 171,3 km
- Inklináció: 28,526°
- Keringési idő: 87,83 perc
- Holdközel: 97,4 km
- Holdtávol: 314,8 km
- Inklináció: 159,9°
- Keringési idő:
- Landolás helye: 20.19080° N – 30.77168° E, másképpen írva
20° 11' 26,88" N – 30° 46' 18,05" E
- Összegyűjtött minta: kb. 110 kg
### A PM (parancsnoki modul) és HM (holdmodul) kapcsolódása
- Szétválás: 1972. december 11. – 17:20:56 UTC
- Újrakapcsolódás: 1972. december 15. – 01:10:15 UTC
### Holdséták
- Cernan és Schmitt – EVA 1 (EVA = űrséta)
- EVA 1 kezdete: 1972. december 11., 23:54:49 UTC
- EVA 1 vége: December 12., 07:06:42 UTC
- időtartam: 7 h, 11 min, 53 s
- Cernan és Schmitt – EVA 2
- EVA 2 kezdete: 1972. december 12., 23:28:06 UTC
- EVA 2 vége: December 13., 07:05:02 UTC
- időtartam: 7 h, 36 min, 56 s
- Cernan és Schmitt – EVA 3
- EVA 3 kezdete: 1972. december 13., 22:25:48 UTC
- EVA 3 vége: December 14., 05:40:56 UTC
- időtartam: 7 h, 15 min, 08 s
### Űrséta úton hazafelé
A hazafelé úton december 17-én Evansnek ki kellett mennie egy 1 óra körüli űrsétára (EVA 4), hogy a műszaki egység műszerrekeszéből behozza a kabinba a fényképezőgépek által a Hold körüli keringés során használt filmkazettákat.
- EVA 4 kezdete: 1972. december 17., 20:27:40 UTC
- EVA 4 vége: December 17., 21:33:24 UTC
- időtartam: 1 h, 05 min, 44 s |
2,165 | Olimpiai játékok | 26,869,931 | null | [
"Olimpia",
"Sportversenyek"
] | Az olimpiai játékok több sportágat magába foglaló nemzetközi eseménysorozat az ókori olümpiai játékok mintájára. Az újkori olimpiai játékok sora – az ókori olümpiák mintájára, 1503 év elteltével – 1896-ban Athénban kezdődött el, és minden olimpiád elején tartották meg. Az eseménysorozatot egészen 1920-ig csak nyáron rendezték meg, az első téli olimpiát 1924-ben Franciaország Chamonix nevű városa szervezhette. A nyári és a téli olimpiai játékokat 1992-ig egy éven belül rendezték, 1994-től a nyári játékok az olimpiád első, a téli játékok pedig az olimpiád harmadik évében vannak.
Az első ókori olümpiai játékokat ( ) i. e. 776-ban tartották a görögországi Olümpiában, és egészen i. sz. 393-ig rendezték meg, de ekkor Nagy Theodosius császár a kereszténység végleges megszilárdítása érdekében minden pogány rendezvényt betiltott, így az olümpiai játékokat is beszüntette – közel 11 évszázados fényes múlt után. Az olimpiai játékok felélesztésének a gondolata Panajótisz Szúcosz görög költő és újságíró fejében fordult meg először 1833-ban, amit a „Halottak párbeszéde” című versében is megfogalmazott. Az első újkori, olimpiára emlékeztető rendezvény Evangélisz Zápasz anyagi támogatásával 1859-ben jött létre. Ő állta a Pánhellén Stadion felújítási költségeit is, és ott rendezték meg a hasonló 1870-es és 1875-ös játékokat is. Ezt szerte a világon újságokban és közleményekben tudatták az emberekkel, a London Review például azt írta, hogy „az olümpiai játékok, melyeket évszázadokra abbahagytak, ismételten elkezdődtek! Valóban meglepő hír..., hogy a klasszikus ókori játékokat Athén mellett újra felébresztették.”
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 1894-ben jött létre a francia Pierre de Frédy, Baron de Coubertin kezdeményezésére. A NOB lett az „olimpiai mozgalom” szíve, az egymás után alakuló nemzeti olimpiai szervezetek összefogója. Ahogy az olimpiai mozgalom nőtt, kialakult a szerkezete, összetettsége. Az olimpia hármas jelszava: Citius Altius Fortius (Gyorsabban Magasabbra Erősebben) lett. Az egymást követő olimpiai játékokon folyamatosan emelkedett a részt vevő nemzetek száma, mígnem a létező országok nagy része már képviselte magát az eseményen. A híradástechnika fejlődése nyomán a közönség is egyre nagyobb érdeklődéssel fordult a játékok felé, így vált az olimpia a legnézettebb televíziós sporteseménnyé, de a helyszíneken is mindig tömött lelátók előtt zajlanak a versenyek. Az olimpiai mozgalom fejlődése egy idő után már az esemény megrendezésében okozott gondokat, ezért a NOB a megrendezésre kerülő sportágak számát és a részt vevő sportolók létszámát is korlátozni kénytelen, ez utóbbi miatt vezették be a kvalifikációs rendszert. A 2008-as nyári, a pekingi játékokon összesen 28 sportág 34 szakágának 302 versenyszáma szerepelt, míg a 2010-es téli, a vancouveri olimpián 7 sportág 15 szakágának 86 versenyszámát bonyolították le.
Az újkori olimpiai játékok története során olyan új hagyományok épültek be a rendezvényekbe, mint a nyitó- és a záróünnepségek megrendezése vagy az érmek átadásának ünnepélyes volta. Az olimpia népszerűsége különböző problémákat is hozott magával, például a politikai és a gazdasági szektor mind erőteljesebb beavatkozási szándékait, a terrorizmus megjelenését, a korrupciót stb.
## Olimpiád
Az olimpiád fogalma a pánhellén játékok (olümpiai játékok, püthói játékok, iszthmoszi játékok és a nemeai játékok) tiszteletére alakult ki, mint a sportban használatos időszak. Felöleli a két olümpia között eltelt négy évet, miközben minden évben máshol rendeztek versenyeket. Korunkban időnként használják magára az olimpiai évre (amikor a téli vagy nyári olimpiát rendezik) is.
## Az ókori olümpiai játékok
Az olümpiai játékok eredetét mítoszok sora lengi körbe, de ezek mind megegyeznek abban, hogy a játékok isteni eredetűek. Az egyik szerint Zeusz nevéhez fűződik az olimpiai játékok megalapítása, mert itt birkózott meg apjával, Kronosszal az isteni trónért.
Egy másik mondakör szerint Pelopsz volt az alapító, aki egy győztes kocsiversenyt vívott Oinomaosszal, Pisza királyával, és így nyerte el a szépséges királylány, Hippodameia kezét. A harmadik mondakör szerint Héraklész az olimpiai játékok szülőatyja, aki egyik próbatétele – Augeiasz istállójának kitakarítása – után bosszúból elfoglalta Éliszt, és a győztes zsákmányából alapította meg Olümpiában a versenyeket. Bárki is volt az alapító istenség, felépítette az olümpiai sztadiont és a környező építményeket, majd megállapította a „sztadion” versenytávját (görög: στάδιον, latin: stadium), amelynek nagysága Olümpiában 184,97 m volt (más görög városállamokban ettől eltérő méretű volt, például Athénban 192,27 m, Delphoiban 177,55 m). Egyébként 1 sztadion=6 plethron=600 pusz (görög láb).
Az első olümpiai játékokat i. e. 776-ban jegyezték fel, bár valószínű, hogy már korábban is folytak sportversenyek, ezt követően általában négyévente rendezték meg. A két olümpia között eltelt időt olümpiádnak nevezték, ami egy idő után időszámítási alap is lett. Az ókori olümpiai játékok népszerűsége csak folyamatosan emelkedett, az i. e. 5. és 6. században érte el tetőpontját. A játékokban a vallásnak is jelentős szerepe volt, áldozatokat mutattak be és ünnepségeket celebráltak Zeusz (akinek óriási szobra Olümpiában állt) és az isteni hős, Olümpia mitikus királyának, Pelopsznak a tiszteletére. A játékokon szereplő sportágak és a versenynapok száma változó volt. A versenyek győzteseit nagy tisztelet övezte és versekkel, szobrokkal magasztalták. A leghíresebb ókori olimpikon, a krotoni birkózó Milón volt, az egyetlen, aki hat olimpián is tudott győzedelmeskedni; az időszámításunk előtti 6. században élt.
Mikor Róma terjeszkedni kezdett Görögország felé, a játékok már folyamatosan vesztettek jelentőségükből. Miután I. Theodosius római császár i. sz. 393-ban államvallássá nyilvánította a kereszténységet és betiltotta a pogány rendezvényeket, az olümpiai játékok is erre a sorsra kerültek. A játékokat legközelebb 1503 év múlva elevenítették fel újra.
Az ókori játékokon csak férfiak vehettek részt a versenyszámokban, és valamennyi sportoló meztelenül versenyzett az olimpián. A győzteseknek nem csak az első helyért járó dicsőség járt, hanem különböző jelképes díjakat is. Olümpiában olajfaágból, Püthóban babérből, Nemeában és Iszthmoszban vadzellerből font koszorúval is megkoronázták. Az olajág a remény és béke jelképe volt. Míg az olajág szimbóluma elért egészen az ókori játékoktól annak modern újjászületéséig, számos új olimpiai szimbólum is beépült az újkori olimpiai játékok történetébe. Például a lánghordozás az ókori olimpiai játékoknak nem volt része, noha az olimpiától függetlenül már akkoriban is rendeztek fáklyás váltófutásokat. Természetesen az ötkarikás zászló is új szimbólum, az ókori Görögországban nem használták, de az arany-, ezüst- és bronzérmek rendszere is új.
## Az olimpiai játékok újjászületése és az első újkori olimpia
Bár a modern olimpiai játékok újjászületése a 19. század közepén kezdődött, már korábban is (a 17. században) rendeztek az olimpiára emlékeztető sporteseményeket (Cotswold Olimpick Games).
1833-ban a költő Panajótisz Szúcosz felvázolta egyik művében a játékok újjászületését. 1850-től az angliai Much Wenlockban új kezdeményezés indult „Olimpiai Csoport” néven. Később, 1859-ben „Wenlocki olimpiai játékok”-ra módosították a rendezvény nevét, majd „Wenlocki évi társadalmi olimpiai játékok” lett. A Wenlocki Olimpiai Társaságot 1860-ban alapították meg. A nagy-britanniai nemzeti olimpiai játékokat az alapító, William Penny Brooks szervezte meg 1866-ban a londoni a Crystal Palace-ban.
Ezalatt Athénban Evangélisz Zápasz, a gazdag görög sportbarát kezdeményezte a klasszikus ókori olimpiai játékok felelevenítését, és ehhez anyagi áldozatokat is vállalt. Az első ilyen olimpiai játékot 1859-ben, Athén főterén rendezték meg. Zápasz vállalta a Pánhellén Stadion felújítását, és az első stadionban megrendezett olimpiai versenyt már itt bonyolították le 1870-ben, melyet 1875-ben ismételten megrendeztek.
Az érdeklődés az olimpiai játékok nemzetközi eseménnyé való növelése iránt akkor nőtt meg, mikor egy német archeológus a 19. század közepén felfedezte az ókori Olümpia romjait. Ugyanekkor Pierre de Coubertin a porosz–francia háború (1870–1871) francia vereségének okait kutatta. Úgy vélte, a franciák hibája abban rejlett, hogy nem fordítottak elegendő figyelmet a katonák fizikai erőnlétére, ezen szerettek volna javítani. Coubertin arra is kereste a választ, hogyan hozhatja közelebb egymáshoz a nemzeteket, és hogy a fiatalok inkább versenyezzenek különféle sporteseményeken, mint háborúzzanak. 1890-ben részt vett a Wenlocki Olimpiai Társaság olimpiáján, és rájött, hogy az olümpiai játékok újraszervezésével el tudja érni céljait.
Pierre de Coubertin Brookes és Zápasz ötleteire építette elképzeléseit. Célja az volt, hogy felújítsa a sportünnepet, ezért a Francia Atlétikai Sportegyesületek Szövetsége égisze alatt összehívott egy kongresszust, melyet 1894. június 16-ától 23-ig a párizsi Sorbonne egyetemen tartottak. Tizenhárom nemzet képviseltette magát a tanácskozáson, többek között Kemény Ferenc egri reáliskolai igazgató is. Coubertin ismertette elképzeléseit, döntést hoztak az olimpiai játékok felújításáról és az első olimpiai játékok helyszínéről: Athént, az esemény szülőföldjének fővárosát választották az olimpia házigazdájának. Megalapították a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot (NOB), amelynek első elnöke a görög Dimítriosz Vikélasz lett, a további tagok pedig Pierre de Coubertin és Ernest Callot (Franciaország), Alekszej Butovszkij (Oroszország), William Milligan Sloane (Egyesült Államok), Viktor Balck (Svédország), Charles Herbert és Lord Ampthill (Nagy-Britannia), Kemény Ferenc (Magyarország), José Benjamín Zubiaur (Argentína), Jiří Guth-Jarkovský (Bohémia), D’Andria Caraffa és Mario Lucchesi-Palli (Olaszország), Maxime de Bousies (Belgium), Leonard Cuff (Új-Zéland) és Willibald Gebhardt (Németország) (utóbbit később választották be).
Az első NOB által rendezett olimpián kevesebb, mint 250 sportoló vett részt, ami a modern korban ugyan kevésnek számít, csakúgy, mint az olimpiai sportágak száma. Mindössze kilenc sportág szerepelt a programban: atlétika, birkózás, kerékpározás, sportlövészet, súlyemelés, tenisz, torna, úszás és vívás. E sportágak – a tenisz kivételével – 1896 óta megszakítás nélkül szerepelnek az olimpiai sportágak között.
A görög kormány és a nagyközönség egyaránt lelkesedéssel fogadta az olimpiát, azt gondolták, hogy a játékokat minden alkalommal Athénban bonyolítják le. A NOB másképp határozott, a következő helyszín a franciaországi Párizs volt. A párizsi olimpia volt az első, amelyen nő is versenybe szállhatott a győzelemért.
## A modern olimpiai játékok
Az első olimpia sikere után a következő olimpiai játékok vesztettek erejükből. A párizsi 1900-as és st. louisi 1904-es ünnepeket háttérbe szorították a világkiállítások, melyeket az olimpiai játékokkal azonos helyen és időben tartottak meg. Az 1906-os nem hivatalos játékokat (azért nem hivatalos, mert ez volt a második rendezvény a harmadik olimpiádon belül) Athénban rendezték meg, első alkalommal az Athénban rendezett olimpiák között. Bár a NOB akkoriban elismerte és támogatta ezeket a játékokat, jelenleg ezek az olimpiák nem hivatalosak, mint olimpiai játékok, a NOB álláspontja szerint. Az 1906-os pánhellén játékokra a világ minden tájáról, széles körben érkeztek sportolók (1904-ben az atléták 80%-a amerikai volt) és nagymértékben növekedett az érdeklődés a közönség körében azáltal, hogy óriási változások mentek végbe mind a játékok méretét és népszerűségét illetően.
A kezdeti, 1896-os 14 ország 241 résztvevőjéről az olimpiai játékok versenyzőinek száma 2008-ra elérte a 205 ország sportolóját. A Téli Olimpiai játékok kiterjedése és méretei messze elmaradnak nyári megfelelőjüktől. Például a 2006. évi téli olimpiai játékokon Torinóban, Olaszországban összesen 80 ország 2633 sportolója mérte össze erejét 84 versenyszámban. Ahogy az olimpiák résztvevőinek száma, úgy a sportünnep médiában való szereplése, népszerűsége is nőtt. Napjainkra az olimpiai játékok a világ legnagyobb televíziós eseményei. A 2000-es sydney-i játékokon nem kevesebb, mint 16 ezer televíziós és újságíró dolgozott, egy becslés szerint körülbelül 3,8 milliárd ember követte az olimpiai játékok eseményeit a televíziókban. Napjainkra a televíziós közvetítések jogának eladásai szerves részévé váltak annak a folyamatnak, melyben a szervező országok csökkenteni próbálnak a játékok megszervezéséből adódó költségeken.
A játékok finanszírozása a NOB és a rendező országok legnagyobb problémája. Bár lehetővé tették profi atléták szereplését, a velük érkező támogatások és nagyobb országok érdeklődése meg is oldották ezeket a financiális nehézségeket az 1980-as években, de a versenyzők, a média és a nézők egyre növekvő száma ezt egyre nehézkesebbé és költségesebbé tette az olimpiai játékokat rendező városok számára. Például a 2012-es londoni olimpiai játékokra előreláthatólag a város 9,345 milliárd fontot (ezzel felülmúlva a pekingi 40 milliárd \$-t) fog a szervezésre költeni. Egyike a legnagyobb problémáknak az, hogy a rendező országok gazdaságának meg kell birkóznia ezekkel a terhekkel. Közösségi és egyesületi támogatások nagyban csökkenthetik az országok által elvállalt hitelek súlyát, viszont ahogy az olimpiai játékok és a NOB fejlődik, úgy a házigazda országoknak az olimpiai játékok megrendezését követően az elismerések és a vele járó pénzösszegek is.
Egyik módja a kiadások csökkentésének az, hogy némely eseményeket különböző városokban, vagy egy másik országban tartsák. Annak ellenére, hogy az olimpiai játékokat általában egy várossal azonosítják, az olimpiák nagy részében néhány versenyszámot, mint a labdarúgás és vitorlázás, más helyszíneken tartanak. A történelem során eddig mindössze három olimpiai játékot rendeztek meg egyszerre több országban: ezek 1920-ban, az antwerpeni játékokon a vitorlázó eseményeket Hollandiában tartották; az 1956-os melbourne-i játékokon a lovagló versenyeket Stockholmban bonyolították le, a szigorú ausztrál állatbeviteli szabályok miatt; a 2008-as pekingi olimpián szintén a lovasok mérhették össze erejüket egy másik tartományban, Hongkongban.
A 2008. évi nyári olimpiai játékokon 205 ország vett részt. Ez a szám észrevehetően magasabb az ENSZ-hez tartozó 193 tagállamnál. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság engedélyezi a versenyzést azoknak a nemzeteknek, amelyek megfelelnek számos, a nemzetközi szervezetek által megkövetelt feltételeknek. Ennek eredménye, hogy kolóniák és gyarmatok tömegének nyílt lehetőség önálló csapatok és sportolók indítására az olimpiai játékokon, még abban az esetben is, ha a versenyző több állampolgársággal is rendelkezik. Ilyenek például Puerto Rico, Bermuda és Hongkong, ezen nemzetek önálló országként vesznek részt a játékokon, bár törvényesen egy másik államhoz tartoznak. 1980 óta Tajvan is részt vesz a NOB által készített különleges zászló alatt mint Kínai Köztársaság. Egy évvel korábban a Kínai Népköztársaság megtagadta a részvételt, mert Tajvan Kínai Köztársaság néven versenyzett. A Marshall-szigeteki Köztársaságot a NOB 2006. február 9-én ismerte el mint olimpiai nemzetet, ezért a 2008. évi nyári olimpiai játékokon részt is vehettek.
### Paralimpiák
1948-ban Sir Ludwig Guttman a II. világháború sérült katonáinak gyógyulását sportversenyekkel kívánta javítani. Ezért az 1948-as londoni olimpiával párhuzamosan sportversenyt szervezett különböző kórházak között. Ez a játék Kerekesszékesek világversenye néven vált ismertté, és évente rendezték meg. A következő 12 évben Guttman és számos segítője folytatta a versenyek rendezését a sérültek érdekében. Az 1960-as római olimpiára Guttman 400 sportolót vitt, hogy részt vehessenek az első paralimpián, amit azóta minden olimpiai évben megrendeznek, 1988-tól már a nyári olimpia rendezője biztosítja a helyszínt a sportünnep ezen rendezvényeinek. 1976 óta téli paralimpiákat is rendeznek, helyszínük 1992 óta egyezik a téli olimpiákéval. Elnevezése az angol paraplegic (bénult) és az olimpia szavak összevonásából származik.
### Ifjúsági olimpiai játékok
Az ifjúsági olimpiai játékokat az olimpiai játékok „fiatalabb” változatának szánták, amely kiegészíti az adott évi „felnőtt” játékokat, és 14–18 év közötti fiatalokat vonultat fel. A „felnőtt” nyári olimpiák évében téli ifjúsági olimpiákat, a téli olimpiák évében pedig nyári ifjúsági olimpiákat rendeznek a tervek szerint. Ennek az eseménynek az ötletét 2001-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, Jacques Rogge vetette fel, és a 2007 júliusában megtartott guatemalavárosi 119. gyűlésén a NOB támogatta a játékok megrendezését.
Az ifjúsági olimpiai játékok rövidebbek, mint a „nagy” olimpiák: a nyári verseny 12, a téli maximum 9 napig tart. A létszámot is korlátozták: a NOB maximum 3500 sportoló és 875 tisztviselő részvételét engedélyezi a nyári játékokon, míg a téli játékokra 970 atlétára és 580 hivatalnokra számítanak. Minden részt vevő országnak legalább négy résztvevőt kell indítani. A sportágak megegyeznek a hagyományos olimpiai játékokéval, de korlátozott számú szakággal és eseménnyel, ezen kívül szerepet kap néhány különleges versenyszám, melyeket a fiatalok részére iktattak be. Az oktatás és a kultúra szintén fontos pillére az ifjúsági olimpiáknak.
Egy becslés szerint jelenleg a nyári ifjúsági olimpiákra 30 millió, a téliekre 15–20 millió dollárt költenek. Ezeket a költségeket a Nemzetközi Olimpiai Bizottság állja.
Az első rendező város Szingapúr volt 2010-ben, a 2012-es első téli ifjúsági olimpiai játékok helyszínéül pedig az ausztriai Innsbruckot választották.
2014\. évi téli olimpiai játékok Szocsiban volt az eddigi legköltségesebb olimpia 50 milliárd amerikai dollárral, ami Oroszország gazdaságát ugyan nem ingatta meg, ám Krasznodari Kerület számára igen megterhelő volt. A The Guardian 2014 decemberében Szocsit „szellemvárosnak” titulálta, amit Oroszország zavaros politikai helyzetével indokolt.
### Siketlimpia
A hallássérült sportolók már 1924 óta szerveznek saját versenyeket. A paralimpiákon azok létrehozása óta sem vesznek részt, mivel nem alakítottak ki számukra külön kategóriát. A korábban Siketek Nemzetközi Játéka, majd Siketek Világjátéka néven tartott esemény 2000 óta viseli jelenlegi nevét, a NOB hozzájárulásával. Az első két alkalommal még az olimpia évében, annak helyszínén tartották, majd 1931-től az olimpiát megelőző, 1949 óta pedig az azt követő évben rendezik, attól függetlenül kiválasztott helyszínen. 1949 óta téli játékokat is szerveznek, az első kettő az olimpiai év után volt, 1955-től viszont a nyári olimpiát megelőző évben tartják négyévente (így a téli olimpiák 1994-es átállása óta egy évvel követik azokat).
### Speciális olimpia
Az értelmi fogyatékosok sportolását segítő mozgalom 1968-ban jött létre. Ez az egyetlen NOB-on kívüli sportszervezet, amelynek nevében teljes egészében szerepelhet az olimpia szó. A versenyek elsődleges célja a sikerélmény nyújtása, ezért a résztvevőket kisebb csoportokba sorolják, amelyekbe hasonló esélyekkel indulók kerülnek. Az első három helyezettet itt is arany-, ezüst- és bronzéremmel jutalmazzák, de az eredményhirdetésen a többiek is részt vesznek, helyezési számukat tartalmazó szalagot kapva.
Más olimpiai mozgalmakkal ellentétben a speciális olimpia több különböző országban tartott versenyeket foglal magába. Ugyanakkor itt is létezik csúcsesemény, a speciális olimpiai világjátékok. A nyáriakat kezdetben 1968-tól kétévente rendezték, majd 1975 óta négyévente, a télieket pedig 1977 óta, szintén négyévente tartják.
## Az olimpiai játékok problémái
### Bojkottok
thumb\|Schmitt Pál – A politika szerepe az olimpiai mozgalomban Az első csonka olimpia az antwerpeni volt 1920-ban. Ennek oka azonban még nem bojkott volt, hanem kényszerű távolmaradás: az első világháború vesztes országait nem hívták meg a játékokra.
Az 1956-os melbourne-i olimpia volt az első, amikor egyes országok bojkottálták a rendezvényt. Hollandia, Spanyolország és Svájc a magyar forradalom szovjetek általi vérbefojtása miatt utasította el a részvételt, míg Kambodzsa, Egyiptom, Irak és Libanon a szuezi válság okán.
1972-ben és 1976-ban számos afrikai ország fenyegette a NOB-ot bojkottal azért, hogy vonják meg a részvétel jogát Dél-Afrikától, Rodéziától és Új-Zélandtól. A NOB beleegyezett az első két feltételbe, de elutasította Új-Zéland eltiltását 1976-ban, mert a bojkott Új-Zélandot csak egy új-zélandi rögbicsapat dél-afrikai turnéja miatt büntette volna. Ezen országok visszavonultatták csapataikat, mivel néhány afrikai atléta részt vett a játékokon. A sportolóknak, akiknek el kellett hagyniuk az olimpiai falut, csak a többi olimpikon együttérzése maradt. Összesen 22 ország (Guyana volt az egyetlen nem afrikai állam) bojkottálta a montreali eseményeket, amiért Új-Zélandot nem zárták ki.
1976-ban a Kínai Népköztársaság nyomása miatt Kanada nem engedélyezte a Kínai Köztársaság (Tajvan) számára a részvételt a montreáli nyári olimpiai játékokon Kínai Köztársaság néven. Született egy kompromisszumos javaslat, miszerint Tajvan részt vehetne az olimpián a Kínai Népköztársaság zászlaja és himnusza alatt, de Tajvan elutasította ezt a lehetőséget, és legközelebb csak 1984-ben szerepelt az olimpiai játékokon Kínai Taipei néven, egy különleges zászlóval.
1980-ban és 1984-ben a hidegháború részesei bojkottálták egymás olimpiai szereplését. 1980-ban mintegy 65 állam zárkózott el a moszkvai játékokon való részvételtől, Afganisztán szovjet megszállása miatt. Ez a bojkott 81-re (a legkevesebbre 1956 óta) redukálta a szereplő nemzetek számát. A Szovjetunió és a keleti blokk 14 állama (kivéve Romániát) ellenbojkottálta a los angelesi olimpiai játékokat 1984-ben, arra hivatkozva, hogy nem tudják garantálni sportolóik biztonságát, mert a szovjet politika szerint „a soviniszta felfogás és a szovjetellenes hisztéria felkapott lett az Egyesült Államokban”. Az 1984-es bojkottálók Moszkvában rendezték meg saját versenyüket, a Barátság játékokat, júliusban és augusztusban.
1988-ban Szöulban sokat jelentett, hogy újra „teljes” olimpiát sikerült rendezni, bár néhány ország ekkor is távol maradt. Észak-Korea a rendezési jog odaítélésekor még abban is reménykedett, hogy néhány versenyt náluk tartanak, de amikor kiderült, hogy ez nem valósul meg, lemondták a részvételt, amiben csatlakozott hozzájuk Etiópia, Kuba és Nicaragua.
Egyre több felhívás kapott szárnyra a 2008-as pekingi olimpiai játékok bojkottálására is, tiltakozásul a kínaiak Tibet-politikája, valamint a Dárfúrban és Tajvanon zajló zavargások miatt. George W. Bush beszélt erről Thaiföldön, közvetlenül az olimpiai nyitóünnepséget megelőzően. Végül az összes ország lemondott bojkottálási tervéről, bár voltak kezdeményezések még a kínai termékek bojkottjára is.
### Doppinggal kapcsolatos problémák
Egyik legfőbb problémája az olimpiai játékok (és a nemzetközi sporteseményeknek általában) a doppingszerek, vagy más teljesítménynövelő drogok használata. A 20. század elején számos atléta kezdett teljesítményfokozókat használni. Például már az 1904. évi nyári olimpiai játékok maratonfutója, Thomas J. Hicks sztrichnint és konyakot kapott edzőjétől a verseny alatt. Ahogy a módszerek fejlődtek, egyre kétségtelenebbé vált, hogy a doppingolás nem csak fenyegetés a sportok feddhetetlenségét illetően, de potenciálisan végzetes mellékhatásokat is mutathat az atlétákra nézve. Az első, doppingszer által okozott haláleset az 1960. évi nyári olimpiai játékokon, Rómában történt. A római országúti versenyen a dán kerékpáros, Knud Enemark Jensen lebukott a kerékpárjáról, és később elhunyt. A halottkém vizsgálatából kiderült, hogy amfetamin hatása alatt állt. Az 1960-as évek közepétől a sportszervezetek kezdték tiltani a teljesítménynövelő szerek alkalmazását, a NOB 1967 óta támogatja ezt a tilalmat.
Az első pozitív tesztű olimpikon Hans-Gunnar Lilkenwall, svéd öttusázó volt az 1968. évi nyári olimpiai játékokon (alkohol használatáért el is vették a bronzérmét). Hetvenhárom sportoló volt még érintett a következő 38 évben, közöttük számos érmes is. A legismertebb doppingolással összefüggő kizárás esete a kanadai sprinter, Ben Johnson nevéhez fűződik, aki megnyerte az 1988. évi szöuli olimpiai játékok 100 méteres síkfutását, de pozitív sztanozololtesztet produkált, következésképp elvették az aranyérmét, majd azt Carl Lewisnak adták, akit szintén többször gyanúsítottak teljesítménynövelő szerek használatával, noha sosem mutatott pozitív mintát.
A vizsgálatok ellenére számos atléta folytatta a gyógyszerek szedését fizikai képességeik növelésére, lebukás nélkül. 1990-ben dokumentumokat hoztak nyilvánosságra, amelyekből kiderült, hogy keletnémet sportolónők tudomásuk nélkül szedtek asszimilációs szteroidokat és másfajta drogokat, amiket edzőiktől kaptak, sőt, a lányok már 11 éves koruktól elkezdték a gyógyszeres étrendet, a szüleik előzetes hozzájárulásával. Amerikai női úszók, mint például Shirley Babashoff meg is vádolták a kelet-németeket doppingszerek használatával az 1976. évi nyári olimpiai játékok előtt. Konkrét bizonyítékok azonban nem voltak a berlini fal leomlásáig, amikor is dokumentumok támasztották alá az amerikaiak sejtéseit, miszerint a keletnémet sportolók rendszeres állami támogatást kaptak állóképesség-javító szerekre. Az érintettek közül sokakat a német bíróságok vétkesnek találtak.
Az 1990-es évek második felében a Nemzetközi Olimpiai Bizottság többirányú támadást indított a doppingolás ellen, ennek legfontosabb szerve az 1999-ben megalapított Doppingellenes Világszervezet (WADA). A 2000-es nyári és a 2002-es téli olimpiai játékok bebizonyították, hogy ez a háború még korántsem ért véget, mivel súlyemelőket és sífutókat diszkvalifikáltak doppingvétség okán. Egy feltehetőleg ártatlan áldozata az antidopping mozgalomnak a román Andreea Răducan volt, akitől a 2000-es sydney-i olimpián vették el aranyérmét. A vizsgálat eredményei pszeudoefedrin jelenlétét mutatták ki a sportolónő szervezetében (melyet egy olimpiai orvos írt fel számára), és Răducan nem volt tudatában annak, hogy a megfázására felírt gyógyszerben (amelyeket az olimpiai játékok alatt szedett) illegális összetevők voltak. A 2006. évi téli olimpiai játékok alatt csupán egy sportoló bukott meg a vizsgálatokon, az ő érmét visszavonták. Tizenkét sportolónál találtak azonban olyan rendellenességet, hogy az ellenőrzések magas vörösvértestet mutattak ki (büntetésük öt nap eltiltás volt, egészségügyi okokból). Az atléták képességeit igazságtalanul fejlesztő szerek az évek alatt egyre kifinomultabbak lettek. Ennek okán a NOB első alkalommal 2006-ban, Torinóban alkalmazott vérvizsgálatokat.
### A politika az olimpiai játékokon
Az olimpiai játékokat számos alkalommal politikai incidensek is befolyásolták. A legismertebb ilyen eset az 1936-os berlini olimpiai játékok volt, melyet a nácik egyfajta propagandaként használtak fel. A Szovjetunió nem vett részt az olimpiai játékokon az 1952-es helsinki olimpia előtt, ehelyett saját versenysorozatot rendeztek sportolóik számára, amit Szpartakiádnak neveztek el.
Politikai incidensek az 1968-as mexikóvárosi olimpiai játékokon is történtek, csak kisebb léptékben. Két amerikai atléta, Tommie Smith és John Carlos a „Fekete erő” amerikai polgárjogi mozgalom küzdelmére hívta fel a figyelmet magasra tartott öklükkel, a 200 méteres síkfutás eredményhirdetésén. Válaszul a NOB amerikai elnöke, Avery Brundage arra utasította az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságát, hogy azonnal küldjék haza a két sportolót, vagy megvonja az egész futócsapat versenyzési jogát.
A politika beavatkozása az olimpiai játékokba napjainkban is aktuális téma.
### Erőszak az olimpiai játékokon
Coubertin báró azon reménye, hogy az olimpiai játékok teljes világbékét hoznak, nem váltak valóra. Három olimpiát nem tudtak megrendezni: az 1916-os játékokat az első világháború miatt, az 1940-es és az 1944-es nyári és téli olimpiai játékokat a második világháború miatt. A legújabb és legfurcsább ilyen eset a 2008-as oszétiai háború Grúzia és Oroszország között volt, amely a 2008-as olimpiai játékok nyitóünnepségével egy napon kezdődött.
Az olimpiai játékokat a terrorizmus is fenyegeti. 1972-ben, amikor a nyári olimpiai játékokat Münchenben tartották, az izraeli olimpiai küldöttség tizenegy tagját ejtette túszul a „Fekete Szeptember” nevű palesztin terroristacsoport. A német akciócsoport szabadítási kísérlete tragédiába torkollott, az öt terrorista mellett kilenc izraeli sportoló is életét vesztette, az eset müncheni mészárlás néven vált hírhedtté. Az 1996-os atlantai olimpián, az olimpiai játékok 100 éves évfordulójára készített parkban egy pokolgépes támadás során meghalt két ember, összesen 111-en sérültek meg. A bombát egy Eric Robert Rudolph nevű amerikai terrorista készítette, jelenleg életfogytiglani börtönbüntetését tölti a Colorado állami ADX Florence börtönben.
Az Amerikát ért sokkoló 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után az első olimpia a Salt Lake City-ben rendezett 2002. évi téli olimpiai játékok volt. A 2002-es játékok előtt nem volt precedens arra, hogy ennyi pénzt költöttek volna a játékok, a sportolók és a nézők biztonságára. Az olimpiai játékok világszerte nagy sikernek örvendtek, ezért sokan tartottak attól, hogy a játékok lesz a terrorszervezetek támadásainak legfőbb célpontja. Ennek következtében egyre inkább előtérbe kerültek az olimpiai játékok biztonsági kérdései.
A mexikói kormány az 1968. évi nyári olimpiai játékokat tíz nappal megelőzően egyfajta mentségként használta a közelgő játékokat a diáktüntetések véres elfojtására. Később az incidens tlatelolcói mészárlás néven vált ismertté. A kínai kormányt több vád érte a 2008-as tibeti zavargások erőszakos leveréséért a pekingi olimpia előtt. Az érdeklődés mindkét esetben arra ösztönözte a rendező országokat, hogy az olimpiai játékokat használják saját határaikon belül a politikai nézeteltérések háttérbe szorítására.
## Az olimpiai mozgalom
Az olimpiai játékok szervezésében világszerte számos szervezet érdekelt, e szervezetek alkotják együtt az olimpiai mozgalmat. Az Olimpiai Oklevélben a szabályokat és az irányelveket ezek a szervezetek fogalmazták meg. Az olimpiai mozgalom legfőbb szövetsége az Nemzetközi Olimpiai Bizottság, amelynek jelenlegi elnöke Jacques Rogge. A NOB-ot az olimpia kormányzó szervének is tekinthetjük. A NOB felügyeli az olimpiai szervezeteket és a rendező országok kötelezettségeinek teljesítését. A NOB hoz döntést az összes fontos kérdésben, mint például a rendező város kiválasztása, az olimpiák programjának összeállítása stb. A NOB-on kívül számos szervezet segíti az olimpiai mozgalmat (a három legfőbb ezek közül lentebb olvasható). Nagy általánosságban az olimpiai mozgalom kifejezésbe beleszámít minden és mindenki, amit és akit az olimpia magába foglal. Ilyenek a nemzeti sportot irányító szervek, a sportolók és nem utolsósorban az olimpiai játékok szponzorai.
Az olimpiai mozgalom legfontosabb szervei:
- Nemzetközi szövetségek (NSZ, angolul IFs), a sport kormányzó szervei (például a FIFA, a labdarúgás szervezete, vagy az FIVB, a röplabda szövetsége).
- Nemzeti olimpiai bizottságok (angolul NOCs), amelyek a saját országukban szabályozzák az olimpiai mozgalmat (például a MOB, a Magyar Olimpiai Bizottság; a USOC, az Egyesült Államok nemzeti olimpiai bizottsága).
- Olimpiai játékok rendezőbizottsága (OJR, angolul OCOG), amely szervezet az olimpiai játékok lebonyolításáért felelős.
Jelenleg összesen 205 nemzeti olimpiai bizottság és 35 nemzetközi szövetség része az olimpiai mozgalomnak. Az olimpiai játékok rendezőbizottságai az adott olimpiai játékok befejezése után, a szükséges lezáró tevékenységet követően feloszlanak.
## Az olimpiai játékokat érő kritikák
A Nemzetközi Olimpiai Bizottságot számos kritika érte és éri. Az egyik ezek közül a nyugati rendezővárosok favorizálása. Az eddigi és a következő ismert 41 rendezőváros közül 34 Európában vagy Észak-Amerikában található. Az 1988. évi szöuli nyári olimpiai játékokkal együtt mindössze négy ázsiai vagy óceániai nyári helyszín volt, amely – az olimpiai játékok első 92 évének tradícióihoz mérten – javuló tendenciát jelent. Eddig azonban valamennyi dél-amerikai és afrikai pályázat elbukott. Sokan úgy tartják, hogy az olimpiai játékoknak idővel meg kell jelenniük a szegényebb régiókban is, az infrastruktúrába való befektetés hosszú távon jelentős fejlődést hozna ezekben a térségekben. Tény azonban, hogy az olimpiai játékok megrendezése egyre nagyobb költségekkel jár, a várható haszon pedig általában csekély mértékű. Sokak szerint a tendencia nem szándékos, hanem a más városok pályázatainak a kívánttól elmaradó színvonala okozza. 2016-ban először rendezett olimpiát dél-amerikai város, Rio de Janeiro.
A múltban a NOB-ot gyakran bírálták konzervatív szemléletéért, célozva ezzel akár a bizottság tagjainak korára (nem volt ritka, hogy egyes tagok életük végéig a bizottság tagjai maradtak). Juan Antonio Samaranch, a NOB korábbi elnökének vezérkara különösen vitatott volt. Az ő elnöksége alatt az olimpiai mozgalom ugyan óriási fejlődéseken ment keresztül, de a bizottságot mégis megrázta a korrupció vádja, ami miatt több bizottsági tagnak meg kellett válnia posztjától. Samaranch kapcsolatai a spanyol Franco-rezsimmel és az ő túlságosan hosszú (81 éves koráig tartó) 21 éves elnöki ténykedése miatt is sok támadás érte a NOB-ot.
Az 1998-as év a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjainak megvesztegetéséről vált híressé az olimpiai játékok történetében. Ezek a korrupciós ügyek állítólagosan azért történtek meg, hogy a Utah állambeli Salt Lake City kapja a legtöbb voksot a 2002. évi téli olimpiai játékok megrendezésének jogáért folytatott szavazáson. Az eset négy tag lemondásához és hat eltávolításához vezetett. Ez a botrány reformokat és megújulást követelt meg, olyan szabályozást, amellyel a rendező városokat vesztegetések nélkül tudták kiválasztani. A Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak több aktív és volt sportoló is tagja, és a tagsági szabályok sokat változtak.
Ugyanebben az évben (1998) négy európai csoport megalapította a Nemzetközi Olimpiaellenes Hálózatot. Ekkor alakult meg az Anti Olimpiai Szövetség is, tiltakozásul a 2000. évi nyári olimpiai játékok ellen. Később Brit Columbiában, Vancouverben és Whistlerben a 2010. évi téli olimpiai játékokkal szemben hoztak létre egy olimpiaellenes szervezetet. Ezek a szervezetek főleg az olimpiák kedvezőtlen gazdasági befolyása ellen és az emberek olimpiával kapcsolatos véleményének figyelembe vétele érdekében folytattak kampányt.
2004-ben a BBC egy augusztusi dokumentumfilmjében – Körkép: Az olimpiai játékok megvásárlása címmel – a 2012. évi nyári olimpiai játékok pályázatainak korrupciógyanús ügyeit vizsgálta. A dokumentumfilm a NOB-tagok lefizethetőségének témáját feszegette, hogy rávehetők-e, hogy egy adott jelölt városra szavazzanak. A 2012. évi nyári olimpiai játékok helyszínének odaítélése után, amikor Párizs elvesztette a versenyt Londonnal szemben, Párizs polgármestere, Bertand Delanoë megvádolta a brit miniszterelnököt, Tony Blairt és a londoni pályázati bizottságot (melynek élén a korábbi olimpiai bajnok Sebastian Coe állt), hogy megszegték a pályázás szabályait, anyagi és szexuális természetű ellenszolgáltatások nyújtásával. Az ügyben megszólalt Jacques Chirac francia elnök is, bár csak megfontolt, óvatos kijelentéseket tett. Más olimpiai tisztségviselők neve is szóba került a botrány kapcsán (Ivan Szlavkov, Muttaleb Ahmad), ám ők tagadták ezen állításokat, és Delanoë polgármester sem vette elő ezt a témát többé. Torinónak a 2006. évi téli olimpiai játékokra beadott pályázatát is viták, problémák árnyékolták be. A NOB egyik tagja, Marc Hodler, aki szoros kapcsolatban állt a rivális svájci Sion pályázatával, olyan állítólagos megvesztegetésekre célzott, amelyben a torinói rendező bizottság tagjai pénzeltek NOB-tagokat, miután széles körű vizsgálatot indítottak az ügy tisztázására. Ennek ellenére Torino kapta a játékok megrendezésének jogát.
Az olimpiai mozgalmat támadások érik jelképeik túlságosan erős védelme (különösen az olimpiai ötkarika, sőt magának az „olimpia” szónak a kizárólagos használatáért), de a sporttal össze nem függő cselekvéseik (ilyen az Öt karika legendája című RPG létrehozása) miatt is. Hasonló eset volt, mikor a mozgalmat homofóbiával vádolták, miután 1982-ben megnyert egy pert a Meleg Olimpia (ez ma már Meleg Játékok néven szerepel) ellen (az olimpia szó használata miatt léptek bíróság elé).
## Szimbólumok
Az olimpiai mozgalom számos jelképet használ, legtöbbjükben Coubertin ötleteit, elképzeléseit fedezhetjük fel. A legismertebb ilyen szimbólum az olimpiai karikák. Ez az öt egybefonódó karika szimbolizálja az öt kontinens egységét, és ez a szimbólum szerepel fehér alapon az olimpiai zászlón is. Az öt karika színei (fehér, vörös, kék, zöld, sárga és fekete) közül legalább egy a világ minden nemzetének zászlajában szerepel. A zászlót 1914-ben fogadták el hivatalosan, de első alkalommal csak 1920-ban, Antwerpenben használták, azóta a játékok minden rendezvényén felvonják a nyitóünnepségen, illetve levonják a záróünnepségen.
Az 1896-os olimpiára írt olimpiai himnuszt 1958-ban, a Tokióban megtartott 54. ülésén ismerte el a Nemzetközi Olimpiai Bizottság az olimpia hivatalos himnuszaként. Hivatalos himnuszként első alkalommal 1960-ban adták elő az olimpiai játékok megnyitó- és záróünnepségén.
Az olimpiai játékok latin jelmondatának, a „Citius, Altius, Fortius”-nak a jelentése „Gyorsabban, Magasabbra, Erősebben”. Coubertin elképzeléseit az olimpiai eskü fejezi ki legjobban:
„A legfontosabb dolog az olimpiai játékokban nem a győzelem, hanem a részvétel, hasonlóan az élethez: nem a diadal, az igyekezet a fontosabb. A legalapvetőbb dolog nem az, hogy legyőzd társaid, hanem, hogy küzdj jól.”
Az olimpiai lángot – a mozgalom másik fontos jelképét – minden játékot megelőzően a görögországi Olümpiában gyújtják meg, csupán a Nap melege segítségével. Innen – ha lehetséges – egymást váltó futók juttatják el az adott olimpia rendező városáig, és ezzel a lánggal gyújtják meg a nyitóünnepségeken az olimpiai stadionban elhelyezett hatalmas fáklyát, amelynek lángja a játékok végéig lobog. Olimpiai láng 1928 óta szerepel a játékokon, de csak 1936-tól vitték körbe a Földön (a német kormány így próbálta meg reklámozni nemzete szociális világnézetét). 2012-től biztonsági okokból csak a rendező országban viszik körbe a fáklyát.
Az 1968. évi nyári olimpiai játékokon volt először hivatalos kabalája a játékoknak, és ezt a hagyományt azóta minden rendező város tartja. Ezek a figurák állati, emberi vagy fantázia szülte alakok, amelyek a játékoknak helyet adó ország kulturális hagyományaira jellemzőek. Különösen fontos szerepet kaptak a kabalák a moszkvai olimpia óta, ahol Misa, az orosz mackó nagy sikerrel debütált. A 2008-as pekingi játékok kabalái a Fuwa nevet kapták. Ez az öt figura a feng-shui, a kínai kultúra öt elemét jelképezi.
Az olimpiai játékok hivatalos nyelve a francia és az angol, de a mindenkori rendező ország nyelve is hivatalos címet kap. Következésképp minden nyilatkozat és kiáltvány (ilyenek még a versenyszámok előtti bemutatók és a nyitóünnepségek fesztiváljain elhangzottak is) franciául, angolul és a házigazda nemzeti nyelvén hangzik el.
## Olimpiai sportágak
Olimpiai sportágnak nevezzük a nyári és a téli olimpiai játékok versenyszámait. A jelenlegi olimpiai program 35 sportágat tartalmaz 53 szakággal. A nyári olimpiai játékokon 28 sportág 38 szakága szerepel mintegy 300 versenyszámmal, a téli olimpiai játékokon pedig 7 sportág 15 szakággal és körülbelül 80 versenyszámmal. A versenyszámok száma és típusa olimpiáról olimpiára változhat. Minden olimpiai sportágat egy-egy nemzetközi szövetség képvisel.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság állapítja meg a sportok, a szakágak és a versenyszámok szerkezetét. Eszerint az olimpiai sportágak több szakágra oszthatók, amikről gyakran azt gondoljuk, hogy különálló sportok. Például az úszás és a vízilabda szakág is az vízisportokhoz tartozik, és a Nemzetközi Úszó Szövetség képviseli őket. Az egyes szakágakat versenyszámokra osztják, és a versenyszámok megnyeréséért lehet érmet nyerni. Egy sport- vagy szakág akkor kerül be az olimpia programjába, ha a NOB úgy határoz, hogy világszerte népszerű, elég nagy a részt vevő országok száma. A NOB döntése függ az olimpiai játékokon való résztvevők számától is: több versenyszámuk van a férfiaknak (mert több férfi versenyző van), illetve több nyári sport van (mivel több nemzet indul a nyári olimpiai játékokon). A beiktatott sportágak általában nem függhetnek a technikai haladástól, bár voltak már motorcsónak versenyszámok is az olimpia történetében.
A korábbi olimpiai játékokon voltak olyan sportok, amelyek ma már nem tartoznak a programba, mint például a lovaspóló és a kötélhúzás. Ezeket a sportágakat azért törölték, mert vagy nem volt megfelelő érdeklődés, vagy nem volt megfelelő irányító testület. A tenisz egy olyan példa, ami már a korai játékokon is szerepelt, de a NOB kivette a programból, majd később, az 1988-as játékok alkalmából került vissza. Bemutató sportokat is gyakran szerepeltettek az olimpiákon, általában azért, hogy támogassa a rendező ország helyi sportját, vagy hogy felmérje a nemzetközi érdeklődést és a támogatottságot. Ilyen sport a baseball és a curling, ezek benne voltak a hivatalos olimpiai programban (1992-ben és 1998-ban).
## Olimpiai bajnokok és érmesek
Azok a sportolók vagy csapatok, akik első, második vagy harmadik helyen végeznek az olimpiai játékokon, érmeket kapnak. Az első újkori olimpián a győztes ezüst-, a második helyezett bronzérmet, míg a harmadik babérkoszorút kapott (kivéve a maratoni futás máig egyetlen magyar érmese, az 1896-ban a harmadik helyen végző Kellner Gyula, aki szintén bronzérmet kapott). Az 1900-as, illetve 1904-es olimpián a sportolók okleveleket kaptak érmek helyett. Azóta kezdett egységesülni az olimpiai dobogós helyezések éremmel való jutalmazása.
Az első helyezettek aranyérmet kapnak – 1912-ig színarany, ezután arannyal futtatott ezüst, majd arany tetejű ezüstlap. Minden aranyéremnek legalább 6 gramm aranyat kell tartalmaznia. Az aranyérem bevonata 24 karátos aranyból van, ami átlag hat százalékát teszi ki a teljes érem tömegének, 94 százaléka ezüst, a többi pedig az ötvözőanyagként használt réz. A második helyezetteket ezüstéremmel, a harmadik helyezést elérőket pedig bronzéremmel jutalmazzák. Az egyenes kieséses rendszerben lebonyolított sportágak (például az ökölvívás) harmadik helyezettjeit nem határozzák meg, az elődöntők vesztesei kapnak bronzérmet. Az első három helyezett jutalmazása 1906-ban került be az olimpiai programba, korábban, az 1896-os olimpián mindössze az első és második atléta kapott érmet: ezüst- és bronzérmet. Különböző kisebb díjakat már 1900-ban is kiosztottak, ám 1904-től már ezüst trófeákat adtak az elsőknek. A három érmet első alkalommal 1906-ban, a nem hivatalos olimpián alkalmazták, ám mivel ez csak egy jubileumi rendezvény volt, a három díj hivatalosan 1908-as londoni olimpiától szerepel az olimpiák történetében. 1948 után a negyedik, ötödik és hatodik helyezettek is kaptak tanúsítványt kitűnő szerepléseikről, ezt győzelmi diplomának nevezik. Az 1984-es játékokon a hetedik és nyolcadik versenyzők is kaptak ilyen címet. A 2004-es athéni játékokon az érmek mellett olajfaág koszorúkkal is jutalmazták a rendezők a sportolókat.
### Minden idők legeredményesebb olimpikonjai aranyérmenként
Az alábbi lista azokat a sportolókat tartalmazza, akik nyolc vagy több olimpiai aranyérmet nyertek. Az 1906-os pánhellén játékok érmeit a lista nem tartalmazza. Az „Olimpia” oszlop csak azokat az éveket tartalmazza, amelyekben az adott versenyző legalább egy érmet nyert.
2017. március 20-án frissítve
## Nyári és téli olimpia
A nyári olimpia egy olyan nagyszabású sportrendezvény, amit négyévenként rendeznek. Az ókori görögök hagyományát folytatva, az olimpiákat 1896-ban indították újra, Görögországban. 2004-ben ismét a görög főváros, Athén rendezte az olimpiát.
Az újkori nyári olimpiai játékok 1896 óta négyévente kerülnek megrendezésre. Az újkori játékok története során három alkalom volt, amikor a soron következő nyári olimpia elmaradt, egyáltalán nem rendezték meg. Ezt mindhárom esetben az éppen zajló világháborúk okozták, a háborús helyzet miatt döntött úgy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, hogy nem rendezi meg az éppen aktuálissá váló játékokat. A nyári játékoknál 1917 elején úgy döntött a NOB, hogy az elmaradt versenyeket is bele kell számítani a sorszámozásba, arra hivatkozva, hogy „egy olimpiát lehet meg nem tartani, de nem lehet elhalasztani”. Így 1912-ben az V., 1920-ban a VII., 1936-ban a XI., 1948-ban a XIV. nyári olimpiai játékokat rendezték.
### Elmaradt olimpiai játékok
Elmaradt nyári olimpiai játékok
- 1916\. évi nyári olimpiai játékok, kijelölt helyszíne Berlin volt, az első világháború miatt maradt el.
- 1940\. évi nyári olimpiai játékok, kijelölt helyszíne Helsinki volt, a második világháború miatt maradt el.
- 1944\. évi nyári olimpiai játékok, kijelölt helyszíne London volt, a második világháború miatt maradt el.
Elmaradt téli olimpiai játékok
- 1940\. évi téli olimpiai játékok, kijelölt helyszíne Garmisch-Partenkirchen volt, a második világháború miatt maradt el.
- 1944\. évi téli olimpiai játékok, kijelölt helyszíne Cortina d’Ampezzo volt, a második világháború miatt maradt el.
### Elhalasztott olimpiai játékok
- A 2020. évi nyári olimpiai játékokat a koronavírus-járvány miatt elhalasztották 2021-re.
### Olimpiák módosult helyszínei
Nyári olimpiák módosult helyszínei
- 1904\. évi nyári olimpiai játékok: Chicago helyett St. Louis – úgy döntött a kormány, hogy a játékokat a világkiállítással egy helyszínen rendezzék.
- 1908\. évi nyári olimpiai játékok: Róma helyett London – a Vezúv 1906-os kitörése után az olasz kormány a játékokra szánt költségeket az újjáépítésre fordította.
- 1920\. évi nyári olimpiai játékok: Budapest helyett Antwerpen – az első világháború után 1919-ben módosították a helyszínt, a vesztes országokat meg sem hívták a játékokra.
- 1940\. évi nyári olimpiai játékok: Tokió helyett Helsinki, az 1937-ben kitört japán-kínai háború után vették el a rendezési jogot, végül a második világháború miatt elmaradt.
Téli olimpiák módosult helyszínei
- 1940\. évi téli olimpiai játékok: Szapporo helyett Garmisch-Partenkirchen az 1937-ben kitört japán-kínai háború után vették el a rendezési jogot, végül a második világháború miatt elmaradt.
- 1976\. évi téli olimpiai játékok: Denver helyett Innsbruck – helyi népszavazáson utasították el a rendezést az eredetileg kijelölt helyszínen. |
1,091,574 | F.T. Island | 26,875,045 | null | [
"F.T. Island"
] | Az 2007-ben alakult dél-koreai hangszeres pop-rock-együttes. Tagjai (fő vokál), (basszusgitár, vokál), (dobok). Nevük a Five Treasure Island (magyarul: ötkincses sziget) rövidítése. Dél-Korea első idolzenekarának tartják őket.
Első lemezük, a Cheerful Sensibility 2007-ben jelent meg, Lovesick című daluk hetekig vezette a slágerlistákat. Első japán nyelvű slágerük, a The One vezette az Oricon napi listáját. 2019 januárjával bezárólag 18 nagylemezük, valamint számos középlemezük és kislemezük jelent meg. Többször turnéztak Ázsiában, Ázsián kívül az Amerikai Egyesült Államokban, Franciaországban és Dél-Amerikában léptek fel. Az együttes tagjai egyéb más tevékenységet is folytatnak, Honggi elismert színész, , és pedig musicalekben énekel.
2009 januárjában kilépett az együttesből, az ő helyére érkezett.
2019 márciusában (gitár, billentyűk) távozott az együttesből egy botrányt követően, decemberben pedig is kilépett az együttesből.
## Története
### 2007: Debütálás, Cheerful Sensibility
Az F.T. Island első lemeze, a Cheerful Sensibility 2007 júniusában jelent meg. Az együttes ezt megelőzően a Wanna Be My Girlfriend? (두근두근 여친만들기, ) című televíziós műsorban szerepelt az Mnet csatornán. Első fellépésük a Rolling Hallban volt, majd első hivatalos bemutatkozó koncertjüket Szöulban, a Live House Melon-AX színpadán tartották május 27-én.
Az első lemez 13 dalt tartalmazott, két részre osztva: az Emotional Chapter rock balladákból, az F.T. Island Chapter pedig pop-rock dalokból, melyeket japán dalszerzők írtak. A lemez 2007-ben példányban kelt el, amivel az év hatodik legsikeresebb albuma lett. December 3-án új változatban ismét kiadták, The Refreshment címmel, három új dallal kiegészítve. A dobozban egy Music 2.0 nevű mixprogram is helyet kapott, amivel a dalok hangszeres és vokál sávját lehetett különféle módon változtatni. Ebből a lemezből darabot adtak el.
### 2008: Debütálás Japánban, Colorful Sensibility
Dél-Korea után az együttes külföldön próbált szerencsét. 2008. március 31-én Malajziában tartottak rajongói találkozót, majd másnap koncertet adtak volna a Sunway Lagoon Amphitheaterben. A fellépést azonban lemondták, így végül első külföldi koncertjükre Thaiföldön került sor április 14-én.
Első japán nyelvű középlemezük Prologue of F.T. Island: Soyogi címmel 2008. június 7-én került a boltokba, az első kislemez pedig a Soyogi címet viselte. A nyolc dalból kettő, az F.T. Island és a Primadonna korábbi koreai dalaik japán verziója, az Always Be Mine pedig a First Kiss angol nyelvű változata. Videóklipet a Soyogi és a Friendship című dalokhoz készítettek.
2008\. augusztus 25-én megjelent Colorful Sensibility című második nagylemezük, melyet a Colorful Sensibility Part 2 középlemez követett október 17-én. A második nagylemez a Soompi szerint jó minőségű, de „[a] rockballadák nagyon hasonlítanak egymásra, beleértve a kiválasztott első kislemezt is. [...] A gyorsabb dalok remekek és nem repetitívek, de valóban kevés van belőlük. [...] A vokál gazdag”.
Ugyanebben az évben az együttes kiadta The One című japán kislemezét is az indie AI Entertainment kiadó segítségével. A dal 9. helyen debütált az Oricon napi listáján. Ez volt az utolsó kiadvány, amin szerepelt, mielőtt kilépett az együttesből.
### 2009: Új tag, új megjelenések
2009\. január 28-án az FNC Entertainment bejelentette, hogy kilép az együttesből, és helyére az ügynökség egyik gyakornoka, érkezik gitárosként és háttérénekesként.[^1] Az együttes már az új felállásban adta ki a Bad Woman videóklipjét február 6-án, majd február 11-én első koreai középlemezüket, Jump Up címmel.
Április 22-én újabb japán kislemezt jelentettek meg I Believe Myself címmel, ez volt az első alkalom, hogy ez együttes tagjai részt vettek a dalszerzésben, a lemezen megjelent Moonlight Angel című dal dalszövegét részben írta, a zeneszerzésben pedig is részt vett. Ez volt az első japán daluk az új felállásban. 2009 nyarán Oszakában, Tokióban és Nagojában adtak koncertet az F.T. Island Tour: I Believe Myself turné keretében, majd Szingapúr, Thaiföld és Tajvan következett.
Július 9-én az FNC Entertainment megjelentette a harmadik album, a Cross & Change borítóját, majd egy rövid videóklip-részletet az I Hope című dalból, amit végül július 16-án adtak ki. A lemez 12 dalt tartalmaz, az együttes fellépőruhái és imidzse „retro”-koncepciót tükrözött, kölcsönözve az úgynevezett „” stílusból, ami az 1970-es és 80-as években volt nagyon népszerű Koreában.
Október 21-én kiadták harmadik japán nyelvű kislemezüket, Raining címmel, melyben gitár helyett zongorán játszott.
#### F.T. Triple
Amíg a vezérénekes Honggi a You're beautiful sorozatot forgatta, 2009-ben az együttes három tagjából (, , ) megalakult az FT.Triple (에프티트리플, ). Első daluk címe Love Letter volt, melyhez a Fülöp-szigeteken forgattak videóklipet. A formáció dalai az együttes két CD-ből álló Double Date albumának Two Date című második cédéjén jelentek meg.
2009\. november 14-én az F.T. Island országos turnéra indult Men's Stories' címmel.
### 2010: Beautiful Journey, siker Tajvanon és Japánban
Az együttes az évet ázsiai turnéval nyitotta, melynek keretében januárban és februárban Japánban, Thaiföldön, Tajvanon, Hongkongban és a Fülöp-szigeteken léptek fel.
A turnét követően augusztusig Japánban tartózkodtak, ahol a Warner Music Japan segítségével készültek hivatalos japán nagykiadós megjelenésükre. Április 7-én saját televíziós műsoruk indult a szigetországban. 2010. május 19-én kiadták a Flower Rock című kislemezt, mely harmadik helyen debütált az Oricon slágerlistáján és első helyen Tajvanon. Július 14-én az F.T. island újabb kislemezt adott ki Brand-new Days címmel, majd ötállomásos turnéra indult Zepp Tour 2010: Hands UP címmel, ahol Tokión kívül felléptek még Nagojában, Fukuokában, Oszakában és Szendaiban. Ezen kívül felléptek az oszakai Summer Sonic 2010 nemzetközi rockfesztiválon.
Augusztusban az együttes a koreai visszatérésükre koncentrált. Beautiful Journey című középlemezükhöz Love, Love, Love címmel jelentettek meg videóklipet. A dal a dél-koreai és tajvani slágerlistákon is igen jól szerepelt. Az album Don Quixote's Song című dalának írásában is közreműködött. December elején Szöulban adtak koncertet Beautiful Journey Concert néven, melyet a hónap végén egy háromállomásos turné követett Japánban FT Island Hall Tour 2010: So Today címmel.
So Today... című japán kislemezükön ismét olyan dalok szerepeltek, aminek írásában az együttes néhány tagja is részt vett. A dal hatodik helyen nyitott az Oricon napi listáján, ezzel az F.T. Island minden addig kiadott kislemeze top 10-ben szerepelt. Oszakában és Tokióban megrendezett rajongói találkozóikra rajongó ment el.
December 25-én az együttes Tajvanon adott karácsonyi koncertet 9000 fő előtt. Szóló előadóként debütáló korábbi gitárosuk, meghívott vendég volt a koncerten, ahol az együttes kínai és japán nyelvű dalokat is előadott. Az immáron példányt meghaladó albumeladással rendelkező együttesről a tajvani média pozitív kritikákat közölt. Az F.T. Island több rekordot is felállított Tajvanon, köztük zenei letöltéssel.
### 2011: Japán áttörés, Return
2011\. április 20-án az F.T. Island kiadta hetedik japán kislemezét Satisfaction címmel, melyen két másik dal, a Friends és az I Want is helyet kapott, utóbbi kettő esetében is részt vett a dalszerzésben. A kislemez második helyen debütált az Oricon heti listáján. A Satisfaction a Fuji TV-n futó Toriko című anime első záródala volt.
Május 18-án jelent meg első nagykiadós stúdióalbumuk Japánban, Five Treasure Island címmel, melyre felkerült a korábban kislemezeken kiadott Flower Rock, Brand New Days, So Today... és Satisfaction, valamint a Honggi főszereplésével készült Muscle Girl! című sorozat betétdala. A lemez első helyet ért el az Oricon napi listáján.
Május 24-én az F.T. Island Koreában is új lemezt adott ki, Return címmel. A title track a Hello Hello című gyors tempójú rockdal lett az összesen ötdalos középlemezen. Az I Confess című dalban az együttes minden tagja énekelt.
Szeptember 3-án az együttes részt vett a kanadai Torontóban rendezett Concert for Japan rendezvényen.
Október 10-én feldolgozásokból álló ötdalos középlemezt adtak ki Memory in FTISLAND címmel. Az albumra felkerült a című dal is, melyet Honggi a KBS2 csatorna Immortal Songs 2 (불후의 명곡2, ) című, örökzöld slágereket új formában bemutató sztár-énekversenyén adott elő nagy sikerrel.
### 2012: Grown-Up, 20 és Five Treasure Box
2013\. január 31-én jelent meg újabb koreai középlemezük, az öt, lassú tempójú rockballadát tartalmazó Grown-Up, melyről a title track a Severly című dal lett. Az album azonnal a Hanteo eladási lista élére került, a dal pedig több online slágerlistát is vezetett. Tíz nappal a megjelenése után a lemezből minden példány elfogyott, összesen .
Március 9-én az F.T. Island és a szintén FNC-menedzselte CN Blue először lépett fel az Amerikai Egyesült Államokban, a Los Angeles-i Nokia Theaterben.
Áprilisban az együttes ismét Japán felé fordult, Neverland címmel jelentetett meg újabb kislemezt, mely a Macumoto Reidzsi mangaka által írt Ozuma című animációs film nyitódala lett. Májusban a kislemezt stúdióalbum követte 20 [Twenty] címmel, mely a negyedik helyen nyitott az Oricon heti listáján eladott példánnyal, ami az együttes addigi legjobb heti eredménye volt Japánban.
Szeptemberben kiadták negyedik koreai nagylemezüket is, Five Treasure Box címmel. A lemezből egy hét alatt darab fogyott.
### 2013: Turné, új megjelenések
Még 2012 decemberében az együttes turnéra indult, Szöulban és Tajvanon léptek fel, majd 2013-ban folytatták a koncertezést Sanghajban, Pekingben, majd Hongkongban fejezték be.
Március 27-én újabb japán kislemez következett You Are My Life címmel, melyről mindhárom dal felkerült a Dwango heti K-popcsengőhang-letöltési listájának első öt helyezettje közé. A You Are My Life-hoz készült videóklip első lett a kínai YinYueTai koreai slágerlistáján.
Április 9-én az együttes 2009-es Jump Up albuma újra megjelent a tajvani slágerlistákon, az első helyen, a Bad Woman című dallal együtt.
Júniusban Rated-FT címmel ismét japán nagylemezük került piacra, melyen az együttes több saját szerzeménye is helyet kapott, név szerint a Time To, a Hold My Hand, a Black Chocolate és az Orange Sky. Az album harmadik helyen nyitott az Oricon napi listáján. Ezt követően júliusban Theory of Happiness címmel újabb kislemezt adtak ki, mely első helyen szerepelt az Oricon napi listáján, saját szerzeményekkel. A címadó dal a Toriko című anime záródala lett.
Az F.T. Island lett az első koreai együttes, akiket egymás után háromszor hívtak meg a Fuji TV Mezamasi Live fesztiváljára. Az együttes a csibai és oszakai Summer Sonic 2013 rockfesztiválon is fellépett, 2010 után másodszor. Az együttes ezen kívül hét városból álló japán turnén is részt vett, FT island Arena Tour 2013: Freedom címmel, ahol összesen rajongó előtt játszottak.
Szeptemberben koreai nyelvű középlemezük jelent meg Thanks to címmel, mellyel a rajongóknak akartak köszönetet mondani. A Memory és az Always With You dalokat komponálta, a Try Againt , a Falling Start . 28-án és 29-én Szöulban léptek fel 6000 ember előtt az FTHX nevű koncerten. A Memory című daluk első helyet ért el a tajvani Omusic slágerlistán, a középlemez pedig a G-MUSIC heti slágerlistáján, 28,84%-os részesedéssel az ázsiai albumeladások terén.
Októberben újabb japán turné vette kezdetét Tokióban, amit követően Szapporóban, Oszakában, Fukuokában, Sizuokában és Nagojában léptek fel.
November 18-án The Mood címmel megjelent ötödik koreai középlemezük. Első volt a Hanteo heti eladási listáján és a Kaon listáján, valamint előrendeléssel vezette a japán HMV online listáját is.
Az együttes az FNC Entertainment többi előadójával együtt részt vett a '' című valóságshowban, melyet a tvN csatorna kezdett vetíteni november 21-én. A műsor a szórakoztatóipari vállalat mindennapjait mutatja be.
### 2014: New Page
Az együttes 2014-ben folytatta az előző évben megkezdett FTHX turnét, februárban Sanghajban és Tajpejben, márciusban Szingapúrban és Bangkokban léptek fel.
Március 25-én a Music Television Unplugged című műsora számára Japánban rögzítettek élő akusztikus felvételt.
Áprilisban az együttes Mitaiken Future címmel megjelentette 13. japán kislemezét, New Page című nagylemezük május 28-án került a boltokba tizennégy dallal.
Júniusban az együttes újabb arénaturnéra indult Japánban, Szaitama, Oszaka, Nagoja és Fukuoka érintésével. Késő ősszel az együttes ismét nyolc állomásos arénaturnét adott Japánban.
### 2015–: Világ körüli turné, I Will, Where's the Truth?, Over 10 Years
2015 januárjában az együttes megtartotta első európai koncertjét a párizsi La Cigale-ban, melyet dél-amerikai koncertkörút követett. Az együttes először koncertezett Ázsián kívül önállóan.
2015 március elején az FNC Entertainment bejelentette, hogy az együttes saját dalokból komponált I Will című ötödik koreai nagylemeze március 23-án jelenik meg. Az album 7. helyezést ért el a Billboard World Albums toplistán, és vezette a heti listáját március harmadik hetében. A lemezből összesen példány fogyott.
Május 13-án új japán nyelvű albummal tértek vissza a japán piacra, 5.....Go címmel. A kislemezként kimásolt Primavera című dalban szerzőként Moriucsi Takahiro (Taka), a One Ok Rock együttes énekese is közreműködött. Augusztusban Puppy címmel jelentettek meg japán nyelvű kislemezt, melyhez előzetesen egy videóklipet is feltöltöttek. A dalt később koreai nyelven is kiadták. Ősszel nyolc állomásos turnéjukon 13 koncertet adtak a szigetországban.
2016 áprilisában újabb japán lemezük jelent meg N.W.U címmel, a kislemezként kimásolt You Don't Know Who I Am című dal videóklipje március 18-án jelent meg. Az együttes tagjai részt vettek az album dalszerzői munkálataiban is. Az album megjelenésekor második helyet ért el az Oricon napi listáján, vezette a Tower Record világalbumok listáját, valamint a HMV Asia napi listáját és a Dwango K-pop-listáját is. A megjelenést egy japán turné követte.
2016\. július 18-án jelent meg a koreai nyelvű Where's the Truth?. Az album dalait az együttes tagjai írták. A Take Me Now videóklipje ugyanaznap jelent meg. A lemez 5. helyen nyitott a Billboard World Albums listáján, és vezették a heti listáját.
2017 áprilisában újabb japán nyelvű nagylemezük jelent meg United Shadows címmel. 2017. június 7-én megjelent tizedik évfordulós koreai nagylemezük az Over 10 Years, melyről a Wind című dalhoz készült videóklip. Az együttes előzetesen a debütáló daluk, a Lovesick remake-változatát adták ki május 29-én.
### 2018–: és távozása, katonai szolgálat
2018\. április 11-én megjelent Planet Bonds című japán nyelvű nagylemezük, mely 5. helyezett volt az Oricon heti listáján. Júliusban What if címmel jelent meg koreai középlemezük, melyről a Summer Night's Dream című dalhoz készült videoklip. 2019. március 27-én ezt követte at Everlasting című japán album, mely harmadik helyet ért el.
2019 márciusában az együttes ügynöksége bejelentette, hogy távozik az együttesből, miután botrányba keveredett, és kiderült, hogy valószínűleg lefizetett egy rendőrt, amikor ittas vezetésen kapták. 2019 novemberében újabb részletekre derült fény, amikor egy szöuli bíróság öt év börtönbüntetésre ítélte az énekest, amiért az többedmagával megerőszakolt több, ittassága miatt magatehetetlen nőt.
2019 szeptemberében Zapping címmel jelent meg újabb középlemezük, immár nélkül. Ezt követően az együttes énekese, Honggi bevonult katonának. December 31-én is kilépett az együttesből, hogy színészi pályafutására koncentrálhasson, így az F.T. Island három taggal folytatja tovább. 2020 januárjában is megkezdte sorkatonai szolgálatát, míg februárban tartalékos katona lett.
## Tagjai
### Korábbi tagok
## Zenei stílus és dalszerzői tevékenység
Az F.T. Island az FNC Entertainment első előadója volt, az ügynökség vezetője, a negatív vélemények és kritikák ellenére is úgy vélte, a K-pop-idolegyüttesek mellett hangszeres együttes is lehet sikeres. Az ügynökség másik hangszeres idolegyüttese, a CN Blue és az F.T. Island marketingje közötti különbséget azzal magyarázta, hogy míg hangja megkapóbb, melodikusabb, hangja inkább modern érzetű. Karrierjük kezdetén az együttest kisfiús kinézetük és a K-pop-idolokhoz hasonló gyakornokrendszerben való debütálásuk miatt az a vád érte, hogy „nem igazi együttes”.
Az F.T. Island Koreában melodikusabb pop-rockot játszik, Japánban erőteljesebb, keményebb rockzenét. Ennek oka, hogy a japán közönség előtt olyan zenét játszhatnak, ami nekik tetszik, a koreai piacon azonban „aggódni[uk] kell, hogy a dalok mennyire vonzóak”. Zenei műfajuk megítélése azonban nem egységes az angol nyelvű médiában, a Tenasia például popegyüttesként definiálta őket, a XinMSN viszont rockegyüttesként, kijelentve, hogy „igazságtalan – és pontatlan – a rockegyüttes F.T. Island koncertjét ’K-pop-koncertnek’ titulálni, annak ellenére, hogy általában ebbe a kategóriába sorolják őket, és halljusztárnak minősülnek. Hiszen végső soron megjelenésük és hangzásuk is éles kontrasztban áll a többiekével.” A KpopStarz szerint az együttes „vitán felül Korea egyik vezető rockegyüttese”. A tajvani The China Post pop-rockegyüttesnek nevezi őket. Ők maguk úgy vélekednek, valahol a fiúegyüttes és a rockegyüttes között félúton vannak.
Az együttes karrierje kezdetén más dalszerzők dalait adta elő. A 2009-ben Japánban megjelent I Believe Myself című kislemez volt az első, amin az együttes tagjai dalszerzőként és szövegíróként közreműködtek. Innentől kezdve egyre gyakrabban vettek részt az albumok zenei munkálataiban, saját szerzeményeiket a kritikusok is pozitívan fogadták. 2013-ban Memory című szerzeménye a koreai Thanks to albumuk title trackje volt. Az együttes japán nyelvű dalainak nagy része saját szerzemény. The Mood című, 2013. november 18-án kiadott koreai középlemezükön is több saját dal szerepel, a Can’t Have You-t , a The Way Into You-t , a Sirent pedig komponálta.
Az együttes énekese, hangját a médiában gyakran illetik a „megbabonázó”, „lenyűgöző” és „erőteljes” jelzővel, 2012-ben száz K-pop-idol szavazata alapján az ötödik legjobb idolénekesnek választották.
## Rajongói klub
Az F.T. Island rajongói klubja a Primadonna, amely az első lemezük azonos című daláról kapta a nevét. A klubtagok Pentasticknek (펜타스틱) nevezett sárga zászlót hordanak maguknál és számos jótékonysági rendezvényen vesznek részt.
## Incidensek
2008-ban az SBS (SBS가요대전) díjkiosztó előtt magas lázzal küzdött, az együttes előzőleg három koncertet adott egyhuzamban és Hongginak a kimerültségtől a díjkiosztó alatti fellépésen elment a hangja. Másnap kórházba szállították.
2009 márciusában a The Road Home című sorozat forgatásán rosszul lett és összeesett, kórházba szállították, ahol túlhajszoltságból eredő kimerültséggel diagnosztizálták. Szeptember 5-én az F.T. Island a Fülöp-szigeteken forgatta a Raining című daluk videóklipjét, amikor a Ketsana tájfun elérte Cebu szigetét és átmenetileg az országban ragadtak.
2011\. május 3-án tűz ütött ki az együttes szöuli kollégiumában, de senki sem sérült meg.
2013\. december 15-én Honggi a Bride of the Century című sorozat forgatásán megcsúszott a jégen, kificamította a vállát és egy időre fel kellett függesztenie a forgatást.
## Diszkográfia
Koreai stúdióalbumok
- Cheerful Sensibility (2007)
- Colorful Sensibility (2008)
- Cross & Change (2009)
- Five Treasure Box (2012)
- I Will (2015)
- Where's the Truth? (2016)
- Over 10 Years (2017)
Koreai középlemezek
- Jump Up (2009)
- Beautiful Journey (2010)
- Return (2011)
- Memory in FTISLAND (2011)
- Grown-Up (2012)
- Thanks to (2013)
- The Mood (2013)
- What if (2018)
- Zapping (2019)
Japán stúdióalbumok
- So Long, Au Revoir (2009)
- Five Treasure Island (2011)
- 20 [Twenty] (2012)
- Rated-FT (2013)
- New Page (2014)
- 5.....Go (2015)
- N.W.U (2016)
- United Shadows (2017)
- Planet Bonds (2018)
- Everlasting (2019)
Japán középlemezek
- Prologue of F.T. Island: Soyogi (2008)
## Díjak és elismerések
Az F.T. Island együttes pályafutása során összesen több mint 13 díjat nyert el, hétszer jutalmazták őket a Golden Disk Awardson, és többször lettek elsők a televíziós slágerlistákon, mint az Inkigayo vagy a Music Bank''.
## Fordítás
[^1]: {{cite web\|author=Mo, Shin-jung\|url=, 오원빈 대체 새 멤버 송승현 공개 (F.T. Island, Oh Won-bin Replacement Revealed to be Song Seung-Hyun\|publisher=Hankooki.com\|date=January 29, 2009\|accessdate=January 29, 2009\|archiveurl= |
175,321 | SMS Szent István | 26,752,326 | null | [
"Az Osztrák–Magyar Monarchia csatahajói"
] | Az SMS Szent István az Osztrák–Magyar Monarchia egyik csatahajója volt az első világháború idején. A négy tagból álló Tegetthoff-osztály utolsó egységeként készült el, testvérhajói a Tegetthoff, a Viribus Unitis és a Prinz Eugen voltak. 1918. június 10-én a MAS 15 jelű olasz gyorsnaszád (torpedókkal felszerelt motorcsónak) torpedói süllyesztették el Premuda szigetének közelében, mikor a Szent István első bevetésének gyülekezőhelyére tartott.
Megépítésére a Ganz-Danubius hajógyár akkoriban Magyarországhoz tartozó Fiumében lévő gyártelepe kapta a megbízást annak fejében, hogy a magyar kormányzat elfogadja a Monarchia 1910–11-es haditengerészeti költségvetését. A hajó ennek megfelelően az osztály egységei közül egyedüliként magyar nevet kapott. Az első magyar király utáni elnevezéséről személyesen maga Ferenc József döntött. Testvérhajóival együtt magas harcértékű, erős hajóként tartották számon, ezek voltak az első olyan szolgálatba állított dreadnought-mintájú csatahajók, melyek fő lövegtornyaiba három löveget helyeztek el. Ugyanakkor számos konstrukciós hibájuk is volt, főként a torpedóvédelem területén.
A Szent István építési munkálatai lassan haladtak, amit a világháború kitörése még inkább hátráltatott, és emiatt csak 1915. november 17-én adhatták át a flottának. Szolgálati idejének nagy részét Póla kikötőjében töltötte, és azt csak tüzérségi gyakorlatok idejére hagyta el rövid időre. Egyetlen harci bevetésére 1918. június 9-ének estéjén hajózott ki, mikor testvérhajóival és a flotta nagy részével közösen 11-ére rajtaütést terveztek végrehajtani az otrantói tengerzáron. Az Olasz Királyi Haditengerészet (Regia Marina) két torpedóval felszerelt motorcsónakja (MAS) június 10-én hajnalban azonban Premuda közelében észlelte azt a köteléket, melyben a Szent István és a Tegetthoff hajózott a gyülekezési pont felé. A dalmát partvidék előtt végrehajtott éjszakai bevetésükről éppen visszatérőben lévő MAS-oknak sikerült észrevétlenül a kísérő hajók közé beférkőzniük és torpedóikat kilőniük a csatahajókra, melyek közül a MAS 15 két torpedója a kazántermek magasságában – a torpedóvédelem szempontjából kritikus helyen – eltalálta a Szent Istvánt. A csatahajó közel háromórás küzdelmet folytatott a testébe betörő-beszivárgó vízzel, mely egyre több kazánt tett használhatatlanná, ami miatt a szivattyúk sem üzemelhettek már. Végül a kazántermek közötti válaszfalak átszakadása után a hajó átfordult és elsüllyedt. A tragédiában 89 fő veszítette életét, főként azok, akik a hajó belsejében a vízbetörések elhárításán dolgoztak. A Szent István volt az egyetlen olyan csatahajó az első világháborúban, melynek elvesztését mozgóképen rögzítették.
A legnagyobb magyar építésű hajóként is számon tartott csatahajó maradványait 1974-ben találták meg 60-70 méteres mélységben. A horvát kulturális minisztérium a hajóroncsot hadisírrá nyilvánította, és búvárok számára csak engedéllyel merülhető.
## Tervezése
A haditengerészet főparancsnoka, Rudolf von Montecuccoli tengernagy 1908 februárjában jelezte a hadiflotta fejlesztéseit finanszírozó hitelintézetnek a 18- tonnás csatahajók megépítésének tervét, melyek a flottabővítésben a tonnás Radetzky-osztály utáni újabb lépést jelentették. A haditengerészeti osztály (Marinesektion) októberben közölte a Stabilimento Tecnico Triestino (S. T. T.) hajógyárral az elkészítendő tervekre vonatkozó elvárásait, majd az év decemberében pályázatot hirdetett ki a csatahajók megtervezésére. Ez a lépés gyakorlatilag jelképes cselekedet volt, miután egyedül a trieszti hajógyár rendelkezett elég tapasztalattal ilyen nagy méretű hajók megépítéséhez és megtervezéséhez. Siegfried Popper, a flotta előző évben már visszavonult és gyenge egészségi állapotban lévő hadmérnöke ekkor az S. T. T. főtanácsadójaként szolgált, és így vezető szerepet játszott a csatahajók terveinek elkészítésében. 1909 márciusában hét előtervet mutatott be, melyek mind a Radetzky-osztály továbbfejlesztései voltak, de még mind a pre-dreadnought-mintájú csatahajókra jellemző két külön kaliberű nehéztüzérséggel voltak megrajzolva. bélyegkép\|balra\|300px\|A Tegetthoff-osztályú csatahajók egyszerű vázlati rajza (itt a testvérhajók négy hajócsavaros változata, a kémények körüli fényszóróplatform nélkül) Mivel kiszivárgott, hogy az olaszok az új brit csatahajó, a Dreadnought mintájára egységes nehéztüzérséggel ellátott egységeket terveznek építeni, melyeket újfajta elrendezéssel hármas lövegtornyokban szándékoztak elhelyezni, a Monarchia haditengerészeténél is ilyeneket rendeltek meg. Montecuccoli 1909 áprilisában Alfred von Koudelka bárót, a tengerészeti osztály elnöki irodájához (Präsidialkanzlei) beosztott fregattkapitányt elküldte a Birodalmi Tengerészeti Minisztériumhoz (Reichsmarineamt) Berlinbe, hogy a hasonlóan nagy csatahajókat építő németek tapasztalatairól jelentést tegyen. Alfred von Tirpitz tengernagy többször is felhívta a figyelmét a torpedóvédelmi rekeszek széles kialakításának fontosságára, a külső héj és a torpedóválaszfal közötti távolság legalább négy méteresre való meghagyására, illetve a belső héj és a torpedóválaszfal között szénraktárak kialakítására. Siegfried Popper e figyelmeztetések ellenére ragaszkodott a saját elképzeléseihez, a személyéhez ragaszkodó haditengerészet pedig nem lépett fel kellő eréllyel a kérdésben, így a német tapasztalatokat nem vették figyelembe. A külső héj és a torpedóválaszfal közötti távolság Popper terveinek megfelelően mindössze 1,7-2,5 méter maradt.
A Szent István főként a meghajtásában tért el a testvérhajóitól. Azok négy hajócsavarjával szemben csak két turbinával és két hajócsavarral rendelkezett. Külső ismertetőjele az elülső kémény köré épített platform volt, mely a parancsnoki hídtól a hátsó kéményig terjedt, és számos fényszórót helyeztek el rajta. Megkülönböztethető volt továbbá a főárboc előtti módosított szellőzőnyílások alapján is. Az osztály egyetlen egysége volt, melyet nem láttak el torpedóvédelmi hálókkal, mivel a brit gyártó azokat a háború kitörése után már nem szállíthatta le.
### Főbb paraméterek
A Szent István teljes hossza 152,18 m, szélessége 28 m és teljes terhelés melletti merülése 8,6 m volt. A vízkiszorítása normál terhelés mellett tonna, teljes terhelés mellett tonna volt. A hajócsavarok tengelyének felfüggesztését tengelynadrágokkal (pengeszerű összekötő elemekkel) oldották meg, nem úgy, mint a testvérhajói esetében, melyeknél a tengely rögzítését felfüggesztő gerendákkal oldották meg. E kialakítás okozta nyíró (transzverzális) ellenállás miatt a kormánylapátot maximálisan csak 15°-nyira lehetett kitéríteni a legnagyobb sebesség mellett, elkerülendő a hajó erős bedőlését. A hajótest 1,22 m mélységű kettős fenékkel készült és a torpedóválaszfalat két réteg 25 mm vastag páncéllemez alkotta.
### Meghajtás
Miután az STT már megszerezte a Parsons turbináinak licencét, a Ganz-Danubiusnak másfajta meghajtás után kellett néznie, és választása az AEG-Curtis-turbinák licencére esett. A turbinákat két külön gépteremben helyezték el, és 12 Babcock & Wilcox kazán látta el őket gőzzel. Összteljesítményüket lóerőre tervezték, amivel a csatahajó 20 csomó feletti csúcssebességet érhetett el, azonban a próbajáratainak eredményeiről nem maradtak fent dokumentumok. Ezek a kazánok 48 tonnával nehezebbek voltak a testvérhajókon beépített Yarrow-kazánoknál, ugyanakkor nagyobb hatásfokkal működtek. Az újfajta meghajtás előnye volt, hogy a csúcssebességet akár nyolc órán át is képes volt tartani, míg az osztály többi egységénél ez csak két órán át volt lehetséges. 1844,5 tonna szenet (avagy 1519,0 tonna brikettet) és 267,2 tonna olajat szállított üzemanyagként, mely utóbbit az izzó szénre permetezték, hogy növeljék az égésfokát. Teljesen feltöltött üzemanyagkészletekkel a hatótávolsága tengeri mérföld volt 10 csomós sebesség mellett (azaz 18 km/h sebesség mellett).
### Fegyverzet
#### Nehéztüzérség
thumb\|jobbra\|300px\|A Szent István lövegeinek beszerelése bélyegkép\|jobbra\|300px\|A Tegetthoff-osztály fő lövegeinek elrendezése A Škoda még 1908 elején részt vett a Cári Haditengerészet tripla lövegtornyokra kiírt pályázatán, mely tervekre alapozva Popper 1909. április 27-én benyújthatta a 12×30,5 cm L/50 lövegekkel készült VIII-as számú előtervét (Vorprojekt VIII). Ezt az első tervet több lépésben karcsúsították a súlycsökkentés érdekében, és a Szent István fő fegyverzetét végül 12 darab 30,5 cm űrméretű, 45 kaliberhosszúságú K10 mintájú Škoda löveg alkotta (Škoda 30.5 cm L/45 K10), melyeket hármasával helyeztek el négy lövegtoronyban (4×3), kettőt-kettőt lépcsőzetes elrendezésben a felépítmények előtt illetve mögött a hajó középvonala mentén. Ezen lövegek tömege volt, és -4° +20° emelkedési tartományban (szögtartományban) lehetett őket mozgatni. A 300 tonnás lövegtornyok vízszintes irányzási szöge 280° volt, azaz mindkét irányban 140°-ra lehetett elforgatni a középvonaltól 3°/sec forgatási sebességgel. A lövedékek tömege 450 kg volt, és 800 m/s torkolati sebességgel lőhették ki őket percenként kétszer. A 912 darabos lőszerjavadalmazás (azaz az induláskor betárolt, rendelkezésre álló lőszermennyiség) mellett minden csőre 76 lövedék jutott.
A 30,5 cm-es gránátok 50 m-ről képesek voltak átütni az 1065 mm-es Krupp cementált páncélzatot, 6000 m-ről pedig a 470 mm vastagot. A lövegek maximális lőtávolsága volt.
#### Másodlagos tüzérség
A másodlagos tüzérségének fő erejét alkotó, 12 darab 15 cm-es Škoda ágyút (Škoda 30.5 cm L/45 K10) kazamatákban helyezték el a hajó két oldalán, sorban középen. A lövegcsövek tömege 6085 kg volt, és -6° +15° emelkedési tartományban, illetve 120° vízszintes irányzási szögben lehetett velük célozni. A lövedékeik tömege 45,5 kg volt, és ezeket 880 m/s torkolati sebességgel lőtték ki. Tűzgyorsaságuk 6 lövés/min volt, és minden csőre 180 darab lövedék jutott. A lövedékek 100 m-ről 195 mm, 1000 m-ről 145 mm-es cementált páncéllemezt tudtak átütni. Legnagyobb lőtávolságuk volt.
12 darab 7 cm-es ágyút (Škoda 7 cm K10) helyeztek el középforgópontos, védőpajzs nélküli állványokon a felső fedélzet kazamaták feletti részén. A lövegek tömege az állvánnyal együtt , és -6,5° +20° emelkedési szögben lehetett őket mozgatni. A lövedékek tömege és 850 m/s torkolati sebességgel lőhették ki őket 20 lövés/min maximális tűzgyorsasággal. A készletekből a 18 löveg mindegyikére 400 darab lövedék jutott.
Légvédelmi tüzérségét 3-4 darab 7 cm-es űrméretű, 50 kaliberhosszúságú középforgópontos állványon elhelyezett légvédelmi ágyú alkotta. Ezek tömege állvánnyal volt, és -5° +90° emelkedési szögben lehetett őket mozgatni. A lövedékeik tömegűek voltak és 830 m/s torkolati sebességgel lőtték ki őket maximálisan 20 lövés/perc tűzgyorsasággal. Minden löveget 200 lövedékkel láttak el.
A csatahajó rendelkezett még négy víz alatti 53,3 cm-es torpedóvető csővel is, melyek közül egyet-egyet építettek be a hajó orrába, tatjába és a két oldalába. Lőszerkészletük 14 torpedó volt.
A tűzvezetés Barr&Stroud optikai távmérőket használt, ezekből 1-1 darab 3658 mm bázistávolságút a parancsnoki tornyokban helyeztek el. A 6 darab 2743 mm bázistávolságú közül kettő az ütegparancsnoki állásokba, négy a lövegtornyokba került. Az éjszakai célzást 11 darab 110 cm-es fényszóró volt hivatott segíteni.
### Páncélzat
A kor nagy hadihajóihoz hasonlóan a Szent István páncélzatát is Krupp-féle cementált páncéllemezek alkották, melyeket a Witkowitz vállalat gyártott le. A Tegetthoff-osztályú csatahajók vízvonal mentén húzódó övpáncélzata 280 mm vastag volt az „A” és a „D” lövegtornyok barbettáinak középpontja között, ezeken túl már csak 150 mm-es volt, de a tatot és az orrot nem fedte teljesen. A hajóorr irányába még egy kis darabon 110-130 mm vastag volt a páncélzat. A páncélöv felső részének maximális vastagsága 180 mm volt, de az elülső barbettától 110 mm-esre csökkent a hajó orráig.
A kazamaták páncélzata 180 mm vastag volt. A fő lövegtornyok oldalait, a barbettákat és az elülső parancsnoki tornyot 280 mm vastag, a lövegtornyok és a parancsnoki torony tetejét 60-150 mm vastag lemezek borították. A fedélzet kétrétegű páncélvastagsága 30-48 mm között mozgott.
A víz alatti védelem rendszerének első vonalát képező külső héj a páncélöv alsó peremétől lefelé (2 méterrel a víz alatt) indulva 10 mm vastag volt. A 9 mm vastag belső héj a külső héj és a torpedóválaszfal kétrétegű (25+25 mm) lemezei közt félúton húzódott. A keskenyebb részeken a külső és a belső héj, valamint a belső héj és a torpedóválaszfal közötti távolság is egyaránt 0,85 métert tett ki, így a torpedóvédelmi rekeszek szélessége itt mindössze 1,7 méter volt, de a legszélesebb részeken sem volt nagyobb 2,5 méternél - szemben a németek által tanácsolt minimálisan 4 méterrel. Habár maga a torpedóválaszfal 50 mm-es vastagsága kimondottan erősnek számított, a külső héjtól való kis távolsága miatt mégsem tudott ellenállni egy torpedó- vagy aknatalálat esetén bekövetkező robbanásnak. A torpedóválaszfaltól 1 méterre húzódott a szénraktárak 9 mm-es válaszfala. A torpedóvédelmet gyengítette, hogy a páncélfedélzet szélét az övpáncél felső peremével összekötő, kétrétegű (30+18 mm) döntött páncélzatnál az alsó egy méteren elhagyták a 30 mm-es lemezeket. (A hajó torpedóvédelmét szemléltető főbordametszet megtekinthető itt .)
## Építése
bélyegkép\|jobbra\|300px\|A Szent István vízrebocsátása bélyegkép\|jobbra\|300px\|A sólyát elhagyó hajótest vízpermetbe burkolózik A Schlachtschiff VII jelű egység megépítésére 1911. április 20-án kötötték meg a szerződést, és elkészítésének határidejét 1914. július 10-ben rögzítették. A csatahajó gerincét 1912. január 29-én fektették le a Ganz-Danubius hajógyár fiumei telephelyén. A magyar hajógyár kompromisszumos megállapodás keretében kaphatta meg a megrendelést az építésre, mivel a magyar kormány ehhez a feltételhez kötötte az 1910–11-es haditengerészeti költségvetés elfogadását. Ez a magyar kormányzattól nagy anyagi ráfordítást is megkövetelt, mivel a fiumei hajógyár eddig kisebb kereskedelmi hajók mellett csak torpedónaszádokat illetve rombolókat épített. Az új megrendelés miatt jelentős gyárbővítést kellett eszközölni a város Bergudi nevű részében.
A gerincfektetéskor a gyártelep bővítése még folyamatban volt, és bár a Prinz Eugen építésének is nagyjából ekkor álltak neki, az csaknem kétszer olyan gyorsan épült, mint a Szent István. Ennek okai a nehéz helyszíni körülmények és az ilyen nagy hajó építésében gyakorlatlan munkások mellett a késedelmes beszállítások voltak.
Az épülő csatahajó névadójaként több történelmi személyiség is felmerült. Eredetileg Hunyadi János után nevezték volna el, Ferenc Ferdinánd trónörökös az Ernst Gideon von Laudon tábornok utáni elnevezést javasolta (Laudon hajónévvel), de felmerült Don Juan de Austria (Don Juan), Erzsébet királyné és Mátyás király (Corvin Mátyás) is mint névadó. Ferenc József 1913. júniusi utasításával a haditengerészet által javasolt Szent István név mellett döntött. Az uralkodó vagy a trónörökös rendszerint részt vett a nagyobb hadihajók vízre bocsátásánál, de Ferenc József legyengült állapota miatt nem jelent meg, Ferenc Ferdinánd főherceg pedig nem kívánt részt venni az eseményen a magyarok iránt táplált ellenszenve miatt. Az uralkodócsaládot végül Mária Terézia főhercegnő képviselte, aki a keresztanyai tisztet látta el. Az ünnepségre a flotta két hajóraját rendelték ki, köztük a már elkészült testvérhajóit, a SMS Tegetthoffot és a flotta zászlóshajójaként szolgáló SMS Viribus Unitist. Egy kompromisszumos megállapodás értelmében a fellobogózásnál a haditengerészet piros-fehér-piros lobogói mellett piros-fehér-zöldek is szerepeltek. Magyar részről a vendégek között volt Burián István, a király személye körüli miniszter és Tisza István miniszterelnök is. A korabeli tudósítás szerint délelőtt 11:00 órakor Anton Haus tengernagy, a flotta főparancsnoka a hercegnőt a keresztelésre felkérve a következő beszédet mondta:
Császári és király fenség! Eddigi legerősebb csatahajó hadosztályunk negyedik egységét készülünk ma elemére bocsátani. Ilyenképpen ez a vizrebocsátás nagyfontosságú és jelentős esemény a császári és királyi hadiflotta fokozatos kiépítésében. Az új hajó Ő Felségének, legkegyelmesebb császárunknak és királyunknak legfelsőbb parancsára elévülhetetlen nevét fogja viselni Magyarország első keresztény királyának, annak a szent férfiúnak a nagy uralkodónak, a kinek minden keresztény dicsőítéssel adózott. Császári és királyi fensége kegyeskedett az ünnep fényét a keresztanyai tisztség vállalásával emelni és ezért császári és királyi fenségednek a haditengerészet leghódolatteljesebb köszönetét teszem lábai elé. És most kérem császári és királyi fenségedet, kegyeskedjék a keresztelést elvégezni.
Mária Terézia hercegkisasszony erre a következőképpen felelt és cselekedett:
Ő császári és apostoli király felsége legkegyelmesebb felhatalmasodott, hogy az új hajó vizrebocsátásánál a keresztanyai tisztséget elvállalhassam. Büszkeséggel és őszinte örömmel teszek eleget.- Ő fensége erre megnyomta a keresztelés fölirású gombot e szavak kiséretében: Legfelsőbb parancsra elkeresztellek Szent István névre. – Majd megnyomta a vizrebocsátás fölirású gombot e szavakkal: Menj elemedre és a mindenható oltalmazzon minden utadon.
Vízre bocsátáskor a jobb oldali horgonyt le kellett engedni, hogy elkerülhessék az eseményre érkező vendégeket szállító gőzhajóval való ütközést, de a horgonylánc szemeit nem illesztették megfelelően, és a horgonnyal együtt egy része a vízbe esett. A csonkon maradt rész a levegőben himbálózva megsebesített két munkást. A balesetben egyikük olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy hamarosan a kórházban elhunyt, a másiknak amputálni kellett a bal lábszárát. A gőzössel való ütközést a kormánylapátok erőteljes elfordításával sikerült elkerülni, viszont így a hajótest kevés híján a Tegetthoffal ütközött össze.
Az ezt követő ünnepségen olvasták fel Ferenc József gratuláló táviratát. Ebben az uralkodó a magyar ipar teljesítőképességét dicsérte, amit a magyarok „Éljen!” kiáltásokkal üdvözöltek. A főhercegnő keresztelő beszédéből a magyar ipar méltatására vonatkozó passzust a készülő hajón folyó munkák minőségével szemben szkeptikus Ferenc Ferdinánd előzetesen kihúzatta, így a táviratot a trónörökös nyers visszautasításának kellő ellensúlyozásaként értékelték Fiuméban.
Februárban egy jelentősebb változtatást eszközöltek a terveken: a kémények magasságát 1,5 méterrel növelték, és az elülső kémény köré egy platformot építettek, mely a parancsnoki hídtól a hátsó kéményig ért, és erre helyezték el a fényszórókat. Ez a kialakítás 54,4 tonnás többletsúlyt eredményezett és 8 mm-rel feljebb helyezte a hajó súlypontját, kis mértékben tovább rontva az átlagosnál némileg amúgy is gyengébb stabilitását. A felszerelése a vízre bocsátás után is lassan haladt, a háború kitörése ezt a tempót is tovább lassította. Az ekkor 71,4%-ban elkészült hajót az összes többi félkész egységgel együtt Pólába vontatták. A Danubius hosszas tárgyalások után itt a helyi infrastruktúrát igénybe véve a saját munkásaival folytathatta a munkát.
Mivel a munkások tartottak attól, hogy a visszaeső haditengerészeti megrendelések miatt nem lesz munkájuk, és behívhatják őket katonának, nem állt érdekükben a csatahajó gyors befejezése. Emiatt az építés még lassabban haladt. A gépek állópróbáját 1915. augusztus 14-én sikeresen teljesítették. A haditengerészetnek 1915. november 17-én adták át, és november 20-21-én végrehajtotta próbajáratait a Fasana-csatornában. A gépei teljesítmény leadására voltak képesek, de az elért végsebességről nem maradtak fent iratok. Azt a becslések alapján ra teszik. A nagyobb instabilitása miatt teljes sebességnél 35°-ra kitérített kormánylapátoknál 19,75°-ra megdőlt, és a 15 cm-es ágyúk kazamatáiba víz került. Emiatt a kormány kitérítését még a testvérhajóinál alkalmazott 20°-os értéknél is jobban, 15°-ra kellett korlátozni. Az instabilitáshoz kisebb mértékben a magasabb súlypont, nagyobb mértékben a módosított hajótat, illetve a két hajócsavar nagyméretű tengelynadrágján keletkező áramlások járultak hozzá.
## Szolgálata
### 1915–1918
bélyegkép\|jobbra\|300px\|A Szent István valamikor 1915-18 között Edmund Grassberger sorhajókapitány, a csatahajó kijelölt parancsnoka a hajót „fenntartásokkal” (unter Vorbehalt) vette át a számos tapasztalt probléma miatt. A lövegeit már az átvételt követő két nap során belőtték. A próbajáratok után a dokkba rendelt hajó vízvonal alatti részein nagy mértékű deformációkat találtak, ami a nem megfelelő minőségű anyagok beépítésére volt visszavezethető. Az építés késedelmei miatt a haditengerészet korona kötbér megfizetését követelte a Danubiustól, amit a cég kérésére a háború utánra halasztották, és a tartozást végül sohasem egyenlítették ki. Aktív szolgálatba 1915. december 13-án állították.
A Szent István szolgálati idejének nagy részét a pólai támaszponton töltötte, és csak ritkán hagyta el a közeli Fasana-szorosban végrehajtott tüzérségi gyakorlatok idejére. 937 napos szolgálati idejéből mindössze 54 napot (5,7%) töltött a támaszponton kívül, és csak egyszer tett egy kétnapos utat a 45 percnyire lévő Pago szigetig. Szárazdokkba egyszer sem került, hogy az alját megtisztítsák. 1916. december 15-én látogatást tett a fedélzetén az új uralkodó, IV. Károly, majd 1917. december 12-én a Pólában állomásozó német tengeralattjáró-flottillát meglátogató Vilmos császár is felkereste. Az olaszok nyolcvan légitámadást intéztek Póla ellen 1915 és 1917 között, ami jelentős feladat elé állította a hajó légvédelmi tüzérségét. 1918-ban a Szent István egyszer vett részt egy egynapos lőgyakorlaton a Viribus Unitis-szel a Rovinjtől délre lévő apró St. Giovanni in Pelago szigetnél.
### Korfu-hadművelet
bélyegkép\|jobbra\|300px\|A flotta csatahajói Pólában a Szent Istvánnal az előtérben bélyegkép\|jobbra\|300px\|SMS Tegetthoff
#### A tervek
1918-ban az antant tovább erősítette az otrantói tengerzárat, megnehezítve a német és osztrák–magyar tengeralattjárók számára a Földközi-tengerre való kijutást. A k. u. k. flotta év elején kinevezett új parancsnoka, Horthy Miklós ellentengernagy nagyszabású támadást tervezett annak felszámolására. Mivel várható volt, hogy az antant páncélos cirkálókat is ki fog küldeni a támadást végrehajtó gyorscirkálók és rombolók ellen, a négy Tegetthoff-osztályú csatahajót is be kívánta vetni. Ezeknek a visszavonuló könnyű erőket kellett védelmezniük, és az őket üldöző ellenséget megsemmisíteniük. A flotta nagy csatahajóinak a felvonultatásával a flottaparancsnok igyekezett helyreállítani a legénységük morálját is, melyet erősen megviseltek a háborús nélkülözések és a tétlenség. A csatahajókat előzőleg a Dubrovniktól északra lévő Slano kikötőjében tervezték összevonni, és június 11-én innen indultak volna a támadó hadművelet biztosítására.
Magát a tengerzárt két rohamcsoport (a. és b.) cirkálói és rombolói támadták volna meg, míg a visszavonulásukat hét hátvédcsoport (a.–g.) fedezte volna. A terv végrehajtására az 1918. június 8–11. közötti holdvilág nélküli időszakot jelölték ki. A Szent István a kíséretére kijelölt öt torpedónaszáddal alkotta volna a g. jelű hátvédcsoportot.
#### Felvonulás
Június 8-án éjjel Horthy zászlóshajójával, a Viribus Unitis-szel és a Prinz Eugennel elhagyta Pólát. Június 9-én este 21:00-kor a Szent István – a kötelék zászlóshajója – és a Tegetthoff is kihajózott egy romboló (Velebit) és hat torpedónaszád (balról T 79, T 84, T 78; jobbról T 77, T 76, T 81) kíséretében. A kötelék kifutását 45 perccel késleltette, hogy a zászlóshajóról nem kérték időben a kikötőt oltalmazó védőhálók megnyitását. A kikötőt elhagyva Seitz sorhajókapitány hajói a Zárától délre lévő Grosso-sziget délkeleti részén Porto Tajernél lévő öböl felé vették az irányt, hogy itt nap közben elrejtőzve következő éjjel folytathassák az útjukat Slano felé. A rossz minőségű szén miatt a hajók kéményfüstje erős volt, és a Tegetthoffnál a kéményekből felszálló szikrákat is megfigyeltek. Az erőteljes füstképződéshez hozzájárult az is, hogy a fűtők nem rendelkeztek elég tapasztalattal, és a géptermekben dolgozók közül sokan ekkor dolgoztak először ilyen nagy hadihajókon.
Az út nagy részét 17,5 csomós sebességgel tervezték megtenni, hogy még napkelte előtt ismét kiköthessenek, de 00:20-kor a Szent István turbináinak csapágyai áttüzesedtek, és emiatt 12 csomóra kellett csökkenteni a sebességet. Fél óra múlva már kellőképpen lehűltek ahhoz, hogy a sebességet ismét növelhessék. Fél négyhez közeledve a sebességük 14 csomó volt.
#### A MAS-ok támadása
Június 10-én éjjel két torpedókkal felszerelt olasz motorcsónak, a MAS 15 és a MAS 21 tett eseménytelen aknák utáni kutatást a dalmát partok közelében. A hajnal beállta előtt el kellett hagyniuk az ellenséges vizeket, és az őket üzemanyagspórolási céllal kivontató torpedónaszádokkal kellett találkozniuk. A bevetési területet a Premudától északra lévő két kis sziget, Gruiza és Lutostrack között elhajózva délnyugati irányban hagyták el épp, mikor 03:15-kor északi irányban (jobbra hátul) a partok előtt nagy mennyiségű kéményfüstöt észleltek. A MAS 15 és egyben a kötelék parancsnoka az a Luigi Rizzo korvettkapitány (Capitano di corvetta) volt, aki hat hónappal korábban már elsüllyesztette a Wien partvédő páncélost Triesztben, míg a MAS 21 parancsnoka Giuseppe Aonzo tartalékos zászlós (Guardamarina) volt.
Rizzo kizárta annak lehetőségét, hogy saját egységekről lenne szó, és úgy vélte, hogy az elfogására küldtek ki Lussinból hajókat. Mivel a fényviszonyok számára kedvezőek voltak, a támadás mellett döntött. A motorcsónakokkal a közeledő hajók irányába fordultak, azoktól nyugatra helyezkedve, és 9 csomóra mérsékelték a sebességüket, hogy az orrhullámaik ne árulják el őket. Az alacsony csónakok a vízfelszín felett képződött páraréteg rejtekében a kísérőhajók közé való sikeres beékelődéshez 12 csomóra gyorsítottak fel. Rizzo az észlelt két nagy hadihajó közül az elöl haladót vette célba 1,5 méteres mélységre beállított torpedókkal, és jelentése szerint mindkettőt kb. 300 méter távolságból 03:25-kor lőtte ki. A T 76-ról észlelték a támadókat nagyjából a torpedók kilövésének időpontjában – állításuk szerint mikor az tőlük 45°-ra, azaz még az a kötelék alakzatán kívül tartózkodott, a csatahajó árbockosarában lévő megfigyelő pedig észlelte a torpedókat, mikor azok 100-200 méterre voltak a hajótól, de a gyorsan megkezdett kitérő manőverrel sem lehetett már elkerülni őket. A Szent Istvánt mind a két lövedék eltalálta, az előrébb becsapódó, fehér, a hátrébb becsapódó feketés vízoszlopot emelt a hajó jobb oldalának középső részén.
Aonzo MAS 21-ese a Szent Istvánt 800 méteres távolságból követő Tegetthoff felé vette az irányt, és röviddel Rizzo sikeres támadása után 450-500 méter távolságra megközelítve azt lőtte ki a torpedóit. A Tegetthoff a zászlóshajót ért támadást észlelve cikk-cakk irányban kezdett haladni, és először balra tért ki, teljes jobb oldalát mutatva a támadónak. Aonzo jelentésében azt írta, hogy a jobb oldali torpedó célba talált a kémények magasságában, míg a bal oldali torpedó nehezen oldódott el, és emiatt elvétette a célt. Előbbi állítása nem bizonyult valósnak.
A gyors támadás után mindkét motorcsónaknak sikerült elmenekülnie Ancona irányba. A MAS 15 mélységi bombákat dobott le maga után, elijesztve ezzel az őt üldöző és tűz alá vevő T 76 jelű torpedónaszádot. A Tegetthoffon – melyről nem észlelték a támadót – azt feltételezték, hogy a torpedókat tengeralattjárókról lőtték ki, és újabb támadástól tartva elhagyták a formációt. Közben többször tüzet nyitott tengeralattjárók periszkópjának vélt tárgyakra, és csak 04:45-re tért vissza bajba jutott testvérhajójához.
#### A Szent István elsüllyedése
bélyegkép\|jobbra\|300px\|A torpedótámadás után, már erősen megdőlve, balra forgatott lövegtornyokkal bélyegkép\|jobbra\|300px\|Pillanatokkal az átfordulás előtt A Szent István a jelentések szerint Gruizától 9 tengeri mérföldre (16-17 km) volt, mikor a két 45 cm-es torpedó gyors egymás után az övpáncél alsó peremének határán eltalálta. Az első pont a hátulsó kazánház elejénél, a két kazánterem közötti keresztirányú válaszfal közvetlen közelében érte, erősen megrongálva azt. A második kb. 19 méterrel hátrébb, a gépház elülső részénél csapódott be. (A torpedótalálatokat szemléltető ábrát lásd itt.) A hajót szerkezeti károk érték a robbanások nagyobb térségében is, ami további szivárgásokat eredményezett. A hátulsó kazántermet hamar elöntötte a víz, és ki kellett üríteni. A hajó rövid idő alatt 10°-kal megdőlt a jobb oldalára. A találatok után a parancsnoki hídról azonnal leállíttatták a gépeket, hogy a kazánok gőzét a betörő víz kiszivattyúzásához használhassák. A bal oldali rekeszek és lőszerraktárak elárasztásával a dőlést sikerült 7°-ra mérsékelni, az elülső hat kazán erőteljes felfűtésével pedig üzembe tudták helyezni a szivattyúkat. Kis idő múlva a csatahajó ismét elindulhatott, és alacsony sebességgel (4,5 csomó) a közeli Brgulje-öböl felé vette az irányt. Ekkor úgy tűnt, hogy a hadihajó még menthető.
Az elülső és hátulsó kazántermek közötti válaszfal azonban, melyet már a torpedók robbanása is megrongált, nem bírta el a rá nehezedő nagy nyomást. A szegecselések fejei egymás után pattantak el, és a réseken, fugákon át egyre több víz jutott be az elülső kazánterembe. Az itteniek kétségbeesett küzdelemben kócokkal, kátrányos rongydarabokkal igyekeztek e réseket tömíteni és gerendákkal megerősíteni a már-már átszakadó válaszfalat. Miután azonban a folyamatos vízbetörés újabb kazánokat tett üzemképtelenné, a gépeket ismét leállították, hogy a maradék gőz energiájával a szivattyúk zavartalan működését biztosíthassák. E másodszori megálláskor próbálkoztak a torpedók ütötte rések lékponyvákkal való elfedésével, de ez nem járt sikerrel, mert azokat nem tudták a kívántaknak megfelelően rögzíteni a hajó erős dőlése miatt és mert azok kötelei elakadtak a lengéscsillapító hosszbordán. Azt ekkor nem tudhatták, hogy a lékek elfedése a 4×4 méteres lékponyvákkal nem járhatott sikerrel, mivel azok felülete ennél nagyobb, mindkettő esetében 5×6,7 m volt. A hajótestet ért sérülésének teljes felülete mintegy 70 m2 volt.
05:00 körül kialudt a világítás a kazánházban, és ezután zseblámpák gyenge fénye mellett végezték a munkálatokat. A nagy lövegtornyokat közben kézi erővel 20 perc alatt balra forgatták el, hogy a súlyos ágyúcsöveket ellensúlyként használva növeljék a hajó stabilitását, és a készenléti lőszerüket a tengerbe hajították illetve az ellátmánnyal együtt a hajó bal oldalára hordták át. A Tegetthoff kétszer is megpróbálta vontába venni a Szent Istvánt, de ezzel a próbálkozással felhagytak, miután nyilvánvalóvá vált, hogy az már menthetetlen. Fél hatkor az utolsó kettő még üzemben lévő kazán tüzét is ki kellett oltani a robbanásveszély miatt, amivel a hajó sorsa végképp megpecsételődött. Az egyre nagyobb dőlés miatt elrendelték az alsó helyiségek kiürítését (mely parancs viszont nem ért el mindenhova), majd mikor a víz már a felső fedélzetet nyaldosta (05:38-kor) parancsot adtak a hajó elhagyására.
Karl Mohl első osztályú gépészeti vezető (Maschinenbetriebsleiter 1. Klasse) 1936-ban, Bécsben tartott előadásában a csatahajó utolsó pillanatait a következőképpen mutatta be saját élményei alapján:
(...) Ekkor kezdődött a keserű vég, a Szent István haláltusája. Eddigre a hajó már 30°-nál jobban eldőlt, a felső fedélzet jobb oldala méter mélyen volt a víz alatt és a víz zúgva áramlott a redutokon és a nyílásokon be a hajótestbe. A sötétség, a teljes elzártság, a folyamatosan dolgozó szivattyúk zaja, a ventilátorok süvöltése és a kiáramló gőz sziszegése feledhetetlenül félelmetessé tették a végtelen hosszúságúnak tűnő perceket. Esedezve, siránkozva, szitkozódva fognak közre az emberek. A szócsövön próbálok kapcsolatot létesíteni a parancsnoki híddal – mindhiába. Másodpercekig mérlegelek, vívódom magammal – rettenetes a felelősségem.
A példámat követve mindenki kioldja a cipőfűzőit és előkészíti a mentőmellényét. Az eddig szükségből fennálló fegyelem pánikba csap át, a fedélzetről hangos lárma hallatszik le a poklunkba, érezzük amint kissé megbillen a hajó. Őrültség lenne a hajó megmentésének kilátástalansága miatt ebben az infernóban tovább maradnunk. Kiadom a parancsot a helyiség elhagyására. Szörnyű harc alakul ki a két keskeny vaslétráért, a gyengébbeket az erősebbek kíméletlenül visszabokszolják, az emberek a puszta életükért küzdenek – a rangbeli különbségek eltűnnek –, a halállal való a versenyfutást lihegve futják. Én, az elöljáró, nem lehetek az első, de nem akarok az utolsó – halálraítélt – lenni. Ezért az ösztöneimre hallgatva benyomulok a tömegbe – nem érzem, ahogy durván a kezemre és a fejemre taposnak és én is az embereim testrészeire taposok.
A kis platformon a válaszfal ajtaja előtt tülekedés van – végül sikerül a reteszt felnyitni – a nehéz ajtó a hajó megdőlése és a rugóerő miatt újra és újra visszacsapódik a rajta magukat átpréselni igyekvő emberekre. Négykézláb kell a hála Istennek szélesebb létrák vasfokain kúsznunk, a hajó dőlése kétségbeejtő – szintről-szintre folyik az tolakodók harca a leesettek felett. A borzongató sírból való menekülés négy, talán öt percig tart. Az emlékeimben órák voltak. Végül az elsők elérik a fedélzetet, mely már a közepéig víz alatt van. A „Hajót elhagyni!” parancsot már a menekülésünk közben adták ki és a legénység nagyobb része már a vízbe ugrott. Ösztönös megérzést követve csupasz lábaimmal felmászok a meredek fedélzeten a baloldali korlátokig; ebben a pillanatban a legnagyobb a veszély.
A hajó kezd átfordulni. Futok, csúszok, mint valami gördülő óriáshordón és a kagylókkal borított hajógerincen át a tengerbe zuhanok. A 40 fős csoportom fele életét veszítette, egy részük nem érhetett fel időben a fedélzetre, míg egy másik részüket a hajó elhagyásának helytelen módja miatt az átforduló hajó temette maga alá. A hajó parancsnokát és a törzstisztjeit a felsőbb szintekről az átfordulás vetette a tengerbe. Az amúgy nyugodt tenger a hajó felborulása miatt élénk mozgásba kezdett. A légbuborékoktól habzó víz megnehezíti az úszást, másodpercekig sodor engem és sok másokat körbe. A vízfelszínre bukkanáskor jó tíz méteres távolságra voltam a hajótól. Szerencsére a roncs még kb. 5 percig lebegett gerincével felfele, így elég idő marad a süllyedés által keltett szívóhatás elől megmenekülni.
Háton úszva még látok mintegy 20 embert a hajógerincen ide-oda kétségbeesetten futkározni. A hajó néhányszor megemelkedik és leereszkedik, vélhetőleg a hirtelen súlycsökkenés miatt vagy a kazánok felrobbanása miatt. Mint egy özönvíz előtti szörnyből, úgy spriccelnek hatalmas vízsugarak a fenékszelepekből. Az orrával előre, utolsóként a hajócsavarokat és hajólapátot mutatva, eltűnik a hajótest a mélységben. 6:10 volt ekkor. A hullámsír 85 tengerész és négy tengerésztiszt felett zárult be. A kimentésünkig még kétségbeesett küzdelmek és tragédiák játszódtak le, mivel a vízbefulladók belénk próbálnak csimpaszkodni. Végül több mint egy órás úszás után a minket kísérő Velebit talál rám és ment ki engem 7:15-kor. Kifutáskor számos csónakot leadtunk, hogy a gránátok becsapódásakor szilánkjaik ne okozhassanak veszélyt, emiatt a teljes legénységnek a kísérőhajókhoz úszva kellett kimentenie magát.
A csatahajó átfordulása 06:05-kor következett be Premudától délnyugatra 10 tengeri mérföldre, majd hét perc múlva, 06:12-kor merült a hullámok alá. A hajó elsüllyedésében nagy szerepet játszhatott, hogy a páncélfedélzetnek az övpáncélhoz csatlakozó döntött elemeinek alsó része – melynek 30+18 mm vastagságúnak kellett volna lennie, de az alsó egy méteren a 30 mm-es lemezeket nem szerelték be – a 18 mm-es lemezek erősen deformálódtak, így a hajó megdőlésekor nagy mennyiségben jutott be itt víz.[^1]
A tragédiában 89 tengerész veszett oda, közülük 41 fő volt magyar állampolgár. Az egyikük, Rövid Maxon Róbert sorhajóhadnagy visszament a hajó belsejébe, és ki akarta hozni az embereit a generátorházból, de már nem tért vissza, mint ahogy az a néhány matróz sem akik a hajó lobogóiért tértek vissza a hajótestbe. A sebesültek száma 29 fő volt. Többen az átfordult hajó aljára kapaszkodók közül szereztek súlyosabb sérüléseket, mikor annak oldalán lecsúszva próbáltak menekülni, de az éles kagylóhéjak mély sebeket ejtettek rajtuk. Az áldozatok viszonylag csekély száma részben annak tudható be, hogy a Monarchia haditengerészetében mindenkinek meg kellett tanulnia úszni az aktív szolgálatba való belépés előtt. Csak 20 tengerész holttestét tudták eltemetni Pólában, a többiek a hajóval együtt merültek a hullámsírba. Anton Müller kadéttal, Seitz szárnysegédjével együtt vesztek el a hajó írásos dokumentumai is.
A csatahajó utolsó fél órája fennmaradt filmfelvételeken is. A Tegetthoff fedélzetéről Meusburger sorhajóhadnagy a saját készülékével illetve egy hivatalos filmstáb készítette ezeket. A két felvételt később összevágták és a nagy gazdasági világválság idején – tévesen mint a Blücher elsüllyesztését – bemutatták az Egyesült Államokban.
## Elvesztésének következményei
thumb\|jobbra\|300px\|A Vittorianóban kiállított MAS 15 A Szent István elvesztésének hírére Horthy Miklós ellentengernagy lefújta a Korfu-hadműveletet, és visszarendelte a hajóit Pólába, mivel úgy vélte, hogy az olaszok előzőleg tudomást szereztek a támadásról, és meglepetés híján nincs jó esély a sikerre. Valójában az olaszok a dreadnoughtok Pólából való távozásáról először csak aznap, később szereztek tudomást, mikor a felderítő repülőgépeik ezt jelentették. E veszteség után a Monarchia nagy hajói több bevetésre már nem futottak ki a háború során.
Luigi Rizzo és Giuseppe Aonzo Katonai Arany Vitézségi Érem (Medaglia d'oro al Valor Militare) kitüntetésben részesültek a sikeres akcióért. Rizzónak ez volt a második ilyen kitüntetése, az első vitézségi érmet még a Wien elsüllyesztéséért kapta az előző évben. Emellett a Savoyai Lovagrend lovagkeresztjét (Croce di Cavaliere dell'Ordine Militare di Savoia) is megkapta, és fregattkapitánnyá léptették elő. A két MAS legénységének minden tagja megkapta a Katonai Ezüst Vitézségi Érmet (Medaglia d'argento al Valor Militare) és egy szinttel előléptették őket a ranglétrán. Olaszországban az 1866-os lissai csata megbosszulóiként tekintettek rájuk. A MAS 15-öt a Vitoriánóban állították ki. A Szent István elsüllyesztésének évfordulóját a Regia Marina minden évben megünnepelte, és az utódja, a Marina Militare a haditengerészet napjává nyilvánította 1939-ben (Festa della Marina).
## Osztrák–magyar vizsgálatok
A csatahajó elvesztéséről készült osztrák–magyar szakértői vélemény 1918. augusztus 1-re készült el, mely azonban nem állapított meg konkrét személyi felelősséget a csatahajó elvesztésével kapcsolatban. Heinrich Seitz sorhajókapitány írásbeli figyelmeztetésben részesült, amiért a vészhelyzet jelzésének általa választott módja (kürtjelzés) nem bizonyult hatékonynak. Törzsfőnöke, Charles Masjon sorhajókapitány a Pólából való kifutás késedelméért részesült dorgálásban, mivel ekkor nem ellenőrizte a megfelelő parancsok kiadását (védőhálók megnyitása). A Tegetthoff parancsnokának, Heinrich Pergler von Perglas sorhajókapitánynak a magatartását nem találták megfelelőnek, mert többször is indokolatlanul messze eltávolodott a bajba jutott zászlóshajótól, és késve létesített vele kommunikációs kapcsolatot. Ezek miatt hajóparancsnoki beosztásra alkalmatlannak ítélték. Haditörvényszéki vizsgálatot csak a torpedótalálatok után vízbe ugró tengerészek ellen indítottak.
A hajó fő konstrukciós hibáját a következő mondatban foglalták össze:
„A hosszirányú torpedó elhárító páncélozott válaszfal és a 15 cm-es lőszerkamra fala közötti elégtelen távolság súlyos hiba, mely minden valószínűség szerint hozzájárult a lék megnagyobbodásához. Javasoljuk, hogy ezt közöljék a hajó tervezőjével, Siegfried Popper tengernagy hajótervező mérnökkel.”
Az előírások szerint az övpáncélzatot hideg állapotban kellett összeilleszteni, ezt egy építőmérnököktől származó információ szerint a Szent István esetében az időmegtakarítás végett meleg állapotban végezték el, ebből fakadóan az anyag feszültség alatt állt, és emiatt egy robbanás esetén nagyon érzékeny volt. Az osztrákok ez alapján a csatahajó elvesztését az osztrák–magyar viszony egyik következményének tudták be. Karl von Puchner leírása szerint ezen híresztelések kivizsgálására a testvérhajók tömítéseit vizsgálat alá vették, és a rekeszeket erős nyomás alá helyezték. Meglepő módon egyikük sem tudott ellenállni a víz nyomásának.
## A Szent István napjainkban
bélyegkép\|jobbra\|300px\|A Szent István modellje a horvátországi Novigradban A Szent István maradványait 1974-ben lelték fel jugoszláv búvárok, majd 1979-ben ismét ők készítették el az első víz alatti felvételeket. Ezután 1990-ben olaszok, 1994-ben osztrákok is lemerültek a roncsokhoz. A magyar Szent István Búvárrégészeti Expedíció (SZIBEX) tagjai – a debreceni Czakó László vezetésével – 1994 októberében látogathatták meg először e tengeri kegyeleti emlékhelyet. 2003-ban merülést végzett a csatahajóhoz az olasz Fabio Ruberti és csapata, melynek felvételeiből készült film (La Corazzata dell’Impero) több filmfesztiválon is első helyezést ért el.
Az expedíciók révén fény derült arra, hogy a tengerfenék elérésekor a hajó megfeszülő orra közvetlenül az „A” lövegtorony előtt letört. Ekkor a tatrész még a felszínen volt. A hajótest nagyobbik része talajt éréskor a letört orr-részt röviden maga előtt tolta mielőtt csaknem teljesen átfordulva (160 fokos dőlésszögben) megállapodott. A lövegtornyok a korábbi feltételezésekkel ellentétben nem estek ki, hanem mind balra forgatott állapotban a helyükön maradtak. A két torpedó ütötte lyuk látható a hajó jobb oldalán, illetve még két kisebb lék is velük egyvonalban, előrébb és hátrébb, melyeket az alámerülés után a még levegővel teli rekeszek nagy külső nyomás hatására történő implóziója, avagy e vízzel telített középső rész behajlása – a vízfelszínen még a gerinc irányába, az átfordulást követően pedig a felépítmények irányába okozhatott. A hajó maradványait a horvát kulturális minisztérium védetté nyilvánította, és a hozzá való lemerülés búvárok számára engedélyhez kötött. A Szent István csatahajó réz névtáblája és más felszínre hozott tárgyak a pólai múzeumban láthatók.
2008\. október 2-án, a 90. évforduló alkalmával magyar búvárok merültek le a honvédelmi miniszter és a vezérkari főnök jelenlétében a Szent István roncsaihoz. A civil szervezet és az MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós ezred búváraiból álló expedíciót a kegyeleti merülés napján egy delegáció élén meglátogatta Szekeres Imre honvédelmi miniszter is, aki a horvát haditengerészet hajóján adta át a lemerülő búvároknak a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum által adományozott – A kötelesség előbbre való, mint az élet feliratú - fekete gránit emléktáblára erősítendő koszorút (a koszorút a pilisvörösvári Gréts József díszműkovács készítette). Az eseményen jelen volt még Havril András vezérkari főnök, Tömböl László, a HM Összhaderőnemi Parancsnokság parancsnoka, valamint Holló József, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója is.
A hetven méteres mélységben nyugvó hajóhoz való lemerülés, majd a több dekompressziós megállást követelő feljövetel egy órát vett igénybe. A felszínre visszaérkező búvárok jelentése után a delegáció koszorú és virágok tengerbe dobásával hajtott fejet a hadisírnak minősülő roncsban rekedt tengerészek emléke előtt.
A civil kezdeményezésű expedíciót Zelenák József kutatóbúvár szervezte, összesen 12 magyar (9 civil és 3 katona), illetve több horvát búvár részvételével. Céljuk a megemlékezés mellett a maradványok feltárása és állapotuk megvizsgálása is volt. A hajó belsejébe az admirálisi balkon falán támadt repedésen keresztül lehet bejutni.
A csatahajó maradványainak koordinátái: .
## Filmek
Az 1920-as években az olaszok készítettek egy némafilmet Gli eroi del mare nostro (A mi tengerünk hősei) címmel, melyben propagandisztikusan bemutatták a Szent István elsüllyesztését is. A 35 perces film második felében a Tegetthoffról készített felvételeket is felhasználták, melyeket kiegészítettek a már zsákmányul ejtett Tegetthoff segítségével imitált jelenetekkel. Ezekben a jelenetekben Luigi Rizzo is szerepelt saját magát alakítva.
2008-ban Maria Magdalena Koller rendezésében készült egy dokumentumfilm, mely Franz Dueller (Maschinenleiter) személyére koncentrálva mutatja be a drámai történéseket. A film német verziójának címe Tod im Morgengrauen – Der Untergang der Szent István (Halál a reggeli szürkületben – A Szent István elsüllyedése) volt, az osztrák televízióban 2014-ben és az arte által 2015-ben bemutatott, kisebb módosításokon átesett verzió címe Torpedos im Morgengrauen – Das letzte Schlachtschiff des Kaisers (Torpedók a reggeli szürkületben – A császár utolsó csatahajója) lett. A német dokumentumfilm felhasználásával Fumo nero all'orizzonte - Il Mas che sfidò la corazzata Santo Stefano (Füst a horizonton – A MAS, mely szembeszállt a Szent István csatahajóval) címmel 2012-ben készült egy olasz dokumentumfilm, melyben természetesen Luigi Rizzo személye áll a középpontban.
## A hajó parancsnokai
## Fordítás
## Dokumentumfilmek és egyéb filmfelvételek listája
- – A Szent István elsüllyedését a Blücher'' pusztulásaként bemutató filmhíradó
- (A Fabio Ruberti vezette IANTD Expeditions búvárcsoport által készített díjnyertes film előzetese)
- (Maria Magdalene Koller filmje, Ausztria)
- (német verzió)
- (az előző film egy horvát búvárcsoport expedíciójával kiegészített verziója)
[Az Osztrák–Magyar Monarchia csatahajói](Kategória:Az_Osztrák–Magyar_Monarchia_csatahajói "wikilink")
[^1]: Krámli Mihály (2009): A "megerősített TEGETTHOFF-osztályú" csatahajók torpedóvédelmének tesztelésére végzett szekciókísérlet és jegyzőkönyve\* / A RADETZKY- és a TEGETTHOFF-osztály torpedóvédelme |
880,774 | Rudolf Caracciola | 26,366,208 | null | [
"1901-ben született személyek",
"1959-ben elhunyt személyek",
"Grand Prix-autóversenyzők",
"Német autóversenyzők",
"Olasz származású németek"
] | Rudolf Caracciola, teljes nevén Otto Wilhelm Rudolf Caracciola (Remagen, 1901. január 30. – Kassel, 1959. szeptember 28.) német autóversenyző, háromszoros Európa-bajnok, az európai autóversenyzés Formula–1 előtti legsikeresebb versenyzője. Grand Prix-karrierje előtt hegyi versenyeken is Európa-bajnoki címet szerzett, ugyancsak háromszor.
Teljes Grand Prix-karrierje alatt mindössze két csapat, a Mercedes-Benz és az Alfa Romeo alkalmazásában állt, utóbbinál csak egy szezon erejéig. Beceneve a Caratsch, illetve a Regenmeister volt. Az előbbi olasz eredetű vezetékneve németesített, egyfajta becézett formája, az utóbbit pedig esőben nyújtott jó teljesítménye után kapta.
Versenyzői karrierje az 1920-as évek elején kezdődött, amikor a Fafnir nevű autógyárnál volt tanonc, és ekkor eleinte motorkerékpárokkal, ezután autókkal versenyzett. Először a Mercedes-Benz versenyzője volt, első két hegyi versenyeken szerzett Európa-bajnoki címét a német gyárral érte el, míg a harmadikat már az olasz Alfa Romeo színeiben.
Komolyabb Grand Prix-karrierje 1926-ban kezdődött, amikor megnyerte az első német nagydíjat. Ezt a sorozatot tekintve is csak a korábban említett két gyári csapat versenyzője volt. 1926-tól 1931-ig, amikor már az idény bizonyos versenyeit külön értékelték egy Európa-bajnokság keretein belül, privátként indult egy Mercedes-Benz-cel, majd 1932-re az Alfa Romeóhoz szerződött. 1933-tól ismét a Mercedes-Benz alkalmazásában állt, ekkortól már a gyári csapatnál. Európa-bajnoki karrierje rendkívül sikeresen alakult, 1935-ben, 1937-ben és 1938-ban is győzni tudott. Ha szigorúan a bajnokság kimenetelébe beleszámító versenyeket nézzük, 24 versenyen indult, ezek közül tízet nyert meg, és a versenyek több mint a kétharmadán, 17 alkalommal állt dobogóra. Ezen kívül számos, a bajnokságon kívül rendezett egyéb versenyen is győzni tudott.
A második világháború befejezése után még visszatért az autóversenyzéshez. El szeretett volna indulni az 1946-os indianapolisi 500-on, azonban egy edzésen súlyos fejsérüléseket szenvedett, így a versenyre már nem tudta kvalifikálni magát. 1952-ben még rajthoz állt egy svájci sportautó-versenyen is, ám végül ez is balesettel végződött számára.
1959-ben, 58 évesen, májelégtelenségben halt meg.
## Karrierjének kezdete
Caracciola a Nyugat-Németországban található Remagenben született 1901. január 30-án. Olasz ősei a harmincéves háború idején vándoroltak Nápolyból a Rajna vidékére, ahol Bartolomeo Caracciolo herceg az Ehrenbreitstein-erőd parancsnoka lett. Maga Caracciola már fiatalkorától érdeklődött az autók iránt, tizennégy éves korától szeretett volna autóversenyző lenni. Az első világháború előtt egy korábbi típusú Mercedesszel versenyzett, a jogosítványt már a legális 18 év betöltése előtt megszerezte. Apja azt szerette volna, ha egyetemre megy, ám miután ő meghalt, a fiatal Rudolf úgy döntött, hogy a Fafnir autógyár gyakornoka lesz. Később önéletrajzi könyvben úgy emlékezett vissza, hogy a teljes Fafnirnál töltött időszak alatt mindössze egy autót adott el.
A technikai sportok az 1920-as években Németországban, csakúgy, mint egyébként egész Európában, elitsportnak számítottak, csak a kivételesen gazdagok engedhették meg maguknak, hogy egy, esetleg több versenyautót karban tartsanak. Amikor a 20-as évekre a sportágban is egyre inkább megjelent a professzionalizmus, úgy kezdett Caracciola egyre komolyabb sikereket elérni, eleinte még motorversenyzésben. Amikor a Fafnir 1922-ben úgy döntött, hogy részt vesz az AVUS pályán rendezett első versenyen, a gyár egyik autóját Caracciola vezette. A verseny végeztével kategóriájában győztes lett, az összes Fafnir közül pedig ő ért célba elsőként. A következő versenyen, a rüsselsheimi Opelbahnon már győzni is tudott. Végül azonban nem maradt sokáig Aachenben, a Fafnir székhelyén: miután megütött egy megszálló belga katonát, elmenekült a városból. Drezdába költözött, ahol 1923 áprilisában meg tudott nyerni egy az ADAC égisze alá tartozó versenyt.
1923-ban a Daimler-Motoren-Gesellschaft munkatársa lett a cég drezdai üzletében, miközben tovább folytatta az autóversenyzést. 1923-ban a nyolc versenyéből négyet megnyert. 1924-ben a sikerek továbbra sem kerülték el: összesen tizenöt hegyi versenyt nyert meg Svájcban. Az ekkor az autósport elitkategóriájának számító Grand Prix-versenyeken először 1924-ben, az olasz nagydíjon vett részt, mint a Mercedes tartalékversenyzője, ám a versenyen végül nem állt rajthoz. 1925-ben, miután egyre komolyabb autóversenyzői sikereket ért el, abbahagyta gépészmérnöki tanulmányait.
## 1926–1930: az áttörés
Caracciola áttörést jelentő éve az 1926-os volt. Az első német nagydíjat július 11-én az AVUS-on rendezték, azonban ez egybeesett egy spanyolországi, nagyobb presztízsű versennyel. Az újonnan egyesült gyár, a Mercedes-Benz úgy döntött, hogy első számú csapatát az utóbbi versenyen indítja. Miután Caracciola ezt megtudta, kért egy versenyautót a Mercedes gyárában, hogy indulhasson a hazai versenyen. Végül ő, valamint még egy versenyző, Adolf Rosenberger kaptak egy 1923-as fejlesztésű M128-ast. Rosenberger versenye jól indult, Caracciola motorja azonban rögtön a rajt után lefulladt. Mire szerelőjével, Eugen Salzerrel sikerült újra beindítaniuk az autót, már közel egyperces hátrányban voltak a többi indulóhoz képest. Nem sokkal ezután elkezdett esni, és több lassú autót megelőzött. Sokakat meg sem kellett előznie, ugyanis a nehéz körülmények között rengetegen kiestek. Ilyen volt márkatársa, Rosenberger is, aki egy lassabb autó előzése közben egy időmérőállásnak csapódott, s a baleset következtében mindhárom ott dolgozó meghalt. A ködben és a szakadó esőben egyik versenyben lévő versenyző sem volt tisztában pozíciójával, így a leintéskor Caracciolát is meglepetésként érte, hogy győzött. Ekkor kapta a német sajtótól a „Regenmeister” (esőmester, a mai magyar sportsajtóban leginkább „esőmenő”) becenevet, az esőben nyújtott nagyszerű teljesítménye után.
A győzelemért kapott tizenhétezer márkából Mercedes-kereskedkést nyitott Berlinben, és feleségül vette barátnőjét, Charlottét, akivel 1923-ban ismerkedett meg. Ezt követően jó ideig csak sportautó-versenyeken indult, és ezeket is megnyerte. 1927-ben, az Eifel-hegységben megépült a ma is használt Nürburgring, ekkor a mainál még sokkal hosszabb vonalvezetéssel. 1927-ben az első itt rendezett versenyt Caracciola megnyerte. Az 1927-es német nagydíjon műszaki hiba miatt kiállni kényszerült, és a végső győztes Otto Merz lett. Ezzel együtt, a huszonhét verseny közül, amin ebben az évben elindult, tizenegyet meg tudott nyerni.
1928-ban ismét ő nyerte meg a német nagydíjat. A versenyt Christian Wernerrel megosztva nyerte, aki akkor vette át Caracciola helyét, miután balesetet szenvedett a boxutcában. A német nagydíj, hasonlóan a legtöbb Grand Prix-versenyhez, figyelmen kívül hagyta a hivatalos, AIACR által felállított Grand Prix-szabályokat, és a legtöbb helyszínen tulajdonképpen Formula Libre-versenyeket tartottak, ahol szinte mindenki elindulhatott. Emiatt a Mercedes inkább a sportautók, mint a Grand Prix-autók fejlesztésére koncentrált.
Az első monacói nagydíjat 1929-ben rendezték meg. Ezen Caracciola a rajtrács végéről indult (amely ekkoriban még véletlenszerű volt), de már az elejétől a vezetésért volt harcban a brit William Grover-Williamsszel. Azonban később egy bokszkiállás négy és fél percet vett igénybe Caracciolának és csapatának, és ezt a nagydíj hátralévő részében már képtelen volt ledolgozni, és végül harmadik lett. Ugyanebben az évben megnyerte a RAC Tourist Trophyt, valamint Werner oldalán részt vett a Mille Miglán és a Le Mans-i 24 órás versenyen is. Előbbin hatodikként zártak, míg a franciaországi verseny nagy részét vezették, egészen addig, amíg műszaki hiba miatt kiállni nem kényszerültek. 1930-ban, immár ismét egyedül, megnyerte az ír nagydíjat, valamint négy hegyi versenyt, amivel pályafutása során először Európa-bajnoki címet ünnepelhetett. Eközben autókereskedése csődbe ment, így azt kénytelen volt bezárni.
## 1931–1932: távozás az Alfa Romeóhoz
Miután a Mercedes 1931-re kivonult a Grand Prix-versenyekről – a fő indok a gazdasági világválság volt – nem hivatalosan támogattak néhány versenyzőt, például Caracciolát. A gyár egyre súlyosbodó anyagi gondjai miatt a monacói nagydíjon, amelyet végül fel kellett adnia kuplungproblémák miatt, Caracciola egyedül képviselte a céget. Nem sokkal később a német nagydíjat százezres nézőközönség előtt rendezték. A hétvége során rendkívül nehéz körülményekkel kellett megküzdenie a versenyzőknek, a futam napján például nem sokkal a start előtt kezdett el esni. Caracciola a verseny kezdetétől Luigi Fagioli Maseratija mögött volt, ám megelőzni csak később tudta, ugyanis a Fagioli által felvert vízpermet miatt nem látott tökéletesen, így egy esetleges előzés nem ígért volna biztos sikert. Végül ez sikerült neki, de a hatodik körtől száradni kezdett a pálya, és Caracciola nehezebb Mercedesére komoly veszélyt jelentett a Bugattival versenyző Louis Chiron. Végül a rekordidő alatt elvégzett bokszkiállásának köszönhetően sikerült megőriznie az első helyét, így ő lett a futamgyőztes, közel egyperces előnnyel, annak ellenére, hogy a verseny végén Chiron majdnem tizenöt másodperccel gyorsabb köröket is futott.
A Masaryk nagydíjon sikerült megúsznia egy komolyabb balesetet. Ketten, Chironnal üldözték Fagiolit, amikor az olasz egy fából készült gyaloghídnak ütközött, és a törmelékek a pályán szétszóródtak. Ezt Chiron egy árkon keresztül tudta kikerülni, Caracciola azonban fának ütközött és kiesett, ám szerencsére sértetlenül szállt ki autójából. A baleset nem volt hatással a hátralévő szezonjára, a hegyiverseny-sorozatban ismét Európa-bajnoki címet szerzett. Az egyik legnagyobb sikere ebben az évben a Mille Miglia megnyerése volt. Az Olaszországban megrendezett hosszútávú autóverseny az évi kiírását sokáig a hazai pályán, a hazai márka Alfa Romeóval versenyző olasz pilóták uralták. Ő és társa, Wilhelm Sebastian lett az első külföldi páros, akik megnyerték a versenyt, ez rajtuk kívül később is csak Stirling Mossnak és Denis Jenkinsonnak sikerült 1955-ben.
A Mercedes 1932-re teljesen kivonult a technikai sportok világából, így Caracciola az Alfa Romeóhoz szerződött, azzal az ígérettel, hogyha a Mercedes visszatér, visszaigazol hozzájuk. Szerződésében az szerepelt, hogy az olasz istállónál félig függetlenként fog versenyezni. Első versenye a Mille Miglia volt, ahol sokáig vezetett is, ám később a verseny feladására kényszerült egy szelep meghibásodása miatt. Ezt követően a monacói nagydíjon indult. Sokáig a negyedik helyen haladt, ám miután Baconin Borzacchini kiállt előle kerékcserére, rövid időn belül a harmadik, majd a második helyen állt. Később Tazio Nuvolari után eredhetett, azonban hiába csökkentette folyamatosan a különbséget, megelőznie nem sikerült, közvetlenül mögötte ért be a második helyen. Érdekesség, hogy a nézők Caracciola teljesítményét nagyobb tapssal díjazták, mint a győztes Nuvolariét. A versenyt követően az Alfa Romeo egy teljes gyári támogatásról szóló szerződést ajánlott neki.
A szezon hátralévő részében is az olasz gyár versenyzői domináltak. A hazai versenyen, Monzában vetették be a gyár új fejlesztésű autóját, a P3-ast. Ezzel Nuvolari és Giuseppe Campari versenyzett, míg Borzacchini és Caracciola a sokkal nehezebb 8C-vel indult. Caracciola műszaki hiba miatt kiállni kényszerült, de később átvette Borzacchini autóját, miután az olasz fejét eltalálta egy kő. Végül harmadikként zárt. A francia nagydíjon már Caracciola is P3-assal versenyzett, és a starttól kezdve a győzelemért harcolt Nuvolarival. A versenyt Nuvolari nyerte. Az Alfa Romeo dominanciájára jellemző, hogy az első három helyen a gyár versenyzői, Nuvolari, Borzacchini és Caracciola végeztek. A német nagydíjon változott a sorrend, itt Caracciolának sikerült megelőznie a két olaszt.
Caracciola a további versenyeken is jól teljesített, igaz, ezek már nem számítottak be a bajnokság végkimenetelébe. Megnyerte a lvovi és a monzai nagydíjakat, valamint öt hegyi versenyt, amivel ismét (pályafutása során egyébként utoljára) Európa-bajnok lett ebben a kategóriában. Az évad egyik utolsó versenyén, az AVUS-i nagydíjon tűnt fel későbbi nagy ellenfele, Manfred von Brauchitsch, aki ekkor győzte le őt először.
## 1933–1934: sérülés, visszatérés a Mercedeshez
Az 1933-as szezont követően az Alfa Romeo megszüntette gyári csapatát, szerződés nélkül hagyva Caracciolát. Egy nyári vakáció során a Bugattitól szintén elbocsátott jó barátjával, Louis Chironnal úgy döntöttek, saját csapatot alapítanak, Scuderia C.C. (Caracciola–Chiron) néven. Ehhez három Alfa Romeo 8C-t vásároltak, valamint a Daimler-Benz rendelkezésükre bocsátott egy kamiont ezek szállításához. Chiron autója kék alapszínre fehér csíkot kapott, Caraccioláénál ez fordítva volt. Első versenyük a monacói nagydíj volt. Ennek a második napján, egy gyakorlás alkalmával, amikor Chironnak mutatta meg, mire képes az autó (a monacói versenyző ekkor ült először Alfa Romeóban) a Tabac kanyarban elvesztette uralmát az autója felett, és balesetet szenvedett. Az autó négy fékje közül három tönkrement, és ezután döntéskényszerbe került: az instabil autó miatt a tengerbe esik, vagy a falnak csapódik, végül utóbbit választotta. A balesetet követően abban a dohányáruboltban látták el, amelyről a Tabac kanyar a nevét kapta, majd miután jobban lett, innen került kórházba. Jobb combcsontja több helyen eltört, és az orvosok szerint nem volt biztos, hogy valaha újra versenyezhet. Ezt követően fél évet töltött egy bolognai magánklinikán, majd felesége, Charlotte úgy döntött, hazaviszi őt Svájcba, hogy a magaslati friss levegő elősegítse a gyógyulást. Végül a vártnál jóval gyorsabban meggyógyult.
A nácik megerősödésével a német autógyárak, a Mercedes-Benz és az Auto Union állami kézbe kerültek, ismét megerősödtek, és ez jó lehetőség volt a visszatérésre. Végül előbbi cég elnöke, Alfred Neubauer utazott el hozzá luganói villájába, azzal a céllal, hogy ha egészséges, szerződtetné őt az 1934-es szezonra. Ekkor még nehezére esett a járás, azonban ígéretet tett, hogy amint jobban lesz, elmegy Stuttgartba, a gyár székhelyére, hogy újra tárgyaljanak. A hosszú út sokat kivett belőle, a szerződés aláírása után rögtön pihennie kellett. Németországi tartózkodása alatt egy újabb tragédia történt: amíg a Mercedesszel tárgyalt, felesége életét vesztette egy síbalesetben. Ekkor, későbbi elmondása szerint közel állt ahhoz, hogy teljesen visszavonuljon a nyilvánosságtól, és felhagyjon az autóversenyzéssel is. Végül Chiron látogatása győzte meg őt a folytatásról. Bár a lába még mindig fájt vezetés közben, fokozatosan egyre jobb eredményeket ért el.
1934 áprilisában már tesztelte az új W25-öst annak ellenére, hogy a különböző műtétek miatt jobb lába öt centivel megrövidült, így később különös ismertetőjegyévé vált a sántítás. Az Eifelrennenen még nem indulhatott, először az ugyancsak a Nürburgringen megrendezett német nagydíjon állhatott rajthoz hat héttel később. A tizenharmadik körben rövid ideig a vezetést is megszerezte Hans Stucktól, azonban egy körrel később motorhiba miatt kiesett. Az olasz nagydíjon már több szerencsével járt. Itt a negyedik helyről indult, azonban nem sokkal később egészen a második helyig kapaszkodott fel, és ismét üldözőbe vehette Stuckot. Az 59. körben azonban annyira elviselhetetlenné vált a fájdalom a combjában, hogy egy bokszkiállás alkalmával kénytelen volt átadni a volánt a csapattárs Luigi Fagiolinak. Végül az olasz pilóta nyerni tudott. A szezon hátralévő részében a legjobb eredménye egy második hely volt Fagioli mögött a spanyol nagydíjon, a csapat nagy elégedetlenségére, ugyanis a verseny előtt megtiltották Fagiolinak, hogy ha egymás mögött haladnak, megelőzze a német versenyzőt.
## 1935–1936: az első bajnoki cím
Caracciola első Európa-bajnoki címét 1935-ben szerezte. A bajnokság végkimenetelébe öt verseny, a belga, a német, a svájci, az olasz és a spanyol versenyből állt. Belgiumban rögtön győzelemmel kezdett, a megosztva versenyző Fagiolit és Manfred von Brauchitschet, valamint jó barátját, Chiront megelőzve A következő versenyen meglepetésre Nuvolari végzett az élen, Hans Stuck és Caracciola előtt. Svájcban ismét Caracciola tudott nyerni, mögötte második Fagioli, harmadik pedig a feltörekvő ígéret Bernd Rosemeyer lett. Spanyolországban is nyerni tudott, így az utolsó versenyen hiába esett ki váltóhiba miatt, három győzelme elég volt a bajnoki cím megszerzéséhez.
A bajnokság végkimenetelébe be nem számító versenyeken is jól szerepelt, megnyerte az Eifelrennent, valamint az akkor másodszor megrendezett Penya Rhin nagydíjat is. Ugyancsak ő végzett az élen a tripoli nagydíjon, melyet az akkor olasz fennhatóság alatt álló terület kormányzója, Italo Balbo szervezett. A versenyt a sivatagban, egy sós tó körül rendezték, hihetetlenül nagy melegben. Neubauer biztos volt benne, hogy a gumik nem bírnak ki egy egész versenyt. Caracciola gyengén kezdett, azonban a 30. és 40. kör között végrehajtott négy kerékcseréjének köszönhetően egészen a harmadik helyig sikerült előreverekednie magát. Később megörökölte Nuvolaritól és Varzitól az első helyet, amikor a két olasz kiállt a bokszba, majd meg is tartotta azt egészen a verseny leintéséig. Egy verseny utáni nyilatkozata szerint ekkor érezte először, hogy a lába teljesen rendbe jött a két évvel ezelőtti monacói baleset után.
Miután Caracciola révén egy Mercedes végzett a bajnokság élén, a gyár számára adott volt a feladat, hogy Caracciolának és csapattársainak egy olyan autót adjon, amivel 1936-ban is harcban lehetnek a bajnoki címért. Bár a karosszéria rövidebb lett, és a motor lökettérfogatát is megnövelték 4,74 literre, az autó gyengébbnek, valamint kevésbé megbízhatónak találtatott az Auto Union Type C elnevezésű versenyautójával szemben. Ennek ellenére az első verseny, az esős körülmények között megrendezett monacói nagydíj Caracciola győzelmével zárult. Később a magyar nagydíjon is sokáig vezetett, ám később műszaki problémák miatt kiállni kényszerült. Hazai versenyén előbb saját autójával kiesett, majd átült Hermann Langéba, de nem sokkal később azzal is feladni kényszerült a német versenyt. Sokáig a svájci nagydíjon is az élen állt, azonban a versenyigazgatóság döntésének értelmében feltartásért át kellett adnia a vezetést a korábbiakban közvetlenül mögötte autózó Rosemeyernek. A két versenyző annak ellenére heves vitába bocsátkozott, hogy Caracciola később tengelytörés miatt kiesett. Ebben az évben a Mercedes rendkívül versenyképtelen volt: Caracciola csak kétszer, a már említett monacói és tuniszi versenyen tudott diadalmaskodni, ezzel a bajnoki cím Bernd Rosemeyeré lett.
## 1937: a második győzelem
A Mercedes az 1937-es idényre egy teljesen új autóval, a W125-össel tért vissza, amely elődjéhez, a W25-öshöz képest mintegy százötven lóerővel volt erősebb. Az első komolyabb versenyt a felújított AVUS-on rendezték, háromszázezer néző előtt. A felújítás abban állt, hogy minél nagyobb sebességet menthessenek át a versenyzők az egyenesre, az északi kanyart meredekebben megdöntötték. A versenyen sokáig Caracciola vezetett, akkori legnagyobb ellenfele, Bernd Rosemeyer előtt, ám végül váltóhiba miatt kiállni kényszerült. Érdekesség, hogy a verseny átlagsebessége mintegy 250 km/h volt. A versenyt követően a Mercedes csapata (Rosemeyer, Nuvolari és az újonc Richard Seaman) az USA-ban, a Vanderbilt-kupa elnevezésű versenyen indult, így ki kellett hagynia a belga nagydíjat, amelyet hat nappal azután rendeztek.
A második Grand Prix-versenyen, Németországban a második sorból indulhatott. Nem sokkal később már az élen állt, a vezetést pedig egészen a leintésig meg tudta tartani Manfred von Brauchitsch és Rosemeyer előtt. A monacói nagydíjon a pole-pozícióból indulhatott, majd a verseny elejétől kezdve komoly harcot folytatott von Brauchitsch-csal. A versenyt végül egy Caracciolánál elkövetett hiba döntötte el a bokszkiálláskor. Ekkor egy csavar esett az autó indukciós rendszerébe, a hiba helyrehozatala pedig három és fél percbe került a szerelőknek, így végül csak másodikként intették le. Szezonbeli második győzelmét Svájcban aratta. A versenyen ismét az első rajtkockából indulhatott, és annak ellenére, hogy az egész versenyt heves esőzés nehezítette, pályacsúcsot állított fel. Ekkor kezdte a korabeli sajtó ismét „Regenmeister” („esőmenő”) néven emlegetni.
Az olasz nagydíjat hosszú idő után nem a már akkor is tradicionális helyszínnek számító Monzában, hanem Livornóban rendezték. A verseny a nézők miatt csak harmadszorra tudott elrajtolni, ám ez sem zavarta meg az ekkor ismét élről induló Caracciolát, és győzni tudott Hermann Lang előtt, igaz, csak négy tizedmásodperccel. Ezzel pályafutása során immár másodszor szerezte meg az Európa-bajnoki címet, két ponttal megelőzve von Brauchitschot. Ezt követően indult még a bajnokság végeredményébe be nem számító versenyeken is, ezek közül legjobb eredményét a Masaryk nagydíjon érte el, ahol győzni tudott.
Ebben az évben másodszor is megnősült, felesége Alice Hoffman-Trobeck lett, akit júniusban, Luganóban, nem sokkal az amerikai út előtt vett feleségül.
## 1938: sebességrekordok, valamint a harmadik Európa-bajnokság
Az 1938-as idény előtt, január 28-án a Mercedes az A5-ös autópályán tesztelt, ahol versenyzőivel azt a sebességrekordot szerette volna megdönteni, melyet az Auto Union állított fel. A rekordokat ekkoriban hengerűrtartalom szerint különítették el, ezen kívül létezett egy kategória a módosított Grand Prix-autóknak. Caracciola 1935-ben 311,985 km/h-val már felállított egy ilyen rekordot, ám ezt később Stuck és Rosemeyer is megdöntötte. Az erre az alkalomra készített áramvonalas W125 Rekordwagen volánjánál ülő Caracciola 1938. január 28-án újabb rekordot állított fel 432,7 km/órával, ez a mai napig az egyik legnagyobb közúton mért sebesség. A nap azonban tragédiával végződött: a frissen felállított rekordot rögtön meg akarta dönteni az Auto Union versenyzője, Bernd Rosemeyer. Amikor Rosemeyer mintegy 400-as tempó környékén autózott, egy erőteljes széllökés miatt autója lecsúszott az útról, többször megpördült a levegőben, vezetője pedig életét vesztette.
Az autókra vonatkozó szabályok ismét megváltoztak, így a Mercedesnek ismét új autót kellett építenie. Később kiderült, hogy az új W154-es tervezése jól sikerült, ugyanis az első futamon, Franciaországban például a gyár autói hármas győzelmet arattak von Brauchitsch, Caracciola, Lang sorrendben. Bár később csak két versenyt, a svájci nagydíjat és a Coppa Acerbót nyerte meg, kiegyensúlyozott teljesítményének köszönhetően harmadszor, és mint később kiderült, pályafutása során utoljára ismét Európa-bajnok lett. Ebben az idényben a legemlékezetesebb győzelmét az egy évvel ezelőttihez hasonlóan ezúttal is esős körülmények között megrendezett svájci nagydíjon aratta. A verseny első tizenegy körében csapattársa, Seaman vezetett, akit ezután megelőzött. Bár a versenyt végül megnyerte, korántsem volt egyszerű dolga: már az élen állt, amikor elhagyta sisakjának a simléderét. Ennek köszönhetően nagy mértékben leromlottak számára az egyébként sem jó látási viszonyok, főként a sok lekörözött autó által felvert vízpermet miatt.
## 1939
Az 1939-es szezon a második világháború árnyékában vette kezdetét, és szeptemberben, Lengyelország megtámadásával véget is ért. Az idény érdemi része a belga nagydíjjal vette kezdetét júniusban, ahol Caracciola a La Source elnevezésű kanyarban kipörgött, és kiesett. Később ugyanitt szenvedett balesetet a csapattárs Seaman is. Bár a lángba borult autóból még élve szedték ki, az angol pilóta nem sokkal kórházba szállítását követően azonban belehalt sérüléseibe. A versenyző temetésére a komplett Mercedes csapat Londonba utazott. Nem sokkal később karrierje során hatodszor sikerült ismét megnyernie a német nagydíjat, ismét esőben, ezúttal a harmadik helyről indulva. A svájci és tripoli nagydíjakon egyaránt második helyen végzett Hermann Lang mögött. Az utóbbi versenyen egyébként az olasz szervezők szerették volna megakadályozni a totális Mercedes-győzelmet, így az utolsó pillanatban bejelentették, hogy az autók maximális hengerűrtartalma 1,5 liter lehet, szemben a Mercedes által akkoriban használt 3 literes motorokkal. A Mercedes végül képes volt időre elkészíteni két, a verseny szabályainak megfelelő autót, a W165-öst. Végül a szervezők nagy csalódottságára ez a két autó végzett az élen, megelőzve huszonnyolc olasz autót.
Caracciola szerint a csapat az egész idény során Langot favorizálta, ennek egyszer hivatalos levélben is hangot adott. Ezt a gyár sosem ismerte el, miután Caracciola az első két versenyen kiesett, már nem volt reális esélye a győzelemre. Ezen kívül Lang szoros csatát vívott az Auto Union-versenyző Hermann Paul Müllerrel. Bár végül a háború kitörése miatt nem hirdettek hivatalos győztest, a régi, minimum pontrendszert támogatók szerint Müller, az új, a maihoz hasonló maximum pontrendszert preferáló német sportbizottság szerint Lang lett a szezon győztese.
## Visszatérése a háború után
Caracciola és felesége, Alice, a második világháború idején hazaköltözött Svájcba, a pár Luganóban vészelte át ezt az időszakot. A versenyzést ekkor fel kellett függesztenie, ugyanis az üzemanyagok katonai célú felhasználása miatt minden egyes technikai sportág szünetelt. Időközben a fájdalom ismét egyre erősödni kezdett a korábban megsérült lábában, így ismét Bolognába utazott, hogy egy specialistával beszélje meg az esetleges lehetőségeket. A szakember műtétet javasolt, Caracciola azonban ebbe nem ment bele, ugyanis az azzal járó rehabilitáció mintegy három hónapot vett volna igénybe. A háború nagy részét azzal töltötte, hogy megszerezze magának a Tripoliban használt két W165-öst, hogy azok a háborút épségben átvészelhessék. A két jármű nehezen érkezett meg 1945-re a svájci határhoz. Végül egyik sem lett Caraccioláé, ugyanis a hatóságok mindkét autót még a német oldalon lefoglalták.
A háború befejezése után nem sokkal meghívást kapott az 1946-os indianapolisi 500-as versenyre, ahol eredetileg a W165-ösöket használta volna, ám ez a korábban történtek miatt nem volt lehetséges. Ennek ellenére úgy döntött, hogy elutazik a helyszínre, és nézőként tekinti meg a futamot. Megérkezése után egy helyi csapattulajdonos, Joe Thorne felajánlotta egyik versenyautóját, így végül mégis indulhatott. A versenyig már nem jutott el, ugyanis egy gyakorláson egy ismeretlen tárgy (valószínűleg egy madár) fejen találta, és a déli falnak ütközött. Versenyzői karrierjének egy harmadik súlyos baleset vetett véget. Az 1952-es svájci nagydíj egy betétfutamán indult, amikor Mercedes 300SL-jében meghibásodott a fék. A blokkoló fékek miatt egy fának ütközött, és eltörte a bal lábát.
Visszavonulása után továbbra is a Mercedes-Benz alkalmazásában állt, főleg NATO-támaszpontokon szervezett műsorokkal próbálta növelni a gyár autóinak eladását. 1959-ben súlyosan megbetegedett, állapota pedig a kezelések ellenére is rosszabbodott. Később súlyos májproblémákat diagnosztizáltak nála. 1959. szeptember 28-án, Kasselben, 58 évesen érte a halál. Temetésére lakhelyén, Luganóban került sor.
## Kapcsolata a nácikkal
Caracciola és az NSDAP vezére, Adolf Hitler először 1931-ben találkozott. Hitler egy Mercedes-Benz 770-est rendelt, amely akkoriban a gyár legdrágább autója volt. Az autó késve készült el és emiatt Hitler egyre ingerültebb lett. A gyár ezt enyhítendő, Caracciolát kérte meg, hogy szállítsa ki az autót, és vezesse körbe Münchenben Hitlert és fél-unokahúgát Angela Raubalt az autóval. Később így emlékezett vissza Hitlerre: „Nem gondoltam volna, hogy ennek az embernek megvannak ahhoz a képességei, hogy egyszer átvegye a hatalmat”.
Hasonlóan a náci Németország legtöbb autóversenyzőjéhez, Caracciola is tagja volt a félkatonai Nemzetiszocialista Gépesített Hadtest nevű szervezetnek, amely a háború idején szállítási és támogatási feladatokat látott el. Bár későbbi visszaemlékezései szerint sohasem volt a rendszer híve, hogy jó benyomást tegyen, néhányszor hangzatos nyilatkozatot tett. Ilyen volt egy, a német parlament előtt elmondott beszéde, amelyben a német versenyautók sikereit „győzelmi szimbólumoknak” tartotta, amelyek „a Führernek köszönhetők, aki újjáépítette a nemzetet”.
## Emlékezete
Caracciolát Nuvolarival és Rosemeyerrel a Grand Prix-versenyzés legnagyobb alakjai között tartják számon. Kortársai szerint egy maximalista versenyző volt, aki minden időjárási körülményből ki tudta hozni a legtöbbet, és aki nagyon ritkán szenvedett balesetet saját hibájából. Rendkívül jó kapcsolatot ápolt a Daimler versenyrészlegének igazgatójával, Alfred Neubauerrel, aki egy alkalommal a „20-as és 30-as évek, de talán minden idők legjobb autóversenyzőjének” nevezte.
Trófeagyűjteménye jelenleg az indianapolisi NCAA Bajnokok Csarnoka tulajdona. 1998-ban a nemzetközi motorsport-hírességek csarnoka is tagjává választotta. 2001-ben, születésének századik évfordulóján szülővárosában, Remagenben szobrot állítottak tiszteletére. Halálának ötvenedik évfordulóján, 2009-ben teret is elneveztek róla.
Tagja volt az eredeti 200 mérföld/órás klubnak, amely még 1953-ban alakult. Ebben olyan autóversenyzők lehettek tagok, akik legalább két versenyt 200 mérföldes átlagsebességgel teljesítettek. A klubnak rajta kívül csak két külföldi tagja volt.
## Teljes Európa-bajnoki eredménylistája
## Fordítás |
71,509 | II. Ulászló lengyel király | 26,932,460 | null | [
"1434-ben elhunyt személyek",
"Jagelló-ház",
"Katolikus vallásra tért személyek",
"Lengyel uralkodók",
"Lengyel–litván kapcsolatok",
"Litván uralkodók",
"Uralkodónők férjei"
] | Jagelló, megkeresztelkedése után Ulászló (litvánul Jogaila, lengyelül Jagiełło; 1352/1362 – 1434. június 1.) Litvánia nagyfejedelme (1377–1392) és Lengyelország királya (1386–1434), 1399-ig feleségével, Hedviggel közösen társuralkodóként).
A pogánynak született Jagelló 1377-ben megörökölte apjától a Litván Nagyfejedelemséget, amelyben nagybátyjával, Kęstutisszal megosztottan uralkodott. Miután Jagelló titkos megállapodást kötött a Teuton Lovagrenddel ellene, Kęstutis 1381-ben megdöntötte hatalmát, de a következő évben Jagelló csellel elfogta őt, és börtönbe záratta, ahol meghalt. 1386-ban feleségül vette a tizenkét éves lengyel királynőt, Hedviget, és miután megkeresztelkedett, II. Ulászló néven Lengyelország társuralkodója lett. 1399-ben Hedvig meghalt, és Jagelló perszonálunióban egyesítette Lengyelországot és Litvániát, megalapítva a két ország több évszázados szövetségét. 1392-től Litvániát formálisan Kęstutis fia, Vytautas kormányozta, ő azonban elismerte Jagellót urának. 1410-ben a lengyel–litván szövetség a grünwaldi csatában döntő győzelmet aratott a Teuton Lovagrend felett, és az unió kivívta helyét a korabeli nagyhatalmak között.
Ő alapította a Jagelló-dinasztiát (gyakorlatilag a Gediminas-ház mellékágát), amely a lengyel és litván koronákon kívül időnként a cseh és magyar koronát is birtokolta, így Közép- és Kelet-Európa egyik legfontosabb királyi háza lett. Jagelló és utódai idején a lengyel–litván unió volt a világ legnagyobb területű keresztény állama.
## Litván nagyfejedelemként
Jagelló életének korai szakasza csak kevéssé ismert, még születésének időpontja is bizonytalan. A történészek korábban úgy vélték, hogy 1352-ben született, de újabb kutatások szerint egy évtizeddel később, 1362 körül láthatta meg a napvilágot, feltehetően Vilniusban. Apja a Gediminas-dinasztiához tartozó Algirdas volt, Litvánia nagyfejedelme, anyja pedig az ő második felesége, Uljana, I. Alekszandr tveri fejedelem lánya. Jagelló Algirdas tizenhárom fia közül a fiatalabbak közé tartozott (pontos születési adatok híján a sorrend nem állapítható meg), de apja őt tartotta a legrátermettebbnek, és végakaratában őt jelölte meg örökösének. Jagelló és testvéreinek egy része a hagyományos litván isteneknek áldozott; többi fivére pedig ortodox keresztény volt.
A Litván Nagyfejedelemség ekkor két nagyobb, egymástól meglehetősen eltérő nemzetiségből és politikai berendezkedésből álló állam volt: a litvánok lakta kisebbik rész északnyugaton és a valamikori Kijevi Rusz hatalmas darabjain terült el, amelyek ma Ukrajnához, Belorussziához és Nyugat-Oroszországhoz tartoznak. Apja az ország keleti és déli felét kormányozta; az északnyugati, litván régió öccse (Jagelló nagybátyja), Kęstutis trakai fejedelem vezetése alatt állt. Egyes történészek véleménye szerint a két testvér duumvirátust alkotott, mások szerint azonban a vilniusi fejedelem Trakai fejedelme fölött állt. Amikor trónra lépett, Jagelló nem változtatott a rendszeren, de nagybátyjához fűződő viszonya és a kettős uralkodás szisztémája hamarosan feszültté vált.
Uralkodása kezdetén Jagellót a rutén földeken fellángoló lázadás kötötte le. 1377-ben Algirdas legidősebb fia, Andrej polocki fejedelem kijelentette, hogy nem ismeri el Jagellót nagyfejedelemnek, és ő a jogos örökös. 1380-ban Andrej és egy másik Algirdas-fiú, Dmitrij a moszkvaiak segítségére sietett, amikor a moszkvai fejedelem, Dmitrij Donszkoj harcba indult Jagelló szövetségese, Mamaj emír ellen, aki az Arany Horda tényleges uralkodója volt. Jagelló nem ért időben a kulikovói csata színhelyére, ahol az orosz erők első, igaz pürrhoszi győzelmüket aratták a tatárok felett. A győzelem megmutatta a Moszkvai Fejedelemség gyarapodó erejét, és a következő évszázadokban Moszkva lett Litvánia fő ellenlábasa és bukásának okozója. 1380-ban azonban az oroszokat meggyengítette a csatában elszenvedett vérveszteség, és Jagelló eléggé biztosnak érezte a keleti határokat ahhoz, hogy leszámoljon kényelmetlenül erős nagybátyjával.
Az Erdélyből 1224-ben elűzött Teuton Lovagrend a Baltikumba helyezte át működését, és a 13. század eleje óta folyamatosan támadta a litván és óporosz, jatving, valamint egyéb balti törzseket, később pedig a Litván Nagyfejedelemséget. 1380-ban Jagelló titkos egyezséget kötött a lovagrenddel, hogy nem fog nagybátyja segítségére sietni, ha azok megtámadják Kęstutist. Amikor Kęstutis tudomást szerzett az egyezségről, megszállta Vilniust, megdöntötte Jagelló hatalmát, és saját magát kiáltotta ki nagyfejedelemnek. Jagelló elismerte őt urának, de 1382-ben apja vazallusainak csapatait felhasználva felkelést indított, és Trakai mellett találkozott nagybátyja hadseregével. Bántatlanságot ígérve táborába hívta Kęstutist és fiát, Vytautast, hogy a békéről tárgyaljanak, de elfogta és Krėva várába záratta őket. Néhány nappal később Kęstutist holtan találták a cellájában, feltehetően meggyilkolták. Vytautas megszökött, és a Teuton Lovagrendhez menekült, ahol a segítségükért cserébe megkeresztelkedett.
Jagelló korábban a dubysai szerződésben ígéretet tett a lovagrendnek, hogy segítségért cserébe megkeresztelkedik, és átadja nekik Szamogitia Dubysa-folyótól nyugatra eső részét. Győzelme után azonban nem teljesítette ígéretét, ezért a Vytautasszal szövetségre lépő lovagok 1383 nyarán megtámadták Litvániát. 1384-ben Jagelló kiegyezett Vytautasszal, és visszaadta neki apai örökségét. Vytautas ezután korábbi szövetségesei ellen fordult, és felgyújtotta a rá bízott teuton határvárakat.
## Megkeresztelkedése és házassága
Jagelló orosz anyja, a tveri Uljana azt szerette volna, ha fia a moszkvai Dmitrij Donszkoj lányát, Szofját veszi feleségül, amihez a pogány nagyfejedelemnek előbb ortodox rítus szerint meg kellett volna keresztelkednie. Egyes történészek szerint Jagelló már trónra lépésekor ortodox lehetett. Fontos döntés volt, hogy a nagyfejedelem a kereszténység melyik ágát választja, mert a Teuton Lovagrend a pogányság elleni harccal indokolta Litvánia elleni hadjáratait, az ortodox keresztényeket viszont a pogányoknál nem sokkal jobb eretneknek és szakadároknak tekintették. Jagelló ezért inkább a lengyel nemesek ajánlatát fogadta el, akik az akkor tizenegy éves Anjou Hedvig (a magyar Nagy Lajos fiatalabbik lánya) kezét ajánlották fel a litván nagyfejedelemnek. A lengyeleknek több okuk is volt az ajánlat megtételére. Korábban többször is hadakoztak a litvánokkal, és így békét köthettek keleti szomszédaikkal, valamint biztosíthatták a termékeny földű Halics-Volhínia tulajdonjogát. Ezen kívül a litvánok hasznosabb szövetségesek voltak a Teuton Lovagrenddel szemben, mint a távolabbi Ausztria (Hedvig korábbi vőlegénye az osztrák Vilmos herceg volt). A nemesek kiváltságaik megerősítését és kiszélesítését is várták a házassági egyezség megkötésétől. Jagelló 1385. augusztus 14-én Krėva várában aláírta a házassági szerződést, amiben megígérte, hogy megkeresztelkedik és visszaszerzi a szomszédok által elrabolt lengyel földeket. 1386. február 15-én keresztelték meg római katolikus rítus szerint a waweli székesegyházban és felvette a Władysław (latinul Ladislaus, magyarul Ulászló) nevet. A névválasztás egyaránt utalt Hedvig dédapjára, I. Ulászlóra, aki 1320-ban újraegyesítette Lengyelországot és Szent László magyar lovagkirályra. Az esküvőre három nappal került sor, március 4-én pedig Bodzanta érsek Lengyelország királyává koronázta. Egyúttal Hedvig anyja, Boszniai Erzsébet formálisan örökbe fogadta, hogy Hedvig halála esetén megmaradjon a koronája. A király megkeresztelkedése együtt járt a litván nemesség és köznép tömeges keresztény hitre térítésével, Főleg a nemesek lettek katolikusok, a parasztság körében a pogányság és az ortodox kereszténység egyaránt erős maradt. A bojárok katolikus hitre térését elősegítette, hogy Jagelló külön kiváltságokat biztosított a katolikus nemességnek, amelyeket az ortodox vallásúaktól megtagadott.
## Lengyelország és Litvánia uralkodója
Jagelló és Hedvig formálisan társuralkodók voltak, bár Hedvignek kevés tényleges hatalom volt a kezében. 1387-ben mégis ő vezette a lengyel csapatokat, amelyek visszafoglalták a Nagy Lajos által Lengyelországtól Magyarországhoz csatolt Halicsot (a hadjárat oka az volt, hogy a pártviszályok dúlta Magyarországon meggyilkolták Hedvig anyját). Ezenkívül hadserege jelenlétével biztosította I. Péter moldvai vajda hűbéresi hűségét. 1390-ben személyesen tárgyalt a Teuton lovagrenddel. Az ország kormányzásának oroszlánrésze azonban Jagellóra hárult, Hedvig inkább vallási és jótékonysági tevékenységet folytatott.
Röviddel megkoronázása után Jagelló Vilniusnak a krakkóihoz hasonló városjogot adott, amelynek mintáját a magdeburgi jogokról vették. Trakaiban Vytautas a lengyelországihoz hasonló privilégiumokat adományozott a helyi zsidó közösségnek; a hasonló lengyel törvényeket még Jámbor Boleszláv és Nagy Kázmér idején vezették be. A két ország jogrendszerének harmonizálása lassú volt, és Jagelló idejében csak részleges, de a változtatások egy irányba haladtak, és az 1569-es lublini unió idején már nem volt nagy különbség Litvánia és Lengyelország közigazgatási és törvénykezési rendszere között.
Jagelló megkeresztelkedése nem vetett véget a Teuton Lovagrend támadásainak; a lovagok azt állították, hogy csak számításból lett keresztény, és eretneknek tekintendő. Arra is hivatkoztak, hogy a litvánok jelentős része pogány maradt. Ettől kezdve azonban egyre nehezebb volt résztvevőket toborozni a keresztes háborúhoz, és a dolgukat megnehezítette a lengyel-litván szövetség is. A király támogatta vilniusi püspökség létrehozását, amelynek élére Andrzej Wasilko, Piast Erzsébet magyar királyné (Nagy Lajos anyja) gyóntató atyja került. A püspökséghez Szamogitia is hozzátartozott, amelyet akkor nagyrészt a lovagrend birtokolt; ennek ellenére nem a königsbergi, hanem a gnieznói érsek alá tartozott. Ezzel a megoldással (amit a lovagrend élesen támadott) lehetővé vált a lengyel és litván egyház együttműködése.
### Vytautas lázadása
Amikor Jagelló lengyel király lett, Krakkóba költözött, és Litvániát öccsére, Skirgailára bízta. Skirgaila népszerűtlen volt, és 1389-ben Vytautas fellázadt ellene, hogy magának szerezze meg a nagyfejedelmi trónt. Szövetséget kötött a lovagrenddel, és 1390. szeptember 4-én megkezdte Vilnius ostromát. A lengyel-litván-rutén erők által védett város alól a lovagok egy hónap után elvonultak, de a külvárosokat és a vidéket teljesen elpusztították. A polgárháború elhúzódott, és Jagelló végül kompromisszumot kötött unokatestvérével: az 1392-es ostrówi szerződésben annak haláláig átruházta Vytautasra a nagyfejedelmi (magnus dux) címet, de ő maradt a „felsőbb fejedelem” (dux supremus), akinek Vytautas hűséggel tartozott. Ezenkívül visszaadta neki Trakai hercegségét, Skirgaila pedig kárpótlásul megkapta Kijevet.
A litvánok és a lovagrend közötti hosszú háborús időszak 1398-ban ért véget a salynasi békével. Vytautas békét akart északnyugaton, hogy keleten keresztes háborút indíthasson a tatárok ellen, és ennek érdekében feláldozta Szamogitiát, amelyet a lovagrend már régóta szeretett volna megszerezni, mert elválasztotta egymástól északi (livóniai) és déli (porosz) területeit. Ezenkívül a litvánok segítettek a lovagrendnek megszerezni Pszkovot, míg azok Vytautas Novgorod elleni hadjáratát támogatták. A következő évben azonban a katasztrofális kimenetelű Vorszkla-menti csata véget vetett a keleti hódítás reményének, és Litvánia katonailag Lengyelország támogatására szorult.
### Lengyel-litván viszony
1399\. június 22-én Hedvig kislánynak adott életet, de egy hónapon belül mindketten meghaltak. Jagelló Lengyelország egyedüli ura maradt, de nem volt örököse, és a koronára való jogosultsága is megkérdőjeleződött. Kezdtek újra előbukni a feszültségek a Jagelló-párti kis-lengyelországi nemesség és Nagy-Lengyelország arisztokráciája között, míg végül a király 1402-ben feleségül vette III. Kázmér unokáját, Cillei Annát, és újra megszilárdította helyzetét a trónon.
Az 1401-es vilnius-radomi uniós szerződés megerősítette Lengyelország és Litvánia perszonálunióját. Vytautas nagyfejedelmi rangot kapott, de továbbra is elismerte Jagellót urának. Ekkor még egyiküknek sem volt örököse, ezért megegyeztek, hogy haláluk esetén a litván és lengyel nemesség egymással konzultálva választ új uralkodót. A hosszú távra biztosított szövetség megszilárdította a litvánok helyzetét, akik újra hadban álltak a Teuton Lovagrenddel (ebben Lengyelország formálisan nem vett részt). A lengyel nemesi privilégiumok változatlanok maradtak, de a litván bojárok újabb jogosultságokat kaptak.
1401 végén Litvániában a lovagrenddel folytatott háború mellé a keleti régiókban újabb felkelések párosultak. Jagelló egy másik öccse, a nyughatatlan Švitrigaila, aki nagyfejedelem szeretett volna lenni, a lovagrendhez menekült, és segítséget kért a lázadásához, hasonlóan, mint Jagelló és Vytautas is tette korábban.
A háború 1404. május 22-én a raciążi békével ért véget. Jagelló elismerte Szamogitia teuton kézen való maradását, és megígérte segítségét Pszkov ellen; cserébe Konrad von Jungingen nagymester eladta neki a vitatott hovatartozású Dobrzyńt és Złotoryját, és ismét ígéretet tett, hogy segítséget nyújt a litvánoknak Novgorod ellenében. Mindkét félnek jó oka volt az ellenségeskedés lezárására: a lovagrendnek meg kellett erősítenie fennhatóságát az újonnan megszerzett területen, a lengyeleknek és litvánoknak pedig Moszkvával, illetve Sziléziával gyűlt meg a baja. IV. Vencel német és cseh király felajánlotta, hogy visszaadja Sziléziát a lengyeleknek, ha megsegítik a Német-római Birodalmon belüli harcaiban. A lengyel nemesség azonban nem akart újabb, nyugati háborúba bonyolódni, ezért Jagelló visszautasította az ajánlatot.
## Háború a lovagrenddel
1409 májusában litván háttértámogatással felkelés kezdődött Szamogitiában. A lovagrend elküldte követeit Jagellóhoz, hogy figyelmeztesse: ne avatkozzon be egy esetleges teuton-litván konfliktusba. A király azonban nemesei véleménye ellenére azt üzente Ulrich von Jungingen nagymesternek, hogy szükség esetén eleget fog tenni szövetségesi kötelezettségének. A lovagrend el akarta kerülni, hogy kétfrontos háborúba bonyolódjon Szamogitiában és a déli lengyel határon, ezért augusztus 6-án hadat üzent Lengyelországnak. Jagelló augusztus 14-én Nowy Korczynban kapta meg a hadüzenetet.
A lengyel határvárak rossz állapotban voltak, és a lovagok könnyedén elfoglalták Złotoryja, Dobrzyń és Bobrowniki erődítményeit, Brombergbe pedig a német polgárok engedték be őket. Jagelló szeptember végére gyűjtötte össze seregeit, és egyhetes ostrom után visszavette Bromberget. Azon a télen egyik fél sem indított nagyobb akciót, mindketten erőt gyűjtöttek a döntő összecsapásra. A lengyel király előkészítette hadserege északra vonulását: a mazóviai Płockban raktárat létesített és pontonhidat építtetett a Visztulán.
Eközben igyekeztek szövetségeseket keresni. A Teuton Lovagrend az európai uralkodóktól kért segítséget a pogányok elleni harcra; Jagelló szintén leveleket írt a királyi udvarokba, amelyekben a lovagrendet világhódító szándékkal vádolta. IV. Vencel a lengyelekkel kötött szövetséget, míg fivére, Zsigmond magyar király a lovagrend pártjára állt, és hadat üzent Lengyelországnak. A magyar főurak azonban vonakodtak fegyvert fogni.
### A grünwaldi csata
1410 tavaszán ismét megindultak a hadműveletek. Júniusban Jagelló 20 ezer lovassal, 15 ezer gyalogossal és kétezer lovas zsoldossal északnak indult. Miután Czerwińsknél a pontonhídon átkelt a Visztulán, csatlakozott hozzá Vytautas 11 ezer lovasa, vegyesen litvánok, rutének és tatárok. A teuton rend serege 18 ezer lovasból (főleg németekből) és 5 ezer gyalogosból állt. Július 15-én lezajlott a grünwaldi csata, a középkor egyik legnagyobb és legvéresebb ütközete, amelyben a lengyel-litván szövetség döntő győzelmet aratott. A lovagrend vezetőinek nagy része (közte Ulrich von Jungingen nagymester és Friedrich von Wallenrode marsall) elesett, és a szervezet olyan csapást szenvedett, amelyből a későbbiekben már képtelen volt felállni. Mindkét oldalon több ezer katona veszett oda.
Megnyílt a Marienburg, a teuton főváros felé vezető út, de Jagelló ismeretlen okból habozott kihasználni a lehetőséget. Július 17-én megindult, de lassan és óvatosan, és mire 25-én Marienburg alá ért, az új nagymester, Heinrich von Plauen már megszervezte az erőd védelmét. Ostromgyűrűt állítottak a vár köré, de komoly támadásokra nem került sor, és szeptember 19-én a lengyel-litván sereg elvonult. Jagelló bizonytalanságát több okkal próbálták magyarázni: túl erősnek mondták a védműveket, feltételezték, hogy az ostromlók nagy veszteségeket szenvedtek, vagy Jagelló nem akarta teljesen megsemmisíteni a rendet, mert akkor területe legnagyobb része Lengyelországnak jutott volna, és azzal felborult volna a lengyel-litván erőegyensúly. A tényleges ok nem ismert.
## Kései évei
A háborút az 1411 februárjában megkötött thorni béke zárta le, amely az elszenvedett vereséghez képest a lovagrendnek volt előnyös. Lengyelország visszakapta Dobrzyńt és Mazóviában egy kisebb területet, Litvánia visszaszerezte Szamogitiát. A lovagrend azonban alapvetően megtartotta korábbi területeit, és a fogságba esett magas rangú lovagok viszonylag szerény váltságdíj ellenében kiszabadulhattak (mivel azonban sokan voltak, így is eléggé megterhelték a rend kincstárát). A lengyel nemesség ezért a győzelem elvesztegetésével vádolta a királyt és amiatt is elégedetlenkedett, hogy Podóliát átadta a litvánoknak, valamint hosszú ideig Litvániában tartózkodott.
Hogy leszerelje az őt kritizáló főurakat, 1411 őszén Jagelló az ellenzék vezérét, Mikołaj Trąba püspököt Gniezno érsekévé tette, a helyére Krakkóba pedig a Vytautas-párti Wojciech Jastrzębiecet ültette. Helyét megszilárdítandó, 1413-ban a horodłói unióval újabb szövetségi szerződést kötött Litvániával, amelyben a katolikus litván bojároknak a lengyel nemesekkel egyenlő kiváltságokat biztosított. A szerződés megtiltotta, hogy a két tagállam nemessége a másik hozzájárulása nélkül uralkodót válasszon. Szintén ekkor, 1412-ben történt, hogy a pénzzavarba került Luxemburgi Zsigmond tizenhárom szepességi várost 37 ezer "széles prágai garasért" elzálogosított Jagellónak. A városok egészen a 18. századig lengyel fennhatóság alatt maradtak.
1414-ben újabb fegyveres konfliktus kezdődött a lovagokkal, ám egyik fél sem kockáztatott egy döntő csatát, és csak feldúlták egymás területét (ezért a konfliktust éhségháborúnak is nevezték). Ősz végére a fosztogatásokkal is felhagytak. Az ellenségeskedés 1419-ben kezdődött újra, a konstanzi zsinat idején, bár a pápai legátus ekkor még képes volt visszafogni a feleket. A zsinaton a litván és lengyel küldöttek panaszt tettek a Teuton Lovagrendre erőszakos térítései miatt (ahogy egy szamogitiai követ mondta, inkább vízzel szeretnének megkeresztelkedni és nem vérrel). A lengyel püspökök felkérték a zsinatot, hogy vonja meg támogatását a lovagrend keresztes háborúitól, amit az katolikus országok elleni agresszióra használ fel. A gyűlés végül Lengyelországra és Litvániára bízta a maradék balti pogányság megtérítését.
Eközben a husziták fellázadtak Csehországban a cseh koronát is megöröklő Luxemburgi Zsigmond német és magyar király ellen. 1421-ben a cseh nemesi rendi gyűlés kimondta Zsigmond trónfosztását, és a koronát Jagellónak ajánlotta fel, ha elismeri a huszita tanokat összefoglaló négy prágai cikkelyt. Jagelló erre nem volt hajlandó, és inkább Vytautast ajánlotta maga helyett. Vytautas elfogadta a koronát, és távollétében meg is koronázták, de közben biztosította a pápát, hogy hű marad a katolikus anyaszentegyház tanításaihoz. Maga helyett unokaöccsét, Koributovics Zsigmondot küldte a huszitákhoz, aki kisebb-nagyobb sikerrel harcolt a huszita háborúkban. 1429-ben Luxemburgi Zsigmond királyi címet ajánlott Vytautasnak (látszólag Jagelló hozzájárulásával), de a lengyel főurak útközben elfogták az általa küldött koronát, és mire a pótlás elkészült, az idős litván nagyfejedelem meghalt.
1422-ben újabb háború kezdődött a Teuton Lovagrend ellen, amelyet Jagelló két hónap alatt megnyert, még mielőtt a lovagrendet segítő csapatok megérkezhettek volna a Német-római Birodalomból. A háborút lezáró melnói békében a lovagrend végérvényesen lemondott Szamogitiáról, és átadta a litvánoknak Palanga kikötőjét, de Memel városa a birtokában maradt. Az itt rögzített határ mintegy ötszáz évig, 1920-ig érvényben maradt. Lengyel viszonylatban azonban megmaradtak a kölcsönös követelések és feszültségforrások, ami miatt 1431-ben és 1435-ben újabb határvillongások kezdődtek.
Vytautas 1430-as halála után megroppant a lengyel-litván szövetség, mert a bojárok egyoldalúan Jagelló öccsét, Švitrigailát választották nagyfejedelemnek, aki megtagadta, hogy hűségesküt tegyen a lengyel királynak. Függetlenségi törekvéseit a lovagrend és az elégedetlen rutén hercegek is támogatták. A lengyel főnemesek erre megszállták Podóliát (ami 1411-ben került Litvániához) és Volhíniát. 1432-ben a lengyelpárti litván nemesek Vytautas testvérét, Zsigmondot választották meg nagyfejedelemnek és a két fél polgárháborúja egészen 1440-ig, jóval Jagelló halála utánig folytatódott.
### Halála
Jagelló 1434. június 1-én halt meg Gródek Jagiellońskiban (ma Horodok, Ukrajna), 74 éves korában (vagy 84 évesen, ha a régebbi születési dátumot ismerjük el). A trón utódlását valamelyest leegyszerűsítette, hogy lánya, Hedvig 1431-ben meghalt. Hedvig volt az egyetlen a felnőttkort megélt gyermekei közül, akinek Piastok voltak ősei között, így elvileg kiskorú fiai előtt állt az örökösödési rangsorban. Jagelló végakaratában továbbvitte a közte és Vytautas között fennálló "fél-perszonáluniót", Lengyelországot a tízéves Ulászlóra, Litvániát a hétéves Kázmérra hagyta. A litván utódlás azonban már a király halálakor is bizonytalan volt, Kázmért csak 1440-ben választották meg a bojárok nagyfejedelemnek, a belháborút megnyerő I. Zsigmond halála után.
## Családja
Jagelló összesen négyszer nősült. Először Hedvig lengyel királynőt vette el 1386. február 18-án. Egy gyermekük született, aki csak néhány hétig élt és Hedvig pár nappal később szintén meghalt:
- Erzsébet Bonifácia (1399. június 22. – 1399. július 13.)
1402\. január 29-én Cillei Annát (1380/81–1416) vezette oltár elé, aki III. Kázmér lengyel király unokája volt (így Piast-leszármazott). Egy lányuk született:
- Hedvig (1408–1431), állítólag megmérgezték
1417\. május 2-án Granowska Erzsébetet vette el, a sandomierzi vajda 45 éves özvegy lányát. Gyermekük nem született. Erzsébet 1420-ban meghalt és két évvel később Jagelló a 17 éves litván hercegnővel, Holszańska Zsófiával házasodott össze, aki végre örökösöket szült neki:
- Ulászló (1424–1444) lengyel és magyar király
- Kázmér (1426–1427)
- Kázmér (1427–1492) lengyel király és litván nagyfejedelem
## Fordítás |
773,275 | Scandal (japán együttes) | 26,498,497 | null | [
"2006-ban alakult együttesek",
"Scandal"
] | A Scandal (japán kiejtés: [sɯ̥kjandaɽɯ͡β̞], ’Botrány’; stilizálva SCANDAL) japán pop-rock-együttes, amelyet 2006. augusztus 21-én, Oszakában alapított Ono Haruna ritmusgitáros, Szaszazaki Mami szólógitáros, Ogava Tomomi basszusgitáros és Szuzuki Rina dobos. 2008-ban egyetlen független kiadós kislemezzel meghívásokat kaptak Amerikába, Európába és Ázsiába is. 2008 áprilisában az Epic Records kiadóval szerződtek, a mainstream sikert a 2009 októberében megjelent első, Best Scandal című stúdióalbumukkal érték el. A lemezzel az ötödik helyen mutatkoztak be az Oricon eladási listáján, amire egyetlen hangszeres lányegyüttes sem volt képes 2002 óta, valamint jelölték őket a legjobb új előadónak járó díjra az 51. Japan Record Awardson.
Második nagylemezük, a Temptation Box 2010-ben jelent meg; megismételte az előző lemez kereskedelmi sikerét, sőt azt valamivel túl is teljesítette; először érték el egy hivatalos slágerlista csúcsát, amikor a Taijó to kimi ga egaku Story kislemez a hongkongi J-pop-lista élére állt, a növekvő népszerűségüknek hála pedig saját televíziós sorozatuk és szinkronszínészi munkák révén a szórakoztatóipar egyéb válfajaiba is belekóstolhattak. Harmadik stúdióalbumukat 2011-ben adták ki, s bár a korábbi lemezekhez képest erősebbek benne a poposabbra vett elemek, azonban a kasszáknál mégis hasonlóan teljesített, mint elődei. Negyedik nagylemezükkel, a 2012-ben megjelent Queens Are Trumps: Kirifuda va Queennel új rekordot állítottak fel, mivel az a negyedik helyezést érte el az Oriconon, mivel korábban egyetlen női együttesnek sem sikerült, hogy az első négy nagylemezük mindegyike a legjobb ötben mutatkozzon be a japán eladási listán. Következő stúdióalbumaikkal, a 2013-as Standarddal, a 2014-es Hello Worlddel, a 2016-os Yellow-val, a 2018-as Honeyvel és a 2020-as Kiss from the Darkness-szel tovább javítottak saját rekordjukon.
Bevallásuk szerint ők játsszák a „legerőteljesebb lányos japán pop-rock” zenét. Onón, a frontemberen kívül a többi három lány is énekel a dalok többségében. Kezdeti középiskolás imázsukat, amely a blézeres iskolai egyenruhához hasonló formaruhákat és azokhoz illő bakancsokat jelentett, a Baby Action című albumuktól levetették. Dalszövegeiket rendszerint saját maguk írják, a 2014 decemberében megjelent Hello World című stúdióalbummal irányt váltottak, hiszen a lemezen szereplő legtöbb szám zenéjét is ők szerezték.
A zenekar a Zone feloszlása és az idolzene egyre növekvő népszerűsége miatt olyan piaci időszakban alakult, amikor egyetlen japán hangszeres lányegyüttes sem volt, mely a saját szerzésű dalaival képes lett volna kereskedelmi sikereket elérni. A Scandal néhány év leforgása alatt az ország egyik legnagyobb együttesévé nőtte ki magát, ahol egy platina- és két aranylemezük is van, illetve az animékben hallható számaiknak és a tengerentúli fellépéseiknek köszönhetően a szigetország egyik nemzetközileg legnépszerűbb, számottevő külföldi rajongótáborral rendelkező zenekara lett. A japán sajtó szerint a formációnak meghatározó szerepe volt a hangszeres lányegyüttesek számának növekedésében, valamint a „női együttesek új korszakának” első számú képviselőjének, a 2000-es évek hangszeres lányegyütteseinek „úttörőinek” kiáltották ki őket.
## Az együttes története
### 2006–07: Megalakulás és a kezdetek
Az együttes alapját 2006. augusztus 2-án alapította Ono Haruna, Szaszazaki Mami, Ogava Tomomi és több meg nem nevezett tizenéves lány, amikor Josinaga Jóko (吉永曜子<sup>?</sup>), a Caless ének- és tánciskola elnöke a Kitty Rights & Entertainment japán cég két éve érlelődő felkérésére júniusban javasolta a diákjaiknak, hogy tanuljanak meg valamilyen hangszeren játszani, hogy két éven belül debütálhassanak egy nagykiadónál. A vállalat a Zone 2005-ös feloszlása és az idolzene egyre növekvő népszerűsége miatti piac rést akarta kiaknázni, melyben egyetlen csupalány együttes sem volt képes úgy kereskedelmi sikereket elérni, hogy a dalaikat hangszerrel kísérni is tudják. Habár Szaszazakin kívül mindannyian a táncosként, énekesként vagy divatmodellként látták a jövőjüket, ennek ellenére tíz diák mégis jelentkezett. Augusztus 12-re már csak hárman maradtak, a többiek abbahagyták a hangszeren való zenélést. Ono és Ogava a gitár mellett döntött, Szaszazakit pedig arra osztották be, annak ellenére, hogy tudott dobolni.
Ogava később áttért a basszusgitárra, mivel elmondása szerint azon könnyebb leszorítani a húrokat, és a gitáron a kettővel több húr miatt egyébként is képtelen volt megtanulni zenélni. Ugyan a választott hangszerükön egyikük sem tudott játszani, ám Onónak és Szaszazakinak már volt zenei tapasztalata. Előbbinek 2005-ben jelent meg egy gospel-lemeze, amelyen öt csoporttársával énekel a Caless Kid’s Choir (キャレスキッズクワイヤー<sup>?</sup>, ’Caless gyermekkórus’) tagjaként, míg utóbbi 2003-ban kezdett dobolni, majd 2004-ben csatlakozott iskolatársa Anpontans (あんぽんたんズ<sup>?</sup>, ’Tökfejek’) nevű együtteséhez. Szuzuki Rina, a Caless új diákja körülbelül egy héttel a zenekar megalapítása előtt, augusztus 15-én a helyi obonon fogott először dobverőt a kezében. Ugyanolyan borzasztóan játszott, hogy még a tanárai is azt mondták: hagyja abba a zenélést. Azonban augusztus 21-én, 15. születésnapján az erőfeszítéseinek értékeléseként mégis megengedték, hogy csatlakozzon a másik három lányhoz, így hivatalosan is létrehozva az együttest. Szuzuki dobos lett annak ellenére, hogy hároméves kora óta zongorázik és a középiskolában gitározott is, valamint ő is gitározni szeretett volna.
A tánciskolában senki sem akart nekik segíteni megtanulni a hangszereiken játszani, mivel azt akarták, hogy valóban megszeressék a hangszereiket, a társaikat, illetve az együttest. Ennek okán kezdetben vajmi keveset fejlődött a tudásuk, a táncolásra sem maradt idejük, így kezdték megbánni, hogy belevágtak a zenélésbe. Egyikük sem gondolta, hogy az együttes valaha is túl fog mutatni az intézményen, hogy valóban debütálni fognak. 1–2 hónappal a zenekar alapítása után, miután a kiadó emberei leteremtették őket eszméltek rá, hogy a cégnek komoly terve van velük, addig egyikük sem gondolta komolyan a zenélést. Mivel Ono és Szuzuki profi szinten szeretett volna táncolni és énekelni, ezért a zenélés miatt úgy érezték, hogy az addig derűs sorsuk hirtelen 180 fokos fordulatot vett. Hamar ráeszméltek azonban arra, hogy a hangszereken való zenélés is az önkifejezés egy módja, így egyre inkább elkezdtek érdeklődni a hangszerek iránt. Szuzuki nehezen jött bele a dobolásba, emiatt önbizalomhiányban szenvedett és alsóbbrendűnek érezte magát, ezért többször is komolyan megfontolta, hogy kilép az együttesből. Társai ezt nem így látták; végül Szuzuki erős akarata rázta egybe a zenekart. Ogava a Hjógo, Szuzuki a Nara, míg Ono és Szaszazaki az Aicsi prefektúrában lakott, így másfél éven keresztül hétvégenként a Caless oszakai épületébe utaztak, ahol napi tíz-tizenkét órát gyakoroltak, míg az iskolai nyári szünetekben kéthetes edzőtáborokat tartottak a Kitty itói stúdiójában.
Augusztus 28-án hirtelen nevet kellett választaniuk, mivel másnapra fellépést kaptak egy koncertterembe. A kjóbasi épület, melyben az egyik gyakorlásra használt stúdiójuk volt, több hostess klubnak is helyet adott, ezek közül választották ki a legnagyobb cégtáblával rendelkező és legforgalmasabb klubot, így augusztus 29-én Scandal (スキャンダル<sup>?</sup>, ’Botrány’) lett a zenekar hivatalos neve, katakanás alakban írva. Az egyéb nevek között további klubnevek is felmerültek, így a Namanamasii deszu (生々しいです<sup>?</sup>, ’Élénk vagyok’), a Peach Club (ピーチ倶楽部<sup>?</sup>, ’Barackklub’), a Stewardess monogatari (スチュワーデス物語<sup>?</sup>, ’Légikísérőnő-történet’), a Densa de Go! Go! (電車でGO!GO!<sup>?</sup>, ’Menjünk [elektromos] vonattal!’) vagy a Nurse dzsogakuin (ナース女学院<sup>?</sup>, ’Nővérképző akadémia’) is, utóbbi néven egy gerillakoncertet is adtak 2013-ban. Ugyanazon napon, alig egy hét gyakorlás után először léphettek fel színpadon, amikor a Caless által szervezett Heavy Rhythm rendezvény nyitózenekara voltak az oszakai Namba Hatch koncertteremben. Egyetlen dalt, a Sadistic Mika Band Time Machine ni onegai (タイムマシンにお願い<sup>?</sup>, ’Időgép, tégy meg egy szivességet!’) című szerzeményét adták elő.
Fellépésük rosszabb nem is lehetett volna: Ono nem tudott egyszerre gitározni és énekelni, Szaszazaki, mivel korábban állva még sosem gitározott, ezért természetellenes módon megpróbálta úgy tartani hangszerét, mint ahogy azt ülve tenné, illetve a dal vége felé az egyik gitárhúrját is elszakította, Szuzukinak pedig a dal közben kirepült a dobverő a kezéből, tartalék ütő híján pedig a szám közben, posztját elhagyva kezdte keresni. Annak ellenére, hogy egyáltalán nem voltak képesek a hangszereiken játszani, 2006. október 21-én mégis képzési szerződést írtak alá a Kittyvel, mivel a cég emberei egy évre előretekintve ígéretesnek látták az együttest. Nem sokkal ez után az oszakai kastélyparkban – a helyi amatőr előadók kedvelt fellépőhelyén – zenéltek hétvégenként. Eleinte ezek a 30 perces előadások teljes összevisszaságban zajlottak, semmiképpen sem lehetett őket rendes koncerteknek nevezni. Mivel kezdetben senki sem állt meg meghallgatni őket, vagy éppen akkor adtak koncertet, amikor senki sem volt ott, ezért kézzel készített szórólapokkal reklámozták magukat, így az idő előrehaladtával egy-egy ilyen fellépés alkalmával rendszerint több mint száz néző jelent meg. Olyan, végül meg nem jelent saját számokat játszottak, mint az Asita no asita (明日のアシタ<sup>?</sup>, ’A holnap holnapja’) vagy a Sakura, de gyakran dolgozták fel az éppen az Osaka-jo Hallban fellépő profi zenészek dalait az aréna előtt. Az idő múlásával oszakai és kiotói klubokba, koncerttermekbe kaptak felkéréseket. Növekvő hírnevüknek köszönhetően 2007 augusztusában meghívták őket a rangos Club Asia nevű sibujai klubba, ahol több lemezkiadó ügynöke is jelen volt. Ez volt a Scandal első fellépése Tokióban, és az első a Kanszai régión kívül. Néhány hónap múlva elkezdték a később a névjegyükké váló japán iskoláslányok blézeres egyenruháját mintázó ruhadarabokat viselni, első televízióban is közvetített fellépésükön, az Amerikamura TV újévköszöntő műsorában is ebben jelentek meg.
### 2008: Független kiadós lemezek
2008-ban a Scandal immár latin verzális betűkkel írt néven három független kiadós kislemezt készített el, ezek mindegyike kizárólag a Tower Records üzleteiben volt elérhető. Első kislemezük, a Space Ranger 2008. március 3-án jelent meg és a KBS Kyoto Tokoton! Kio no Sports hírműsorának zárófőcím dalaként is felcsendült. Annak ellenére, hogy a lemezből nyomott 1000 példány mindössze 40%-át tudták értékesíteni Japánban, azonban az így is a második helyezést érte el a Tower Records heti független kiadós eladási listáján és az együttes 2008-as nemzetközi koncertjein is nagy sikerrel árulták. A következő hónapokban két újabb kislemezük jelent meg Koi mojó és Kageró címen, mindkettő az első helyet érte el a Tower Records heti független kiadós kislemezlistáján. A Koi mojót 2008. április 16. és április 22. között a „hét dalának” választották a japán iTunes Store-on, illetve a május 31-én bemutatott Corazon de Melon (コラソンdeメロン<sup>?</sup>, ’A szív sárgadinnyéje’) című független film főcímdalául is hallható volt.
A Kitty különleges módon, egy tizenkét epizódos animestílusú flash-sorozattal népszerűsítette a zenekart, amelyre később a Seattle-i Sakura-Con animetalálkozó vezetősége is felfigyelt, így az együttes nem sokkal az első kislemezük megjelenése után elhagyta Japánt, hogy megtartsák első turnéjukat a Japan Nite US Tour 2008 keretén belül. A koncertsorozat során a tervek szerint hét nagyvárosban, így Cambridge-ben, Chicagóban, Denverben, Los Angelesben, New Yorkban, San Fransiscóban és Seattle-ben léptek volna fel, azonban a denveri koncertet le kellett mondaniuk, mivel Ogava elveszítette az útlevelét. A turnét követően a Sakura-Conon is felléptek, a hét fellépésen összesítve 7000 néző vett részt. A különböző technikai problémák mellett az első koncertek alatt az együttes képtelen volt szórakoztatni a közönséget, így feljegyzéseket vezettek arról, hogy miként lehetne javítani a fellépéseik hangulatán, utolsó amerikai koncertjükön az együttes története során először követelte őket vissza a közönség a színpadra. A koncertsorozat alkalmával nyílt először lehetőségük nagyobb közönség előtt fellépni, az, hogy teljesen idegen nézőközönségnek koncerteztek önbizalmat adott nekik a későbbi japán előadásaikra.
Hazatérésük után, április 29-én két kisebb fellépést követően a kilenc év után ismét megrendezett Naon no Yaon zenei fesztiválra is meghívást kaptak. Ugyanezen év júliusában 10 000 embernek adtak koncertet a francia Japan Expón, majd augusztusban két alkalommal, összesen 6000 fő előtt léptek fel a hongkongi Animation-Comic-Game Hong Kongon. 2007 elején megnyerték a Square Enix japán videójáték-fejlesztő és kiadó cég versenyét, így előadhatták a Star Ocean: Second Evolution szerepjáték PlayStation Portable-verziójának főcímdalát. A Scandal az első középlemeze, a Yah! Yah! Yah! Hello Scandal megjelenésével és az iskolai nyári szünetben megtartott Scandal: Give Me P.P. Tour 2008 Summer nevű első országos koncertsorozatával zárta független pályafutását.
### 2008–09: Nagykiadós lemezszerződés, Best Scandal
2008 áprilisában lemezszerződést kötöttek az Epickel, bár más kiadók is érdeklődtek az együttes iránt. A szerződés aláírása után a zenekar menedzsmentjét továbbra is a Kitty, majd 2017 szeptemberétől annak Rooftop Inc. nevű leányvállalata vitte tovább. 2008. október 2-án az első nagykiadós kislemezük, a Doll reklámkampányának részeként elindult az első rádióműsoruk, a Scandal no doon (SCANDALのド~ン。<sup>?</sup>, ’A Scandal bummja’), melyet a Nippon Cultural Broadcasting rádióadó sugárzott félórás terjedelemben 2009. október 1-ig. A lemez október 22-én, a Kitty megszabott ütemtervhez képest két hónapos csúszással jelent meg, és a huszonhatodik helyezést érte el az Oricon heti eladási listáján. A Billboard Japan Hot 100 slágerlistájára is felkerült az ötödik helyen, később a digitális eladásoknak köszönhetően pedig aranylemezzé minősítették. A dallal szerepelhettek a Music Station és több másik országos lefedettségű televíziós műsorban is, illetve az több mint negyven AM és FM rádió-, illetve műholdas televízióadó leggyakrabban lejátszott számai közé került, emellett több zenei műsor nyitó- és záródalaként is felcsendült. 2009 és 2012 januárja között a CD Data (később CD&DL Data) zenei magazin rendszeres rovatot vezetett Girls Be Scandalous! néven, melybe az együttes tagjai blogszerű bejegyzéseket, illetve önalbum- és önkoncertelemzéseket írtak.
Második kislemezük Szaszazaki és Ogava érettségi bizonyítványának megszerzésének megünnepléseként jelent meg 2009 márciusában Sakura Goodbye címmel. A lemez a harmincadik helyezést érte el az Oriconon, címadó dala a Fuji TV Mecsa-mecsa iketeru! című sorozatának záró- és a Music B.B. nyitódalként is felcsendült. Február végén első alkalommal szervezték meg az együttes saját, éves rendszerességű zenei rendezvényét, a Band jarou jo!!-t (バンドやろうよ!!<sup>?</sup>, ’Játszunk egy együttesben!!’), melyen az évek folyamán olyan előadók léptek fel, mint a 7!!, az Akai kóen, a Cossami, a Flip, a Negoto, Sisido Kavka, a Spyair, a Stereopony vagy a Super Beaver. A következő hónapban a Sódzso S című daluk a Bleach animesorozat tizedik nyitódalaként mutatkozott be. A szám a sorozat 215. és 242. epizódja között volt hallható, az azonos cselekményszálat feldolgozó Bleach DS 4th: Flame Bringer című videójáték főcímdalaként is megjelent. Ez megnövelte a népszerűségüket, két hónappal később a kislemez a hatodik helyen mutatkozott be az Oricon eladási listáján, később aranylemezzé minősítették, és nemzetközi szinten is ismert lett az együttes. A dal megjelenése óta a zenekar összes kiadványa a japán eladási listák legjobb 20 helye között debütált. Május 21-én újabb rádióműsoruk indult Radio Sessions: Scandal – Munaszavagi no After School (Radio Sessions「SCANDAL 胸騒ぎのAFTER SCHOOL」<sup>?</sup>, ’Nyugtalanság az iskola után’) néven, melyet 2012. március 31-ig a Japan FM Network hálózat számos adóján sugároztak, valamint az FM Osaka E-tracks Selection nevű műsorát is vezették 2010. július 13. és december 28. között, tizenhárom epizódon át.
Augusztus elején immár második alkalommal léptek fel a hongkongi Animation-Comic-Game Hong Kong rendezvényen. Augusztus 27-én az MTV Student Voice Awards díjátadón előadták a Bukacu no tensi sorozat főcímdalaként is hallható BEAUTeen!! című szerzeményüket, amely az október 14-én megjelent Jumemiru cubasza kislemezre került fel. A korong névadó száma a Nippon TV Ongaku szensi Music Fighter zenei televíziós műsorának volt a nyitódala. A kislemezből megjelenésének hetében 5850 példány kelt el, ezzel az Oricon tizenkettedik helyét érte el. Egy héttel később, október 21-én kiadták első stúdióalbumukat, a Best Scandalt. Az album az ötödik helyen mutatkozott be az Oricon heti eladási listáján, ezzel a Scandal lett az első hangszeres lányzenekar a Zone óta (2002), amelynek bemutatkozó nagylemeze a legjobb öt között debütált. Decemberben a zenekar megtartotta első önálló, négyállomásosra tervezett turnéját, azonban mivel a bejelentés napján mindegyik fellépésre elkelt az összes jegy, ezért egy ráadáskoncertet is adtak Best Xmas néven, mely éves rendszerességű fellépéssé nőtte ki magát. A 2009. december 30-án megrendezett 51. Japan Record Awardson nyertek egy „új előadó” díjat, viszont a legjobb új előadónak járó elismerést elvesztették a dél-koreai Big Bang idolegyüttessel szemben.
### 2009–10: Temptation Box
2010 februárjában megjelent a Sunkan Sentimental című kislemezük, amely a Fullmetal Alchemist: Testvériség animesorozat negyedik zárófőcím dalaként volt hallható. A korongot megjelenésének napján több mint húszezer példányban vásárolták meg digitális úton, majd végül 2016 januárjában a Japán Hanglemezgyártók Szövetsége platinalemezzé minősítette azt, mivel több mint kétszázötvenezren vették meg annak teljes hosszúságú változatát. A lemez fizikai kislemez formájában kevésbé volt sikeres: egy hét alatt 16 672 példány kelt el belőle, ezzel a hetedik helyet érte el az Oricon listáján. 2010 márciusában Scandal: Sunkan szakura zenszen Tour 2010 Spring néven koncertsorozatot indítottak, azonban ezt megelőzően tartottak egy szavazást a Twitteren, hogy mely másik előadó számát adják elő a turné állomásain. Hatszáz dal közül a rajongók a Zone Secret Base (kimi ga kureta mono) című számát választották, amely később, április 21-én digitális kislemez formájában jelent meg, videóklipjét a koncertsorozat alkalmával vették fel.
A Kera divatmagazin 2010. júniusi és 2013. májusi lapszáma közötti kiadásaiban állandó rovatként szerepelt az együttes mindennapi életét bemutató Scandal no gacsinko szeisun Graffiti (SCANDALのガチンコ青春GRAFFITI<sup>?</sup>, ’A Scandal fiatalságtól buzgón versengő graffitije’), de számos alkalommal modellkedtek is benne. Június 2-án megjelent a Taijó to kimi ga egaku Story kislemezük, amely az eladási listák tizedik helyét érte el 12 359 eladott példánnyal. Címadó dala később a Nacu Sacas 2010 Akaszaka Big Bang és az Ucunomija hanabi taikai 2010 elnevezésű tűzijátékok témazenéjeként volt hallható. Június 6-án megjelent első koncertfelvételük, a Scandal First Live: Best Scandal 2009, amely az első önálló turnéjuk ráadáskoncertjének felvételeit tartalmazza. Az Oricon adatai szerint a DVD az ötödik helyet érte el a zenei, illetve az összesített DVD eladások terén is. Eközben Európában lemezszerződést kötöttetek a francia székhelyű Wasabi Recordszal, ami 2010. július 30-án Európában fizikai formában is megjelentette a zenekar bemutatkozó nagylemezét. A következő hónap végén Namida no Regret néven újabb kislemezt adtak ki, melynek hangvétele melankolikusabb, balladaszerűbb lett a rajongók követeléseinek eleget téve. A korong a tizenegyedik helyen mutatkozott be 9304 eladott példánnyal, címadó dala 32 televíziós műsor nyitó- vagy zárófőcím dala volt. 2010. július 2-án a TBS Television adó elkezdte sugározni első saját televíziós műsorukat, a Siteki ongaku dzsidzsót (私的音楽事情<sup>?</sup>, ’Személyes zeneválasztások’), melynek záróepizódja szeptember 24-én került adásba. Május 15-én és 16-án felléptek az Animax Musix 2010 tavasz nevű rendezvényen.
Július végén, augusztus elején immár harmadik alkalommal léptek fel a hongkongi Animation-Comic-Game Hong Kong rendezvényen, majd megtartották első hongkongi szólókoncertjüket, amely telt házas volt. Felkerültek a hongkongi Respect zenei magazin címlapjára, majd a korábban megjelent Taijó to kimi ga egaku Story kislemezük a Radio Television Hong Kong J-pop-slágerlistájának élére állt. A rádióadó hallgatói a legjobb újoncnak járó díj bronz fokozatával is megjutalmazták az együttest.
Amint visszatértek Japánba kiadták második stúdióalbumukat, a Temptation Boxot, amit az Epic digitális formában negyvenkét országban jelentetett meg, illetve Európában a Wasabi Records fizikai formában is forgalomba hozta. A lemez a harmadik helyen debütált az Oricon eladási listáján, ezzel a Scandal lett az első olyan hangszeres lányzenekar, amelynek sikerült bekerülnie a legjobb három közé a Chatmonchy Kokuhaku című albuma óta (2009. március). Később a korong Hi-Hi-Hi című száma egy frissítés során bekerült az Elsword internetes szerepjátékba, több az együttessel kapcsolatos tárgy, illetve egy Szaszazaki által megszólaltatott szereplő kíséretében. A japán mozikban augusztus 28-án bemutatott Loups=Garous animációs film főcímzenéjét, betétdalát és zárófőcím dalát is a Scandal adta elő. A film produkciós stúdiója, a Production I.G a Koshi-Tantan című dalukhoz egy animestílusú videóklipet is forgatott, emellett a zenekar tagjai kisebb szerepek szinkronizálását is vállalták. Szeptember 18. és október 2. között Scandal Temptation Box Tour 2010: Yeah! tte iei! néven koncertsorozatot tartottak a második stúdióalbumuk népszerűsítésére. Szeptember 18-án a Kitty Scandal Anime címmel DVD-n is megjelentette a 2008-ban az együttes népszerűsítésre használt animációs sorozatot.
### 2010–11: Baby Action
Közel két hónappal a Temptation Box megjelenése után, 2010. október 6-án az együttes újabb kislemezzel jelentkezett Scandal nanka buttobasze címmel, melynek névadó dalát Aki Jóko és Uzaki Rjúdó, az „aranypár” írta és komponálta. Ez a harmadik helyezést érte el az Oricon heti eladási listáján 35 772 eladott darabbal. A Teena japán weboldallal együttműködve 2010 és 2015 között minden év végén Scandal Copy Band/Vocalist Contest néven középiskolás lányoknak szóló dalversenyt rendeztek, melyen kizárólag Scandal-számokat lehetett előadni. A versenyre rendszerint 500–650 előadó nevezett be, összesen több mint 3000 fellépője volt. Novemberben megjelent egy feldolgozásalbumuk R-Girl’s Rock! néven, melyen szerepelt a korábban már digitális úton kiadott Secret Base (kimi ga kureta mono) is, és Szuzuki először vállalt komolyabb énekszerepet, a Sunny Day Sunday című dalnál. A kiadvány a kilencedik helyen mutatkozott be az Oricon eladási listáján 13 555 példánnyal. November 3-án ők nyitották meg az Animax Musix 2010 ősz nevű rendezvényt a Yokohama Arenában 11 700 néző előtt. November 14-én közel 3000 helyi rajongó előtt felléptek a szingapúri Anime Festival Asia nevű animetalálkozón.
2011\. február 9-én Pride néven megjelent a tizenkettedik kislemezük, melynek címadó dalát a Star Driver: Kagajaki no Takuto című animesorozat második záródalaként hallhatta először a közönség. Ugyan a lemez csak a hetedik helyet érte el az Oriconon 16 579 példánnyal, viszont a Billboard Japan Hot Animation listáján az első helyen mutatkozott be, így a magazin jelölte őket az év animációs előadója kategóriában a 2011-es Billboard Japan Music Awards zenei díjátadón. Május 3. és július 8. között Scandal Live Tour 2011: Dreamer néven koncertkörútra indultak, mely körülbelül 15 000 főt mozgatott meg, ami azt jelenti, hogy minden egyes állomása telt házas volt. Július 9-én és 10-én megtartották első Kjú ni kite gomen turnésorozatukat, mely alatt kizárólag olyan városokban, így Macujamában és Takamacuban léptek fel, ahol korábban még nem adtak koncertet. Május 20-án megjelent a Haruka című kislemezük, amelynek névadó dala az első japán készítésű egész estés háromdimenziós animefilmjének, a Tofu kozónak a főcímdala, míg B oldalas száma, a Satisfaction a Japán Strandröplabda-szövetség által a 2011-es tóhokui földrengés károsultjainak megsegítésére rendezett strandröplabda-versenyének témazenéje volt. A korong a harmadik helyen mutatkozott be az Oricon eladási listáján és a Billboard Hot Animation slágerlistáján is, 21 974 eladott példánnyal.
Július 2-án a Colors fesztiválon léptek fel Tokióban, majd egy nappal később az anaheimi AM2 rendezvény díszvendégei voltak, előadták új kislemezük, a július 27-én megjelenő Love Survive több dalát is. A korong a tizenegyedik helyen mutatkozott be az Oriconon 13 507 eladott példánnyal. Július 8-án a Tokyo MX adó elindította az együttes második televíziós műsorát, a Next Break!!-et, melyet a Hi Lockation Markets zenekarral közösen vezettek szeptember 30-ig. Augusztus 9. és 15. között a Tsutaya japán áruházlánc átalakította egyik tokiói üzletét, amelyben ez idő alatt kizárólag az együttessel kapcsolatos tárgyakat árultak. Mintegy 30 perc alatt 1000 rajongó jelent meg az épületnél, ezzel elérve a belépési korlátot. A későbbi években a Kitty üzleteit alakították át.
Augusztus 10-én Baby Action néven kiadták harmadik stúdióalbumukat, mely a negyedik helyen nyitott az eladási listákon. Mivel az első három nagylemezük mindegyike az eladási listák legjobb öt helyének valamelyikén debütált, ezzel beállították a Pink Sapphire 1990. és 1991. között felállított rekordját, hisz erre korábban a csak nőkből álló hangszeres együttesek közül ők voltak képesek. A lemez Burn című dala a Fortissimo Films Rabbit Horror 3D horrorfilmjének főcímdala, míg a One Piece a Kyushu Asahi Broadcasting televízióadó 2011-es japán középiskolai baseball-bajnokság közvetítésének dala volt. A szintén augusztus 10-én megjelent Zone Tribute: Kimi ga kureta mono című Zone-tribute albumra felkerült a Scandal Secret Base (kimi ga kureta mono) feldolgozása. Szeptember 28-án Video Action címmel kiadták az együttes első videóklip-gyűjteményét, rajta Szaszazaki és Ogava Dobondobondo (どぼんどぼんど<sup>?</sup>) elnevezésű hiphop viccegyüttesének első videóklipjével.
Október 13. és december 1-je között Scandal Virgin Hall Tour 2011: Baby Action néven adtak koncerteket a harmadik nagylemezük népszerűsítésére, de még ezt megelőzően, szeptemberben egy ázsiai koncertkörutat is tartottak Scandal Asia Tour 2011: Baby Action néven. Mind a szigetországon belüli, mind az azon kívüli állomások telt házasak voltak, csak Japánban 30 000 jegyet váltottak rá. Október 20-án Girls Be Scandalous! címmel megjelent az első fotókönyvük, mely a CD&DL Data (korábban CD Data) magazinban közzétett interjúikat tartalmazza. 2011 végén az NHK J-Melo című televíziós műsorában bejelentették, hogy a műsort hallgatók kéréseit tekintve a Scandal a negyedik helyen végzett, szemben a 2010-es kilencedik helyükkel, ezzel is igazolva a zenekar nagy és egyre inkább gyarapodó tengerentúli rajongótáborát.
Onónak a 2011-es évben az állandó koncertezés következtében elment a hangja, ám mivel az együttes tevékenységét nem akarták szüneteltetni, ezért a kiadójuk azt javasolta nekik, hogy Ono nélkül lépjenek fel és készítsék el a következő nagylemezüket. A javaslatot elutasították, Ono playbackelt a koncertek alatt. Ezzel egy időben Ono magáról kialakított „menő rockerlány” képe is összeomlott, úgy gondolta, hogyha nem tudja visszanyerni a hangját, akkor az élete semmit sem ér. Teljes felépülése 2–3 évig tartott.
### 2011–12: Queens Are Trumps: Kirifuda va Queen
2011\. szeptember 17-én bejelentették, hogy tizenkettedik kislemezük Harukaze néven fog megjelenni 2012 tavaszán és a Bleach című animesorozat nyitódala lesz annak 343. epizódjától. A lemez 25 921 eladott példánnyal a hatodik helyen mutatkozott be az Oriconon, míg a Billboard Hot Animation listáján a másodikon. December 20-án a Stereopony és a Zone társaságában koncertet adtak a 2011-es tóhokui földrengés és cunami károsultjainak megsegítésére. 2012 februárjában és márciusában az MTV Japán MTV Obizarus (MTVオビザラス<sup>?</sup>) című műsorának házigazdái voltak Joannal. Ugyanebben a hónapban a Kitty és az ESP Guitars piacra dobott egy az együttes kabalafiguráját mintázó elektromos gitárt. Március 7-én megjelent első válogatásalbumuk Scandal Show címmel.
A lemez az együttes tagjai által választott tizenöt zeneszám mellett tartalmazza a Scandal no Theme című dalt is, amit a zenekar már bemutatkozása óta játszott, ám korábban egyetlen kiadványukra sem került fel. Az album a harmadik helyen mutatkozott be az Oricon eladási listáján 42 246 eladott példánnyal. Március 28-án 8000 embernek adtak szólókoncertet a Nippon Budókanban, ezzel a Scandal lett az alakulásuktól számított legfiatalabb, hangszeres lányegyüttes, amely fellépett az arénában. A jegyeket szélesebb körben február 11-én kezdték el terjeszteni, azonban mindössze 15 perc alatt elkelt az összes. A CD&DL Data japán zenei magazin 2012. márciusi–áprilisi és a 2014. januári–februári lapszáma között Scandal no Tokió Sca-pedia (SCANDALの東京SCA-pedia<sup>?</sup>, ’A Scandal Tokió Sca-pédiája’) néven rovatot vezetett, melyben az együttes tagjai a japán főváros látnivalóit mutatták be. Május 19. és június 17. között egy tizenhét állomásos koncertsorozatot adtak Scandal: Live Ido Live Tour 2012 név alatt. Június 19-én a RecoChokun keresztül digitális formában megjelent a Taijó Scandalous című kislemezük, amely az első helyen mutatkozott be a szolgáltató teljes hosszúságú dalokat vizsgáló napi eladási listáján.
A lemez fizikai formában július 11-én jelent meg, amelyen az együttes tagjai kétfős csoportokra osztva (Almond Crush (アーモンドクラッシュ<sup>?</sup>, ’Mandula-törés’) és Dobondobondo) egy-egy, a zenekar stílusától merőben eltérő, electropop, illetve hiphop dalt adtak elő. A korongból megjelenésének hetében 31 583 példány kelt el, ezzel a második helyen mutatkozott be az Oricon eladási listáján. A kiadvány az addigi legsikeresebb Scandal-kislemez lett mind az eladási adatok, mind a slágerlistás helyezések tekintetében. A lemez reklámkampányának részeként annak névadó dalát az Ito En Stylee Sparkling üdítőital televíziós reklámjainak betétdalául, míg a Welcome Home című számot a tizenhatodik KBC mizu to midori Campaign (KBC水と緑のキャンペーン<sup>?</sup>, ’KBC víz és zöld [növényzet]-kampány’) főcímdalául választották. 2012 nyarán számos zenei fesztivál, köztük a Higher Ground, az Otodama Sea Studio, az MTV Zushi Fes, a Colors vagy az Inazuma Rock Fes színpadán is felléptek. Szeptember elején megtartották második Kjú ni kite gomen koncertsorozatukat, amely alatt ezúttal Kórijamában és Moriokában léptek fel. Augusztus 22-én Scandal Japan Title Match Live 2012: Scandal vs Budokan címen megjelent a budókani koncertjük felvétele, amely a második helyet érte el az Oricon zenei DVD és a tizennegyedik helyet az összesített BD eladási listáján 7199, illetve 4519 eladott példánnyal. Szeptember 12-én újabb kislemezük jelent meg Pin Heel Surfer néven, amely a 11 300 eladott példányával a kilencedik helyezést érte el a japán eladási listán.
A kislemezt szeptember 26-án Queens Are Trumps: Kirifuda va Queen címmel követte negyedik stúdióalbumuk. A negyedik helyen mutatkozott be az Oriconon, így a Scandal lett az első hangszeres lányegyüttes, amelynek első négy nagylemeze a legjobb ötben debütált a lista 1987-es bevezetése óta. A lemez Kill the Virgin című száma Igucsi Noboru Dead Sushi horror-vígjátékának főcímdala volt. Az album népszerűsítésére október 11. és november 22. között egy tizenöt állomásos országos koncertturnét tartottak Scandal Hall Tour 2012: Queens Are Trumps: Kirifuda va Queen néven, amely után december 1-jén első japán együttesként szólókoncertet adtak Malajziában. Október 12-én az együttes Feedback! néven elindította a saját ruházati márkáját. Az október 24-én megjelent She Loves You Yui-tribute albumon feldolgozták az énekesnő How Crazy című dalát, amely később Hongkongban vezette a Radio Television Hong Kong J-pop-slágerlistáját. Az évet december 23-án, a már negyedik alkalommal megrendezett Best Xmas-koncertjükkel zárták, amelyet Japánban, Tajvanon és Hongkongban is élőben vetítettek a mozik.
A Microsoft 2012 októberében indított, a Windows 8 operációs rendszert népszerűsítő ázsiai televíziós reklámjaiban az együttes Haruka kislemezén megjelent Satisfaction című száma hallható, így a Scandal lett az első japán együttes, amely dala szerepelhetett a cég operációs rendszereinek reklámjaiban. A kislemez 2012. november 5-én „újracsomagolt” változatban is megjelent és 74 hét után ismét felkerült az Oricon eladási listájára, míg a Satisfaction a hongkongi J-pop-, videóklipje pedig a thaiföldi Channel V videókliplistáját vezette. A dal remixelt változata később az FM802 The Nakajima Hiroto Show 802 Radio Masters rádióműsorának zárófőcím dala lett, illetve felkerült Isino Takkjú Takkyu Ishino Works 1983–2017 című válogatásalbumára is.
### 2012–13: Standard
2013\. február 6-án Encore Show néven megjelent második válogatásalbumuk, amely a harmadik helyezést érte el az Oricon heti eladási listáján 28 817 példánnyal. A lemezen tizenöt B oldalas szám mellett, egy új szerzemény, a Kjó, koi vo hadzsimemaszu című film főcímdalaként is hallható Happy Collector, illetve az együttes független pályafutása alatt néhány alkalommal előadott Playboy című dal újrakevert változata is helyet kapott. 2013. március 3-án a zenekar legfőbb célkitűzését teljesítve felléptek az Osaka-jo Hallban, a jegyeket kevesebb, mint öt perc alatt eladták. 2013 márciusában Indonéziában, Szingapúrban és Thaiföldön, majd azt követően június 9. és július 7. között Japánban turnéztak. 2013. április 2-án Scanomics néven újabb rádióműsoruk indult a Tokyo FM Radio Dragon című programjának keretében. A műsor 105 epizódot élt meg, utolsó adása 2015. március 31-én került műsorra.
Tizennyolcadik kislemezük, az Avanai cumori no, genki de ne 2013. május 22-én jelent meg, névadó dala az Ore va mada honki dasitenai dake élőszereplős film főcímdalaként volt hallható. A kiadvány a negyedik helyen mutatkozott be az Oricon heti slágerlistáján 32 533 eladott példánnyal, a Billboard Japan Hot 100 listáján a tizedik helyig jutott. Május elején megtartották harmadik Kjú ni kite gomen koncertsorozatukat, amely alatt ezúttal Macuéban és Jonagóban léptek fel. Június 5-én újabb dalt jelentettek be Brand New Wave néven, amit először az Ito En Stylee Sparkling üdítőital reklámjában lehetett hallani. Június 9. és július 7. között egy tizennégy állomásos koncertturnét tartottak Scandal Live Tour 2013: Sca va mada honki dasitenai dake címmel. Július 24-én Scandal Osaka-jo Hall 2013: Wonderful Tonight címmel kiadták negyedik koncertlemezüket.
Tizenkilencedik kislemezük 2013. augusztus 14-én jelent meg Kagen no cuki címmel. B oldalas dala a Grand Front Osaka Robot Scandal (ロボット・スキャンダル<sup>?</sup>) projektjének keretében a Robi elnevezésű humanoid robothoz írt Kimi to mirai to kanzen dóki. A kiadvány az ötödik helyet érte el a japán kislemezlistán 28 344 eladott példánnyal. Huszadik kislemezük, az Over Drive 2013. szeptember 18-án jelent meg, címadó dalát Nakata Jaszutaka írta, akinek több mint tizenöt éves pályafutása alatt ez volt első szerzeménye, amit egy hangszeren játszó együttesnek írt. A lemez B oldalas száma, a Scandal in the House az együttes első dala, amely merített a rave vagy a dubstep elemeiből, illetve az első, amelyen egyáltalán nem játszanak semmilyen hangszeren.
A hetedik helyet érte el az Oricon eladási listáján 15 957 eladott példánnyal, valamint hatodikat a Billboard Japan Hot 100 slágerlistáján. A kislemezt október 2-án a Standard címmel ellátott stúdióalbum követte, amelyen többek között szerepel a külön a Botrány televíziós sorozat japán sugárzásához írt Weather Report című dal is. Az együttes 2013-ban is számos fesztiválra kapott meghívást, köztük a Kawaii!! Matsurira (április 21.), a Naon no Yaonra (április 29.), a hirosimai virágfesztiválra (május 5.), az Otodama Miyazaki Festivalra (július 27.), a Rock in Japan Festivalra (augusztus 4.), a Girls’ Factoryre (augusztus 7.), a Summer Sonicra (augusztus 10–11.), a Mezamasi Live-ra (augusztus 13.), a thaiföldi Sonic Bangre (augusztus 24.), a Sound Marinára (szeptember 1.), a Berryten Live-ra (szeptember 8.), a Kisidan banpakura (szeptember 14.), az Inazuma Rock Fesre (szeptember 21.), az FNS kajószaira (december 4.), a Radio Crazyre (december 28.) vagy a Countdown Japanre (december 29.). Október 19. és december 3. között huszonegy állomásos országos koncertkörutat tartottak Scandal Hall Tour 2013: Standard néven.
### 2013–2015: Hello World és világ körüli turné
A zenekar a Scandal Collection 2014 nevű rajongói klub-exkluzív koncertsorozattal nyitotta a 2014-es évet, amely keretében január 10. és 17. között felléptek mind a négy, így a nagojai, az umedai, a hirosimai és a sibujai Club Quattro koncertteremben. Az együttes készítette el a 2014. január 23-án megjelent Szengoku Basara 4 című PlayStation 3-játék zárófőcím dalát Runners High címmel. A dal február 12-én a játék nyitófőcím dalával, T.M.Revolution Count Zero című számával egybecsomagolva, a Count Zero/Runners High (Szengoku Basara 4 EP) split lemezen jelent meg. A kiadvány az ötödik helyet érte el az Oriconon 30 178 eladott példánnyal.
A lemezt Ono színházi fellépései miatt nem igazán népszerűsítették, helyette viszont két dalt is írtak. Az első ilyen dal, a Rainy a japán mozikban 2014. április 19-én bemutatott A végzet ereklyéi: Csontváros című film helyi vetítésének témazenéje volt. A másodikat, a Departure-t Szaszazaki írta Kameda Szeidzsi hangszerelésében a független lemezkiadós bemutatkozásuk hat-, illetve a budókani fellépésük egyéves évfordulójának megünnepléseként. A két szám végül 2014. április 23-án a Departure kislemezen jelent meg. A kiadvány az ötödik helyezést érte el az Oricon heti kislemezlistáján 30 953 eladott példánnyal. A 2014. március 26-án megjelent Vatasi to Dorikamu: Dreams Come True 25th Anniversary Best Covers című Dreams Come True-tribute albumom feldolgozták a zenekar Oszaka Lover című dalát. 2014 májusának elején megtartották negyedik Kjú ni kite gomen koncertsorozatukat, amely alatt ezúttal Otaruban, Aszahikavában, Hakodatén, Hiroszakiban és Akitában léptek fel.
2014 júniusában Scandal Arena Live 2014 néven egy háromállomásos arénakoncert-turnét tartottak, egyszer az Osaka-jo Hallban (június 22.), míg kétszer a Yokohama Arenában (június 28–29.) léptek fel, ezzel a Scandal lett a második hangszeren játszó lányegyüttes a Princess Princess után (1991), amely két egymást követő napon adott koncertet az aréna 1989-es megnyitása óta. A három fellépésre összesen 35 000 jegyet váltottak, ebből tizenkétezret az oszakai, míg huszonháromezret a jokohamai előadásokra.
A 2014. július 16-án megjelent Joake no rjúszeigun című kislemezük címadó dala a Pokémon the Movie XY: Hakai no maju to Diancie animefilm, míg egyik B oldalas száma, a Your Song a J-Melo televíziós műsor zárófőcím dala volt 2014 júniusától szeptemberéig. A kiadvány az ötödik helyet érte el az Oricon heti kislemezlistáján 32 013 példánnyal, illetve az elsőt a Billboard Hot Animation listáján, így jelölték őket az év animációs előadójának járó díjra a 2014-es Billboard Japan Music Awards zenei díjátadón. A kislemezből nyolc hét alatt összesen 42 967 darabot adtak el, így ez lett az együttes addigi legsikeresebb kislemeze. 2014 júniusában a Squier megjelentette Ono (Telecaster), Szaszazaki (Jazzmaster), illetve Ogava (Jazz Bass) saját modellváltozatú (signature) gitárját. Ez volt az első alkalom, hogy a cég egy japán női előadónak szentelt gitárt hozott kereskedelmi forgalomba.
A zenekar huszonharmadik kislemeze Image címmel jelent meg november 19-én, melynek címadó dala a japán BS Fuji televízióadó 2014-es IWCC női labdarúgó-klubvilágbajnokság közvetítésének „éljenző dala” volt. A kislemezt hatodik stúdióalbumuk, a Hello World követte december 3-án. A lemezzel az együttes tizedik évfordulójának előkészítéseként új irányt vettek, hiszen a rajta szereplő dalok többségét teljesen ők szerezték. A kiadványon szerepel a Komuro Tecujával karöltve írt Inochi mirai Project (inochi未来プロジェクト<sup>?</sup>, ’Jövő élet projekt’) témazenéje, a Place of Life is, mellyel a gyermekkori szívbetegség elleni küzdelmet segítették.
A lemez a harmadik helyen mutatkozott be az Oricon heti listáján, ezzel tovább erősítve az együttes rekordját. A kiadvány a JPU Records jóvoltából Európában is megjelent fizikai formában. 2014. szeptember 14. és 19. között öt koncertet adtak az Akaszaka Blitzben, valamint szeptember 23. és 28. között szintén ötöt a Dojima River Forumban a Scandal Live House 10 Days: Kjú ni kite moratte gomen 2014: Sinkjoku jaru kara kiite jo elnevezésű turnéjuk során, melyen az Image és a Hello World kiadványok dalait is játszották. A zenekar a 2014-es évben is számos zenei fesztiválra kapott meghívást, köztük több egyetemi fesztiválra, de a Rock in Japan Festivalra (augusztus 10.), az FNS uta no nacu macurira (augusztus 13.), a Girls’ Factoryre (augusztus 18.), a Szenkó Riotre (augusztus 31.), az MBS otomacurira (október 12.), a Countdown Japanre (december 30.) vagy éppen az amerikai Honolulu Ekiden & Music Festivalra (június 1.) vagy a dél-koreai Pentaport Rock Festivalra (augusztus 3.) is.
2015\. január 14-én Scandal Arena Live 2014: Festival címen megjelent az együttes ötödik koncertfelvétele. Ugyanebben a hónapban a zenekar Scandal World Tour 2015: Hello World címmel világ körüli turnéra indult, harmincegy japán, három európai, három amerikai és három Japánon kívüli ázsiai koncerttel. A turné alatt, május 4-én a JPU kiadásában megjelent a Greatest Hits című válogatásalbumuk, kizárólag Európában, amelyből már előrendelésben elkelt az összes példány. Mindeközben Japánban Szaszazaki közreműködött a Super Beaver együttes Ai szuru című albumán, Ono pedig az FM802 rádióadó Access kampányának 2015-ös dalán.
### 2015–2016: Yellow
A Hello World megjelenése után újraformálták az együttes produkciós csapatát, mivel a zenekar tagjai egyre nagyobb késztetést éreztek a dalírásra. Hetedik stúdióalbumuk első kislemeze 2015. július 22-én jelent meg Stamp! címmel. Az „amerikai pop-rock” stílusú címadó dalt Szaszazaki írta, a kiadvány hangmérnöke a háromszoros Grammy-díjas Tom Lord-Alge volt. A lemez az ötödik helyen mutatkozott be az Oricon heti eladási listáján 20 752 példánnyal. 2015. szeptember 7-én újabb kislemezük jelent meg Sisters címmel, hangmérnöke szintén Lord-Alge volt. A kiadványból megjelenésének hetében 14 594 példányt adtak el az Oricon adatai szerint, mellyel az a kilencedik helyezést érte el a listán. A Scandal a kiadvány névadó dalával Japán képviseletében a 2015-ös ABU TV-s Dalfesztiválon is fellépett. Első világ körüli turnéjukról Hello World címmel dokumentumfilmet is forgattak, melyet a japán mozikban 2015. október 17-én mutattak be, lemezen pedig 2015. december 23-án jelent meg.
A zenekar 2015-ben is több fesztiválon fellépett, így a Rock in Japan Festivalon (augusztus 1.), a World Happiness-szen (augusztus 23.) vagy a Countdown Japanen (december 31–január 1.) is. 2015 decembere és 2016 januárja között egy Scandal Arena Tour 2015–2016: Perfect World nevezetű arénaturnét tartottak, amely során a kóbei World Memorial Hall, a nagojai Nippon Gaishi Hall és a tokiói Nippon Budókan színpadán léptek fel, utóbbin kétszer is. A koncertsorozat utolsó állomását a Wowow Live televízióadó élőben közvetítette, BD-n és DVD-n pedig 2016. április 13-án adták ki. Hetedik stúdióalbumuk 2016. március 2-án, Yellow címen jelent meg, hangmérnöke a háromszoros Grammy-díjas Tom Coyne volt. Az albumon többek között szerepel a Neko nanka jondemo konai című mangasorozat élőszereplős filmadaptációjának főcímdalául választott Morning Sun, illetve a Hello World dokumentumfilm főcímdalául bemutatott Csiiszana honó is.
A lemezen kizárólag saját szerzeményű dalok kaptak helyet, a kiadványt két nemzetközi turnéval támogatták, amelyek során Japánban, Hongkongban, Tajvanon, Szingapúrban, Thaiföldön, Hollandiában, Németországban, Lengyelországban, Ausztriában, Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban és az Egyesült Királyságban koncerteztek. Szaszazaki május 14-én kiszáradás miatt kórházba került, a turné két oszakai állomását későbbi időpontra tolták át, míg a Honolulu Ekiden & Music Festivalon való koncertjüket lemondták, azonban a többi három tag futott a versenyen. A Yellow a második helyet érte el az Oricon heti eladási listáján, ezzel a helyezéseket tekintve az együttes addigi legsikeresebb albuma lett.
### 2016–2018: Honey
A zenekar huszonhatodik kislemeze 2016. július 27-én jelent meg Take Me Out címmel, a lemez címadó dala az Ószama no Brunch televíziós műsor zárófőcím dala és az ABC-Mart 2016 nyári reklámjának témazenéje volt. 2016. augusztus 21-én, az együttes fennállásának tizedik évfordulóján az addigi legnagyobb, szabadtéri szólókoncertjüket adták az oszakai Izumiócu Phoenix színpadán. A felvételek 2016. november 2-án jelentek meg Scandal 10th Anniversary Festival: 2006–2016 címmel. 2016. október 30. és 2016. november 27. között Scandal Mania Tour 2016 néven egy hétállomásos, rajongói klub-exkluzív koncertsorozatot tartottak. 2016. december 21-én Video Action 2 címmel megjelent második videóklip-gyűjteményük. 2017. február 15-én Scandal címmel válogatásalbumuk jelent meg, melyet március és július között egy ötvenhárom állomásos koncertsorozattal támogattak, mely során Japán mind a negyvenhét prefektúrájában adtak koncertet.
A turné után felléptek a Rock in Japan Festival (augusztus 6.), a Rising Sun Rock Festival (augusztus 11.), a Monster Bash (augusztus 19.), az Akita Caravan Music Fes (szeptember 3.), a Kisidan banpaku (szeptember 17.) és a Magurock (október 1.) könnyűzenei fesztiválokon, majd a Scandal no taiban Tour nevű turnén a Unison Square Garden, a 04 Limited Sazabys és a Blue Encount együttesekkel közösen koncerteztek. 2017. szeptember 21-én felléptek a Nena pályafutásának negyvenedik évfordulóját megünneplő rendezvényen Hamburgban, ahol a Willst du mit mir gehnt és a 99 Luftballons harmadik verzéjét adták elő kevert, német és japán nyelven. 2017. október 22-én Koiszuru Universe címmel digitális kislemezt jelentettek meg, melynek címadó száma a Bourbon Corporation webreklámjának betétdala volt. 2017 novemberében a Fender megjelentette az együttes tagjainak második saját modellváltozatú gitárjait (Ono: Telecaster, Szaszazaki: Stratocaster, Ogava: Precision Bass), illetve első japán hangszeres lányegyüttesként szerződést kötött a zenekarral.
A zenekar nyolcadik stúdióalbuma, a Honey 2018. február 14-én jelent meg, melyet március 3. és május 25. között Scandal Tour 2018: Honey néven egy huszonhárom állomásos országos koncertsorozattal támogattak. Ezt június 10–30. között egy ázsiai turné követett. 2018 szeptemberében egy hat állomásos amerikai turnét tartottak, amely során New Yorkban, San Franciscóban, Anaheimben és Dallasban, illetve Mexikóvárosban és Monterreyben léptek fel. 2018-ban az együttes volt a Kazettaboltok Napjának japán nagykövete.
### 2019–: Kiadóváltás, Kiss from the Darkness, második világ körüli turné
A zenekar a 2018. december 24-én megtartott koncertjén bejelentették, hogy „her“ néven butikkiadót alapítanak a Victor Entertainment Colourful Records alkiadója alatt, hogy nagyobb szabadságot kapjanak a dalírásban. A her alatt kiadott első kiadványunk, a Masterpiece/Mabataki című kislemez 2019. március 27-én jelent meg. 2019. június 1. és 2019. július 11. között Fuzzy Summer Mood néven egy tizenötállomásos koncertsorozatot tartottak. 2019. augusztus 7-én Fuzzy címmel digitális kislemezt jelentettek meg, melyet november 6-án a Szaisúheiki, kimi követett. 2020. január 8-án Amidakudzsi címmel promóciós kislemezt jelentettek meg. 2019 novemberében a Scandal no taiban Tour nevű kétállomásos turnén a Kjúszo nekokami és a SiM együttesekkel közösen koncerteztek. Az együttes kilencedik nagylemeze 2020. február 12-én Kiss from the Darkness címmel jelent, melyet a tervek szerint egy hasonló című világ körüli turnéval támogattak volna.
Az Amidakudzsi című dal a GeGeGe no Kitaró animesorozat zárófőcím dala, míg a Tonight a Raisze de va csanto simaszu dorama nyitófőcím és Kintetsu Pass’e bevásárlóközpont televíziós reklámjának betétdala volt. 2020. március 9-én Scandal Catch Up címmel heti rendszerességű internetes rádiműsort indítottak. 2020. június 3-án Living in the City, majd július 15-én Spice címmel digitális kislemezt jelentettek meg. Utóbbi az Xflag animestúdió Xspice című rövidfilmjének főcímdala. A 2020-as év folyamán a Covid19-pandémia miatt a világ körüli turné koncertjeit sorra későbbi időpontra tolták át, augusztus 21-én egy nézők nélküli élő közvetítést tartottak a Katsushika Symphony Hillsben, melyet 2020. november 18-án Scandal World Tour 2020: Kiss from the Darkness Livestream címmel Blu-rayen és DVD-n is megjelentettek. December 24-én szólókoncertet adtak a Tojoszu Pit színpadán, ez volt az együttes egyetlen közönség előtt megtartott fellépése a 2020-as évben.
2021\. március 3-án Eternal, majd június 16-án Ivory címmel kislemezt jelentettek meg. 2021. április 3–28. között „Scandal Mania Tour 2021: Request” néven egy hétállomásos turnét tartottak, melyen kizárólag a rajongói klubjuk tagjai vehettek részt. 2021. augusztus 21-én, az együttes alapításának tizenötödik évfordulóján szólókoncertet adtak az Osaka-jo Hallban. 2021 szeptemberében a Pearl Drums megjelentette Szuzuki saját modellváltozatú pergődobját, illetve dobkészletének replikáját. Szeptember 29-én One More Time címmel kislemezt fognak megjelentetni.
## Stílus és inspirációk
Az együttes dalait elsősorban pop-rock vagy pop-punk stílusba lehet besorolni, de számaikban megfigyelhetőek a dance, az elektronikus zene, a garage rock, a J-pop, a klasszikus rock and roll, a ska-punk, a grunge, a shoegazing vagy a reggae elemei is. Kezdetben azt vallották, hogy ők játsszák a „legerőteljesebb lányos japán pop-rock” zenét, de első világ körüli koncertsorozatuk óta gyakran a „happy rock” (ハッピーロック<sup>?</sup>, ’boldog rock’) stílusába sorolják be számaikat, magukat „koncertzenekarnak” tartják. A vokál a dalok többségében szét van osztva zenekar mind a négy tagjára, azonban a legtöbb alkalommal Ono és Ogava hangja dominál. Dalszövegeik 2013 előtt gyakran az álmaikról szóltak, azonban miután beteljesítették első számú célkitűzésüket, az Osaka-jo Hallban való fellépést, inkább a mindennapi élményeikről írnak, gyakran biztató jelleggel. Dalszövegeik rendszerint japán nyelvűek, szórványosan angol szavakkal tűzdelve. Az „erős lány” képe visszatérő témája a dalaiknak. Albumaik stílusa rendszerint jelentősen eltér egymástól, mindig más nézőpontból próbálják megközelíteni azokat, ezért a rajongótáboruk más-más szelete mindig negatívan fogadják azokat. Az együttes tagjai több hangszert is megszólaltattak már a számaikban; Ono a gitáron kívül basszusgitáron, clavesen, csörgődobon, güirón és sampleren, Szaszazaki a gitár mellett cabasán, furulyán, glockenspielen és szintetizátoron, Ogava a basszusgitáron kívül csörgődobon, száncsengőn és ukulelén, míg Szuzuki a dobok mellett cajónon, gitáron, mellotronon, tamburinon és szintetizátoron is játszott, de alkalomadtán pozíciót is szoktak cserélni. A zenekar énekszólamai általában természetes hangzásúak, ritkán vannak vocoderrel vagy hangkorrekciós szoftverekkel eltorzítva, ezen részek rendszerint playbackről mennek a koncertjeik alatt. Alexey Eremenko, az AllMusic weblap szerkesztője megjegyezte, hogy a Scandal „meglepően kemény, keményebb, mint néhány J-rock-csapat, legyen az egy cég gyártmánya vagy egy nagy múlttal rendelkező előadó”, illetve hogy Avril Lavigne „fiatalos energiáját” és „érett professzionalizmusát” véli felfedezni az együttesben. Eremenkóval Edward Cole, a Fender hangszercég ázsiai részlegének elnöke is egyetértett, szerinte „szinte felfoghatatlan, hogy milyen erőteljesek a Scandal előadásai. [...] A zenei tudásuk és a látványviláguk csodálatos.” Kojanagi Daiszuke, a Rockin’on Japan magazin szerkesztője szerint a Scandal-számokat a „tökéletesség, a most vagy soha-szellemiség, a pop és a magabiztosság” teszik ki. Egy 2016-os felmérés szerint az együttes rajongótáborát elsősorban tizen- (41%) és huszonéves (38%) fiatalok teszik ki, de a harmincas és negyvenes éveikben lévők is jelentős hányadot képviselnek (9–9%), a rajongók 70 százalékát férfiak, 30 százalékát nők alkotják. Szuzuki elmondása szerint a szokatlan alapításuk miatt nem csak olyan rajongóik vannak, akik az együtteseket kedvlik, de olyanok is, akik a táncolást vagy éppen az idolokat részesítik előnyben.
A zenekar alapításakor nem tervezték, hogy annak tagjai valaha is dalokat fognak írni, ám az idő előrehaladtával, ahogy a stúdióban megfigyelték, amint mások zenét írnak nekik egyre nagyobb késztetést éreztek erre. Ez a Baby Action című soralbumuk felvételei során teljesedett ki, Szuzuki házában megbeszélést is tartottak a stábtagok bevonása nélkül, melynek eredményeként megváltozott a dalszövegírási eljárásuk. Korábban az együttes tagjai önállóan, egymással nem egyeztetve írták a dalszövegeket, azonban ettől kezdve kikérdezik egymás véleményét, megbeszélik a szám által sugárzott képet és annak jelentését, hogy ezeket bevonhassák a felvételek során. Bár 2014-ig dalaik többségét nem ők komponálták, azonban azok szövege néhány kivételtől eltekintve mind saját szerzemény. A dalszövegírásban a legaktívabb Szuzuki, aki negyvenkettő dal szövegét írta. Ogava harminchét, Szaszazaki tizennyolc, Ono tizenkettő, míg maga az együttes tizennyolc számnál van feltüntetve dalszövegíróként, ezzel szemben tizenöt olyan számuk van, aminek más írta a szövegét. Zeneszerzés tekintetében Szaszazaki a legaktívabb negyvenhárom szerzeményével. Szuzuki tíz, Ogava hét, az együttes három, míg Ono kettő dalt komponált. A kezdeti éveikben erős szorongás élt bennük amiatt, hogy annak ellenére, hogy egy együttesben játszanak, azonban nem ők maguk írják a dalaikat. Ugyan már annak idején is szerettek volna dalokat komponálni, azonban akkori tudásszintjükkel erre még nem voltak képesek. Habár Szuzuki számos alkalommal küldött saját készítésű dalokat a zenekar menedzsmentjének, azonban első dala csak 2011-ben, a Pride kislemezre került fel. A 2014 decemberében megjelent Hello World című stúdióalbumukkal új irányt vettek, a lemezen szereplő legtöbb dalt ők szerezték, melyre azért került sor, mivel úgy érezték, hogy bizonyos korábbi, mások által szerzett számaik nem az ő hangjukat képviselik. Következő nagylemezükre, a 2016 márciusában megjelent Yellowra már nem csak az összes számot ők szerezték, de más előadóknak, így Katahira Rinának és a Jumemiru Adolescence-nek is írtak és hangszereltek is dalokat. Az animedalaik miatt úgy érezték, hogy a nemzetközi rajongók nem „autentikus rockegyüttesként”, hanem a popkultúra egyéb részeinek „tartozékaként” tekintenek rájuk.
Az együttes a B oldalas számaival rendszerint nagyobb kockázatot vállal, így olyan experimentális szerzeményeket jelentettek meg, mint a háromakkordos Playboy vagy az egy éjszakába elhúzódó értekezlet gyors berekesztésére írt Nai nai Night 2014, melyen az együttes tagjai güirón, csörgődobon, akusztikus gitáron, furulyán és cajónon, menedzsmentjük pedig dugattyús sípon és shakeren játszik. A kritikusok szerint a teljes hosszúságú albumaik számos japán együttessel ellentétben nem csak a kislemezeik gyűjteménye néhány „töltelékszámmal” kiegészítve, mivel ezeket rendszeresen a megszokott pop-rockos hangzásviláguktól eltérő, a rockzene más válfajaiba belekóstoló dalokkal töltik meg. Ogava szerint mivel a B oldalas számokat olyan irányból közelíthetik meg, amire a kiadványok címadó dalainál nincs lehetőségük, ezért a zenekar igazi természete ezekben rejtőzhet. Számaikat a koncerteken úgy játszhatják el, ahogy azt ők jónak gondolják, így a Best Scandal megjelenése után, a First One-Man Live Tour óta az együttes legtöbb turnéja és csarnokkoncertje alkalmával különleges módon ad elő egy-egy dalt, mivel ezek jobban kihangsúlyozzák a zenekar tagjainak egyéniségét. Az ilyen előadások során számos Johnny’s-idolegyüttes dalát dolgozták fel álnév alatt, így Scashi néven Arashi, SCAP néven SMAP vagy Nintama Scataró néven Hikaru Genji számokat. A zenekarra kezdetben jellemző volt, hogy a videóklipjeikben egyszerre táncoltak és imitálták a hangszereiken való játszást, míg a fellépéseiken egyszerűbb táncmozdulatokkal kísérték a zenélést. Szuzuki szerint az egyszerre történő éneklés és táncolás „egy olyan dolog, amire más együttesek nem képesek. Mi éppen ezért tesszük meg.” Ono azzal magyarázta a videóklipekben és a koncerteken való táncolást, hogy „mi egy olyan együttes vagyunk, mely nem csak egy együttes. Azért táncolunk, mivel szeretünk táncolni. Kijelenthetem, ha nem tehetném meg ezeket, akkor már rég kiléptem volna a zenekarból.” A táncolós előadásokat a 2014-ben megjelent Hello World stúdióalbummal hangszeres szólódalok váltottak, mivel úgy érezték, hogy a táncolás miatt nem nevezhetik őket igazi rockegyüttesnek. Ennek ellenére a karácsonyi koncertjeiken továbbra is feldolgozták több idolegyüttes számát, azok videóklipjeiben szereplő koreográfiák eltáncolásával.
Az együttest több alkalommal skatulyázták be idolegyüttesnek, sőt még azt is megkérdőjelezték, hogy a hangszereken valóban ők játszanak vagy csak felvételről szólnak. Kezdetben úgy érezték, hogy megérdemlik, hogy idolként tekintsenek rájuk, hiszen nem ők szerezték a dalaikat, később azonban az idolokra jellemző iskoláslány-egyenruha viselésével is többek között azért hagytak fel, hogy nehogy idolegyüttesként tekintsenek rájuk a ruházatuk miatt. Ono elmondása szerint mivel technikailag nem elég kifinomultak, hogy „igazi” rockegyüttesként tekintsenek rájuk, ezért a dalok szövegével próbálják kifejezni, hogy ők nem idolok. A 2012-ben megjelent Queens Are Trumps: Kirifuda va Queen című stúdióalbumuk nyitódalán kijelentették, hogy az irigy és hazug emberek állításaival szemben ők nem csak a kavaii-képpel jutottak fel a csúcsra. A zenekar tagjait a nőiességük kimutatása végett számtalan atrocitás érte, többen úgy gondolták, hogy az együttest arra használták, hogy „aranyosabb” képet állítsanak fel magukról vagy egyáltalán nem gondolják komolyan a zenélést.
Számos japán sajtóorgánum szerint a zenekarnak meghatározó szerepe volt a szigetország hangszeren játszó női együtteseinek számának nagyarányú növekedésében, valamint számos női gitárosra is nagy hatással voltak. Több Scandal-feldolgozás zenekar, így például a Tancobuchin vagy a Kanikapila később hivatásos zenekarrá vált. Az együttes célkitűzésének tette meg, hogy a hangszeres lányegyüttesek tipikusan japán kultúráját szélesebb körben is népszerűvé és elismertté tegyék. A Pia Corporation japán jegyiroda a zenekart a lágyabb és a keményebb zene, illetve az aranyosság és a szexisség közel tökéletes keresztmetszetének, a „női együttesek új korszakának” első számú képviselőjének kiáltotta ki. A Rolling Stone Japan magazin szerkesztője szerint a zenekar „kiérleli a japán zenei piacot, ami szabvánnyá fog válni, ahogy egyre több fiatal kezdi el kedvelni a Scandal zenéjét.”
A zenekarra bevallásuk szerint elsősorban olyan amerikai előadók hatottak, mint a Foo Fighters, a Green Day, a Maroon 5, a Paramore, Pink, a Red Hot Chili Peppers vagy Taylor Swift. Ono elmondása szerint Amuro Namie japán popénekesnő hatására kezdett érdeklődni a szórakoztatóipar iránt, de Avril Lavigne, a Go-Bang’s és Yui is nagy befolyással volt rá. Szaszazaki a W-inds befolyására kezdett el énekelni és táncolni, de a Judy and Mary és a Whiteberry pop-punk-együttesekre is inspirációforrásként tekint. Szuzukira a Chatmonchy, Kavakita Nao (Maximum the Hormone), Keith Moon (The Who), Steve Gadd és a Weezer, míg Ogavára Carole King, Osima Tomoko japán illusztrátor és a Princess Princess volt hatással. Sum 41 koncertfelvételekből tanulták meg, hogyan kell feltüzelni a közönséget, míg Kiss- és Za Bon-előadásokból, hogyan kell a színpadon viselkedni.
### Egyenruha
A zenekar kezdetben mindig az iskolai tanórák után, az iskolai egyenruhában gyakorolt, ezért úgy gondolták, hogy akár ebben is felléphetnének a színpadon. Japánban a 2000-es évek elején egyre inkább elterjedtebbé vált, hogy a nők akár még az iskola elvégezte után is az iskolai egyenöltözékekhez hasonlatos ruhákat, úgynevezett nancsatte szeifukut (なんちゃって制服<sup>?</sup>, ’csak viccelek [hamis] egyenruha’) vesznek fel, mivel ettől fiatalabb, aranyos képet sugároznak magukról. Az együttes nem a kavaii kép kialakítása vagy a férfiak figyelemének felkeltésére irányuló marketingfogásként („sex sells”), jóval inkább az egységesség végett visel egyenruhát. Mivel az iskolai ruhájukban nem akartak színpadra állni, nancsatte szeifukura pedig nem volt pénzük, ezért a Daiei kjóbasi üzletében vettek „egyenruhát” mindössze 1000 jenből. Ez még egyszerű utcai ruhadarabokból állt: először csak egy szakadt, halálfejes pólóból és egy a saját ruhatárukból választott nadrágból, melyet később kockás szoknya, fehér ing és nyakkendő váltott fel.
Amint nagyobb támogatást kaptak a kiadójuktól, áttértek a kockás miniszoknyából, mellényből, pamutgalléros ingből, nyakkendőből és belebújós félcipőből álló formaruhára, amit ők „harci öltözéknek” (戦闘服; szentó-fuku<sup>?</sup>) hívtak. Hajuk koromfeketére volt festve, körmeik is gyakran színt kaptak. A szeifuku a rock and roll dallamok kompenzálásaként is értelmezhető: a japán zenei piac élén egyáltalán nincsenek elterjedve a nőkből álló rockzenekarok, melyet Ono azzal magyaráz, hogy „talán a rock ’n’ roll zene játszása kínos a japán lányok körében. A rock nem aranyos, a pop viszont az.”
Az is megfordult a fejükben, hogy az amerikai Kiss mintájára befestik az arcukat vagy maszkot öltenek, ám erre végül nem került sor. Kiadójuk egyik másik javaslata az volt, hogy ne fedjék fel az arcukat, azonban végül ezt az ötletet is hamar elvetették, viszont a 2010-ben megjelent Taijó to kimi ga egaku Story kislemezig egyáltalán nem mosolyoghattak a kiadványaik promóciós anyagain vagy borítóin. Az egyenruha több változtatáson ment keresztül, minden egyes kislemezhez egy újabb társult. A Sakura Goodbye kislemezig gyakorlatilag csak a ruhadarabok színe, mintája változott.
Következő kiadványuknál, a Sódzso S-nél a csokornyakkendőt egy ferdén csíkozott, klasszikus nyakkendő, míg a félcipőt Dr. Martens-bakancs váltotta fel. Ez a harmadik stúdióalbumukig, a Baby Actionig többé kevésbé így is maradt, csak a mellény cserélődött le bőrdzsekire (Sunkan Sentimental), egyszerű ingre (Taijó to kimi ga egaku Story és Love Survive) vagy blúzra (a Scandal nanka buttobaszétől a Harukáig), illetve a színek és a minták is változtak. Az elkövetkező öt évre előregondolván a 2011-ben megjelent Love Survive klipjében jelképesen megválnak a korábbi, iskolai egyenruhákat mintázó öltözéküktől és felnőttesebb kompozíciókat öltenek magukra, jelképezvén a nagykorúvá válásukat, illetve rockegyüttes mivoltukat. Ez kezdetben fekete, monoton, egymáshoz passzoló ruhadarabokból állt, amit az egyéni ízlésük szerint alakítottak át, ami Onónál „rockerlány” bőrdzsekit, Szaszazakinál laza felsőket, Ogavánál különféle hajkiegészítőket, míg Szuzukinál nőiesebb ruhadarabokat jelentett. Következő két nagylemezüknél, a Queens Are Trumps: Kirifuda va Queennél és a Standardnál hasonló elvet követtek, de a domináns szín a piros és fekete, majd később a fehér lett.
2015-ös Hello World című stúdióalbumuktól kezdve az utcai viseletükhöz sokkal jobban hasonlító stílust vettek fel. Ez Onónál általában egyszerű, szűk farmernadrágból és valamilyen pólóból álló arculatot jelent, amit színes cipőkkel emel ki. Szaszazaki a hajszínéhez passzoló laza egyrészes vagy túlméretes felsőket hord, kiegészítőket csak nagyon ritkán visel, mivel rendszerint elhagyja azokat. Ogava a „londoni stílusú” kompozíciókat kedveli, míg Szuzuki a vintage és használt ruházatot részesíti előnyben. Ono hozzáfűzte, hogy nem kifejezetten aggódik amiatt, hogy az iskolai egyenruhák leváltása miatt elveszítenek néhány rajongót és inkább azt szeretné, hogy inkább a jellemvonásaikat lássák semmint az iskolai egyenruhájukat. Miután felhagytak az iskolai ruhák viselésével egyre több nő kezdett el járni a koncertjeikre, egyre többen kezdtek el érdeklődni a személyes ízléseik iránt, Szuzuki még egy stíluskönyvet is megjelentetett.
## Reklámkampányok
Az együttes tagjai arcukat adták a Nike 2008 decemberében indított Nike Terminator cipőket népszerűsítő „Play Hard” reklámkampányához. 2009 elején az együttes tagjait mintázó Momoko-babákat jelentettek meg. 2009-ben Cecil McBee kozmetikai termékeket népszerűsítettek. 2010. augusztus 1-jén a Conomi ruházati márkának állítottak össze szeifukukollekciókat. 2010 telén a zenekar együttműködést kötött Sibuja egyik legnagyobb áruházával, a 109-2 Men’szel, melynek eredményeként az üzletet Scandal-óriáshirdetések borították be „botrányos téli ünnepeket” kívánva. 2011 novemberében a Zippo öngyújtók reklámarcai lettek a Zippo Girl reklámkampány első szereplőiként, amit egy korlátozott példányszámú öngyújtó piacra dobása kísért.
2012 decemberétől ismét a Zippo reklámarcai voltak, ez alkalommal négy, az együttes tagjai által tervezett öngyújtót jelentettek meg. 2013 májusában a famima.com internetes áruházzal Scandaroux (スキャンダルー<sup>?</sup>) néven saját indiai curryt dobtak piacra, illetve nyolc zenésztársukkal karöltve a Glamb divatmárka 12 Emerging Artists elnevezésű fiatal kortárs művészeket támogató projektjének is a reklámarcai voltak. 2013. október 26-án a Nishi-Nippon Railroad fukuokai tömegközlekedési vállalat az Ecole utazási kártya bevezetésének tizedik évfordulójának megünnepléseként egy az együttest szerepeltető Ecole-okoskártyát jelentetett meg.
2015\. augusztus 26-án a Reebok négy, az együttes tagjai által összeállított egyedi színkombinációjú Instapump Fury edzőcipőt hozott forgalomba. 2015. szeptember 26-án a Leica az együttes logóját ábrázoló, korlátozott példányszámú fényképezőgépet dobott piacra, kizárólag Japánban. Az együttes tagjai 2015. október 6. és 2016. április 11. között az ABC-Mart áruházi rádiójának egyik szegmensének műsorvezetői lettek, melynek keretében különböző termékeket mutattak be. 2015. december 9-én az együttes nevét jegyző Walkmant, valamint Sony fej- és fülhallgatókat dobtak piacra.
2016 februárjában a Bourbon Corporation Fettuccine Gummi (フェットチーネグミ<sup>?</sup>) elnevezésű gyümölcsízű gumicukorjának reklámarcai lettek, melyet a Love Me Do videóklipjében is népszerűsítettek. 2016 júliusában a Vans az együttes logóját ábrázoló belebújós cipőt dobott piacra. 2017 februárjában a Tsutaya egy az együttest ábrázoló T-Card pontkártyát, illetve februárban és márciusban a Wearethemusic és a Village Vanguard a zenekarral kapcsolatos ruházati termékeket jelentetett meg, illetve a Rockin’ Star 2017-es ruhakollekcióját népszerűsítették.
2017 szeptemberében ismét a Bourbon Corporation reklámarcai lettek, a vállalat egyik internetes reklámjában az együttes animált formában, a Koiszuru Universe című számukat játszva jelent meg. 2018 februárjától a Revlon rúzsainak reklámarcai lettek, a reklámban a zenekar Electric Girl című dala hallható.
## Diszkográfia
- Best Scandal (2009)
- Temptation Box (2010)
- Baby Action (2011)
- Queens Are Trumps: Kirifuda va Queen (2012)
- Standard (2013)
- Hello World (2014)
- Yellow (2016)
- Honey (2018)
- Kiss from the Darkness (2020)
- Mirror (2022)
## Díjak és jelölések
Billboard Japan Music Awards:
- 2011: Az év animációs előadója – Scandal (jelölve)
- 2014: Az év animációs előadója – Scandal (jelölve)
Japan Record Award:
- 2009: Legjobb új előadó: Scandal – Sódzso S (jelölve)
- 2009: Új előadó: Scandal – Sódzso S (megnyerte)
J-Melo Awards:
- 2010: Legnépszerűbb előadó – Scandal (kilencedik)
- 2011: Legnépszerűbb előadó – Scandal (negyedik)
- 2012: Legnépszerűbb előadó – Scandal (kilencedik)
- 2013: Legnépszerűbb előadó – Scandal (hetedik)
- 2014: Legnépszerűbb előadó – Scandal (első)
- 2015: Legnépszerűbb előadó – Scandal (második)
- 2016: Legnépszerűbb előadó – Scandal (második)
- 2017: Legnépszerűbb előadó – Scandal (harmadik)
- 2018: Legnépszerűbb előadó – Scandal (második)
MTV Video Music Awards Japan:
- 2016: Tinik által választott legjobb előadó: Scandal – Take Me Out (jelölve)
Neo Awards:
- 2015: A 2015-ös év 5 legjobb zenei előadója – Scandal (harmadik)
- 2016: A 2016-os év 5 legjobb zenei előadója – Scandal (ötödik)
- 2017: A 2017-es év legjobb zenei előadója – Scandal (jelölve)
Radio Television Hong Kong International Pop Poll Awards:
- 2010: Legjobb japán újonc – Scandal (bronz)
- 2011: Legjobb japán művész/együttes – Scandal (jelölve)
- 2012: Legjobb japán művész/együttes – Scandal (jelölve)
- 2013: Legjobb japán művész/együttes – Scandal (jelölve)
- 2018: Legjobb japán aranydal – Freedom Fighters (bronz) |
882,200 | G-Dragon | 26,877,553 | null | [
"1988-ban született személyek",
"Big Bang",
"Dél-koreai dalszerzők",
"Dél-koreai rapperek",
"Dél-koreai zenei producerek",
"Dél-koreai énekesek",
"Running Man-versenyzők",
"YG Entertainment-előadók",
"Élő személyek"
] | G-Dragon (koreai írással: 지드래곤 Csiduregon; születési nevén: 권지용 Kvon Dzsijong, nyugaton Kwon Ji Yong; Szöul, 1988. augusztus 18. –) dél-koreai rapper, énekes, dalszerző, szövegíró, táncos és zenei producer, a Big Bang együttes vezére.
Egy gyerekformációban lépett fel nyolcéves korában, majd az SM Entertainmentnél öt évig, azt követően a YG Entertainmentnél hat évig volt gyakornok, majd a Big Bang együttes két rapperének egyikeként debütált. Dalszerző-szövegíróként is közreműködik, az együttes több sikerdalának (például Haru haru, Last Farewell, Lies) is ő a szerzője. Tehetséges producernek tartják, a Korea Times „zseniális dalszerzőnek” nevezte. 2008-ban az egyik legjobb koreai zeneszerzőnek is megválasztották. Neve alatt összesen 174 dal szerepel a dél-koreai szerzői jogvédelmi egyesületnél bejegyezve.
2009-ben szólóalbumot jelentetett meg Heartbreaker címmel, melynek kapcsán plágiumbotrányba keveredett. 2010-ben az együttes másik rapperével, T.O.P.-val közösen adta ki a GD & TOP című lemezt. 2012-ben önálló középlemezt adott ki One of a Kind címmel, 2013-ban pedig megjelent második stúdiólemeze, a Coup D’Etat.
G-Dragon öltözködési szokásai divatteremtőek hazájában. 2011-ben zenei eredményei és divatikon státusza miatt felkerült a CNN „50 ok, amiért Szöul a világ legjobb városa” elnevezésű listájára, a 30. helyen, egyetlen K-pop-előadóként. 2012-ben a Forbes Korea a kultúrára legnagyobb befolyást gyakorló negyven év alatti koreaiak listájában szerepeltette, a listában a legfiatalabbként.
Az Mnet összesítése szerint az előadó a legnagyobb privát vagyonnal rendelkező idolsztár Dél-Koreában.
## Élete és pályafutása
### Korai évei és a Big Bang
Kvon Dzsijong hatéves volt, amikor a PpoPpoPpo (a koreai Szezám utca) című műsorban gyerektáncosként debütált. Nyolcéves korában a Little Roora nevű gyerekformáció tagja lett. A gyerekegyüttes egy karácsonyi albumot adott ki, ami után a kiadójuk megszüntette a szerződésüket. Ezt követően a fiú megígérte az édesanyjának, hogy nem foglalkozik többé a szórakoztatóiparral, azonban nem sokkal később egy családi vakáció közben idősebb ellenfelekkel szemben megnyert egy táncversenyt és ajánlatot kapott az S.M. Entertainmenttől. Öt évig volt gyakornok a cégnél, főképp táncolni tanult, de a szervezetlenség miatt nem volt rendszeres képzése. Énekelni nem tudott, csak táncolni, így az S.M. sem igazán tudta, mihez kezdjen a fiúval. Végül otthagyta a kiadót, mivel nem tudta eldönteni, mit is szeretne valójában.
Harmadikos volt, amikor egy barátja megszerettette vele a Wu-Tang Clan zenéjét, így a fiú elhatározta, hogy rapleckéket vesz a PeopleCrew nevű hiphopegyüttestől. 2001-ben közreműködött a Flex című hiphopalbumon. Maga írta a saját rapbetétjének szövegét: „nem volt a legjobb az angolom, a történet is átlagos volt”. Kvon felkeltette a Jinusean nevű hiphopduó egyik tagjának figyelmét, aki beajánlotta a fiút Jang Hjonszoknak, a YG Entertainment igazgatójának. A fiú könyörgésére édesanyja aláírta a gyakornoki szerződést a céggel, ahol megkezdődött a kiképzése. Az első évet takarítással töltötte, ablakot pucolt, bevásárolt a szenioroknak: „Néztem, ahogy a szeniorok gyakorolnak és vizet hordtam nekik. Kipakoltam a gyorsétteremből hozatott ételeket és feltakarítottam, amikor végeztek az evéssel. Egy teljes évig csak takarítottam. Egy óra takarítás, utána egy vagy két óra gyakorlás, aztán újabb egy óra takarítás.” Később megismerkedett a YG egy másik gyakornokával, Tong Jongbéval, akivel közösen a GDYB formációt alkották. Kvon a G-Dragon álnevet választotta magának, míg Tong Taeyang néven vált később ismertté. A G-Dragon név Kvon utónevének angolosított változata, a Dzsi úgy hangzik, mint az angol G betű, míg a jong jelentése „sárkány”, azaz angolul dragon. G-Dragon és Taeyang 2006-ban a Big Bang együttes tagjaiként debütáltak. G-Dragon később úgy nyilatkozott, először csalódott volt, hogy hat évi gyakornokság után egy fiúegyüttesben kellett debütálnia, mivel sokkal jobban szeretett volna hiphoppal foglalkozni.
Az együttes megalakulásáról televíziós dokumentumfilm készült. Megjelent az első kislemezük Bigbang címmel, melyen a We Belong Together és a Nunmulppunin pabo (눈물뿐인 바보, Egy bolond könnyei) című dalok mellett egy Maroon 5-feldolgozás, a This Love is helyet kapott G-Dragon előadásában. Az Always című középlemezen már több szerzeménye is helyet kapott, köztük a Lie (거짓말, Kodzsitmal), ami az együttes első igazi sikerdala lett. A dalt Kvon eredetileg szólónak írta, ám a YG igazgatója ragaszkodott hozzá, hogy az együttes kapja meg a dalt, ami miatt Kvon csalódott volt. A Hot Issue című lemez legsikeresebb dala a Last Farewell (마지막 인사, Madzsimak insza), valamint a Day by Day (하루하루, Haru haru), a Stand Up című albumuk sikerdala is G-Dragon szerzeménye. 2007 óta Kvon az együttes minden lemezén szerepel a dalszerzők között, az amerikai Billboard világzenei toplistáján harmadik helyet elért Tonight és a 2012-ben megjelent Alive című lemezeket is beleértve.
### Szólókarrierje
#### 2009: Heartbreaker
A Big Bang-beli tevékenysége mellett G-Dragon számos más előadóval dolgozott együtt. Taeyang Hot című szólóalbumának Intro című számát komponálta, valamint ő írta a Baby, I’m Sorry dalszövegét. Később digitális kislemezként kiadta Taeyang Only Look at Me (나만바라봐, Naman barapva) című dalának saját verzióját Only Look at Me Part 2 címmel. Taeyanggal és T.O.P.-val közösen szerepeltek Lexy Super Fly című dalában. 2009 májusában a japán W-inds együttessel közösen vette fel a Rain Is Fallin’ című dalt.
2009\. augusztus 18-án jelent meg szólóalbuma, a Heartbreaker, melyen közreműködött Teddy (1TYM), Taeyang, S-Kush (Stony Skunk), valamint CL és Dara a 2NE1 együttesből. Az albumot eredetileg áprilisban akarták megjelentetni, a dátumot azonban eltolták augusztusra, hogy a megjelenés időpontja egybeessen az énekes 21. születésnapjával. Az album több szempontból is változást hozott G-Dragon számára, az énekes a koncepció kedvéért platinaszőkére festette a haját. Az albumborító dombornyomással készült és G-Dragon arcának lenyomatát tartalmazta. Az albumból darab fogyott, és elnyerte az év albuma díjat a 2009-es Mnet Asian Music Awards-on. 2009 novemberében a koreai cenzúra kiskorúak számára nem megfelelőnek nyilvánította az albumot, erőszak és szexualitás sugallása miatt, ezért ettől az időponttól kezdve Dél-Koreában csak 19 éven felüliek vásárolhatták meg a lemezt. Az album dalai, a The Leaders, a Breathe, az A Boy, a Hello és a She’s Gone több slágerlistát is vezettek. A lemez megjelenése után nem sokkal G-Dragont plágiummal vádolta meg a Sony Music, szerintük a Heartbreaker című dal túlságosan hasonlít Flo Rida Right Round című dalához, a Butterfly pedig az Oasis She’s Electric című számához. Ugyanakkor a Right Round kiadója, az EMI úgy nyilatkozott, nem látnak egyezést a két dal között. A vádakat tisztázták, amikor Flo Rida Koreába utazva közösen adott koncertet az énekessel.
G-Dragon az album promóciós turnéjával kapcsolatban is botrányba keveredett. 2009 decemberében a szöuli olimpiai parkban adott Shine a Light című koncertjének egyik eleme heves vitákat váltott ki. A színpadon G-Dragon az egyik táncosnővel szeretkezést imitált, amit egyes cenzorok „obszcénnek”, mások túlságosan szuggesztívnek ítéltek. Az Egészségügyi, Népjóléti és Családjogi Minisztérium vizsgálatot indított G-Dragon és a YG Entertainment ellen a kiskorúakra vonatkozó törvény megsértése miatt. A vádakat 2010. március 15-én ejtették.
2010 novemberében a YG Entertainment bejelentette, hogy G-Dragon és a Big Bang másik rappere, T.O.P. közösen jelentetnek meg egy lemezt GD & TOP címmel. Az album megjelenése előtt Szöul egyik terén a duó világpremiert tartott, melyet a YouTube-on élőben közvetítettek. Három kislemezt jelentettek meg az album érkezése előtt, High High, Oh Yeah és Knock Out címmel. A High High slágerlista-vezető lett, az Oh Yeah legmagasabb pozíciója a második hely volt, a Knock Out-é pedig a harmadik; utóbbi dal klipjét „nem helyénvaló” szleng szövege miatt a három legnagyobb koreai televíziós csatorna nem volt hajlandó levetíteni. Az album karácsony napján került az üzletek polcaira és első helyen debütált a Kaon slágerlistáján, darabos előrendeléssel.
2011-ben G-Dragon az énekes-komikus Pak Mjongszuval és Pak Pommal közösen az Infinity Challenge című televíziós műsor dalversenyére felvette az I Cheated című dalt, melyet maga komponált.
#### 2012: One of a Kind
2012-ben a Big Bang visszatérése mellett G-Dragon egy újabb szólóalbum kiadását jelentette be. G-Dragon 2012. augusztus 22-én tette közzé az első videóklip rövid részletét, a One of a Kind album címadó dala azonban nem valódi kislemez, kizárólag videóklip formájában jelent meg. Szeptember 1-jén jelent meg az album első kislemeze, a That XX, mely azonnal All Kill-státust ért el a koreai slágerlistákon. A dal címében az XX egy káromkodást takar, melyet a cenzúra miatt kellett eltávolítani. A dalt emiatt Koreában csak 19 éven felüliek vásárolhatják meg és a videóban is kisípolták a nem megfelelőnek ítélt kifejezéseket. A That XX az első előzetesen nagykorú besorolást kapott dal, aminek sikerült minden koreai slágerlistán első helyen debütálnia. Digitális megjelenésekor, 2012. szeptember 15-én az album összes dala felkerült a legnagyobb koreai zenei toplisták első tíz helyezettje közé.
#### 2013–2016: Coup D'Etat, kiállítás
thumb\|250px\|G-Dragon 2016-ban 2013 januárjában a YG Entertainment bejelentette, hogy március 30-án az énekes világ körüli turnéra indul. A turnéra G-Dragon egy új dalt is írt Micshigo (미치GO; Őrület) címmel, amit csak a Naver cég által fejlesztett Line mobilalkalmazáson keresztül lehetett megvásárolni.
2013 szeptemberében jelent meg második nagylemeze Coup D’Etat címmel, az albumon olyan előadókkal dolgozott együtt, mint Diplo, Baauer, Missy Elliott, Lydia Paek, Jennie Kim, Zion.T, Boys Noize és Sky Ferreira.
2013 októberében G-Dragon elnyerte a 2013 Style Icon Awards Az év stílusikonja címet, szólóénekes először kapta meg a díjat. Ugyanebben az évben az énekes ismét részt vett az Infinite Challenge dalfesztiválon, ezúttal Csong Hjongdon komikussal közösen lépett fel, majd nyerte el az MBC Entertainment Awards Legjobb párosnak járó díját.
2013 novemberében négy díjat nyert az Mnet Asian Music Awardson, a Legjobb férfi előadó, Az év előadója, a Legjobb táncprodukció (férfi) és a Legjobb videóklip kategóriákban, utóbbi kettőt a Crooked című dalért.
2014 március 18-án Skrillex Recess című albumán működött közre a Dirty Vibe című dalban.
2014 novemberében a YG bejelentette, hogy a YG Hip Hop Project keretében G-Dragon és Taeyang közös dalt adnak ki Good Boy címmel november 21-én. A dalban G-Dragon dalszerzőként és szövegíróként is közreműködött.
2015-ben saját művészeti kiállítást szervezett PEACEMINUSONE: Beyond the Stage címmel. Mintegy 200 alkotást állítottak ki koreai és nemzetközi művészektől, többek között Michael Scogginstól, Sophie Clementstől és James Clartól. Ugyanebben az évben ay Airbnb ázsiai arca lett. Harmadszorra is részt vett az Infinite Challenge éves zenei versenyében, ezúttal Taeyanggal és a ZE:A együttes tagjával, val.
2016-ban ismét részt vett az Infinite Challenge műsorának Muhan Company különkiadásában, mely egy kétrészes televíziófilm volt, ahol először játszott színészként. Márciusban közreműködött Baauer Temple című dalában.
#### 2017–
2017 januárjában a YG Entertainment bejelentette, hogy G-Dragon új szólólemezen dolgozik, melyet koncertkörút is kísér majd. Februárban közreműködött Zion.T OO című lemezén a Complex című dalban, mely második helyezett volt a listáján. Márciusban bejelentették, hogy június 10-én Szöulban ad koncertet, majd áprilisban sajtónyilatkozat jelent meg Act III, M.O.T.T.E című világ körüli turnéjáról, melynek állomásai Ázsia mellett Észak-Amerikában lesznek. Az előadó '' című albuma 2017. június 8-án jelent meg, az első kimásolt dal a lemezről a (angol címén Untitled, azaz „Cím nélkül”) lett, utolsó pillanatban választották ki, eredetileg a (angolul Bullshit, azaz „Baromság”) című dallal indítottak volna, azonban T.O.P. kábítószerbotránya és kórházi kezelése miatt másik dalt választottak a lemezről. Az album hagyományos CD formátum helyett USB-n jelent meg, ami miatt a nem ismerte el nagylemeznek, értékesítését nem számolta be a slágerlistáin. Később a döntést visszavonták. A lemez 46 országban vezette az iTunes letöltőlistáját. Kínában hat nap alatt egymillió példányban fogyott el.
2017\. június 10-én G-Dragon második világ körüli turnéjára indult Act III: M.O.T.T.E címmel Szöulban, majd 29 városban lépett fel világszerte. Ez volt minden idők legnagyobb szabású turnéja Európában és Észak-Amerikában koreai előadótól és a legnagyobb világszerte koreai szólóelőadótól; mintegy főt vonzott.
2018\. február 27-én G-Dragon megkezdte sorkatonai szolgálatát, 2019. november 27-én szerelt le.
2023 decemberében bejelentették, hogy nem újította meg szerződését a YG Entertainmenttel, és a Galaxy Corporationnel kötött szerződést.
## Dalszerzői tevékenysége
Pályafutása kezdetén a Wu-Tang Clan hatására a hiphop műfaja érdekelte igazán. Együttesét, a Big Banget először hiphopegyüttesként reklámozták, ám később elkezdtek kísérletezni az elektronikus zene műfajával is, amivel trendet teremtettek Dél-Koreában. Szólóalbuma esetében G-Dragon több műfajjal is kísérletezett a dance-en és a hiphopon át az R&B-ig. A GD & TOP album hangzását a hiphopon és az R&B-n kívül az elektronikus és az akusztikus zene is befolyásolta. Daesung szólójához a trot (koreai táncdal) műfajában is írt dalokat.
Szólótevékenysége előtt G-Dragon a Big Bang számos dalának volt a szerzője. Azóta az előadónak nagyobb befolyása van a dalok hangzására producerként, úgy nyilatkozott, hogy minden dala más érzésből táplálkozik, és ezek az érzések irányítják a komponálás és a dalszövegírás terén is. Hogy megkülönböztesse magát más dalszerzőktől, G-Dragon hajlandó „kicsavarni, minden lépésnél megcsavarni” a dalt, hogy „egy másfajta történetet” hozzon létre. A dalszerző úgy véli, bár a refrén a dalok legemlékezetesebb része, úgy próbálja meg felépíteni a szerzeményeit, hogy az emberek ne csak a refrénre emlékezzenek belőle. Saját bevallása szerint korábban nem érdekelte mások véleménye, a szólóalbuma kapcsán azonban reflektorfénybe került dalszerzőként is, „az emberek ekkor kezdtek el igazán kritikusak lenni velem. Sokszor okoztak fájdalmat.” Úgy véli, a szólóalbumával kapcsolatos botrányok erősebbé és érettebbé tették őt mind emberileg, mind zenészként és dalszerzőként. Azt nyilatkozta, megpróbál „kitörni a ráöntött formából” és új stílusokkal kísérletezni, mert nem akarja „ugyanazt a típusú zenét játszani” nap mint nap: „Abban a percben, hogy elkezdesz úgy gondolni rá [a dalszerzésre], mint egy munkára, lehetetlenség rendes zenét szerezni. Most, hogy van időm magamra, lehetőségem van élvezni a zenét, amit alkotok.”
Dalszerzői tevékenysége dicséretet és erős kritikát egyaránt kapott. Tehetséges producernek tartják, a Korea Times „zseniális dalszerzőnek” nevezte, aki olyan dalszövegeket ír, amelyek „igazi történetnek hangzanak”. A Yahoo! Philippines szerint olyan dalszerző, aki képes a hagyományoson túlmutató zenét alkotni. G-Dragon „kényelmetlennek” érezte a zseniális megnevezést. 2008-ban az egyik legjobb zeneszerzőnek is megválasztották, több neves szórakoztatóipari személyiség szavazta meg „a zenésznek, akinek legtöbbet várnak a jövőjétől”. Japánban negyedik helyezést ért el a „legfantasztikusabb rapperek” versenyében. 2010-ben a Forbes magazin a „legkeményebben dolgozó sztár” címmel ruházta fel. A számos pozitív kritika mellett G-Dragont több ízben is plágiummal vádolták meg. 2009-ben egy internetes portálon több mint nyolcezer szavazattal a „leginkább túlbecsült énekes-dalszerzőnek” választották meg, amivel G-Dragon egy interjúban egyetértett.
## Imidzse
### Népszerűsége és divatikon státusa
A Big Bang együttes legdivatosabb tagjának tartott G-Dragon befolyását a koreai divatra több díjjal is jutalmazták, 2008-ban például elnyerte az „Év stílusikonja” és az Arena magazin „2008 legbefolyásosabb férfija” címét. Gyakran nevezik fashionistának, azaz divatmániásnak és tartják „különcnek” az öltözködését.
A „divatkaméleonnak” is nevezett énekes 2006 és 2010 között összesen csaknem 140 féle frizurával jelent meg a nyilvánosság előtt, ami havonta átlagosan három stílusváltást jelent. A Heartbreaker című albuma koncepciójához platinaszőkére festette a haját, ami az év egyik legnépszerűbb frizurája lett és széles körben másolni kezdték a rajongók. Az általa kedvelt és gyakran viselt háromszögletű, „Big Bang-kendőnek” becézett kendők hamar népszerűek lettek a tinik körében. A szingapúri The Straits Times szerint több divatcég modelljeként G-Dragon nagy befolyással bír a koreai divatra, akármit visel, azonnal trenddé válik, amivel „mágnesként vonzza” a további szponzorokat. 2011-ben 32 koreai divatszakember, közöttük divattervezők és stylistok véleménye alapján G-Dragont a divatra legnagyobb befolyással bíró sztárok között a harmadik helyre sorolták, a férfiak között az első helyre. Az Osen szerint G-Dragon stílusának kulcsát a kiegészítők jelentik, ügyesen kombinálja a színeket és a mintákat és „stílusának legnagyobb erőssége, hogy képes elmosni a határvonalat a férfi és női öltözködés között”, köztudott róla, hogy gyakran visel eredetileg nőknek tervezett ruhadarabokat is. Stílusát azonban többször érte kritika is, főképp idősebbek részéről.
G-Dragon egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy tudatos zenész, és „amit az emberek látnak belőlem, azt én alakítottam ki, így ha rossz üzenetet közvetítek [a fizikai megjelenésemmel], az az én hibám”. G-Dragon erősen ellenzi azt a nézetet, mi szerint az előadók a szórakoztatóipar „termékei”.
Népszerűségének egyik mutatója, hogy dalai sokáig vezetik a slágerlistákat, 2011-ben például az I Cheated című dala több mint egy hónapig a slágerlisták első három helyének egyikén szerepelt, annak ellenére, hogy az általános trend szerint a dalok többsége egy-két hét után teljesen kiesik a toplistákról. A Korea.com szerint G-Dragon rendkívüli népszerűségének köszönhető, hogy a dal a szokásosnál hosszabb ideig toplistás maradt.
2011-ben zenei eredményei és divatikon státusza miatt felkerült a CNN „50 ok, amiért Szöul a világ legjobb városa” elnevezésű listájára, a 30. helyen, egyetlen K-pop-előadóként. 2012-ben a Forbes Korea a kultúrára legnagyobb befolyást gyakorló negyven év alatti koreaiak listájában szerepeltette G-Dragont dalszerzőként és zenei producerként elért eredményei, valamint ének- és táncképességei miatt, a listában a legfiatalabbként.
G-Dragon számos márka arca, többek között szponzorszerződése van az LG-vel, a Louis Vuittonnal, a dél-koreai divatmárka Bean Pole-lal, az online áruház Gmarkettel és a Nikonnal.
2015-ben a Business of Fashion nemzetközi divatipari magazin beválasztotta a világ 500 legbefolyásosabb divatszemélyisége közé, egyedüli koreaiaként a listán.
2017 májusában szigetén citruserdőt ültettek, mely G-Dragon polgári nevét () viseli. Az erdőben termő gyümölcsöket jótékonysági célokra ajánlják fel.
### Kábítószerbotránya
2011 októberében kiderült, hogy még az év májusában egy japán klubban marihuánás cigarettát szívott. A marihuánát hajmintából mutatták ki még júliusban. Az ügyészség az előadó ellen felhozott kábítószer-birtoklás vádját elejtette, miután a tesztek csak elenyésző mennyiségű marihuánát mutattak ki. A YG Entertainment sajtóközleményben nyilvánosan bocsánatot kért az előadó viselkedése miatt. G-Dragon a hatóságoknak úgy nyilatkozott, a cigarettát egy ismeretlentől kapta, és bár furcsa volt számára az illata, „nem tudatosult benne”, hogy marihuána lenne. Az eset miatt a Big Bang több promóciós tevékenységét is leállították, valamint elhalasztották a YG Entertainment listázását a koreai részvénypiacon.
## Magánélete
Kvon Dzsijong Szöulban született, egy nővére van, Dami. A szöuli Kjonghi Egyetem posztmodernzene-szakán tanult, de abbahagyta. 2013-ban alapszakos diplomát szerzett a Digitális Egyetemen (국제디지털대학교) szabadidősportok tanulmányai szakon, majd 2016-ban a mesterszakot is elvégezte a Egyetem forgalmazóipari szakán. Beszél angolul és kínaiul.
Az énekes nagy rajongója a tetoválásoknak, többet is készíttetett, a jobb alkarján például Keith Haring pop-artművész egyik rajza szerepel, a bal válla alatt pedig a Dragon Ball Z című japán anime „sárkánygömbje” látható.
2006-tól 2011-ig a Big Bang tagjaival közösen élt a Big Bang Dorm elnevezésű apartmanban, azóta szüleivel lakik együtt, bár a tulajdonában van egy 1,7 millió dollár értékű luxusapartman Szöul Mapho kerületében. G-Dragon Dél-Korea legnagyobb privát vagyonnal rendelkező idolsztárja, évente körülbelül 200 millió forintnak megfelelő vont kap a szerzői jogdíjak után.
2012-ben szülei részére panziót építtetett, a Phocshonban található Dolce Vita nevű szálló szobáit a Big Bang dalairól nevezték el és az énekes édesapja vezeti. A panzió csak 19 év fölötti vendégeket fogad, a rajongók áradatát elkerülendő.
2015\. október 20-án megnyílt első kávézója Csedzsun Monsant Cafe néven. 2017-ben „Untitled, 2017” néven nyitott második kávézót a YG Entertainment YG Town'' komplexumában a Jeju Shinhwa World üdülőközpontban.
## Diszkográfia
thumb\|250px\|G-Dragon 2016-ban
### Szólóalbumok
### Slágerlista-vezető szerzeményei
## Díjai és elismerései
## Fordítás |
72,479 | Szung-dinasztia | 26,694,497 | null | [
"Szung-dinasztia"
] | A Szung-dinasztia (宋朝; pinjin, hangsúlyjelekkel: Sòng Cháo; Wade-Giles: Sung Ch'ao; IPA: sʊ̂ŋ tʂhɑ̌ʊ̯) volt a Kínában 960 és 1279 között a hatalmat gyakorló uralkodóház. Uralkodását az öt dinasztia és a tíz királyság kora előzte meg, utána pedig a mongol -dinasztia vette át a hatalmat. A sinológusok a Tang-dinasztia aranykorához viszonyítva a középkori Kína „ezüstkorának” is nevezik.
A -dinasztia idején Kína hatalmas társadalmi-gazdasági fejlődésen ment keresztül. A rizstermelés elterjedésén alapuló demográfiai forradalom révén Kína a korabeli világ messze legnépesebb országa lett. Létrejött az egységes piac, ekkor és itt bocsátottak ki a világon első alkalommal papírpénzt. Felállították az első kínai állandó hadiflottát, először alkalmazták a puskaport katonai célokra, és megalkották az iránytűt az északi irány meghatározására. A gazdaság állami, központi ellenőrzése enyhült, a piacgazdasági erők önállóbban tudtak működni. A helyi közigazgatás és a földbirtokosok szerepe, aktivitása nőtt. A kinevezett hivatalnokok a korábbiaknál nagyobb mértékben támaszkodtak az iskolázottabb szakemberek tanácsaira.
A társadalmi élet megélénkült, a gazdagok érdeklődtek a művészetek iránt és vásárlásaikkal támogatták az alkotókat. A lakosság széles rétegei vettek részt a nagy ünnepségeken. Terjedtek a magánjellegű klubok, a városokban szórakoztatóipari negyedek alakultak ki. Az irodalom terjedését nagyban elősegítette a már korábban feltalált nyomtatás elterjedése. A tudományok és a technika nagy fejlődésnek indult. A filozófusok (, ) buddhista hatást tükröző kommentárjaikkal megújították a konfucianizmust. A császári vizsgák már régebben létező rendszere a korábbiaknál fontosabb szerepet kapott a bürokrata-értelmiségi elit képzésében, lehetővé tette az egységes tisztviselői kar kialakulását.
A korszak két szakaszra oszlik. Az Északi idején (北宋, 960–1127), a főváros az észak-kínai (ma ) városában volt és a dinasztia hatalma kiterjedt a tulajdonképpeni Kína csaknem egész területére. A Déli (南宋, 1127–1279) azért jött létre, mert Kína északi részét a dzsürcsi hódította meg, a császárok hatalma visszaszorult a Jangcétől délre, fővárosa pedig Lin'an (a mai ) lett. Bár elvesztette a kínai civilizáció egyik bölcsőjét, a Sárga-folyó vidékét, a Déli gazdasága még virágzott, uralma kiterjedt a kínai lakosság mintegy 60%-ára és a művelhető területek nagy részére. egymilliós lakosságával a világ messze legnagyobb városa lett. A Déli idején különösen megerősödött Kína tengeri hatalma, a flotta távoli vizekre is eljutott.
A uralkodóházat a hagyományos kínai történetírás gyengének tartotta, hiszen ez volt az első olyan dinasztia, amely behódolt a szomszédos barbár államoknak és lemondott egyes ősi kínai területek birtoklásáról. A okra támadó „barbár” államok azonban számos területen átvették a kínai civilizáció vívmányait (főleg az államszervezésben és a haditechnikában), így a oknak a sajátjukéhoz hasonló szervezettségű és haderejű, félig-meddig kínai államokkal kellett hadakozniuk.
## Története
### Az Északi , 960–1127
Az Északi , időbeli, nem pedig térbeli fogalom. A -dinasztia első korszakát jelenti, amikor az Belső-Kína túlnyomó részére kiterjedt és fővárosa a Jangcétól északra volt.
#### Az ország egyesítése
A Késői -dinasztia volt az utolsó az Öt dinasztia korszakában, amely a Tang-dinasztia 907-ben történt bukását követte. 960-ban a nevű hadvezér öccse, és más katonai vezetők támogatásával átvette itt a hatalmat. Az ország nevét ra változtatta, és néven császárrá (960–976) kiáltatta ki magát. Fővárosa volt. A hatalom megragadása után fő céljául a birodalom egyesítését tűzte ki a fél évszázados megosztottság után. Mintegy 15 év szívós küzdelem után meghódította a Nanping, , Déli Han, , és Déli Tang államokat délen csakúgy, mint az Északi Hant.
Tehetséges hadvezérei, mint (meghalt 986-ban), (929–987), (931–999) és (meghalt 1000-ben) révén, a korai hadereje domináns erővé vált Kínában. Számos katonai újítást alkalmaztak, mint a pontonhíd a Jangcén végrehajtott átkelés során 974-ben valamint a nehéz íjászok tömeges alkalmazása a Déli Han hadseregének félelmetes harci elefántjai ellen 971. január 23-án. Ez a csata a Déli Han behódolásával ért véget, és egyben felszámolta az első és utolsó kínai reguláris harcielefánt-egységet.
A dinasztia 1346-ban ban nyomtatásban megjelent hivatalos története, a szerint a harcok befejezése után a császár bankettre hívta hadvezéreit, és arra biztatta őket: vonuljanak vissza birtokaikra, élvezzék megszerzett anyagi javaikat, és így kerüljék el azt a gyanút, hogy esetleg a császár hatalmára törnek. Másnapra a hadseregparancsnokok mindannyian benyújtották lemondásaikat, és a császár bőkezű ajándékaival visszavonultak távoli birtokaikra, ahol magas hivatalokat kaptak. (Mint láttuk, császár maga is katonai hatalomátvétellel került trónjára.)
A történet valósságát azonban megkérdőjelezi, hogy Belső-Kína egyesítését a dinasztiaalapító 976-os halála után csak az öccse, , azaz császár (976–998) fejezte be. Utolsó hódítása délen 978-ban, a mai és környékén elterülő királyság volt. Ezután a katonai erői észak felé fordultak és meghódították az Északi Hant 979-ben. A Tizenhat Prefektúra nevű, a mai től nyugatra húzódó országrész meghódítása azonban már nem sikerült. csapatai a mai területén, a folyó menti csatában súlyos vereséget szenvedtek a Mandzsúriából terjeszkedő kitaj csapatoktól, és a terület a Liao állam része maradt. Ez a vereség politikailag nagyon káros volt császár számára. Tábornokai helyette az unokaöccsét akarták a trónra ültetni, de a puccskísérlet kudarcot vallott. A Tang-dinasztia által valaha uralt közép-ázsiai területeket sem voltak képesek visszaszerezni. Mindenesetre a voltaképpeni kínai területek a -ház uralma alá kerültek, ami, meglehetősen viszonylagosan, de némi nyugalmat biztosított a következő másfél évszázadra. Ez tette lehetővé a kilábalást a Tang-dinasztia „aranykora” utáni zűrzavarból, és a középkori Kína „ezüstkorának” létrejöttét.
#### Vetélkedés a Liao állammal
Az új állam viszonya északi szomszédjával, a kitaj Liao állammal folyamatosan feszült és konfliktusokkal terhes maradt, bár már 974-ben megkezdték a követek cseréjét a kínai újévi ünnepségek alkalmaival.
986-ban kiújultak az ellenségeskedések: a egyszerre három hadsereget küldött Liao ellen, hogy különböző irányokból támadva érjenek el döntő győzelmet, de mindhárom hadsereget visszaverték. Ettől kezdve a túlnyomórészt védekezésre kényszerült északi szomszédjával szemben. A két állam felújította diplomáciai kapcsolatait. 993 és 1004 között a állam egy nagy árkot kezdett építeni az északi tartományban a Taihang hegységtől keletre egészen a ig. A „Nagy árok” tulajdonképpen csatornák sorozatából állt és feladata elsősorban a kitaj lovasság támadásainak megállítása volt. A Liao-dinasztia nyugtalansággal figyelte a fejleményeket, mert elsősorban attól tartott, hogy az új víziútvonal megkönnyíti majd a támadó csapatainak mozgatását. A Liao állam már 999-től támadásokkal zaklatta az építkezést, de áttörő eredményeket nem tudott elérni. A Liao-dinasztia különösen a körzetet szerette volna meghódítani északi részén, tekintettel az ottani stratégiai jelentőségű hágókra.
1004-ben a Liao-dinasztia seregei mélyen behatoltak a területére, egészen a fővárostól 100 kilométerre fekvő ig. Itt azonban patthelyzet alakult ki az utánpótlásától távol került Liao erők és a csapatai között. A két fél végül 1005 januárjában békét kötött. A határokat a konfliktus előtti helyzetükben rögzítették, de a évi uncia ezüst és vég selyem adó fizetését vállalta Az adó összegét 1042-ben végre emelték. A jól működő gazdaságát azonban nem terhelte meg túlzottan az adó, különös tekintettel arra, hogy az ezüst nagy részét visszanyerték az áruforgalom révén. A kínai áruk exportjával szemben ugyanis a Liao nem tudott saját árukat szállítani, csak a pénzt.
A két fél közötti kapcsolatok ezen a szinten konszolidálódtak egészen 1125-ig. A -dinasztia császárai képzett követeket küldtek a Liao-dinasztia udvarába, köztük például a neves tudóst és államférfit, ot. A ennek ellenére erősen fegyverkezett, hadserege létszámát 1022-re egymillió főre növelte. A katonai kiadások azonban így már az állami adójövedelmek háromnegyedét emésztették fel, szemben a Liaonak fizetett adó 2-3%-os terhével. Mindez nagy politikai vitákhoz vezetett a császárok udvarában.
#### Kapcsolatok az északnyugati szomszéddal, a Nyugati állammal
A birodalom már létrejöttekor, a 980-as években konfliktusba került a tangutokkal, akik az Ordosz vidékén éltek, és korábban a Tang-dinasztia fennhatósága alá tartoztak. A tangutok sikeresen álltak ellen a központosító törekvéseinek, megőrizték függetlenségüket, sőt 1038-ban a mai tartomány területén kínai mintára létrehozták a saját államukat, a dinasztiát (). tangut vezér néven (1038–1048) felvette a császári címet és – nagyrészt kínai mintára – kialakította közigazgatását. Követeket küldött a udvarba és kérte elismerését ebben a minőségében, valamint megtagadta a további adók fizetését. 1039-ben a császár megtorlásul bezáratta a határmenti piacokat és díjat tűzött ki fejére. A két állam között kiújuló, mindkét oldalon több tízezres áldozatokkal járó súlyos harcok nem hoztak döntő eredményt. végül lemondott arról, hogy formálisan egyenrangúnak ismerje el őt a császár, és beleegyezett abba, hogy udvarának ceremóniáit a rendszere szerint alakítja ki, de a gyakorlatban megőrizte függetlenségét. A 1043-ra katonai állomáshelyeket volt kénytelen kiépíteni a 480 kilométeres határon a mai tartománytól tartományig, összesen mintegy 200 császári és 900 helyi zászlóalj állomásoztatásával.
1067-ben császár trónra lépéséval újra nyílt háború tört ki a két fél között, és az 1070-es években a átmenetileg jelentős területeket szerzett.
1093-tól újra erősödtek a fegyveres konfliktusok, és végül 1116-ra a jelentősebb területeket tudott elhódítani a Nyugati államtól. Ekkor sikerült a két állam határát a legnyugatibb vonalra kitolni.
#### A déli szomszédság – kapcsolatok a vietnámi állammal
A mai Vietnám északi része éppen ebben az időszakban, a 939 és 967 között fennállott Ngô-dinasztia idején vívta ki függetlenségét Kínától, mintegy 1000 éves, változó erősségű függés után. A természetesen megpróbálta újra kínai befolyás alá vonni a területet és 981-ben háborút indított az akkor uralmon lévő vietnámi Korai Lê-dinasztia (980–1009) ellen, de a Bạch Đằng folyó menti csatában vereséget szenvedett. Nùng Trí Cao, egy helyi nemzetiségi csoport, a csuangák vezetője megpróbálta létrehozni saját független királyságát a kínai határ mentén, ami 1050-ben újra kiváltotta a támadását. A kínaiak meghódították a szóban forgó területet, és így közvetlen érintkezésbe és konfliktusba kerültek a vietnámi Lý-dinasztiával (1010–1225), ami 1075-től 1077-ig tartott. Az összecsapásokat lezáró egyezmény rögzítette azt a határvonalat a két fél között, ami tulajdonképpen ma is érvényben van Kína és Vietnám között.
#### Az Északi társadalma
A dinasztia első uralkodói nagy erőfeszítéseket tettek a szilárd állami szerkezet kialakítására. A tartományok kezdetben katonai vezetőit polgári hivatalnokokkal, a körzeti szint felett központi kiküldöttekkel váltották fel. A legjobb helyi katonai erőket a központi hadsereghez csatolták. A központi kormányzaton belül viszont ágazatokat hoztak létre annak érdekében, hogy az egyes hatalmi ágak érdekei ne kerekedhessenek az uralkodói érdek fölé. A politikai, katonai és pénzügyi ágazatot közvetlenül a császári ház alá rendelték.
A politikai ügyekért a Titkárság felelt, élén az első miniszterrel. A katonai ügyeket a Katonai Tanács felügyelte, élén egy kancellárral. Maga a hadsereg három részre oszlott, mindhárom élén egy marsallal. A kincstár ügyeiért felelős kancellár rendelkezett az adók, az állami bevételek és kiadások felett. Volt még egy cenzori hivatal, élén a főcenzorral, ami tulajdonképpen a hivatalnokokat felügyelő belső ellenőrző szerv volt.
Ez a rendszer nagyon hatékonynak bizonyult a hatalmas államon belüli szeparatista törekvések, a helyi vezetők megerősödése és önállósulási szándékai ellen. A hatalom ilyen mértékű koncentrációja viszont csökkentette az egész államgépezet hatékonyságát, fokozta a korrupciót a hatalom legfelső köreiben, és talán ami a legfontosabb, az önállóság nagyfokú korlátozása miatt gyengítette a katonai erők harci képességeit.
A kínai kormányzat felső rétegeiben ebben az időszakban is szinte állandó volt a frakciók közötti küzdelem. Az alacsony, illetve közepes rangú hivatalnokok karrierje általában kiszámíthatóan alakult, a kormányzat felső köreiben azonban a szerencse nagyon is forgandó volt. (989–1052) kancellár reformok sorozatát vezette be 1043 és 1045 között, ami heves ellenállást keltett az udvar konzervatív körei részéről. A reformok fő célja az volt, hogy az alacsonyabb rangú hivatalnokok fizetésének emelésével csökkentse a korrupciót. A hivatalnoki utánpótlásban a közigazgatási képességeket helyezte előtérbe az udvari etikett ismeretével szemben. A konzervatívok azonban nem akarták hagyni veszélyeztetni pozícióikat és sikeresen fogtak össze a reformok megakadályozása érdekében.
A Kína szinte egész történetét végigkísérő parasztháborúk az Északi korában sem maradtak el. A dinasztia az alapításakor – korábbi példákhoz hasonlóan – nagyszabású földosztást hajtott végre, de ezúttal különösen gyorsan végbement a földkoncentráció, s hamarosan parasztfelkelések törtek ki több területen. 993 és 995 között a mai területén folyt egy jelentős parasztfelkelés, amely a teljes vagyonegyenlőség jelszavát tűzte a zászlajára. A hadsereg azonban leverte a felkelést, mintegy paraszt esett el a harcokban.
Az Északi korszakának középső szakasza, , , és császárok uralkodásának ideje (997-1067) már a hanyatlás időszaka volt. Az állami hivatalnoki apparátus, beleértve a katonai bürokráciát is, tovább duzzadt, a korrupció fokozódott. A parasztok egyre súlyosabb adópréstől szenvedtek, ennek ellenére az állami kincstár kiürült. Még gyakoribbá váltak a kisebb-nagyobb parasztfelkelések.
A dinasztia a súlyos külső és belső helyzetében igyekezett fokozni az ideológiai ellenőrzést a társadalom felett. császár Konfuciusz tisztelete mellett ösztönözte a buddhizmus és a taoizmus térhódítását is, és a három vallási-filozófiai irányzat kombinálásával létrejött a neokonfucianizmus. Ennek az iskolának az egyik legkiemelkedőbb képviselője (1016–1073) volt. Kortársa, (1020–1077) az anyagelvű „vitalitást” tartotta a világmindenség lényegének, amit a jin-jang kölcsönhatása szabályoz.
Az Északi bukását megelőző végső hanyatlás időszakában, , , és , császárok uralkodása alatt (1067–1127) között két erős politikai frakció harcolt egymással a magas tisztségviselők körében. Már idején felléptek a hanyatlást felismerő erők politikai reformer vezetésével, akik nyomán új törvényeket követeltek a gazdaság és ezzel a társadalom fellendítésére. Szerintük a hatalom egy részét ki kellett venni az uralkodó osztály kezéből a mezőgazdasági termelés és ezzel a kormányzati bevételek növelése érdekében. Főbb törekvéseik a következők voltak:
- Olcsó hitelek a parasztok számára, a robot helyett pénzbeli adóztatás. A földesúri uzsorakölcsönök megtiltása.
- A tea, só és bor kereskedelmének állami monopóliummá nyilvánítása.
- Új földmérési rendszer bevezetése a földadók pontosítása érdekében.
- Helyi milíciák létrehozása az 1022-re egy milliósra duzzadt központi hadsereg költségeinek csökkentése érdekében.
- Állami fegyverkezési hivatal létrehozása a költségek csökkentése és a minőség biztosítása érdekében (1073).
- Pénzügyi tervező bizottság létrehozása a reformok felgyorsítására.
- A költészet törlése a köztisztviselői vizsgák sorából a gyakorlatiasabb ismeretek előtérbe helyezése érdekében.
1070 és 1074 között a reformerek, miniszterelnöksége alatt meg is tudták valósítani számos elképzelésüket, de később a konzervatív erők – egyik vezetőjük , a nagy történetíró volt – meg tudták győzni az ingadozó császárt a változtatások helytelenségéről. császár halála, 1085 után a konzervatívok és a reformerek felváltva jutottak hatalomra a kormányzatban.
A reformerek és konzervatívok közötti gazdaságpolitikai küzdelem akadémiai síkon is tükröződött. filozófiai materialista volt. Szerinte a világmindenség lényege az „ősi életerő”, amelynek mozgását a természeti törvények szabályozzák. Bár ezeket a törvényeket az ember nem változtathatja meg, azokat figyelembe véve azonban átveheti a kezdeményezést és nem kell megadnia magát az úgynevezett „sors”-nak. , a kor nagy polihisztor tudósa szintén materialista és reformpárti volt. Velük szemben konzervatív politikus és idealista filozófus volt, aki a sors elkerülhetetlenségének hitét hirdette. Az ő hívei voltak és neves filozófusok, a nekonfucianizmus kidolgozói is, akik gyakran a Cseng-testvérek néven szerepelnek a kínai filozófia történetében. Az ő tanításuk szerint egyetlen közös értelem, ok uralkodik az egész világmindenségben, minden anyagi ennek van alárendelve. Társadalmilag mindenkinek el kell fogadnia az adott helyét a társadalomban, teljesíteni kell kötelességeit, meg kell felelnie ennek a felső értelemnek.
Az Északi korszakának utolsó szakaszát a reformer és a konzervatív erők közötti küzdelem jellemezte, amelyben egyik fél sem tudott teljes győzelmet aratni. császár idejére a frakcióharcok elcsendesültek, de ennek csak az általános korrupció fokozódása és a paraszti tömegek kizsákmányolásának súlyosbodása lett az eredménye. Ez aztán, mint annyiszor korábban, parasztlázadásokhoz vezetett. 1120-ban a manicheista Fang La vezetésével tört ki egy nagy felkelés a mai tartomány területén. A lázadók serege alig egy év alatt milliósra növekedett, de végül is vereséget szenvedett. Ekkor játszódott le az a vezette felkelés is, akiről a Vízparti történet című híres Ming-kori regény, a kínai irodalom négy legfontosabb klasszikus regénye közül az egyik szól.
#### Az Északi bukása
A viszonyát északi szomszédjával, a kitaj Liao állammal a dinasztia hatalomra jutásától fogva a kemény vetélkedés jellemezte. A 12. század elején egy új nép csillaga emelkedett fel a Liao államtól északabbra, a dzsürcsiké, akik a későbbi mandzsuk elődei voltak. Lótenyésztésükről voltak híresek, évi lovat adtak el a és a Liao államoknak. Emellett a kalózkodásról is nevezetesek voltak, 1019-ben megsarcolták a japán partokat. A dzsürcsik vezére 1115-ben császárrá kiáltotta ki magát, s megalapította saját dinasztiáját (; 金朝, "Arany-dinasztia"; a korábbi két Csin dinasztiától megkülönböztetendő, a szakirodalom latin betűkkel gyakran Kin-nek vagy Jinn-nek írja át). Megalakulása után a állam rátámadt a kitajokra. A vezetői úgy vélték, hogy a fiatal állam hasznos szövetségesük lehet régi ellenségükkel folytatott küzdelmükben, és segítségével megtörhetik a és a Liao között kialakult patthelyzetet, ezért megállapodtak a dzsürcsikkel, s délről ők is megtámadták Liaót.
A császári trónján 1101 és 1126 között császár ült, akit jobban érdekelt a festészet, mint a kormányzás. Igazi művészember volt, uralkodása alatt fellendült a kínai festészet és kalligráfia. A hadászathoz azonban nem értett, és el is hanyagolta azt. Így a hadereje nem tudott komoly támogatást nyújtani a dzsürcsiknek, azok viszont az 1122-től 1125-ig tartó háborúban enélkül is megsemmisítették a Liao államot. (A kitajok egy része , a dinasztia egy hercege vezetésével Közép-Ázsiába menekült, ahol a mai Tokmok környékén létrehozta a Nyugati Liao államot, ami még 90 évig állt fenn és végül a mongol hódítás áldozata lett). Amikor a dzsürcsik már a határán álltak, felismerték, hogy ez a gyenge dinasztia nem képes a védekezésre, és folytatták a háborút volt szövetségesük ellen. Első támadásukat ellen a még el tudta hárítani kemény védekezéssel, valamint hatalmas kenőpénzek fizetésével a támadók számára. A kudarcok nyomán császár lemondott a trónról egyik fia, javára. Az új császár kivégeztette azt az eunuch tábornokot, aki kezdeményezte a szövetség kötését a dzsürcsikkel. A katonai szerencsét azonban így sem sikerült megfordítani. A dzsürcsik hadigépekkel felszerelkezve újra megtámadták a katona által védett fővárost és két hónapos ádáz harcok után 1227-ben sikerült is elfoglalniuk azt. Hatalmas hadizsákmányt szállítottak északra, közte a császári főváros iparosait, a császári udvar mintegy 3000 tagját, köztük mindkét császárt is, akik hosszú évek megalázó rabsága után haltak meg. A dzsürcsik által uralt, de fokozatosan elkínaiasodó dinasztia 1234-ig, a mongol hódításig állt fenn Kína északi részén.
### A Déli (1127–1279)
`elfoglalása után a dzsürcsik folytatták Észak-Kína maradék részeinek meghódítását. A -dinasztia egy megmenekült hercege, aki addig vidéki helytartó volt, 1127-ben felvette a császári címet néven és ideiglenes fővárosát Nankingban rendezte be. A Jin dinasztia csapatai megálltak a Jangce mentén, bár egy ideig még azon is át-átcsaptak. Később a erőinek sikerült stabilizálni a határt a két állam között az északabbra fekvő folyó mentén, vagyis Észak- és Dél-Kína hagyományos határán. Ezután a kormányzat nagy betelepítő programokat indított, amelyek során a túlnépesedett déli tartományok földnélküli parasztjait a Jangce és a között fekvő, a harci események következtében megürült mezőgazdasági területekre irányította.`
1129-ben császár a mai t jelölte ki ideiglenes fővárosként. (A városnak találóan a Lin'an (臨安) – "Átmeneti Nyugalom" – nevet adta). A hely kiválasztásában a város híres természeti szépsége mellett szerepet játszott az is, hogy tavak, iszapos rizsföldek vették körül, ami jó védekezési lehetőséget biztosított a -dinasztia lovas csapatai ellen. Ennek ellenére , Nankinggal együtt, sok pusztítást szenvedett el a háború idején, később azonban az északi menekültek betelepítésével újra benépesültek, sőt a betelepülők száma meg is haladta a régi lakosokét. Bár a császárok továbbra is ideiglenesnek tekintették a fővárost, a lakosság növekedése és a politikai helyzet alakulása megkövetelte a város fejlesztését. Megkezdődött a Déli () korszaka. A lakosság száma 1275-ig tartó száz év alatt megkétszereződött és meghaladta az egymilliót.
A Déli idején folytatódott a dinasztiának az a korábbi hagyománya, hogy az uralkodók gyanakvással tekintettek a saját sikeres hadvezéreikre és gyakran jobban tartottak tőlük, mint az ellenségtől. A Déli és között 1127-től az 1141-es békeszerződés megkötéséig folyó háborúskodás két kínai főszereplője kancellár és tábornok volt. A dzsürcsikkel jó kapcsolatokat ápoló mindenáron békét akart kötni a állammal, ezért felesleges engedményeket is tett. A paraszti származású viszont mindenképpen folytatni akarta az ellenállást, és több győztes csatát vívott a Csin seregek ellen szülőföldje, Észak-Kína felszabadítása érdekében. végül 1142-ben megmérgeztette t, hogy az ne veszélyeztesse a békét. A szerződésben a ok lemondtak Észak-Kínáról, és óriási hadisarc fizetését vállalták. azóta a kínaiak szemében a hazaárulás megtestesítője, míg t az egyik legnagyobb nemzeti hősüknek tartják. Hangcsou városában ma is áll sírdombja, ami nemzeti kegyhely, mellette pedig térdeplő szobra látható, ezt sok erre járó kínai szertartásosan leköpi.
A békekötés után élénk kereskedelem folyt a két állam között. A állam jelentős mennyiségű teát, rizst, sőt könyveket és sok más cikket importált a államból. Ebből olyan jövedelem származott, ami messze meghaladta a békeszerződés értelmében fizetendő évi adót. , a -dinasztia ekkoriban uralkodó (1150–1161) jelentős császára ezért újabb támadást indított a Déli ellen. 600 hajón főnyi sereget indított el a Jangcén, de a sokkal kisebb, 120 hajóból és 3000 főből álló hajóhad – olyan haditechnikai újításokat is alkalmazva, mint a katapultokból hajított puskaporos bombák – megsemmisítette a támadókat. Közben lázadások is kitörtek a államban, és a császárt is meggyilkolták. 1164-ben új békét kötött a két állam, ami négy évtizedre biztosította a nyugalmat a két fél között.
#### A mongol fenyegetés
A 13. század első évtizedében új hatalom emelkedett fel északon, a mongoloké. Dzsingisz kán 1211-ben már átfogó támadást indított a ellen. A mongol nép ebben az időszakban nem számlálhatott többet 1,5 millió főnél, de soraikat hamarosan a dzsürcsi uralommal elégedetlen kitajok és han-kínaiak is gyarapították. 1214-ben békét kötöttek, amelynek értelmében a a mongolok vazallus állama lett. A -dinasztia megpróbált védekezni a kor emelkedő szuperhatalma, a mongolok ellen, és délebbre helyezte fővárosát, a mai Pekingből be. Dzsingisz kán azonban ezt lázadásnak értékelte és újabb támadást indított, felégette Pekinget.
A -dinasztia ezúttal is rosszul mérte fel a stratégiai helyzetet és az ősi kínai elvnek megfelelően, miszerint a „szomszédom (túlsó) szomszédja a barátom”, a mongolokkal szövetkezett régi ellensége, a -dinasztia ellen. Ugyanazt a hibát követték el, mint az Északi bukása előtt, amikor a kitajok ellenében a túl erős dzsürcsik szövetségét keresték. A maradék kis állam egy ideig egyszerre küzdött a mongolok és a ellen. Egy 1232-es beszámoló szerint hősiesen és sikeresen védték fővárosukat a mongolok ellen, mégpedig robbanó bombák és lángszórók bevetésével. 1233-ban azonban elesett és a következő évben a -dinasztia végleg elbukott.
A főváros ostroma idején a többek között több tízezer szekér gabonával támogatta az ostromló mongolokat. A bukása után meg kívánták szerezni jutalmukat és hadvezéreik megtámadták a mongolokat, hogy visszafoglalják ősi fővárosaikat, et, ot és t. Ezek a városok azonban a háború nyomán elvesztették gazdasági jelentőségüket és katonailag alig védhetők voltak. A szövetség megtörése miatt pedig Ögödej csapatai 1236-ban meghódították Szecsuan túlnyomó részét, valamint elfoglalták t és több mint egy millió kínait öltek meg.
Az Európától a Közép-Keleten át Koreáig harcoló mongolok lekötöttsége lélegzethez juttatta a Déli ot. A támadások következő hullámára 1253–54-ben került sor, amikor Möngke nagykán elküldte öccsét, Kubilájt a mai dél-kínai tartomány területén lévő Dali királyság meghódítására. Ezt követően maga Möngke is hadba lépett a Déli ellen 1259-ben, de a hadjárat során meghalt. A halálát követő belső mongol küzdelmek újra könnyítették a helyzetét. A következő nagyobb támadásra csak 1265-ben került sor, amikor Kubiláj Szecsuanban vereséget mért a csapatokra és 147 hajót is zsákmányolt tőlük.
A -dinasztia kormányzata, felismerve a halálos veszélyt, nagy erőfeszítéseket tett védelmi képességeinek növelésére. kancellár reformokat vezetett be a korrupció ellen, és nagyobb áldozatokat követelt a vagyonosoktól is a védekezés céljaira. Ez elégedetlenséget okozott az uralkodó osztályon belül, amit Kubiláj kihasznált a maga javára. 1264-ben már megalapította a maga dinasztiáját (kínaiul „ősi”) néven a mai Peking helyén lévő városában, és kínai tanácsadókkal vette körül magát. Földet és vagyont adományozott a -dinasztia dezertőreinek, foglyokat bocsátott szabadon és más gesztusokat tett.
Közben a harci cselekmények is folytatódtak. Kubiláj erői 1268-tól 1273-ig ostromolták erőd-városát a Han folyó partján, amely az utolsó nagyobb akadály volt a Jangce termékeny völgye felé vezető útjukban. A erői többször is megpróbálták megtörni a blokádot, de mindannyiszor véres vereséget szenvedtek Kubiláj „nemzetközi” csapataitól, amelyek nagyrészt kínaiakból, emellett dzsürcsikből, koreaiakból, ujgurokból, mongolokból, közel-keleti muzulmánokból álltak. A sikeres ostrom után Kubiláj a kínai tábornokra és Baján mongol hadvezérre bízta csapatainak irányítását, de meghalt már 1275-ben. Ekkor Baján egy fős, nagyrészt kínaiakból álló sereget kapott a elleni támadásra.
#### A végső ellenállás
1275 márciusában Baján csapatai legyőzték kancellár fős seregét. 1276-ra a hadsereg meghódította a csaknem teljes területét, beleértve a fővárost, Hangcsout is. anyacsászárnő (1208–1282) hiába próbált tárgyalni Bajánnal, meg kellett adnia magát. Kubiláj ennek nyomán megtiltotta a további fosztogatást és hercegi címet adományozott a gyermek császárnak, akit azonban végül Tibetbe száműztek és ott 1296-tól szerzetes lett. Az udvar egy része a császár két testvérével a tengerpartra menekült és ott folytatta az ellenállást, de hamarosan egymás után meghalt a két gyermek-császár és 1279-re a mongolok leverték az utolsó ellenállókat is.
Kubiláj kán Kína történetének első külföldi uralkodójaként, a mongol alapítójaként egyesítette uralma alatt a tulajdonképpeni Kínát, Mongóliát, Tibetet, Mandzsúriát, Koreát.
## Kína gazdasága a korában
A kínai gazdaság -kori fellendülését az öntözéses rizstermesztésnek már az előző korszak végén megindult rohamos elterjedése alapozta meg. Az addig csak a Jangce torkolatvidékén alkalmazott módszerek az érdekeiket jól felismerő földbirtokosok hathatós támogatásával gyorsan eljutottak Dél-Kína minden arra alkalmas mezőgazdasági területére és közvetlenül hozzájárultak a nagy léptékű demográfiai és gazdasági növekedéshez. A korabeli hivatalos népszámlálás szerint az ország lakossága mindössze 40 év alatt, 1060 és 1100 között, csaknem megkétszereződött, és az Északi -kor végére elérte a százmilliót.
A könyvnyomtatás fejlődésével az új ismeretek gyorsan elterjedtek. A fajtanemesítés eredményeit jól példázza, hogy a Jangce vidékén 43 új rizsfajtát alkalmaztak a különböző célokra és talajokra. Széles körben használták a vasból készült elemeket is tartalmazó északi ekét, elterjedtek az önjáró merítőkerekek és más öntözési eszközök.
Az iparban a textilipar járt az élen, ahol már bonyolult gépezeteket használtak. A -korban tizenkétszer annyi vasércet és harmincszor annyi rézércet termeltek, mint a Tang-dinasztia idején, de így is állandó probléma volt a fémhiány. Egyre terjedt a szén használata is.
Kialakult a nagyüzemi hadiipar is. Egy fővárosi hadiüzem már a dinasztia kezdetén 16,5 millió nyílhegyet állított elő évente. 1160-ra a központosított fegyvergyártás termelése, a tartományi gyártáson kívül, évi 3,24 millió különböző fegyvert tett ki.
A mezőgazdaság eltartó képessége gyorsan növekedett, széles rétegek jöhettek létre, amelyek már nem kötődtek közvetlenül a földműveléshez. Megnőtt a városi lakosság aránya, a kereskedelem már nemcsak luxuscikkek adásvételére korlátozódott, hanem a széles néprétegek is a piacra vitték feleslegeiket, ott vásárolták meg szükségleteik egy részét, mert termelésüket a korábbi önellátással szemben már szakosították.
A kereskedelem fejlődése és a fémhiány miatt megjelentek először a papírpénz szerepét is játszó váltók, majd az igazi papírpénz is. A korabeli közgazdászok meglehetősen pontosan felismerték a papírpénz alkalmazásának szigorú feltételeit, de a kormányzat hibái miatt hamarosan bekövetkezett az első infláció is. Ezt még tudták korrigálni, de a dinasztia összeomláskor olyan papírpénz-infláció következett be, amely évszázadokra lehetetlenné tette a papírpénz újbóli bevezetését, a lakosság bizalmának elvesztése miatt.
A rizstermelés forradalmára alapuló gazdasági fellendülés elsősorban délen érvényesült, különös tekintettel az északi barbár befolyásra is. Az ország demográfiai és gazdasági súlypontja délre tolódott. Nem csak a lakosság vagy a gazdaság, hanem a társadalmi élet, a művészetek, a szórakozás, az intézmények és a technika révén is Kína ebben a korszakban vitathatatlanul a világ legfejlettebb országa volt, így ekkoriban volt némi alapja annak a kínaiak körében sokáig élő sztereotípiának, miszerint a világ többi részét barbárnak tekintették.
### A hajózás fejlődése
A korszak általános gazdasági, kereskedelmi virágzása kiterjedt a folyami és tengeri kereskedelemre és hajózásra is. A kor indiai nagyhatalmával, a tamil Csola Birodalommal tengeri kapcsolatok alakultak ki. A feljegyzések szerint 1028-ban és 1077-ben indiai küldöttségek érkeztek az Északi császári udvarába. A Csola hatalmának hanyatlásával nagyobb tér nyílt a távolabbi kínai hajózás előtt is. A -kori Kínában építették a világ legkorszerűbb hajóit, amiket exportálni is tudtak. A kor leggyorsabban fejlődő tengeri kikötője lett a mai tartományban, ahol az indiaiak mellett arabok, perzsák, közel-keleti zsidók és nesztoriánus keresztények is élénk kereskedelmi tevékenységet folytattak. A helyi külkereskedelem túlnyomó része a muzulmánok kezében volt. A kikötői forgalom szabályozására a kínai kormányzat 1087-ben külön hivatalt hozott létre a városban. Ebben a multikulturális környezetben jó lehetőségeket kaptak a dinasztia külföldi származású alattvalói, mint például az arab vagy perzsa muzulmán származású , aki 1250 és 1275 között a kantoni kereskedelmi hajózás császári biztosa volt. azzal nyerte el ezt a magas állást, hogy nagyban hozzájárult a kereskedelmet fojtogató kínai kalózok tevékenységének felszámolásához. Az állam tengerészeti hivatalok szerteágazó bürokratikus tevékenységet folytattak, megvizsgálták a beérkező árukat és vámot szedtek belőlük, intézték az állami monopólium alá tartozó termékek teljes forgalmát, engedélyeket adtak a többi áru kínai árusítására, ugyancsak az engedélyük volt szükséges a külföldi hajók számára a kikötők elhagyásához; emellett gondoskodtak a külföldi kereskedők elszállásolásáról, vendéglátásáról (és persze felügyeletükről).
`gyors fejlődése mellett Kanton, a Tang-dinasztia legnagyobb tengeri kikötője sem vesztette el jelentőségét. Az arab hajósok és kereskedők ott is élénk forgalmat folytattak. Jelentős volt ebben a korban kikötője is. A mai , és tartományok alkották a kor három nagy tengeri kapuját.`
Miután a -dinasztia székhelyét ba kellett menekíteni, tovább nőtt a tenger jelentősége az ország gazdasága számára. Az állam erőteljesen támogatta a hajóépítést és a kikötők fejlesztését, raktárak és világítótornyok emelését mind a nagy folyókon, mind pedig a tengerparton. A hajózást megkönnyítette az iránytű alkalmazása, és már a 11. században felismerték a mágneses és a földrajzi északi irány közötti eltérést is.
A hajózáshoz fűződő gazdasági érdekek védelmére a -dinasztia megteremtette az állandó haditengerészetet. Kína már az Északi Szong idején kiépített megerősített kereskedelmi állomásokat a Fülöp-szigeteken. A kor tartományi hadseregei is rendelkeztek folyami hajózási egységekkel. De a Déli hozta létre először formálisan a kínai admiralitást 1132-ben városában.
Egy korabeli kínai stratéga írta 1131-ben, hogy a Déli -dinasztiának a nagy folyókat és a tengert a saját Nagy Falának kell tekintenie, a hadihajókat pedig őrtoronynak. Az udvari adminisztráció meg is fogadta ezt a tanácsot, és a veszélyes északi ellenféllel szemben jól alkalmazta a vízi határok védelmének lehetőségeit. A hadihajórajok száma száz év alatt, a 12. század közepéig 11-ről 20-ra, a haditengerészek száma 3000-ről -re nőtt. Az 1161-es folyami csatákban a Jangcén 340 kereskedelmi hajó is segítette a hadihajókat. Folyamatos volt a technikai fejlődés: 1129-ben a hadihajók alapfelszerelésének része lett a puskaporos bombák hajítására alkalmas gépezet, 1132 és 1183 között nagyszámú lapátkerekes hajót építettek, (a lapátkerekeket emberi erővel hajtották). 1203-tól néhány hajót már vaslemezekkel védtek. A hadihajók két évszázadon át értékes hozzájárulást jelentettek a birodalom védelméhez a dzsürcsi, majd mongol támadók ellen, mind a Jangcén, mind a tengeren.
## A -kor kultúrája
A dinasztia gazdasági sikerei megteremtették az alapját a kulturális fellendülésnek is. Már 981-ben elkészült egy óriási enciklopédia, ami 1000 szekcióban foglalt össze korábbi könyvekből származó ismereteket. 1100-ban jelent meg az első építészeti szak-enciklopédia, utána pedig egy földrajzi. Ugyancsak az 1100-as évek elején fejeződött be a Császári Orvosi Enciklopédia, amit botanikai és zoológiai munkák követtek. A nyomtatott szakkönyvek terjedésére példa lehet, hogy 1273-ban két kiadásban is, 1500–1500 példányban megjelent A mezőgazdaság és a selyemhernyó-tenyésztés alapelemei című munka.
A kultúra iránti érdeklődés fellendülésének fontos jele volt a korábbi korszakok értékeinek, emlékeinek gyűjtése is, ami az európai reneszánszhoz is hasonlította kort. Megkezdődött a régi, különösen a -dinasztia korából származó bronz- és jádetárgyak, feliratok gyűjtése. A kor egyik neves költője és gyűjtője, bejárta az egész országot sziklafeliratok után kutatva, másolatokat készítve. Mintegy 1000 mappában tette közzé kutatásainak eredményeit.
A művészeti ágak közül a -kor festészete a leghíresebb, számos alkotás maradt fenn. A leghíresebb műgyűjtő és alkotó maga császár volt. A gyűjteményét rendszerező katalógus 231 művész festményét tartalmazza a korát megelőző 900 évből. A császár maga is tehetséges festő volt. A kor szokásainak megfelelően számos régi festményt másolt le kitűnően. Maga leginkább madarakat szeretett festeni rendkívül részletes ábrázolásban, ami különösen művészi is lehet, amikor jól sikerül, de ellenkező esetben igen mesterkélt is. A császár azonban nem elégedett meg az alkotással, stílusát és elképzeléseit rákényszerítette a kor művészeire. Ha egy készülő kép nem tetszett neki, átfesttette a művésszel. Akadémiát alapított, művészi vizsgarendszert vezetett be a hivatalihoz hasonlóan, aminek fontos feladatai voltak a császár munkáinak másolása. Emiatt a mai kutatók számára szinte lehetetlen megállapítani, hogy mely fennmaradt művek az ő személyes alkotásai, melyek a másolatok.
Jelentős eredményeket ért el a kor irodalma, történetírása és filozófiája is. A Déli korának nemzeti költői, különösen (1125–1210) és munkásságukban aktív szerepet vállaltak a elleni politikai küzdelemben, mozgósításban. Maga tábornok is sikeres költő volt.
A történetírásban kiemelkedő volt munkássága az Északi idején. Ő Kína korábbi történetének átfogó ábrázolásán keresztül bevallottan a saját uralkodója számára kívánt hasznos tanácsokat adni. munkásságát folytatta a Déli korában Li Tao (1115–1184) és (1166–1244).
Az i. e. 2. századtól a kínai császárság alapideológiájaként szolgáló konfucianizmus egyre inkább újraértelmezésre szorult. Az Északi idején a Cseng testvérek ( és ) tettek sokat a neokonfucianizmus megteremtéséért, a taoizmus és a buddhizmus elemeinek felhasználásával. A Déli idején ezt a munkát folytatók közül (1130–1200) volt a legnevesebb. Szerinte az értelem létrejötte megelőzte az anyagi világ kialakulását, és az értelem irányítja a tárgyi világot. Ami az embereket illeti, az értelem az ember természete, ami eredendően jó. A túlzott törekvés az anyagi javakra eltorzíthatja az emberi természetet, ennek elkerülése érdekében ragaszkodni kell az erkölcsi elvekhez (illetve a törvényekhez). Ezzel tanítása a fennálló rendszer szilárd támasza lett, kielégítve a tömegek transzcendencia iránti igényét is. és filozófusok, bár ugyancsak a neokonfucianizmus talaján álltak, materialista módon a gyakorlatból indultak ki, annak elsődlegességét hangsúlyozták.
A császári vizsgák rendszerét, amit még Vu kínai császár vezetett be az i. e. 2. században, a idején általánossá tették. Ez előremutató volt, mert a társadalmi felemelkedést nem a származáshoz, hanem a tanuláshoz kötötte. A vizsgakövetelményekben igyekeztek helyet adni a gyakorlati ismereteknek is. A későbbi századok során azonban a vizsgák anyaga egyre inkább elszakadt a való élet igényeitől és így a gazdasági-társadalmi fejlődést hátráltató tényezővé vált.
## Fordítás |
411,829 | Szarajevói merénylet | 26,927,616 | null | [
"1914",
"Első világháború",
"Merényletek",
"Szarajevó"
] | A szarajevói merényletet 1914. június 28-án követte el Gavrilo Princip nacionalista szerb diák Boszniában, Ferenc Ferdinánd főherceg, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse és hitvese, Chotek Zsófia ellen. Ez a terrorakció lett az első világháború kitörésének közvetlen ürügye, ami aztán lehetőséget adott az európai hatalmi viszonyok átrendeződésére.
A főherceg a figyelmeztetések ellenére a boszniai Szarajevóba látogatott, hogy az ott tartott hadgyakorlatot megtekintse. Látogatásának célja a Habsburg-ház iránti tisztelet helyreállítása volt a boszniai régióban. A szerb nacionalista körök már korábban merényletet terveztek a főherceg ellen. Ezt nagyban segítette, hogy a trónörökös Szarajevóba látogatásának időpontja és útvonala a sajtónak köszönhetően közismert volt. Az első, sikertelen merényletet 10 óra 10 perckor Nedeljko Čabrinović kísérelte meg. Ezt követően az útvonalat megváltoztatták, azonban a sofőrök tévedésből az eredeti útvonalat követték. Ferenc Ferdinánd sofőrje is erre haladt, ekkor azonban a gépkocsiban tartózkodó Oskar Potiorek táborszernagy rászólt. A sofőr erre pontosan a sarkon, a zsúfolt járda mellett lefékezte a gépkocsit. Gavrilo Princip, aki néhány lépésre tartózkodott, előrántotta és elsütötte a fegyverét. A főhercegi pár a lövések következtében rövidesen életét vesztette. Az elfogott Principet 20 évre ítélték, azonban 1918. április 28-án a cellájában tuberkulózis következtében elhunyt.
A merénylet következtében egy hónap múlva az Osztrák–Magyar Monarchia megtámadta a Szerb Királyságot. Ezt követően az európai országok sorra bekapcsolódtak a háborúba, és kezdetét vette az első világháború.
A merénylet napja és Ferenc Ferdinánd látogatása Szent Vitus napjára, az 1389-es rigómezei csata évfordulójára esett. A hagyomány szerint egy szerb nemes az ellenség táborába lopakodva ezen a napon ölte meg I. Murád oszmán szultánt.
## Előzményei
### A Balkán a századfordulón
Az 1878-as berlini kongresszuson az Osztrák–Magyar Monarchia engedélyt kapott a boszniai vilajet okkupálására (megszállására), de az jogilag az Oszmán Birodalom része maradt. Az említett kongresszuson a nagyhatalmak elismerték Szerbia függetlenné válását is. Az új szerb fejedelemség, később királyság, szoros kapcsolatot tartott fenn az Osztrák–Magyar Monarchiával. A helyzet 1903 májusában változott meg, amikor a Dragutin Dimitrijević szerb vezérkari ezredes által vezetett katonatisztek megrohamozták a királyi palotát. A sötétben vívott összecsapásban elfogták Laza Petrović tábornokot, a királyi testőrség vezetőjét és kényszerítették, hogy fedje fel I. Sándor király rejtőzködési helyét. Ennek következtében, amikor a király és a királyné kinyitotta a rejtekhely ajtaját, a támadók mindkettőjüket kivégezték. A királyt 30, a feleségét 18 találat érte, ezután testüket brutálisan felkoncolták. Ezt követően a holttesteket a támadók kidobták a királyi palota ablakán. A támadás során Petrović és a királyi család több tagja is életét vesztette. A királyné testvéreinek meggyilkolását Vojislav Tankosić szervezte meg. A megüresedett trónt Karađorđević Petar avagy I.Péter foglalta el.
Mivel az új uralkodó nacionalistább felfogású volt az elődjénél, így az északi szomszédjával ápolt baráti viszony helyett Oroszországhoz kezdett közeledni. Ebben az évtizedben Szerbia és a szomszédai között egyre feszültebbé vált a viszony, amely végül az Osztrák–Magyar Monarchia elleni vámháborúhoz (disznó-háború) vezetett. Az 1908–09-es boszniai válságban Szerbia ellenezte Bosznia (a Monarchia általi) annexióját, a következő évtized elején pedig kirobbantak a balkáni háborúk, amelyben Szerbia jelentős területeket szerzett.
A szerb katonai sikerek és az Osztrák–Magyar Monarchia boszniai annexiója felszította a nacionalizmust a szerb kulturális szervezetekben. 1910. június 15-én Bogdan Žerajić megpróbálta meggyilkolni Bosznia-Hercegovina keménykezű kormányzóját, Marijan Varešanin tábornokot. Žerajić 22 éves szerb fiatalember volt, aki a Nevesinje nevű településről származott. Tanulmányait a Zágrábi Egyetem jogi karán folytatta, és gyakran megfordult Belgrádban is. A merénylet során ötször sütötte el a lőfegyverét, de egyszer sem találta el Varešanint, végül a hatodik lövedékkel öngyilkosságot követett el. Később ez ihlette meg Principet és bűntársát, Čabrinovićot a tettük elkövetésére. Ezt Princip később elismerte. 17 évesen egy éjszaka elment Žerajić sírjához, ahol eldöntötte, hogy előbb vagy utóbb ő is merényletet fog elkövetni.
### Az elhatározás megszületése
Az Ifjú Bosznia (szerbül Mlada Bosna) mozgalom egy magánkapcsolatokra épülő, különböző célok által vezérelt, elégedetlen fiatalokból álló szervezet volt. Sem anarchisták, sem szocialisták nem voltak, a jövőről alkotott elképzelésük sem volt egységes. A szervezet tagjait erős irodalmi tevékenység jellemezte, de közülük csak Ivo Andrić tett szert komolyabb írói hírnévre. Felfogásuk szerint a „szerb forradalmár egyszerre művész és összeesküvő, mártír és bujtogató, nyugati modorú ember és betyár, aki nemcsak hallatja hangját, hanem harcba is száll a szerencsétlenek és elnyomottak érdekében”. Ennek szellemében 1910 és 1914 között hét alkalommal kíséreltek meg merényletet Bosznia–Hercegovinában az osztrák–magyar kormányzat és a Habsburg-család tagjai ellen. Ehhez a mozgalomhoz tartoztak a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merénylet elkövetői is. Az előkészületek nyomai egyértelműen Belgrádba vezetnek. Ez a kortársak előtt sem volt kétséges, viszont ma sem teljesen tisztázott a különböző csoportok befolyásának mértéke. Számos boszniai fiatal tanult (és dolgozott) Belgrádban, ahol sokan a délszláv állami egységet hirdető Narodna Odbrana hívévé váltak, sőt egyesek önkéntesként katonai alakulatokhoz vagy szabadcsapatokhoz (félkatonai alakulatokhoz) is csatlakoztak.
A Fekete Kéz a szerb nacionalista fegyveres szervezet volt. Néhány civil kivételével kizárólag olyan katonatisztekből állt, akik részt vettek I. Sándor szerb király 1903. évi meggyilkolásában. A szervezet élén Dragutin Dimitrijević ezredes állt, aki Apis fedőnéven a szerb katonai hírszerzést irányította. A Fekete Kéz különféle nacionalista egyesületekbe épült be, többek között az 1908-ban alapított, zömmel civilekből álló Narodna Odbranába. Danilo llić publicista a legszorosabb kapcsolatban állt e fegyveres szervezettel. Ő volt az Ifjú Bosznia és a Fekete Kéz összekötője. Ilić származását tekintve boszniai szerb volt. Előbb kisebb településeken tanítóskodott, majd Szarajevóban bankhivatalnok és a Fekete Kéz helyi vezetője lett. 1913-ban Užicében találkozott Popović ezredessel, a Fekete Kéz egyik tagjával, aki elküldte őt a szerb katonai hírszerzés vezetőjéhez, Dragutin Dimitrijevićhez. Nem sokkal később, 1914 januárjában a gerillák kiképzésével megbízott Vojislav Tankosić, szerb irrendenta megbeszélést tartott a franciaországi Toulouse-ban. A találkozón részt vett egy elszegényedett boszniai muszlim nemesi családból származó 27 éves férfi, Muhamed Mehmedbašić is, aki fel akarta támasztani a bosnyák forradalmi szellemet és újabb terrorcselekményeket tervezett elkövetni. A toulouse-i találkozó résztvevői számba vették a lehetséges célpontokat, majd eldöntötték, hogy Oskar Potiorek táborszernagy, Bosznia-Hercegovina katonai kormányzójának meggyilkolása érdekében Mehmedbašićot eljuttatják Szarajevóba. A szarajevói vonatra azonban – egy tolvaj üldözése során – rendőrök szálltak fel, és Mehmedbašić, a lelepleződés elkerülése érdekében, a magánál tartott tőrt és mérget kihajította a vonatból.
### Ferenc Ferdinánd főherceg kiválasztása
Mehmedbašić sok időt vesztett az új fegyverek beszerzésével, ezért Ilić 1914. március 26-ára Mostarba hívatta. Itt Ilić tájékoztatta Mehmedbašićot, hogy Belgrádban letettek a kormányzó elleni merényletről, helyette a trónörököst jelölték meg új célpontként. Apis a szerb bíróságon beismerte, hogy ő adott parancsot a merényletre, de tudott róla a belgrádi orosz nagykövet, Nyikolaj Genrihovics Gartvig és Viktor Artamonov belgrádi orosz katonai attasé is. A merénylőket ezután kezdték toborozni. A későbbi szarajevói tárgyaláson Ilić azt nyilatkozta, hogy az ortodox húsvét után vonta be a tervbe Vaso Čubrilovićot és Cvjetko Popovićot. A másik három tag, a gimnazista Gavrilo Princip, az iskolakerülő Trifko Grabež, a nyomdász Nedeljko Čabrinović is azt vallotta a tárgyaláson, hogy húsvét után csatlakoztak az akcióhoz. Ők hárman osztrák-magyar állampolgárok voltak és Belgrádban tanultak. Ott találkoztak Milan Ciganovićtyal, aki ismerte Vojislav Tankosić őrnagyot, aki egyben a Fekete Kéz szervezetének is tagja volt. A fegyverek beszerzése az ő személyéhez köthető. Ennek következtében a merénylet előkészületeibe bekapcsolódott az Egyesülés vagy halál (Ujedinjenje ili smrt) nevű titkos szervezet is. Az őrnagy egy FN Model 1910 félautomata pisztolyt adott a fiataloknak, akik egy Belgrád melletti parkban gyakoroltak .380 ACP-lőszerekkel.
A többi fegyver május 26-án érkezett meg Szarajevóba. A merénylők a tárgyaláson beismerték, hogy Tankosić őrnagy Ciganovićon keresztül nem csak hat kézigránátot, négy új Browning FN Model 1910 pisztolyt (sorszámaik: 19074, 19075, 19120 és 19126), .380 ACP-lőszert, hanem pénzt és méregpirulákat is küldött részükre. Emellett megszervezte a kiképzésüket, rendelkezésükre bocsátott egy a csendőrök helyzetét megjelölő térképet is, valamint ismertette velük a monarchia területén működő szerb ügynökök titkos útvonalait, továbbá átadott részükre egy kártyát is, amellyel használhatták az útvonal részét képező alagutat.
Princip, Grabež és Čabrinović május 28-án hagyták el Belgrádot, és Szabácsba hajóztak, ahol átadták a kártyájukat Popović századosnak, a szerb határőrség tagjának. Popović pedig biztosított a számukra egy kísérőlevelet, amelyet Prvanovićnak kellett átadniuk, továbbá kitöltöttek egy űrlapot, amelyen három vámtisztviselő neve szerepelt. Ennek köszönhetően olcsóbban kaphattak vonatjegyet Loznicába. Május 29-én a városba érve, Prvanović százados, a helyi határőrség vezetője megbeszélésre hívatta őket, ahol közölte velük, hogy csak másnap kelhetnek át a Drinán. A három fiatal az éjszakát egy nyilvánosház padlásán töltötte. Princip arra kérte Čabrinovićot, hogy egyedül utazzon Zvornikba, ahol a hivatalos átkelőhelyen Grabež diákigazolványát használva átjuthat a határon. Čabrinović átadta a fegyvereket Principnek és Grabežnek.
Május 30-án reggel Prvanović beosztott őrmestere, Budivoj Grbić vállalta el a feladatot, hogy Principet és Grabežt eljuttassa Isaković szigetére, amit a Drina vett körül és a két ország határán feküdt. Ide másnap jutottak el. Grbić átadta az összeesküvőket és a fegyvereket a Narodna Odbrana ügynökeinek, akik biztonságos helyre kísérték őket. A határt végül június 1-jén, éjjel lépték át. A fegyvereket több, egymást váltó ügynök június 3-ára sikeresen Tuzlába juttatta. Itt csatlakozott hozzájuk Čabrinović, majd a fegyvereket Miško Jovanović ügynökre bízták, aki a helyi filmszínház tulajdonosa és a helyi bank elnöke volt.
A Narodna odbrana ügynökei jelentést tettek a szervezet vezetőjének, Boža Jankovićnak, aki továbbította az információkat Nikola Pašić szerb miniszterelnöknek. Pašić kézzel írott eligazító jegyzeteiben szerepelt a „Trifko”, azaz Grabež beceneve és Vojislav Tankosić neve is. Az osztrákok később megszerezték a jegyzeteket, és további dokumentumok is a kezükbe kerültek.
### Megérkezés Szarajevóba és a merénylet előkészítése
Čabrinović édesapja rendőr volt Szarajevóban. A vonaton utazva apja egyik nyomozóbarátjával, Ivan Vilával találkozott. A vele történt véletlen beszélgetés során tudomást szereztek Ferenc Ferdinánd Szarajevóba érkezésének pontos dátumáról. Princip, Grabež és Čabrinović június 4-én érkezett meg a városba. Itt szétváltak. Princip elkísérte Ilićet a Hadžiciban található házába, majd június 6-án visszatértek Szarajevóba, Ilić édesanyjának házába. Princip ezután írnoki állást vállalt egy szerb kulturális egyesületnél, Grabež pedig csatlakozott a családjához Paléban. Čabrinović visszament apja házába. Danilo Ilić Szarajevóban újabb három ifjút toborzott az Ifjú Bosznia mozgalomba és egyben a merénylethez is: a 17 éves Vaso Čubrilovićot, a 18 éves Cvetko Popovićot és Muhamed Mehmedbašićot, akiket Principék addig nem ismertek.
Június 14-én Ilić Tuzlába távozott, hogy a fegyvereket Szarajevóba szállítsa. Miško Jovanović a fegyvereket egy nagy doboz cukor közé rejtette. Másnap ketten Dobojba utaztak vonaton, ahol Jovanović átadta a teli dobozt Ilićnek, aki még aznap elutazott Szarajevóba, ügyelve arra, hogy csak a külvárosig menjen, onnan pedig átszálljon egy villamosra, így elkerülve a rendőrséget. A fegyvereket anyja házában, a kanapé mögötti bőröndbe rejtette el. A terv szerint a merényletben részt vevő hat fő egy 500 méteres útszakaszon kettesével helyezkedett volna el, úgy, hogy mind a hat személy bombát hajíthasson az arra haladó járműre, a biztos siker érdekében. A merénylőket Ilić is lelkesítette. Június 27-én este Princip nem tartózkodott a többiekkel, de Mehmedbašić kijelentette, hogy másnap együtt lesz az összes merénylő. Ezután hárman elküldtek egy képeslapot a Fekete Kéz boszniai igazgatójának, Vladimir Gaćinovićnak, Franciaországba. Másnap Danilo Ilić kiosztotta a fegyvereket. Mindenki kapott egy-egy kézigránátot, de Čabrinovićnak és Mehmedbašićnak nem jutott pisztoly. Princip kapta a 19074-es sorszámú pisztolyt.
### Ferenc Ferdinánd szarajevói látogatása
1913-ban Ferenc József megparancsolta Ferenc Ferdinánd főhercegnek, hogy látogasson el az egy évvel későbbi júniusi boszniai katonai hadgyakorlatokra. A tervek szerint a hadgyakorlatok után a főherceg a feleségével Szarajevóban az új állami múzeumot avatta volna fel. Chotek Zsófia – legidősebb fia szerint – a férjét támogatva kísérte el az útra. A bécsi udvarban Zsófiát morgantikus (rangon aluli) házassága miatt közemberként kezelték. Ferenc József császár csak úgy egyezett bele a házasságba, ha utódaik nem lesznek trónörökösök.
A trónörököst megpróbálták lebeszélni az utazásról, mivel több alkalommal is merénylet célpontja volt. Ferenc Ferdinánd mégis meg kívánta tekinteni a hadgyakorlatokat. A szarajevói út nem indult szerencsésen, a vasúti szerelvényben több hiba is adódott, végül a boszniai fővárosba való megérkezéskor egy bomba robbant a pályaudvaron, és tizenegy fő megsérült. Ezután a trónörökös és hitvese a közelben található ilidžai szállásukra távoztak. Június 27-én, az esti órákban, a főhercegi pár vacsorán vett részt, amelyen megjelent a helyi előkelőség negyven tagja is. Ezt egy szűk körű tanácskozás követte, amelynek témája a trónörökös további programja volt. A főudvarmester a kedvezőtlen, feszült politikai légkörre való tekintettel a szarajevói látogatás lemondása mellett foglalt állást, míg a főherceg szárnysegédje azzal érvelt, hogy ez politikai megfutamodásnak tűnne, és sértést jelentene Oskar Potiorek számára is, így végül folytatták a programot, a terveknek megfelelően. Június 28-án reggel 9 órakor a főhercegi pár a hotelben alkalmilag létrehozott házi kápolnában megtartott reggeli misét követően vonattal Szarajevóba utazott.
Az állomáson Potiorek táborszernagy fogadta őket, díszőrség kíséretében. Ezt követően rövid, pár perces látogatást tettek a helyi kaszárnyában, majd gépkocsiba ülve a városháza felé vették az irányt. Automobiljuk a kíséretükre kirendelt oszlopban haladt. Mivel a menet élén haladó gépjárműben négy rendőrtiszt tartózkodott, abban valódi nyomozóknak nem jutott hely. A másodikban a polgármester és a rendőrfőnök utazott. A harmadikban pedig, amely egy Gräf & Stift sportkocsi volt, Ferenc Ferdinánd főherceg és hitvese ült egymás mellett, velük szemben Potiorek táborszernagy, a cseh sofőr mellett pedig Franz von Harrach cseh gróf foglalt helyet. A negyedik, ötödik és hatodik gépjárműben a trónörökös kísérete tartózkodott. A program szerint először egy laktanyát látogattak meg, majd 10 órakor elindultak a városháza felé. Az út egy kisebb folyó, a Miljacka mentén haladt, házak csak a folyó egyik oldalán voltak. Itt egy kisebb, éljenző csoport gyűlt össze, ekkor azonban a közeli vaskereskedés épületén elhelyezett sárga-fekete Habsburg-zászló a nézőközönségre zuhant.
## A merénylet
A résztvevők a merénylet napján, 1914. június 28-án 8 óra 15-kor találkoztak egy kávéházban, majd 9 órakor egy 500 méteres útszakaszon kettesével leálltak az utca folyó felőli oldalán, a konvojt várva. Tervüket nagyban segítette, hogy a trónörökös látogatása ellenére biztonsági intézkedésekre, katonai sorfal által történő biztosításra nem került sor. Úgy tűnt, hogy a merénylet mégis elmarad. A gépkocsik feltűnésekor a Mostar Café kertjével szemben álló Mehmedbačić passzív maradt, mivel megzavarta egy csendőr jelenléte, és a cél eltalálásában sem volt biztos. Más verzió szerint viszont ekkor már eldugta a bombáját egy bokorba és Montenegró irányába menekült. Čubrilović a főherceg és a hitvese iránti sajnálatból nem volt képes elkövetni a merényletet. Popovićot rövidlátása és ijedtsége akadályozta meg. Princip elszalasztotta a legkedvezőbb alkalmat, Grabež pedig a főherceg hitvesére és a tömegre való tekintettel nem használta fel a rendelkezésére álló bombát.
10 óra 10 perckor Nedeljko Čabrinović megkérdezte a közelben tartózkodó rendőrtől, hogy melyik a trónörököst szállító gépkocsi. A választ követően egy kibiztosított Kragujevac-kézigránátot hajított az említett jármű felé. A sofőr ekkor (állítólag) gázt adott, és így a kézigránát a hátrahajtott tetővászonra esett, majd arról lepattanva az oszlop negyedik gépkocsija alatt robbant fel, ahol 30 cm széles, 170 mm mély kráter keletkezett. Néhány repesz eltalálta a trónörököst szállító járművet is, de komolyabb sérülés nem történt, a benne utazó személyek pedig sértetlenek maradtak. Čabrinović a folyóba ugorva próbált menekülni, azonban elfogták. A méreg, amivel végezni akart magával, csak meghánytatta. A robbanás következtében a negyedik autó utasai, valamint a nézőseregből is néhányan megsebesültek, maga az autó pedig használhatatlanná vált. Ferenc Ferdinánd járműve megállt, a történtekről való információszerzés céljából. Ezután a városháza felé vették az irányt, ahol az első két gépkocsi utasai, köztük a polgármester – mit sem sejtve – várták őket.
A polgármester ekkor elkezdte az üdvözlő beszédét, azonban Ferenc Ferdinánd dühösen félbeszakította:
Az ezt követő kínos csendet a trónörökös törte meg, amikor ezt mondta a polgármesternek: „most lehet beszélni”. A Habsburg-házat dicsőítő beszédet a főherceg válasza követte, majd egy előre betanult szerb mondattal üdvözölte a helyi lakosságot. Ezt követően Zsófia a muszlim hölgyek iránt tanúsított figyelmet, a trónörökös pedig a tanácsosokkal folytatott eszmecserét. Ferenc Ferdinánd ideges viccelődésbe kezdett a merényletet illetően és megkérdezte Potiorek kormányzótól, hogy lesznek-e még bombák. Ezt követően a főherceg és a tisztviselők megvitatták a további programot. Rumerskirch báró azt javasolta, hogy maradjanak még a városházán, Potiorek viszont a program folytatása mellett érvelt: „Gondolod, hogy Szarajevó tele van merénylőkkel?” Ferenc Ferdinánd ezt követően úgy döntött, hogy meglátogatja a merényletben megsebesült szárnysegédjét a katonai kórházban. Előtte azonban táviratban értesítette Ferenc Józsefet a merényletről. A trónörökös 10 óra 45 perckor indult tovább a harmadik autóban. A gépjármű tulajdonosa, Harrach gróf az esetleges veszélyre való tekintettel a bal oldali lépcsőn állva fedezte Ferenc Ferdinándot.
A merényletre való tekintettel az útvonalat megváltoztatták. Az első két gépkocsi azonban az időközben kiürített szélesebb folyóparti út helyett az eredeti tervet követve behajtott a szűk Ferenc József utcába. A szarajevói rendőrfőnök, Edmund Gerde a zűrzavarban elfelejtette értesíteni a sofőröket az új útvonalról. Ferenc Ferdinánd sofőrje, Leopold Lojka is őket követte, ekkor azonban Potiorek dühösen rászólt. A sofőr erre pontosan a sarkon, a zsúfolt járda mellett lefékezte az autót. Gavrilo Princip, aki néhány lépésre tartózkodott tőlük (1,5 méterre a folyóparttól), Moritz Schiller delikáteszboltja előtt, előrántotta és elsütötte a fegyverét. Az első lövés a trónörökös nyaki főütőerét érte, míg a második Zsófia hercegné hastájékát érte, aki (egyes források szerint) ennek következtében azonnal életét vesztette.
A főhercegi pár mozdulatlan maradt. A gépkocsi megindulásakor Zsófia férje, Ferenc Ferdinánd ölébe esett. A főherceg szájából ekkor vér buggyant ki. Harrach az állapotát illető kérdésére ezt ismételgette: „Semmiség!” („Es ist nichts!”). Ezek voltak az utolsó szavai. A kormányzói palotába szállították, ahol körülbelül 10 percen belül elvérzett. Egyéb forrásokat egybevetve azonban nem dönthető el egyértelműen, hogy melyikőjük vesztette életét először. Principet a rendőrök és a gépkocsikból a segítségükre siető tisztek azonnal elfogták. A kabátjából kieső bombát először nem fedezték fel és az egyik gépjármű át is hajtott rajta. Princip a tárgyalásán azt nyilatkozta, hogy Potioreket és nem Zsófiát akarta megölni.
## A temetés
A holttesteket az SMS Viribus Unitis hajóval Triesztbe, majd vonattal tovább Bécsbe szállították. A tisztikarnak megtiltották, hogy a halotti szerelvénynek tisztelegjenek, ami kisebb felháborodást váltott ki. A temetés visszafogott volt, és a holttesteket csak rövid ideig ravatalozták fel. A ceremónián csak a szűk családi kör vehetett részt, még a főhercegi pár gyermekeit is kizárták onnan. Alfred von Montenuovo, a császár kamarása igyekezett a temetés költségeit az elhunyt trónörökös gyermekekre terhelni, de erőfeszítése sikertelen volt. A ceremónia után a holttesteket az artstetteni kastély kriptájában helyezték örök nyugalomra, mivel Zsófiát származása miatt nem temethették el a császári kriptába.
## Következmények
### Közvetlen következmények
A merénylőket nem sokkal később elfogták. Az osztrák–magyar hatóságok igyekeztek nemcsak a közvetlen tetteseket, de a segítőiket is letartóztatni. Mehmedbašićot Montenegróban fogták el, de szabadon bocsátották, és így Szerbiába menekülhetett, ahol Tankosić segített neki a bujdosásban. A merénylet éjszakáján a monarchia több városában is, különösen a horvát és a boszniai területeken, szerbellenes tüntetéseket tartottak. Ezeket az eseményeket Oskar Potiorek szervezte és támogatta. Zágrábban az első tüntetéseket Josip Frank követői szervezték. Másnap a szarajevói tüntetések pogromokká fajultak, mivel a rendőrség semmit sem tett az indulatok megfékezésére. Ivo Andrić így ír erről a napról: „A gyűlölet őrültsége Szarajevóban” („sarajevsku mahnitost mržnje”). Az első napon két ember vesztette életét, többen megsérültek, valamint 1000 szerb tulajdonú házat, iskolát, üzletet, bankot kifosztottak.
### Közvetett következmények
A merénylet után az osztrák-magyar vezetés a koronatanácsban a hadüzenetről tanácskozott. Bár ezt Tisza István magyar miniszterelnök ellenezte, de nem járt sikerrel, mivel a király 1914. július 23-án ultimátumot küldött Szerbiának. I. Péter szerb király – Oroszország támogatása mellett – visszautasította azt. Ferenc József öt nappal később, a merénylet után egy hónappal, hadat üzent Szerbiának, amivel – a fennálló szövetségi rendszerek miatt – kezdetét vette az első világháború, amely összességében több mint 8,5 millió katona halálát okozta (a halottak, sebesültek és eltűntek száma pedig meghaladta a 37 milliót), és az azt követő, elismerten igazságtalan békeszerződések végül a második világháború kitöréséhez vezettek.
A szarajevói per után, december 2-án a bűnösöket theresienstadti börtönbe szállították. Az itteni cellák fűtetlenek, nyirkosak voltak, és az elítélteket rosszul táplálták. Ennek köszönhetően Čabrinović 1916. január 21-én, Grabež ugyanezen év október 26-án, Princip pedig 1918. április 28-án hunyt el tuberkulózisban. A világháború után, 1920. június 9-én az összeesküvők holttesteit a szarajevói Koševo temetőben újratemették.
## Perek
### Szarajevói per (1914)
A főherceg meggyilkolását követően a tetteseket hamarosan elfogták. Principet, Ilićet és Čabrinovićot a szarajevói Philippovich-kaszárnyában található katonai börtönbe vitték. Az előzetes vizsgálat 1914. szeptember 19-én fejeződött be, és 25 fő ellen emeltek vádat. Principet kivéve mindenki bűnösnek vallotta magát.
A merénylők pere 1914. október 12. és 23. között zajlott a szarajevói katonai bíróságon, az ítélethirdetésre október 28-án került sor. A bíró Luigi von Curinaldi volt. Princip kijelentette, hogy tettét a szerbek elnyomása motiválta. A felnőtt vádlottak úgy nyilatkoztak, hogy hajlandóak voltak részt venni az összeesküvésben. Veljko Čubrilović kijelentette a bírónak: „Princip rám nézett, és határozottan azt mondta: Ha tudni akarod, merényletet fogunk végrehajtani a trónörökös ellen, amit titokban kell tartani. Ha elárulod, a családod és te el fogtok pusztulni”. A kihallgatáson részletesen elmagyarázta, hogy miért érezte magát kényszerítve, hogy Princippel és Grabežzsal együttműködjön. Čubrilović attól félt, hogy a Princip mögött álló forradalmi szervezet képes lesz a merényletekre, és hogy elpusztul a háza, valamint meggyilkolják a családját. Arra a kérdésre, hogy nem félt-e a törvény által kiszabható büntetéstől, a következőt felelte: „Én jobban féltem a terrortól, mint a törvénytől”.
Annak érdekében, hogy cáfolják a vádat, a 20 év alatti belgrádi merénylők magukat hibáztatták és az előzetes tanúvallomástól eltérően vallottak a tárgyaláson. Princip azt vallotta, hogy ő jugoszláv nacionalista, és hisz abban, hogy az összes délszláv nemzet egyesülni fog valamilyen formában, Ausztriától függetlenül. Ezután megkérdezték tőle, hogy milyen formában kívánja ezt véghez vinni, úgy nyilatkozott: a terror révén. Čabrinović azt vallotta, hogy a politikai nézetei miatt akarta meggyilkolni a trónörököst. A bíróság nem hitt neki, mert Szerbiát feddhetetlennek írta le. A bíróság szerint a Narodna Odbrana és a Szerb Királyság katonai körei is támogatták a merénylőket.
A bíróság az alábbi ítéleteket hozta:
Čabrinović a tárgyaláson kifejezte a sajnálatát a gyilkosságot illetően. A három árva gyerektől nem sokkal később egy megbocsátó levelet kapott. Az osztrák–magyar törvények szerint a 20 év alattiakat csak 20 év börtönbüntetésre ítélhették. A merénylők korát illetően a bíróságnak voltak kétségei, de ezt végül sikerült tisztázni.
### Szaloniki per (1917)
1916 végén és 1917 elején az Osztrák–Magyar Monarchia és Franciaország titkos béketárgyalásokat folytatott. Emellett bizonyítékok támasztják alá, hogy a monarchiát képviselő személyek és a szerb miniszterelnök bizalmi embere, Stojan Protić illetve Sándor régensherceg bizalmasa, Petar Živković is titkos megbeszéléseket folytattak. Károly osztrák–magyar uralkodó kijelentette, hogy ha a száműzetésben lévő szerb kormány vissza akar térni Szerbiába, garanciákat kell adjon arra, hogy Szerbia nem intéz további provokációkat a monarchiával szemben.
Ebben az időszakban a régensherceg, a hozzá hű katonatisztek és Pašić miniszterelnök eltervezték, hogy megszabadulnak az Apishoz tartozó katonai csoporttól, mivel politikailag veszélyeztették Sándor herceg helyzetét. 1917. március 15-én nyolc katonatisztet a régensherceg elleni merénylettel vádoltak meg. A foglyokat az antant szaloniki táborában tartották fogva. A perre áprilisban és májusban került sor, ahol tovább növekedett a vádlottak névsora. Május 23-án Apist és nyolc társát halálra, két vádlottat pedig 15 évi börtönbüntetésre ítélték. Az egyik vádlott időközben elhunyt, így a vádakat ejtették ellene. Volt akinek az ítéletét enyhítették, és voltak, akinek a trónörökös megkegyelmezett. 1917. július 13-án végül csak három főt végeztek ki (továbbá 70 dináros bírósági illetéket és egy költségeket is meg kellett téríteniük): Apist, azaz Dragutin Dimitrijevićet, Ljuba Vulovićot és Rade Malobabićot. Muhamed Mehmedbašićot 15 évre ítélték és 60 dináros bírósági illeték megfizetésére kötelezték. Amikor a három férfit a kivégzőosztag felé vezették, Apis ezt mondta az őt vezető személynek: „Most már világos nekem is és neked is, hogy ma azért ölnek meg szerb fegyverek, mert én szerveztem meg a szarajevói merényletet”.
A Fekete Kéz szervezet ezzel a kirakatperrel meg is szűnt. Tankosić már 1915 végén elhunyt, így őt nem tudták bíróság elé állítani. A szaloniki pert 1953-ban a szocialista Jugoszláviában újratárgyalták, és mindenkit felmentettek. Ezzel is szerette volna igazolni a Legfelsőbb Katonai Bíróság, hogy kapitalista, elnyomó rendszer volt a korábbi királyság.
## Vita a felelősségről
### A szerb figyelmeztetés
A merényletet követően Milenko Vesnić franciaországi szerb nagykövet és Spalaiković oroszországi szerb nagykövet úgy nyilatkozott, hogy korábban Szerbia figyelmeztette az Osztrák–Magyar Monarchiát egy közelgő merényletre. Nem sokkal később Szerbia tagadta ezeket az állításokat. Pašić miniszterelnök július 7-én Az Est című lapban tagadta a korábbi nyilatkozatokat, július 20-án pedig a New York Herald párizsi kiadásában is megerősítette ezt. Később többen is úgy nyilatkoztak, köztük Ljuba Jovanović szerb oktatási miniszter, aki a Krv Slovenstva hasábjain írt arról, hogy a miniszterelnök a kabinetjével május végén vagy június elején megtekintette a közelgő merénylet alappontjait. Június 18-án egy táviratot küldtek a bécsi szerb nagykövetnek, Jovan Jovanovićnak, amelyben utasították, figyelmeztesse a monarchiát egy esetleges Ferenc Ferdinánd elleni boszniai merényletre.
Három nappal később Jovanović találkozott az osztrák-magyar pénzügyminiszterrel, Leon Bilińskivel. Lesanin ezredes, szerb katonai attasé szerint a bécsi szerb nagykövet figyelmeztette Bécset, hogy a főherceg boszniai útja incidenseket okozhat, akár súlyos személyi baleset is bekövetkezhet, és az osztrák-szerb kapcsolatok végzetes megromlásával is járhat a boszniai út. A találkozó végén a nagykövet azt mondta Lesanin ezredesnek, hogy Biliński nem tulajdonított nagy jelentőséget a figyelmeztetésnek. Végezetül azt mondta a pénzügyminiszter: „Reméljük, semmi sem történik”, majd elköszönt. Biliński nem beszélt a témáról, de a sajtóosztályának vezetője megerősítette, hogy volt egy találkozó, ahol a szerbek homályos említést tettek a merényletet illetően, de nem volt arról szó, hogy egy szerb nemzetiségű osztrák-magyar katona lelövi Ferenc Ferdinándot.
### Rade Malobabić
1914-ben Rade Malobabić a szerb katonai hírszerzés vezetőjeként felelős volt az Osztrák–Magyar Monarchia elleni titkos műveletekért. A háború alatt a monarchia által megszerzett dokumentumokban többször előfordult a neve, arra utalva, hogy a szerb ügynököket és a fegyverek szállítását irányította. Köszönhetően annak, hogy Apis vallomását, illetve a szaloniki per dokumentumainak másolatait Szerbia titkosította, a történészek kezdetben nem kötötték össze Malobabić személyét a szarajevói merénylettel. Apis a vallomásában viszont kijelentette, hogy rávette Malobabićot a trónörökös elleni szarajevói merénylet megszervezésére.
A szaloniki tárgyaláson Ljubomir Vulović határőr ezredes, a Szerbiai Határrendészet parancsnoka úgy nyilatkozott, hogy 1914-ben szolgálati útján (Loznicából Belgrád felé), hivatalos levelet kapott a vezérkartól. Ebben tájékoztatták Malobabić és ügynökeinek, valamint egy tanárnak az érkezéséről, akiket Boszniába kellett átirányítania. Ezt Loznicába érkezvén meg is tette, és hamarosan megtörtént a merénylet. Kivégzésének estéjén Malobabić a következőket mondta a papnak: „Megparancsolták, hogy menjek Szarajevóba, amikor a merénylet esedékes volt, és amikor minden befejeződött, megparancsolták, hogy térjek vissza és más küldetéseket teljesítsek, és akkor kitört a háború”. Vladimir Dedijer A Szarajevóhoz vezető út című könyvében járulékos tanúvallomással támasztotta alá azt, hogy Malobabić a merénylet előestéjén Szarajevóba érkezett és megadta a végső jelet Danilo Ilićnek.
### A Fekete Kéz
Miután Szerbia legyőzte Bulgáriát a balkáni háborúk során, a Fekete Kéz súlyos veszteségeket szenvedett, mivel elhunyt a szervezet elnöke, továbbá az anyagi támogatás is elapadt. 1914-ben a Fekete Kéz főként Dragutin Dimitrijević magánszervezeteként működött, és tagjai hűek voltak Dimitrijević-hez, azaz Apishoz. Vallomásában úgy is utalt magára, „mint a vezérkar hírszerző osztályának vezetője”. Az a tény, hogy a Fekete Kézre vonatkozott a katonai szolgálati út betartása, továbbá az, hogy a szervezet alapszabályzatának 16. cikkelye szerint a merénylet megtervezését a Legfelsőbb Tanácsnak, az elnöknek, vagy a titkárnak meg kellett volna szavaznia, amire nem került sor, olyan tényezők, amik a katonai hírszerzésre terhelik a felelősséget. Tény, hogy Milan Ciganović a Fekete Kéz legfontosabb tagja volt, Vladimir Gaćinović pedig a szervezet Bosznia–Hercegovina tartományi igazgatói szerepét töltötte be.
### Az újságkivágás
A per során a három belgrádi merénylő magára vállalta a felelősséget. Čabrinović azt vallotta, hogy a merénylet ötlete egy március végi levélben lévő újságcikkel született. Ezt megmutatta Principnek, majd másnap elhatározták, hogy véghezviszik a merényletet. Princip a tárgyaláson azt vallotta, hogy a német újságokban olvasott a trónörökös látogatásáról. Princip kifejtette, hogy húsvét (április 19.) tájékán egy kódolt levelet küldött Ilićnek, amelyben leírta, hogy Ferenc Ferdinánd meggyilkolását tervezi. Grabež viszont úgy vallott, hogy húsvét környékén Princip és ő azt vitatták meg, hogy Potiorek vagy a trónörökös ellen kíséreljenek meg merényletet, végül a trónörökös mellett döntöttek. Március 26-án Ilić és Mehmedbašić már megállapodott, hogy meggyilkolják Ferenc Ferdinándot, tehát elhatározásuk a belgrádi merénylők tervét megelőzően megszületett.
### Narodna odbrana
A katonai hírszerzés tagjai – a Fekete Kéz fennmaradó része – beépültek a Narodna Odbrana szervezetébe, felhasználva annak csempészalagútjait, illetve egyéb útvonalait. Tevékenységük során személyeket és fegyvereket juttattak el Belgrádból Szarajevóba. 1914. június 5-én a Narodna odbrana elnöke Boža Milanović jelentésére a csalódott Pašić miniszterelnök így reagált: „Boža az összes ügynököt tájékoztatta, hogy nem fogadhatnak senkit, kivéve ha a személy a Boža által megadott jelszót használja”.
### Milan Ciganović
Pašić miniszterelnök hamarosan értesült a trónörökös elleni merényletről. Ljuba Jovanović oktatási miniszter szerint a miniszterelnök nem értesült elég hamar a tervről, így nem tudta a határőrséget tájékoztatni, hogy megakadályozzák a gyilkosságot. A miniszteri megbeszélés valamikor május végén volt, az információt valamivel előtte kapta. Luigi Albertini újságíró szerint ez arra enged következtetni, hogy az informátor Milan Ciganović volt.
### Az orosz katonai attasé irodája
Apis a szaloniki per során azt vallotta, hogy a trónörökös elleni merénylet elrendelésekor Artamonov orosz katonai attasé Oroszország nevében megígérte, hogy egy esetleges támadás esetén védelmet nyújt Szerbiának, és Oroszország anyagilag támogatta a merénylet végrehajtását. Albertininek tett nyilatkozatában viszont ezt később tagadta, továbbá kijelentette, hogy ekkor Olaszországban nyaralt, és minden felelősség Alekszandr Verhovszkijt terheli, aki napi kapcsolatban volt Apisszal. Verhovszkij elismerte irodája részvételét, majd hallgatott a témáról.
Bizonyíték van rá, hogy Oroszország tudott június 14-e előtt a tervről, de Schelking a következőket írta erről:
## Magyarok a merénylet helyszínén
1934-ben a Pesti Naplóban megjelent egy riport Kritzler Lajos nyomozóval, aki a merénylet idején szolgálatban volt. Az újságnak úgy nyilatkozott, hogy még június 27-én este „egy harmadrendű szállodában” elfogták Danilo Ilićet. Ez azonban nem fedte a valóságot, mivel Princip csak a merénylet napján kapta meg a fegyvert. Másnap Kritzler azon a területen tartózkodott, ahol az első merénylet történt. Erre így emlékszik vissza: „A trónörökös kocsija 50–60 lépésnyire lehetett, amikor láttam, hogy egy magas, szőke fiatalember furakszik elő a tömegben. Odaugrottam hozzá és hátralöktem, intve a rendőröknek, akik elcipelték”. Nem sokkal később, tőle 300 méterre felrobbant Čabrinović bombája. Kritzler azt állította, hogy a merényletek után ő is annak a csapatnak a része volt, amit megbíztak a nyomozással, így óránként küldték a jelentéseket Budapestre, Krecsányi Kálmán főnyomozónak.
Sági (Schreiber) Ervin kadét saját személygépkocsijával vett részt a konvojban. A Gräf & Stift gyártmányú gépkocsi a legutolsó volt a sorban, így Čabrinović bombája nem okozott semmilyen sérülést az autójában. Princip támadásakor viszont a trónörökös pár mögött haladt, így mindent látott. Így emlékszik vissza a történtekre: „...látom, hogy a főhercegi kocsi hátrafelé tolat, jobbra tumultus, melynek közepén egy fekete fiatalembert (ő volt a merénylő) fognak a rendőrök, úgyhogy az az érzésem, hogy szökni engedik. S hogy a rendőrök, kik szerbofil fráterek, el ne engedjék, kéthárom ott lévő altisztnek adjuk át Principet, s sietünk vissza autóinkhoz, hogy a főhercegi pár hogyléte felől tudakozódjunk”.
Čabrinović elfogásánál is közreműködött egy magyar. Marossy borbélymester kisfiával állt a Miljacka partján, amikor észrevette Čabrinović kezében a bombát, ezért feléje ugrott, így ő célt tévesztett. A merénylő menekülni próbált és a folyóba ugrott, ahol Marossy megakadályozta, hogy a pisztolyát önmaga ellen fordítsa. Marossy így nyilatkozott 1934-ben a Pesti Naplónak, hogy egy rendőr le akarta lőni a merénylőt, de ő rákiáltott: „Mit csinál? Élve kell elfogni.” Pontosan akkor ért ezután vissza a rakpartra, amikor Princip elkövette a merényletet. A tömeg ekkor ráugrott, de Marossy kiszabadította őt, mivel tudta, hogy élve kell elfogni.
## Relikviák
A Bécsi Hadtörténeti Múzeumban egy Szarajevó-szobában találhatók meg a merénylet relikviái. A 9 mm-es FN Browning 1910 lőfegyvert, amellyel Princip a merényletet elkövette, június 28-a után a főhercegi párt búcsúztató Anton Puntigam jezsuita atyára bízták, aki múzeumot akart nyitni Ferenc Ferdinánd tiszteletére. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása után azonban a terv és a fegyverek feledésbe merültek, és ezeket csak 2004-ben, a levéltári anyagok átvizsgálása után találták meg. A fegyver mellett Ferenc Ferdinánd véres ingét, Zsófia a merényletkor viselt rózsáját és a fejpárnát is megtalálták.
A sportkocsi, amely a trónörököst és feleségét szállította, 1910. december 15-én került Harrach grófhoz. Az autó egy Gräf & Stift gyártmányú Doppel-Phaeton márkanevű jobbkormányos, négyhengeres, 32 lóerős, 5,88 literes, nyitott luxuslimuzin volt. A merénylet után a gépkocsi a császár tulajdonába került és a Bécsi Hadtörténeti Múzeumba vitték. A második világháborúban megsérült, ezért 1957-ben restaurálták, majd a Szarajevó-teremben ismét kiállították.
A hatóságok csak időnként engedélyezik a trónörökös véres ingének bemutatását a nagyközönség számára, mivel azt nem érheti sokáig napfény. Ezt is Anton Puntigam őrizte haláláig, majd a jezsuiták 2004-ben átadták a múzeumnak.
A gyilkos lövedék (.32 ACP), amely megölte Ferenc Ferdinándot, a csehországi Konopiště kastélyban van kiállítva.
## A merénylet a művészetekben
A merényletről több dokumentumfilm és könyv készült. Játékfilmként 1975-ben elevenítették fel a történteket. A film Merénylet Szarajevóban címmel jelent meg, a rendezője Veljko Bulajić volt. A merénylet 100. évfordulójára német-osztrák koprodukcióban készült játékfilm címe A merénylet – Szarajevó 1914, rendezője Andreas Prochaska volt.
## Megítélése és emlékezete
Sok szerb ma is nemzeti hősként tiszteli az elkövetőt, és szerintük tette hozzájárult a nemzeti megújuláshoz. A szerbek 2014-ben, az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából, szobrot emeltek Principnek a vajdasági Bácstóvárosban. A szobrot a világhírű szerb filmrendező, Emir Kusturica leplezte le. A világháborút megelőző időszakban a település közel ötven fiatalja tanult Szarajevóban és volt egyben az Ifjú Bosznia nevű szervezet tagja. Matija Bećković szerb költő szerint Princip tette alapvető változást hozott az Osztrák–Magyar Monarchia területén élő szerbek életébe. Kusturica véleménye szerint, aki filmet is forgatott Princip életéről, a merénylet nélkül ma nem létezhetne modern értelemben vett szerb állam. A szobor költségeit a település lakosai fizették, közadakozásból. A boszniai szerbek 2014 júniusában ugyancsak szobrot állítottak a hősként és szabadságharcosként tisztelt Principnek Szarajevó keleti részén. Belgrádban a szobrát a merénylet 101. évfordulóján adták át. Ennek során Tomislav Nikolić szerb elnök a következőket mondta: „Gavrilo Princip hős volt, a felszabadítás eszméjének szimbóluma ... Mások azt gondolnak, amit akarnak”.
Mások szemében azonban Princip csak egy fanatikus, nacionalista terrorista volt, aki a világháború kirobbantásával milliók halálához járult hozzá. Jugoszlávia fennállása alatt az állami álláspont részét képezte Princip és a merénylet pozitív megítélése, ez azonban az állam megszűnésével és a délszláv háború során megváltozott. Különösen a boszniai bosnyákok és a katolikus horvátok utasítják el a szerb álláspontot. Az őket képviselő szarajevói polgármester egy emléktáblát állított a merénylet helyszínén a meggyilkolt főherceg emlékére. Egy 72 éves boszniai muszlim férfi, Halida Basić a következőképp nyilatkozott: „Gyilkos volt, terrorista. Azért tette, mert azt akarta, hogy Bosznia Nagy-Szerbia része legyen”. Husnija Kamberović, a Szarajevói Történeti Intézet igazgatója ezt mondta: „Ahogy az elmúlt száz évben is volt, Gavrilo Princip egyesek szemében mindig is hős marad, mások számára pedig terrorista. Ez érzelmek kérdése, és nem komoly történelmi érveké”. A vélemények eltérősége gyakorlatilag az etnikai választóvonalak mentén alakult ki.
A merénylet megítélése történészi szemmel nézve is ellentmondásos. Christopher Clark angol történész – aki 2013-ban nagysikerű könyvet adott ki Az alvajárók címmel – a világháború „gyújtózsinórjának” tartja a merényletet, és véleménye szerint a szerb politika központi szerepet játszott Európa háború felé sodródásában. A szerbeket elítélő véleményét pedig részben a barbár módon elkövetett korábbi királygyilkossággal támasztotta alá. Ez az álláspontja ezáltal csökkenti az imperialista nagyhatalmak felelősségét is a Balkánt illetően. Megítélését a szerb történészek revizionizmusnak tartják, és ezt a megközelítést elutasítják. Maria Todorova bolgár történész ugyancsak elítélte a „vad Balkánt tényként megjelenítő” megközelítést. Emellett szintén megfigyelhető a nyugati és a balkáni újságírói, írói vélemények fentiekhez hasonló szembenállása.
Érdekességként megemlíthető, hogy Szarajevó 1941-es német megszállása alkalmával német tisztek levették az ott talált emléktáblát, és Adolf Hitler részére adományozták a születésnapja alkalmából.
## Fordítás |
223,689 | The Emancipation of Mimi | 26,586,220 | null | [
"2005 nagylemezei",
"A Billboard 200 lista első helyezettjei",
"Island Records-albumok",
"Mariah Carey-albumok",
"Minden idők 500 legjobb albuma (Rolling Stone magazin)",
"Popalbumok",
"R&B-albumok"
] | A The Emancipation of Mimi Mariah Carey amerikai énekesnő tizennegyedik albuma és kilencedik stúdióalbuma. 2005. április 4-én (az Amerikai Egyesült Államokban április 12-én) jelent meg. Az album dalaiban számos, a R&B-zal rokon műfaj megjelenik, az 1970-es évekbeli retro-soultól a quiet storm, gospel és más műfajokig. Az album több szempontból is Carey legsikeresebb albuma; ez jelentette számára a nagy visszatérést, miután előző albumai nem arattak akkora sikert, mint amiket karrierje első felében megjelentetett. Az album a Billboard 200 albumslágerlista első helyén nyitott, és az énekesnő minden eddigi albuma közül ebből kelt el a legtöbb a megjelenését követő első héten; az Egyesült Államokban, ahol ez volt 2005 legtöbb példányszámban elkelt albuma, az eladási adatokat tekintve ez Carey második legsikeresebb albuma az 1995-ben kiadott Daydream után. A The Emancipation of Mimi az USA-ban hatszoros platinalemez lett, és elnyerte a legjobb kortárs R&B-albumnak járó Grammy-díjat a 2006-os díjkiosztón; világszerte több mint tízmillió példányban kelt el.
Az albumról több kislemez jelent meg, mint Carey eddigi bármelyik albumáról, köztük a We Belong Together, mely az énekesnő egyik legnagyobb sikere; számos országban vezette a slágerlistát, és egyben segített Careynek megdönteni több rekordot; az album további, szintén nagy sikerű kislemezei közül a legfontosabbak az It’s Like That, a Shake It Off, a csak Európában megjelent Get Your Number, a Say Somethin’ és az album új kiadásán szereplő Don’t Forget About Us. 2020-ban Minden idők 500 legjobb albuma listán 389. helyen szerepelt.
## Felvételek
Carey már a Charmbracelet World Tour idején, 2004 elején elkezdett új dalokat írni. Mivel korábbi mentora, Lyor Cohen, otthagyta az Island/Def Jam kiadót és átment a Warner Bros. Recordshoz, Antonio „L.A.” Reid vette át a helyét. Voltak kritikusok, akik már ebből megjósolták Carey nagy visszatérését, mert Reid már több másik énekes, köztük Pink és Usher karrierjét is egyengette. Voltak, akik Mariah karrierjének végét jósolták, mert két korábbi albuma, a Glitter (2001) és a Charmbracelet (2002) nem volt olyan sikeres, mint a korábbiak.
### Kanye West, a The Neptunes és James „Big Jim” Wright
Az első készülő dalhoz Carey Kanye Westet kéte fel közreműködőnek, akit már évek óta ismert, de még nem dolgoztak együtt, mert a Glitter album '80-as évekbeli hangzása idegen volt West hangzásvilágától, a Charmbracelet készítése közben pedig West nem ért rá. A Stay the Night című dalt olyan dallamra írták, ami a The Stylistics Betcha by Golly Wow! című számából használ fel részletet. Carey a dal írása közben rájött, hogy az eléneklése közben sok hajlításra lesz szükség, nem lesz könnyű előadni, de úgy döntött, meghagyja ilyennek. „Nagy teljesítmény lesz elénekelni, de ez része a dalnak és a hangulatnak, amit kelteni próbálunk vele... amolyan retró, Jackson 5-féle hangulatot ad neki, és ezzel elégedett vagyok.”
Carey már évek óta szeretett volna együtt dolgozni a The Neptunesszal (Chad Hugo és Pharrell Williams), a sikeres producerduóval, akik hagyják ugyan, hogy az előadó együtt írja velük a dalt, de nem engedik, hogy társproducerük is legyen, mert úgy gondolják, az megzavarja a kettejük alkotta harmóniát. Carey némileg vonakodott, hogy tizennégy év óta először lemondjon arról, hogy egy dala társproducere legyen, de végül beleegyezett. Az együttműködésnek két dal lett az eredménye, a Say Somethin’ és a To the Floor. Mikor Carey megtudta, hogy Snoop Dogg rapper (akivel korábban a Crybaby című számon dolgoztak együtt) a szomszéd stúdióban dolgozik, megkérte, hogy rappeljen a Say Somethin’-en. A dalt az első kislemeznek tervezték, és ez volt az első, amit a rajongók hallhattak, végül azonban csak az album hetedik kislemezeként jelent meg; Carey nem akarta, hogy ez jelenjen meg elsőként. Gyakran „nagyon Pharrell”-ként jellemezte a dalt, bár létrejöttét kellemes tapasztalatként élte meg. A másik együtt írt dalban, a To the Floorban Nelly rappel, aki szintén egy közeli stúdióban dolgozott éppen, és átment Careyhez, hogy felvegyék a rapet. A dal volt a második, amit a rajongók hallhattak az albumról, mert Tonight címen kiszivárgott az internetre.
Carey már kilencedik albuma, a Rainbow (1999) óta rendszeresen dolgozott a Flyte Tyme-mal (Jimmy Jam és Terry Lewis). Ezen az albumon is akart velük dolgozni, de mivel nekik nem volt idejük erre, társukat, James „Big Jim” Wrightot küldték, hogy dolgozzon Careyvel. Wright már Jimmy Jammel és Lewisszel együtt korábban is társszerzője és társproducere volt Carey pár számának, de ez volt az első alkalom, hogy nélkülük dolgozott együtt az énekesnővel. Carey és Wright úgy döntöttek, szintetizátorok nélkül fognak dolgozni, hogy kissé retro hangzású, nem túlcsiszoltnak ható dalokat hozzanak létre. Először a Circles című dal készült el, majd az I Wish You Knew, mivel azonban utóbbi Carey érzései szerint túlságosan hasonlított a Circleshöz, úgy vették fel, mintha koncertfelvétel lett volna, közönség háttérzajával, középen egy beszélt résszel, ahol az énekesnő a közönséghez szól, hogy retrós, amolyan Diana Rossos legyen.
A harmadik dal, amin az énekesnő együtt dolgozott Wrighttal, a gospel hangzású Fly Like a Bird volt. A dalhoz Carey felkérte templomának lelkészét, Clarence Keatont, hogy beszéljen benne. A dal spirituális üzenetű, Istenről szól. Ez lett az album legtöbb kiadásának záródala, hogy emelt hangulatban hagyja a hallgatót.
### Scram Jones, James Poyser, The Legendary Trackster és Swizz Beatz
Amikor már pár dal elkészült, Carey meglátogatta a stúdióban N.O.R.E. rappert és nem túl ismert producerét, Scram Jonest. Jones megírta Careyvel a Your Girl című számot, ami részletet használ fel az új-zélandi R&B duó, az Adeaze A Life with You című számából. A Your Girl eredeti változatában N.O.R.E rappelt volna. Carey úgy jellemezte a dalt, hogy „egyike azoknak a boldog, gyors tempójú felvételeknek, de kicsit hiphop is, amolyan Scram Jones-os”, és hozzátette, hogy „a legtöbb énekes barátomnak nagyon tetszik”.
Ahogy Wrighttal, Carey Jonesszal is az R&B gyökereihez kívánt visszanyúlni. James Poyser dalszerző-producerrel addig zongoráztak egymásnak, míg megszületett a Mine Again című felvétel. Carey a dalt az album erőteljes balladájának nevezte, olyannak, amitől megszakad az ember szíve és szeretne újra összekerülni a volt párjával. Miközben a One and Only című dalon dolgozott a The Legendary Traxsterrel, megtudta, hogy a dalt eredetileg Twista rapper használta gyakorláshoz, ezért meghívta Twistát, hogy rappeljen a felvételen. Carey azt mondta a dalról: „természetesen alakult ki ebben a gyorsan éneklő, ritmikus stílusban, mert a ritmus egyszerűen magával ragadott”, és hozzátette: „Úgy örülök, hogy ő Twista is rajta van, mert nagy rajongója vagyok, szerintem lenyűgöző a stílusa.” Swizz Beatz producerrel, akivel korábban a Jay-Z-vel együtt felvett Things That U Do című számon dolgozott együtt Carey, a Secret Love című dalt írták, ami végül csak az album Japánban megjelent változatára és az Európában kiadott Get Your Number kislemezre került fel bónuszdalként.
### Jermaine Dupri, Bryan Michael Cox, Manuel Seal és LRoc
Carey ezután Atlantába repült, hogy régi barátjával, Jermaine Duprival dolgozzon, akivel már többször is dolgozott az elmúlt tíz évben. Dupri először egy olyan dallamot szerzett, ami hasonlított Usher Confessions Part II (2004) című számához, Carey pedig szöveget írt hozzá. Dupri refrénnek az I gotta get away („El kell szabadulnom”) szöveget javasolta, de Carey úgy gondolta, a dallamhoz jobban illik az I gotta shake it off („Le kell, hogy rázzam”) szöveg. A Shake It Off címre keresztelt dal az énekesnő egyik kedvenc dala az albumon.
Carey ezután hallott egy instrumentális számot, melyet Dupri saját készülő albumához írt, és ami az Imagination együttes Just an Illusion című számából használt fel részletet. Dupri megkérte, hogy énekelje el ő is a dalt. Carey először habozott, mert nem akart még egy olyan dalt írni, ami másik dalból használ fel részletet, és úgy érezte, az ő hangjából hiányzik az, ami Dupriéban megvan. Így a dal, a Get Your Number végül egy duett lett, amiben Dupri énekli a refrént, Carey pedig az egyes versszakokat énekli/rappeli. Carey azt mondta a dalról: „Sokan szeretik, mert egészen olyan Fantasy-szerű hangulata van.”
Az album már majdnem készen volt, és a Say Somethin’-t már kiválasztották első kislemeznek, Carey pedig elégedett volt az eredménnyel, de Antonio Reid visszaküldte Atlantába, hogy dolgozzon még. A város éjszakai élete inspirálta az It’s Like That című dalt, ami végül az első kislemez lett. Carey így beszélt a dalról: „Olyan felvételt akartam, ami jó móka, ami a diszkóknak való és azoknak az embereknek, akik készülnek, hogy elmennek táncolni; egy amolyan igazi csak-engedd-el-magad, érezd jól magad dal, amolyan „ez az én éjszakám”-féle.” Az énekesnő kritikákat kapott, amiért a dal alkoholt és droghasználatot említ, de ő azt mondta, az csak a vicc kedvéért került bele. A dal refrénjét („It’s like that y’all”) az It’s Like That című 1984-es Run-D.M.C. számból kölcsönözték, így a dal keveri a régi hiphop-hangzást a modernnel.
Carey egy másik dalt is írt második atlantai útján, a We Belong Togethert, melyet az énekesnő úgy jellemzett, hogy „a One Sweet Day és a Breakdown keveréke”, egy olyan dal, melyet mindenki át tud élni.
### Mahogany, Young Genius és R. Kelly
Carey két dalt írt együtt Mahogany dalszerző-producerrel. Az elsőn, a Sprung címűn robotszerű hangok hallatszanak; ez a dal csak egyes nemzetközi változatokon szerepelt bónuszdalként. A második, a When I Feel It eredetileg az album tizenharmadik száma lett volna, de az utolsó pillanatban Carey kiadója mégsem kapott engedélyt a dalrészletre, amit felhasználtak benne, és már nem volt idő nélküle felvenni a dalt, ezért le kellett hagynaia az albumról. A When I Feel It 2007 júliusában kiszivárgott az internetre.
Careynek ezután el kellett döntenie, melyik dal kerül fel az albumra a When I Feel It helyett. Több szám volt még, amit felvett, de aztán úgy döntött, nem kerül az albumra; közülük a Sprungot és a Secret Love-ot már kiválasztotta bónuszdalnak, ezért a Joy Ride című számra esett a választása. A dal társszerzője és -producere a tizenöt éves Young Genius volt, akivel Carey együtt tudott érezni, mert ő is ugyanennyi idősen kezdett dalokat írni. Az érzéki szerelmes dalt Carey elmondása szerint többen az album szerelmeskedő-dalának hívták.
Carey kapcsolatba lépett R. Kellyvel is, hogy írjanak együtt dalokat, de némi együtt töltött idő után úgy találták, nem tudnak együtt dolgozni, így nem születtek közös dalaik.
Az albumon kevesebb rapper van, mint Carey legutóbbi albumain: csak négy, és közülük is három nagyrészt nem rappel, hanem énekel. Több dalban eredetileg szerepelt volna rapper: a Your Girlben N.O.R.E és a Stay the Nightban Ludacris, végül azonban ezek a dalok rap nélküli változatban kerültek fel az albumra. Carey az albumon többet mellőzi a szintetizátorokat, mint azelőtt; bár korábban már kísérletezett élőben felvett hangszerekkel a Subtle Invitationon (Charmbracelet album, 2002), a Bringin’ On the Heartbreak kislemezváltozatán (2003) és a There Goes My Hearton (Charmbracelet új kiadás, 2003), ez volt az első alkalom, hogy ilyen fontos szerephez jutottak egy stúdióalbumon az így felvett dalok.
## Borító
Careyt már többen kritizálták néhány korábbi albuma borítója miatt (a Rainbow borítóján például alsóneműben látható). A Charmbracelet borítóján csak az arca látható, az alakja nem. A The Emancipation of Mimi borítóján az arany középútra törekedett, igyekezett egyszerre szexisnek és érett felnőttnek mutatkozni, ezért Markus Klinko és Indrani divatfotósokat kérte fel a fényképezéshez, ruháját pedig az As Four New York-i divattervezőcsoport készítette.
Az albumborítón Carey bőre sötétebbnek tűnt, emiatt és a beállítás miatt több rajongónak Beyoncé Knowlest juttatta az eszébe. Ez az énekesnő fülébe jutott, és mivel nem akarta, hogy úgy tűnjön, Knowlest utánozza, az album korlátozott példányszámban másféle borítóval is megjelent, digipak kiadásban. Ehhez ugyanabból a fényképsorozatból választottak borítót, ahonnan az eredeti albomborítót is, de nem teljes alakos képet, és Carey természetes bőrszínével. Ennek a borítója kihajtogatva nem dalszöveges füzet, hanem az eredeti borítót ábrázoló poszter.
## Új kiadás
Az album új kiadását eredetileg DualDisc formátumúnak tervezték, ehelyett azonban sima CD-ként 2005. november 15-én, két változatban; a The Emancipation of Mimi: Platinum Edition című CD-n az eredeti dalok mellett négy bónuszdal található, a The Emancipation of Mimi: Ultra Platinum Edition címűn pedig megtalálhatóak a bónuszdalok, ezen kívül DVD-mellékleten az addig elkészült négy videóklip.
A négy bónuszdal közt három új dal található: Don’t Forget About Us, So Lonely (One & Only Part II), Makin’ It Last All Night (What It Do), valamint a We Belong Together egy remixe, amin Styles P és Jadakiss rappel. A remix korábban megvásárolható volt az iTunes Store-on, de CD-n eddig nem jelent meg.
A Don’t Forget About Us és a Makin’ It Last All Night (What It Do) producere Jermaine Dupri; a So Lonely (One & Only Part II) a One and Only folytatása, szintén duett Twistával, producere Rodney „Darkchild” Jerkins. A So Lonely korábban már megjelent Twista 2005-ben kiadott albumán, a The Day Afteren, de ez az újabb változata egy további versszakot is tartalmaz, melyet Carey írt.
Jermaine Dupri bejelentette, hogy a jótékonysági célú dal, amit a Katrina hurrikán áldozatainak megsegítésére készít, szerepelni fog az albumon; az első jelentések szerint a Shake It Off egy remixe, melyben Jay-Z, Young Jeezy és Juelz Santana is közreműködik, és csak az iTunes Store és Rhapsody zeneletöltő-oldalakon elérhető, szintén rákerült volna a Mimi új kiadására. Nem tudni, végül miért nem kerültek rá. Carey több mint három új számot szeretett volna rárakni az album új kiadására, de a Billboard szabályai szerint az egyes albumok új kiadásain (a remixeket nem számolva) csak három új dal szerepelhet, különben nem az előző album eladási adataihoz számítják hozzá, hanem új albumnak számít.
A DVD-n az album addig megjelent öt videóklipje közül az első négy szerepel (It’s Like That, We Belong Together, Shake It Off és Get Your Number). A Get Your Number videóklipje Észak-Amerikában ekkor jelent meg először. Carey fel akarta tenni rá a Don’t Forget About Us klipjét is, de időbeli korlátok miatt nem sikerült; ehelyett egy weblink került rá, és az interneten érhető el a videóklip, valamint egy exkluzív interjú az énekesnővel.
## Promóció
Carey két korábbi albumának, a Glitternek (2001) és a Charmbraceletnek (2002) viszonylagos sikertelenségét a nem megfelelő promóciónak tulajdonították. Ezért az énekesnő új személyi menedzsert szerződtetett, Benny Medinát és új publicistát vett fel, Marvet Brittót. A The Emancipation of Mimi reklámkampánya igyekezett kíváncsiságot ébreszteni az album címét („Mimi emancipációja”) illetőleg. Carey azt nyilatkozta, az emancipáció a címben arra utal, hogy végleg felszabadult volt férje, Tommy Mottola hatalma alól, és már beszélhet is róla részletesen (válásuk után egy pár évig még nem beszélhetett a kapcsolatukról); a Mimi pedig a beceneve, amit mindeddig csak pár közeli barát és hozzátartozó ismert. Az album címével azt akarta kifejezni, „ami művészként vagyok... Ez a szórakoztató rész, az igazi én, nem pedig az imázs és mindaz, ami azzal jár, hogy én vagyok Mariah Carey”. A The Wendy Williams Experience rádióműsorban egykori legjobb barátja, Brenda K. Starr azt mondta, hogy a Mimi nem is volt Mariah beceneve, és hogy Careyt üres pózolók veszik körül.
Az album reklámhadjárata Európában indult. Carey számos tévéműsorban előadta az It’s Like Thatet, köztük a brit Top of the Popsban. Ezután Japánba ment, és szerepelt a Music Station és az MTV csatornák műsorain, valamint fellépett a MTV Video Music Awards Japan díjkiosztón. Később több amerikai tévé- és rádióműsorban is fellépett (The Oprah Winfrey Show, The Wendy Williams Experience). Közvetlenül a megjelenés előtti időben felgyorsultak az események. Carey fellépett a VH1 Save the Music koncertjén és adott egy minikoncertet a Good Morning America tévéműsorban; a felvétel kedvéért a New York-i Times Square egy részét lezárták. Szerepelt a The Ellen DeGeneres Showban és a The Tonight Show with Jay Leno műsorban is, annak ellenére, hogy korábban megfogadta, nem megy Leno műsorába, mert a műsorvezető érzéketlenül bánt vele, amikor az énekesnő karrierjében és magánéletében válság állt be. 2005. július 2-án fellépett a brit Live 8 műsorban; ezután még többen vették meg az albumot és a We Belong Together kislemezt. Az énekesnő lemondta további brit fellépéseit, mert a We Belong Together nem lett listavezető az országban, ezért azonban később elnézést kért.
## Fogadtatása
A The Emancipation of Mimi az elmúlt évek legsikeresebb Carey-albuma lett. A Billboard 2005-ös Critics’ & Artists’ Choice listáján a 9. helyre került. Az Amazon.com Top 100 Editor’s Picks of 2005 listáján a 61. helyre sorolták, a Rolling Stone magazin az év végi, legjobb albumokat felsoroló listáján a 43. helyre sorolta.
### Grammy-díjak
Az albumot és egyes dalait összesen tíz kategóriában jelölték Grammy-díjra; többen, mint eddig bármelyik Carey-albumot. Ebből nyolc jelölést a 2006-os díjkiosztón kapott; többet, mint eddig bármelyik évben: az év albuma; a legjobb R&B-album; az év felvétele (We Belong Together); az év dala (We Belong Together); a legjobb, női énekes által előadott dal (It’s Like That); a legjobb, női énekes által előadott R&B-dal (We Belong Together); a legjobb hagyományos R&B-előadás (Mine Again); a legjobb R&B-dal (We Belong Together). Három kategóriában nyert (legjobb kortárs R&B-album, legjobb, női énekes által előadott dal, legjobb R&B-dal).
A 2007-es díjkiosztón az album új kiadásán szereplő Don’t Forget About Us kapott két jelölést: a legjobb R&B-dal és a legjobb, női énekes által előadott R&B-dal kategóriában; mindkettőt Mary J. Blige Be Without You című száma nyerte.
## Slágerlistás helyezések
A megjelenését követő első héten a The Emancipation of Mimiből 404 000 példány kelt el az Egyesült Államokban, több, mint addig bármelyik Mariah Carey-albumból. A Billboard 200 albumslágerlista első helyén nyitott, ezzel ez lett Carey ötödik listavezető albuma és a harmadik, ami a lista első helyén nyitott. Az album huszonkét hétig maradt a Top 5-ben, és egy héthetes szünet után másodjára is felkerült az első helyre. Harmincöt hétig maradt a Top 20-ban, majd az Ultra Platinum Edition megjelenésével ismét visszatért a Top 5-be, és az egy hét alatt eladott 185 000 példánnyal a 4. helyre került A Billboard magazine's R&B/Hip-Hop Albums listáját öt hétig vezette.
2005-ben az USA-ban ebből az albumból kelt el a legtöbb: csaknem ötmillió. Az év utolsó teljes hetében több kelt el belőle, mint 50 Cent The Massacre című albumából, ami hat héttel a The Emancipation of Mimi előtt jelent meg. Női szólóénekestől Alanis Morissette Jagged Little Pill című, 1996-os albuma óta ez volt az első olyan album, ami egy adott év legtöbb példányszámban eladott albuma lett.
Az USA-ban ez Carey legsikeresebb albuma az 1995-ben megjelent Daydream óta, amiből tízmillió példány kelt el és gyémántlemez lett; jelenleg az énekesnő albumai közül a negyedik helyen áll az Egyesült Államokban elkelt példányszám tekintetében a Daydream (1995), a Music Box (1993) és a Mariah Carey (1990) albumok után. A Billboard szerint 2007 májusáig 5.8 millió példány kelt el az albumból.
A The Emancipation of Mimi Kanadában a slágerlista 2. helyére került, több mint 200 000 eladott példánnyal kétszeres platinalemez lett A megjelenését követő nyolcadik hónapban az albumból Európában több mint egymillió kelt el, így az IFPI-től platinalemez minősítést kapott 2005 végén az IFPI azt jelentette, hogy az albumból világszerte 7.7 millió példány kelt el, így eladott példányszám tekintetében abban az évben csak a Coldplay X&Y című albuma előzte meg. Az albumból 2006 augusztusáig tízmilliót szállítottak szét az üzletekbe az Island Records adatai szerint
## Kislemezek
- It’s Like That (2005)
- We Belong Together (2005)
- Shake It Off (2005)
- Get Your Number (2005)
- Don’t Forget About Us (2005; csak az új kiadáson szerepel)
- So Lonely (2006; csak az új kiadáson szerepel)
- Say Somethin’ (2006)
- Fly Like a Bird (2006)
- Mine Again (2006)
Az album első kislemeze, az It’s Like That a tizenhatodik helyre került a Billboard Hot 100-on, és számos országban a Top 20-ba került; nagyobb sikert aratott, mint Carey előző két albumának legtöbb kislemeze. Az album második kislemeze, a We Belong Together 2005 legsikeresebb dala és az énekesnő karrierjének egyik csúcspontja volt; a Billboard Hot 100 slágerlistát tizennégy héten át vezette, és több országban a Top 5-be került. Ez lett az énekesnő 16. listavezető száma a Hot 100-on.
A harmadik kislemez a Shake It Off lett, ami a Billboard Hot 100 második helyéig jutott 2005 augusztusában – az első helytől a még mindig ott található We Belong Together tartotta vissza. Ezzel Carey az első és egyetlen női előadó, akinek egyszerre sikerült elfoglalni a Hot 100 első két helyét Az Egyesült Királyságban és Ausztráliában a Shake It Off dupla A-oldalas kislemezként jelent meg a Get Your Numberrel, és a Top 10-be került; a kontinentális Európában a Get Your Number külön kislemezként jelent meg. Az Egyesült Államokban a negyedik, Európában az ötödik kislemezként jelent meg az albumnak csak a Platinum Edition változatán szereplő Don’t Forget About Us, ami a We Belong Togetherhez hasonló lassú, szomorú szerelmes dal, és elődjéhez hasonlóan ez is listavezető lett a Billboard Hot 100-on. Ezzel, a 17. listavezető dallal Carey holtversenybe került Elvis Presleyvel mint a legtöbb Billboard-listavezető számmal rendelkező szólóénekes.
A következő kislemez az eredetileg az első kislemeznek szánt Say Somethin’ lett 2006 áprilisában; ugyanebben a hónapban jelent meg a Fly Like a Bird is kislemezen. a Say Somethin’-t a Top 40/rhythmic rádióknak küldték el, és kisebb sikert aratott a korábbi kislemezeknél, csak a 79. helyig jutott a slágerlistán; a Fly Like a Bird, amit az R&B-rádióknak küldtek el, nem került fel a Hot 100-ra, de a 19. helyig jutott a Hot R&B/Hip-Hop Songs slágerlistán.
A Mine Againt nem jelentették meg kislemezen az USA-ban, de a rádiók játszották, és a 73. helyig jutott a Billboard*' Hot R&B/Hip-Hop Singles & Tracks slágerlistáján, Japánban pedig mind az ott nem nagyon reklámozott Say Somethin’-t, mind a kislemezen meg sem jelentetett Stay the Nightot játszották a rádiók. Az AllAccess.com szerint a Mine Again promóciós kislemezét 2006 augusztusában küldték el a rádióknak, az albumról az USA-ban megjelentetett hetedik, utolsó kislemezként. A csak a Platinum Editionön szereplő dalok közül egy másik, a So Lonely is megjelent kislemezen 2006 elején, a Hot* 100-ra nem került fel, de a Hot R&B/Hip-Hop Songs slágerlistára igen, a 65. helyig jutott fel.
## Dalok
## Slágerlistás helyezések
## Fordítás
[Mariah Carey-albumok](Kategória:Mariah_Carey-albumok "wikilink") [Island Records-albumok](Kategória:Island_Records-albumok "wikilink") [Popalbumok](Kategória:Popalbumok "wikilink") [R&B-albumok](Kategória:R&B-albumok "wikilink") [2005 nagylemezei](Kategória:2005_nagylemezei "wikilink") [Minden idők 500 legjobb albuma (Rolling Stone magazin)](Kategória:Minden_idők_500_legjobb_albuma_(Rolling_Stone_magazin) "wikilink") [A Billboard 200 lista első helyezettjei](Kategória:A_Billboard_200_lista_első_helyezettjei "wikilink") |
1,591,284 | Magyarország és Kína kapcsolatai | 26,592,445 | null | [
"Magyar–kínai kapcsolatok"
] | Magyarország és Kína kapcsolatai a korai szórványos érintkezések, magyar hittérítők valamint tudósok kínai utazásai után csak lassan indultak fejlődésnek. Az első szerződés az Osztrák–Magyar Monarchia és Kína között az 1869-ben aláírt kereskedelmi és hajózási egyezmény volt, ekkor a Monarchia főkonzulátust is nyitott Sanghajban. A pekingi követség megnyitására csak 1897-ben került sor.
1900-ban az Osztrák–Magyar Monarchia részt vett a bokszerlázadás leverésében, ennek nyomán koncessziós területet is szerzett a félgyarmati sorba süllyesztett Kínában. Kína 1902-ben küldte el első követét Bécsbe.
Az első világháborúban Kína hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, ezzel a diplomáciai és szerződéses kapcsolatok hosszú időre megszakadtak. A háború után sok oroszországi magyar hadifogoly telepedett le Kínában. Így került Kínába Hugyecz László építész is, akiből később Sanghaj neves építésze lett, alkotásai jelentősen hozzájárultak a város arculatához. Az önálló Magyar Királyság csak 1940. október 4-én vette fel a diplomáciai kapcsolatokat Kínával, melyek azonban a világháború miatt megszakadtak. A mai kapcsolatrendszer kezdetét 1949. október 6-tól számítják, mikor a két ország ismét hivatalossá tette viszonyrendszerét, és követséget nyitottak Pekingben és Budapesten.
Az 1948-as kommunista hatalomátvétel utáni Magyar Köztársaság az elsők között ismerte el a kínai kommunisták polgárháborús győzelme után alapított Kínai Népköztársaságot, ami megalapozta a két pártállami rendszerű ország jó kapcsolatait. Kína az 1956-os forradalom után jelentős gazdasági segítséget nyújtott a Kádár-kormánynak az ország gazdasági konszolidációjához. A kínai-szovjet viszony megromlása után, a kínai kulturális forradalom idején a magyar-kínai kapcsolatok is súlyos törést szenvedtek. A kulturális forradalom után és köre nagy figyelmet fordítottak az 1968-os magyarországi új gazdasági mechanizmus tapasztalataira. Sok kínai reformpolitikus és szakember utazott Magyarországra a reformpolitika tanulmányozására.
A rendszerváltás óta a két fél közötti együttműködés fő területe a kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatok fejlesztésére irányuló törekvés.
Magyarország Tajvant Kína részének tekinti. A pártállami időkben, a diplomáciai kapcsolatok felvételétől a rendszerváltásig ez magától értetődő volt, a rendszerváltás után pedig Magyarország nyugati szövetségeseinek álláspontját fogadja el, és az „egy Kína elvet” követi. Ennek lényege az, hogy Tajvan csakúgy, mint a szárazföldi Kína, formálisan egységnek tekinti ezt a két államot, csak még azt tekintik nyitott kérdésnek, hogy ki kormányozza azt. Peking ezért hevesen ellenzi azokat az egyes pártok részéről megnyilvánuló tajvani belpolitikai törekvéseket, amelyek ettől a fikciótól elszakadva, formálisan is önálló államnak kiáltanák ki Tajvant, ez ugyanis akadályozná az újraegyesítést.
## Korai kapcsolatok
### Szerzetesek
Az első magyar utazók Kínában szerzetesek, hittérítők voltak. Az írott források szerint az első magyar, aki eljutott Kínába, Gergely barát volt, aki egy pápai követség tagjaként 1341-ben Pekingben, akkori nevén Khanbalikban a kínai császárral is találkozott, és 1346-ban tért vissza Európába.
Ugyancsak a 14. századból maradt fenn Boldog Eskandeli (vagy Eskandélyi) Máté barát legendája. Eszerint a provence-i származású, de már Budán született szerzetes Kínában halt meg 1399 körül az ottani első keresztény vértanúként.
Az Oszmán Birodalom sokáig elzárta az utat Kína felé. A következő ismert utazó a jezsuita Gruber János volt. 1658-ban érkezett Makaóba, majd Pekingben is tevékenykedett néhány évig. Hazatérése után a nagyszombati egyetemen tartott előadásokat Belső-Ázsiáról. Ismert magyar hittérítő volt még a 19. században Erdélyi Ignác, aki 1861-től 1885-os haláláig működött Kínában.
### Világutazók, kalandorok
A 18. századtól már világi utazók is eljutottak Kínába Magyarországról. Jelky András világutazónk elvetődött Makaóba és Kantonba is. Benyovszky Móric Tajvanon töltött néhány hetet Kamcsatka és Madagaszkár közötti kalandos útján.
### Tudós utazók
Kőrösi Csoma Sándor már tudományos kutatási céllal indult el Magyarországról Belső-Ázsia felé, ahol végül a kínai fennhatóság alatt álló Tibet kolostoraiban lett a tibetológia tudományának egyik, világszerte tisztelt megalapítója. Andrássy Manó gróf az 1848–49-es szabadságharc leverése után emigránsként járta be Délkelet-Ázsiát. Kínai és indiai utazásairól készült tanulmányai, rajzai alapján beválasztották a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé.
Xántus János tagja lett az 1868-ban indult osztrák–magyar délkelet-ázsiai expedíciónak, amellyel Kínába is eljutott, s az út során gazdag anyagot gyűjtött.
Széchenyi Béla lovas expedíciója 1880 januárjában a tibeti határ hágóiról ereszkedett le a Jangce völgyébe, és mintegy 100 km-es úton szelte át Délnyugat-Kínában északnyugati részét. Az expedíció tagja volt Gustav Kreitner osztrák térképész és Lóczy Lajos geológus is, aki ennek az ismeretlen vidéknek a feltárásával, eredményeinek közreadásával nemzetközileg is elismert érdemeket szerzett. Tudományos úti beszámolói jelentős hatással voltak Stein Aurél, a magyar származású, de brit állampolgárságú felfedező kínai kutatásaira.
Zichy Jenő 1898-as kínai expedíciójának célja azoknak az állítólagos Árpád-kori okleveleknek a felkutatása volt, amelyeket Batu kán rabolt volna el Magyarországról. Zichy azonban az akkori pekingi zavargások miatt nem jutott be a levéltárba; később kiderült, hogy ott nincsenek magyar anyagok.
## A diplomáciai kapcsolatok kezdetei
bélyeg\|A Hugyec László által tervezett sanghaji Park Hotel (1934) 1958-ig Ázsia legmagasabb épülete volt Az első szerződést az Osztrák–Magyar Monarchia és Kína között az az osztrák-magyar küldöttség kötötte, aminek Xántus János is tagja volt. 1869. szeptember 2-án Pekingben írták alá ezt a kereskedelmi és hajózási egyezményt, ami 1917-ig maradt érvényben. A szerződés megkötése után a Monarchia főkonzulátust is nyitott Sanghajban. A pekingi követség megnyitására csak jóval később, 1897-ben került sor.
1900-ban az Osztrák–Magyar Monarchia részt vett a bokszerlázadás leverésében, ennek nyomán befolyása erősödött a félgyarmati sorba süllyesztett Kínában. Koncessziós területet szerzett városában, s konzulátust is nyitott itt, valamint a tartományi Zhifuban, a mai városában is.
Kína 1902-ben küldte el első követét Bécsbe, addig a szentpétervári kínai követ látta el ezt a feladatot. 1906-ban egy mandzsu herceg vezetésével kínai delegáció látogatott a Monarchiába, ahol egyebek mellett megtekintették Weiss Manfréd csepeli tölténygyárát; 1910-ben egy másik herceg tanulmányozta a magyar hadiipari üzemeket. 1912–1916 között hét kölcsönszerződést is kötött a két ország. A hivatalos küldöttségek mellett 1904-ben, európai körútja során, Magyarországra látogatott (1858–1927), híres kínai tudós, a száznapos reform vezetője is, aki verset is írt a magyarokról.
## Az elsőtől a második világháborúig
1917\. augusztus 14-én Kína az első világháború keretében hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, ezzel a diplomáciai és szerződéses kapcsolatok hosszú időre megszakadtak. A magyar-kínai békeszerződés megkötésére csak 1926-ban került sor. Magyarország kínai képviseletét Hollandia látta el. bélyeg\|balra\|100px\|Jezsuita szerzetes a magyar jezsuita misszió iskolájában Az első világháború után sok oroszországi magyar hadifogoly telepedett le Kínában, főleg Sanghajban, később magyar zsidók is menekültek ide. Volt hadifogolyként került Sanghajba a magyar és szlovák gyökerekkel rendelkező Hugyecz László építész is 1920-ban, majd 1925-ben saját céget alapított, és számos fontos épületet tervezett a nemzetközivé váló nagyvárosban, amelyek jelentősen hozzájárultak Sanghaj arculatához.
Ligeti Lajos a klasszikus utazó tudósok közül utolsóként 1928-tól három évet töltött Belső-Mongóliában nyelvészeti kutatásokkal, a klasszikus mongol írások tanulmányozásával.
Hopp Ferenc már műgyűjtőként utazott Kínába, ahol értékes műkincseket szerzett. Tanácsadója, majd múzeumának első igazgatója Felvinczi Takács Zoltán művészettörténész volt.
A két világháború között számos magyar hittérítő is tevékenykedett Kínában. A jezsuita és a ferences rend, valamint a kalocsai iskolanővérek missziót tartottak fenn.
Az önálló Magyar Királyság csak 1940. október 4-én vette fel a diplomáciai kapcsolatokat Kínával, és oda a tokiói Magyar Királyi Követség vezetőjét, Végh Miklós követet akkreditálták, aki egyidejűleg akkreditálva volt Mandzsukuóban, valamint 1942. március 25-től a nankingi nemzeti kormány mellett is. A Kínai Köztársaság azonban 1941. december 9., azaz Pearl Harbor után csatlakozott a szövetségesekhez, így a két ország a második világháborúban egymással hadat viselő szövetségi rendszerekhez tartozott, ezért a kapcsolatok elhaltak. Hugyecz László viszont 1942-ben a japánok uralta Sanghajban Magyarország tiszteletbeli konzulja lett, sőt 1943 januárjában hivatalos magyar állami konzulátus is nyílt a vezetésével a nagyvárosban. Ezt aztán 1945 májusában a japánok bezáratták.
## Magyarország és Kína kapcsolatai 1949 és 1989 között
A Kínai Kommunista Párt a kínai polgárháborúban aratott győzelme után 1949. október 1-jén kikiáltotta a Kínai Népköztársaság megalakítását. A Rákosi Mátyás vezette Magyarország az elsők között, október 4-én elismerte az új államot, és a két nappal később, október 6-án megérkező gyors kínai válasszal a diplomáciai kapcsolatokat is felvette vele. A két ország azóta is ettől a dátumtól számítja a köztük jelenleg fennálló diplomáciai kapcsolatok létrejöttét. A magyar követ, Safrankó Emánuel 1950. február 15-én, a budapesti kínai követ, pedig 1950. augusztus 4-én nyújtotta át megbízólevelét. Ezek a gyors lépések nagy elégedettséget váltottak ki a gesztusokra különösen érzékeny kínai politikában, és pozitív hatásaik mind a mai napig érezhetők.
A két pártállami berendezkedésű ország között gyorsan fejlődtek a kapcsolatok. Számos gazdasági, kereskedelmi, távközlési és egyéb szerződést kötött a két fél. A kulturális egyezmény értelmében megkezdődött az ösztöndíjas diákok küldése egymás országaiba, leginkább nyelvtanulás céljával. A magyar ösztöndíjas diákok első csoportja 1950 őszén érkezett Pekingbe. Közülük és a későbbi évfolyamok hallgatói közül került ki a legtöbb magyar sinológus, mint Galla Endre, Mészáros Vilma, Józsa Sándor, Pajor Géza, Miklós Pál, Tálas Barna, Polonyi Péter, Kalmár Éva (néhány Magyarországon tanult szakember, például Tőkei Ferenc és Csongor Barnabás mellett). A Kínából Magyarországra érkezett diákok pedig a magyar nyelv ismeretével a későbbiekben jelentős szerepet töltöttek be a két ország közötti diplomáciai, kereskedelmi, kulturális kapcsolatok mindennapi alakításában, valamint hozzájárultak Magyarország kínai megismertetéséhez.
Bár Pekingből nézve kevés különbséget tudtak tenni a kelet-európai országok között, és mérete alapján a legfontosabb partnernek Lengyelország tűnt számukra, Magyarországgal is gondosan ápolták a kapcsolatokat, sőt úgy látszik, az 1950-es évek közepéig Kína számára fontosabb volt Magyarország, mint fordítva. Rákosi nem szorgalmazta a kapcsolatok bővítését; a Nagy Imre nevével fémjelezett, 1953–55 közötti reformkorszak pedig túlságosan rövidnek bizonyult minőségi változás eléréséhez. Hazánkból leginkább csak alacsonyabb rangú állami vezetők utaztak Kínába, Pekingből viszont magasabb szintű küldöttségek érkeztek. 1956 januárjában a Kínai Népköztársaság alelnöke, marsall vezetett küldöttséget Budapestre, ami a kapcsolatok addigi legmagasabb politikai szintre emelését jelentette.
1956-ban a kínai belpolitikában is jelentős változások történtek. Az 1949-es forradalmi győzelem utáni eufória elmúltával a Kínai Kommunista Párt az elnyomás és a megfélemlítés módszereivel fordult az értelmiség ellen. 1955-re ez a politika olyan súlyos belpolitikai válságot okozott, ami miatt a pártban túlsúlyra kerültek az enyhítés hívei. miniszterelnök új kurzust hirdetett meg, realistább politikát, nagyobb mozgáslehetőséget ígért a művészetben és a tudományban, természetesen a kommunista eszmék elsődlegességének fenntartása mellett. A kormányfő egyben az addig etalonnak tekintett szovjet példa szolgai másolását is bírálta, és a hazai tudományos munka gyors fejlesztését szorgalmazta.
1956\. május végén a KKP KB Kulturális Osztályának vezetője Mao elnökre hivatkozva, nyilvánvalóan az ő utasítására – meghirdette a konfuciánus elveken nyugvó új értelmiségi politikát, aminek fő jelszavai: Engedjetek minden virágot nyílni! és Engedjetek minden madarat énekelni! voltak.
Ezek a fejlemények Magyarországon is visszhangot váltottak ki, ha hatásuk el is maradt az SZKP ugyancsak ekkoriban, 1956 februárjában tartott XX. kongresszusának, a desztalinizációnak a hatásától. Ez utóbbival kapcsolatban a kínai vezetés álláspontja kettős volt: Sztálin halálával lehetőséget láttak arra, hogy átvegyék az úgynevezett „szocialista tábornak” a vezetését, másrészt a sztálini politika bírálatát, joggal, magukra is vették, és ezért nem értettek egyet azzal. Ennek a kínai pártlap, a Zsenmin Zsipao 1956. április 5-ei híres szerkesztőségi cikkében hangot is adtak, nyíltan védve Sztálint.
Budapesten a kínai változások egyaránt felkeltették a Rákosi és Gerő befolyása alatt álló pártvezetőség, mind az alakulóban lévő pártellenzék, mind pedig a politika iránt érdeklődő közvélemény érdeklődését. A szovjetunióbeli változásokat ellenző Rákosi politikai támogatást várt a KKP-től. A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) agitációs és propaganda osztályának belső használatra szánt folyóirata 1956 áprilisi számában közölte a Zsenmin Zsipao Sztálint védelmező cikkét, ami jelezte, hogy az MDP vezetői kivel értenek egyet. A reformokat sürgető párton belüli és kívüli csoportok viszont a szovjetektől való elhatárolódás jeleit keresték a kínai politikában, és szintén támogatást reméltek tőlük.
Aktivizálódott a budapesti kínai nagykövetség is. A nagykövet napi szintű jó kapcsolatokkal rendelkezett a pártközpontban és a kormányzatban egyaránt, de érintkezett a pártellenzék prominenseivel is, köztük Kádár Jánossal is. A nagykövetség információkat gyűjtött a magyar fővárosban tanuló kínai diákok révén is az országban uralkodó hangulatról. A pekingi vezetésnek így viszonylag jó képe alakult ki a magyar belpolitikai helyzetről.
A pekingi magyar nagykövetség sokkal kevésbé tudott információkat szerezni, bár már volt néhány kínaiul beszélő munkatársa is. A helyzet akkor változott, amikor 1956 májusában Száll József tanácsos lett az új első beosztott, azaz a nagykövet helyettese, aki tehetséges kapcsolatépítése révén messze kiemelkedett a diplomaták közül. 1956 nyarán már jelenteni tudta Budapestnek, hogy a kínai vezetőket (beleértve Mao Ce-tungot) élénken foglalkoztatják a magyar fejlemények.
### Kína és az 1956-os magyar forradalom
1956 tavaszától, nyarától a magyar-kínai kapcsolatok intenzívebbé váltak. A Magyar Néphadsereg Központi Művészegyüttese 1956. szeptember 7-én 217 fős küldöttséggel indult Kínába a két ország közötti jó kapcsolatok demonstrálása céljából is. A KKP VIII. kongresszusára, ugyancsak szeptemberben, magas rangú magyar pártküldöttség utazott Pekingbe Kádár Jánosnak a vezetésével, aki Rákosi Mátyás bukása után visszakerült az MDP Politikai Bizottságába, és a Központi Vezetőség egyik titkára lett. A pártküldöttség összetétele tükrözte a párton belüli különbségeket, megosztottságot: Hidas István és Szkladán Ágoston, aki pekingi nagykövetként szintén a küldöttség tagja volt, a régi vezetés híveinek mutatkoztak, Kádár János és Szántó Zoltán viszont a változások mellett álltak.
A korabeli magyar sajtóban a kínai pártkongresszus viszonylag élénk érdeklődést keltett, különös tekintettel az ott megjelenő szovjet-kínai ellentétekre, arra, hogy a Mikoján vezette szovjet küldöttség idő előtt távozott onnan. Kína tekintélye 1956 szeptemberében és októberében nőtt Magyarországon a szovjetek ellenében is.
Ugyancsak ebben az időszakban került sor a magyar-japán diplomáciai kapcsolatok rendezésére is a második világháború okozta szünet után. A magyar pártdelegáció eredetileg úgy tervezte, hogy Szántó Zoltán utazik át Tokióba ebből az alkalomból, de Csou En-laj azt javasolta, hogy a tehetséges fiatal diplomatát, Száll Józsefet küldjék a magyarok a japán fővárosba. A javaslatot a magyar fél elfogadta, és Száll Hongkongon keresztül Japánba repült, ahol részt vett az ENSZ regionális, ázsiai és távol-keleti gazdasági bizottságának 1956. október 29. és november 5. közötti értekezletén is.
Az 1956. október 23-i budapesti forradalom idején tehát a magyar nagykövetség megfelelő vezető nélkül maradt. A teljesen képzetlen Szkladán nagykövet sem volt Pekingben, helyettese, Száll József tanácsos Tokióban volt. Az ideiglenes ügyvivői feladatokat a fiatal sinológus, kulturális ügyekkel foglalkozó II. titkár, Galla Endre látta el. A nagykövetségen elsősorban az információk hiánya miatt fejetlenség uralkodott. A Pekingben dolgozó magyarok egy része rákosistáknak tartotta a diplomatákat. A budapesti hírek hatására november elején Forradalmi Bizottságot is felállítottak a nagykövetségen, amely azonban a gyakorlatban nem működött. 1956. november 1-jén a budapesti Külügyminisztérium forradalmi bizottmánya (más rákosistának minősített diplomatával együtt) kezdeményezte Szkladán Ágoston nagykövet azonnali leváltását is.
A meggyengült magyar diplomáciai képviseletet a kínai vezetés nem tartotta megfelelő partnernek, inkább saját csatornáikon keresztül (Budapest, Varsó, Moszkva), valamint a nemzetközi sajtóból tájékozódtak egészen 1957 tavaszáig, az új nagykövet, Nógrádi Sándor kiérkezéséig.
A KKP vezetését 1956 októberének végén előbb a lengyel válság, majd a magyarországi forradalom, valamint a szuezi konfliktus, az Egyiptom ellen végrehajtott angol-francia-izraeli agresszió foglalkoztatta. A lengyelországi helyzettel, Władysław Gomułka tervezett politikai visszatérésével kapcsolatban a Szovjetunió ingerülten, katonai beavatkozással fenyegetve reagált. Ez aggodalmat keltett a pekingi vezetésben, ezért magas rangú kínai pártküldöttség utazott Moszkvába a KKP második embere, vezetésével, amelynek tagja volt a párt főtitkára (ez a rang akkoriban elnök és után sorolt), is. A delegáció október 23-án érkezett Moszkvába, így akkor a lengyel kérdés mellett már a budapesti fejleményekkel kapcsolatban is konzultálniuk kellett.
A lengyel kérdésben a kínai küldöttség sikerrel győzte meg a szovjeteket arról, hogy egy katonai beavatkozás csak felkorbácsolná a lengyel nép oroszellenes érzelmeit, és hogy a lengyel kommunista állampárt, a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) élén Gomułka védelmezni fogja a szocializmus ügyét. A magyar kérdésben a kínaiak egy ideig bizonytalankodtak. Amikor azonban Nagy Imre deklarálta Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből, hozzájárult a magyar forradalom leveréséhez, mivel a taktikai különbségek ellenére egyetértett a Szovjetunióval abban, hogy a szocializmus feladását akár fegyveres erővel is meg kell akadályozni.
1956\. november 4-e után a kínai pártvezetés azonnal, határozottan kiállt a Kádár-kormány mellett, elismerték azt, és akkoriban jelentős összegnek számító 30 millió rubeles (7,5 millió dolláros) gyorssegélyt nyújtottak. A budapesti kínai nagykövet tanácsaival segítette Kádár Jánost. Az új magyar kormány már 1956. december elején hitelkéréssel fordult Pekinghez, amit a kínai fél 1957 májusában teljesített is.
A magyar eseményeknek már 1956 végén jelentős visszhangja kelt Kínában. A pártvezetés számos intézkedést hozott annak érdekében, hogy megelőzzék a belpolitikai helyzet esetleges romlását. A biztonsági intézkedések mellett javították a közellátást, emelték az életszínvonalat, ezzel el is érték céljukat.
1956 végére a pekingi magyar diplomáciai testület és a Kínában tartózkodó magyarok (akiket együttesen „magyar kolóniának” neveztek a helyi közbeszédben) helyzete fokozatosan konszolidálódott. November közepén visszatért Pekingbe Száll József és ideiglenes ügyvivőként átvette a nagykövetség vezetését. A hazai és különböző diplomáciai forrásokból hamarosan képet alkotott a budapesti fejleményekről, és a Kádár-kormány mellett foglalt állást. A kínai pártvezetés ebben aktívan segítette magyarokat, például a még mindig Kínában turnézó Honvéd Művészegyüttes pekingi előadásain megjelentek a kínai pártvezetés jelentős személyiségei, köztük miniszterelnök, és a beszélgetések során igyekeztek megnyugtatni a magyar vendégeket.
`kínai miniszterelnök 1956. november 16-án már régebben tervezett ázsiai körútra indult. Útjának fő célja Kína és az ázsiai országok közötti kapcsolatok javítása volt, de azt kezdettől fogva felhasználta a Magyarországgal kapcsolatos propaganda céljára. Ezekben a hetekben-hónapokban Magyarország nemzetközi megítélése a forradalom leverése miatt ugyanis a mélyponton volt. az őt vendégül látó ázsiai országok vezető politikusaival igyekezett elfogadtatni a magyarországi események szovjet és kádári interpretációját, s igazolni a szovjet katonai beavatkozást. Különösen fontosak voltak a Dzsaváharlál Nehru indiai miniszterelnökkel folytatott tárgyalásai, amelyek során sikerült az indiai álláspontot a Kádár-kormány számára kedvező módon befolyásolni. A kínai miniszterelnök hosszú körútjának programját megváltoztatva, 1957 januárjában a Szovjetunióban, Lengyelországban és Magyarországon is járt. A magyarországi kötetlen tárgyalásokról készült feljegyzésből kitűnik, hogy a kínai fél a magyar nemzeti felkelés vezetőinek várható kivégzése helyett jobbnak tartotta volna azok életben tartását és későbbi felhasználásukat, de az is kiderül, hogy végső soron nem kifogásolták a Kádár, Marosán és Münnich által hangoztatott érveket és a kivégzéseket.`
A kínai pártlap, a 1956. december végén „Még egyszer a proletárdiktatúra történelmi tapasztalatáról” címmel nagy szerkesztőségi cikket közölt, ami a magyar forradalmat ellenforradalomként értékelte, a történtekért a felelősséget az amerikai imperializmusra hárította, továbbá a sajátos jugoszláv útnak, az úgynevezett nemzeti kommunizmusnak az elvetésével is elméleti támogatást nyújtott a Kádár-kormánynak és a kemény megtorlásra készülő erőknek.
### A magyar-kínai kapcsolatok alakulása 1957–1959-ben
1957-től a két kommunista ország nagy figyelmet fordított egymásra. A pártvezetések előtt álló gondok hasonlóak voltak a két országban: a nyugati közvélemény mindkét országot az antidemokratikus politikai berendezkedés mintapéldájának tekintette; jelentős volt az értelmiségi szembenállás a kommunista párt totális uralmával.
A két ország kommunistái közötti jó viszony érdekes jele volt, hogy 1957. május 1-jén, amikor a Hősök terén több mint százezres nagygyűlést sikerült szervezni a kádári konszolidáció támogatására, a május 1-jére kiadott ünnepi jelszavak között között, először és utoljára szerepelt a kínai kommunisták külön köszöntése is. A magyar sajtó bőségesen tudósított a kínai szocialista építő munka eredményeiről – bár ezeket a tudósításokat Pekingből bírálták, mert nem helyeztek elég hangsúlyt az ottani kampányokra a jobboldali nézetek ellen.
A magyar forradalomnak is volt közvetlen hatása a kínai belpolitikára. Az ottani pártvezetés elleni belső ellenállás 1957 tavaszán felerősödött, és sokan hivatkoztak az előző őszi magyarországi eseményekre. Ezt a fajta ellenállást a korabeli kínai pártzsargonban „kis magyar eseményeknek” nevezték. Ez legnyíltabban 1957 június elején, a vuhani megmozdulásban manifesztálódott, amikor az ottani egyetem hallgatói néhány napig tüntetéseket, akciókat szerveztek a párturalom ellen. A kínai pártvezetés, Maoval az élen, szintén tanulmányozta az ő szóhasználatukban „ellenforradalom” tanulságait. Nagyobb figyelmet fordítottak az életszínvonal emelésére, a lakosság kényelmét szolgáló intézkedések egész sorát vezették be. Mao egy beszédében a dogmatizmus ellen úgy érvelt, hogy intette a pártkádereket: ne kövessék Rákosi példáját.
1957 nyarán vetődött fel a két fél vezetőinek felső szintű találkozója az 1956-os kínai támogatás és januári látogatása viszonzása jegyében. A végül az október 1-jei kínai nemzeti ünnepre időzített látogatáson a magyar delegáció csak három főből állt, Kádár Jánost Marosán György kísérte el, és hozzájuk csatlakozott Nógrádi Sándor nagykövet. Az MSZMP vezetői a lassan érezhetővé váló szovjet-kínai ellentétek miatt meglehetősen óvatosak voltak, a kínai fél azonban nagyobb jelentőséget tulajdonított a magyar látogatásnak, ezzel is hazai jobboldal-ellenes politikájának a helyességét kívánta alátámasztani.
A kínai látogatásnak, Mao elnök népszerűségének, a KKP tekintélyének nagy érzelmi hatása volt Kádár Jánosra, amint azt a pártaktíva előtt elmondott hazai beszámolójából is érzékelni lehetett.
1958 elején Nyers Rezső vezetésével szövetkezeti küldöttség látogatott Kínába. Tárgyalásaikon már érzékelhették a belső kínai feszültségek fokozódását, a nagy ugrás politikájának előkészítését. Csen Ji külügyminiszter elmondta a magyaroknak, hogy a rendszerrel elégedetlenkedő értelmiségieket át kell nevelni a falun végzett fizikai munka révén, mivel „a parasztok és a munkások politikailag fejlettebbek, és majd ezek kordában tartják őket”.
A kínai belpolitikai helyzet kiéleződése még a Nagy Imre-perre is hatással volt. Bár ennek a per kimenetelére a szovjet befolyástól eltérően döntő befolyása nem lehetett, a kínai vezetés az 1958 februárjában megkezdett, majd egy időre elnapolt Nagy Imre-perrel kapcsolatban megkeményítette korábbi álláspontját és egyértelműen annak folytatása mellett volt, „szabad utat engedve” a politikai gyilkosságoknak, azután pedig Peking határozottan visszautasította a nemzetközi felháborodást és kiállt a Kádár-rezsim mellett.
1958-ban Kínában hónapról-hónapra szaporodtak a nagy ugrás kampánya jegyében a voluntarista intézkedések, amelyek százmilliók sorsát befolyásolták kedvezőtlenül, a magyar sajtó szinte semmit nem érzékeltetett a problémákból, sőt a lelkesedést hangsúlyozó beszámolók jelentek meg a népi kohókról, népi kommunákról. 1958 decemberében Révész Géza honvédelmi miniszter vezetésével látogatott küldöttség Kínába. Az útról készült hivatalos belső beszámoló sem tartalmazott semmiféle kritikai elemet a kínai helyzetről.
1958-59-ben mindkét ország fokozta nemzetközi propagandáját. 1958 őszén Kína hazai baráti társaságokat hozott létre 11 különböző országhoz fűződő kapcsolatai fejlesztésére, köztük volt a Kínai-Magyar Baráti Társaság is. Válaszul 1959 májusában Magyarországon is megalakult a Magyar–Kínai Baráti Társaság Molnár Erik elnök és Galla Endre főtitkár vezetésével. A Magyarországi Tanácsköztársaság 40. évfordulójára pedig marsall vezetésével reprezentatív kínai küldöttség látogatott Magyarországra.
Nagyobb jelentősége volt azonban a Münnich Ferenc vezette párt- és kormányküldöttség 1959 április-májusi távol-keleti útjának, aminek fő állomása Kína volt. A magyar miniszterelnök ez alkalommal írta alá az ünnepélyes Magyar-Kínai Barátsági és Együttműködési Egyezményt. A látogatás fényét azonban elhomályosította a CIA által támogatott tibeti felkelés és annak kínai leverése, a dalai láma menekülése Tibetből Indiába. Ezek a fejlemények kiélezték kínai-indiai kapcsolatokat.
Kína külső és belső nehézségei ebben az időben erőteljesen növekedtek. India mellett egyre romlottak kapcsolatai a Szovjetunióval is, ahol Nyikita Szergejevics Hruscsov pragmatikus politikát igyekezett folytatni, mind az Egyesült Államok, mind India viszonylatában. Ellátogatott az Egyesült Államokba is, ami kiváltotta Kína erős bírálatát. A kínai belpolitikában pedig a nagy ugrás politikájáról ebben az időszakban derült ki annak teljes kudarca. marsall belső fórumokon rá is mutatott a nagy ugrás negatívumaira, ezért Mao Ce-tung politikai helyzete megrendült, belső hatalmi harc kezdődött.
Ilyen előzmények után került sor újabb, magas szintű magyar küldöttség pekingi látogatására a KNK megalakulásának 10. évfordulójára Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke vezetésével. A kínai vezetés meleg fogadtatásban részesítette a magyar delegációt, ami részben Dobi István, az ismert parasztpolitikus személyének szólt, részben pedig a felszín alatt éleződő kínai-szovjet ellentétekkel is függött össze, mintegy demonstrálva, hogy a Szovjetunióval szemben más szocialista országokkal tudnak baráti kapcsolatokat ápolni. Dobi azonban a magyar politikának megfelelően a kínai eredmények dicsérete mellett mindig kiemelte a szovjetek szerepét is. A látogatásnak azonban jellegéből fakadóan leginkább protokolláris jelentősége volt.
Az MSZMP 1959. novemberi VII. kongresszusán, ami megerősítette Kádár János vezető szerepét, a kínai küldöttséget Tan Csen-lin PB-tag, miniszterelnök-helyettes vezette.
1959 decemberében, a Külügyminisztérium szokásos évi követi értekezletén Nógrádi Sándor pekingi nagykövet részletes beszámolót tartott a kínai helyzetről és arról alapvetően pozitív képet adott, elhallgatva a kínai ultrabalos politika addigra már nyilvánvalóvá vált nehézségeit. A nagy ugrás kudarca, a szovjet-kínai ellentétek kiéleződése ekkor még ebben a belső körben is tabutéma volt.
Bár a magyar vezetők még sokáig kerülték a nyílt állásfoglalásokat a voluntarista kínai kül- és belpolitikával kapcsolatban, a jó kapcsolatokat Magyarország és a Kínai Népköztársaság között egyre nehezebb volt fenntartani. A kínai-szovjet vitában állást kellett foglalni, ami a magyar kommunisták számára végső soron csak a Moszkva melletti kiállást jelenthette. A kínaiak az 1960-as évek elején még hivatkoztak időnként a közös érdekekre, a közös tapasztalatokra, de a két kommunista párt útja fokozatosan elvált egymástól.
### Mélypont a kapcsolatokban a kulturális forradalom idején
A kínai kulturális forradalom (1966-1976) a két ország közötti kapcsolatokban csakúgy, mint általában Kína külkapcsolataiban, súlyos törést okozott. A pártkapcsolatok megszakadtak, az állami és gazdasági kapcsolatok mélypontra kerültek. Kína három évig nagykövetet sem nevezett ki Budapestre, magyar nagykövet azonban mindvégig volt Pekingben. Kína Magyarországot már nem tartotta szocialista országnak, viszont nyíltan támogatták az itt is megjelenő kis maoista csoportosulásokat, mint Haraszti Miklóst és körét. 1970-től a helyzet némileg javult, a kapcsolatok lassan kezdtek újraépülni.
### Reformerek kapcsolatai a kulturális forradalom után
bélyeg\|360px\|A pekingi magyar nagykövetség munkatársainak protokolláris látogatása a „Kínai-magyar barátság” nevű népi kommunában (1982) A kulturális forradalom után, a kínai gazdasági rekonstrukció idején a kínai szakemberek, köztük maga is, nagy figyelmet fordítottak az 1968-ban bevezetett (majd 1973-ban leállított) magyarországi új gazdasági mechanizmus tapasztalataira.
A kínai „reform és nyitás” kezdetét jelentő 1978-as pártplénum a magyar-kínai kapcsolatokra is ösztönzően hatott. Számos kínai reformpolitikus, közgazdász, szakértő utazott Magyarországra a reformpolitika tanulmányozására. 1984-től új gazdasági, kereskedelmi, műszaki-tudományos, kutatási, egészségügyi, rádiós-televíziós, turisztikai szerződések, egyezmények születtek. 1987-ben a két testvérpárt vezetői látogatást tettek egymás országaiban: Magyarországra, Kádár János Kínába látogatott. 1988 decemberében Várkonyi Péter külügyminiszter Kínában megállapodást írt alá a vízumkényszer eltörléséről (ezt 1992-ben visszavonták), és megnyitotta Magyarország sanghaji főkonzulátusát.
## Kétoldalú kapcsolataink alakulása a rendszerváltás után
bélyeg\|360px\|Magyarország pekingi nagykövetsége 2008-ban A magyarországi rendszerváltás után a két ország társadalmi rendszerének ideológiai közelsége megszűnt, de a kapcsolatok kiegyensúlyozottak maradtak. Ugyanakkor elhárultak a politikai akadályai annak, hogy Magyarország és Tajvan között – az „egy Kína elv” betartásával – közvetlen gazdasági kapcsolatok létesüljenek, Budapesten és Tajpejben hivatalos kereskedelmi képviseletek nyíljanak.
Hazánkat ebben az időszakban erősen lekötötték gazdasági problémái, külpolitikailag pedig fő prioritása az euroatlanti integráció volt. Ennek ellenére folytatódott a magas szintű kapcsolattartás Magyarország és a Kínai Népköztársaság között. 1991-ben egy kínai államtitkár látogatott hazánkba, akivel beruházásvédelmi egyezményt írtunk alá. Ezután került sor az ebben a viszonylatban különösen nagy jelentőséggel bíró felső szintű találkozókra. 1994-ben Göncz Árpád köztársasági elnök látogatott Kínába, 1995-ben államelnök-pártfőtitkár érkezett hozzánk. Miniszteri és alacsonyabb szinten is rendszeresek voltak az érintkezések.
2003-tól a Medgyessy-kormány a kínai kapcsolatok fejlesztését prioritásnak nyilvánította, ez év augusztusában a magyar miniszterelnök kínai látogatást tett. 2004 júniusában államelnök-pártfőtitkár volt Magyarország vendége. A látogatás során aláírt közös nyilatkozatban a kapcsolatok új politikai minősítéseként a „baráti és együttműködési partnerség” fogalmát határozták meg, ezzel új szakasz kezdődött a kapcsolatok fejlesztésében.
Újra megnyílt az 1990-ben bezárt sanghaji magyar főkonzulátus, közvetlen repülőjárat indult Peking és Budapest között, Budapesten megnyílt a Magyar–Kínai Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola, magyar részről a kínai kapcsolatokat külön miniszterelnöki megbízott felügyelte. 2009-ben a Budapesti Nemzetközi Vásár díszvendége Kína volt. A gazdasági együttműködés is ütemesen bővült. Magyarországnak Kína a tizedik legfontosabb export-import partnere lett.
Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2005 szeptemberében kínai hivatalos látogatásán első magyar kormányfőként kereste fel Hongkongot. Főleg gazdasági kérdésekről tárgyalt Ceng Csing-hung kínai alelnökkel, Ven Csia-pao miniszterelnökkel és a Kínai Fejlesztési Bank elnökével.
Két évvel később, 2007 szeptemberében kezdődött az addigi legnagyobb gazdasági, idegenforgalmi és kulturális magyar megjelenés a kelet-ázsiai országban, a Magyar Évad Kínában. A 2008 tavaszáig tartó rendezvénysorozatot Gyurcsány Ferenc miniszterelnök nyitotta meg, aki négynapos látogatása során első magyar kormányfőként Sanghajba is ellátogatott.
A Magyar Évad rendezvényeinek célja elsődlegesen a gazdasági kapcsolatok ösztönzése volt. Emellett jelentős kulturális eseményekre is sor került; a rendezvénysorozatnak ez a része a „Szabadság, szerelem” címet kapta, mivel Petőfinek ez a verse Kínában is széles közben ismert és népszerű. A kulturális, turisztikai, gasztronómiai és gazdasági rendezvényekre nyolc kínai városban került sor.
Gyurcsány Ferenc részt vett a 2008-as pekingi olimpia megnyitóján is, és találkozott Ven Csia-pao kínai miniszterelnökkel. A pekingi olimpia több magyar vállalkozásnak, köztük kiemelten a Graboplastnak nyitott új exportlehetőséget. 2008-ban Bajnai Gordon nemzeti fejlesztési és gazdasági miniszterként tárgyalt Pekingben Csen Tö-ming kereskedelmi miniszterrel.
A kulturális kapcsolatok is új virágkorukba léptek: 2006-ban megnyílt Budapesten az ELTE Konfuciusz Intézet, 2007–2008-ban magyar évadot rendeztek Kína több városában, 2008-ban a Budapesti Könyvfesztiválnak Kína volt a díszvendége. Jelentősen bővült a diákcsere.
2009-ben Magyarország és a Kínai Népköztársaság közötti diplomáciai kapcsolatok felvételének 60. évfordulója alkalmából Kína a Budapesti Nemzetközi Vásár díszvendége volt. Ebben az évben a kínai tőzsde, a Chinese Stock Exchange és az ITD Hungary (Magyar Befektetési és Kereskedelemfejlesztési Zrt.) szerződéses együttműködést indított annak érdekében, hogy támogassa a magyar kis- és középvállalatok (SME) belépését a kínai piacra, kapcsolatok kialakítását az ottani SME partnerekkel.
2009 decemberében a Fidesz hivatalosan felvette a pártközi kapcsolatokat a Kínai Kommunista Párttal Orbán Viktor pekingi látogatása során, ahol fogadta őt , a KKP központi bizottsága politikai bizottsága állandó bizottságának tagja, az ország akkori alelnöke. Korábban a Fidesz és különösen ifjúsági szervezete, a Fidelitas, rendszeresen bírálta Kínát az emberi jogok ottani helyzete valamint Tibet ügyében, és az előző nyolc év szocialista kormányait rendre azzal támadta, hogy nem vetik fel ezeket a kérdéseket az államközi tárgyalásokon. 2010 után viszont a Kínával szembeni bírálataik megszűntek, sőt a második Orbán-kormány úgy deklarálta a „keleti nyitást” és a Kínához fűződő kapcsolatok erősítését, mintha ez ellentétben állna a korábbi kormányok gyakorlatával.
2010\. februárban új magyar főkonzulátus nyílt ban, az egyik legfontosabb belső-kínai gazdasági központban, a már ott lévő külföldi konzulátusok között hetedikként.
Orbán Viktor miniszterelnökké választása után már 2010 őszén hivatalos látogatáson vett részt 2010-es sanghaji világkiállítás záróeseményein és tárgyalásokat folytatott Ven Csia-pao miniszterelnökkel, aki 2011 júniusában 24 év után első kínai kormányfőként látogatott Magyarországra.
2014 februárjában Orbán Viktor újabb kínai hivatalos látogatásán találkozott Pekingben új miniszterelnökkel, és fogadta őt kínai elnök is. A magyar miniszterelnök és a Bank of China elnökének találkozóján megállapodás született arról, hogy a kínai bank Magyarországon hozza létre regionális központját.
2014 decemberében Belgrádban a Kína – Közép- és Kelet-Európa csúcsértekezlet keretében Orbán Viktor magyar, Aleksandar Vučić szerb és kínai miniszterelnökök aláírták a Budapest-Belgrád vasútvonal korszerűsítéséről szóló megállapodást.
2015\. november 23-26. – Orbán Viktor miniszterelnök ban, az immár évente sorra kerülő Kína – Közép- és Kelet-Európa csúcstalálkozón kínai kormányfővel tárgyalt, és a régió többi államának vezetőjével együtt fogadta őt kínai államfő. A magyar kormányfő Pekingben találkozott a Bank of China vezetőségével, majd a Pekingi Nemzetközi Tanulmányok Egyetemén részt vett a Magyar Kutatóközpont táblaavató ünnepségén.
2016 novemberében Rigában került sor a Kína – Közép- és Kelet-Európa csúcstalálkozóra, ahol Orbán Viktor kétoldalú tárgyalásokat is folytatott kínai kormányfővel.
2017 májusában Orbán Viktor miniszterelnök vezetésével újra magyar küldöttség járt Kínában az „Egy övezet, egy út” elnevezésű nemzetközi együttműködési fórum alkalmából. A magyar kormányfő tárgyalt kínai államfővel, miniszterelnökkel, majd megkoszorúzta a Tienanmen téri Hősök emlékművét. A látogatás alkalmával a kínai kormány az ottani legmagasabb, átfogó stratégiai partnerség szintjére emelte a magyar-kínai kétoldalú együttműködést, több gazdasági, turisztikai, kereskedelmi megállapodást is aláírtak.
2017 novemberében Budapesten rendezték meg az immár 16+1 néven is emlegetett csúcstalálkozót Kína és a kelet- és közép-európai országok részvételével, amelyen részt vett kínai kormányfő is. Ez alkalommal Magyarország és Kína több mint tíz megállapodást kötött.
### Gazdasági kapcsolatok a rendszerváltás után
#### Kereskedelem
A két ország közötti kereskedelmi kapcsolatok a rendszerváltás után megszabadultak a politikai szempontoktól és kizárólag gazdasági alapokon stabilizálódtak. Mindkét kormány elsődleges célja a kétoldalú kapcsolatokban a gazdasági előnyök szerzése volt. Kína a 2010-es években Magyarország ötödik legfontosabb partnere a magyar import szempontjából, és a 15. helyen van a magyar exportban. Az Európai Unión kívüli kereskedelmi partnereink között a második helyen van Oroszország után, Kína számára pedig a harmadik legfontosabb partner a kelet-közép-európai országok között Lengyelország és a Cseh Köztársaság után.
Magyarország kereskedelmi kapcsolatokat alakított ki Pekingen és Sanghajon kívül is a legfontosabb kínai tartományokkal és városokkal, mint , , , tartományok, és városa.
Magyarország kereskedelmi kapcsolatai Kínával – hasonlóan az Európai Unió többi országához – gyorsan fejlődtek az ezredforduló után, a forgalom tíz év alatt megtízszereződött. Egyidejűleg azonban jelentősen nőtt a deficit is, azaz a kínai export növekedése messze meghaladta a Kína importjának növekedését. Azonban abszolút számokban Magyarország is jelentősen bővíteni tudta exportját még a 2009-es válságévben is, amikor egyébként a világkereskedelem egésze csökkent. Ebben az évben a kétoldalú kereskedelmi forgalom értéke 6,81 milliárd US\$ volt, ebből a magyar export 1,47 milliárd dollárt tett ki. Ez az előző évhez képest 6,5%-os exportnövekedést jelentett, míg a magyar import Kínából ebben az évben 13%-kal csökkent, ezzel a magyar deficit csökkent. Hasonló fejleményekre került sor 2012-ben is, amikor a magyar export 7%-kal nőtt, az import pedig 11%-kal csökkent.
Ami az áruforgalom szerkezetét illeti, a fő termékek a gépjárművek és alkatrészeik, elektronikus és távközlési cikkek. 2013-ban Kína volt a az ötödik legnagyobb import-partnere Magyarországnak Németország, Oroszország, Ausztria és Szlovákia után. A magyar export 1900 fajta terméket foglalt magában, az import 650 féle cikket. A legfontosabb importcikkek elektromos és elektronikus eszközök voltak, amiket a gépek, mobiltelefonok, orvosi optikai termékek követtek. A közhiedelemmel ellentétben a textil és a ruházati cikkek a magyar importnak mindössze 0,6%-át tették ki.
#### Tőkebefektetés
A 2000-es évek elejétől a gyors kínai gazdasági fejlődés és az ott kialakuló tőkefelesleg nyomán számos nagy együttműködési projekt, magyarországi kínai befektetés lehetősége merült fel. Ezek közül azonban a gyakorlatban kevés valósult meg. Hosszabb előkészítés után vásárolta meg 2011-ben a Wanhua kínai vegyipari vállalat BorsodChemet, ami 2018-ig a legnagyobb kínai befektetés Magyarországon. A Huawei vállalat 2013-ban nyitotta meg hazánkban új európai logisztikai központját.
Egy 2014-es tanulmány szerint Kínából addig összesen mintegy 2,5 milliárd USD érkezett Magyarországra, ebből 1,5 milliárdot a Wanhua-BorsodChem üzlet képvisel. A többi, ígéretesnek beharangozott kínai-magyar óriásprojekt közül (a MALÉV megvásárlása, gyorsvasút Ferihegyre, vasúti körgyűrű Budapest körül, napelemgyár, magyar államkötvények vásárlása) 2018-ig semmi nem valósult meg.
Peking ugyanis leginkább saját infrastruktúra-építési kapacitását szeretné lekötni, és befektetései után hasznot remél. Magyarország viszont az EU-tól ingyen kap pénzt infrastruktúra-fejlesztésre, így nincs értelme kínai hitelből, kínai cégekkel építtetni utakat vagy hidakat. A vállalatfelvásárlások terén pedig Kína olyan európai vállalatokat keres, amelyek révén korszerű fontos technológiához, know-how-hoz juthat.
Az egyetlen, de nagyon jelentős „élő” projekt a Budapest–Belgrád-vasútvonal felújítása, amire azért van szükség, mert Kína megvette Görögországban Pireusz kikötőjét, és onnan vasúton szállítana árut Európába. A projekt értéke 750 milliárd forint körül lehet, de projekt részleteit 10 évre titkosították. Ennek nagy részét Magyarország számára nyújtott kínai hitel fedezné. Az elvi döntés 2013. november 25-én a Bukarestben zajló Kelet-Közép-Európa–Kína-csúcstalálkozón született meg a kínai, a magyar és a szerb kormányfő részvételével. Ennek megfelelően a Budapest és Kelebia közötti 166 km hosszú, egyvágányú pályát kétvágányúvá fejlesztik. Az ellenzék a projektet rendkívül drágának és a magyar érdekekkel ellentétesnek tartja, mivel a vasútvonal Magyarországon jelentős települést nem érint, megépítését főleg kínai vállalatok végzik majd, a számlát pedig a magyar adófizetők állják.
## Kína budapesti missziójának vezetői
A Kínai Népköztársaság által Budapestre delegált képviselők az alábbiak voltak:
- (1950. augusztus – 1954. október)
- (1954. november – 1960. január)
- (1960. február – 1964. július)
- (1964. augusztus – 1967. augusztus)
- (1970. augusztus – 1973. február)
- (1973. március – 1976. december)
- (1977. március – 1978. május)
- (1979. április – 1983. január)
- Ma Lie (马列) (1983. március – 1985. május)
- (1985. szeptember – 1989. szeptember)
- (1989. november – 1992. február)
- (1992. május – 1996. június)
- (1996. július – 1999. december)
- (2000. január – 2003. augusztus)
- (2003. szeptember – 2007. január)
- (2007. március – 2009. augusztus)
- (2009. szeptember – 2012. október)
- (2012. november – 2015. június)
- (2015. július óta)
## Kapcsolódó szócikk
- Magyarországi kínaiak
- Magyarország pekingi nagykövetsége
[ ](Kategória:Magyar–kínai_kapcsolatok "wikilink") |
397,873 | Paul Keres | 26,308,980 | null | [
"1916-ban született személyek",
"1975-ben elhunyt személyek",
"A World Chess Hall of Fame tagjai",
"Pärnuiak",
"Sakkfeladványszerzők",
"Sakkolimpiai bajnokok",
"Sakkírók",
"Szovjet sakkozók",
"Észt sakkozók"
] | Paul Keres (Narva, 1916. január 7. – Helsinki, 1975. június 5.) észt sakknagymester, Észtország négyszeres, a Szovjetunió háromszoros bajnoka, csapatban hétszeres, egyéniben hatszoros olimpiai aranyérmes, csapatban és egyéniben háromszoros Európa-bajnok, sakkszakíró, teoretikus, a sakkfeladványszerzés mestere.
1938-ban megnyerte az AVRO-tornát, ezzel jogot szerzett arra, hogy páros mérkőzésen megvívjon a regnáló sakkvilágbajnokkal, Alekszandr Aljechinnel. A világbajnoki páros mérkőzés előkészületei megkezdődtek, de a második világháború, majd Aljechin halála miatt az összecsapásra sohasem került sor. A háború után nyolcszor játszhatott a világbajnokjelöltek tornáján, és további négy alkalommal maradt le a világbajnokkal való megmérettetésről, amikor közvetlenül a világbajnok kihívója mögött végzett.
A versenyeredményei alapján a 20. század egyik legjobb sakkozója volt, sokan a legerősebb sakkjátékosnak tartják azok között, akik sohasem lettek világbajnokok. „A sakk koronahercege” néven is emlegették.
Észtországban már életében nemzeti hősként tisztelték. Halála után több városban neveztek el róla utcát, emeltek neki szobrot, és az euró bevezetéséig az ő arcképe díszítette az észt ötkoronás bankjegyet. 2014-ben a World Chess Hall of Fame tagjai sorába választották.
Születésének 100. évfordulóját, 2016-ot a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) Paul Keres évének nyilvánította.
## Családja
Apja Peeter Keres (1876–1956) szabó, anyja Marie Keres leánykori neve, Lämmergas (1882–1970) varrónő volt. Négyen voltak testvérek, közülük Harald Keres (1912–2010) állami díjas asztrofizikus és elméleti fizikus, a Szovjet Tudományos Akadémia tagja lett. Felesége, Marie Konstantsia Rives (1917–2014) a fehéroroszországi Vityebszkből származott. A Tartui Egyetemen ismerkedtek meg, és 1941. december 27-én kötöttek házasságot. Három gyermekük született, akik közül Krista Keres (1954–2004) még anyja életében elhunyt.
## Pályája
### A korai idők
Négyéves korában az apjától és a bátyjától tanult sakkozni. Hatéves korában költözött át a család Narvából Pärnube. A városban alig létezett sakkirodalom, így egy napilap sakkfeladványaiból tanulta meg a sakklejegyzést. Kézírással majdnem ezer játszmából álló saját gyűjteményt hozott létre. A tizenéves Keres briliáns támadó stílusáról vált ismertté. 13 évesen megnyerte Pärnu város bajnokságát. Az észt iskolások bajnokságát háromszor nyerte meg, 1930-ban, 1932-ben (kilenc játszmából 9 ponttal, 100%-os teljesítménnyel) és 1933-ban.
Középiskolai éveiben, az 1930-as években aktív levelező sakkozó volt, ami sokat segített stílusának kiérlelésében. A legerősebbek közé tartozó német nyílt levelezési bajnokságon (Bundesmeisterschaft, German Open) egy ízben a győzelmet is megszerezte. Nemcsak a sakk érdekelte, I. osztályú teniszjátékos is volt, aki részt vett Észtország bajnokságán.
1937 és 1941 között a Tartui Egyetemen tanult matematikát, és képviselte az intézményt az egyetemek közti sakkversenyeken.
### A háború előtt (1935–1938)
Első alkalommal 1935-ben szerezte meg az észt bajnoki címet. A versenyen holtversenyben végzett Gunnar Friedemann-nal, de a rájátszás három partijában legyőzte őt (+2 =0 –1), ezzel ő nyerte el a bajnoki címet. Ugyanezen év áprilisában egy négyjátszmás edzőmérkőzésen legyőzte az egyik legerősebb tartui mestert, Feliks Kibbermannt is (+3 =0 –1).
A Varsóban rendezett hatodik sakkolimpián Keres játszott az észt csapat első tábláján. Fiatalsága és átütő stílusa az olimpia sztárjává avatta. Ez növelte önbizalmát és arra bátorította, hogy próbára tegye tudását a nemzetközi porondon is.
Még mindig 1935-ben Helsinkiben a nyolc lehetséges pontból 6,5-et elérve (6,5/8: +6 =1 –1) második helyen végzett Paulin Frydman mögött. A következő évben Tallinnban már győzött (9/10: +8 =2 –0). Első igazán nagy nemzetközi sikerét is 1936-ban érte el, amikor Bad Nauheimben Alekszandr Aljechinnel holtversenyben az első helyen végzett (6,5/9: +4 =5 –0). Az ugyanebben az évben Drezdában tartott versenyen azonban csak küszködött, és csak a 8–9. helyet érte el (+2 =3 –4), de mint később leírta, ebből a fiaskóból nagyon sokat tanult. Az 1936-os zandvoorti versenyen már kezdte kiheverni a kudarcot, és a 3–4. helyen zárt (+5 =3 –3). Ezután megvédte észt bajnoki címét, miután a kihívója, Paul Felix Schmidt elleni mérkőzése döntetlenül zárult (+3 =1 –3).
Az 1937-es év rendkívül sikeres volt Keres számára. Győzött Tallinnban (7,5/9: +6 =3 –0), majd Reuben Fine-nal együtt az 1–2. helyen végzett Margate-ben, másfél ponttal megelőzve Aljechint. Ostendében Fine-nal és Henry Grobbal együtt lett 1–3. (6/9: +5 =2 –2). A prágai versenyen Keres abszolút uralkodó volt (10/11: +9 =2 –0), Bécsben pedig megnyerte (4,5/6: +4 =1 –1) a Dőry-védelemről (1.d4 Hf6 2.Hf3 He4) rendezett témaversenyt. Ķemeriben (ma Jūrmala része) csak 4–5. lett (+8 =7 –2) Salo Flohr, Vladimirs Petrovs és Samuel Reshevsky mögött. Pärnuban holtversenyben a 2–4. volt (4,5/7 +3 =3 –1).
Ezek az eredmények meghívást hoztak számára a nagyon erős semmeringi tornára, amelyet megnyert (9/14: +6 =6 –2), Fine, José Raúl Capablanca, Reshevsky és Erich Eliskases előtt. Az 1937 és 1938 fordulóján tartott hastingsi tornán Reshevsky mögött fél ponttal (6,5/9: +4 =5 –0) holtversenyben a második lett, és a második helyen zárt Eliskases mögött Noordwijkban is (6,5/9: +4 =5 –0). Ugyancsak 1938-ban Stockholmban döntetlenül zárult páros mérkőzése Gideon Ståhlberggel (4-4: +2 =4 –2).
### Aljechin elleni világbajnoki mérkőzése meghiúsul
1938-ban a valamennyi sakkcsillagot felvonultató AVRO-tornán Hollandiában a 14 lehetséges pontból 81⁄2-et szerezve Fine-nal együtt az élen zárt, ami azt jelentette, hogy a verseny győztese lett, mert Fine elleni két partiját 11⁄2-1⁄2 arányban ő nyerte. Ennek az erős versenynek a győztese kihívhatta a világbajnok Alekszandr Aljechint, a mérkőzésről megindult tárgyalásoknak azonban véget vetett a második világháború kitörése és különösen Észtország első szovjet megszállása 1940-ben. Keres ekkortájt (1938-ban) kezdte az egyetemet is, ami növelte elfoglaltságait. Az 1939-es Leningrád–Moszkva nemzetközi tornán gyengébben szerepelt, csak a 12–13. helyet érte el, amit azzal magyarázott, hogy nem volt ideje felkészülni. A következő versenyre jobban felkészült, és 1939-ben Margate-ben győzött (7,5/9: +6 =3 –0), Capablanca és Flohr előtt.
### A háború idején
A második világháború kitörése a sakkolimpián, Argentínában érte. A verseny után még Buenos Airesben maradt, hogy részt vegyen egy nemzetközi tornán, amelyet Miguel Najdorffal holtversenyben megnyert (8,5/11: +7 =3 –1).
A következő sakkeseménye egy 14 játszmás páros mérkőzés volt a korábbi világbajnok Max Euwe ellen Hollandiában, 1939 decemberében és 1940 januárjában. Keres nagy harcban 7,5–6,5-re (+6 =3 –5) győzött. Ez nemcsak azért volt nagy eredmény, mert a volt világbajnokot verte meg, hanem azért is, mert Euwének sokkal nagyobb gyakorlata volt ebben a műfajban, mint Keresnek.
Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum alapján 1940. augusztus 6-án a Szovjetunió bekebelezte Észtországot. Keres már 1940-ben részt vett a szovjet bajnokságban Moszkvában, és a nagyon erős mezőnyben Lilienthal Andor, Igor Bondarevszkij és Vaszilij Szmiszlov mögött a negyedik helyen végzett (+9 =6 –4), a korábbi bajnok Mihail Botvinnik előtt. A következő évben az első hat helyezett számára külön versenyt rendeztek, amelyen minden résztvevő négyszer játszott a többiekkel. A szupererős tornát Botvinnik nyerte (13,5/20), Keres a második lett (11/20), megelőzve Vaszilij Szmiszlovot, Iszaak Boleszlavszkijt, Lilienthal Andort és Igor Bondarevszkijt.
1942-ben Észtország színeiben indult, és Alekszandr Aljechin mögött a második helyen végzett a náci Németország által Sakk-Európa-bajnokságnak nevezett versenyen, amelyen a már akkor igen erős szovjet versenyzők nem indulhattak el.
Mivel a háború ideje alatt több olyan versenyen is részt vett, amelyet a náci Németország rendezett, és egy 1942-ben megjelent interjújában nem titkolta szovjetellenességét, ezért nem válogatták be a szovjet válogatottba az USA elleni 1945-ös rádiómérkőzésen, és nem vehetett részt a háború utáni első rangos sakkversenyen, az 1946-os groningeni tornán.
### Világbajnokjelölt 1948 és 1965 között
1945-ben megnyerte Észtország, 1946-ban Grúzia nyílt sakkbajnokságát. Játékereje miatt 1946-tól ismét játszhatott a Szovjetunió válogatottjában és a nemzetközi versenyeken, de élete végéig megfigyelés alatt tartották.
Az 1948-as sakkvilágbajnokságon a 3–4. helyen végzett Mihail Botvinnik és Vaszilij Szmiszlov mögött. 1953-ban, 1956-ban, 1959-ben és 1962-ben egyaránt a 2. helyen végzett a világbajnokjelöltek versenyén, mindannyiszor a később világbajnoki címet megszerző versenyző (Szmiszlov, Tal, Petroszján) mögött.
### Karrierjének csúcsa
1947-ben nyerte meg először a Szovjetunió sakkbajnokságát, amely a világ legerősebb bajnokságának számított. A mezőnyben egyedül Mihail Botvinnik nem játszott a vezető nagymesterek közül. A vert mezőnyben szerepelt Boleszlavszkij, Bondarevszkij, Szmiszlov, Bronstejn, az ekkor a Szovjetunióban élő Lilienthal Andor és mások.
Másodszor az 1950-es szovjet bajnokságon végzett az első helyen, olyan neveket utasítva maga mögé, mint Szmiszlov, Boleszlavszkij, Geller és a feltörekvő nagy tehetség, a későbbi világbajnok Tigran Petroszján.
1951-ben talán minden idők legerősebb szovjet bajnokságának mezőnyét utasította maga mögé. Ezen a versenyen Tigran Petroszján, Geller, Szmiszlov, Mihail Botvinnik, Bronstejn, Tajmanov és Salo Flohr is a résztvevők között volt.
1957-ben Mihail Tal mögött (aki ezt követően meg sem állt a világbajnoki cím elnyeréséig) végzett holtversenyben David Bronstejnnel a második helyen, olyan versenyzőket utasítva többek között maguk mögé, mint Borisz Szpasszkij, Viktor Korcsnoj, Tigran Petroszján és Boleszlavszkij.
Ebben az időszakban több jelentős nemzetközi versenyen végzett a mezőny élén: 1947-ben az észtországi Pärnuban, 1950-ben Szczawno-Zdrójban (két magyar: Szabó László és Barcza Gedeon előtt), és 1952-ben Budapesten a Maróczy Géza-emlékversenyen, ahol a mezőnyben olyanok végeztek mögötte, mint Geller, Mihail Botvinnik, Szmiszlov, Gideon Stahlberg, Szabó László, Tigran Petroszján, Benkő Pál, Barcza Gedeon és mások. Több szakíró, így a magyar Varnusz Egon is, aki kétkötetes monográfiát jelentetett meg Paul Keres legjobb játszmáiból, a budapesti versenyt tartja Keres pályafutása csúcsának.
### Későbbi karrierje
1947-től kezdődően a már említetteken kívül több nemzetközi versenyen végzett egyedül vagy holtversenyben az élen. Holtversenyben Szmiszlovval végzett az első helyen 1954–55-ben Hastingsben, 10-ből 9,5 ponttal győzött 1955-ben a Baltikum sakkbajnokságán Pärnuban, 1957-ben megnyerte a Mar del Platában, valamint a Santiagóban rendezett versenyt, és 1957/58 fordulóján a hagyományos Hastings Christmas Chess Festivalt. 1960-ban Pärnuban ismét megnyerte a Baltikum sakkbajnokságát, 1961-ben Zürichben, 1963-ban a rendkívül erős első Piatigorsky-emlékversenyen Los Angelesben végzett az élen. 1964-ben győzött a Corus-sakktornán Beverwijkben, és Petroszjánnal holtversenyben végzett az élen Buenos Airesben. 1964–65-ben ismét nyert Hastingsben, és holtversenyes első helyezést szerzett Marianské Laznében. Egyedüli első lett Stockholmban a jubileumi versenyen 1966–67 fordulóján. 1968-ban két pont előnnyel az első helyen végzett Bambergben, és 1970-ben megnyerte a Budapesten rendezett nemzetközi versenyt. 1971-ben első lett Tallinnban, majd betegsége miatt lényegében kihagyta a következő éveket.
### Halála
1975-ben utolsó nagy versenyét nyerte Tallinnban, ahol a vert mezőnyben volt Szpasszkij, Hort, Bronstejn, Tajmanov és Lengyel Levente is. Utolsó versenye a kanadai Vancouverben volt, amelyet megnyert. Útban hazafelé Helsinkiben szívrohamot kapott és meghalt. Tallinnban állami tiszteletadással temették el. A temetésén mintegy -en voltak jelen, és beszédet mondtak az észt állami vezetők, valamint a FIDE-elnöke, Max Euwe is.
### Eredményei az olimpiákon
1935–1964 között 11 sakkolimpián vett részt. Észtország színeiben négyszer, a Szovjetunió színeiben hét alkalommal szerepelt a válogatottban. Csapatban hét arany és egy bronz, egyéniben hat arany, egy ezüst és egy bronzérmet szerzett. 1954–1962 között öt olimpián nem talált legyőzőre. Rekordnak számító eredményt ért el az 1954-es sakkolimpián, ahol 14 játszmából 13-at megnyert és 1 döntetlent ért el, amely 96,4%-os teljesítmény.
### Eredményei a sakkcsapat Európa-bajnokságokon
1957–1970 között három alkalommal (1957 Bécs, 1961 Oberhausen, 1970 Kapfenberg) játszott a Szovjetunió válogatottjában a sakkcsapat Európa-bajnokságon, mindhárom alkalommal csapatban és egyéniben is aranyérmet szerzett.
## Játékereje
A Chessmetrics historikus pontszámítása szerint a mai Élő-pontszámnak megfelelő legmagasabb értékszáma 2786 volt, amit 1947. márciusban ért el, ezzel akkor a világranglista 2. helyén állt Mihail Botvinnik mögött. 1943. július és 1960. július között összesen 52 hónapon keresztül foglalta el a világranglista 2. helyét. A legmagasabb teljesítményértékét, 2836-ot, az 1959-ben Jugoszláviában rendezett világbajnokjelöltek versenyén érte el, ahol később a világbajnoki címet is megszerző Mihail Tal mögött a második helyen végzett.
### Győzelem kilenc világbajnok ellen
Az egyike annak a három versenyzőnek, aki a legtöbb, összesen kilenc világbajnok ellen nyerni tudott. Rajta kívül ez csak Viktor Korcsnojnak és Alekszandr Beljavszkijnak sikerült.
- 1938-ban az AVRO-versenyen legyőzte José Raúl Capablancát, aki 1921–1927 között viselte a világbajnoki címet;
- 1937-ben Margate-ben legyőzte Alekszandr Aljechint, az 1927–1935 és 1937–1946 közötti világbajnokot;
- Max Euwe (1935–1937 között világbajnok) ellen 11 alkalommal is győzni tudott; ellene a mérlege +11 =9 –7. Legszebb győzelmét 1940-ben a páros mérkőzésükön aratta ellene.
- Mihail Botvinnik ellen, aki 1948 és 1963 között (kétszer egy év megszakítással) őrizte a világbajnoki trónust, három alkalommal is győzni tudott: az 1948-as sakkvilágbajnokságon, 1955-ben a szovjet bajnokság döntőjében és 1956-ban az Aljechin-emlékversenyen.
- Vaszilij Szmiszlov 1957–1958 közötti világbajnok ellen kilenc alkalommal győzött, először 1939-ben egy Leningrád–Moszkva tréningversenyen, utoljára 1959-ben a világbajnokjelöltek versenyén. Legszebb ezek közül az 1948-as sakkvilágbajnokságon aratott győzelme.
- Mihail Tal, az 1960–1961 közötti világbajnok ellen is pozitív a mérlege, nyolc alkalommal is legyőzte: +8 =17 –5. Első győzelmét 1954-ben az Észtország–Lettország válogatott csapatmérkőzésen aratta ellene, utoljára 1967-ben Moszkvában sikerült legyőznie. A legszebb a nyertes játszmái közül az 1962-ben a Curacaóban rendezett világbajnokjelölti versenyen aratott győzelme.
- Tigran Petroszján (világbajnok 1963–1969 között) ellen háromszor állt fel nyertesen a sakkasztal mellől: először az 1949-es szovjet bajnokságon, majd 1953-ban a Zürichben rendezett világbajnokjelöltek versenyén, de a legszebb győzelmet 1961-ben Zürichben aratta ellene 1961-ben.
- Borisz Szpasszkij, az 1969–1972 közötti világbajnok ellen is három alkalommal győzött: először 1955-ben a Göteborgban rendezett zónaközi versenyen aratott szép vezéráldozatos győzelmet, és 1965-ben a világbajnokjelöltek versenyének negyeddöntőjében, ahol ugyan végeredményben 6–4 arányban alulmaradt, de kétszer is győzni tudott a végül a világbajnoki döntőig jutó Szpasszkij ellen.
- Bobby Fischer 1972–1975 közötti világbajnok ellen is háromszor győzött. Kétszer az 1959-es világbajnokjelölti versenyen, és győzött ellene az 1962-es világbajnokjelölti versenyen is.
### Legszebb játszmái
Paul Keres–Szabó László, Budapest (1955), szicíliai védelem, Richter-Rauzer, klasszikus változat (ECO B64) 1-0
: 1.e4 c5 2.Hf3 Hc6 3.d4 cxd4 4.Hxd4 Hf6 5.Hc3 d6 6.Fg5 e6 7.Vd2 Fe7 8.O-O-O O-O 9.f4 a6 10.e5 dxe5 11.Hxc6 bxc6 12.fxe5 Hd7 13.h4 Bb8 14.Ve3 Be8 15.Bh3 Va5 16.Fxe7 Bxe7 17.Bg3 Be8 18.Bxd7 Fxd7 19.Fd3 h6 20.Vf4 Kf8 21.Bxg7 Kxg7 22.Vf6+ Kf8 23.Fg6 1-0
Paul Keres–Jefim Geller, Keres–Geller rájátszás a világbajnokjelöltek versenyének 2. helyéért (1962), elhárított vezércsel, fél-Tarrasch védelem, Pillsbury-változat (ECO D41) 1-0
: 1.d4 Hf6 2.c4 e6 3.Hf3 d5 4.Hc3 c5 5.cxd5 Hxd5 6.e3 Hc6 7.Fc4 Hxc3 8.bxc3 Fe7 9.O-O O-O 10.e4 b6 11.Fb2 Fb7 12.Ve2 Ha5 13.Fd3 Bc8 14.Bad1 cxd4 15.cxd4 Fb4 16.d5 exd5 17.exd5 Ve7 18.He5 f6 19.Vh5 g6 (diagram) 20.Hxg6 hxg6 21.Fxg6 Vg7 22.Bd3 Fd6 23.f4 Vh8 24.Vg4 Fc5+ 25.Kh1 Bc7 26.Fh7+ Kf7 27.Ve6+ Kg7 28.Bg3+ 1-0
Paul Keres–Verbac, levelezési játszma (1933), francia védelem, Alapin-csel (ECO C00) 1–0
: 1.d4 d5 2.e4 e6 3.Fe3 dxe4 4.Hd2 f5 5.f3 exf3 6.Hgxf3 Hf6 7.Fd3 c5 8.O-O cxd4 9.Hxd4 f4 10.Bxf4 e5 11.Fb5+ Kf7 12.Vh5+ g6 13.Fc4+ Kg7 14.Vh6+ Kxh6 15.Bh4+ Kg7 16.Fh6# 1-0
Paul Keres–William Winter, Varsó (sakkolimpia) (1935), szicíliai védelem, Nimzowitsch, bővített változat (ECO B29) 1–0
: 1.e4 c5 2.Hf3 Hf6 3.e5 Hd5 4.Hc3 e6 5.Hxd5 exd5 6.d4 d6 7.Fg5 Va5+ 8.c3 cxd4 9.Fd3 dxc3 10.O-O cxb2 11.Bb1 dxe5 12.Hxe5 Fd6 13.Hxf7 Kxf7 14.Vh5+ g6 15.Fxg6+ hxg6 16.Vxh8 Ff5 17.Bfe1 Fe4 18.Bxe4 dxe4 19.Vf6+ 1-0
Karu–Paul Keres levelezési játszma (1931), elhárított vezércsel, Albin-ellencsel (ECO D08) 0-1
: 1.d4 d5 2.c4 e5 3.Hc3 exd4 4.Vxd4 Hc6 5.Vxd5 Fe6 6.Vb5 a6 7.Va4 Fb4 8.Fd2 Fxc4 9.a3 b5 10.Vc2 Hd4 11.Ve4+ Fe7 12.Hf3 c5 13.Bc1 Hf6 14.Vb1 Vd6 15.Hxd4 cxd4 16.He4 Hxe4 17.Vxe4 O-O 18.Ff4 Vd8 19.Bd1 Ff6 20.Vf3 Be8 21.b3 d3 22.e4 Fc3+ 23.Fd2 Vd4 24.Fxc3 Vxc3+ 25.Bd2 (diagram) Bxe4+ 26.Vxe4 Vc1+ 27.Bd1 d2# 0-1
Reuben Fine–Paul Keres AVRO-verseny (1938), spanyol megnyitás, zárt változat, Worrall-támadás (ECO C86) 0-1
: 1.e4 e5 2.Hf3 Hc6 3.Fb5 a6 4.Fa4 Hf6 5.O-O Fe7 6.Ve2 b5 7.Fb3 d6 8.a4 Fg4 9.c3 O-O 10.axb5 axb5 11.Bxa8 Vxa8 12.Vxb5 Ha7 13.Ve2 Vxe4 14.Vxe4 Hxe4 15.d4 Fxf3 16.gxf3 Hg5 17.Kg2 Bb8 18.Fc4 exd4 19.cxd4 He6 20.d5 Hc5 21.Hc3 Hc8 22.Be1 Kf8 23.Be2 f5 24.Hb5 Hb6 25.b3 Hxd5 26.Hd4 Hb4 27.Fd2 d5 28.Fxb4 Bxb4 29.Hc6 dxc4 30.Hxb4 cxb3 31.Hd5 Hd3 32.Bd2 b2 33.Bd1 c5 34.Kf1 c4 35.Bb1 Fc5 36.Ke2 Fxf2 37.He3 c3 38.Hc2 He1 39.Ha3 Fc5 40.Kxe1 Fxa3 41.Kd1 Fd6 42.Kc2 Fxh2 43.Bh1 Fe5 44.Bxh7 Kf7 45.Bh1 g5 46.Be1 Kf6 47.Bg1 Kg6 48.Be1 Ff6 49.Bg1 g4 50.fxg4 f4 51.g5 Fd4 52.Bd1 Fe3 53.Kxc3 Fc1 54.Bd6+ Kxg5 55.Bb6 f3 56.Kd3 Kf4 57.Bb8 Kg3 0-1
Vlastimil Hort–Paul Keres Oberhausen (1961), spanyol megnyitás, Morphy-védelem, modern Steinitz-védelem (ECO C71) 0-1
: 1.e4 e5 2.Hf3 Hc6 3.Fb5 a6 4.Fa4 d6 5.d4 b5 6.Fb3 Hxd4 7.Hxd4 exd4 8.Fd5 Bb8 9.Fc6+ Fd7 10.Fxd7+ Vxd7 11.Vxd4 Hf6 12.O-O Fe7 13.Hc3 O-O 14.a4 Bfe8 15.Vd3 b4 16.Hd5 a5 17.b3 Hxd5 18.exd5 Ff6 19.Bb1 c5 20.Ff4 Fe5 21.Fe3 Bbc8 22.Vc4 Vf5 23.Vb5 Vxc2 24.Vxa5 f5 25.f3 Fb2 26.Va6 Vxb3 27.Ff2 c4 28.Vb7 Bb8 29.Va7 Ba8 30.Vb7 Beb8 31.Vd7 Vc2 32.Vxd6 b3 33.Ve6+ Kh8 34.d6 Ff6 35.Bfc1 Vxc1+ 36.Bxc1 b2 37.Bb1 c3 38.Ve2 Bxa4 39.d7 h6 40.Ve8+ Kh7 41.d8=V Bxd8 42.Vxa4 Bd2 43.Bxb2 cxb2 44.Vb3 Bd8 45.Vc2 Bb8 46.Vb1 g6 47.g4 Ba8 48.Kg2 Ba1 49.Vc2 b1=V 50.Vc7+ Fg7 51.Fd4 Vf1+ 52.Kg3 f4 53.Kxf4 Vc1+ 0-1
## Sakkelméleti munkássága
A megnyitáselmélet kiváló szakértője volt, erről tanúskodnak az általa írt, a világ számos nyelvére lefordított szakkönyvek. Nevét több megnyitási változat is őrzi:
- Késleltetett Keres-támadás a szicíliai védelemben (ECO F81): 1.e4 c5 2.Hf3 d6 3.d4 cxd4 4.Hxd4 Hf6 5.Hc3 e6 6.Fe3 a6 7.g4
- Keres-támadás a Himzowitsch-védelemben (ECO F00): 1.e4 Hc6 2.d4 e5 3.dxe5 Hxe5 4.Hc3
- Keres-védelem az angol megnyitás e5-ös változatában (ECO A21): 1.c4 e5 2.Hc3 d6 3.g3 c6
- Keres-védelem az angol megnyitás e6-os változatában (ECO A14): 1.c4 e6 2.Hf3 d5 3.g3 Hf6 4.Fg2 Fe7 5.O-O c5 6.cxd5 Hxd5 7.Hc3 Hc6
- Keres-védelem (Kenguru-védelem) az ó-indiai védelemben (ECO A40): 1.d4 e6 2.c4 Fb4+
- Keres-védelem a nimzoindiai védelemben (ECO E33): 1.d4 Hf6 2.c4 e6 3.Hc3 Fb4 4.Vc2 O-O 5.a3 Fxc3+ 6.Vxc3 b6
- Keres-védelem a spanyol megnyitásban (ECO C92): 1.e4 e5 2.Hf3 Hc6 3.Fb5 a6 4.Fa4 Hf6 5.O-O Fe7 6.Be1 b5 7.Fb3 d6 8.c3 O-O 9.h3 Hd7
- Keres-csel a Grob-megnyitásban (ECO A00): 1.g4 d5 2.Fg2 c6 3.c4 dxc4 4.Hc3
- Keres-változat az Aljechin-védelemben (ECO F04): 1.e4 Hf6 2.e5 Hd5 3.d4 d6 4.Hf3 g6 5.Fc4 Hb6 6.Fb3 Fg7 7.a4
- Keres-változat az angol megnyitásban (ECO A23): 1.c4 e5 2.Hc3 Hf6 3.g3 c6
- Keres-változat a Grünfeld-védelemben (ECO D98): 1.d4 Hf6 2.c4 g6 3.Hc3 d5 4.Hf3 Fg7 5.Vb3 dxc4 6.Vxc4 O-O 7.e4 Fg4 8.Fe2 Hfd7 9.Fe2 Hb6 10.Vd3 Hc6 11.O-O-O Vc8
- Keres-változat a királycselben (ECO C32): 1.e4 e5 2.f4 d5 3.exd5 e4 4.d3 Hf6 5.Hd2
- Keres-változat a királyindiai támadásban (ECO A07): 1.Hf3 d5 2.g3 Fg4 3.Fg2 Hd7
- Keres-változat a királyindiai védelemben (ECO E93): 1.d4 Hf6 2.c4 g6 3.Hc3 Fg7 4.e4 d6 5.Hf3 O-O 6.Fe2 e5 7.d5 Hbd7 8.Fg5 h6 9.Fh4 g5 10.Fg3 Hh5 11.h4
- Keres-változat a nimzoindiai védelem 4.- Fxc3-as változatában (ECO E25): 1.d4 Hf6 2.c4 e6 3.Hc3 Fb4 4.a3 Fxc3+ 5.bxc3 c5 6.f3 d5 7.cxd5 Hxd5 8.dxc5
- Keres-változat a nimzoindiai védelem 4.- d5-ös változatában (ECO E40): 1.d4 Hf6 2.c4 e6 3.Hc3 Fb4 4.e3 d5 5.a3 Fxc3+ 6.bxc3 c5 7.cxd5 exd5 8.Fd3 O-O 9.He2 b6
- Keres-változat a nimzoindiai védelem 4.- 0-0 változatában (ECO E53): 1.d4 Hf6 2.c4 e6 3.Hc3 Fb4 4.e3 O-O 5.Hf3 d5 6.Fd3 c5 7.O-O b6
- Keres-változat a spanyol megnyitásban (ECO C71): 1.e4 e5 2.Hf3 Hc6 3.Fb5 a6 4.Fa4 d6 5.c4
- Keres-változat a spanyol megnyitásban (ECO C92): 1.e4 e5 2.Hf3 Hc6 3.Fb5 a6 4.Fa4 Hf6 5.O-O Fe7 6.Be1 b5 7.Fb3 d6 8.c3 O-O 9.h3 a5
- Keres-változat a spanyol megnyitásban (ECO C96): 1.e4 e5 2.Hf3 Hc6 3.Fb5 a6 4.Fa4 Hf6 5.O-O Fe7 6.Be1 b5 7.Fb3 d6 8.c3 O-O 9.h3 Ha5 10.Fc2 c5 11.d4 Hd7
- Keres-változat a spanyol megnyitás csereváltozatában (ECO C68): 1.e4 e5 2.Nf3 Nc6 3.Bb5 a6 4.Bxc6 bxc6 5.Nc3
- Keres (Mason, Parnu, Requena)-csel a királycselben (ECO C33): 1.e4 e5 2.f4 exf4 3.Hc3
- Keres (Fillium, Chameleon)-támadás a szicíliai védelemben (ECO F20): 1.e4 c5 2.He2
- Keres-változat a spanyol megnyitás Marshall-változatában (ECO C81): 1.e4 e5 2.Hf3 Hc6 3.Fb5 a6 4.Fa4 Hf6 5.O-O Hxe4 6.d4 b5 7.Fb3 d5 8.dxe5 Fe6
- Keres–Panov-változat a szicíliai védelemben (ECO F81): 1.e4 c5 2.Hf3 d6 3.d4 cxd4 4.Hxd4 Hf6 5.Hc3 e6 6.g4
- Keres–Parma-rendszer az angol megnyitásban (ECO F81): 1.c4 c5 2.Hc3 Hf6 3.Hf3 e6 4.g3 Hc6
- Keres-védelem, transzpozíciós változat (ECO F81): 1.d4 e6 2.c4 Fb4+ 3.Hc3
## Sakkfeladványszerző munkássága
Egészen fiatal korától kezdve foglalkozott a sakkfeladványszerzéssel is. Élete során mintegy 180 sakkfeladványt, többségében kétlépéses mattfeladványt és 30 végjátéktanulmányt készített. Először 1933-ban, 17 éves korában nyert díjat egy norvég sakkfeladványszerző versenyen, majd 1935-ben egy svéd versenyen. 1936-ban a Magyar Sakkvilágban is jelent meg egy feladványa. Egy 1947-es bástyavégjátéka első díjat nyert a Szovjetunió sakkfeladványszerző versenyén. A végjátéktanulmányok körében a legnagyobb sikerét 1947-ben a Szovjetunió első sakkfeladványszerző versenyén érte el, amelyen a 3. helyet szerezte meg.
## Díjai, elismerései
- 1957: Megkapta a Szovjetunió Munka Vörös Zászló érdemrendje kitüntetést.
- 1959-ben és 1962-ben Észtországban az Év sportolójának választották.
- 1966: Becsület érdemrend (Znak pocseta).
## Emlékezete
- A Tallinnban rendezett hagyományos sakktornát 1977 óta Paul Keres-emlékversenynek nevezik.
- A Vancouverben hagyományosan megrendezésre kerülő sakkversenyt, amelyen halála előtt Keres utolsó versenyét nyerte, 1977 óta Paul Keres-emlékversenynek nevezik.
- Több észt városban neveztek el róla utcát, Tallinnban és Pärnuben emlékművet állítottak neki.
- Tallinnban a Vene 29. alatt található a Paul Kerese Malemaja (Paul Keres Sakkház), amelyet 1975-ben neveztek el az észt nagymesterről, és amelyet ma a szellemi sportok észt központjának tartanak.
- Az 1992–2011 között, az euró bevezetéséig forgalomban volt észt ötkoronás bankjegyen Paul Keres arcképe szerepelt.
- 1991-ben a Szovjetunió által kiadott 15 kopejkás bélyegen szerepelt az arcképe.
- 2000-ben az évszázad észt sportemberének választották.
- 2016-ot, születésének 100. évfordulóját a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) Paul Keres évének nyilvánította.
- Születésének 100. évfordulójára 2016-ban szülővárosában Narvában állítanak emlékművet neki.
## Statisztikák
### Versenyeredményei
1929 és 1975 közötti versenyein összesen 1020 játszmában győzött, 808-szor döntetlent ért el, és csak 207 alkalommal szenvedett vereséget. A versenyeken elért eredményei a rejtett táblázatban láthatók.
Jelölések: „+” jelzi a győzelmek, „-” a vereségek, „=” a döntetlenek számát.
{\|class="wikitable sortable"
\|- ! Év !! Verseny !! Hely. !! class="unsortable" \| Megjegyzés \|- \| 1929 \|\| Pärnu bajnoksága \|\| 1 \|\| +13−4=1 \|- \| 1930 \|\| Észt ifjúsági bajnokság \|\| 1 \|\| +7−0=2 \|- \| 1932 \|\| Észt ifjúsági bajnoksága \|\| 1 \|\| +9−0=0 \|- \| 1933 \|\| Észt ifjúsági bajnoksága \|\| 1 \|\| +11−0=1 \|- \| 1933 \|\| Észtország bajnoksága \|\| 3–4 \|\| \|- \| 1934 \|\| Észtország bajnoksága \|\| 2 \|\| +6−1=2 \|- \| 1935 \|\| Észtország bajnoksága \|\| 1–2 \|\| +6−2=1 A rájátszásban 2–1 arányban nyert Gunnar Friedeman ellen \|- \| 1935 \|\| Varsó 1935-ös sakkolimpia \|\| – \|\| +11−5=3 Észtország 1. tábláján \|- \| 1935 \|\| Helsinki \|\| 2 \|\| Paulino Frydman nyert \|- \| 1936 \|\| Nauheim \|\| 1–2 \|\| megosztott 1–2. hely Aljechinnel \|- \| 1936 \|\| Drezda \|\| 8–9 \|\| Aljechin nyert \|- \| 1936 \|\| Zandvoort \|\| 3–4 \|\| Fine nyert \|- \| 1937 \|\| Margate \|\| 1–2 \|\| megosztott 1–2. hely Reuben Fine-nal \|- \| 1937 \|\| Oostende \|\| 1–3 \|\| megosztott 1–3. hely Henri Grobbal és Reuben Fine-nal \|- \| 1937 \|\| Prága \|\| 1 \|\| Zinner előtt \|- \| 1937 \|\| Bécs \|\| 1 \|\| Négyes körverseny \|- \| 1937 \|\| Kemeri \|\| 4–5 \|\| Reshevsky, Flohr, és Petrovs a megosztott 1–3. helyen \|- \| 1937 \|\| Pärnu \|\| 2–4 \|\| Paul Felix Schmidt nyert \|- \| 1937 \|\| Stockholm 1937-es sakkolimpia \|\| – \|\| egyéni ezüst (+9−2=4) Észtország 1. tábláján \|- \| 1937 \|\| Semmering/Baden \|\| 1 \|\| Reuben Fine előtt \|- \| 1937/38 \|\| Hastings \|\| 2–3 \|\| Reshevsky nyert \|- \| 1938 \|\| Noordwijk \|\| 2 \|\| Eliskases nyert \|- \| 1938 \|\| AVRO \|\| 1–2 \|\| megosztott 1–2. hely Reuben Fine-nal, Botvinnik előtt \|- \| 1939 \|\| Leningrád–Moszkva \|\| 12–13 \|\| Salo Flohr nyert \|- \| 1939 \|\| Margate \|\| 1 \|\| Capablanca és Flohr előtt \|- \| 1939 \|\| Buenos Aires 1939-es sakkolimpia \|\| – \|\| +12−2=5 az 1. táblán bronzérem Észtország csapatával \|- \| 1939 \|\| Buenos Aires \|\| 1–2 \|\| megosztott 1–2. hely Najdorffal \|- \| 1940 \|\| Szovjet bajnokság \|\| 4 \|\| Lilienthal és Bondarevszkij nyert \|- \| 1941 \|\| Szovjetunió abszolút bajnoksága \|\| 2 \|\| Botvinnik mögött \|- \| 1942 \|\| Tallinn \|\| 1 \|\| Észt sakkbajnokság (+15−0=0) \|- \| 1942 \|\| Salzburg \|\| 2 \|\| Aljechin mögött \|- \| 1942 \|\| München \|\| 2 \|\| "Egyéni sakk-Európa-bajnokság", Aljechin mögött \|- \| 1943 \|\| Prága \|\| 2 \|\| Aljechin mögött \|- \| 1943 \|\| Poznań \|\| 1 \|\| Ernst Grünfeld előtt \|- \| 1943 \|\| Salzburg \|\| 1–2 \|\| megosztott 1–2. hely Aljechinnel \|- \| 1943 \|\| Tallinn \|\| 1 \|\| Észt sakkbajnokság (+6−1=4) \|- \| 1943 \|\| Madrid \|\| 1 \|\| \|- \| 1944 \|\| Lidköping \|\| 2 \|\| Svéd sakkbajnokság \|- \| 1944/45 \|\| Riga \|\| 1 \|\| A Baltikum sakkbajnoksága \|- \| 1946 \|\| Tbiliszi \|\| 1 \|\| Grúz sakkbajnokság \|- \| 1947 \|\| Pärnu \|\| 1 \|\| \|- \| 1947 \|\| Szovjet bajnokság \|\| 1 \|\| \|- \| 1947 \|\| Moszkva \|\| 6–7 \|\| \|- \| 1948 \|\| 1948-as sakkvilágbajnokság \|\| 3–4 \|\| Botvinnik 1., Szmiszlov 2. \|- \| 1949 \|\| Szovjet bajnokság \|\| 8 \|\| \|- \| 1950 \|\| Budapest \|\| 4 \|\| Világbajnokjelöltek versenye, Bronstejn és Boleszlavszkij 1–2., Szmiszlov 3. \|- \| 1950 \|\| Szczawno-Zdrój \|\| 1 \|\| \|- \| 1950 \|\| Szovjet bajnokság \|\| 1 \|\| \|- \| 1951 \|\| Szovjet bajnokság \|\| 1 \|\| \|- \| 1952 \|\| Szovjet bajnokság \|\| 10–11 \|\| Botvinnik nyerte \|- \| 1952 \|\| Budapest \|\| 1 \|\| \|- \| 1952 \|\| Helsinki 1952-es sakkolimpia \|\| – \|\| +3−2=7 az 1. táblán aranyérem a Szovjetunió csapatával \|- \| 1953 \|\| Zürich \|\| 2–4 \|\| Világbajnokjelöltek versenye, Szmiszlov 1. \|- \| 1954 \|\| Amszterdam 1954-es sakkolimpia \|\| – \|\|egyéni és csapat aranyérem (+13−0=1) a Szovjetunió csapatának 4. tábláján \|- \| 1954/55 \|\| Hastings \|\| 1–2 \|\| megosztott 1–2. hely Szmiszlovval \|- \| 1955 \|\| Szovjet bajnokság \|\| 7–8 \|\| Geller nyert \|- \| 1955 \|\| Göteborg \|\| 2 \|\| Zónaközi verseny, Bronstejn nyert \|- \| 1956 \|\| Amszterdam \|\| 2 \|\| Világbajnokjelöltek versenye, Szmiszlov nyert \|- \| 1956 \|\| Moszkva 1956-os sakkolimpia \|\| – \|\| egyéni és csapat arany (+7−0=5) a Szovjetunió válogatottjának 3. tábláján \|- \| 1956 \|\| Moszkva \|\| 7–8 \|\| \|- \| 1957 \|\| Szovjet bajnokság \|\| 2–3 \|\| Tal nyert \|- \| 1957 \|\| Mar del Plata \|\| 1 \|\| \|- \| 1957 \|\| Santiago \|\| 1 \|\| \|- \| 1957/58 \|\| Hastings \|\| 1 \|\| \|- \| 1958 \|\| München 1958-as sakkolimpia \|\| – \|\| egyéni és csapat aranyérem (+7−0=5) a Szovjetunió válogatottjának 3. tábláján \|- \| 1959 \|\| Szovjet bajnokság \|\| 7–8 \|\| Petroszján nyert \|- \| 1959 \|\| Zürich \|\| 3–4 \|\| Tal nyert \|- \| 1959 \|\| Bled/Belgrád/Zágráb \|\| 2 \|\| Világbajnokjelöltek versenye, Tal nyert \|- \| 1959/60 \|\| Stockholm \|\| 3 \|\| \|- \| 1960 \|\| Lipcse 1960-as sakkolimpia \|\| – \|\| egyéni és csapat arany (+8−0=5) a Szovjetunió válogatottjának 3. tábláján \|- \| 1961 \|\| Zürich \|\| 1 \|\| \|- \| 1961 \|\| Bled \|\| 3–5 \|\| Tal nyert \|- \| 1961 \|\| Szovjet bajnokság \|\| 8–11 \|\| \|- \| 1962 \|\| Curaçao \|\| 2–3 \|\| 1962-es világbajnokjelölti verseny, Petroszján nyert \|- \| 1962 \|\| Várna 1962-es sakkolimpia \|\| − \|\| Egyéni bronz és csapat arany (+6−0=7) a Szovjetunió válogatottjának 4. tábláján \|- \| 1963 \|\|Los Angeles \|\| 1–2 \|\| első Piatigorsky Kupa, megosztott 1–2. hely Petroszjánnal \|- \| 1964 \|\| Beverwijk \|\| 1–2 \|\| Hoogovens torna, megosztott 1–2. hely Iivo Nei-jel \|- \| 1964 \|\| Buenos Aires \|\| 1–2 \|\| megosztott 1–2. hely Petroszjánnal \|- \| 1964 \|\| Tel Aviv 1964-es sakkolimpia \|\| − \|\| egyéni és csapat arany (+9−1=2) a Szovjetunió válogatottjának 4. tábláján \|- \| 1964/65 \|\| Hastings \|\| 1 \|\| \|- \| 1965 \|\| Mariánské Lázně \|\| 1–2 \|\| megosztott 1–2. hely Horttal \|- \| 1965 \|\| Szovjet bajnokság \|\| 6 \|\| Leonyid Stejn nyert \|- \| 1966/67 \|\| Stockholm \|\| 1 \|\| \|- \| 1967 \|\| Moszkva \|\| 9–12 \|\| \|- \| 1967 \|\| Winnipeg \|\| 3–4 \|\| \|- \| 1968 \|\| Bamberg \|\| 1 \|\| \|- \| 1969 \|\| Beverwijk \|\| 3–4 \|\| Hoogovens torna, Botvinnik és Geller mögött \|- \| 1969 \|\| Tallinn \|\| 2–3 \|\| \|- \| 1970 \|\| Budapest \|\| 1 \|\| \|- \| 1971 \|\| Amszterdam \|\| 2–4 \|\| \|- \| 1971 \|\| Pärnu \|\| 2–3 \|\| \|- \| 1971 \|\| Tallinn \|\| 3–6 \|\| \|- \| 1972 \|\| Szarajevó \|\| 3–5 \|\| \|- \| 1972 \|\| San Antonio \|\| 5 \|\| Karpov, Petroszján, and Portisch megosztott 1–3. helyezettek \|- \| 1973 \|\| Tallinn \|\| 3–6 \|\| \|- \| 1973 \|\| Dortmund \|\| 6–7 \|\| \|- \| 1973 \|\| Petropolis \|\| 12–13 \|\| Zónaközi verseny, Mecking 1.; Geller, Polugajevszkij, és Portisch 2–4. \|- \| 1973 \|\| Szovjet bajnokság \|\| 9–12 \|\| Szpasszkij nyert \|- \| 1975 \|\| Tallinn \|\| 1 \|\| \|- \| 1975 \|\| Vancouver \|\| 1 \|\|
### Párosmérkőzései
1935 és 1970 között tíz párosmérkőzést játszott, amelyek közül csak Borisz Szpasszkijtól szenvedett vereséget 1965-ben a világbajnokjelöltek versenyének negyeddöntőjében.
Jelölések: „+” jelzi a győzelmek, „-” a vereségek, „=” a döntetlenek számát.
{\| class="wikitable"
! Év !! Ellenfél !! Eredmény \|- \| 1935 \|\| Gunnar Friedemann \|\| +2 −1 =0 \|- \| 1935 \|\| Feliks Kibbermann \|\| +3 −1 =0 \|- \| 1936 \|\| Paul Felix Schmidt \|\| +3 −3 =1 \|- \| 1938 \|\| Gideon Ståhlberg \|\| +2 −2 =4 \|- \| 1939/40 \|\| Max Euwe \|\| +6 −5 =3 \|- \| 1944 \|\| Folke Ekström \|\| +4 −0 =2 \|- \| 1956 \|\| Wolfgang Unzicker \|\| +4 −0 =4 \|- \| 1962 \|\| Jefim Geller \|\| +2 −1 =5 \|- \| 1965 \|\| Borisz Szpasszkij \|\| +2 −4 =4 \|- \| 1970 \|\| Borislav Ivkov \|\| +2 −0 =2
### Eredményei a legerősebb nagymesterek ellen
- Alekszandr Aljechin: +1 –5 =8
- Mihail Botvinnik: +3 –8 =9
- David Bronstejn: +4 –7 =19
- José Raúl Capablanca: +1 –0 =5
- Max Euwe: +11 –7 =9
- Reuben Fine: +3 –1 =8
- Bobby Fischer: +3 –4 =3
- Jefim Geller: +9 –7 =21
- Anatolij Karpov: +0 –0 =2
- Viktor Korcsnoj: +4 –1 =12
- Bent Larsen: +2 –0 =4
- Tigran Petroszján: +3 –3 =29
- Portisch Lajos: +1 –4 =3
- Vaszilij Szmiszlov: +9 –9 =22
- Borisz Szpasszkij: +3 –5 =19
- Mihail Tal: +8 –5 =17
## Érdekességek
- A rekordok között jegyzik fel, hogy ő adta a legtöbb egymás utáni sakkot egyetlen játszmában, szám szerint 38-at, Westerinen ellen, sötéttel (Tallinn, 1969; a játszma a 82. lépésben döntetlenül végződött).
- Kedvelte az autókat, és 1963-ban, az első Piatigorsky-emlékversenyen, Los Angelesben a holtversenyes 1. helyezésért járó készpénzdíj helyett egy Rambler Classic 660 márkájú autót kért.
## Szakirodalom
### Megjelent könyvei
- Paul Keres: Gij en ik aan het schaakbord. Geschiedenis van het schaakspel, eerste beginselen, elementaire eindspelen en openingstheorie. Vertaald door Lodewijk Prins. P.N. van Kampen en Zoon, Amsterdam 1941.
- Школа шахматной игры. – Таллин, 1948. – 112 с (Переизд.: Элиста, 1997. )
- Матч-турнир на первенство мира по шахматам : Гаага – Москва, 1948 г. – Таллин: Эст. гос. изд-во, 1950. – 332 с.
- Теория шахматных дебютов : Открытые дебюты. – Таллин, 1949 – 1952. – Ч. [1]-2.
- Французская защита. – Москва: Физкультура и спорт, 1958. – 262 с.
- Сто партий. – Москва: Физкультура и спорт, 1966. – 384 с.
- Paul Keres: "Dreispringerspiel bis Königsgambit". Sportverlag, Berlin, 1968
- Paul Keres: Ausgewählte Partien 1931 – 1958. 2. Auflage. Vermande Schachverlag, Ijmuiden 1976.
- Paul Keres: Ausgewählte Partien 1931-1958, Variant, 1983,
- Paul Keres: Come giocare i finali di pedoni e pezzi leggeri – Ed. Mursia, 1988
- Paul Keres: Photographs and games. Demerlen, Tallinn, 1995.
- Paul Keres: The Quest for Perfection, Batsford, 1997,
- Paul Keres, Iivo Neï: 4x25, Mes parties favorites de Fischer, Spassky, Kortchnoï et Larsen, éditions Chessy, 2004
- Paul Keres: Partite scelte vol. 1 – Ed. Caissa Italia, 2008
- Paul Keres et Alexandre Kotov, The Art of the Middle Game, éd. Dover
### Róla szóló könyvek
- Varnusz Egon: Paul Keres ́ best games Volume 1: Closed Games, Cadogan Chess, 1995.
- Varnusz Egon: Paul Keres ́ best games Volume 2: Open ande Semi-Open Games, Pergamon, 1990.
- Paul Keres: der Komponist = the Composer, by Alexander Hildebrand, F. Chlubna, Vienna, 1999
- Siep H. Postma: Paul Keres. Ausgewählte Partien 1958 – 1975. Smit, Hengelo, 1982
- Suetin, Alexej: Das Schachgenie Paul Keres. Sportverlag, Berlin 1987.
- Erich Carl: Paul Keres. (Kleine Schachbücherei Band 17). Beyer Verlag, Hollfeld 1983.
- Power Chess, Great Grandmaster Battles from Russia, édité par Burt Hochberg, McKay, 1991
- Finales d'échecs pratiques, éd. Éditions Grasset & Fasquelle-Europe Échecs, 1992
- Hildebrand, Alexander; Chlubna, Friedrich: Paul Keres der Komponist., Friedrich Chlubna, Wien, 1999
- Grandmaster of Chess: The Early Games of Paul Keres, traduit et édité par Harry Golombek, éd. Herbert Jenkins, 1964
- Grandmaster of Chess – The Middle Years of Paul Keres, traduit et édité par Golombek, éd. Herbert Jenkins, 1966
- Grandmaster of Chess – The Later Years of Paul Keres, traduit et édité par Golombek, éd. Arco, 1969
- Grandmaster of Chess – The Complete Games of Paul Keres, traduit et édité par Golombek, éd. Arco, 1972
- The Road to the Top (1929-1950), éd. Batsford, 1996
- The Quest for Perfection (1950-1975), éd. Batsford, 1997
- Valter Heuer: Meie Keres (1977)
- Mälestusi Paul Keresest. Koostanud Merike Rõtova (1983)
- Jakov Neustadt: Paul Kerese maleülikool (1992)
- Paul Keres photographs and games. Koostanud Hendrik Olde (1995)
- Paul Keres. Igavene tuli. Valik kirjutisi. Koostanud Simo Runnel (2006)
- Valter Heuer, Meie Keres (raamatu "Meie Keres: kujunemisaastad" täiendatud ja muudetud väljaanne). Saatesõnad: Ülo Tuulik ja suurmeister Genna Sosonko, Kirjastus Argo, Tallinn 2011, 656 lk;
- "Malemeister Paul Keres GPU valve all". Meie Maa (Kuressaare: 1919-1944) nr.32, 19. märts 1942, lk 6,7.
- Hendrik Olde: Paul Keres – Photographs and Games – Demerlen Ed. 1995
További róla szóló könyvek Edward Winter gyűjtése alapján:
- Keres’ Best Games 1932-1936 by F. Reinfeld (New York, 1937)
- Keres’ Best Games Part II –1937 by F. Reinfeld (New York, 1937)
- Keres’ Best Games of Chess 1931-1940 by F. Reinfeld (London, 1941 és Philadelphia, 1942)
- Keres’ Bedste Skakpartier 1931-1937 by F. Reinfeld (Copenhagen, 1947)
- Keres’ Best Games of Chess 1931-1948 by F. Reinfeld (New York, 1949 és 1960)
- 50 Paul Keresin loistopeliä by E. Ridala (Mikkeli, 1957), német fordítása: Weltgeschiche des Schachs: Keres by E. Wildhagen (Hamburg, 1960)
- Keres Siegt (Hamburg, circa 1960)
- Meie Keres by V. Heuer (Tallinn, 1977)
- Paul Keres by P. Bagnoli (Santa Maria Capua Vetere, 1978)
- Paul Keres by D. Marović (Zagreb, 1979)
- Paul Keres 50 parties (1916-1939) by J.-A. Le Monnier (Besançon, 1979)
- Shahmatnyy universitet Paulja Keresa by I. Neishtadt (Moscow, 1982), fordításban megjelent angolul, németül és magyarul
- Paul Keres Ausgewählte Partien 1958-1975 by H. Postma (Hengelo, 1982)
- Paul Keres by E. Carl (Hollfeld/Of., 1983)
- Mälestusi Paul Keresest by M. Rõtova (Tallinn, 1983)
- Paul Keres Inter Pares by P. Kivine and M. Remmel (Tallinn, 1985)
- Paul Keres’ Best Games, volumes 1 and 2 by E. Varnusz (Oxford, 1987 és 1990)
- Das Schachgenie Paul Keres by A. Suetin (East Berlin, 1987)
- Keres 222 partidas (Madrid, 1989)
- Paul Keres Photographs and Games by H. Olde (Tallinn, 1995)
- Keres Biografía 53 partidas magistrales by J. Chiappini (Rosario, 2001)
- Klassiki shakhmatnogo mira: Paul Keres by V. Heuer (Moscow, 2004)
- Sigrai kak Keres by N.G. Yakovlev (Saint Petersburg, 2005)
- Le partite per corrispondenza di Paul Keres by C.A. Pagni (Venice, 2008)
- Paul Keres Machine Gun Keres by R. Long (Davenport, 2012)
- Meenutusi Paul Keresest by P. Tamm (Võru, 2014) |
128,961 | Mirage III | 26,891,789 | null | [
"Francia katonai repülőgépek",
"Kezdőlapon szerepelt szócikkek",
"Második generációs vadászrepülőgépek"
] | A Mirage III az 1950-es évek közepére Franciaországban kifejlesztett második generációs, deltaszárnyú, szuperszonikus vadászbombázó repülőgép.
Nagy számban exportálták, Franciaországon kívül Brazíliában, Svájcban és Izraelben is gyártották. Számos háborúban részt vett, továbbfejlesztett változatai napjainkban is több légierőben szolgálatban állnak. A Francia Légierőben a Mirage F1 és a Mirage 2000 repülőgépekkel váltották le.
A Mirage V a repülőgép földi célok elleni támadásra kifejlesztett változata, melynek orrában nem volt rádiólokátor.
## Története
1952-ben a Francia Légierő pályázatot írt ki könnyű vadászrepülőgép megtervezésére, mely 18 000 méteres magasságba 6 perc alatt emelkedik, maximális sebessége pedig eléri a hangsebesség 1,3-szorosát. A Dassault repülőgépgyár az akkor gyártásban lévő Mystère repülőgépének egy alaposan módosított változatával, az MD 550 Mystère Delta tervvel jelentkezett a pályázaton. A Mystère eredeti, hátranyilazott szárnyait 60 fokos nyilazási szögű deltaszárnyakra cserélték, a meghajtást két Amstrong–Siddeley MD30R Viper utánégetős gázturbinás sugárhajtómű szolgáltatta, egyenként 9,61 kN tolóerővel, amit egy folyékony hajtóanyagú SEPR gyorsítórakéta egészített ki, 14,7 kN tolóerővel. A repülőgép első felszállására 1955. június 25-én került sor, még utánégetők és gyorsítórakéta nélkül. Az első repüléseket követően csökkentették az eredetileg hatalmas függőleges vezérsík méretét, és beépítették a gyorsítórakétát, amellyel az egyébként 1,3 Mach maximális sebességű repülőgép elérte az 1,6 Mach sebességet. Ez a repülőgép a Mirage I nevet kapta.
A repülőgép bár az eredeti célkitűzéseket teljesítette és a versenyt a Leduc 0.22, Sud Ouest SO 9000 Trident és a SNCASO SE 212 Durandal előtt megnyerte, nem nyújtott megfelelő teljesítményt, fegyverzete összesen egy légiharc-rakétából állt volna, ezért a méreteinek növelése mellett döntöttek. A Mirage II két Turbomeca Gabizo sugárhajtóművel repült volna, de ezt a tervet még az építés kezdete előtt elvetették, az ambiciózusabb Mirage III változat javára, amely mintegy 30%-kal nagyobb tömegű repülőgép volt, hajtóműve pedig a második világháborús német BMW 003-on alapuló SNECMA ATAR volt, 43,2 kN tolóerővel. A törzs keresztmetszetének tervezésénél már figyelembe vették a területszabályt, a szárnyak vonalában a törzs úgy vékonyodott el, hogy a repülőgép légáramlásra merőleges keresztmetszetének területe egyenletesen változzon, ez a légellenállást csökkentette. A SEPR gyorsítórakéta továbbra is felszerelhető maradt.
A prototípus először 1956. november 17-én repült, és a hetedik repülésen elérte az 1,57 Mach sebességet. 1957 novemberére, gyorsítórakétával és változtatható keresztmetszetű levegő-beömlőnyílásokkal az 1,8 Machot. A tesztrepülések vezető berepülőpilótája Roland Glavany volt. A prototípus sikere már megrendeléshez vezetett, a légierő tíz darabot rendelt az áttervezett Mirage IIIA repülőgépből. A törzset majdnem két méterrel meghosszabbították, a szárny felületét megnövelték, a hajtómű az 58,9 kN-ra növelt tolóerejű SNECMA ATAR 09B volt. A repülőgépet Thomson–CSF Cyrano Ibis rádiólokátorral és fékernyővel szerelték fel. 1958 májusában repült először, és elérte a 2,2 Mach sebességet, így az első európai gép lett, amely gyorsabban repült a hangsebesség kétszeresénél, pár hónappal megelőzve az angol Lightning vadász P-1 és P-2 prototípusait, melyek Armstrong-Siddeley Sapphire hajtóművei nem rendelkeztek utánégetővel, a Rolls-Royce Avon utánégetőjével pedig gondok voltak. A megrendelt tíz előszériagépet 1959 decemberére szállították le.
## Szerkezeti felépítés és tervezési sajátosságok
A Mirage III teljes egészében fémből épült, egyhajtóműves, alsó deltaszárnyú repülőgép. A hajtómű félkör alakú, változtatható keresztmetszetű levegő-beömlő nyílása a törzs két oldalán, a pilótakabin mögött van. A bejutó levegő mennyiségét egy-egy, a levegőbeömlő-nyílásban lévő, kúp alakú test (ezeket „souris”-nak, „egér”-nek hívták) előre-hátra mozgatásával lehetett szabályozni. A törzs hátsó része alatt egy gyorsítórakéta számára alakítottak ki rögzítési lehetőséget és helyet, ehelyett később további tüzelőanyag-tartályt, a rakéta fúvócsöve helyére pedig eredetileg pótvezérsíkot, később fékhorgot szereltek fel. A szárnyak alján és tetején egy-egy, előrefelé nyíló féklap, a kilépőéleken elevonok vannak. Eredetileg összesen három fegyverfelfüggesztő csomópontot alakítottak ki, egyet a törzs alatt, valamint a félszárnyak alatt egyet-egyet, de hamarosan a szárnyak alá újabb egy-egy csomópontot szereltek. A nagyméretű, hátranyilazott függőleges vezérsíkon helyezték el az oldalkormányt. A repülőgép futóműve hárompontos, az orrfutót a törzsbe, hátrafelé, a főfutókat a szárnyba, befelé húzzák be. A pilóta a hátrafelé nyíló kabintető alatt, Martin–Baker Mk. 6 típusú katapultülésben ül.
## Típusváltozatok
### Mirage IIIB
A kétüléses gyakorlóváltozat prototípusa 1959 októberében repült először. A gépet René Bigand repülte be, aki később, a Mirage F-1 tesztrepülése során életét vesztette. A törzs orr-részét mintegy egy méterrel meghosszabbították, itt helyezték el a második pilóta kabinját. A rádiólokátornak már nem maradt hely. A törzs hátsó része alatti gyorsítórakétát ebbe a változatba nem építették be. A Francia Légierő összesen 63 Mirage IIIB repülőgépet rendelt.
- Mirage IIIB–1
A változat öt példányban legyártott előszériája.
- Mirage IIIB–2(RV)
A Mirage IV közepes bombázók pilótáinak kiképzésére használt változat, a légi utántöltést gyakorolták vele, a gép orrába a bombázókéhoz hasonlóan a légi utántöltő fogadócsonkját építették be. Összesen tíz ilyen gép épült.
- Mirage IIIBE
A Mirage IIIE pilótáinak kiképzésére használt változat. Egyes berendezései és hajtóműve megegyeznek a Mirage IIIE repülőgépen alkalmazottakkal. A Francia Légierő összesen 20 darabot vásárolt.
- Mirage IIIB–SV (Stabilitiè Variable)
A Mirage 2000 számítógépes vezérlőrendszerének teszteléséhez a hetvenes évek közepére kialakított repülőgép.
### Mirage IIIC
Elfogóvadász, az első, nagy sorozatban gyártott változat, prototípusa 1960 októberében repült először. A legkorábban legyártott példányokon a szárnyak alatt csak egy-egy, később két-két fegyverfelfüggesztési csomópontja volt. Ebből a változatból a Francia Légierő 95 darabot rendelt, az első gépet 1961 júliusában gyártották le, és 1988-ig állt rendszerben.
### Mirage IIID
A Mirage IIIB-hez hasonlóan kétüléses gyakorlóváltozat. A repülőgépek elnevezésrendszere meglehetősen kaotikus volt, néha egymással megegyező kialakítású repülőgépeket értékesítettek eltérő névvel.
### Mirage IIIE
Az eredeti elfogóvadász alapján létrehozott vadászbombázó-változat három prototípusa közül az első 1961. április 1-jén repült először. A Mirage IIIC törzsébe, a pilótakabin mögött, 300 mm hosszú részt toldottak, ez lehetőséget teremtett a kibővített elektronika mellett a megnövelt mennyiségű tüzelőanyag elhelyezésére. A rádiólokátort Cyrano II típusúra cserélték, ennek voltak levegő-föld üzemmódjai is. Besugárzásjelzőt is beépítettek. A hajtómű ATAR 09C lett.
Egyes példányokon a törzs aljába, a pilótakabin alá egy Marconi gyártmányú navigációs doppler-radart építettek be. A függőleges vezérsík tövét néhány repülőgépen előrefelé meghosszabbították, ide egy rövidhullámú rádióantannát szereltek, hasonlóan a korábbi Mirage IIIA és Mirage IIIC változatokhoz.
A Francia Légierő az első Mirage IIIE repülőgépét 1964 januárjában kapta, összesen 192 darabot vásárolt. Ebből a változatból az exportra kerülő példányokkal együtt összesen 523 darabot gyártottak, megvásárolta Argentína, Brazília, Dél-Afrika, Libanon, Pakisztán, Spanyolország és Venezuela légiereje is. Egy repülőgépet kísérletképpen átépítettek a Mirage F1 ATAR 09K–6 hajtóművére, Mirage IIIC–2 elnevezéssel.
#### Mirage IIIO
Az Ausztrál Királyi Légierő számára gyártott változat, amelyet eredetileg a Rolls–Royce Avon 67 71,1 kN tolóerejű hajtóművel terveztek legyártani. 1960 novemberében választották az F–104 Starfighter helyett, elsősorban azért, mert jobban tolerálta a szélsőséges ausztrál időjárást, valamint földi célok ellen alkalmasabb volt. A gépbe beépítettek egy Sperry giroszkópos iránytűt, a SEPR rakéták helyett pedig tüzelőanyag-tartályt szereltek fel. A gépet helyben, két változatban gyártották, a Mirage IIIO(F) elfogóvadász, a Mirage IIIO(A) pedig a földi célok ellen optimalizált változat volt, ez utóbbi szárnyába a belépőélnél újabb tüzelőanyag-tartályt építettek be. A Marconi navigációs radart az elfogóvadász változatról lehagyták. 49 Mirage IIIO(F) és 51 Mirage IIIO(A) repülőgépet gyártottak, legtöbbjüket Ausztráliában. Néhány Mirage IIIO(A) a cserélhető orr-rész segítségével átalakítható volt felderítésre. 1967 és 1979 között az összes Mirage IIIO(F) repülőgépet átalakították a Mirage IIIO(A) változatnak megfelelően, és Mirage IIIO(FA) névre keresztelték őket.
#### Mirage IIIS
Svájcban 36 repülőgépet gyártottak Mirage IIIS néven, megerősített szárnnyal, futóművel és sárkánnyal. A repülőgépekbe nem a Cyrano II lokátort építették, hanem az amerikai, Hughes gyártmányú TARAN–18 berendezést, amely kompatibilis volt a Hughes AIM–4 Falcon légiharc-rakétájával. A kilencvenes években a Improved Swiss Mirage Aircraft (ISMA) program keretében a repülőgépek kacsaelőtétszárnyat és korszerűsített avionikát kaptak.
### Mirage IIIR
A Mirage III bázisán több felderítő változatot is létrehoztak. A repülőgépek a Mirage IIIE sárkányát és a Mirage IIIC avionikáját örökölték, csak az orrukba a rádiólokátor helyett az OMERA kamerát építették. A repülőgépek megtartották a gépágyút, valamint a fegyverfelfüggesztő csomópontjaikat is. A Francia Légierő a két prototípuson kívül összesen 50 repülőgépet vásárolt, az első példányokat még a Mirage IIIE rendszeresítése előtt megkapták.
#### Mirage IIIRS
A Svájci Légierő számára legyártott 17 repülőgép típusjelzése, ezek később korszerűsítési programon estek át, és 2003-ig repültek velük.
#### Mirage IIIRD
A Francia Légierő számára épült 20 repülőgép, a törzs orr-részében egy újabb panoráma-kamerát helyeztek el, és megkapták a Mirage IIIE lefelé néző terepkövető lokátorát is. Széles körben exportálták, Abu-Dzabi, Belgium, Dél-Korea, Egyiptom, Kolumbia, Líbia és Pakisztán fegyveres erőinél is szolgálatban állt. A belga gépek nagy részét helyben gyártották, és az exportált gépek nagy részét az angol Vinten kamerával szerelték fel. Izraelben állítólag helyben alkalmassá tettek néhány Mirage IIICJ-t felderítő feladatra az orr-rész átépítésével, majd vásároltak is két Mirage IIIRJ-t, de ezt az információt hivatalosan nem erősítették meg.
### Mirage 5
A Mirage 5 a Mirage IIIE eredetileg izraeli megrendelésre gyártott, egyszerűsített változata. A pilótakabin mögött található elektronikai berendezéseket kiszerelték, mert a Közel-Keleten az állandóan napsütéses időjárás miatt nem volt szükség bonyolult navigációs és rádiótechnikai berendezések beépítésére, helyükre tüzelőanyag-tartályokat építettek. A gép orrát, melybe nem építettek rádiólokátort, mintegy fél méterrel meghosszabbították, a Pitot-csövet az orr hegyéről az orr-rész aljára tették át. A SEPR gyorsítórakétát erről a változatról is lehagyták. A törzs hátsó részére, a szárnycsatlakozások vonalába egy-egy új fegyverfelfüggesztő csomópontot szereltek, ezekből így összesen hét darab került a gépre. Az új változat először 1967. május 19-én repült. A gépekből Izrael 1966-ban 50 darabot rendelt, de ezeket sohasem vehette át, mert a hatnapos háború alatt Charles de Gaulle fegyverembargót hirdetett Izraellel szemben, és bár az összes repülőgépet legyártották, ezeket a Francia Légierő állította rendszerbe Mirage 5F típusjelzéssel.
A repülőgép népszerűvé vált a vásárlók körében, mert az egyszerűbb elektronika miatt olcsóbb volt, mint az eredeti Mirage III, és több fegyvert messzebbre tudott vinni. Később, mivel az elektronikus berendezések egyre kisebb teret foglaltak el, a repülőgépeket folyamatosan korszerűsítették, és lényegében elérték, majd meghaladták a Mirage III eredeti felszereltségét. Összesen 531 Mirage 5-öst gyártottak.
### Mirage 50
A hetvenes években gyártott változat, a Mirage F1 erősebb, 70,6 kN tolóerejű ATAR 9K50 hajtóművével és korszerűbb, Cyrano IV lokátorral. A repülőgép gyártásának idején már lehetőség volt a korszerűbb Mirage F1 megvásárlására is, ezért a Mirage 50 csak kevés vásárló érdeklődését keltette fel. Dél-Afrika és Chile rendelt újonnan gyártott gépeket, emellett Chile a Francia Légierő használt Mirage 5-öseiből is vásárolt, melyeket még leszállításuk előtt Mirage 50-esre építettek át. Venezuela Mirage IIIE és Mirage 5 repülőgépeit korszerűsítette a Mirage 50M típusváltozatra.
### Kísérleti és kis számban gyártott változatok
#### Milan
Svájccal együtt fejlesztett változat, melynek fő ismertetőjegye a törzs orr-részéből kiengedhető kis vezérsíkok, a bajszok, amelyekkel a repülőgép rossz manőverezőképességén és kedvezőtlen felszállási tulajdonságain kívántak javítani. A repülőgép hajtóműve az erősebb ATAR 9K50 lett, ezt a félbehagyott Mirage IIIC2 programból vették át. Az avionika is korszerűbb lett, az orrba lézeres távmérőt és célmegjelölőt építettek. A programot 1968-ban kezdték, és három prototípus épült meglévő repülőgépek átalakításával, fixen elhelyezett első vezérsíkokkal. Az első felszállást 1970 májusában teljesítették. Egy repülőgép a svájci igények szerint épült, Milan S néven. A programot később beszüntették, mert a pótvezérsík nem volt jó megoldás, ugyanis akadályozta a pilóta kilátását, valamint turbulenciát keltett, amelyet a hajtómű beszívott, és ez akadályozta a működését. Később számos Mirage III törzsének felső részére – közvetlenül a levegőbeömlőnyílás mögé – szereltek merev kacsaszárnyakat. Ezek hasonló funkciót szolgáltak, mint a bajszok, de sokkal egyszerűbben működtek.
#### Mirage 3NG
A Mirage IIING (Nouvelle Generation – Új generáció) a repülőgép legutolsó gyári változata volt, ATAR 9K50 hajtóművel, a szárny csatlakozásánál előre megnyújtott szárnybekötéssel (LERX – Leading Edge Root Extension), kacsaszárnyakkal. Az avionika egy része a Mirage 2000-ről származott, számítógépes irányítórendszer (fly by wire), új rádiólokátor, lézertávmérő és új navigációs rendszer is volt a repülőgépen. Gyártásra nem került, de a Mirage 3NG jó demonstrátora volt a régebbi repülőgép korszerűsíthetőségének, több légierő korszerűsítette Mirage III-asait a Mirage 3NG-n használt berendezésekkel. Brazília 1988-ban négy Mirage IIIE-t vásárolt a Francia Légierőtől, majd 1989-től hasonló módon korszerűsítette Mirage IIIE-it a Mirage 3NG-hez hasonló avionikával.
#### Mirage IIIV
A Mirage III helyből feszálló változata, csak a kísérleti stádiumig jutott el. Először egy Mirage III-ast építettek át, ennek elnevezése Balzac V volt, és 1962–63 folyamán repült.
A Balzac V tapasztalatait felhasználva építették a Mirage IIIV-t, ezzel az első függőleges felszállást és lebegést 1965 februárjában végezték el. A fő hajtóművet Pratt & Whitney JTF10 típusra cserélték a törzsébe függőlegesen nyolc kisméretű Rolls–Royce RB162–1 hajtóművet (egyenként 15,7 kN tolóerővel) építettek.
### Külföldön gyártott, továbbfejlesztett változatok
#### Nesher
A Nesher (Sas) repülőgép a Mirage 5 izraeli másolata volt. Az Izraeli Légierő a hatnapos háború alatt meghozott embargóról szóló döntés miatt a megrendelt 50 Mirage 5 repülőgéphez nem jutott hozzá, emiatt az izraeli titkosszolgálat, a Moszad a repülőgépek tervrajzait ellopta Svájcból, ahol azokat licencben gyártották. Az avionika izraeli fejlesztésű volt, korszerű, Martin–Baker gyártmányú, zéró-zéró katapultüléseket kapott a gép. Lehetőséget teremtettek a korszerűbb, izraeli gyártású Shafrir légiharc-rakéták hordozására. Izraelben az Israeli Aircraft Industries gyártotta a gépeket, a prototípus 1969 szeptemberében szállt föl, a szállítások 1972-ben kezdődtek, összesen 51 együléses és 10 kétüléses példányt építettek. A jom kippuri háborúban a típus összesen száznál is több légigyőzelmet szerzett. 1978–82 között a gépeket – 35 együlésest, Dagger A néven és 4 kétülésest, Dagger B néven – felújítás után eladták Argentínának, ezek ma is rendszerben állnak.
#### Barak
A Nesher fejlesztésével párhuzamosan megkezdték egy másik repülőgép kialakítását is Barak (Villám) néven. Ebbe a francia ATAR típusú hajtómű helyett, mellyel elégedetlenek voltak, az amerikai General Electric J79-et építették be, 49/83,4 kN tolóerővel. Az új hajtóművet először egy eredeti francia gyártású Mirage III-ba szerelték 1970-ben (ezt Raamnak, Mennydörgésnek hívták), majd 1973 júniusában egy újabb prototípus épült. A jom kippuri háborúban néhány Barak is részt vett.
#### Kfir
A hajtómű nagyobb teljesítményének jobb kihasználása a repülőgép alaposabb áttervezését vonta maga után, ez lett a Kfir (Oroszlánkölyök). A nagyobb átmérőjű és rövidebb hajtómű miatt a törzs hátsó részét áttervezték, a függőleges vezérsík tövében egy kisebb légbeömlőnyílást alakítottak ki a hajtóművet hűtő levegő számára. Az első, Kfir C.1 változatból csak 27 darab épült, ezt követte a C.2, amelyen több aerodinamikai finomítást végeztek. Az orr két oldalára egy-egy keskeny légterelő lemezt, a légbeömlőnyílások elejére leszerelhető kacsaszárnyakat építettek. A szárny belépőélét a szárny szélességénél kiugratták, az így létrejövő „kutyafognak” nevezett megoldás segít a levegőt a szárnyra terelni. A repülőgépnek jobb lett a manőverezőképessége, és rövidebb kifutópályáról is fel tudott szállni. Kettő kivételével az összes Kfir C.1-et a C.2 standardnak megfelelő szintre korszerűsítették. Összesen 185 Kfir C.2-t építettek, ebből több a Kfir TC.2 kétüléses gyakorlóváltozata volt. Ennek orra sokkal hosszabb volt, mint a francia Mirage IIIB-jé, mert a második ülés miatt eltávolított elektronikát a pilótakabin elé építették be, így a repülőgép képességei nem csökkentek. Hogy ne zavarja a kilátást, a gép orra lefelé hajlik. A Kfir utolsó, sorozatban gyártott változata a C.7 volt, ezen a fegyverfelfüggesztő csomópontok számát kilencre növelték, elektronikáját folyamatosan korszerűsítették. A repülőgépeket mára kivonták a szolgálatból, egy részüket eladták. 10 C.2/TC.2-t Ecuador, 13 C.7/TC.7-et Kolumbia, egy századnyi C.7 és TC.2 gépet Srí Lanka vásárolt meg, 25 felújított C.1-est az Amerikai Haditengerészet és a Tengerészgyalogság bérelt, F–21 Lion néven. Kfir C.10 néven kidolgozták a repülőgépek korszerűsítési programját, de ebből idáig senki nem vásárolt.
#### Cheetah
A Dél-Afrika által vásárolt Mirage III repülőgépeket a nyolcvanas években felújították, mert nem tudtak külföldről korszerű vadászbombázókat beszerezni az ország ellen az apartheid politika miatt bevezetett fegyverszállítási embargó miatt. A repülőgépeket az Atlas Aircraft Corporation újította föl, izraeli segítséggel. Sárkányszerkezetüket megerősítették, így azok újszerűekké váltak, azaz a felújítás után tervezett élettartamuk megegyezett egy gyári új gép tervezett élettartamával. A hajtóművet az ATAR legkorszerűbb, a Mirage F1-esekhez használt változatára, az ATAR 9K–50-re cserélték, ezt a dél-afrikai ipar licencben gyártotta a saját Mirage F1-eseihez. Az új hajtómű több levegőt igényelt, ezért nagyobb méretű légbeömlőnyílásokat kapott a repülőgép, ezek alján két új fegyverfelfüggesztő csomópontot alakítottak ki, így összesen hét csomópontja lett a gépnek. A jobb oldali légbeömlőnyílás fölé légi utántöltő berendezést szereltek. A pilótafülkébe Martin Baker Mk. 10 katapultülést építettek. Az avionikát korszerűsítették, izraeli, illetve néhány saját gyártású berendezést építettek be. A lokátor izraeli ELTA EL–2001 lett, Elbit HUD (Head Up Display), dél-afrikai sisakcélzó, új navigációs rendszer, rádióelektronikai zavaróadó és besugárzásjelző, valamint infracsapdaszórók kerültek a gépekbe. A fegyverzet kiegészült a Shafrir izraeli és a Kukri és Darter dél-afrikai légiharc-rakétákkal, valamint korszerű, földi célok elleni fegyverekkel. Az első repülőgép 1986-ban készült el, a svéd JAS 39 Gripen váltotta őket.
- Cheetah E
A Cheetah első, köztes változata a Mirage IIIE átalakításával jött létre, megtartották benne az eredeti, ATAR 9C hajtóművet. 16 gépet alakítottak át 1998-tól, és 1992-ben vonták ki őket a hadrendből, miután elérhetővé váltak a korszerűbb gépek.
- Cheetah C
A Cheetah fejlettebb változata a Mirage IIIC-ből átalakítva, 1993-tól állt rendszerben, 38 példány épült. A gép egyrészes szélvédőt kapott a korábbi, háromrészes helyett (ennek középső része páncélüvegből készült, de ez akadályozta a kilátást, ma már nem alkalmazzák sehol), a törzsét megnyújtották. A régebbi, Martin Baker Mk. 6 katapultülés volt a gépekben. Néhány példányba a korszerűbb EL–2021 lokátort építették.
- Cheetah D
A Mirage IIID-ből átépített kétüléses gép, régebbi, ATAR 9C hajtóművekkel. 1986-tól építettek át 16 példányt. A dél-afrikai atombombákat ez a gép hordozta (amennyiben ezek valóban léteztek).
- Cheetah R
A felderítőváltozatnak csak prototípusa létezett. Nem volt légi utántöltő berendezése, és gépágyú sem volt beépítve.
#### Pantera
A Chilei Légierő Mirage 50-eseit a helyi ENAER (Empresa Nacional de Aeronáutica) korszerűsítette a Kfir C.2-eshez hasonló kialakításúra, 1988-tól. A gépekre kacsaszárny került, megnyújtott orrukba korszerűbb elektronikát építettek.
## Fegyverzet
A repülőgép törzse alá, gondolákba, két 30 milliméteres DEFA 553 gépágyút építettek, 125 lőszeres javadalmazással. A gépágyúk csövei a légbeömlőnyílások alatt vannak. A gépágyúkat le kellett szerelni, ha alkalmazni akarták a törzs hátsó része alá épített rakétahajtóművet.
A legelső Mirage III repülőgépek alatt összesen három fegyverfelfüggesztő csomópont volt (a törzs és a szárnyak alatt egy-egy), de már a sorozatgyártás elején megnövelték a számukat ötre, a szárnyak alatt egy-egy csomóponttal. A továbbfejlesztett Mirage 5 és Cheetah repülőgépeken már hétre nőtt a fegyverfelfüggesztő pontok száma.
### Légiharc-rakéták
A szárnyak alatti rakétaindítósínre eredetileg az AIM–9 Sidewinder légiharc-rakétát lehetett függeszteni, később a francia fejlesztésű R550 Magic rakétát alkalmazták. A repülőgép hordozhatta az R.511, R530 és Super 530 félaktív lokátoros önirányítású légiharc-rakétát is, ezt a törzs alá függeszthették.
Az Izraelben gyártott változatokhoz saját harci tapasztalataik alapján több légiharc-rakétát is kifejlesztettek, ezeket viszonylag nagy számban gyártották is. Elsősorban a Kfir repülőgépekkel exportálták a Shafrir, Shafrir 2, a Python 3 és a Python 4 légiharc-rakétákat. Egyes források szerint a hatnapos háború során zsákmányolt nagy mennyiségű szovjet R–3SZ légiharc-rakétát is alkalmazták az izraeli Mirage-okon.
Dél-Afrika szintén saját gyártású rakétákkal látta el repülőgépeit, a V3B Kukri és a V4 Darter különböző változatait állították hadrendbe. Brazília a helyi gyártású MAA–1 Piranha légi közelharc-rakétát rendszeresítette.
Svájc eredetileg az AIM–4 Falcon rakétákkal állította hadrendbe Mirage IIIS repülőgépeit, később ezek is AIM–9 Sidewinder rakétákat hordoztak.
### Levegő-föld rakéták és bombák
A francia gyártású repülőgépekre az AS.20 és AS.30 földi célok elleni, rádiós parancsközlő távirányítású, valamint az AS.37 Martel lokátorromboló rakétákat lehetett függeszteni.
Az izraeli gyártású gépeket alkalmassá tették amerikai rakéták, például az AGM–65 Maverick televíziós irányítású és az AGM–45 Shrike lokátorromboló rakéta hordozására. A pakisztáni Mirage 5PA3 változat alkalmas az AM.39 Exocet rakéták indítására is. A repülőgép hordozhatott Matra 155 nem irányított rakétákat tartalmazó tárat is, többek között a JL100R tipusú, tüzelőanyag-póttartállyal egybeépített indítóberendezésben.
A bombafegyverzet maximum 8 darab EU3 típusú, 450 kilogramm tömegű bombából állhatott, de a repülőgép hordozhatott egy AN52 atombombát is. Létezett olyan tüzelőanyag-póttartály is, amelyre összesen négy kisebb bombát lehetett függeszteni. Később rendszeresítették a BLU–107 Durandal betonromboló bombát is.
### Egyéb függesztmények
A repülőgép alá 625, 1200, 1300 és 1700 literes tüzelőanyag-póttartályokat lehet függeszteni.
## Megrendelő és üzemeltető országok
### Abu-Dzabi
Abu-Dzabi légiereje tizenkét Mirage 5AD és öt Mirage 5 EAD együléses, három darab Mirage 5DAD kétüléses vadászbombázót, valamint öt darab Mirage 5RAD felderítő repülőgépet vásárolt.
### Argentína
Az Argentin Légierő 17 Mirage IIIEA és 4 Mirage IIIBA repülőgépet vásárolt, ezt megtoldották 1978–80 között az Izraeltől vásárolt 19 darab Mirage IIICJ-vel és 3 Mirage IIIBJ-vel és 35 IAI Daggerrel, amelyeket bevetettek a Falkland-szigeteki háborúban. A háborús veszteségek (2 Mirage IIIEA és 11 Dagger) pótlására Perutól kaptak 10 darab Mirage 5P-t, ezeknek a neve Mara lett, Izraeltől pedig 19 Mirage IIICJ-t és 3 Mirage IIIBJ-t vásároltak, a Daggereket pedig korszerűsítették, ezután a nevük Finger lett.
### Ausztrália
49 Mirage IIIO(F) és 51 Mirage IIIO(A) együléses repülőgépet, valamint 16 Mirage IIID kétülésest vásárolt, az F–86 Sabre leváltására. A repülőgépeket Ausztráliában a Commonwealth Aircraft Company (hajtómű, sárkány részegységei) és a Government Aircraft Factory (végszerelés) gyártották le, az első gép 1963 márciusában repült először. A repülőgépeket e hetvenes években alkalmassá tették AN/ALQ–72 rádióelektronikai zavarókonténer és lézerirányítású bombák hordozására (a célmegjelölést külső forrásból kellett biztosítani). A rendszerből 1988-ban vonták ki, az F/A–18 Hornet váltotta le. 50 példányt 1990-ben adtak el Pakisztánnak, ezek egy része repül, másik részét pótalkatrésznek használják fel.
### Belgium
A Belga Légierő 63 Mirage 5BA-t, 16 Mirage 5BD-t és 27 Mirage 5BR-t vásárolt, ezeket a belga SABCA cég gyártotta. Az 1990-es évek elején kisebb felújítást kezdtek a gépeken, de röviddel később kivonták őket a hadrendből, ezek közül 1995-ben 25 gépet eladtak Chilének, ahol Mirage 5 Elkan néven alkalmazták őket.
### Brazília
A Brazil Légierő 1970–73 között tizenhat Mirage IIIEBR és négy Mirage IIIEBR–2 együléses repülőgépet, majd 1977-ben Francia Légierőtől használtan hat Mirage IIIDBR és két Mirage IIIDBR–2 kétüléses repülőgépet vásárolt. A gépeket 2005 végén vonták ki a hadrendből, pótlásukra, ideiglenesen, a Francia Légierőtől Mirage 2000 repülőgépeket vásároltak, az első két gép 2006 őszén érkezett meg az országba.
### Dél-Afrika
A Dél-afrikai Légierő 16 darab Mirage IIICZ és 17 darab Mirage IIIEZ együléses, 3 Mirage IIBZ, 3 Mirage IIIDZ és 11 Mirage IIID2Z kétüléses, valamint 4 Mirage IIIRZ és 4 Mirage IIIR2Z felderítő repülőgépet vásárolt. Az Angola elleni háborúban, 1979-ben legalább egy Mirage IIIRZ-t vesztettek. Később a repülőgépek egy részét helyben, izraeli segítséggel átalakították Cheetah elnevezéssel. A gépeket a JAS 39 Gripen fogja leváltani.
### Chile
A Chilei Légierő hat Mirage 50C és nyolc darab Mirage 50FC (korszerűsített francia Mirage 5F) együléses és három Mirage 50DC kétüléses vadászgépet vásárolt, ezeket később korszerűsítették, nevük Pantera lett, jelenleg 13 darab áll rendszerben. Emellett 1995-ben Belgiumtól használtan vásároltak 25 darab Mirage 5-öt, ezeket Elkan elnevezéssel állították hadrendbe az elavult Hunter repülőgépeik leváltására, 2006 végéig repülték, a Hollandiától használtan vásárolt F–16-osok váltották le őket. A többi gépet is az F–16 Fighting Falcon fogja leváltani.
### Ecuador
Az Ecuadori Légierő 1981 elején vásárolt 10 Kfir C.2 és két TC.2 repülőgépet, ezeket bevetették a nyolcvanas-kilencvenes években a Peru elleni harcokban, és egy perui A–37 Dragonfly-t le is lőttek velük, 1995. február 10-én. 2009. végén Venezuela hat Mirage 50-est adott át Ecuadornak.
### Egyiptom
Az Egyiptomi Légierő 54 Mirage 5SDE és 16 Mirage 5E2 együléses, 6 Mirage 5SDD kétüléses és 6 Mirage 5SDR felderítő repülőgépet vásárolt 1972–74 között, Szaúd-Arábia anyagi támogatásával. Ezak a repülőgépek az 1973-as jom kippuri háborúban valószínűleg nem vettek részt, ellenben a Líbiától kapott 54 Mirage 5D, DE, DD és DR géppel.
### Franciaország
A Francia Légierő összesen 95 darab Mirage IIIC, 193 Mirage IIIE, 58 Mirage 5F együléses, 27 Mirage IIIB, 5 Mirage IIIB1, 10 Mirage IIIB2 (RV) és 20 Mirage IIIBE kétüléses, valamint 50 darab Mirage IIIR és 20 Mirage IIIRD repülőgépet vásárolt, a kiképzőgépek némelyike még 2000 után is rendszerben állt, mára azonban mindegyiket kivonták.
### Gabon
A Gaboni Légierő három Mirage 5G-t és két Mirage 5DG-t rendelt 1978-ban, ezek közül kettő odaveszett 1981-ben, mert összeütköztek a levegőben, ezután 1982-ben rendeltek négy Mirage 5G–2-t és két Mirage 5DG–2-t. Leváltásukra Dél-Afrikától vásároltak használt Mirage F1-eseket.
### Izrael
Az Izraeli Légierő, miután sem az arab országokkal jó kapcsolatokra törekvő, illetve a térségben gyarmatokkal rendelkező Nagy-Britanniától, sem az Egyesült Államoktól nem tudott repülőgépeket vásárolni, az ötvenes években francia repülőgépekre támaszkodva épült ki. Nagy mennyiségben rendszeresítették a Dassault MD 452 Mystère, Super Mystère és MD 450 Ouragan, valamint a Sud Ouest S.O. 4050 Vautour repülőgépeket. A Dassault vezetői ezért a programba a kezdetektől betekintést biztosítottak az izraeli szakembereknek. Izraeli pilóták repültek a Mirage III-ason, majd, a MiG–21 arab rendszeresítésére készülve, 1959-ben megrendeltek 24 Mirage IIICJ-t, de még az első gépek megérkezése előtt, 1961-ben a megrendelést 72 repülőgépre növelték. A gépekbe a SEPR gyorsítórakéta helyére tüzelőanyag-tartályokat építettek. 1962. április 7-én érkeztek meg az első repülőgépek a Hatzor légibázisra, az itt állomásozó 101. First Fighter (Első Vadász) század állományába, majd ez év júniusában a Ramat-David légibázison települő 117. First Jet (Első Sugárhajtású), 1964 márciusában a 119. Atalef (Denevér) század kapta meg első gépeit. A két felderítő változatú gép 1964 márciusában, a Mirage IIIB kiképzőrepülőgépek 1966-tól álltak rendszerbe. A Mirage III nagy repülési sebessége és magassága miatt több gépet átalakítottak felderítővé, orrukba különféle kamerákat építve. A jom kippuri háborúra a Mirage III-flotta állománya mintegy 40 gépre csökkent, a háborúban további 12 gépet vesztettek. Az 1982-es ötödik arab–izraeli háború idejére (Békét Galileának hadművelet) a gépeket gyakorlatilag kivonták a rendszerből, bár a háborúra bevethetővé tették őket, de ekkor már nem volt rájuk szükség. Izrael leghíresebb pilótái győzelmeik nagy részét a Mirage III-assal érték el, valamint a legtöbb légi győzelmet (13) elérő három repülőgép közül kettő Mirage III (’58’ és ’59’), egy pedig Nesher (’510’) volt.
### Kolumbia
A Kolumbiai Légierő 1972-ben vásárolt 14 Mirage 5COA együléses, 2 Mirage 5COD kétüléses és 2 Mirage 5COR felderítő repülőgépet az F–86 Sabre vadászgépeinek leváltására (egy gép röviddel a leszállítás után lezuhant). 1988-ban a gépeket izraeli segítséggel korszerűsítették, a Kfir C.7-eséhez hasonló kacsaszárnyat, légi utántöltő csövet, korszerű navigációs és tűzvezető rendszert kaptak, elnevezésük pedig Mirage 5COAM lett. A Mirage 5COR felderítő gépek felderítő berendezéseit eltávolították, és ezeket is Mirage 5COAM vadászbombázókká alakították. Szintén 1988-ban Izraeltől használtan 12 Kfir C.2 és egy Kfir TC.7 vadászbombázót vásároltak. A repülőgépek fegyverzetéhez Griffin lézerirányítású bomba és Python 3 légiharc-rakéták tartoznak. 2003-ra a Mirage-ok száma 9+2, a Kfirek száma 10+1 volt.
### Libanon
A Libanoni Légierő tíz Mirage IIIEL együléses és két Mirage IIIBL kétüléses repülőgépet üzemeltetett, mára kivonták őket a hadrendből.
### Líbia
A Líbiai Légierő 1971-től 53 Mirage 5D és 32 Mirage 5DE együléses, 15 Mirage 5DD kétüléses és 10 Mirage 5DR felderítő repülőgépet vásárolt, 54 repülőgépet szinte azonnal átadtak Egyiptomnak, és bevetették Izrael ellen. A gépek egy része az egyiptomi 69. Független Repülőszázad részeként, egyiptomi pilótákkal, részt vett a jom kippuri háborúban, ahol földi célok ellen hajtottak végre több sikeres támadást, de legalább 10-14 gépet vesztettek. Az egyiptomi–izraeli békekötés után 1977 júliusában kisebb háborút vívtak Egyiptommal, ebben líbiai Mirage-ok legalább egy egyiptomi MiG–21-est lelőttek. A gépeket 1981–84 között bevetették a csádi polgárháborúban is, itt legalább két gépet vesztettek. Ez idő alatt a gépek egy részét Franciaországban korszerűsítették, egy részüket a csádi invázió miatt egy ideig nem adták vissza Líbiának. 2003-ra a bevethető gépek száma mintegy 20 körülire csökkent, 2004-ben a megmaradt 50 gépet (nagy mennyiségű tartalék alkatrésszel, többek közt 150 hajtóművel) eladták Pakisztánnak.
### Pakisztán
A Pakisztáni Légierő jelenleg a Mirage III legnagyobb üzemeltetője. Összesen 18 Mirage IIIEP, 28 Mirage IIIPA, 28 Mirage IIIPA2 és 12 Mirage IIIPA3 együléses, 5 Mirage IIIDP és 5 Mirage IIIDPA2 kétüléses, valamint 13 Mirage IIIRP felderítő repülőgépet vásároltak 1968-tól, ezeket kiegészítették az Ausztráliától megvásárolt és felújított 43 darab Mirage III(O) együléses és 7 Mirage IIID kétüléses repülőgéppel. A gépeket bevetették az 1971-es indiai–pakisztáni háborúban. Az 1973-as jom kippuri háborúban a repülőgépet jól ismerő pakisztáni pilóták is repültek az Egyiptomi Légierő harci repülőgépein, több légi győzelmet elértek a szintén Mirage III-asokat használó Izraeli Légierő ellen. Az afganisztáni háború első felében még aktívan használták őket az ország légterébe véletlenül vagy szándékosan berepült szovjet és afgán vadászbombázók elfogására, de az F–16 rendszeresítése után ezt a feladatot az amerikai gyártású gépek vették át. 1995-től kezdve a francia Sagem cég a gépeket korszerűsíti, a ROSE program (Retrofit Of Strike Element) keretében. Bár váltótípusukat folyamatosan keresik, a gépek lecserélése még nem kezdődött meg.
### Peru
A Perui Légierő 22 Mirage 5P, Mirage 5P3 és 2 Mirage 5P4 együléses, 4 Mirage 5DP és 2 Mirage 5DP3 repülőgépet vásárolt. Ezek egy részét a Falkland-szigeteki háború után átadták Argentínának.
### Spanyolország
A Spanyol Légierő 24 Mirage IIIEE együléses és 6 Mirage IIIDE repülőgépet vásárolt.
### Srí Lanka
A Srí Lanka-i Légierő Izraeltől vásárolt 1995 májusában két Kfir C.2-t és egy TC.2-t, amelyek 1996 januárjában érkeztek meg. Ez év áprilisában még két C.2 érkezett, 2000 decemberében még négy C.2 érkezett és rendeltek még négy C.7-est. A repülőgépeket intenzíven használták a tamil felkelők ellen. Az első gépet már 1996 márciusában elvesztették, 1997. január 21-én egy gép kényszerleszállást hajtott végre, 2001. július 21-én egy tamil támadásban három repülőgép semmisült meg a földön. 2002. október 22-én egy újabb repülőgép zuhant le.
### Svájc
A Svájci Légierő 1 Mirage IIICS, 36 Mirage IIIS együléses, 4 Mirage IIIBS és 2 Mirage IIIDS kétüléses, valamint 18 Mirage IIIRS repülőgépet vásárolt, nagy részüket Svájcban gyártották. A gépeket a 2000-es évek elején vonták ki a hadrendből (utoljára a felderítőket), de 2008-ra egy gépet, a J-2012 jelűt (HB-RDF polgári lajstromjellel) repülőképessé tettek, bemutatók tartására.
### Venezuela
A Venezuelai Légierő 10 Mirage IIIEV és 6 Mirage 5V együléses, valamint 3 Mirage IIIDV és kétüléses repülőgépet vásárolt 1971-ben. A repülőgépeket 1990-től korszerűsítették, Snecma ATAR 9K50 hajtóművet, Cyrano–IVM–3 radart, Thomson–CSF Sherloc rádióelektronikai zavaróberendezéseket építettek be, és AM.39 Exocet valamint R550 Magic–2 rakétákat rendszeresítettek hozzájuk), valamint újabb 9 Mirage 50V és 1 Mirage 50DV gépet vásároltak. Az 1992. november 27-ei puccs alkalmával egy puccsista géppár csapásokat mért a potenciálisan kormányhű erők repülőtereire, és legalább 5-8 felújítás alatt álló, repülésképtelen F–5-öst lőtt szét gépágyúval, majd a főváros, Caracas felett légi harcba bocsátkozott a kormányerők egy F–16-osával, de tüzet egyik gép sem nyitott. A légierő megmaradt hat repülőgépét 2009 végén átadták Ecuadornak.
### Zaire
8 darab Mirage 5M együléses és 3 darab Mirage 5DM kétüléses repülőgépet rendszeresítettek, ezek közül négy 1983-ban Csádba települt, ahol a franciákkal együtt a líbiai megszállók ellen harcoltak. A gépek már nem állnak szolgálatban.
## Harci alkalmazása
### Arab–izraeli háborúk
Az izraeli repülőgépek először 1963. augusztus 19-én vettek részt légi harcban, 8 MiG–17-es ellen. Csak egy repülőgépet sikerült megrongálniuk, de annak is sikerült hazajutnia. 1964. november 13-án repülték első földi célok elleni bevetésüket, szír tüzérségi állások ellen. Másnap került sor az első légiharc-rakéták indítására, de mind az ellenséges MiG–21-esek, mind a Mirage-ok rakétái célt tévesztettek. 1966. július 4-én egy négygépes kötelék tagjaként Joram Agmon százados gépágyúval lelőtt egy szír MiG–21-est, ez volt a Mirage III első légi győzelme (valamint az Izraeli Légierő által elsőnek lelőtt MiG–21). Másnap újabb repülőgépet sikerült Mirage III-assal lelőni. 1966. november 29-én egy MiG–19 géppárt lőtt le egy Mirage III, az egyiket Matra R530 rakétával, ez volt az első, rakétával elért izraeli légigyőzelem. 1967. április 7-én Szíria felett bontakozott ki légi harc, az izraeli Mirage III-asok ezen a napon összesen 6 MiG–21-est lőttek le, az első kettőt Damaszkusz felett.
#### A hatnapos háború
A háborút bevezető légicsapás, a Fókusz hadművelet során a Mirage III-asok támadták a legfontosabb repülőtereket, ahol az Egyiptomi Légierő MiG–21 vadász- és Tu–16 közepes bombázó repülőgépei voltak. A megelőző légicsapás során kihasználták, hogy az egyiptomi repülőtereknek általában csak egy kifutópályája van, és ha ezt használhatatlanná teszik, akkor a légibázis összes repülőgépe a földön marad. A kifutópályák megsemmisítését a korábban Izraelben külön erre a célra kifejlesztett betonromboló bombával végezték. Az első légicsapásról visszatérő repülőgépeket hihetetlenül gyorsan, hét és fél perc alatt fegyverezték újra, és indították a második bevetésre, a földön maradt egyiptomi repülőgépek megsemmisítésére. A hadművelet tervezésekor remélték, hogy Szíriát, Jordániát, Irakot és Libanont elbátortalanítják az Egyiptomra mért csapásról szóló hírek, és nem lépnek be a háborúba, de ez megtörtént, és ezért június 5-én déltől a megsemmisített Egyiptomi Légierő helyett jordán és szír repülőtereket, valamint az észak-iraki H3 légibázist támadták az izraeli repülőgépek (súlyos veszteséget csak a H3 légibázis támadása során szenvedtek).
#### A felőrlő háború
A hatnapos háború végeztével a vereségbe nehezen belenyugvó Egyiptom megpróbálta Izraelt szisztematikus ágyúzással a tárgyalóasztalhoz kényszeríteni, ezt viszont az ország nem nézte ölbe tett kézzel. Az egyiptomi tüzérséget minden lehetséges eszközzel, többek között repülőgépekkel támadták, így légi harcok is kialakultak, ezekben körülbelül 120 egyiptomi repülőgépet lőttek le, nagy részüket a Mirage III-assal, kisebb részüket az újonnan megérkezett F–4 Phantom II-vel. Egyiptom eközben szovjet segítséget kért, ezért több szovjet légvédelmi rakétaüteget és két szovjet vadászezredet telepítettek át Egyiptomba, ennek eredményeképpen 1970. július 5-én légi harc alakult ki szovjet MiG–21-esek ellen, amely öt szovjet repülőgép lelövését eredményezte, ebből legalább kettőt a Mirage-ok, kettőt az F–4-esek lőttek le.
#### A jom kippuri háború
A jom kippuri háborúra az izraeli szolgálatban álló Mirage III-asok száma körülbelül negyven darabra csökkent, már csak a 117. és a 101. század alkalmazta, elsősorban a légifölény biztosítására. A háború előtt, 1973. szeptember 13-án a Földközi-tenger felett tömeges légi harc alakult ki, amelynek során egy Mirage III elvesztése árán 12 egyiptomi MiG–21-est lőttek le. A földi célok elleni bevetéseket újabb gépek teljesítették, elsősorban a frissen beszerzett F–4 Phantom II és az A–4 Skyhawk, a Mirage-ok az izraeli városok felett járőröztek, többek között lelőttek egy egyiptomi KSzR–2 robotrepülőgépet. A háború harmadik napján a Sínai-félszigeten lévő Rephidim légibázist egy négygépes Szu–7 kötelék támadta, a bombázás közben felszálló Mirage III-asok mind a négy repülőgépet le tudták lőni. A háború utolsó napján 12 MiG–21-es csapott össze 8 Mirage III-assal, 7 MiG–21-est sikerült lelőni, saját veszteség nélkül. Az Izraeli Légierő legtöbb légi győzelmet elért ászpilótája, Giora Epstein Mirage III-assal repült. A háború alatt összesen 13 ellenséges repülőgépet lőtt le, egy alkalommal egy bevetésen egyszerre négyet, egy másik alkalommal egyszerre hármat.
A háború idejére mintegy 40 darab Nesher állt rendszerbe, ezeket, bár földi célok támadására tervezték, elsősorban légvédelmi feladatokra vetették be.
#### Az ötödik arab–izraeli háború
A háború idejére csak a Kfirek maradtak hadrendben, ezek földi célokat támadtak, és lelőttek egy MiG–21-est.
### Az indiai–pakisztáni háború
Az 1971-es indiai–pakisztáni háborúban a Pakisztáni Légierő vetette be az 1968-ban Szaúd-Arábia anyagi támogatásával beszerzett 24 Mirage IIIEP, Mirage IIIRP és Mirage IIIDP repülőgépét. A háború előtt a felderítő gépek többször berepültek India fölé, általában egy F–86 Sabre vagy egy másik Mirage kíséretében. A Pakisztáni Légierő a határ közelében lévő repülőtereket a hatnapos háborúban alkalmazott taktikához hasonlóan, megelőző légicsapással próbálta meg használhatatlanná tenni, de ehhez nem voltak meg a szükséges fegyverei (a repülőgépek megfelelő felfegyverzése is problémákat okozott a szegény országnak), így az első légicsapások csak kisebb károkat okoztak. A későbbiekben a Mirage III-asokat elsősorban éjszakai elfogóvadászokként alkalmazták. A repülőgépek 16 alkalommal indítottak Matra R530 rakétát, de csak egyetlen találatot értek le vele, ami csalódást okozott.
### Falkland-szigeteki háború
A Falkland-szigetek megszállásának idején az Argentin Légierőnek 17 Mirage IIIEA és 37 Dagger repülőgépe volt bevethető. A háborúban a repülőgépek biztosították a légi fedezetet az argentin fegyveres erőknek, emellett bombákkal támadták a támadó angol flotta hajóit. A Falkland-szigetek fővárosa, Port Stanley repülőtere nem volt alkalmas a repülőgépek fogadására (az argentinok nem is próbálták erre alkalmassá tenni), ezért a repülőgépek Argentínából felszállva, tüzelőanyag-póttartályokkal megrakva is csak rövid ideig tudtak a szigetek környékén járőrözni és tüzelőanyag-készletüket az utolsó cseppig elhasználva hazatérni. (Érdekes módon bár az Argentin Légierőnek volt pár KC–130 Hercules légi utántöltő repülőgépe, ezt nem tudták megfelelően kihasználni.)
Az Egyesült Államok a háborúra készülő Angliának számos, addig nem exportált fegyvert eladott, többek között az AIM–9L Sidewinder légiharc-rakétákat is, amelyeknek infravörös érzékelője lényegesen korszerűbb volt elődeiénél, nem csak a hajtóműből kiáramló forró gázok, hanem a repülőgép átmelegedett sárkányszerkezetének infravörös sugárzását is tudta érzékelni, emiatt nem csak a megtámadott repülőgép mögül, hanem szemből is indítható volt. Emellett a Falkland-szigetek felé haladva, Franciaország partjai előtt a Francia Légierő lehetőséget biztosított az angol flotta repülőgépeinek saját Mirage-ai ellen légi harc gyakorlására, így az angol pilótáknak lehetőségük nyílt az argentin repülőgépek elleni taktika gyakorlati kidolgozására.
Az angol Harrierek lényegesen jobb manőverezőképessége és a háború alatt az Amerikától megkapott korszerű légiharc-rakéták miatt az argentin repülőgépek légi győzelmet nem tudtak elérni, de legalább 11 repülőgépüket (2 Mirage IIEA és 9 Dagger) légi harcban elveszítették, további két Daggert légvédelmi rakétával lelőttek. (Az egyik Mirage IIEA-t egy angol Harrier eltalálta rakétával, ez kényszerleszállást kísérelt meg Port Stanley repülőterén, de az argentin légvédelem, ellenséges repülőgépnek nézve, lelőtte.)
A repülőgépek bombákkal és gépágyútűzzel támadták az angol hajókat, több angol hajót is eltaláltak, kisebb-nagyobb kárt okozva:
- HMS Glamorgan romboló: kisebb vízfelszín alatti károk keletkeztek
- HMS Antrim romboló: 500 kilogrammos bombatalálatot kapott, de nem robbant fel, és sikerült a bombát hatástalanítani
- HMS Broadsword fregatt: Lynx helikopterét semmisítette meg egy bomba (a fel nem robbant bomba a helikoptert a vízbe lökte)
- HMS Brilliant fregatt: kisebb károkat szenvedett gépágyútűztől, viszont három argentin repülőgépet lelőtt
- HMS Ardent fregatt: elsüllyedt, az angol források szerint kizárólag az argentin A–4 Skyhawkok találatai következtében, az argentin források szerint két 500 kilogrammos bombával az argentin Daggerek is eltalálták. A végzetes találatokat az A–4-esek okozták.
- HMS Plymouth fregatt, komoly károkat szenvedett, de lelőtt két Daggert
Végzetesnek egyik találat sem bizonyult, elsősorban azért, mert a repülőgépek olyan alacsonyan repülve oldották ki bombáikat, hogy a bombák gyújtószerkezetének nem volt ideje élesíteni, és nem robbantak fel (némely esetben a repülőgépekben kisebb károkat tettek a hajók antennái, melyekhez hozzáértek). Egyes források szerint az argentin bombák gyújtóinak megfelelő beállítása alapvetően befolyásolta volna a háború menetét. A háború vége felé az argentin pilótáknak feltűnt a televíziós híradásokból a fel nem robbant bombák nagyon nagy száma, és rájöttek a gyújtók hibás beállítására, amit módosítottak is, de ez a háború menetét akkor már érdemben nem befolyásolta. |
466,960 | William Tecumseh Sherman | 26,822,142 | null | [
"1820-ban született személyek",
"1891-ben elhunyt személyek",
"Katolikus vallásra tért személyek",
"Tüdőgyulladásban elhunyt személyek",
"Uniós tábornokok az amerikai polgárháborúban"
] | William Tecumseh Sherman (Lancaster, Ohio, 1820. február 8. – New York, N.Y, 1891. február 14.) amerikai tábornok, üzletember, író és oktató. Az amerikai polgárháború (1861–1865) alatt vezérőrnagy rendfokozatban szolgált az északiak hadseregében. Eredményeiért kitüntetésekkel jutalmazták, de a felperzselt föld taktikája miatt számos kritika is érte. A híres hadtörténész, Basil Liddell Hart kijelentette, hogy Sherman volt az „első modern tábornok”.
Sherman 1862 és 1863 között Ulysses S. Grant tábornok beosztottjaként szolgált, és részt vett azokban a hadjáratokban, amelyekben elfoglalták a konföderációs erők vicksburgi erődjét és visszaszerezték Tennessee államot. 1864-ben Sherman lett Grant utóda a polgárháború nyugati hadszínterén lévő uniós erők főparancsnokaként. Vezetésével az uniós seregek elfoglalták Atlanta várost, és ez a katonai győzelem jelentősen hozzájárult Abraham Lincoln újraválasztásához. Sherman ezután átvonult Georgia államon és hadjáratot vezetett Észak- és Dél-Karolina államokban (Karolina-hadjárat), amivel jelentősen meggyengítette az Amerikai Konföderációs Államok haderejét, és lehetetlenné tette számukra a háború folytatását. Ő fogadta 1865 áprilisában a konföderációs csapatok megadását Észak-Karolina, Dél-Karolina, Georgia és Florida államokban.
A háború után, amikor Grant tábornokot megválasztották az Amerikai Egyesült Államok elnökének, Sherman ismét örökölte posztját, és az Egyesült Államok haderejének főparancsnoka lett (1869–83). Ebben a tisztségében felelős volt az Amerikai Egyesült Államok nyugati részén az indiánok ellen indított háborúkért. Nyugállományban visszautasította a politikai szereplést. 1875-ben kiadta emlékiratait (Memoirs), az egyik legjobb első kézből származó beszámolót a polgárháború eseményeiről.
## Fiatalkora
Sherman 1820-ban született az Ohio állambeli Lancasterben. Apja, Charles Robert Sherman, sikeres ügyvéd, aki Ohio állam legfelsőbb bíróságának is tagja volt, 1829-ben váratlanul meghalt. Özvegye, Mary Hoyt Sherman, 11 gyermekkel maradt magára. Ezt követően a kilencéves Williamet egy szomszéd, egyben a család barátja, Thomas Ewing ügyvéd nevelte, aki az amerikai Whig Párt politikusa és Ohio állam képviselője volt az Egyesült Államok Szenátusában, valamint az Egyesült Államok első belügyminisztere is. Csak távoli rokonságban álltak, de Shermanre nagy hatást gyakorolt Roger Sherman, az Egyesült Államok egyik „alapító atyja”.
Bátyja, Charles Taylor Sherman, szintén jogi pályára lépett és szövetségi bíró lett; egyik öccse, John Sherman szenátor és az amerikai kormány tagja lett. Másik öccse, Hoyt Sherman sikeres bankárrá vált. Mostohabátyjai közül ketten is az amerikai hadseregben szolgáltak a polgárháború alatt, Hugh Boyle Ewing és Thomas Ewing Jr., aki később az Abraham Lincoln elnök meggyilkolásával vádolt személyek kirendelt védője volt.
### Sherman középső neve
Sherman meglehetősen szokatlan középső neve mindig is nagy figyelmet keltett. Sherman maga azt állította, hogy középső neve onnan ered, hogy egy időben apja „figyelmét megragadta a sóni törzs nagy főnöke, Tecumseh”. Egy 1932-es életrajz nyomán elterjedt, hogy csecsemőként Shermant egyszerűen Tecumsehnek hívták szülei. Ezek szerint Sherman csak kilenc vagy tízéves korában kapta a William keresztnevet, miután befogadták a Ewing házba, ahol nevelőanyja, az ír származású Maria Ewing, hithű katolikus volt. A Ewing család tagjaként Shermant egy dominikánus szerzetes keresztelte meg, aki állítólag azért adta a William nevet a gyereknek, mert az esemény Szent Vilmos napján történt – vagyis feltehetően június 25-én. A kétségkívül érdekes beszámoló történelmi hitelessége azonban kétségbe vonható, mivel maga Sherman is azt írta az emlékirataiban, hogy apja a William Tecumseh nevet adta neki, és más bizonyítékok azt igazolják, hogy csecsemőkorában egy presbiteriánus tiszteletes keresztelte meg, és adta neki a William nevet. Felnőttként Sherman minden levelét (a személyes, feleségének írt leveleket is) „W. T. Sherman”-ként írta alá, de barátai csak „Cump”-nak hívták. Gyermekkorában kétszer is megkeresztelték, felnőttként azonban nem vett részt semmilyen egyházi életben, annak ellenére, hogy felesége, Ellen Ewing Sherman is hithű katolikus volt. Fia, Thomas, papi pályára lépett, és szerinte apja a polgárháború kitöréséig részt vett a miséken, de utána soha többé.
### Katonai kiképzés és szolgálat
Ewing szenátor támogatásával a 16 éves Sherman tisztnövendékként bekerült az amerikai hadsereg katonai akadémiájára, a West Pointra, ahol vele egy szobában lakott és jó barátja lett egy másik jövőbeni tábornok, George Henry Thomas. Az akadémián Sherman kitűnt tanulmányi eredményeivel, de a kadétok kinevezési folyamatának sajátosságai hidegen hagyták. Egyik hallgatótársa, William Rosecrans, később úgy emlékezett Shermanre, mint „a legkitűnőbb és legnépszerűbb diákok egyike” és „csillogó szemű, vörös hajú srác, aki mindig készen állt egy jó tréfára”. A West Point akadémián töltött éveiről Sherman így számol be Memoirs című önéletrajzában:
1840-ben elvégezte az akadémiát és hadnagyi rangban felvették az Egyesült Államok hadseregének 3. Tüzérhadtestéhez (3rd U.S. Artillery). Első csatájára Florida államban került sor a szeminol indiánok ellen vívott második háborúban. Később Georgia és Dél-Karolina államokban állomásozott. Mivel egy befolyásos politikus fogadott fia volt, a fiatal hadnagy a déli nagyváros, Charleston legelőkelőbb köreiben mozgott.
Míg kortársainak nagy része részt vett a mexikói–amerikai háborúban, addig Shermant adminisztratív szolgálatra a Mexikótól elfoglalt államba, Kaliforniába vezényelték. Itt egyik tiszttársával, Edward Orddal, két nappal azelőtt érkeztek meg Yerba Buena városába, mielőtt annak nevét San Franciscóra változtatták volna. 1848-ban Sherman elkísérte Kalifornia katonai kormányzóját, Richard Barnes Mason ezredest egy vizsgálatra, amely hivatalosan is megerősítette, hogy az állam területén aranyat találtak, és ezzel kezdetét vette a kaliforniai aranyláz. Sherman, Edward Orddal együtt, részt vett a terület felmérésében és a később Sacramento néven várossá alakuló település határainak kijelölésében.
Shermant ekkor századossá léptették elé „kitűnő szolgálatai” elismeréseként, de mivel nem vehetett részt a háborúban, elkedvetlenedett, és részben ez késztette arra, hogy később lemondjon tiszti rangjáról. Ezzel a polgárháború magas rangú tisztjei közül azon kevesek egyike lett, akik nem harcoltak a mexikóiak ellen.
### Házassága és üzleti karrierje
1850-ben Shermant századossá léptették elé, és feleségül vette Thomas Ewing lányát, Eleanor Boyle („Ellen”) Ewingot egy Washingtonban tartott ceremónián, amelyen jelen volt Zachary Taylor elnök és más hírességek is (mostohaapja ekkor belügyminiszter volt az amerikai kormányban). Anyjához hasonlóan, Ellen Ewing is hithű katolikus volt, és nyolc gyermeküket is a katolikus hitben nevelte.
1853-ban Sherman lemondott tiszti rendfokozatáról, és egy St. Louis-i központú bank San Franciscó-i fiókjának lett az igazgatója. Sherman éppen abban az időben érkezett meg San Franciscóba, amikor az egész amerikai nyugat forrongott. Az út során kétszer is hajótörést szenvedett, és a Golden Gate-szorosban felborult hajója törzsébe kapaszkodva sodródott be a San Francisco-öbölbe. A város üzleti és pénzügyi életében uralkodó állapotok által kiváltott idegfeszültség asztmát okozott nála. Később, az ingatlanspekulációkra visszaemlékezve azt mondta: „A csatában elvezénylek százezer katonát és elfoglalom a Nap városát is, de félek attól, hogy egy mocsarat igazgassak San Franciscóban”. 1856-ban a San Franciscó-i polgárőrség megalakulása után vezérőrnagyi rangot kapott a kaliforniai milíciában.
A Sherman által igazgatott bankfiókot 1857 májusában bezárták, és ekkor családjával átköltözött New Yorkba, ahol ugyanannál a banknál helyezkedett el. Amikor az 1857-es tőzsdei pánik alatt a bankot bezárták, jogi pályára lépett, és a Kansas állambeli Leavenworth-ben lett ügyvéd, de ez a vállalkozása is sikertelen maradt.
1874-ben, amikor Sherman már híres volt katonai sikerei révén, legidősebb lánya, Marie Ewing („Minnie”) Sherman is egy, az akkori világsajtó révén az érdeklődés középpontjába került, nagyszabású ceremónia keretében ment férjhez. Az esküvőn jelen volt többek között Ulysses S. Grant elnök, illetve bőkezű ajándékot küldött az egyiptomi kedive, Muhammad Ali basa. Sherman másik lánya, Eleanor 1880. május 5-én ment feleségül Alexander Montgomery Thackara-hez, Sherman washingtoni otthonában. Sherman nagy bánatára egyik fia, Thomas Ewing Sherman papi pályára lépett, és 1879-ben jezsuita pappá avatták.
### Katonai főiskolai igazgatóként
1859-ben Sherman elvállalta Louisiana állam főiskolájának és katonai akadémiájának igazgatói tisztségét. Hatékony és népszerű vezetője volt az intézménynek, amely később Louisiana állam egyeteme lett (Louisiana State University, LSU). Joseph P. Taylor ezredes, Zachary Taylor elnök bátyja, kijelentette: „Ha az egész hadsereget átkutatták volna, egyik végétől a másikig, akkor sem találtak volna erre a posztra Shermannél alkalmasabb jelöltet”.
Amikor 1860-ban hírét vette, hogy Dél-Karolina kivált az Egyesült Államokból, Sherman így szólt David F. Boyd professzorhoz, a déli államok függetlenségének elkötelezett hívéhez:
1861\. januárban, a polgárháború kitörése előtt pár nappal Shermannek hivatalosan fogadnia kellett volna a Baton Rouge-ban található szövetségi fegyverraktár megadását a louisianai állami milícia nevében. Sherman azonban inkább lemondott tisztségéről és ezt üzente Louisiana állam kormányzójának: „Semmilyen körülmények között nem teszek vagy gondolok semmit, ami ... ellenséges ... az Egyesült Államokkal szemben.”
### Kitérő St. Louisban
Louisianából való távozása után Sherman Washingtonba utazott, feltehetően azért, mert kinevezték a hadsereghez. A beiktatása után találkozott Abraham Lincoln elnökkel a Fehér Házban, és kifejezte az újonnan megválasztott elnöknek aggodalmát az uniós erők felkészületlensége miatt, de Lincoln nem osztotta véleményét.
Ezt követően Sherman a St. Louis Railroad társaság, egy omnibusz-vállalat elnöke lett, bár csak pár hónapig töltötte be ezt a posztot. Munkája révén közelről volt tanúja Missouri államban a kiválási válságnak és Frank Blair kongresszusi képviselő erőfeszítéseinek (aki később Sherman alatt szolgált), hogy Missourit az unióban tartsa. Április elején elutasított egy felkérést, hogy a Lincoln-kormány hadügyminisztériumában töltsön be pozíciót. A Sumter-erőd ostroma után habozott belépni a hadseregbe, és nyilvánosan kritizálta Lincoln elnök felhívását, aki önkéntest akart toborozni három hónapra, mondván: „Ennyi erővel akár egy égő házat is megpróbálhatna az ember eloltani egy vízipisztollyal”, májusban azonban jelentkezett a hadseregnél, és összeköttetéseinek köszönhetően tiszti rangot kapott. Június 3-án ezt írta: „Még mindig azt gondolom, hogy a háború hosszú – nagyon hosszú – lesz, sokkal hosszabb, mint azt a politikusok képzelik.” Végül, június 7-én Washingtonba rendelték.
## Sherman az amerikai polgárháborúban
### Kinevezése
Shermant 1861. május 14-i hatállyal ezredessé nevezték ki a 13. gyalogezrednél (13th Infantry Regiment, United States Army). Azon kevés északi tisztek egyike volt, akik kitüntették magukat az 1861. július 21-én Bull Runnál megvívott csata során. Shermant a térdén és vállán súrolták golyók. Az északiak által elszenvedett súlyos vereség miatt Sherman megkérdőjelezte saját ítélőképességét és önkéntes katonáinak képességeit is. Lincoln elnök azonban az önkéntes haderő dandártábornokává léptette elő 1861. május 17-i hatállyal. Ezt követően Robert Anderson, Kentucky kormányzója alatt szolgált, majd pedig ősszel Anderson helyettese lett – ezzel Sherman szerint Lincoln elnök megszegte ígéretét, hogy nem nevezi ki politikailag fontos pozícióra.
### Idegösszeomlása és csata Shiloh-nál
Louisville-i tartózkodása alatt Sherman egyre borúlátóbb lett a háború kimenetelével kapcsolatban. Rendszeresen panaszkodott washingtoni elöljáróinak az ellátás hiányosságai miatt, és mivel rendszeresen eltúlozta a felkelő csapatok erejét, a helyi sajtó hamarosan „őrült”-nek tartotta. Sherman kérésére leváltották posztjáról, helyébe Don Carlos Buell lépett, míg őt St. Louisba helyezték át, ahol 1861 őszén feltehetően idegösszeomlást kapott. Sherman beismerte, hogy a parancsnoksággal járó felelősség összetörte és az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében. Ekkor szabadságot kapott, és visszatért Ohióba, hogy kipihenje magát. Otthonléte alatt felesége, Ellen, egy Sherman bátyjának, John Sherman szenátornak írt levélben a „családban tapasztalható melankolikus őrület”-ről panaszkodott.
Hamarosan rendbe jött, és visszatért az aktív katonai szolgálatba Henry W. Halleck vezérőrnagy beosztottjaként, aki Missouri állam katonai kormányzója volt. Shermant először csak a hátországba helyezték, előbb egy St. Louis-i kaszárnya parancsnoka lett, majd pedig logisztikai támogatást nyújtott Ulysses S. Grant tábornok csapatainak, akik a Donelson-erődöt ostromolták. Grant, aki korábban Sherman elődje volt a cairói katonai körzet (Illinois állam) parancsnokaként, nem sokkal azelőtt jelentős győzelmet aratott a Henry-erőd közelében vívott csata során, és megkapta Tennessee állam kormányzói posztját. Bár ekkor Sherman a beosztása alapján Grant elöljárója volt, mégis levelet küldött neki Kentucky-ból, és felajánlotta szolgálatait.
Miután Grant elfoglalta a Donelson-erődöt, teljesítette Sherman kívánságát, és 1862. március 1-jén kinevezte a Tennessee hadseregbe, az 5. hadosztály parancsnokának. Első jelentősebb ütközete ezen a poszton a Shiloh közelében vívott csata volt. A konföderációs erők nagy erejű támadása 1862. április 6-án meglepetésként érte az uniós parancsnokok többségét. Sherman is elutasította a hírszerzési jelentéseket, és nem akart hinni a milícia tisztjeinek, amikor azok arról tájékoztatták, hogy Albert Sidney Johnston tábornok elhagyta Mississippi állambeli bázisát, Corinth közelében. Ennek megfelelően Sherman szinte semmilyen előkészületet nem tett, nem épített mellvédeket, nem erősítette meg állásait, és nem küldött ki felderítőket sem. Shilohnál feltehetően el akarta kerülni, hogy abba a hibába essen, amit Kentuckyban követett el, és, hogy túlzott óvatossággal vádolják. Feleségének is azt írta, hogy ha több előkészületet tett volna, akkor „megint őrültnek hívtak volna”.
A meglepetésszerű támadás ellenére Sherman sikeresen gyűjtötte össze hadosztályát és rendezetten vonult vissza, miközben az ellenséggel harcoltak, ezzel megakadályozta az uniós csapatok súlyos vereségét. A nap végén Grant tábornokot egyedül, a sötétben egy tölgyfa alatt ülve és szivarozva találta. A felkészülés elhanyagolásáért elsősorban felelős Sherman saját szavai szerint „hirtelen bölcs sugallatra nem említette a visszavonulást”, hanem csak annyit mondott: "Hát, ma pokoli egy napunk volt, mi?" Grant szintén lakonikus válasza úgy hangzott: "Igen. Holnap azért majd befűtünk nekik.". Ezt követően Shermannek nagy szerepe volt a sikeres uniós ellentámadásban 1862. április 7-én. A csata során kétszer megsérült – a kezén és a vállán –, és háromszor lőtték ki alóla a lovat. A csata után a teljesítményéről Grant elismeréssel szólt, és 1862. május 1-jei hatállyal előléptették vezérőrnaggyá.
Április vége felé egy főt számláló uniós magasabb egység vonult Corinth ellen Henry W. Halleck vezérőrnagy parancsnoksága alatt, míg Grant ekkor csak a főparancsnok helyettese volt, Sherman pedig a jobbszárnyon lévő hadosztály parancsnokságát kapta. Nem sokkal azután, hogy május 30-án Corinthot elfoglalták, Grant le akart mondani tisztségéről, mert komoly gondjai voltak a Halleck tábornokkal való együttműködésben, Sherman kérésére azonban meggondolta magát. Sherman saját életéből vett példával vigasztalta Grantet és azzal biztatta, hogy egy szerencsés véletlen folyamán akár hamarosan ismét parancsnoki tisztséget kaphat.
Júliusban beigazolódni látszott Sherman jóslata, mert Hallecket az Egyesült Államok vezérkari főnökévé nevezték ki. Grant lett a helyi főparancsnok, míg Shermant kinevezte a frissen elfoglalt Memphis katonai kormányzójának.
### Vicksburg és Chattanooga
Ettől kezdve mindkét tiszt karrierje felfelé ívelt. Sherman ezt annak is köszönhette, hogy közeli kapcsolatba került Grant tábornokkal az alatt a két év alatt, amíg együtt szolgáltak a nyugati hadszíntéren. A katonai sikereik ellenére a Vicksburg elleni hadjárat során egy újság arról panaszkodott, hogy a hadsereget a sárba tiporják egy részeg (Grant) vezetésével, akinek egy őrült (Sherman) ad tanácsokat.
Sherman 1862–1863 során egyaránt ért el sikereket és szenvedett el kudarcokat. 1862. decemberében a vezetése alatt álló északi csapatokat visszaverték Chickasaw Bayou-nál, a Mississippi államban található Vicksburg közelében. Nem sokkal ezután a parancsnoksága alatt álló XV. hadtestet utasították, hogy csatlakozzon a John A. McClernand vezérőrnagy által az Arkansas Post néven ismert erőd elleni támadáshoz. Bár a támadás sikeres volt, katonai értéke csekély volt, és csak elvonta az északiak erőit Vicksburg elfoglalásától. A Vicksburgi hadjárat előtt, 1863 tavaszán Sherman kétségét fejezte ki Grant új, meglehetősen rendhagyó taktikájával kapcsolatban, de Grant irányítása alatt sikeresen alkalmazta azt. 1863. július 4-én Vicksburg védői megadták magukat Grant tábornoknak, és ekkor Shermant is előléptették, a hivatásos hadsereg dandártábornoki rangját kapta (korábban csak az önkéntesek tábornoka volt). A csata után Sherman családja elutazott Ohióból a Vicksburg közelében található táborba, hogy meglátogassák a tábornokot – a látogatás végzetes kimenetele volt, hogy kilencéves fia, Willie, tífuszos lett és meghalt.
Novemberben a chattanoogai csata során Sherman a Tennessee-hadsereg parancsnoka volt. Katonái élén gyorsan elfoglalta a számára kijelölt célt, a Billy Goat Hillt a Missionary Ridge nevű vonulat északi részén, amikor észrevette, hogy az nem is a fő vonulaton fekszik. A további támadásokat a Patrick Cleburne parancsnoksága alatt álló hadosztály, Braxton Bragg hadseregének egyik legjobb alakulata rendre visszaverte. Sherman erőfeszítései némileg feledésbe merültek George Henry Thomas tábornok sikerei mellett, aki a konföderációs vonalak közepe ellen intézett támadást, eredetileg elterelő céllal. A csata után Sherman elindult, hogy felmentse az Ambrose Burnside parancsnoksága alatt álló csapatokat, akik a Knoxville-hadjárat alatt kerültek bajba, majd 1864. februárban egy hadjáratot vezetett a Mississippi államban található Meridian ellen, hogy feldúlja a konföderációs erők hátországát.
### Hadjárat Georgia államban
Ingadozó teljesítménye ellenére Grant tábornok továbbra is kitüntette barátságával és bizalmával Shermant. Amikor Lincoln elnök 1864 tavaszán keletre hívta Grantet, hogy vegye át az uniós hadseregek főparancsnoki tisztét, Grant kinevezte (a katonái által csak „Uncle Billy”-ként emlegetett) Shermant a mississippi katonai körzet parancsnokává, vagyis lényegében a polgárháború nyugati hadszínterének teljhatalmú parancsnoka lett. Amint Grant átvette az uniós hadseregek irányítását, Sherman levelet írt neki, amelyben kifejtette stratégiáját a háború mielőbbi befejezése érdekében:
Sherman ezután három hadsereg (Army of the Cumberland, Army of the Tennessee és Army of the Ohio), közel fő élén benyomult Georgia állam területére, ahol hosszas manővereket hajtott végre a szemben álló Joseph E. Johnston tábornok csapataival szemben. Sherman csapatai élén Atlanta város ellen vonult, míg Johnston védelmi pozíciókat vett fel, amelyeket rendre fel kellett adnia, miután Sherman a hátába került. Csak egyszer, a Kennesaw-hegy közelében került sor nyílt csatára, ahol Sherman vereséget szenvedett a jól beásott konföderációs csapatokkal szemben. Júliusban azonban az óvatos Johnstont leváltották, helyére az agresszívabb John Bell Hood tábornok került, aki számbeli hátránya ellenére is nyílt csatákra kényszerítette Shermant.
Sherman a georgiai hadjáratot 1864. szeptember 2-án fejezte be Atlanta elfoglalásával. Miután minden polgári lakosnak megparancsolta a város elhagyását (amit az Elfújta a szél című könyv és az azonos című film örökített meg), elrendelte az összes katonai és kormányzati épület felgyújtását. Számos polgári otthon, üzlet is leégett a tűzvészben. Atlanta elfoglalása egy csapásra ismertté tette Shermant az Unióban, és nagy mértékben hozzájárult, hogy Lincoln elnököt 1864 novemberében újraválasztották (korábban úgy tűnt, hogy a demokrata párt jelöltje, George B. McClellan volt tábornok legyőzi Lincolnt). Lincoln veresége minden bizonnyal a konföderáció győzelmét eredményezte volna, mivel a demokrata párt jelöltje programjában béketárgyalásokat és a konföderáció függetlenségének elismerését szorgalmazta. Atlanta elfoglalása tehát az Unió egységét szem előtt tartó Sherman egyik legnagyobb haditettének számít.
Atlanta elfoglalása után Sherman délnek fordult seregeivel, és kezdetben figyelmen kívül hagyta a déli Hood tábornok ellentámadását, aki Tennessee irányából fenyegette korábbi hódításait. Hamarosan azonban egyik seregét vissza kellett küldenie Hood ellen, a maradék fő élén Georgia egyik fontos kikötővárosa, Savannah ellen vonult. A menetelés során a hadsereg ellátását nem a hátországból, hanem a lakosság kirablásával fedezte, és saját becslése szerint több, mint 100 millió dolláros kárt okozott a délieknek. Sherman ezt „kemény háborúnak” („hard war”) hívta, de az utókor már mint „totális háborút” ismerte meg. A menetelés végén, 1864. december 22-én elfoglalta Savannah-t és innen küldött táviratot Lincoln elnöknek, akinek karácsonyi ajándékként ajánlotta fel a várost.
Sherman hadi sikerei jelentős nyilvánosságot kaptak az északi sajtóban, miközben Grant tábornok szinte alig ért el sikereket Robert E. Lee tábornokkal szemben. A szenátusban ekkor javaslatot tettek arra, hogy Shermant altábornaggyá (Lieutenant general) léptessék elő, és feltehetően Grant utódjává akarták kinevezni. Sherman azonban levelet írt bátyjának, John Sherman szenátornak és Grant tábornoknak is, amelyben erőteljesen visszautasította a kinevezést. Körülbelül ebben az időben nyilvánosan is kifejezte lojalitását Grant felé:
Savannah-ban értesült arról Sherman, hogy újszülött fia, Charles Celestine, a menetelés során meghalt – Shermannek nem is volt alkalma arra, hogy lássa a gyereket.
### Végső hadjáratok Karolina államokban
1865 tavaszán Grant megparancsolta Shermannek, hogy seregével szálljon hajóra és Virginia államban egyesüljenek Lee tábornokkal szemben. Ehelyett Sherman rávette Grantet, hogy engedélyezze számára, hogy csapatai élén északra meneteljen Észak- és Dél-Karolina államokon keresztül, és útközben minden katonai értéket képviselői ingatlant vagy ingóságot megsemmisítsen. Különösen Dél-Karolinát akarta ezzel sújtani, amely elsőként jelentette ki elszakadását az Uniótól és amelynek feldúlása végzetes csapást jelenthet a konföderáció harci moráljára. Csapatai ellen csak szórványos ellenállást fejtettek ki Joseph E. Johnston tábornok katonái, aki, miután meghallotta, hogy Sherman katonái rönkökből készítenek utat és így vágnak át az államban található mocsarakon, kijelentette, hogy „ilyen hadsereget Julius Caesar óta nem hordott hátán a föld”.
Sherman 1865. február 17-én elfoglalta az állam székhelyét, Columbia városát, ahol még aznap éjjel tűz ütött ki és másnap reggelre a városközpont szinte teljesen leégett. A tűzvész azóta is számos vita forrása, egyesek szándékos gyújtogatásnak tartják, mások véletlennek, vagy pedig a visszavonuló konföderációs csapatok hanyagságának tulajdonítják (akik számos gyapotbálát gyújtottak fel, miközben kiürítették a várost). Helyi indián vezetők segítségével Sherman hadserege átkelt a Lumber folyón és behatolt Észak-Karolina területére. Sherman feljegyzései szerint a folyón való átkelés, majd az állam déli részén található mocsarak leküzdése volt „a legátkozottabb menetelés, amit valaha megértem”. Az északiak ezt az államot nem rabolták ki, mivel Dél-Karolinával ellentétben nem tartották a lázadás központjának, és úgy vélték, csak a déli szomszéd nyomására és akkor is utolsóként szakadt el az Uniótól. Március vége felé Sherman elhagyta csapatait és a Virginia állambeli City Point városba utazott, hogy Granttel megbeszéléseket folytasson, amin részt vett az éppen ott tartózkodó Lincoln elnök is.
Ezt követően Sherman a Bentonville-i csatában legyőzte Johnston tábornokot, majd Lee tábornok megadta magát Grantnek Appomattoxnál. Közben Lincoln elnököt Washingtonban meggyilkolták. Sherman az észak-karolinai Durham városban találkozott Johnstonnal és fogadta a tábornok megadását. Sherman nagyvonalú békefeltételeket ajánlott, amelyek – Johnston tábornok és a konföderáció elnöke, Jefferson Davis kérésére – kiterjedtek katonai és politikai kérdésekre is. Bár maga Sherman úgy vélte, hogy ezeket a feltételeket a City Point-beli találkozó során Lincoln is elfogadta, hivatalosan nem kapott jóváhagyást sem Granttől, sem Andrew Johnson elnöktől, aki Lincoln helyébe lépett, sem pedig a kormánytól. A washingtoni politikusok ennek megfelelően nem tartották be a békemegállapodás feltételeit. A megadás kérdése körül kialakult zűrzavaros helyzet 1865. április 26-ig tartott, amikor Jonhston tábornok – Davis elnök utasításait figyelmen kívül hagyva – hivatalosan is megállapodott Shermannel a fegyverletételről és az Észak-, Dél-Karolina, Georgia és Florida államokban található konföderációs csapatok nevében megadta magát.
### Rabszolgaság és felszabadítás
Bár a rabszolgaságot elítélte, Sherman nem támogatta a rabszolgák felszabadítását a háború előtt, mivel korának és származásának megfelelően nem hitt a négerek egyenjogúságában. Nem óhajtott továbbá együtt harcolni a feketékkel; mint azt tisztjei jelenlétében mondta "Billy bácsi hadseregében nem lesznek niggerek". Az 1864–1865-ben vívott hadjáratok során számos rabszolgát felszabadított, akik második Mózesként üdvözölték, és végül már 25-30 ezren haladtak serege után, miközben átvonult Georgia, Észak- és Dél-Karolina államokon. Sherman ki nem állhatta őket és a helyzetet, mert a mintegy második hadseregként utána kutyagolókkal nem tudott mit kezdeni. Saját hadseregét is csak rablással tudta ellátni, az annak felére rúgó számú hontalannak végképp nem tudott ellátást adni.
A volt rabszolga menekültek sorsa hamarosan kényes katonai és politikai kérdéssé vált, az abolicionisták azzal vádolták Shermant, hogy nem tett eleget a felszabadított rabszolgák nyomorúságos helyzetének enyhítéséért. 1865. január 12-én Sherman találkozott Stanton hadügyminiszterrel és a helyi fekete közösség vezetőivel, hogy a felszabadított rabszolgák helyzetét megvitassák, miután Garrison Frazier baptista tiszteletes a következő nyilatkozatot adta ki a fekete közösség nevében:
Négy nappal később Sherman kiadta 15. számú különleges napiparancsát, amelyben felszabadított rabszolga és fekete menekült letelepítését rendelte el a Dél-Karolinában, Georgiában és Floridában, a fehér földtulajdonosoktól elkobzott földeken. Sherman egy massachusettsi abolicionistát, Rufus Saxton tábornokot bízta meg a parancs végrehajtásával, aki korábban a fekete katonák toborzását irányította. A napiparancsot azonban még abban az évben Andrew Johnson elnök érvénytelenítette.
Maga Sherman emlékirataiban elismerte, hogy elsősorban politikai és katonai nyomásra bátorította a rabszolgák szökését és felszabadítását, mivel meg akarta akadályozni, hogy a konföderációs seregekbe rabszolgákat toborozzanak:
Sherman maga úgy gondolta, hogy a rabszolgák felszabadítására fordított figyelem elvonja az erőforrásokat a háborútól és lényegében késlelteti minden rabszolga felszabadítását, illetve beismerte, hogy a hadjáratai során igazából nem igényelte és nem is számított a feketék segítségére.
## Hadászati és harcászati teljesítménye
Bár Sherman tábornok harcászati eredményessége ingadozó volt, mégis kiemelkedő sikereket ért el logisztikai és hadászati téren. A 20. század egyik legbefolyásosabb, brit származású hadtörténésze, Basil Liddell Hart véleménye szerint utóbbi szempontok a hadtörténelem nagyjai közé, Scipio Africanus, Belisarius, Napóleon, T. E. Lawrence és Erwin Rommel szintjére emelik Shermant. Liddell Hart véleménye szerint Sherman fejlesztette tökélyre a hadseregekkel való manőverezést, amelyet Atlanta elfoglalása előtt demonstrált. Liddell Hart még hozzátette, hogy Sherman hadműveleteinek tanulmányozása nagyban hozzájárult a gépesített háború hadászati elveinek kidolgozásához, amelyet a második világháború során Heinz Guderian és Erwin Rommel tábornokok alkalmaztak sikeresen. Liddel Hart egy másik követője, az amerikai George Patton tábornok egy egész nyarat azzal töltött, hogy végigkövette Sherman hadjáratát Georgia, Észak- és Dél-Karolina államokban és később saját hadműveleteit is Sherman stílusában hajtotta végre.
Sherman a modern hadviselés elméletéhez legjelentősebben a totális háború stratégiájának kidolgozásával és gyakorlati megvalósításával járult hozzá. Ezt Grant tábornok és Lincoln elnök jóváhagyásával tette, de saját szerepét jelentősen alábecsülte, mivel állításai szerint csak a parancsnokság utasításait hajtotta végre, legjobb tudomása szerint.
### Totális háború
Granthez hasonlóan Sherman is azon a véleményen volt, hogy a konföderációs államokat stratégiai, gazdasági és pszichológiai szempontból is meg kell törni a háború mielőbbi befejezése érdekében. Ezért úgy vélte, hogy az északiaknak úgy kell a háborút folytatni, mintha hódító háborút vívnának és maguk mögött csak felégetett földet hagyhatnak, hogy megtörjék a felkelők ellenállását. Ő maga ezt „hard war”-nak nevezte.
Miközben Sherman keresztülvonult Georgia és Dél-Karolina államokon, katonái jórészt megsemmisítették azt a polgári infrastruktúrát és készleteket, amelyek a déli katonákat segíthették. A lakosság fosztogatása tilos volt, de ezt általában nem tartatták be a katonákkal. A pusztítás mértéke és gyorsasága megdöbbentő volt a kortársak számára: egyes esetekben a vasúti síneket felszedték és magas hőben meglágyítva fák törzse köré csavarták, hogy megnehezítsék a helyreállítási munkálatokat. A rombolás, a polgári lakosság fosztogatása és az állítólagos háborús bűnök miatt Sherman megítélése (különösen az Egyesült Államok déli részén) a mai napig ellentmondásos.
A rombolás szinte kizárólag csak az infrastruktúrára irányult, mert bár hivatalos és pontos adatok nem ismertek, a polgári áldozatok száma igen alacsony volt. A készletek elfogyasztása, az infrastruktúra megsemmisítése és ezzel az ellenség moráljának gyengítése volt Sherman elsődleges célja, és ezt a déli vezetők is elismerték és elfogadták. Például az Alabama államban született Henry Hitchcock őrnagy, Sherman egyik tisztje, kijelentette, hogy „szörnyű dolog emberek ezreinek mindennapi kenyerét elvenni és felélni”, de ha ez a stratégia azt a célt szolgálja, hogy „a háborúban küzdő férjeket és apákat visszatartsa ... akkor jó célt szolgál”.
A rombolás Dél-Karolina államban volt a legnagyobb, Georgia és Észak-Karolina államokban kisebb mértékű. Ezt feltehetően az északi katonák által az első „lázadó” állammal szemben érzett ellenségesség okozta. Az egyik legsúlyosabb vád, amivel Shermant illették, hogy szándékosan felgyújtatta Columbia városát. Sherman erre kijelentette, hogy „ha elszántam volna magam Columbia felégetésére, akkor ugyanolyan közömbösen tettem volna, mintha egy poros falut égettem volna fel, de nem tettem”. Ugyanakkor a háború alatt így írt apósának: „Remélem elégedett lesz azzal, ahogy elbántam Charlestonnal, illetve Columbia felégetésével.” James M. McPherson történész így foglalt állást:
Emellett azt is érdemes megjegyezni, hogy Sherman és beosztottjai nagy erőfeszítéseket tettek az észak-karolinai Raleigh város megmentéséért, amikor Lincoln meggyilkolása után bosszúálló északi katonák fel akarták gyújtani a várost.
### Mai megítélése
1864-ben, miután elfoglalta Atlanta városát, Sherman elrendelte a város kiürítését. A városi tanács arra kérte, hogy vonja vissza a parancsot, mivel számos nő, gyermek és idős személy kerülne igen nehéz körülmények közé, ha el kell hagyniuk otthonukat. Sherman válaszában arra hivatkozott, hogy tartós békét csak akkor lehet elérni a háborúban, ha helyreállítják az unió egységét, és ennek érdekében mindent hajlandó volt elkövetni.
Edmund Wilson irodalmár felfedezte Sherman visszaemlékezéseiben, hogy a háború borzalmainak elviselésére való hajlandósága egyre nőtt a Délnek okozott szenvedések mértékével. Ennek ellenére, amikor Sherman totális háborúját összehasonlítják a brit hadsereg tevékenységével a második búr háborúban (1899–1902) – ahol a civil lakosság szintén a katonaság tudatos támadásainak célpontja volt, hogy megakadályozzák a lázadók támogatását – történészek szerint „Sherman jobban megtalálta az egyensúlyt a keménykezűség és visszafogottság között, mint a brit parancsnokok, hogy legitim katonai céljait elérje”. Nem véletlen, hogy neves hadtörténészek, mint Victor Davis Hanson, Basil Liddell Hart, Lloyd Lewis és John F. Marszalek is elismerésüket fejezték ki Sherman iránt, aki a modern hadviselés hatékony, mégis mértékletes módját választotta.
## A háború után
1865 májusában, miután a konföderáció seregei letették a fegyvert, Sherman a következőket írta egy személyes levelében:
1865 júliusában, három hónappal Robert E. Lee déli tábornok megadását követően, Shermant kinevezték a Missouri Katonai Körzet parancsnokává, vagyis egy csapásra a Mississippi folyótól nyugatra eső területek katonai parancsnoka lett. Sherman ebben az tisztségében egyik legfőbb feladatának tekintette, hogy az épülő vasútvonalakat megvédje az ellenséges indiánok támadásaitól. Az indiánok ellen vívott háborúk során ismét alkalmazta a totális háború elveit, és nem csak az ellenséges csapatok megsemmisítésére törekedett, hanem a hátországukat is fel akarta égetni. Többek között elrendelte, hogy tömegesen mészárolják le a bölényeket, amely a síksági indiánok legfőbb élelmiszerforrása volt.
Sherman, aki az amerikai kormány teljes támogatását maga mögött tudhatta, így fejezte ki az északi elit attitűdjét az indiánokkal szemben:
A határháborúk során tanúsított magatartása ellenére Sherman határozottan fellépett a spekulánsok és kormányzati ügynökök ellen, akik az indiánrezervátumokba kényszerített törzsekkel szemben követtek el visszaéléseket.
1866\. július 25-én az Egyesült Államok Kongresszusa létrehozta a hadseregtábornoki rangot, és ezt Grant tábornoknak adományozta, ezzel egy időben Shermant előléptették altábornaggyá. Amikor 1869-ben Grantet megválasztották az Egyesült Államok elnökének, Shermant kinevezte a hadsereg főparancsnokává. John A. Rawlins halála után Sherman egy hónapig még a hadügyminiszteri posztot is betöltötte. Főparancsnokként azonban nem volt jó viszonya a politikusokkal, és 1874–1876 között főhadiszállását St. Louisba helyezte át, hogy távol maradjon a washingtoni politikai intrikáktól. A hadsereg élén eltöltött idő során alapította meg a Parancsnoki Iskolát (Command School), amelynek utóda ma a Fort Leavenworth erődben működő Parancsnoki és Vezérkari Kollégium (Command and General Staff College).
1875-ben kiadta kétkötetes emlékiratát. Edmund Wilson irodalmár szerint Shermannek...
1879\. június 19-én Sherman beszédet mondott a michigani katonai akadémia végzősei előtt, és ekkor mondta ki a mára híressé vált szállóigét: „A háború pokol” („War is Hell”). Ugyanezt később megismételte, amikor 1880. április 11-én beszédet mondott Columbus városban, Ohio állam székhelyén: „Sok ifjú van itt ma, akik a háborúban dicsőséget keresnek, de fiúk, ez itt maga a pokol. Elvihetitek ezt a figyelmeztetést a következő generációnak. Én rémülettel tekintek a háborúra.”
1883\. november 1-jén mondott le a főparancsnoki tisztségéről és 1884. február 8-án vonult nyugdíjba a hadseregtől. Hátralévő éveit New Yorkban töltötte. Szerette a színházat, az amatőr festészetet és gyakran kérték fel arra, hogy beszédet mondjon vacsorákon és fogadásokon, ahol rendszeresen idézte Shakespeare-t. Az 1884-es elnökválasztásokon a republikánus párt jelöltjeként akarták indítani, de határozottan visszautasította a felkérést: „Ha felkérnek, nem indulok, ha jelölnek, nem fogadom el és ha megválasztanak, akkor nem szolgálok.”
## Emlékiratai és önéletrajza
1868-ban Sherman megírta (legalábbis elkezdte megírni) önéletrajzát, amit sosem adtak ki. Az 1828–1861 közötti évek eseményeit rögzítő kéziratot ma az Ohio Historical Society őrzi, és feltehetően helyet kap majd háborús emlékiratainak újabb kiadásaiban.
1875-ben, tíz évvel a háború vége után, Sherman volt az egyik első tábornok, aki kiadta háborús emlékiratait. A Memoirs of General William T. Sherman. By Himself című művet két kötetben a D. Appleton & Company kiadó jelentette meg. A történet az 1846-os eseményekkel (az amerikai-mexikói háború kitörése) kezdődik és „a polgárháború katonai elemzése” fejezettel fejeződik be. Az emlékiratok meglehetősen vegyes véleményeket váltottak ki, és számos helyről bírálták a szerzőt. Az akkor hivatalban lévő Grant elnök, miután egyesek azt állították, hogy Sherman nem volt igazságos vele szemben, kijelentette: „Amikor letettem a könyvet, úgy véltem, hogy annak minden szavával egyetértek ... ez egy igaz és becsületes könyv, Sherman becsületére válik, katonatársaival – különösen velem – szemben igazságos, egyszóval ilyennek képzeltem el a könyvet, amit Sherman írt.”
1886-ban, miután Grant is kiadta emlékiratait, Sherman átdolgozta a könyvet és egy „második, átdolgozott és javított kiadást” jelentetett meg. Ehhez csatoltak egy második előszót, életének eseményeit 1846-ig, egy fejezetet a háború utáni eseményekről (1884-es nyugdíjba vonulásáig), számos mellékletet, portrét, térképet és egy szójegyzetet.
Sherman visszautasította, hogy a második kiadásban feleljen kritikusainak, így érvelt: „Nem tartom magam történésznek, hanem a történelem nagy ítélőszéke előtt álló tanú vagyok” és „bárki, aki nem ért velem egyet, kiadhatja saját verzióját a tényekről olyan elbeszélésben, ami érdekeinek megfelel”.
A következő, szintén átdolgozott és javított kiadás 1890-ben jelent meg, ami lényegében megegyezett a második kiadással, de egy új kiadó, a Charles L. Webster & Co. publikálta (amely Grant tábornok emlékiratait is megjelentette).
Sherman 1891-es halálát követően több, egymással versengő kiadás is napvilágot látott: eredeti kiadója, az Appleton, újra kiadta a második kiadást, amelyet kibővítettek Sherman utolsó éveiről szóló fejezetekkel. Időközben a Charles L. Webster & Co. kiadta a negyedik kiadást, amely lényegében szintén megegyezett a másodikkal, de a tábornok utolsó éveit a Sherman családdal egyetértésben dolgozták ki, valamint a politikus James G. Blaine írta előszavát.
A modern kiadások közül az 1990-es Library of America version, edited by Charles Royster a leghasználhatóbb, mivel a teljes 1886-os kiadás szövegét tartalmazza, hasznos jegyzetekkel, és Sherman életének legfontosabb eseményeivel, melyeket kronológiai sorrendbe rendeztek.
### Levelezése
Sherman hivatalos levelezését az Egyesült Államok hadügyminisztériuma által kiadott 1880-tól kiadott gyűjteményben jelentették még először. A kiadott levelek között számos igen személyes is akad. Ezen felül legalább öt kötet jelent meg Sherman levelezéséről:
- 1860\. november és 1865. május között írt levelei
- további 30 levél a polgárháború idejéből, amit Sherman apósának, Thomas Ewing-nak és egyik sógorának, Philemon B. Ewingnak írt
- Sherman levelei feleségének, Ellen Ewing Shermannek, 1837 és 1888 között
- Sherman levelei bátyjának, John Sherman szenátornak, 1837 és 1891 között
- Sherman levelezése az 1859–1861 közötti időszakból, amikor a Louisiana állambeli katonai főiskola igazgatója volt
## Halála és emlékezete
Sherman 1891. február 14-én halt meg New Yorkban. Február 19-én katonai tiszteletadás mellett végezték el a temetési szertartást New York-i otthonában, majd holttestét St. Louisba szállították, ahol február 21-én újabb ceremóniára került sor a helyi katolikus templomban. A misét fia, Thomas Ewing Sherman jezsuita pap celebrálta. Joseph E. Johnston tábornok, egyik polgárháborús ellenfele, aki Georgia államban vezette a konföderációs csapatokat Sherman ellen, New Yorkban a koporsó egyik hordozója volt. A ceremóniára rendkívül hideg időben került sor, és Johnston tábornok egyik barátja megkérte, hogy tegye fel kalapját, nehogy megfázzon. Johnston így válaszolt: „Ha a helyében lennék és ő az én helyemen állna, ő sem tenné fel kalapját.” Az idős tábornok valóban megfázott, és egy hónappal később tüdőgyulladásban meghalt.
Shermant végül St. Louisban temették el, országszerte számos emlékművet emeltek tiszteletére, mint például az aranyozott bronz lovasszobrot (Augustus Saint-Gaudens alkotása), amely a New York-i Central Park bejáratánál található; illetve az az emlékmű, amely a President's Parkhoz közel található Washingtonban. A tábornok tiszteletére nevezték el a második világháborús M4 Sherman harckocsit, illetve „Sherman tábornok fáját”, amely a világ legnagyobb egytörzsű fája.
### Sherman emlékezete
Sherman alakját, életét és tetteit számos művészeti alkotásban feldolgozták. A legismertebbek a polgárháború idejéből származó "Marching Through Georgia" dal (szerzője Henry Clay Work), Herman Melville költeménye: "The March to the Sea", az 1986-os Sherman's March című film (rendezte: Ross McElwee), valamint E. L. Doctorow regénye: The March.
Margaret Mitchell híres regénye, az Elfújta a szél (Gone with the Wind) elején Rhett Butler az előkelő déli felkelők egyik csoportját figyelmezteti a háború veszélyeire hasonló szavakkal, amelyeket Sherman intézett David F. Boyd-hoz, mielőtt elhagyta Louisina-t. Georgia állam megszállása később a regény egyik fő eseménye lesz.
Az Alkonyzóna (Twilight Zone) amerikai televíziós sorozat "Long Live Walter Jameson" című epizódjában az egyik fő karakter, egy történészprofesszor, Atlanta elfoglalását és felégetését magyarázza, szerinte azt az uniós katonák vonakodva, a mogorva és kegyetlen Sherman parancsára követték el.
Sherman ábrázolását a különbféle kulturális alkotásokban a Sherman's March in Myth and Memory c. könyv (Rowman and Littlefield, 2008) tárgyalja, szerzői Edward Caudill és Paul Ashdown.
### Sherman amerikai bélyegeken
Az amerikai hadsereg kevés tábornokát érte olyan megtiszteltetés, hogy amerikai bélyegeken szerepeljenek - közül még kevesebben vannak, akik egynél többször szerepeltek bélyegen. Sherman volt ezen kevés tábornok egyike: az arcképét viselő bélyeget 1893. március 21-én, kicsit több, mint két évvel halála után adta ki az US Post Office. A bélyeget Sherman időskori portréja után készítették, amelyet Napoleon B. Sarony készített 1888-ban, három évvel Sherman halála előtt.
Két évvel később, 1895-ben kiadták a bélyeg második változatát, majd ugyanebben az évben a harmadik változatot is - utóbbi kettő majdnem azonos az első kiadással, csak a keret mintája és a szín változott kismértékben.
Sherman feltűnt az 1937-ben kiadott US Army bélyegen is, Grant és Sheridan tábornokok társaságában.
Az utolsó bélyeget 1995-ben bocsátották ki, 32 cent névértékben.
## Fordítás |
159,134 | Asperger-szindróma | 26,734,465 | null | [
"Autizmus",
"Gyermekgyógyászat",
"Szindrómák"
] | Az Asperger-szindróma (Asperger syndrome, gyakori rövidítése AS) neurobiológiai állapotnak számító pervazív fejlődési zavarok egyik kategóriája, amelynek a BNO kódja: F84.5. (Ez a kód 2015-ben jogosultságot biztosított a megváltozott munkaképességű felnőtteknek járó adókedvezmények igénybevételére.) Az Asperger-szindrómára – az egyéb autizmusspektrumhoz tartozó állapotokkal ellentétben – jellemző a normális ütemű nyelvi fejlődés, és gyakran átlagos vagy annál magasabb egyéni intelligenciaszinttel párosul. A viselkedészavaros értelmi zavart, nyelvi zavart nem mutat, kisgyerekkorban nem volt fejlődési késése a nyelv elsajátításában, valamint elboldogul az alapvető társas interakciókban, azaz vannak mindennapi kommunikációs készségei. A DSM-IV szerint a normál, vagy annál magasabb intelligencia diagnosztikai kritérium. Mindezek miatt felismerése is nehezebb, egyes becslések szerint az esetek 30-50%-át nem diagnosztizálják. Számos Asperger-szindrómás magától is képes felismerni azokat a dolgokat, amikben eltér a többi embertől, megtanulja leküzdeni hátrányait, és képes beilleszkedni a társadalomba akár anélkül is, hogy tudná magáról, hogy Asperger-szindrómás.
A rendellenességet dr. Hans Asperger osztrák pszichiáter és gyermekorvos írta le először 1944-ben; ő az autisztikus pszichopátia nevet adta neki. Róla nevezte el a szindrómát dr. Lorna Wing angol pszichiáter és pszichológus, aki egy 1981-es írásában használta először a kifejezést. Az Asperger-szindróma a Mentális rendellenességek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) 4. kiadásába (DSM-IV) került be 1994-ben. A 2013-ban megjelent, jelenleg érvényes DSM-V megszüntette ezt a diagnózist, helyette bevezette az „autizmus spektrumzavar”-t (ASD), ami súlyosság szerint osztályoz, azonban a WHO által használt BNO-10-ben továbbra is szerepel.
Pontos okai és előfordulási gyakorisága ismeretlen, elsősorban a diagnosztizálási rendszerek változásai miatt.
## Diagnosztikai kritériumok
A Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders (DSM-IV) 299.80-as szakasza alapján megadja a kritériumokat, amiknek alapján a szindróma diagnosztizálható.
Jellemző a szociális interakciók minőségbeli hiányossága ezek közül legalább két területen: a viselkedési minta, testbeszéd zavart, például kerüli a szemkontaktust, vagy helytelenül alkalmazza a társas interakciókat szabályozó gesztusokat; kapcsolatteremtő képessége korához képest fejletlen; nincsenek spontán vágyai arra, hogy másokkal együtt tevékenykedjen; nem akar társas, vagy érzelmi kapcsolatokban részt venni.
Viselkedési mintája korlátozott, behatárolt és ismétlődő, melyre érdeklődési és aktivitási formák esetében legalább az alábbi jellemzők közül valamelyik ráillik: belefeledkezik egy vagy több sztereotipikus és korlátozott érdeklődési területbe, mely nagy mértékben eltér a normálistól; ragaszkodik speciális, semmi haszonnal nem járó rutinokhoz vagy rituálékhoz; folyamatosan foglalkozik egyes tárgyak vagy részeik vizsgálatával.
Mindezek jelentős gondokat okoznak a társas kapcsolatokban, az iskolában vagy a munkában.
Ellenben nincs megkésett beszédfejlődés (például az érintett személy kétéves korban egyes szavakat már használ, majd kb. hároméves korban kommunikatív módon képes beszélni); megismerő tevékenysége korának megfelelő; semmi látható jele nincs a klinikai kognitív fejlődés késedelmének; a viselkedési minták életkornak megfelelően alakulnak, valamint semmilyen specifikusan látható jele nincs mélyreható fejlődési rendellenességnek vagy skizofréniának.
### Azonosság az Asperger-szindróma és a jól funkcionáló autizmus között
Az Asperger-szindróma (AS) és a jól funkcionáló autizmus (high-functioning autism, HFA) diagnosztikai kritériumai azonosak, egyetlen különbséggel: a jól funkcionáló autizmus egyik felismerési kitétele a megkésett beszéd, míg az aspergernél a rendes beszédfejlődés jellemző. Vita folyik arról, hogy a két megnevezést a közeljövőben egyesítsék-e, nagyfokú egyezés lévén. Mindkettőre igaz:
- Az ebben szenvedők nehezen fejezik ki érzelmeiket;
- Nehezen létesítenek kapcsolatot, nem szeretik a szemkontaktust, nehezen olvassák le az érzelmeket mások arcáról, ugyanez a nehézség a gesztusokat is illeti;
- Jellegzetesen rázzák a kezeiket;
- Gépszerű, érzelemhiányos beszéd, ill. ennek ellenkezője, az éneklős-affektált ("sing-song") – problémák a hanglejtéssel;
- A rutinhoz, megszokotthoz való kényszeres vagy görcsös ragaszkodás;
- Egy adott tárgy (gondolatkör, téma) iránt tanúsított megszállott érdeklődés, abban való elmélyedés, miáltal az illető az adott terület kiemelkedő ismerője, szaktekintélye lesz;
- Különböző dolgok iránt tanúsított érzékenység/ellenszenv, pár példa: hang, fény, szín, szag, ruhák, ételek.
### Különbség az Asperger-szindróma (AS) és a jól funkcionáló autizmus (HFA), valamint a klasszikus autizmus között
- 70-nél magasabb IQ (az AS-HFA csoportban), a klasszikus autistáknak ennél alacsonyabb; emiatt a klasszikus autistáknak komolyabb fejlődési elmaradásai vannak az AS-HFA csoporthoz képest. Jelentősen diszfunkcionálisabbak. Az autizmus egy kontinuumon létezik, erre utal a tünetkör átfogó megnevezése (autizmus spektrumzavar, ASD), vagyis az egyedi felismerés szerepe fontos, lehetőleg erre szakosodott pszichiáter/pszichológus segítségével.
## Beszéd és nyelv
A nyelvelsajátítás és a nyelvhasználat gyakran eltér a megszokottól. Jellemző az elmondottak szó szerinti értelmezése, túlzó bőbeszédűség, a finom árnyalatok félreértése, és a mások számára érthetetlen metaforák használata. A beszéd formális, pedáns; a hanghordozás nem felel meg a helyzetnek. A hangmagasság, a hangerő, a hanglejtés és a ritmus egyaránt érintett lehet. A hangminőséggel is baj lehet. Gyerekeknél gyakori az éneklő-affektáló hanghordozás (angolul: sing-song voice), valamint a másoktól hallott szavak visszhangszerű ismétlése (echolália).
A koherencia is sérülhet. Az Asperger-szindrómás egyén hosszan beszélhet egy számára érdekes témáról, figyelmen kívül hagyva a hallgató jelzéseit, és észre nem véve azt, hogy érdekli-e a hallgatót az, amiről beszél. Előfordulhat, hogy nem tudja visszatartani a gondolatait. Gyakran nem is lehet megérteni a beszéd logikáját, következtetéseket levonni, megérteni, hogy miről van szó, vagy más témára terelni a beszélgetést.
Az Asperger-szindrómás gyerekek már korán nagy szókinccsel rendelkezhetnek („kis professzorok”), de hajlamosak a nyelvet szó szerint értelmezni. Nehézségük támad a humor, irónia és csipkelődés értelmezésével. Bár az Asperger-szindrómás egyének értik a humor kognitív alapjait, de nem érzik, hogy ennek célja a szórakoztatás. Egyes egyéni beszámolók és szülői közlések szerint viszont némely autisták sikerrel sajátítják el a humorérzéket.
## Szűkkörű érdeklődés és repetitivitás
Az Asperger-szindrómás emberek érdeklődése gyakran szűkkörű, és gyakran repetitívek. Ez abnormálisan szűk körű és intenzitású lehet. Ezek merev, repetitív és sztereotip rutinokká állhatnak össze, vagy egyes tárgyak részeivel foglalkozhatnak.
Az Asperger-szindróma egyik fő tünete a szűk körre korlátozott érdeklődés. Az Asperger-szindrómások több kötetnyi információt gyűjthetnek össze az olyan viszonylag szűk témákban, mint például a dinoszauruszok, vagy a mélyhűtők, anélkül, hogy bármit is tudnának arról a tágabb témakörről, amibe beletartoznak. Egy gyerek például érdeklődhet a fényképezőgép-típusok számozása iránt, anélkül, hogy bármi fogalma lenne a fényképezőgép-típusokról. Bár ezek a témák változhatnak, rendszerint egyre inkább szűkülnek, és egyre szokatlanabbak lehetnek. Gyakran annyira uralják a gyerekek interakcióit, hogy az egész család belemerül. Mivel a gyerekek egyébként is gyakran érdeklődnek szűk témák iránt, ez a tünet nehezen ismerhető fel.
A sztereotip és repetitív mozgások az Asperger-szindróma diagnózisának központi részét alkotják. Ezek éppúgy magukba foglalják a kézrepdesést, rázogatást, csavargatást, mint a teljes testre kiterjedő bonyolult mozgásokat. Ezek rendszerint hosszabban ismétlődnek, akaratlagosabbnak és rituálisabbnak tűnnek, mint a tikkek, amik gyorsabbak, kevésbé ritmikusak, és kevésbé szimmetrikusak.
## Interakció
Az empátia az Asperger-szindróma leginkább sérült területe lehet. Az Asperger-szindrómások még a kapcsolatteremtés alapjaival sincsenek tisztában. Ide tartozik az érzelmi és szociális kölcsönösség hiánya, a barátkozás nehézsége, vagy a metakommunikáció sérülése (szemkontaktus, arckifejezés, gesztusok).
A súlyosabban autista egyénektől eltérően az Asperger-szindrómások nem vonulnak vissza az emberi kapcsolatoktól. Például hosszas beszédbe kezdenek egy általuk kedvelt témáról, és figyelmen kívül hagyják hallgatóik jelzéseit, hogy érdekli-e őket a téma, vagy távozni akarnak. Ez a viselkedés aktív, de furcsa. Ez úgy hat, mintha az Asperger-szindrómás egyén nem lenne tekintettel másokra, figyelmen kívül hagyná mások érzéseit, így érzéketlennek tűnhet.
A tesztek szerint az Asperger-szindrómás gyerekek elméletben értik mások érzelmi reakcióit, és a szociális normákat; az életben azonban nehézségeik vannak az alkalmazásukkal. Az Asperger-szindrómás emberek megfigyelik, elemzik és merev szabályokba foglalják ezeket a normákat, és közvetlenül alkalmazzák őket, ezáltal merevnek vagy szociálisan naivnak tűnnek. A sikertelen kapcsolatteremtési kísérletek miatt eltompulhat a gyermekkori vágy a társaságra.
Az adatok nem támasztják alá azt a hipotézist, hogy az Asperger-szindrómások predesztináltak lennének az erőszakos cselekedetekre, vagy a bűncselekményekre, a beleérző-képesség hiánya és az agresszivitás miatt. Más adatok azt sugallják, hogy az Asperger-szindrómás gyerekek inkább áldozatok, mint elkövetők.
## Járulékos jelenségek
Az Asperger-szindrómás egyéneknek a diagnózishoz szorosabban nem kapcsolódó tüneteik és vonásaik lehetnek, amik mélyen érintik az adott személyt, vagy a családját. Ezek egyaránt hatnak az érzékelésre, a mozgásra, az érzelmekre és az alvásra.
Gyakori a megszokottnál érzékenyebb látás és hallás. A minták kis mértékű változásait is észreveszik, legyen szó akár tárgyak elrendezésének, vagy egy jól ismert kép részleteiről. Ez rendszerint tartományfüggő. Azonban rosszabbul teljesítenek egyes hallást vagy térbeli látást igénylő észlelési feladatokban, mint a jól funkcionáló autisták, és látási memóriában is alulmaradnak velük szemben. Szokatlanul érzékenyek vagy érzéketlenek lehetnek a különböző érzéki ingerekre, és szinesztéziásak is lehetnek. Mindezek másoknál is előfordulhatnak, és nem feltétlenül utalnak Asperger-szindrómára.
Hans Asperger leírása és más diagnosztikai sémák is megemlékeznek némi ügyetlenségről. Az Asperger-szindrómás gyerekek fejlődése késhet a mozgási ügyességet igénylő területeken, mint amilyen a kerékpározás, vagy egy üveg kinyitása. Gondjaik lehetnek a mozgáskoordinációval, a látás és a mozgás összehangolásával. Problémák lehetnek a propriocepcióval (a testhelyzet észlelésével), az egyensúlyozással, a hüvelykujj és a többi ujj szembeállításával. Nem nyilvánvaló, hogy ezek a rendellenességek meghatározóak az Asperger-szindróma és a többi jól funkcionáló autizmus szempontjából.
Az Asperger-szindrómás gyerekek gyakran alvászavarosak. Nehezen alszanak el, túl sokszor ébrednek fel éjszaka, vagy túl korán kelnek. Gyakran nem tudják a saját érzelmeiket meghatározni és leírni, de nem lehet tudni, hogy ezeket az Asperger-szindróma okozza-e.
A nem-autista gyermekek szüleihez képest az Asperger-szindrómás gyermekek szülei több stresszt kénytelenek elviselni.
## Okai
Már Hans Asperger is leírt hasonló jellegzetességeket az általa vizsgált gyerekek családjában, különösen az apáknál. A kutatások megerősítették ezt a megfigyelést, és azt sugallják, hogy az Asperger-szindrómának genetikai okai vannak. Az elméletek szerint az autizmus kifejeződése több génen múlik. Bár még nem találtak ilyen gént, a kutatók ezzel magyarázzák a tünetek sokféleségét. Genetikai okokra utal a családi halmozódás, és a hasonló, de enyhébb formában meglevő rendellenességek a családban, mint például kisebb nehézségek a társas interakciókban, az olvasásban, vagy a nyelvhasználatban.
A legtöbb kutatás arra utal, hogy a teljes autizmusspektrumon ugyanazok a genetikai tényezők, de ezek az Asperger-szindrómában nagyobb szerephez jutnak, mint az autizmusban. Az elméletek szerint egyes gének bizonyos alléljai megnövelik az egyén hajlamát az Asperger-szindrómára. Ha ez bekövetkezik, akkor az allélok pontos kombinációja határozza meg az egyes tünetek meglétét és súlyosságát.
Néhány eset teratogének (fejlődési rendellenességet okozó tényezők) hatására utalhat a terhesség első nyolc hetében. Bár ezek nem zárják ki a későbbi keletkezést, az autizmus nagyon hamar megjelenik a fejlődés során. A születést követően több környezeti tényezőt is feltételeztek, de ezeket nem sikerült tudományos igénnyel igazolni.
## Az érzékszervek működése
Az Asperger-szindrómások és a jól funkcionáló autisták legfőbb problémájuknak az érzékszervek működésének sajátosságait tekintik. Megfigyelhető, hogy a vakok hasonló, sztereotip mozgásokat végeznek. Kísérletekben igazolták, hogy az ingerszegény környezetbe helyezett patkányokon autisztikus viselkedés volt megfigyelhető. Mindezek arra utalnak, hogy a számtalan viselkedési furcsaságot az okozza, hogy az érzékelt ingerek feldolgozása sérül, így a kapott információk nem ugyanazok, mint amit mások látnak, hallanak, érzékelnek (egyensúly, testérzékelés). Kerülik a szemkontaktust (közvetlen látás), mert nagyon kellemetlen, stresszes érzés ez a számukra, néhányan úgy fogalmaztak, hogy a szemkontaktus „éget”. Donna Williams szerint az aspergeres központi látása olyannyira töredezett képet hoz létre, hogy inkább a periférikus látását használja.
## Kezelése
Az Asperger-szindróma kezelése arra irányul, hogy elmúljanak a stresszelő tünetek, és az érintett személy szociális és kommunikációs képességei a korának megfelelően fejlődjenek. Multidiszciplináris megközelítésben, testreszabottan végzik ezt a fejlesztést. Sikereik ellenére az egyes beavatkozások hatásossága és eredményessége korlátozott.
Az Asperger-szindróma ideális kezelése sikeresen egyezteti össze az egyes tünetekkel foglalkozó terápiákat. Míg a legtöbb szakember szerint a kezelést mielőbb el kell kezdeni, addig nincsenek mindenki számára egyformán legjobb kezelési módszerek. A kezelés hasonlít a jól funkcionáló autizmus kezelésére, de leginkább a kommunikációban érdekelt.
A tipikus program a következőket foglalja magába:
- a szociális képességek fejlesztése a hatékonyabb interakciók érdekében
- kognitív viselkedésterápia a stresszkezelés javítására, aminek az is célja, hogy csökkentse a félelmeket és fegyelmezze a robbanásszerűen kitörő érzelmeket, és ezáltal mérsékelje a hajlamot a kényszeres és a repetitív rutinokra
- az olyan kísérő betegségek gyógyszerelése, mint a depresszió
- foglalkozások a szenzoros integráció és a mozgáskoordináció fejlesztésére
- szociális és kommunikációs fejlesztés, beszédterápia, a pragmatika fejlesztése a beszélgetés elkezdésére és befejezésére
- támogatás és segítségnyújtás a szülőknek, különösen az otthon használt viselkedéstechnikák bevezetésében.
A legtöbb esettanulmány néhány tünet kezelésével foglalkozik nem több mint öt résztvevővel. A mellékhatásokat nem írják le. A szociális képességek tréningjének hatásosságát nem igazolták megnyugtatóan. Egy véletlenmintás statisztikai vizsgálat szerint, amit a problémás gyerekek szüleivel végeztek, az egynapos programok és a hatüléses tanácsadás csökkentette a problémák számát, míg az egy alkalommal végzett segítségnyújtás mérsékelte a problémákat. Az Asperger-szindrómás idősebb gyerekek és a felnőttek számára nagy segítséget jelentett a szakmai kommunikációs képzés az állásinterjúkon és a munkahelyen alkalmazott etikettben.
Az Asperger-szindróma tünetei ellen nincs gyógyszer, azonban fontos, hogy diagnosztizálják és kezeljék a társult betegségeket. Az Asperger-szindrómások hiányosságai a viselkedésbeli változásokban és saját érzelmeik megfigyelésében ahhoz vezetnek, hogy nehezen látják be a gyógyszerezés szükségességét. A gyógyszerek hatásosak lehetnek a viselkedésterápiával és a környezethez való alkalmazkodás elősegítésével együtt például az agresszió, a depresszió és a figyelemzavar ellen.
Vigyázni kell a gyógyszerekkel: hatásukra nőtt a szívritmuszavarok és az anyagcserezavarok, például a cukorbetegség kockázata, nem beszélve a hosszabb idő alatt kialakuló idegrendszeri károsodásokról. A repetitivitás kezelésére használt gyógyszerek impulzívabbá, agresszívabbá tehetik az egyént, és alvászavarokhoz vezethetnek. A társult tünetek kezelésére használt gyógyszerek egyike gyakran okoz súlygyarapodást és fáradtságot, és megnöveli az olyan idegrendszeri tünetek esélyét, mint amilyen a nyugtalanság, vagy a disztónia, és megnöveli a szérum prolaktin szintjét. Egy másik hasonló célú szer nyugtatóként is hat, és gyakran vált ki súlygyarapodást és cukorbetegséget. A nyugtató mellékhatás iskoláskorú gyerekeknél nem marad következmények nélkül az iskolai tanulásban.
Az Asperger-szindrómásoknak nehézségeik vannak saját érzelmeik meghatározásában, kifejezésében, és nehezen viselik azokat a mellékhatásokat, amelyek a legtöbb ember számára nem jelentenének problémát.
## Kilátások
Egyes adatok szerint az Asperger-szindrómások 20%-a kinövi ezt az állapotot. 2006-ig nem jelent meg olyan tanulmány, amiben hosszú távú megfigyelésekről írtak volna az Asperger-szindrómával kapcsolatban. Hiányoznak a gyerekekkel végzett hosszú távú vizsgálatok. Az Asperger-szindrómások várható élettartama megegyezik a legtöbb emberével, bár azok a pszichiátriai betegségek ronthatják a kilátásokat, amik gyakoribbak náluk.
Habár társasági életre való alkalmatlanságuk megmarad, az Asperger-szindrómások jobban fejlődnek, mint a rosszabbul funkcionáló autisták; például jobban visszaszorulnak a tüneteik. Legtöbbjük átlagos matematikai képességgel bír, és általános képességeikhez mérten csak egy kicsit teljesítenek rosszabbul a matematikai teszteken; néhányuk viszont kifejezetten tehetséges matematikából, és az Asperger-szindróma nem akadályozott meg egyes felnőtteket abban, hogy Nobel-díjat kapjanak.
Az Asperger-szindrómás gyerekek különleges nevelést igényelnek viselkedési és társasági problémáik miatt, de tanulhatnak nem speciális iskolákban is. Az Asperger-szindrómás serdülőknek gondjaik lehetnek az önellátással, a társasági és a magánélet szervezésével és az ott adódó problémák megoldásával. Másságuk felfedezése akár traumát is okozhat. Jó értelmi képességei ellenére a legtöbb Asperger-szindrómás felnőtt korában is otthon marad, bár közülük egyesek megházasodnak és önállóan dolgoznak.
Nagy izgatottságot okozhat a rituálék és rutinok akár csak feltételezett megsértése, vagy a tisztázatlan helyzetek. A stressz különféle idegrendszeri tünetekben nyilvánulhat meg: kiválthat agressziót, figyelmetlenséget, hiperaktivitást, kényszeres viselkedést, vagy elvonási tüneteket. A társadalomba való beilleszkedés ismétlődő nehézségei állandó frusztrációhoz vezethetnek, és ez depressziót okozhat. A klinikai tapasztalatok szerint az Asperger-szindrómás személyek az átlagosnál gyakrabban követnek el öngyilkosságot, de ezt nem erősítették meg tudományos igénnyel.
Nagyon fontos a családok felkészítése az erősségek és a gyenge oldalak megismerésében, a stratégiák kialakításában és a fejlesztésben. A családnak nyújtott segítséggel megnőnek a gyerek fejlődési lehetőségei, és javulnak a kilátásai. Sok múlhat a minél korábbi diagnózison: felnőttkorban is lehet segíteni, de ez jóval kevésbé hatásos, mint gyermekkorban. Az Asperger-szindrómának jogi következményei is lehetnek, mivel lehet, hogy az érintett nem képes felmérni tetteinek következményeit a társadalomban.
## Előfordulása
A gyakoriságot illető becslések meglehetősen eltérőek. Egy 2003-as áttekintés szerint a tanulmányokban a gyakoriság 0,03 ezreléktől 4,84 ezrelékig terjedt, ahol is az autizmus és az Asperger-szindróma aránya 1,5:1 és 16:1 között volt. Az átlagos arány 5:1, amit összevetve az autizmusra kapott 1,3 ezrelékes becsléssel 0,26 ezrelék adódik az Asperger-szindrómára.
A különbségek részben az egységes kritériumrendszer hiányából erednek. Például egy viszonylag kicsi, 2007-es finn tanulmány szerint, ahol a mintát 5484 nyolcéves gyerek alkotta, ezerből 2,9 mutatta az ICD-10 szerinti tüneteket; 2,7 felelt meg a Gillberg–Gillberg-kritériumoknak; 2,5 felelt meg a DSM-IV előírásainak és 1,6 a Szatmári-féle diagnózisnak. Összesítve, a gyerekek 4,3 ezreléke volt Asperger-szindrómás a különböző kritériumok szerint. A fiúk között több az Asperger-szindrómás; a Gillberg–Gillberg-diagnózis szerint becsülve a nemek aránya 1,6:1 és 4:1 közötti.
## Története
Az Asperger-szindrómát Hans Asperger osztrák gyermekorvosról nevezték el. Ez a szindróma egy viszonylag új diagnózis az autizmus terén. A gyermek Asperger több jelét mutatta a később róla elnevezett szindrómának, mint a magányosság és a nyelvtehetség. A szemináriumokon készült fényképei szerint az ő arca volt a legkomolyabb, átható tekintettel.
1944-ben Asperger négy gyerekről írt a praxisában, akiknek gondjaik voltak a beilleszkedéssel. Hiányoztak a metakommunikációs képességeik, nem tudtak együtt érezni társaikkal, és a testi feladatokban ügyetlenek voltak. Asperger ezt az állapotot autisztikus pszichopátiának nevezte, és fő tünetének az elszigetelődést tartotta. Az Asperger-szindróma mai értelmezésétől eltérően Asperger úgy találta, hogy az általa felfedezett tünetegyüttes bármely intelligenciaszint mellett előfordulhat, még az értelmi fogyatékosok között is.
A náci eugenika szellemében akkoriban minden devianciát és öröklődő fogyatékosságot ki akartak irtani. Asperger megvédte az autisztikus pszichopátiával diagnosztizált gyerekeket, mondván, hogy nekik is megvan a helyük a társadalomban, jól betöltik szerepüket, sőt, még jobban is, mint mások. Tőle ered a „kis professzorok" elnevezés is. Hitte, hogy ezek a gyerekek a későbbiekben nagy előrelépést tesznek, és eredeti gondolkodású felnőttekké válnak. Azokat azonban, akik nem fejlődtek eléggé a terápiák hatására, a halálba küldte. Aktívan együttműködött a gyermekeutanázia programmal. Emiatt egyes Asperger-szindrómások szeretnék lecserélni állapotuk elnevezését. Cikke a háborús Németországban jelent meg német nyelven, így máshol nem nagyon olvasták.
Az Asperger-szindróma elnevezést Lorna Wing terjesztette el az angol nyelvű orvostársadalomban egy 1981-es cikkével, amiben hasonló jellegzetességeket mutató gyerekek eseteit dolgozta fel. Uta Fridth 1991-ben angolra fordította Asperger cikkét.
A diagnosztikai kritériumokat Gillberg és Gillberg, valamint Szatmári és társai vázolták fel 1989-ben. A standard diagnózis 1992-ből származik, amikor megjelent a WHO diagnosztikai könyve, az International Classification of Diseases (ICD-10, 10: tizedik kiadás). 1994-ben az Asperger-szindróma bekerült az Amerikai Pszichiátriai Szövetség diagnosztikai referenciakönyvébe, a Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disordersbe (DSM-IV, IV: negyedik kiadás).
Azóta könyvek, cikkek, és weboldalak százai foglalkoznak az Asperger-szindrómával, és az így diagnosztizáltak száma folyamatosan nő. Vitatott, hogy különbséget kell-e tenni az Asperger-szindróma és a jól funkcionáló autizmus között; ezt egy újabb tanulmánynak kell tisztáznia. Tudományos módszerekkel kellene ellenőrizni a két kritériumrendszert, mert mindkettő tapasztalati megerősítésre szorul.
## Aspergeres kultúra
Korábban az Asperger-szindrómások egymástól elszigetelten éltek, de ez az internet előretörésével megváltozott. Egy külön szubkultúrát alakítottak ki maguknak az olyan találkozóhelyeken, mint a Wrongplanet weboldal.
Az Asperger-szindrómás egyén rövidítésére használt aspie szót Liane Holliday Willey vezette be 1999-ben. A társadalmi normáknak megfelelően fejlődő, autizmus- és Asperger-szindrómamentes egyéneket neurotipikusnak nevezik.
Ebben a kultúrában az autizmus spektrumot nem gyógyítandó betegségnek, vagy kiküszöbölendő fogyatékosságnak tekintik, hanem egy összetett jelenségnek, amit a maga teljességében kell tekinteni. Elvetik azt a nézetet, hogy van egy ideális agyberendezés; ehelyett toleranciát hirdetnek, és az úgynevezett neurodiverzitást tartják értéknek. Ez azt jelenti, hogy sokfélék vagyunk, sokféleképpen gondolkodunk, és ez a sokféleség érték, amit meg kell őrizni. Ez a nézőpont alapot ad a kultúra hirdetésére, ünneplésére, és a küzdelemre a jogokért. Éles a különbség azok között, akik betagolódtak ebbe a kultúrába, és nem akarják, hogy kiküszöböljék az autisztikus jellegeiket, és azok között, akik mindent megtesznek azért, hogy beilleszkedjenek a többségi társadalomba.
Vannak kutatók, akik szintén emellett a nézőpont mellett érvelnek, mondván, hogy az autizmus spektrum nem betegség, és nem fogyatékosság. Simon Baron-Cohen egy 2002-es cikkében írta: „A társasági életben a részletekre való pontos odafigyelés nem sokat segít. De a matematika, a számítógépek, a katalógusok, a mérnöki tudományok, a nyelvészet, a zene és a természettudományok világában ez inkább sikerhez vezet, mint sikertelenséghez." Két okot lát arra, hogy miért jó, ha fogyatékosságnak tekintik az autizmus spektrumot: elismerni, hogy az empátia nehézsége érzelmi zavarokhoz vezet, és hogy törvényileg elismert támogatást kapjanak.
Egyes elméletek szerint az autisztikus tulajdonságok hatottak az ember evolúciójára, és ezek a hatások a történelemben is kimutathatók. |
1,558,503 | Monszun csoport | 25,609,779 | null | [
"A Harmadik Birodalom hadműveletei a második világháborúban",
"Csendes-óceáni hadműveletek a második világháborúban",
"Japán a második világháborúban",
"Német tengeralattjárók a második világháborúban",
"Tengeralattjáró-hadműveletek a második világháborúban"
] | A Monszun csoport (németül Gruppe Monsun) az Indiai-óceánon és a Távol-Keleten a második világháború idején helyi bázisokról tevékenykedő német tengeralattjárók elnevezése volt. A hajók bázisai – Penang, Batávia és Surabaya – a japánok által elfoglalt Malájföldön és Holland Kelet-Indiában voltak.
A tengeralattjárók távol-keleti és indiai-óceáni állomásoztatásának ötlete már 1941-ben felvetődött Németországban, de az igazi tárgyalások csak 1942 második felében kezdődtek meg a Délkelet-Ázsiát meghódító japánok és a Harmadik Birodalom között. A japánok húzódoztak a tervtől, mert úgy érezték, hogy a rendelkezésükre álló amúgy is kevés forrást olyan célra fordítanák, amely nem hoz valódi hasznot a számukra. Ez az alkudozás egészen 1943-ig tartott, amikor a japánok végül hozzájárultak a támaszpontok német használatához.
Ekkor már tevékenykedtek német tengeralattjárók az Indiai-óceánon. Az első nagyobb csapat, a Kapstadt csoport 1941 őszén indult a Jóreménység foka közelébe, majd az Eisbär csoport következett 1942 őszén. A tengeralattjárók megtizedelték a jelentősebb haditengerészeti kíséret nélkül közlekedő, főként brit és amerikai teherhajókat. 1943 telén a Seehund csoport búvárhajói csaptak le a konvojokra, májusban pedig egy újabb hullám érkezett Európából. Ezek a tengeralattjárók küldetésük befejezése után visszaindultak németországi, franciaországi és norvégiai támaszpontjaikra. Mivel az út hónapokig tartott, a misszió hatékonysága nem volt megfelelő.
1943 májusától a német búvárhajókat már japán bázisok szolgálták ki. A két nagyhatalom helyi megbízottjainak együttműködése azonban nehézkes volt a kölcsönös bizalmatlanság miatt. A támaszpontok felszereltsége gyenge volt, a németek kénytelenek voltak minden fontosabb felszerelést, alkatrészt, ellátmányt maguk szállítani a helyszínre. Különösen sok problémájuk volt a japánok által biztosított üzemanyaggal, amely rosszabb minőségű volt, mint amilyenre a tengeralattjáróknak szükségük volt. Az első német tengeralattjáró 1943. július 14-én futott be Pinangbe.
1943\. június végén 11 búvárhajó indult el Európából a Távol-Keletre, de a malájföldi bázist csak négy érte el, többet még az északi féltekén megsemmisítettek a szövetséges haditengerészeti erők és repülők. Ősszel újabb egységek indultak útnak délre, majd 1944–45-ben további 23 tengeralattjáró követte őket. Ekkor a német búvárhajók az északi vizeken már csak óriási veszteséggel működhettek, mivel a szövetséges uralták a tengereket és a levegőt, így átcsoportosításuk harcban tartásukat is szolgálta.
A tengeralattjárók számos teherszállítót küldtek hullámsírba, de saját veszteségeik is nagyok voltak. A németek a háború vége felé már hét tengeralattjárót áldoztak minden elsüllyesztett 100 ezer tonnányi hajóért. A hadi helyzet változását követve végül a német haditengerészet úgy döntött, hogy a tengeralattjárókat elsősorban szállítóhajóként veszi igénybe. A búvárhajók olyan nyersanyagokkal indultak útnak Németország felé, amelyekre égető szükség volt a háború folytatásához. Többségük soha nem érte el célját.
## Előzmények
A német–japán haditengerészeti együttműködés gyökerei az orosz–japán háborúig (1904–05) nyúlnak vissza. Később, az első világháborúban a németek és a japánok ellentétes oldalon álltak, de az egyetlen komolyabb incidens közöttük a két német gyarmati kirendeltség, Kiaocsao és Csingtao japán megszállása volt. Adolf Hitler hatalomra jutása után ismét fejlődni kezdtek a kapcsolatok a két nagyhatalom között. 1936. november 25-én aláírták az antikomintern paktumot, amely a Szovjetunió terjeszkedését volt hivatott megállítani. A szövetséghez hamarosan csatlakozott Olaszország is. Mindhárom országnak terjeszkedési szándékai voltak, de azok „nem zavarták egymást”. 1939. december 8-án Berlin hivatalosan kérte Tokiót, hogy nyissa meg kikötőit haditengerészete előtt. A japánok inkább csendes-óceáni bázisok bérletét kínálták fel, és a tárgyalások nem hoztak megállapodást.
A német hadvezetés úgy tervezte, hogy Olaszországgal együtt gyorsan megszerzi az uralmat a Földközi-tenger térségében és Észak-Afrikában, majd a közel-keleti olajmezők elfoglalása után délről benyomul a Kaukázusba, és ezáltal megnyílik az út az indiai szubkontinens felé. Mivel a japánok Kínában terjeszkedtek, a két nagyhatalom hadserege Indiában találkozott volna. Ezzel párhuzamosan gyengíteni szándékoztak a brit vízi utánpótlást is London déli gyarmatai felől.
A japánok nagyon tartottak attól, hogy Németország csendes-óceáni területi követeléseket támaszt, de Hitler közölte, nem tart igényt ilyesmire, mindazonáltal hozzáférést kért az ottani nyersanyagokhoz. Olaszország belépése a háborúba komoly veszélyt jelentett Nagy-Britannia közel-keleti olajutánpótlására, különösen az eritreai támaszpont révén, ahol hét olasz romboló és nyolc tengeralattjáró állomásozott. Az olasz tengeralattjárók 1940 júniusában akcióba lendültek, és több hajót elsüllyesztettek, mire a britek válaszul lerohanták Olaszország külbirtokait, és az olasz hadihajók nagy részét elpusztították. Négy búvárhajónak sikerült Bordeaux német fennhatóságú kikötőjébe eljutni. A németek 1940–41-ben zsebcsatahajókkal és felfegyverzett szállítóhajókkal támadták a szövetségesek utánpótlásvonalait a déli tengereken. A harc a japánok Pearl Harbor-i támadásával kiszélesedett.
A tengelyhatalmak 1942. január 18-án megállapodást kötöttek haditengerészeti tevékenységük további összehangolásáról, és megegyeztek a folyamatos nyersanyag- és technológiacsere megindításáról, amit azonban csak a nehézkes és időigényes tengeri szállítással tudtak megoldani. Az egyezménnyel felosztották egymás között a tengereket, az Indiai-óceán a keleti hosszúság 70. fokától japán felségterületnek számított.
## Egyezkedés
A japánok által elfoglalt maláj területen felállítandó német búvárhajó-támaszpontról 1942 nyarán kezdődtek meg a tárgyalások a két nagyhatalom között. Ekkor Németország számára még úgy tűnt, hogy megnyerheti az atlanti csatát, így lehetősége van tengeralattjárói megosztására az északi és déli tengerek között. A németek azonban ebben az évben súlyos vereségeket szenvedtek Észak-Afrikában. Erwin Rommel előrenyomulását a britek megállították, és megkezdték az Afrikakorps visszaszorítását, emiatt szükségessé vált, hogy a németek lecsapjanak a délről érkező utánpótlásra, egyszerre nehezítve a Szovjetunió és az egyiptomi brit csapatok ellátását a Perzsa-öböl és a Vörös-tenger felől. 1942 augusztusában az amerikaiak partra szálltak Guadalcanalon, így a japánok kénytelenek voltak egységeket átirányítani az Indiai-óceánról a Salamon-szigetek körzetébe. Szeptember 23-án Madagaszkár is szövetséges kézbe került.
A németek és a japánok csak nehezen haladtak előre a megállapodással, ugyanis a fegyveres erők indiai találkozójának elmaradása óta a japánok már kevésbé voltak érdekeltek a náci birodalom tengeralattjáróinak állomásoztatásában. A németeknek úgy tűnt, a japánok azt gondolják, hogy az elsüllyesztett hajókból a Harmadik Birodalom fog csak profitálni, és erre a célra nem akarják elpazarolni amúgy is szűkös forrásaikat. A japánok feltehetően tartottak attól is, hogy a forgandó hadiszerencse miatt kénytelenek lesznek szövetségesük gondjait is magukra venni. Valószínűleg közrejátszott a halogatásban az idegenek iránti hagyományos japán bizalmatlanság is.
Ebben az időben a szövetségesek – a hadihajók hiánya miatt – nem védték olyan erősen teherszállítóikat a déli vizeken, mint az Atlanti-óceánon vagy Dél-Amerika partjainál. Míg az északi tengereken a szállítóhajók nagy konvojokban, hadihajók kíséretében haladtak, addig az Indiai-óceánon alig kaptak védelmet. Az Indiától délre eső, Afrika és Ausztrália közötti hatalmas vízterületet mindössze 13 brit repülőszázad védte, így a németeknek könnyű prédának tűntek az ottani szövetséges hajók.
1941-től számos német tengeralattjáró vadászott szövetséges hajókra Afrika déli tengerein, de ezek még minden bevetés után, vagyis ellátmányuk, torpedó- és üzemanyagkészletük függvényében hazaindultak. A hosszú út Európából a vadászterületre, illetve onnan vissza nagymértékben csökkentett a búvárhajók hatékonyságát. A kisebb hatótávolságú tengeralattjárók kénytelenek voltak egyszer vagy kétszer a nyílt óceánon tankolni, ami kiszolgáltatta őket a szövetséges hadihajóknak és repülőknek. A japánok végül 1943-ban engedtek. Május közepén megkezdődött a szingapúri és a batáviai német bázis előkészítése, júliusban pedig kiköthetett az első német búvárhajó a malájföldi Pinangben, de az együttműködés a háború végéig nehézkes és bizalmatlan maradt a felek között. A német hajók fő javítókikötőjének Szingapúrt jelölték ki.
A japánok hozzáállása csak 1944-ben, a hadi helyzet súlyosan kedvezőtlenné válása miatt változott meg gyökeresen. Szeptemberben többször sürgették szövetségesüket, hogy küldjön több tengeralattjárót csendes-óceáni közös akciókra. Németország ekkor még megpróbálkozott a távol-keleti flotta megerősítésével, hiszen a francia tengerpart elvesztése után már csak a norvég és német kikötők maradtak a kezében, ahonnan viszont a búvárhajók csak nagy kockázattal tevékenykedhettek a szövetségesek közelsége miatt. Így a német morálnak is jót tett a flotta mozgásban tartása a távol-keleti vizeken. 1944 késő őszétől Surabaya kikötője is a németek rendelkezésére állt.
Az utolsó kísérletet 1945 áprilisában tették a japánok, hogy tengeralattjárókat szerezzenek Németországtól. Karl Dönitz azonban visszautasította a kérést, mondván, a hazai terület védelme mindennél fontosabb, ráadásul már nem tudnak annyi üzemanyagot előteremteni, amennyi a hosszú úthoz szükséges. A japánok megvitatták a helyzetet, és azt javasolták, hogy a német búvárhajók tankoljanak japán üzemanyag-szállítókból a Jóreménység fokánál. Ebből már nem lett semmi. Wilhelm Dommes, a déli területek német parancsnoka április 29-én azt ígérte a japánoknak, hogy folytatja a harcot, és Berlin is arra utasította május 7-én, hogy egy búvárhajó kivételével mindent adjon át a japánoknak. A japánok ezzel nem törődtek, még aznap mind a hat tengeralattjárót és az összes felszerelést lefoglalták.
## Az első falkák
### Kapstadt csoport (1941. október–november)
Az Abwehr dél-afrikai forrásai arról számoltak be 1941 őszén, hogy az elmúlt hónapokban legalább kétszáz szövetséges hajó érkezett Fokvároshoz, és közülük ötven le is horgonyzott a kikötőben. Karl Dönitz engedett felettesei nyomásának, akik régóta szerették volna, hogy a német tengeralattjárók már a déli tengereken megtámadják a Nagy-Britanniába tartó nyersanyagszállítmányokat és esetleges csapaterősítéseket, és októberben elindította a Kapstadt (Fokváros) csoportot. Az IXC típusú U–129 október 21-én futott ki franciaországi kikötőjéből, Lorient-ból, majd az U–124 (IXB), az U–68 (IXC), valamint az eredetileg a török haditengerészetnek készített, a hagyományos U-hajóktól elütő, át nem adott UA is csatlakozott hozzá. Célpontjuk Fokváros volt, ahol reményeik szerint váratlanul csaphattak le a gyanútlan szövetséges hajókra.
A terv az volt, hogy a búvárhajók megtankolnak a Python üzemanyag-szállító hajóról, majd az útjukba kerülő hajókat kímélve, titokban leúsznak Afrika déli csücskéig. Az akció totális kudarc lett, ugyanis a britek már fel tudták törni az Enigmával rejtjelezett üzeneteket, és három cirkálót, a Devonshire-t, a Dorsetshire-t és a Dunedint küldték fogadásukra. Az U–124 egy távoli torpedólövéssel ugyan elsüllyesztette a Dunedint, a másik két cirkáló azonban a tenger fenekére küldte a tengeralattjárók egyik kiszolgálóhajóját, az Atlanticot. December 1-jén a Python az U–68-at és az UA-t töltötte üzemanyaggal, amikor felbukkant a Dorsetshire. A tengeralattjáróknak sikerült lemerülniük, de a felszíni hajót a cirkáló elsüllyesztette. Dönitz az U–124-et és az U–129-et is a helyszínre küldte, hogy segítsenek a túlélők mentésében, majd lefújta a Kapstadt akciót.
<center>
<table>
<thead>
<tr class="header">
<th style="background:#87CEFA"><p>Tengeralattjáró</p></th>
<th style="background:#87CEFA"><p>Hajók száma</p></th>
<th style="background:#87CEFA"><p>Elsüllyesztett tonnák</p></th>
<th></th>
<th style="background:#87CEFA"><p>Tengeralattjáró</p></th>
<th style="background:#87CEFA"><p>Hajók száma</p></th>
<th style="background:#87CEFA"><p>Elsüllyesztett tonnák</p></th>
</tr>
</thead>
<tbody>
<tr class="odd">
<td><center>
<p>U–124</p></td>
<td><center>
<p>2</p></td>
<td><center>
<p>11 125</p></td>
<td><center>
<p>U–68</p></td>
<td><center>
<p>3</p></td>
<td><p>18 395</p></td>
<td></td>
</tr>
<tr class="even">
<td></td>
<td></td>
<td></td>
<td></td>
<td></td>
<td></td>
<td></td>
</tr>
</tbody>
</table>
### Eisbär csoport (1942. október–december)
1942 áprilisában az U–68 és az U–505 információkat hozott a Fokváros és Freetown közötti szövetséges hajóforgalomról. Ezek alapján a német hadvezetés úgy döntött június 25-én, hogy IXC típusú búvárhajókat, valamint egy XIV típusú tanker-tengeralattjárót küld Afrika déli részéhez, amely biztosítja a búvárhajók utántöltését. Úgy számoltak, hogy hasonló viszonyok várják majd őket, mint azokat a tengeralattjárókat, amelyek az észak-amerikai parti hajózási útvonalakat támadják. A kapitányok a célpontok kiválasztásában szabad kezet kaptak.
A négy – U–172, U–504, U–156, U–68 – hajóból álló falka az Eisbär (Jegesmedve) csoport nevet kapta. Az U–156 és az U–172 indult elsőnek augusztus 19-én, az ő feladatuk volt a kijelölt zóna feltérképezése. Ugyanezen a napon hagyta el Bordeaux-t a kiszolgálásukat végző U–459-es tanker. Ez utóbbi – korabeli ragadványnevén Milchkuh (fejőstehén) – kapitánya egy első világháborús veterán, Georg von Wilamowitz-Möllendorf volt.
A többi hajó is francia kikötőkből indult a nyár végén. Miközben déli irányba haladtak, 1942. szeptember 12-én az U–156 megtorpedózta a brit Laconia óceánjárót, amely olasz hadifoglyokat szállított. A támadás után a tengeralattjáró több száz fuldoklót vett fedélzetére, és ezért nem tudta folytatni útját. Helyét az eredetileg a Kongó deltájához vezényelt U–159 vette át. Útközben találkoztak néhány magányos hajóval, de nem támadták meg őket.
1942\. szeptember 23. környékén a búvárhajók megtankoltak az U–459-esről, nagyjából 900 kilométerre Szent Ilonától délre, majd október 8-án elérték Fokvárost. Csalódásukra a horgonyzóhelyek üresek voltak, ugyanis a szövetségesek a japán tengeralattjárók Madagaszkár környéki tevékenysége miatt elővigyázatossági intézkedéseket hoztak. A kikötők előtt kisebb parti hadihajók őrjáratoztak folyamatosan. Mindazonáltal a németek találtak célpontokat a területen.
Az U–172 hosszas üldözés és hat torpedó kilövésével elsüllyesztette az Orcades (23 456 tonna) nevű brit óceánjárót október 10-én. A fedélzeten tartózkodók közül 1067 embert a Narwik nevű lengyel gőzös vett fedélzetére, 45-en meghaltak. Az Orcades volt a harmadik legnagyobb hajó, amelyet a német búvárhajók a háborúban elsüllyesztettek.
Az U–172 ezután sikerrel támadta meg a TRIN–16-os konvojt, és elpusztította a brit Addlington Courtot (4891 tonna). Október közepén az U–172 és az U–68 a rossz időjárási körülmények és a rohamosan fogyó üzemanyagkészlet miatt elhagyta a területet. December 7. környékén ismét tankoltak, majd a brazil partok felé indultak. Az U–504 és az U–159 Durban környékén vadászott, majd visszaindult Európába.
Az első hullámban érkező hajókat IXD/2-típusú hosszú távú tengeralattjárók váltották. Az U–179, az U–178, az U–181 és az U–177 német kikötőkből indult 1942. augusztus–szeptemberben. Ezeknek a hajóknak a hatósugara jelentősen meghaladta elődeikét, nem volt szükségük utántöltésre ahhoz, hogy a távoli déli vizeken vadásszanak. Az U–179 október 8-án érte el a területet, de miután elsüllyesztette a brit City of Athenst, a szintén brit HMS Active mélységi bombákkal megsemmisítette, és a legénység 61 tagja meghalt. Ez a búvárhajó volt a csoport egyetlen vesztesége.
A többi tengeralattjáró október második felében ért a déli vizekre. Őrjáratuk során Maputóig is elhajóztak. 1942 végén visszaindultak Franciaország felé, ahova január második felében érkeztek meg. A távoli akciókat 1943 áprilisáig elnapolták, mert gond volt a tengeralattjárók dízelmotorjaival.
Az elsüllyesztett hajók közül a legnagyobb a brit Orcades ( tonna) volt, őt követte a brit Duchess of Atholl ( tonna) (U–178) és a Llandaff Castle ( tonna) (U–177).
### Seehund csoport (1943. február–március)
Annak ellenére, hogy az első hullám tapasztalataiból kiderült, hogy az IXC-hajók nem tudnak megfelelő hatékonysággal tevékenykedni a távoli vizeken, a német haditengerészet 1942. december végén és január elején újabb négy ilyen tengeralattjárót indított útnak, mert nagy hatótávolságú búvárhajók nem álltak rendelkezésére. Az U–506, az U–509, az U-516 és az U–160 vadászatát az előző csoportot is segítő U–459-es tanker támogatta. A Seehund (Borjúfóka) csoporthoz csatlakozott az egyetlen bevethető IXD/2 típusú hajó, az U–182 is, amely Norvégiából indult.
A csoport 1943. január 29. és február 4. között, 900 kilométerre Szent Ilonától délre tankolt, majd február közepétől megkezdte a járőrözést a Jóreménység fokánál. Valamennyiüknek sikerült hajókat elsüllyesztenie, de a helyzet gyökeresen megváltozott 1942 decembere óta. Védtelen hajók helyett hadihajók és repülőgépek által kísért konvojok közlekedtek. Ezek a hajókaravánok a partok közelében maradtak, így még a szárazföldi lokátorok is segítettek a felszínen úszó búvárhajók lokalizálásában. Február végére a Seehund vadászai a Durbantől és Mozambiktól keletre eső vizekre koncentráltak.
Március 3-án az U–160 sikeresen lecsapott a TAG–18 konvojra, és négy hajót – Chr. J. Kampmann (2260 tonna), Thorshavet ( tonna), Gypsum Empress (4034 tonna) és Leda (8546 tonna) – süllyesztett el 24 óra alatt.
A tengeralattjárók, fogyatkozó üzemanyag-tartalékaik miatt, kénytelenek voltak visszatérni a Jóreménység foka közelébe. Április elején a hajók visszaindultak Európába, és 23–29-én tankoltak az U–117-esből. Május 16-án egy légitámadás következtében az U–182 elsüllyedt, 61 tengerésze meghalt. A németek 22 hajót süllyesztettek el. A legnagyobb az U–160 áldozata, a norvég Thorshavet ( tonna) volt.
### Újabb hullám (1943. május–augusztus)
A német hadvezetés márciusban és áprilisban, mielőtt nyilvánvalóvá vált, hogy a Seehund csoport nem járt az elvárt sikerrel, újabb hullámban nyolc nagy hatótávolságú tengeralattjárót – U–180, U–198, U–196, U–195, U–181, U–178, U–177, U–197 – indított a déli tengerekre.
Az U–180 és az U–198 IXD/1, a többi IXD/2 típusú volt. A hajók a Madagaszkár közeli vizeken kezdtek vadászni. Az U–180 fedélzetén két japánbarát indiai nacionalista, köztük a Szabad India Mozgalom vezetője utazott, akik a sziget közelében átszálltak az I–29-es japán tengeralattjáróra. A többi búvárhajó, az U–197 kivételével, amely csak júniusban futott be, májusban a kelet-afrikai partoktól 900-1150 kilométerre őrjáratozott. Az U–177 fedélzetén volt egy kisméretű girosárkány, a Bachstelze, amelyet harminc alkalommal engedtek fel, de egyetlen hajót sem sikerült a légi járműből megpillantani. Az U–195 hamarosan visszafordult, a többi hat hajó Mauritiustól 900 kilométerre délre vadászott. Június 23-án a Japánból érkező Charlotte Schliemann tanker feltöltötte az üzemanyagtartályaikat és raktáraikat.
Az U–196 május 25-én egy hajókaravánt támadott Afrika déli csücske közelében, amikor a két torpedó közül az egyik, élesítve, beragadt a vetőcsőbe. Miközben a konvoj kísérőhajói mélységi bombákkal próbálták elpusztítani a tengeralattjárót, az kénytelen volt éles szögben süllyedni, hogy a robbanásveszélyes torpedó kicsusszanjon a csőből.
Augusztus 5-én az U–177 girosárkánya felfedezett egy görög hajót, amelyet a búvárhajó elsüllyesztett. Ezután a tengeralattjárók több hajót küldtek a tenger fenekére a madagaszkári vizeken, majd nyáron visszaindultak Európába. 1943. augusztus 20-án az U–197-es megrongálódott egy légitámadásban, majd mielőtt a helyszínre siető társai megérkeztek, elsüllyedt, és a tengerészek valamennyien meghaltak.
A legsikeresebb tengeralattjáró az U–181 volt, amely tíz hajót küldött a tenger fenekére. A legnagyobb hajót az U–181 süllyesztette el 1943. augusztus 12-én. A brit Clan Macarthur ( tonna) a DN–55 konvoj tagjaként haladt, amikor a madagaszkári Manakarától keletre találatot kapott.
- Az U–511 diplomáciai úton volt, majd a németek ajándékaként a japán flottába került.
\* Az elsüllyesztetteken kívül egy hajót megrongált (2588 tonna).
## Berendezkedés Pinangben
Karl Dönitz április 5-én úgy döntött, hogy az U–178 ne térjen vissza Európába, hanem hajózzon Pinangbe. Később a tengeralattjáró parancsnokát, Wilhelm Dommes korvettkapitányt nevezték ki a pinangi bázis irányítójának. Az első búvárhajó az U–511 volt, amely Pinangbe befutott 1943. július 14-én, Dommes érkezéséig annak kapitánya, Fritz Schneewind felügyelte a német bázist.
Az U–511 fedélzetén utazott Nomura Naokuni admirális, volt németországi haditengerészeti attasé és Woermann, a leendő nankingi német nagykövet. A hajó továbbment Kóbéba, ahol szeptember 16-án hivatalosan Japánnak ajándékozták. Dommes augusztus végén érkezett meg. A németek úgy határoztak, hogy a búvárhajók első nagy csoportját a monszun után küldik a helyszínre, ebből ered a csoport neve is.
Pinangben kezdetleges viszonyok fogadták a németeket, a szolgáltatások és az ellátmány gyenge volt, ahogy Berlinbe jelentették: „mindent hosszadalmas tárgyalásokon kell kikönyörögni a japán bázistól”. A japánok amúgy is hiányt szenvedtek mindenből, mivel szinte összes energiájukat Délkelet-Ázsia, Kína és a csendes-óceáni szigetek elfoglalására fordították. Óriási területet hódítottak meg, de újabb nagyszabású támadó hadműveletre nem maradt erőforrásuk. Mivel a meghódított területeken nem voltak igazi ipari központok, kénytelenek voltak minden felszerelést Japánból szállítani. A szigetország tartalékai, különösen vasból és acélból, hamar kimerültek, a szállítókapacitást pedig a szövetségesek tizedelték meg.
A németek folyamatosan kérték a japánoktól, hogy tegyenek lépéseket a szövetséges tengeralattjárók elriasztására, de kérésük nem talált meghallgatásra. A szövetséges búvárhajók a bázis környezetében tevékenykedtek, és legalább öt német tengeralattjárót süllyesztettek el a parti vizeken. A legveszélyesebb Pinang északi, a Malaka-szoroson keresztüli megközelítése volt, a Batávia–Szingapúr-útvonal viszont biztonságos volt. Ellenséges tengeralattjárók ólálkodtak a Szunda-szorosban és a Lombok-szorosban is.
A legnagyobb problémát mindazonáltal a japánok által biztosított üzemanyag jelentette, ugyanis az ígértnél rosszabb minőségűt szállítottak a németeknek, ami miatt gyakoriak voltak a meghibásodások. Gondot okozott a kikötő mérete is, ugyanis egyszerre csak öt tengeralattjáró befogadására volt alkalmas. Sok problémát okozott – különösen a japánoknak –, hogy a bázis japán parancsnoka admirális, német partnere viszont csak korvettkapitány volt.
## Első hullám
1943\. június végén és július elején 11, többségében IX C típusú tengeralattjáró – U–200, U–188, U–168, U–509, U–514, U–532, U–183, U–506, U–533, U–516, U–847 – indult el az Indiai-óceán felé norvég és francia kikötőkből. A Monszun csoport első hullámából csak öt érkezett meg az Indiai-óceánra, a pinangi bázist pedig csak négy érte el.
A tervek szerint a búvárhajókat a brazil partok közelében, a São Pedro- és São Paulo-szigetcsoporttól 450 kilométerre keletre az U–462-es tankernek kellett volna várnia, de nem jutott ki a Vizcayai-öbölből. A tengeralattjáró a légitámadásokban megrongálódott, ezért kénytelen volt javításra visszatérni franciaországi kikötőjébe.
A Franciaországból útra kelő U–514 július 8-án, az U–506 12-én, az U–509 pedig 15-én semmisült meg. Utóbbit a Santee repülői süllyesztették el. A norvég kikötőből induló U–200 június 24-én Izlandtól délnyugatra elsüllyedt, miután egy brit B–24 Liberator mélységi bombát dobott rá.
A kikötőjébe visszatérő U–462 helyett a haditengerészet egy másik tankert, az U–487-et küldte a Monszun csoport első hulláma után. A terv szerint az Azori-szigetektől 1200 kilométerre délre volt a randevú. Mivel az U–487 már nyolc hajót feltöltött, egy másik IXC típusú tankerrel, az U–160-nal kellett találkoznia, hogy átszivattyúzza annak szállítmányát. Ahhoz, hogy a találkozót megszervezzék, a németek kénytelenek voltak sok rádióüzenetet váltani, és a szövetségesek is megtudták, mire készülnek. 1943. július 13-án a USS Core repülői lecsaptak a felszínen úszó búvárhajóra. A legénységnek sikerült egy F4F Wildcatet lelőni, de végül az U–487 elsüllyedt. Harmincegy tengerész meghalt, 33 túlélte a támadást. Az U–516 szeptember 30-án indult Lorient-ból, de kénytelen volt visszafordulni Brestbe, ahova másnap érkezett meg.
Az U–847-et a Dánia-szorosban jég rongálta meg, és azt az utasítást kapta, hogy üzemanyaga egy részét adja át más, az észak-amerikai vizekről visszatérő tengeralattjáróknak. Több hajót feltöltött, de augusztus 27-én egy légitámadásban elsüllyedt az Atlanti-óceánon. Az újratöltésre váró tengeralattjárók az Azori-szigetek környékén gyülekeztek. Végül 1943. július 21–27. között a Zöld-foki-szigetektől 900 kilométerre nyugatra-északnyugatra megtankoltak. Legközelebb a Pinangből érkező Brake felszíni tanker töltötte fel az üzemanyagtartályokat Mauritiustól délre. A 11 hajóból, amely elindult Európából, négy megsemmisült, kettő tankerként tevékenykedett tovább, a többi öt megkezdte a cserkészést a déli tengereken. A két tankerré lett hajóból az egyik a töltési művelet során, a másik az Európába visszavezető úton süllyedt el.
Az U–168 Bombay partjainál, az U–183 a Seychelle-szigetek és az afrikai kontinens között, az U–188 az Ománi-öbölben, az U–532 India déli és nyugati partjainál, az U–533 pedig az Ádeni-öbölben vadászott. Hat hajót sikerült elsüllyeszteniük, kettőt megrongáltak, de az U–533 – anélkül, hogy akár egyetlen hajót is elsüllyesztett volna 104 napos útján – is megsemmisült az Ádeni-öbölben 1943. október 16-án. Az U–188 torpedómeghibásodásokat jelentett, mert a nagy melegben tönkrementek a fegyverek akkumulátorai. A négy hajó 1943 novemberében érkezett meg Pinangbe.
A négy megmaradt búvárhajó – U–183, U–168, U–532, U–188 –, miután átestek a javításokon a szingapúri szárazdokkban, valamint a már régebben Pinangben állomásozó U–178 1944. január–februárban Ceylon és Mauritius környékén, valamint az Ádeni-öbölben vadászott.
Ezt követően a tengeralattjárók elindultak Európa felé. Az U–178 átadott valamennyi üzemanyagot az U–532-nek, majd 1944. február 26-án Franciaország felé vette az irányt. Március 8-án a Jóreménység fokánál légitámadás érte, de megmenekült, majd május 24-én, alig működő motorokkal, megérkezett Bordeaux-ba. A többi búvárhajó számára beütemeztek egy márciusi üzemanyag-utánpótlást a Brake tartályaiból. Március 12-én az U–188 és az U–532 tankolt, de a rossz idő miatt a többiek nem kerültek sorra.
Ugyanezen a napon a tartályhajót a brit HMS Roebuck elsüllyesztette. A túlélőket az U–168 vette fedélzetére. A hajók megosztoztak az üzemanyagon, de az U–168, az U–532 és az U–183 kénytelen volt a szűkös készletek miatt a Távol-Keleten maradni, csak az U–188 indulhatott vissza Európába. A hajó június 19-én futott be franciaországi kikötőjébe.
- Valamennyi hajó eljutott Pinangbe, ahonnan új járőrutakra indult, így a számok nemcsak a nyári-őszi, hanem a téli akciók során elsüllyesztett hajók adatait is tartalmazzák.
\*\* Az elsüllyesztetteken kívül két hajót megrongált (13 128 tonna).
## Második hullám
A német haditengerészet úgy döntött, hogy újabb tengeralattjárókat – U–219, U–510, U–848, U–849, U–850 – vezényel a távol-keleti vizekre, ezek 1943 őszén indultak útnak francia, német és norvég kikötőkből. Az U–219 eredeti feladata az volt, hogy helyezzen ki aknákat Fokváros és Colombo közelében, de végül tankerfeladatot kapott. Az U–510-nek sikerült megtankolnia az U–219-ről, és 1944. április 5-én befutott Pinangbe.
A másik négy hajót útközben megsemmisítették. Az U–848-at november 5-én, az U–849-et november 25-én az Ascension-sziget közelében repülőgépek elsüllyesztették. Az U–848 három nappal korábban torpedóval megsemmisítette a magányosan haladó Baron Semple brit kereskedelmi gőzhajót. Az U–850-et a USS Bogue-ról induló harci gépek december 22-én, Madeirától nyugatra küldték a tenger fenekére. 1944 elején az U–510, az U–178, az U–532, az U–188, az U–168 és az U–183 tevékenykedett a területen.
Pinang kikötői kapacitásai miatt a flottát nem lehetett bővíteni. A tengeralattjárók hamarosan kifogytak a torpedókból, ezért az U–532, az U–188, az U–183 azt az utasítást kapta, hogy vegyen a fedélzetére stratégiai nyersanyagokat, és térjen vissza Európába. A Madagaszkártól keletre hajózó Charlotte Schliemann felszíni tankert, miközben az U–532-t töltötte, légitámadás érte, és elsüllyedt. Negyvenegy túlélőt a HMS Relentless brit romboló, a többit a tengeralattjáró vette fedélzetére. Az U–532-t, amely visszafordult Pinang felé, három nappal később mélységi bombákkal támadták a szövetségesek. A Brake és a Charlotte Schliemann pusztulása után csak két kisebb méretű tanker, a Quito és a Bogota állt a tengeralattjárók rendelkezésére.
- A csillaggal jelölt hajó eljutott Pinangbe, ahonnan új járőrutakra indult, így a számok nemcsak az 1944. téli, hanem a későbbi akciók során elsüllyesztett hajók adatait is tartalmazzák.
## Harmadik hullám
A német haditengerészet a szerény eredmények ellenére újabb hajók indításáról döntött. A tengeralattjárókat a trópusi klímában megbízhatóbban működő torpedókkal szerelték fel. 1944-től már a japánok is a vereség kapujában álltak, és készek voltak minden terhet vállalni annak érdekében, hogy német tengeralattjárók segítsék harcukat. A Franciaországból kiszoruló német tengeralattjárók kénytelenek voltak hazai és norvég vizekre visszahúzódni, de ott szinte teljesen ki voltak szolgáltatva a szövetséges erőknek.
A németek 1944-ben és 1945-ben 23 tengeralattjárót – U–177, U–1062, U–862, U–1059, U–843, U–801, U–851, U–181, U–196, U–537, U–859, U–860, U–198, U–861, U–490, U–852, U–863, U–180, U–195, U–219, U–871, U–864, U–234 – indítottak útnak a Távol-Keletre.
A déli tengerekre ismét kevés hajó érkezett meg. Az U–177 február 6-án a brazíliai Recifétől keletre elsüllyedt. A Zöld-foki-szigetektől délnyugatra a USS Block Island repülői március 17-én az U–801-et, március 19-én pedig az U–1059-et pusztították el. Az U–851 március 27-én, mindössze 31 nappal indulása után, Kanada közelében süllyedt hullámsírba, az U–863-at útja 66. napján érte utol végzete.
Az U–1062 elérte a malájföldi bázist, de az alatt a 207 nap alatt, amíg őrjáratokat teljesített, egyetlen hajót sem tudott megsemmisíteni. Hasonlóan sikertelen volt az U–537, illetve az U–860, amelyet Szent Ilonától délre a USS Solomons gépei süllyesztettek el. Az U–490 csak az Azori-szigetek közelébe jutott, ahol amerikai hadihajók mélységi bombákkal elsüllyesztették. A legénység valamennyi tagja túlélte a támadást.
Az U–852 március 13-án elsüllyesztette a Peleus nevű görög hajót (4995 tonna), majd a túlélőket legéppuskázta. A háború után kapitányát, Heinz-Wilhelm Ecket és két másik tisztet, August Hoffmannt, valamint Walter Weispfenniget Hamburgban kivégezték. Az U–852 a Peleus elsüllyesztése után megtorpedózta a brit Dahomiant (5227 tonna), majd 1944. május 3-án, miután szövetséges repülők megrongálták, a legénység partra futtatta és felrobbantotta. A britek a roncsban találtak egy Bachstelzét. Az U–871 egyetlen hajót sem tudott elsüllyeszteni 1944. szeptember 26-áig, amikor egy brit B–17 Flying Fortress elpusztította. Az U–864 mindössze harmadik napja volt a tengeren, amikor február 9-én a brit HMS Venturer tengeralattjáró Norvégia partjainál hullámsírba küldte.
Az U–843-at megrongálta egy repülőgép, de elérte a maláj partokat. A szállítási feladatokra átalakított U–180, U–195 és U–219 közül csak az utóbbi kettő érte el Batáviát. Az U–861-et brazil vizekre irányították. Az U–852, az U–198, az U–196, az U–862, az U–861 és az U–859 sikeresen támadott szövetséges hajókat 1944. április 1-jétől; a csúcsidőszak július–augusztus volt. Az U–859 legértékesebb zsákmánya az amerikai John Barry volt, amely 1800 tonna ezüstérmét szállított. Az U–859-et végül egy brit tengeralattjáró, a HMS Trenchant semmisítette meg torpedóval Pinang közelében.
Az U–234 Japánba tartott, fedélzetén 560 kilogramm uránnal valamint a Me 262 repülőgép tervrajzaival és két mérnökkel, akik segítettek volna a sorozatgyártást beindítani a szigetországban, amikor Németország kapitulált. Johann-Heinrich Fehler kapitány úgy döntött, hogy az amerikai Portsmouthban megadja magát. A fedélzeten utazó két magas rangú japán tiszt altatótablettákkal öngyilkos lett.
A legnagyobb hajó, amelyet elsüllyesztettek, a Fort Lee ( tonna) nevű amerikai tanker volt, amelyet az U–181 torpedózott meg 1944. november 2-án Ausztrália és Madagaszkár között félúton.
- A csillaggal jelölt hajó eljutott Pinangbe, ahonnan új járőrutakra indult, így a számok nemcsak az 1944. téli, hanem a későbbi akciók során elsüllyesztett hajók adatait is tartalmazzák
\* Az elsüllyesztetteken kívül egy hajót megrongált (8139 tonna)
## Élet Pinangben
Pinangben a hosszú útról érkező, kimerült német legénységnek kellett mindent megcsinálnia: kipakolni, feltölteni, szerelni a hajókat. A helyiekre legfeljebb egyszerű fém- és ácsmunkákat bíztak, mivel féltek a szabotázstól. Úgy tűnt nekik, hogy a kevés segítő japán munkásnak is elsősorban az új berendezések utáni kémkedés a dolga. Nem volt torpedóraktár, így azokat egy japánok által használt épületben kellett felhalmozni. A németeknek mindent maguknak kellett a Harmadik Birodalomból Ázsiába szállítani, a hajócsavaroktól kezdve a dízelmotor-alkatrészekig. Szinte mindenből hiány volt a bázison, ugyanis a felszereléseket szállító tengeralattjárók gyakran megsemmisültek az odavezető úton.
Bázisonként nagyjából ötven német katona teljesített szolgálatot, ők elsősorban adminisztrációval és kommunikációval foglalkoztak. Őket néhány civil, elsősorban Ázsiában élő német egészítette ki. A helyiek állandó munkát legfeljebb személyi inasként kaptak. Egy Európából érkező tengeralattjáró rendbehozásához és felkészítéséhez több mint ötven napra volt szükség. A takarítás átlagosan három napot, a sürgős javítások húsz napot, a hajótest külső tisztítása a szingapúri szárazdokkban három napot, javítása 14 napot, feltöltése újabb 14 napot vett igénybe, és indulás előtt még merülési tesztek is vártak a hajóra.
A legénységnek, ha éppen nem dolgozott a hajón, különböző rekreációs lehetőségeket biztosítottak a bázison (Stützpunkt Paul) és a közeli településen. A tisztek számára a Shanghai Hotelben bordélyház üzemelt. A japánokhoz képest a németek élelmiszer-ellátása kimagasló volt, ugyanis 1942 májusában a Thor nevű hajó elfogott egy Ausztráliából Burmába tartó, fagyasztott élelmiszert szállító teherhajót. Rosszabb volt a hajózó legénység egészségi állapota, minden negyedik tengerész megkapta a maláriát. Sokat ittak, a helyi nők különböző nemi betegségekkel fertőzték meg őket, így gyakran rosszabb állapotban indultak útnak, mint ahogy megérkeztek.
## A vég
A német felszíni hajók a háború elején nagy veszteségeket szenvedtek, ezért a hadvezetés már 1943-ban elkezdte keresni a lehetőségét, hogy miként tudja másként megoldani a hadi ipar gumi-, ón-, volfrám- és molibdénellátását. Logikus lépésként a tengeralattjárós szállításra gondoltak, mivel német és japán búvárhajók már többször megtették az utat Németország és a Távol-Kelet között. Mivel a német tengeralattjárók szállítási kapacitása korlátozott volt, felmerült az olasz búvárhajók átalakítása. Az olasz kapituláció után úgy tervezték, hogy ezek az egységek évi két utat tesznek meg, és egyenként, utanként 150 tonnányi árut szállítanak majd. Arra is készültek, hogy harminc szállító-tengeralattjárót építenek, amelyek 1944 végén állnak szolgálatba. A változó hadi helyzet miatt a terveket 1944 elején törölték.
Mivel az olasz tengeralattjárók bevetésének ötlete elbukott, a németek az Atlanti-óceánon folyó küzdelemből kiszorított 750 tonnás búvárhajókat használták erre a – biztonságosabb – feladatra. 1944-ben már a nagyobb, 1200 tonnás hajók végezték a szállítást. A németek higanyt, ólmot, alumíniumot, különlegesen megmunkált acélt, speciális eszközöket és fegyvereket szállítottak Japánnak, például akusztikus torpedókat, radarokat, rejtjelező berendezéseket. A tervezett rendszeres szállítmányozás azonban soha nem indult be, részben azért, mert a tengeralattjárók rakterét gyakran a pinangi bázis számára létfontosságú felszerelések töltötték ki. A búvárhajókon máskor áru helyett magas rangú tisztek és diplomaták utaztak. A Távol-Keletre induló utolsó búvárhajó például a Tokióba kinevezett új német légügyi attasét, Kessler tábornokot vitte fedélzetén.
Az olasz kapituláció, 1943 szeptembere után három lefoglalt, szállítási célokra használt olasz tengeralattjárót szolgált ki a pinangi bázis. Az UIT-23 a Malaka-szorosban süllyedt el, miután a HMS Tallyho megtorpedózta.
Idővel az út hazafelé rettentő veszélyessé vált, a hajók közül alig néhány jutott vissza az európai vizekre. A rosszul felszerelt kikötők és a gyenge minőségű üzemanyag miatt számos hajó kénytelen volt visszafordulni. Az U–510, amely 1945. február 23-án elsüllyesztette az Indiai-óceánon a háborúban tenger fenekére küldött utolsó hajót, a kanadai Point Pleasant Parkot, üzemanyaghiány miatt kénytelen volt Saint-Nazaire-nél megadni magát. Az U–843 eljutott Norvégiáig, de ott, Kattegatnál elsüllyedt. Az U–532 elért néhány találatot a hazafelé vezető úton, de kénytelen volt megadni magát, és Liverpoolba hajózni, ahol a britek lefoglalták a szállítmányát: 110 tonna ónt, 8 tonna volfrámot, 4 tonna molibdént, és kisebb mennyiségben szelént, kinint, valamint 8 tonna kaucsukot. Az U–195 visszatér Batáviába, mert motorjai nem bírták volna az utat hazáig.
1942-től 56 teherszállító tengeralattjáró indult Európából a Távol-Keletre, vagy fordítva, közülük 19-et a szövetségesek az odaúton elsüllyesztettek, egyet elfogtak, hármat visszafordulásra kényszerítettek. A 23 hajóból, amely az oda-vissza út egyik felét megtette, mindössze öt tért vissza hazai kikötőjébe. Kilenc a hazavezető úton, vagy a távol-keleti harci tevékenység közben süllyedt el, egyet Japánnak adott Németország, hatot a német kapituláció után a japán haditengerészet lefoglalt, kettőt a hazafelé vezető úton fogtak el a szövetségesek.
### Költözés
1944 októberére a pinangi bázis már alig felelt meg a célnak. A szövetséges tengeralattjárók a Malaka-szoroson egészen a kikötőig jutottak a gyenge japán búvárhajó-elhárítás miatt. A brit flotta Ceylon közelében gyülekezett, és a Nikobár-szigetek elleni támadások is fokozódtak. Október 25-én megszületett a döntés, hogy az első számú kikötő Batávia lesz, Pinanget csak vészhelyzetben lehet használni. November 15-én Surabayát jelölték ki a fő javítóbázisnak, és Pinanget evakuálták. Az utolsó tengeralattjáró, az U–843 még ebben a hónapban kifutott a kikötőből. 1945. január 1-jén Dommest Pinang parancsnokából a déli terület vezetőjévé nevezték ki.
Az U–168-at a holland Zwaardrish tengeralattjáró, az U–537-et az amerikai Flounder búvárhajó, az U–183-at pedig a szintén amerikai Besugo tengeralattjáró süllyesztette el. A német tengeralattjárók komoly hátrányban voltak a szövetséges búvárhajókkal szemben, mivel nem mindegyikükön volt levegőbevezető cső, a rossz minőségű távol-keleti üzemanyag miatt hangosabban dolgoztak a gépeik, és nem voltak fejlett radarjaik. 1944-ben a tervezett 14 helyett csak két szállítóhajó, az U–178 és az U–188 ért el német fennhatóságú kikötőt. 1945-ben újabb két búvárhajó érkezett Európába, az U–843 és az U–861. Mindkettő száz tonna cinket szállított.
Németország a teherszállító tengeralattjárók révén 700 tonna nyersanyaghoz, némi aranyhoz és kininhez, valamint kevés fegyverhez jutott Japánból. Partnere 1800 tonna fémet és fegyvert kapott cserébe. A tengeralattjárós kereskedelem rendkívül alacsony mértékét mutatja, hogy az 1944 januárjában elsüllyesztett felszíni teherhajó, a Wesserland 10 ezer tonnányi áruval tartott Németországba.
## Összegzés
A háború során 45 német tengeralattjáró járta meg a déli tengereket, és összesen 176 hajó (egymillió tonna) megsemmisítését jelentették. Sikereiket főként a korai szakaszban érték el, amikor a szövetséges szállítóhajók még egyedül haladtak úti céljuk felé. Később a britek és amerikaiak konvojokba szervezték a hajókat, amelyeket harci repülők és rombolók kísértek. Ettől kezdve a német búvárhajók sikeressége meredeken csökkent. A szövetségesek erőfeszítései a tengeralattjárók felkutatására és elpusztítására brutális eredményt hozott: a német U-hajók 76 százalékát a tenger fenekére küldtek. A 34 elsüllyesztett tengeralattjáróból mindössze nyolcnak maradtak túlélői. A németek a háború vége felé már hét tengeralattjárót áldoztak minden elsüllyesztett 100 ezer tonnáért. |
65,965 | Australopithecus | 26,528,977 | null | [
"Afrika állatvilága a pliocénben",
"Australopithecus",
"Emlősnemek",
"Pleisztocén"
] | <table>
<thead>
<tr class="header">
<th><p>Australopithecina</p></th>
</tr>
</thead>
<tbody>
<tr class="odd">
<td style="font-size:90%;"><p>Evolúciós időszak: Pliocén</p></td>
</tr>
<tr class="even">
<td></td>
</tr>
<tr class="odd">
<td></td>
</tr>
<tr class="even">
<td></td>
</tr>
<tr class="odd">
<td></td>
</tr>
<tr class="even">
<td><p>Rendszertani besorolás</p></td>
</tr>
<tr class="odd">
<td></td>
</tr>
<tr class="even">
<td></td>
</tr>
<tr class="odd">
<td></td>
</tr>
<tr class="even">
<td></td>
</tr>
<tr class="odd">
<td></td>
</tr>
<tr class="even">
<td></td>
</tr>
<tr class="odd">
<td><p>Fajok</p></td>
</tr>
<tr class="even">
<td style="padding:4px; text-align:left;"><p>Australopithecus nem:<br />
†Australopithecus afarensis („Lucy”)<br />
†Australopithecus africanus<br />
†Australopithecus anamensis<br />
†Australopithecus bahrelghazali<br />
†Australopithecus garhi<br />
Paranthropus nem:<br />
Paranthropus aethiopicus (Australopithecus aethiopicus)<br />
†Paranthropus robustus (Australopithecus robustus)<br />
†Paranthropus boisei (Australopithecus boisei)</p></td>
</tr>
<tr class="odd">
<td><p>Elterjedés</p></td>
</tr>
<tr class="even">
<td></td>
</tr>
<tr class="odd">
<td></td>
</tr>
<tr class="even">
<td></td>
</tr>
<tr class="odd">
<td><p>Hivatkozások</p></td>
</tr>
<tr class="even">
<td class="noviewer" style="font-size:90%; text-align:left;"></td>
</tr>
<tr class="odd">
<td></td>
</tr>
</tbody>
</table>
Az Australopithecina az emberfélék (Hominidae) családján belül a Hominina öregnem egy mára letűnt csoportja, amelyhez az Australopithecus és a Paranthropus nemek tartoznak, míg a velük rokon másik csoportot az ember (Homo) neme alkotja.
A csoport elméleti szempontból nagyon jelentős. Egyrészt: fogazat, csontozat, valószínűsíthető életmód stb. szempontjából sajátos átmenetet képeznek az emberszabású majmok és az emberfélék között, annak ellenére, hogy ez az alaktani és anatómiai hasonlóság nem feltétlenül jelent fejlődéstörténeti rokonságot. Az utóbbi kérdésben, a csoport emberré válásban betöltött szerepében nincs teljes tudományos konszenzus. Az e nembe tartozó két fajt, az Australopithecus afarensist, illetve a fejlettebb Australopithecus africanust, a tudósok többsége az emberek (Homo nem) közvetett ősének, az előembereket megelőző fejlődési fokozatnak („majomember”) tartja. Más tudósok (pl. a Leakey „paleontológus-dinasztia”) szerint az Australopithecina teljes egészében egy oldalág a törzsfejlődési fán.[^1] Todd Charles Woodnak a 2010-es években elért eredményei szerint alighanem az Australopithecus sediba lehetett a korai emberfajok (Homo habilis, Homo rudolfensis) közvetlen őse, a gorillák és a csimpánzok ősei pedig más Australopithecus fajok (Australopithecus afarensis, Australopithecus garhi) közül kerülhettek ki. Ebben a koncepcióban az Australopithecus africanus egy kihalt oldalág. Akárhogy is, az Australopithecina tanulmányozása közvetve mindenképpen elképzelést nyújthat az emberősökről is.
Másrészt, mai tudásunk szerint több millió évig az Australopithecus-fajok voltak a legfejlettebb, legemberszerűbb főemlősök, és pár millió évig fennmaradtak az előemberek megjelenése után is, azokkal párhuzamosan élve.
Az Australopithecusok leleteinek felfedezése, tanulmányozása, s a velük kapcsolatos paleoantropológiai elméletek megalkotása, aktívan művelt, fejlődő, ám egyúttal bizonytalanságokkal terhes kutatási területet jelent. Számos maradvány ismert, ám egyrészt ezek nem elegendőek egy biztos kép kialakításához, másrészt, már-már rendszeresnek nevezhető jelleggel, újak kerülnek elő, s ezek gyakran megingatják a népszerűbb, valószínűbbnek tartott elméleteket is.
## Elnevezésük
Az Australopithecus név félrevezető, mert azt jelenti, hogy „déli majom”, holott – mint később látható – fajaik már nem tekinthetők majomnak. Az elnevezés oka, hogy régebben az antropológusok kisebb agyméretük miatt (egy időben azt tekintették döntőnek) inkább az emberszabású majmok közé sorolták őket.
A Paranthropus szó jelentése: „majdnem ember” vagy „ember melletti”. Ez a kifejezés az előbbi jelentésében szintén félrevezető, mivel a Paranthropus-ág nem volt benne az ember leszármazási vonalában. Az „ember melletti” jelentés pedig olyan értelemben igaz, hogy a késői Paranthropus fajok egy időben éltek az ember ősének tekintett Homo erectus-szal.
## Fontosabb leletek és besorolásuk
### A taungi gyermek
Az első Australopithecus-leletet (Taung 1 vagy „taungi gyermek”) - amely valójában mindössze egy, nem is teljes koponyából állott - Raymond Dart ausztrál anatómus írta le 1924-ben Dél-Afrikában, és nevezte el Australopithecus africanusnak, amikor a Nature 1925-ös számában felfedezését nyilvánosságra hozta (australo = déli, pithecium = majmocska).
Dart a fogazat, az öreglyuk helyzete és más anatómiai jellemzők figyelembe vételével arra a következtetésre jutott, hogy a taungi koponya birtokosa emberféleség, hominida volt, felegyenesedve járt, és megkockáztatta a feltevést, miszerint az A. africanus az átmeneti fejlődéstörténeti láncszem az ember és az alacsonyabbrendű főemlősök között. Nézetei azonban rendkívül hűvös fogadtatásra találtak, a Nature-nek már rögtön a következő számában négy (nem egy esetben meglehetősen lekicsinylő hangú) cikk jelent meg, amely váltig bizonygatta, hogy a taungi lelet „el sem téveszthetően” egy ősi emberszabású majom koponyája. A koponya erősen hiányos, valamint nem felnőtt egyedtől származó volta (melynek folytán a faj kifejlett koponyaformáját csak feltételezni lehetett) miatt sajnos nem lehetett teljesen elegendő ahhoz, hogy a Dartéhoz hasonló súlyos állításokat alapozzanak rá.
Hasonlóan járt R. Broom egy, később szintén Australopithecusként (A. robustus) azonosított lelete is. Az új fajok emberelődségét a tudományos világ vonakodott elismerni: sokan még azt is kétségbe vonták, hogy a faj képes volt-e valójában állandóan két lábon járni. Az új leletek agytérfogata ugyanis a majmokéhoz hasonlóan kicsi volt, és akkoriban úgy tartották, a két lábra állás, a kéz felszabadulása és a hominidák agytérfogatának jelentős megnövekedése között, ok-okozati kapcsolatnak kell lennie. „A leletekből hiányzott az emberszerűség alapvető jellegzetessége: az agy kiugró fejlettsége, egész pszichológiai evolúciónk alapja.” (H. Vallois, 1952). Ez a nézet még mintegy két évtizedig tartotta magát.
### SK 48 (Paranthropus robustus)
Broom 1938-ban találta meg a maga australopithecusát (szintén Dél-Afrikában, ahol egy múzeum munkatársaként dolgozott), amit Paranthropusnak nevezett el. A leletre (katalógusszáma SK 48) egy vasárnaponként túravezető minőségben pénzt kereső helyi iskolásfiú, Gert Terblanche útmutatásai nyomán tett szert, aki a lelőhely közelében, a sterkfontein-i barlangokban, megelőzőleg „különös fogat” talált.
Az Australopithecus emberféleséggé (hominidává) Broom fáradhatatlan aktivizmusa révén lépett elő, aki szüntelenül bombázta leveleivel, bizonyítékaival a vezető antropológusokat. Végül egyikük, Wilfried Le Gros Clark a leletek fogazatának tüzetes összehasonlító vizsgálatával (1950-ben publikálva a Journal of the Royal Anthropological Institute c. folyóiratban) arra a következtetésre jutott, hogy az A. africanus és az A. robustus mindketten sokkal közelebb állnak az emberhez, mint az emberszabású majmokhoz. Ma már az is szinte kétségtelen, hogy az Australopithecus valóban két lábon járt, vagyis ez az életmód nincs szoros kapcsolatban az agy(koponya) fejlettségével.
A „déli majom” így hominidává ismertetett el, azonban, hogy tényleges elődje volt-e az embereknek, azt továbbra is olyan szaktekintélyek vonták (és vonják) kétségbe, mint L. Leakey, aki maga is számos hominida-leletet talált.
A felfedezés után csak mintegy tíz évvel, 1948-ban kezdődtek nagyobb ásatások az első P. robustus lelet helyszínén, ezek eredményeképp harmincöt egyed csontjai kerültek elő.
### Mrs. Ples
Bár Dart, az első africanus koponya felfedezője cikkében azt állította, hogy a taungi „majomember” egy meglehetősen emberszerű faj gyermekkorú példánya, ezt sok antropológus kétkedve fogadta. Az első fontos bizonyítékok egyike Dart ember-majma mellett Broom egy másik, J. Robinsonnal közösen felfedezett 1947-es lelete volt, egy újabb, a felfedezők állítása szerint női koponya. Broom Plesianthropus transvaalensis-nak nevezte el az újonnan talált fajt, de e nyelvtörő név helyett a sajtó (a felfedező munkacsoport fiatalabb tagjainak tréfás nyeglesége nyomán) csak Mrs. Ples-nek nevezte az egykori előembert. Az alaposabb vizsgálatok nyomán két dolog történt: elég sokan kétségbe vonták, hogy a koponya tényleg nőé volt-e, abban azonban elég nagy egyetértés alakult ki, hogy Mrs. Ples az A. africanus faj egyede volt. Ples, akire az antropológusok sokszor csak „STS 5”-ként hivatkoznak, máig a legteljesebb africanus koponyalelet. Mindazonáltal az „ember vagy majom?” kérdésben ez a lelet sem számított döntőnek (a Le Gros Clark-cikk megjelenéséig még három évnek kellett eltelnie), sőt néhány szakértőt csak megerősített abbéli véleményében, hogy az Australopithecus egy ősi majom volt (egyikük egy csipkelődő, noha nem túl gördülékeny limericket is írt erről).
### A Zinjanthropus
Szintén koponyalelet – katalógusszáma: OH 5 (Zinj) –, az Olduvai-szurdokból, amely több ok (részben szinte teljesen hiánytalan, részben meglepően idős, részben pedig relatíve megbízhatóan datálható volta) miatt is tudományos szenzációvá lett. Mary Leakey, Louis Leakey felesége és munkatársa találta 1959-ben. A legenda szerint férje, aki betegségét feledve a felfedezés helyszínére rohant, hogy megnézze, csalódással fogadta, mondván: „az ördögbe is, ez csak egy újabb A. robustus!” - ugyanis Louis Leakey ekkor már sejtette, hogy a környéken egy, az Australopithecusnál jóval fejlettebb, de az ekkor már ismert Homo erectusnál korábbi fajnak, egy valódi Homonak is kellett élnie, és a kutatást ebben az irányban szerette volna eredményesnek látni (még megérte ennek beteljesedését, a Homo habilis nem sokkal későbbi bevezetését az antropológiába). A felfedezés mégsem volt haszontalan, hisz újra elismertté tette Leakey-nek a harmincas években megtépázott hírnevét, és ömlött a pénz a további kutatáshoz.
A fajt a kutatócsoport Zinjantropus boiseinek nevezte el (Zinj Kelet-Afrika arab neve, Charles Boise pedig Leakey-ék egyik mecénása volt). Hamarosan Leakey maga keresztelte át Australopithecus boiseivé. A boisei egy újabb Australopithecus-faj volt, életmódjában és fejlődéstörténeti helyzetében (oldalág, „zsákutca”) a robustushoz hasonló. Újabban e fajt a Paranthropus nembe sorolják (Paranthropus Boisei).
### Vastagfogú déli majom
Dél-Afrikában,Swartkransban, a szürke dolomitban 10 m mély, vörös színű,kemény,agyagos üledékkel kitöltött repülésben 1944-ben R.Broom orvos két koponyát,273 fogat és egy teljes állkapcsokat ismertetett innen. A 46-os számú lelet kb. 150-155 cm magas, 60-70 kg súlyú australopithecus volt. Régen Paranthropus crassidens-nek nevezték,ma Australopithecus robustus-nak.
### További leletek
Ezt azóta sok további lelet (köztük néhány szenzációs) követte szerte Afrikában, főleg a Kelet-Afrikán végighúzódó Nagy-hasadékvölgyből (Great Rift Valley). Az 1950-es évekig az akkori szokásoknak megfelelően minden lelet új nevet kapott, így meglehetős összevisszaság alakult ki a feltételezett emberelődök tömegében. Az antropológusok ekkor elkezdték fajokba sorolni őket, ám ez nem teljesen sikerült: máig hevesen vitatják, pontosan hol is állnak egymáshoz és a mai ember leszármazási vonalához képest.
A Hominina és a Panina öregnemek molekuláris biológiai vizsgálatok szerint mintegy 7-6 millió évvel ezelőtt váltak szét, vagyis ekkoriban élhetett az ember és a csimpánz közös őse. Az Australopithecina és a Homo ágak mintegy 2,5 millió évvel ezelőtt válhattak szét.
## Az Australopithecina-fajok testfelépítése általában
Az Australopithecina csoport fajai átmenetet képeznek az emberszabású majmok és az ember között (régebbi kifejezéssel „majomemberek”nek nevezték őket). Számos majomszerű vonásuk volt, viszont két lábon jártak, a fákon már ügyetlenebbül mozogtak. Első fajaik mintegy 6 millió évvel ezelőtt jelentek meg, az utolsók kb. 1 millió éve haltak ki. Korábbi fajaikat (Australopithecus nem) a mai ember ősének tekintjük, a későbbieket (Paranthropus nem) pedig idővel kihalt oldalágnak.
Majomszerű vonásaik (a korai fajoknál kifejezettebbek, a későbbieknél kevésbé):
- lapos homlok;
- előreugró arckoponya;
- erőteljes állkapocs;
- nagy szem- és zápfogak;
- nagy nemi dimorfizmus;
- kúpos mellkas;
- viszonylag hosszú karok;
- alacsony termet (a hímek 150 cm, a nőstények 120 cm körül);
- viszonylag kicsi, de az emberszabású majmokénál nagyobb agytérfogat (375–525 cm3 között).
Emberszerű vonásaik főleg a két lábon járás eredményei:
- emberszerű lábfej (haránt és hosszanti boltozattal, előre mutató nagy lábujjal);
- emberszerűbb medence- és vázcsontok;
- parabola alakú fogsorív.
## Viselkedésük, életkörülményeik
### Társas viszonyaik
Az Australopithecina-fajok viselkedésére és életkörülményeikre elsősorban csontleleteik alapján lehet következtetni. Louis Leakey angol antropológus az elsők között ismerte fel, hogy életmódjuk megismerésében nagy segítséget jelenthet a ma élő emberszabású majmok viselkedésének tanulmányozása. A testfelépítés és a viselkedés között ugyanis általában szoros kapcsolat van, amelynek egyik legfontosabb kifejezője egy faj nemi dimorfizmusa (hím és nőstény egyedei közötti kétalakúság).
A nemi dimorfizmus alapján úgy tűnik, hogy a korai Australopithecus-fajok az afrikai szavannákon ma élő páviánokhoz hasonlóan élhettek: vagyis domináns hímek vezette családokban, amelyek nőstényekből és azok kölykeiből álltak. A későbbi fajoknál a nemi dimorfizmus egyre kisebb lett: az Australopithecus africanusnál már a mai csimpánzokéval egyezett. Így ők feltehetően hozzájuk hasonlóan a következőképpen élhettek:
- zárt csoportokban több hím és nőstény élt együtt;
- nemi érésük után a hím utódok a csoportban maradtak, a nőstények elhagyták azt;
- a rokon hímek közösen, egymással együttműködve védik a nőstényeket és a csoport területét;
- a nőstények között lazább a kapcsolat;
- egy hím több nősténnyel tart kapcsolatot (poligámia).
Ez a csoportszerkezet tehát már átmenet a poligámiából a mai emberre többnyire jellemző monogámia felé.
Az Australopithecus-fajok elsősorban növényeket fogyasztottak, de ha alkalmuk volt rá, valószínűleg a mai csimpánzokhoz hasonlóan csoportosan kisebb állatokat is elejthettek.
### Eszközeik
Az Australopithecus-fajok beszédképességéről és eszközhasználatáról csak feltételezések vannak.
A tanzániai Olduvai-szurdokban és Etiópiában 2,4-2,3 millió éves egyszerű, durván megmunkált kőeszközöket találtak (Olduvai-ipar): feltételezik róluk, hogy Australopithecus-fajok készítették és használtak őket. Nicholas Toth amerikai antropológus szerint ezeket a kőeszközöket úgy készítették, hogy készítőinek nem volt különösebb előzetes elképzelésük az eszközök végső alakjáról. Azonban ezen kőeszközök elkészítése már viszonylag összetett munkafolyamat eredménye lehetett: megfelelő minőségű, méretű és alakú köveket kellett megfelelő erővel és szögben egymásnak ütni.
Toth szerint ez azt mutatja, hogy az Australopithecus-fajok értelmi képességei meghaladták a mai emberszabású majmokét. Elgondolásának bizonyítására társult Sue Savage-Rumbaugh amerikai pszichológusnővel (aki Kanzi, a híres törpecsimpánz kommunikációs képességeit kutatta Atlantában), hogy megtudják: mennyire lehet Kanzit megtanítani kőeszközök készítésére. Azt tapasztalták, hogy bár sikerült neki pattintott szilánkokat előállítani, de azok korántsem voltak olyan minőségűek, mint az Olduvai-ipar „termékei”. Ezzel sikerült bizonyítani Toth elgondolását.
Az Australopithecus-fajok a tüzet valószínűleg nem használták.
## Kialakulásuk
Az Australopithecus-fajok őseiről a leletek hiánya miatt csak feltételezéseink vannak, ugyanis az emberszerűek leletanyagai szinte teljesen hiányoznak a 9-5 millió évvel ezelőtti időintervallumból. 10-15 millió évvel ezelőttről számos emberszabású majom-faj maradványait megtalálták (például Rudapithecus hungaricus), és 4 millió évesnél fiatalabb fosszíliák is akadnak viszonylag szép számmal.
### „East Side Story”
Az antropológusok tehát okkal feltételezik, hogy a középső miocén nagyon fontos lehetett az emberszerűek fejlődésében. Mintegy 15 millió évvel ezelőtt Afrikát kelettől nyugatig összefüggő erdőségek borították. A kéregváltozások eredményeképpen azonban mintegy 12 millió éve létrejött a Kelet-Afrikán észak-déli irányban végighúzódó hatalmas árokrendszer, a Nagy-hasadékvölgy, amely elzárta Kelet-Afrikát a nedves légtömegek elől, így ott a korábbi összefüggő erdőségek széttöredeztek: erdőfoltokból, fás-cserjés ligetekből álló területek alakultak ki, azonban a nyílt füves térségek még nem voltak jellemzőek a vidékre. A hasadékvölgy kialakulása kettős következménnyel járt: egyrészt állatpopulációkat választott ketté; másrészt pedig változatosabb ökológiai viszonyokat hozott létre (hűvösebb, erdős fennsíkok ill. forró, száraz alföldek), amely körülmények köztudottan az evolúció gyorsítói.
Yves Coppens francia antropológus szerint a Nagy-hasadékvölgy meghatározó szerepet játszott az emberszerűek további fejlődésében: a nyugati (csapadékosabb, erdei környezetben élő) populációk leszármazottai a mai csimpánzok; míg a keleti (szárazabb, nyíltabb területeken elő) populációkból fejlődött ki a mai ember leszármazási vonala. Az események ezen feltételezett láncolatát nevezte Coppens „East Side Story”-nak. Az elképzeléssel összhangban vannak a tények is: mivel korai emberelődök maradványait eddig csak Kelet-Afrikában találták meg és a molekuláris biológiai vizsgálatok is ebbe a korba helyezik az ember és a csimpánz fejlődési vonalának elválását. Ez az elmélet a Sahelanthropus tchadensis megtalálásával megrendült.
### Toumai
2002-ben a francia Michel Brunet vezette kutatócsoport Csád területén egy csaknem teljesen ép, 7 millió éves hominida-koponyát talált, amelyet Toumai-nak neveztek el, katalógusszáma TM 266-01-060-1. A faj tudományos neve Sahelanthropus tchadensis lett. A nagyon várt lelet meglehetős felbolydulást keltett az antropológusok között, hiszen a Nagy-hasadékvölgytől mintegy 2500 km-re nyugatra találták („rossz helyen”) és így lehetséges, hogy felborítja az eddig megalkotott, viszonylag elfogadott fenti elméletet az emberszabású majmok és a hominidák fejlődési vonalának szétválásáról.
A leletek megtalálása óta eltelt idő alatt még nem sikerült megállapítani pontos helyét az emberi leszármazási vonalhoz. Vannak, akik vitatják, hogy hominida lenne: ők túl laposnak és kicsinek tartják a koponyát. Christoph Zollikofer vezette kutatócsoport azonban az öreglyuk (ahol a gerinc a koponyához csatlakozik) helyzetéből arra következtet, hogy Toumai talán már képes lehetett két lábon járni. A tudományos vitákból kiérezhető egyfajta angolszász-francia rivalizálás is.
### Ami még biztosnak tűnik
Az első, két lábon járó korai emberelődök tehát a késő miocén idején (mintegy 10-5 millió éve) jelenhettek meg Kelet- vagy Közép-Afrikában (mindenesetre több fajról lehet szó!) és kb. olyanformán élhettek, mint manapság a páviánok (babuinok) az afrikai szavannákon. Ez az a kérdéses időszak, amelyből szinte teljesen hiányoznak a leletek. A feltételezések szerint ebben az időszakban az ősi emberszabású majmok egy populációja (a későbbi Australopithecus-fajok feltételezett ősei) úgy alkalmazkodott a szárazabb körülményekhez, hogy a kialakult fás szavanna környezetben még a fákon éltek és táplálkoztak, de a fák között már két lábon járva közlekedtek. Peter Rodman és Henry McHenry antropológusok szerint a két lábon való járás azért volt előnyös, mert a helyváltoztatás egy hatékonyabb formáját biztosította a ritkábbá vált fás környezetben egy félig majom-, félig emberszerű lény számára.
Ha áttekintésként megvizsgáljuk a csimpánztól a Homo erectus-ig a főbb fejlődési fokozatok testalkatát, akkor a csimpánzok testalkata inkább az erdei környezethez, az Australopithecus-fajoké a fás szavanna környezethez, végül a Homo erectusoké pedig a bozótos szavannai környezethez való alkalmazkodást tükrözi.
### A „vízimajom-elmélet”
Egy újkeletű elmélet szerint az ember legkorábbi elődei 8-4 millió évvel ezelőtt (a csimpánzoktól történt „elválás” után, de még az Australopithecusok megjelenése előtt) különféle geológiai események következtében 1-2 millió évig részleges vagy teljes tengeri életmódot folytattak. Tehát az australopithecusok távolabbi vagy közelebbi genetikai ősei vízi életmódot folytattak, de kb. 4 millió évvel ezelőtt valamilyen oknál fogva mégis elhagyták a sekély tengerparti élőhelyüket és már felegyenesedve újra meghódították Afrika belső területeit.
## Az ismert Australopithechina-fajok
A megtalált fosszíliák (megkövesedett csontvázak) alapján az alábbi néhány Australopithecina-fajt ismerjük, azonban a véletlen óriási jelentőségét ismerve a fosszilizáció jelensége során feltételezhető, hogy ezen fajok csak töredékei a ténylegesen élt fajok számának. Az alábbi fajokat tehát általában csak töredékes maradványaik után ismerjük, ezért pontos besorolásuk egymáshoz és az ember leszármazási vonalába rendkívül nehézkes és állandó viták tárgya az antropológusok között.
### Australopithechus ramidus
Nevezik még Ardipithecus ramidusnak is, amely magyarul kb. annyit tesz, mint „földi majom a gyökereknél”. A fajt T. D. White és munkatársai írták le 1994-ben – ARA-VP-6/1 (Ardi). A legrégebbi ismert Australopithecus-féle, maradványait Etiópiában találták meg az 1990-es évek elején, kora mintegy 4,4 millió év. Csontjai alapján a csimpánzra hasonlított és feltehetően erdőben élt, de már minden valószínűség szerint két lábon járt.
### Australopithecus anamensis
A faj 4,2-3,9 millió évvel ezelőtt élt, Meave Leakey és munkatársai írták le 1995-ben (típuspéldány: KP 29.285). Maradványait főleg a kenyai Turkana-tó (régen: Rudolf-tó) környékén találták meg. Az Australopithechus ramidusnál nagyobb testű lehetett. Fogaiból ítélve változatosabb környezetben élhetett, mint az Australopithechus ramidus, vagyis az erdős területektől a nyílt térségekig előfordulhatott.
### Australopithecus afarensis
A tudományos név magyarul: „déli majom Afar-földről”. Egyesek szerint ebből az Australopithecus-fajból váltak ki a Homo nemhez tartozó előemberek. A mintegy 4-2,5 millió évvel ezelőtt élt fajt D. Johanson és munkatársai írták le 1978-ban. Sokáig egy Etiópiában talált nőstény, (Lucy) csontvázának töredékeiből tudtuk róla a legtöbbet, de a kevés és hiányos lelet miatt ez nem volt sok. Nagy volt náluk az ivari kétalakúság, a nemi dimorfizmus: a kb. 75 kg-os hímek mintegy kétszer akkorák lehettek, mint a nőstények. Ebből és viszonylag nagy szemfogaikból ítélve nagyjából úgy élhettek, mint a mai szavannai páviánok, vagyis domináns hímek vezette családokban.
Agytérfogatuk kevéssel volt nagyobb, mint a mai csimpánzoké: 420–500 cm3, medencéjük azonban erősen eltért a csimpánzokétól, és kissé a későbbi australopithecus-októl is különbözött. A tanzániai Laetoliban három egyed megkövesedett lábnyomát találták meg: ezekből egyértelműen kitűnik, hogy két lábon jártak, és nagylábujjaik már az emberhez hasonlóan előre mutattak. Feltehetően erdőkben éltek, de a fákon a mai csimpánzoknál esetlenebbül közlekedtek.
Egyes kutatók ebbe a fajba sorolják a 3,5 millió évvel ezelőtt élt lapos arcú embert: ennek koponyáját Meave Leakey találta meg – ő külön nembe sorolta, és Kenyanthropus platyopsnak nevezte el.
2000-ben egy 3,3 millió évvel ezelőtt élt kislány jól megőrzött maradványait tárták fel Etiópiában. A DIK-1 katalógusszámú, Selam – azaz Béke – névre keresztelt „kislány” a valaha talált legősibb gyermekmaradvány, amely a kutatást végző régészcsoport véleménye szerint azért maradhatott meg ilyen jó állapotban, mert halála után nem sokkal a testet talán áradásból származó üledék, iszap borította be. Selam több mint 100 ezer évvel korábban élt, mint Lucy. Megmaradt teljes koponyája, gerincének felső szakasza, megmaradtak a bordák, mindkét lapocka, a kulcscsontok, a jobb könyök és a kéz egy része, mindkét térd, a sípcsontok és combcsontok nagy része. Az egyik láb szinte teljes egészében megmaradt. Ez az első olyan afarensis, amelynél teljes lapockát ("vállcsontot") találtak. Selam lapockája ráadásul evolúciós átmeneti forma: a rajta lévő, izomtapadásra szolgáló csonttaréj az ember és az emberszabású majmok hasonló képződménye közt félúton helyezkedik el. Fontos a nyelvcsont (os hyoideum), aminek formája arra utal, hogy az afarensisek leginkább a csimpánzokéhoz hasonlatos hangokat hallathattak.
### Australopithecus garhi
Maradványait Etiópiában, Addisz-Abeba környékén találták meg. A fajt Asfaw és munkatársai írták le 1999-ben. Mások inkább az Australopithechus afarensis fajba sorolnák.
### Australopithecus bahrelgazali
1993-ban Csádban talált 3,5-3 millió éves leletek alapján Michel Brunet és munkatársai írták le 1996-ban. A tudományos neve magyarul azt jelenti: „déli majom Bahr el Gazal-ból”. Valószínűleg oldalág, vagyis nem volt benne az emberhez vezető leszármazási vonalban.
### Australopithecus sediba
A 2010-es évek elejéig talált legfrissebb Australopithecus-faj. A két, nagy százalékban megmaradt csontvázból álló, kövült leletet a dél-afrikai Malapa-barlangokban találták 2008 kora őszén.
### Australopithecus africanus
Feltehetően ez az Australopithecus-faj volt az ember őse, mintegy 3-2,5 millió évvel ezelőtt élt. Maradványait először Dél-Afrikában találták meg (Raymond Dart, 1924). Ez a lelet egy gyermekkoponya, tejfogazattal (innen a név: „taungi gyermek”). Test- és agymérete nagyjából megegyezett az Australopithechus afarensis-ével. Hozzá hasonlóan szintén két lábon járt, szemfogai már kisebbek voltak, viszont még erős nemi dimorfizmus jellemezte a fajt. A tudományos neve magyarul azt jelenti: „afrikai déli majom”.
### Paranthropus aethiopicus
A faj már az Australopithecina csoport Paranthropus nemébe tartozik (korábban Australopithecus aethiopicusnak is nevezték, ez magyarul „etióp déli majmot” jelent). A fajt Y. Coppens és C. Arambourg írta le 1968-ban. Mintegy 2,5-2 millió évvel ezelőtt élhetett, valószínűleg belőle alakult ki a Paranthropus boisei és a Paranthropus robustus, így nem volt benne az emberhez vezető leszármazási vonalban.
### Paranthropus robustus
Ez a faj is az Australopithecina ág Paranthropus nemébe tartozik (korábban Australopithecus robustusnak is nevezték, ami „robusztus déli majmot” jelent magyarul) és a mai emberhez vezető Homo nem megjelenése után tűnt fel, mintegy 2,5 millió évvel ezelőtt és kb. 1 millió éve halt ki. Leleteit több kelet-afrikai lelőhelyen megtalálták Etiópiától Ugandáig. A fajt 1938-ban írta le R. Broom.
Agytérfogatuk 500 cm3 körül lehetett, testtömegük pedig 40–80 kg között. Gorillaszerű növényevő lények lehettek: robusztus, majomszerű koponyával, erős állkapoccsal, amelyben hatalmas zápfogak ültek. A koponyatetőn (talán csak a hímeknél) egy erőteljes, nyílirányban (saggitálisan) végigfutó taraj húzódott végig. Az antropológusok kihalt mellékágnak tartják, feltehetően a Paranthropus aethiopicusból fejlődött ki.
Fogazatuk alapján étrendjük változatos lehetett: ettek fűféléket, gyümölcsöket, magvakat, gyökereket, és feltételezhető, hogy húst is.
### Paranthropus boisei
Szintén az Australopithecina ág Paranthropus nemébe tartozik (korábban Australopithecus boiseinek is nevezték, ami „Boise déli majmát” jelenti magyarul, Charles Boise után, aki támogatta a Leakey házaspár munkáját). A fajt Louis Leakey írta le 1959-ben. A Paranthropus robustushoz hasonló testfelépítésű és életmódú lények lehettek, mintegy 2-1 millió évvel ezelőtt éltek. Az antropológusok szintén egy kihalt mellékágnak tartják, feltehetően a Paranthropus aethiopicusból fejlődött ki.
## Az Australopithecina-fajok kihalása
Már szó volt róla, hogy a korai előemberek (Homo rudolfensis, Homo habilis, Homo ergaster) feltehetően a Australopithecus africanus vagy a Australopithecus afarensis fajokból fejlődtek ki, így azok – de még a valamelyikükből kifejlődött korai Homo erectus is – együtt élhettek a késői Australopithecina-fajokkal (Paranthropus robustus és Paranthropus boisei).
Nincs döntő bizonyíték arra nézve, hogy utóbbiak – mintegy 1 millió évvel ezelőtt – miért halhattak ki; kihalásuk magyarázatára több elképzelés is született.
### Túlságosan specializált növényevőkké váltak
Egy elmélet szerint a Paranthropus-nem fajai túlságosan specializált növényevőkké váltak és nem tudtak alkalmazkodni a növényvilág további változásához.
### Alulmaradtak a páviánokkal szemben
Egy másik elképzelés azon alapul, hogy a Paranthropus-fajok kihalása a szavannán élő páviánok elterjedésével esett egybe. Tehát elképzelhető, hogy a kérdéses fajok között kompetíció (fajok közötti versengés) alakult ki ugyanazon erőforrásokért, amely versengésből a páviánok kerültek ki győztesen.
### A Homo erectus vadászata
Egy harmadik elmélet szerint a Paranthropus-fajok a korai Homo erectus-ok túlzott vadászatának eshettek áldozatul. Ennek alapja a következő meggondolás: ismert, hogy a főleg növényevő csimpánzok kisebb-nagyobb rendszerességgel náluk kisebb majmokra vadásznak. Ebből következik, hogy a húsevés nemhogy elhanyagolható a számukra, de képesek erőfeszítéseket is tenni érte. A csimpánzok kevéssé specializált állatok, így csak olyan fajokra tudnak eredményesen vadászni, amelyek viszonylag kis energiabefektetéssel és viszonylag veszélytelenül elejthetők, és amely fajoknak nincs kialakult hatékony védekező mechanizmusuk főemlősök támadása ellen. Ilyen fajok például a kolobuszmajmok.
Ha most arra gondolunk, hogy a húsevés az idők során egyre nagyobb jelentőségűvé vált a (korai) Homo-fajok között, és a vadászati technikák is ezzel párhuzamosan fejlődtek, akkor nem lehet kizárni, hogy a fejlettebb és erőteljesebb korai Homo-fajok a kihalásig vadászhatták a késői Australopithecus-fajokat. A korai Homo''-fajoknak ugyanis még messze nem volt olyan fejlett vadásztechnikájuk, mint a késő paleolitikum emberének, amely már gyapjas mamutokat is képes volt elejteni. Így a korai Homo-fajok feltehetően nem tudtak a szavannák fürge lábú állataira vadászni, sem a lomhább, de nagy testű állatokra és még kevésbé a nagyragadozókra: maradtak tehát a Paranthropus-fajok. A kihalásuk után ökológiai fülkéjüket pedig a páviánok foglalták el.
[^1]: Vekerdy László - Herczeg János: A véges végtelen. Typotex, Bp., 1996. . (a): 13. o., (b): 11. o., (c): 10. o., (d): 31. o., (e): 10. o. (f): 31. o. (g): 11.-12. o. |
1,661,669 | Carsten Borchgrevink | 26,693,289 | null | [
"1864-ben született személyek",
"1934-ben elhunyt személyek",
"Antarktisz-kutatók",
"Norvég utazók, felfedezők"
] | Carsten Egeberg Borchgrevink (Christiania, 1864. december 1. – Oslo, 1934. április 21.) norvég-angol származású felfedező, sarkkutató, az Antarktisz-kutatás aranykorának egyik előfutára, amit olyan híres felfedezők képviselnek, mint Robert Falcon Scott, Roald Amundsen és Ernest Shackleton.
Felfedezői pályafutása 1894-ben kezdődött, amikor csatlakozott Henrik Johan Bull norvég bálnavadász expedíciójához, melynek során az egyik első ember volt, aki az Antarktisz szárazföldjére lépett. Az ott szerzett tapasztalatok és a hírnév segítettek neki megszervezni első saját expedícióját, a brit anyagi támogatással létrejött Southern Cross-expedíciót 1898 és 1900 között. Az expedíció során a csapat – a világon elsőként – a teljes telet az antarktiszi szárazföldön töltötte, új rekordot állított fel a 78°50' déli szélesség elérésével, és Sir James Clark Ross óta először eljutott a Ross-selfjéghez (korabeli nevén a Nagy jégfalhoz).
Az expedíció sikereit, köztük a déli szélességi rekordot a közvélemény mérsékelt érdeklődéssel fogadta, ugyanúgy, mint a brit tudományos szervezetek, melyek akkorra már teljes egészében Scott közelgő Nemzeti Antarktisz Expedíciójára összpontosították figyelmüket. Borchgrevink néhány munkatársa nyíltan kritizálta vezetési módszereit, és az expedícióról készített beszámolóit szenzációhajhásznak és megbízhatatlannak nevezte.
Az antarktiszi expedíciót követően Borchgrevink egyike volt annak a három tudósnak, akiket a National Geographic Society tudományos alapítvány 1902-ben a Karib-térségbe küldött, hogy beszámoljon a Mont Pelée tűzhányó kitörésének következményeiről. Ezt követően Kristianiában (korábbi nevén: Christiania, mai nevén: Oslo) telepedett le, és a nyilvánosságtól visszavonulva élt.
Úttörő munkásságát később több országban is hivatalos kitüntetésekkel ismerték el, és 1912-ben Roald Amundsen, a Déli-sark meghódítója is méltatta felfedezői munkásságát. 1930-ban végül a Brit Királyi Földrajzi Társaság is elismerte Borchgrevink sarki felfedezések körében végzett munkáját, és a Patron’s Medal arany érdeméremmel tüntette ki. A Társaság elismerte, hogy korábban nem a jelentőségének megfelelően kezelték a Southern Cross-expedíció eredményeit.
## Gyermek- és ifjúkora (1864–1893)
Carsten Borchgrevink 1864. december 1-jén született Norvégiában, Christiania városban egy norvég ügyvéd, Henrik Christian Borchgrevink és egy angol anya, Annie Ridley gyermekeként. A család az Uranienborg városrészben élt, azon a környéken, ahol Roald Amundsen is felnőtt. Borchgrevink alapfokú és középiskolai tanulmányait a Gjertsens magániskolában végezte, Christianiában, majd 1885 és 1888 között a Szász Királyi Erdészeti Akadémia hallgatója volt Tharandtban, Németországban.
Az erdészeti gyakorlat elvégzése után visszatért Norvégiába, majd 1888-ban, huszonnégy éves korában kivándorolt Ausztráliába. Ahogy Roland Huntford történész fogalmazott, nyughatatlan természete és a kalandok utáni olthatatlan vágya arra indította, hogy szerencsét próbáljon. Négy évig Queensland és Új-Dél-Wales kormányzatának dolgozott földmérőként és geológusként, majd Bowenfels kisvárosban telepedett le, ahol a Cooerwull Akadémián nyelveket és természettudományokat tanított.
Az első Ausztrál Antarktisz-kutatási Bizottság munkájáról szóló sajtóhíradásainak olvastán fordult korábban is meglévő érdeklődése ismét a sarkkutatás felé. Ez az 1886-ban helyi tudósok által alapított szervezet állandó tudományos kutatóállomások létesítésének lehetőségét vizsgálta az antarktiszi régióban. Bár ezek a tervek nem valósultak meg, de a kereskedelmi bálnavadászat 1890-es évek eleji újjáéledése lehetőséget nyújtott Borchgrevinknek arra, hogy 1894-ben csatlakozzon egy norvég Antarktisz-expedícióhoz.
## Henrik Bull bálnavadász-expedíciója (1893–1895)
thumb\|right\|Henrik Bull hajója, az Antarctic
Az expedíciót, amelyhez Borchgrevink csatlakozott, Henrik Bull (1844–1930) norvég üzletember szervezte, aki az 1880-as évek végén – Borchgrevinkhez hasonlóan – Ausztráliában telepedett le. Bull úgy tervezte, hogy egy bálna- és fókavadász-expedíciót indít az antarktiszi vizekre, melynek során tudományos kutatásokat is végeznek. Mivel a Melbourne-i tudományos elit körében nem talált támogatókat az expedíció költségeinek részbeni átvállalására, ezért hazatért Norvégiába, hogy ott keressen támogatókat. Bull Norvégiában találkozott Svend Foyn gazdag vállalkozóval, aki a modern szigonyágyú feltalálásával forradalmasította a bálnavadászatot, és jelentős vagyonra tett szert. Foyn anyagi segítségével megvásárolta a Kap Nor nevű, 226 tonnás, háromárbócos, gőzgéppel felszerelt bark típusú bálnavadász vitorláshajót, amelyet Antarctic névre keresztelt át. A hajó kapitányának a tapasztalt bálnavadászt, Leonard Kristensent fogadta fel, és a legénységgel, valamint egy kis létszámú tudományos csapattal 1893 szeptemberében elhagyta Norvégiát. Amikor Borchgrevink tudomást szerzett arról, hogy a hajó Melbourne-be érkezik, remélte, hogy sikerül az expedícióhoz csatlakoznia. Szerencséjére a Foyn által felvett két természettudós, William Speirs Bruce későbbi sarkkutató és Eivind Astrup az Antarctic kihajózásáig nem tudott Melbourne-be érni. Ez a körülmény megnyitotta a lehetőséget Borchgrevink előtt, akit Bull matrózként és részmunkaidős tudósként felvett a hajó legénységébe.
thumb\|left\|Svend Foyn
Az Antarctic 1894. szeptember 26-án futott ki Melbourne-ből, és Tasmania, a Macquarie-sziget és a Campbell-szigetek érintésével Új-Zélandra, Port Chalmersbe hajózott, ahol a hajó műszaki problémái miatt elvégezték a szükséges javításokat. A kikötőben a hajó legénysége közül kilencen visszaléptek a további utazástól. Bull attól tartva, hogy Foyn meghallva a történteket leállítja az expedíciót, a hajó kifutásáig visszatartotta a híreket. A következő hónapokban a szubantarktiszi szigetek körül végzett fókavadászat kifejezetten sikeres volt, azonban bálnákat nem találtak a térségben. Mivel az expedíció kifejezett célját – Foyn elvárásai szerint – a simabálnák vadászata képezte, ezért tovább haladtak dél felé, olyan területekre, ahol korábbi expedíciók bálnák jelenlétéről számoltak be. Dél felé haladva a zajló jégen keresztül elérték a Ross-tengert, és 1895. január 18-án partra szálltak a Possession-szigeten, ahol James Clark Ross 1841-ben kitűzte a brit lobogót. A szigeten Bull és Borchgrevink egy tartályban üzenetet hagytak partra szállásuk bizonyítékául. Borchgrevink a szigeten zuzmókat talált, amelyek a déli sarkkörön túl felfedezett első növények voltak.
1895\. január 24-én a hajó elérte az antarktiszi szárazföld partvonalát, a Viktória-föld északi nyúlványát, az Adare-fokot. Ross 1841-es expedíciója nem tudott itt partra szállni, azonban most a körülmények kedvezőek voltak ahhoz, hogy egy csónakot vízre bocsássanak. Bull, Kristensen, Borchgrevink négy másik társukkal partra szálltak az Adare-foknál. Állításuk szerint ez volt az első alkalom, hogy ember az Antarktisz szárazföldjére lépett. Az elsőség kérdése több szempontból is vitatott volt. Bizonyos források szerint valószínűleg már sokkal korábban, 1821-ben John Davis és Andrew McFarlane partra szálltak az Antarktiszi-félszigeten és Mercator Cooper a Ross-tengeren. A csapat tagjai között sem volt egyetértés abban a tekintetben, hogy a csónakból ki lépett elsőként a szárazföldre; Kristensen, Borchgrevink és Alexander von Tunzelmann matróz is azt állította, hogy ő volt az első. Ettől függetlenül az kétségtelenül kijelenthető, hogy ez volt az első egyértelműen dokumentált és bizonyított partraszállás az antarktiszi szárazföldön.
A partraszállást követően a csapat egy póznát állított, a tetején egy dobozzal, melyre felírták a hajó nevét, a dátumot, és ráfestették a norvég zászlót. Borchgrevink eközben a parton kőzetmintákat és további zuzmópéldányokat gyűjtött, amelyek iránt utóbb nagy tudományos érdeklődés mutatkozott, mivel korábban vitatták, hogy növényzet ilyen déli területeken, az antarktiszi körülmények között meg tud élni. Emellett részletesen feltérképezte a partszakaszt abból a szempontból, hogy ott egy jövőbeli expedíció számára milyen lehetőségek vannak egy téli szállás kialakítására. Amikor az Antarctic március 12-én Melbourne-be ért, Bull és Borchgrevink elhagyták a hajót, és egy új antarktiszi expedícióhoz próbáltak forrásokat szerezni, azonban egyikük sem járt sikerrel. A két férfi között közben megromlott a viszony, mivel mindketten saját szerepüket hangsúlyozták az expedíció eredményei tekintetében, anélkül, hogy a másik tevékenységét elismerték volna.
Bár az expedíció sok tekintetben előfutára volt a későbbi déli-sarki vállalkozásoknak, azonban gazdasági szempontból – a várakozásokkal szemben – nem volt sikeres. Ezt a kettősséget jól szemlélteti Bull The Cruise of the Antarctic című könyvében megfogalmazott értékelése is: „Elsőként lépni az antarktiszi szárazföldre egyszerre volt különös és felemelő, azonban nem kétséges, hogy Foyn úr ezt a szenzációs érzést, ami úrrá lett rajtunk, gondolkodás nélkül elcserélte volna egy kisebb méretű simabálnára.”
## A saját expedíció előkészületei (1895–1898)
### Nemzetközi Földrajzi Kongresszus (1895)
thumb\|right\|Sir Clements Markham
Borchgrevink az expedíciót követően Londonba utazott, hogy a Királyi Földrajzi Társaság által szervezett VI. Nemzetközi Földrajzi Kongresszuson ismertesse expedíciós terveit. A kongresszuson 1895. augusztus 1-jén beszédet tartott, melyben beszámolt az Adare-fokon szerzett tapasztalatairól, és kiemelte, hogy ez a helyszín alkalmas lehet egy tudományos expedíció téli szállásának kiépítésére, ahol lehetőség van arra, hogy egy csapat a teljes telet az antarktiszi szárazföldön töltse. A helyszínt úgy írta le, hogy az alkalmas a házak, sátrak és felszerelések biztonságos elhelyezésére, és azt tapasztalta, hogy ezen a ponton a „a déli sarkkör féktelen erői nem mutatják meg hatalmuk teljes súlyát”. Utalt arra is, hogy a kontinens belső területei könnyen megközelíthetők az adott partvidékről. Beszédét azzal zárta, hogy hajlandó lenne maga vezetni a felvázolt expedíciót.
Hugh Robert Mill, a Királyi Földrajzi Társaság titkára, aki jelen volt a kongresszuson, a következőképpen számolt be Borchgrevink beszédének fogadtatásáról: „Nyers modora és egyszerű beszéde a realizmus friss szellőjeként hatott a tudományos megbeszélésekre. Bár akkoriban senkinek sem tetszett Borchgrevink személye igazán, azonban dinamizmusa és az a törekvése, hogy ismét eljusson az ismeretlen déli vidékekre, néhányunkat rádöbbentett, hogy jól látja a felfedezések jövőjét.” A kongresszus azonban nem támogatta Borchgrevink ötleteit. Ehelyett egy általános állásfoglalást fogadott el az Antarktisz felfedezésének támogatására, azzal a céllal, hogy „a világ különböző tudományos társaságainak a számukra leghatékonyabbnak tűnő eszközökkel ösztönözniük kell, hogy ezt a munkát a század vége előtt elvégezzék”.
### Támogatók keresése
thumb\|right\|Sir George Newnes
A következő két évben Borchgrevink Európában és Ausztráliában próbált támogatókat szerezni a tervezett expedíciójához, azonban nem járt sikerrel. Ebben az időszakban tárgyalásokat folytatott a lehetséges együttműködésről William Speirs Bruce-szal, aki szintén saját antarktiszi expedícióját szervezte. A tárgyalások akkor szakadtak meg, amikor Borchgrevink tudomást szerzett róla, hogy Bruce Henrik Bull-lal is tárgyalásokat folytat, akivel korábban minden kapcsolatot megszakított.
Közben arról is tudomást szerzett, hogy a Királyi Földrajzi Társaság már 1893 óta saját Antarktisz-expedíciójának előkészületeivel foglalkozik. A Társaság elnöke, Sir Clements Markham hatására ez a tervezett expedíció nem csupán tudományos kutatási célt szolgált volna, hanem ezzel kívánták helyreállítani a Brit Királyi Haditengerészet sarki felfedezések területén elért korábbi dicsőségét. Ezek a tervek végül a Robert Falcon Scott által vezetett Nemzeti Antarktiszi Expedícióban öltöttek testet, amely sokkal inkább felkeltette a tanult társadalom érdeklődését, mint Borchgrevink jóval szerényebb tervei. Markham hevesen ellenzett minden olyan magánvállalkozás keretében tervezett expedíciót, amely forrásokat vonhatott el a Társaság által támogatott tervek finanszírozásától. Borchgrevink a következőképpen fogalmazta meg a finanszírozás megszerzése során tapasztalt nehézségeket: „Egy meredek hegyre kellett az antarktiszi sziklámat felgörgetnem.”
### Sir George Newnes támogatása
A támogatók keresése során Borchgrevink találkozott Sir George Newnesszel, az egyik vezető brit lap- és könyvkiadó tulajdonosával és a mozi úttörőjével, akinek érdekeltségébe olyan magazinok tartoztak, mint a Westminster Gazette, a Tit-Bits, a Country Life és a Strand Magazin. Ebben az időben nem volt szokatlan, hogy a kiadók támogatják a felfedezéseket; Newnes nagy riválisa, Alfred Harmsworth (később Lord Northcliffe) pont abban az időben finanszírozta Frederick George Jackson Ferenc József-földre vezetett expedícióját, és ígéretet tett a Nemzeti Antarktiszi Expedíció anyagi támogatására is. Newnest annyira lenyűgözték Borchgrevink tervei, hogy átvállalta az expedíció teljes költségét, mintegy £ összeget. Ez a nagylelkűség felbőszítette a saját brit expedícióhoz szintén forrást gyűjtő Sir Clements Markhamet, aki Borchgrevinket egy „nincstelen norvég senkinek” tartotta, aki olyan brit pénzt szerzett meg, amely a Társaság által támogatott expedíciót illette volna meg. Markham mindvégig fenntartotta Borchgrevink iránti ellenséges hozzáállását és megvetését. Hugh Robert Millt, a Királyi Földrajzi Társaság titkárát is megbüntette azért, mert az részt vett az expedíció indulását megelőző fogadáson.
Newnes kikötötte, hogy az expedíciónak brit zászló alatt kell hajóznia, „Brit Antarktiszi Expedíció” néven. Ténylegesen azonban a 30 fős legénységből csupán két brit, egy ausztrál és egy svéd volt a hajón, a többiek mind norvégok voltak. Ennek ellenére Borchgrevink lépéseket tett az expedíció brit karakterének hangsúlyozására. Az expedíciós hajóra York hercegének személyes ajándékaként kapott birodalmi lobogót vonták fel, és 500 kisméretű brit birodalmi lobogóval felszerelt bambuszpálcát is magával vitt az útra – mint mondta – azzal a szándékkal, hogy „felmérje és kiterjessze a Brit Birodalom területét”.
## A Southern Cross-expedíció (1898–1900)
### Előkészületek
thumb\|right\|A Southern Cross, Borchgrevink expedíciós hajója
Az expedíció céljaira Borchgrevink 1897-ben megvásárolta a Pollux nevű bálnavadászhajót, amelyet 1886-ban építettek Norvégiában a neves hajóépítő, Colin Archer tervei alapján. A hajót Borchgrevink Southern Cross (magyarul: Dél Keresztje) névre keresztelte át. A Southern Cross 520 bruttó regisztertonnás, 45 méter (146 láb) hosszú, háromárbócos, gőzgéppel felszerelt, bark típusú hajó volt, amelyet a megvásárlást követően Larvikban, Archer műhelyében Borchgrevink igényeinek megfelelően felkészítettek az antarktiszi útra.
A legénység két csoportból állt. A tízfős szárazföldi csapatba Borchgrevink, öt tudós, egy orvos, egy szakács és két kutyakiképző tartozott. A tudósok közt volt Louis Bernacchi és William Colbeck, akik később Scott Discovery-expedíciójában is részt vettek, valamint Nicolai Hanson, Hugh Blackwell Evans és Anton Fougner. Az expedíció orvosa dr. Herlof Klövstad, a szakács Kolbein Ellifsen, a két számi kutyakiképző pedig Per Savio és Ole Must volt. A hajón maradó legénységet Bernard Jensen kapitány vezette, aki Borchgrevinkkel együtt részt vett Bull Antarctica-expedícióján és komoly tapasztalattal rendelkezett a sarkvidéki hajózás területén. A legénység többi tagja – egy svéd inast leszámítva – mind norvég volt.
### Adare-fok
thumb\|right\|Borchgrevink munka közben
A Southern Cross 1898. augusztus 22-én futott ki Londonból, miután felvonták a brit birodalmi lobogót, amelyet a yorki herceg (a későbbi V. György király) ajándékozott Borchgrevinknek. A hajón – elsőként az antarktiszi expedíciók során – kilencven szibériai szánhúzó kutyát is magukkal vittek.
A tasmaniai Hobartban feltöltötték a készleteket, majd az Antarktisz felé hajózva 1899. január 23-án átlépték a déli sarkkört. A zajló jégen keresztültörve végül 1899. február 17-én a Southern Cross lehorgonyzott az Adare-foknál, a part közelében. A következő két hét a felszerelések és eszközök partra szállításával telt. A parton két, előre gyártott elemekből készült kunyhót építettek: egy személyzeti szállást és egy raktárhelyiséget. Ezek voltak az első, ember által alkotott építmények az antarktiszi szárazföldön. A maradék anyagokból és szállítóládákból egy harmadik, meteorológiai megfigyelésekre használt építményt és a kutyák számára kennelt építettek. Miután 1899. március 2-án befejezték a téli szállás kialakítását, Borchgrevink – anyja tiszteletére – Camp Ridley névre keresztelte a tábort. A Southern Cross még aznap elhajózott Ausztrália felé.
Az antarktiszi nyár fennmaradó néhány hetében a csapat tagjai a kutyákkal és szánokkal való közlekedést gyakorolták a tenger befagyott jegén, a Robertson-öbölben, felderítették a partszakaszt, mintákat gyűjtöttek, valamint fókákra és pingvinekre vadásztak, hogy kiegészítsék élelmiszerkészleteiket. A napok egyre rövidültek, és a sarkvidéki tél közeledtével egyre ritkábbak lettek a kültéri tevékenységek.
### Antarktiszi tél
1899\. május 15-én végül a nap utolsó sugarai is eltűntek, és egészen július 27-ig vissza sem tértek. Ezzel beköszöntött a teljes sötétség időszaka. Az orkán erejű szél- és hóviharok hevesen rázták a kunyhókat, a meteorológiai megfigyelőponton a szélmérőt pedig letépték a tengelyéről. A pár száz méterre lévő meteorológiai megfigyelőpont megközelítése is jelentős nehézségekbe ütközött, többen a műszerek leolvasása során fagyási sérüléseket szenvedtek. A mindennapi munka helyét átvette az olvasás, a sakkozás és a kártyázás. A monotonitás és a tétlenség miatt többen a depresszió tüneteivel küzdöttek. Ahogy Borchgrevink fogalmazott, a legnagyobb megpróbáltatás az expedíció során a sötétség időszakának az elviselése volt.
thumb\|left\|A két számi: Ole Must és Per Savio
A bezártságnak ebben az időszakában mutatkoztak meg leginkább Borchgrevink vezetői hiányosságai, amit Bernacchi úgy fogalmazott meg, hogy elfogadott hierarchia hiányában a „demokratikus anarchia” állapota volt az uralkodó, „kosszal, rendetlenséggel és tétlenséggel”. További problémát jelentett Borchgrevink tudományos képzettségének hiánya, melynek ellenére a csapatba tartozó tudósok az egész tél folyamán fenntartották a tudományos mérések folyamatosságát.
thumb\|right\|Nikolai Hanson sírjánál
Ebben az időszakban több, majdnem végzetes kimenetelű baleset is történt. Az egyik hálóhelyen égve hagyott gyertya tüzet okozott a kunyhóban, és mire a lángokat sikerült megfékezni, jelentős károkat okozott. Később az expedíció három tagja alvás közben kis híján füstmérgezést kapott a széntüzelésű kályhában égve maradt tűztől; szerencséjükre Bernacchinak időben sikerült a kunyhó ajtaját kinyitni és a szabad levegőt beengedni. Majd az egyik számi egy gleccserszakadékba zuhant, azonban a nála lévő kés segítségével sikerült kapaszkodókat vágnia a jégbe, és így kijutott a mély jégveremből.
A szerencsés megmeneküléseket követően végül bekövetkezett a tragédia. A tél során Nicolai Hanson, a csapat zoológusa megbetegedett, és miután nem reagált a kezelésekre, 1899. október 14-én elhunyt. Hamvait a tábor közelében temették el, melynek során a sír helyét dinamittal kellett a kemény, fagyott talajból kirobbantani. Hanson volt az első ember, akit az antarktiszi kontinensen temettek el. Sírja még ma is áll, és az Antarktisz kiemelkedő történelmi helyei és emlékművei közé tartozik.
Amikor a sarki tél véget ért és a felfedező tevékenységek lehetővé váltak, Borchgrevink feltételezéseiről, mely szerint a táborhelyről a kontinens belső területei könnyen megközelíthetők, bebizonyosodott, hogy tévesek voltak. Az Adare-fokot övező gleccserekkel borított hegylánc lehetetlenné tette a belső területek felé történő átkelést, és a felfedező tevékenységet a fok közvetlen szomszédságában lévő területekre korlátozta. Ettől függetlenül Borchgrevink alapvető expedíciós tervét, az antarktiszi szárazföldön való áttelelést és a tudományos méréseket, megfigyeléseket megvalósította. Emellett felfedezett egy apró szigetet, amelyet az expedíció támogatójáról York hercege-szigetnek keresztelt el.
1900\. január 28-án a Southern Cross visszatért az Adare-fokra. Kora reggel, amikor a tábor lakói még aludtak, Jensen kapitány belépett a kunyhóba, a magával hozott postazsákot az asztalra dobta, és elkiáltotta magát: „Posta!”
### A Ross-tenger felderítése
thumb\|right\|A Ross-selfjég a Bálna-öbölnél
A Southern Cross visszatérését követően a parti csapat sietősen tábort bontott (a táborban hagyva több mint egy évre elégséges tüzelőanyagot, ellátmányt és eszközöket), meglátogatta Hanson sírját, és a hajó február 2-án elhagyta az Adare-fok térségét. Ezt követően a Possession-szigetre hajóztak, ahol 1895-ben Bull és Borchgrevink partra szállt, majd dél felé vették az irányt, a Viktória-föld partvonalát követve. Útközben több szigetet is felfedeztek, melyek közül az egyiket Borchgrevink Sir Clements Markhamről nevezte el. Ez a gesztus sem változtatta azonban meg Markham Borchgrevinkkel szemben táplált ellenszenvét. A hajó tovább haladt a Ross-szigetre, hogy megfigyeljék a Mount Erebus vulkánt és partra szálljanak a Crozier-foknál, a Mount Terror hegy lábánál. Borchgrevink és Jensen kapitány a Crozier-foknál partra szállt egy keskeny törmelék-partsávon, hogy kőzetmintákat gyűjtsön. Ekkor a Mount Terror gleccserköpenyéből egy nagy, többtonnás jégdarab letört, és a szökőár végigsöpört a partszakaszon, ahol tartózkodtak. A két ember csak nagy szerencsével, egy sziklába kapaszkodva élte túl a fejük felett átgázoló hullámokat.
Ezután James Clark Ross hatvan évvel korábbi útvonalát követve kelet felé haladtak a Ross-selfjég mellett, ahol Ross óta senki sem járt. A selfjég szélén egy keskeny öblöt találtak, amelyet Shackleton később a „Bálnák öblének” nevezett el, ahova behajózva egy olyan területre leltek, amely a lejtése alapján alkalmasnak mutatkozott arra, hogy a selfjégen partra szálljanak. Végül 1900. február 16-án Borchgrevink, William Colbeck és a számi kutyavezető, Per Savio – elsőként – partra szállt a selfjégen, és kutyákkal és szánokkal 10 mérföldet (16 kilométert) haladtak dél felé, mellyel új rekordot állítottak fel a 78°50' déli szélesség elérésével. Azzal, hogy Borchgrevink elsőként utat talált a Ross-selfjég felszínére, kivívta Amundsen elismerését: „El kell hogy ismerjük, hogy azzal, hogy Borchgrevink feljutott a Nagy jégfal tetejére, megnyitotta az utat dél felé, és elhárította a legnagyobb akadályt a későbbi expedíciók elől.” Tíz évvel később ugyanazon a helyen hozta létre Amundsen a „Framheim” alaptábort, ahonnan végül meghódította a Déli-sarkot.
Észak felé haladva a Southern Cross megállt a Franklin-szigeten, ahol mágnességi méréseket végeztek. Ezek a mérések összevetve az Adare-foki mérésekkel azt támasztották alá, hogy a déli mágneses pólus ténylegesen a Viktória-föld belső területein van, azonban a korábban feltételezett helytől északnyugatra. Az expedíciós csapat ezt követően hazafelé vette az irányt, és 1900. április 1-én kikötöttek Új-Zélandon. Borchgrevink az Australia gőzhajó fedélzetén június elején tért vissza Nagy-Britanniába.
### Az expedíció fogadtatása
thumb\|right\|Louis Bernacchi (1910)
Borchgrevink hazatérését követően az expedíció fogadtatása meglehetősen hűvös volt. A brit közérdeklődés figyelmét a Dél-Afrikában folyó búr háború, a kínai bokszerlázadás és a tervezett nemzeti expedíció kötötte le, melynek a parancsnokává épp akkor nevezték ki Robert Falcon Scottot. Borchgrevink expedíciója, amelyet csak nevében tartottak britnek, nem kapott kiemelt figyelmet tudományos körökben sem. A Southern Cross-expedíció kétségtelen eredményei ellenére a Sir Clemets Markham irányítása alatt álló tudományos körökben továbbra is nehezteltek Borchgrevinkre, hogy elfogadta Newnes támogatását. Borchgrevink hitelességét és elfogadottságát nem segítette elő a Newnes lapjaiban megjelent cikkeinek nagyképű hangvétele sem.
thumb\|left\|Szent Olaf-rendjel, karddal
Szintén számos kritika érte a rohamtempóban megírt és 1901-ben megjelent expedíciós beszámolót, a First on the Antarctic Continentet újságírói stílusa és kérkedő megfogalmazása miatt. Ezt követően Borchgrevink egy előadói körutat tett Angliában és Skóciában, ahol a Skót Királyi Földrajzi Társaság tagjává választották, majd 1902-ben, amerikai előadói körútja során az Amerikai Földrajzi Társaság tagságát is elnyerte. Nem sokkal később megjelent Bernacchi To the South Polar Regions című könyve is, amelyben beszámolt az expedícióval kapcsolatos tapasztalatairól.
A kritikák ellenére Borchgrevink nagy sikerként tekintett az expedícióra. Az általa felderített területet „aranybányaként” írta le, ahol mérhetetlen bőségben találhatók halak, fókák, madarak és értékes fémeket tartalmazó „kvarckristályok”. Könyvében részletesen felsorolta az expedíció fő eredményeit, melyeket a következőkben jelölt meg: annak bizonyítása, hogy a Viktória-földön át lehet telelni; egy éven keresztül tartó folyamatos meteorológiai és mágnességi megfigyelések; a déli mágneses pólus jelenlegi helyzetének meghatározása; új fajok, rovarok felfedezése, a sekélyvízi élővilág tanulmányozása; a partvidék feltérképezése és új szigetek felfedezése; az első partraszállás a Ross-szigeten; a Nagy jégfal felmérése; új déli rekord felállítása a 78°50’ déli szélességi fok elérésével.
Későbbi értékelések rámutattak, hogy a Adare-fokon kiválasztott téli szállás a hely fekvése miatt lehetetlenné tette az Antarktisz belső területeinek elérését és komolyabb felfedezését.
Az expedíció tudományos eredményei elmaradtak a várakozásoktól, részben Nikolai Hanson természettudományi feljegyzéseinek eltűnése miatt. Mivel Borchgrevinket felelősnek tartották a feljegyzések és a Hanson által gyűjtött leletek elvesztéséért, később komoly vitába került Hanson munkáltatójával, a londoni British Museummal.
A visszatérést követő években Borchgrevinket elismerésben részesítette az Amerikai Földrajzi Társaság, Norvégiában a Szent Olaf-rend lovagkeresztjével, Dániában pedig a Dannebrog-rend lovagkeresztjével tüntették ki. Később Ausztriában is kitüntetéssel ismerték el érdemeit. Angliában azonban hosszú éveken keresztül teljes mértékben figyelmen kívül hagyták az expedíció eredményeit, annak ellenére, hogy Hugh Robert Mill azt egy, a későbbi expedíciós munkák szempontjából fontos, „kitűnő, úttörő jellegű munkának” minősítette. David Crane történész később rámutatott, hogy véleménye szerint, ha Borchgrevink a brit haditengerészet tisztje lett volna, Angliában sokkal komolyabban vették volna eredményeit.
## Az expedíció utáni évek
### A Mont Pelée tűzhányó-katasztrófa vizsgálata
thumb\|right\|A Mont Pelée vulkán kitörése (1902) A karibi Martinique szigetén található Mont Pelée vulkán 1902. május 8-i kitörése pár perc alatt elpusztította a sziget akkori legnagyobb városát, Saint-Pierre-t. A közel áldozatot szedő katasztrófa következményeinek felmérésére a National Geographic Society (Nemzeti Földrajzi Társaság) 1902 nyarán egy háromfős tudóscsoportot kért fel, melynek Borchgrevink is tagja volt. Borchgrevink és társai júniusban, a vulkáni tevékenység elmúltával érkeztek a szigetre, a vulkánt „tökéletesen csendesnek” írták le, és úgy találták, hogy a sziget lakói már megnyugodtak a pánikot követően. Ugyanakkor úgy vélték, hogy Saint-Pierre-t nem fogják ismét benépesíteni az emberek. A beszámolók szerint, amikor a csoport a hegy lábánál végzett vizsgálatokat, egy területen, ahol épp áthaladtak, egy gőzsugár tört ki a földből, amely akár valamennyiük életét kiolthatta volna. Hazatérve, Borchgrevink Washingtonban számolt be tapasztalataikról a Nemzeti Földrajzi Társaságnak.
### Visszavonulás a magánéletbe
Washingtonból hazatérve Borchgrevink gyakorlatilag visszavonult a közszerepléstől, és családjával Kristiania Slemdal városrészébe költözött. Feleségétől, Constance Prior Standentől – akit 1896. szeptember 7-én vett feleségül – négy gyermeke született: Ridley Borchgrevink (1898), Sybil Joyce Constance Borchgrevink (1899), Erik Christian Borchgrevink (1901) és Elisabeth Prior Borchgrevink (1908). Borchgrevink elsősorban a sportnak és az irodalmi tevékenységnek szentelte idejét, melynek eredményeként kiadta a The Game of Norway című könyvét.
thumb\|left\|Borchgrevink időskorában Két alkalommal úgy tűnt, hogy visszatérhet az Antarktiszra, azonban mind az amerikai Nemzeti Földrajzi Egyesülettel, mind egy német szervezésű expedícióval kapcsolatos javaslatai és tárgyalásai eredménytelenek maradtak. Keserűségét növelte, hogy a norvég kormányzat a sarkkutatás szakértőjeként nem vette igénybe szolgálatait. Noha elkerülte a rivaldafényt, továbbra is megőrizte érdeklődését az antarktiszi felfedezések iránt, és a Terra Nova kifutása előtt, 1910 júniusában felkereste Scottot is. Miután Scott tragédiájáról az első hírek eljutottak a nyilvánossághoz, Borchgrevink a The New York Times hasábjain a következőképpen méltatta pályatársát: „Ő volt a legjobb az expedíciók megszervezésének és a déli-sarki kontinens módszeres kutatásának területén.”
Norvégiában a sarkkutatás vezető személyiségei eltérően ítélték meg Borchgrevink teljesítményét: míg Roald Amundsen régóta barátja és támogatója volt, és elismeréssel szólt eredményeiről, addig Fridtjof Nansen – Scott elmondása szerint – „szörnyű csalóként” beszélt róla. Amundsen 1912-ben, a Déli-sark meghódítása után a legnagyobb tisztelettel szólt Borchgrevink úttörő munkájáról, külön kiemelve, hogy – bár korábban lehetetlennek tartották – utat talált a Nagy jégfal tetejére.
Borchgrevink késői éveiben csöndben, a nyilvánosságtól visszavonulva élt. 1929-ben a Storting, a norvég törvényhozás 3000 norvég korona nyugdíjat ítélt meg számára. Végül, 1930-ban – felesége és pártfogói közbenjárására – a londoni Királyi Földrajzi Társaság a Patron’s Medal érdeméremmel tüntette ki, elismerve azt, hogy „a Borchgrevink által leküzdött nehézségeket korábban alábecsülték”. Ahogy megfogalmazták: „Csak Scott északi csapatának tapasztalatai után ismerték fel, hogy az Adare-fok térségében lehetetlen volt többet elérni, mint amit Borchgrevink megvalósított. Ekkor derült ki, hogy nem kezelték jelentőségéhez mérten a Southern Cross-expedíció úttörő munkáját, amelyet a brit lobogó alatt és egy brit támogató költségén hajtottak végre.”
Carsten Borchgrevink 1934. április 21-én halt meg Oslóban.
## Emlékezete
thumb\|right\|Borchgrevink kunyhói az Adare-fokon Bár Borchgrevinket életében számos kritika érte, kétségtelen tény, hogy munkásságával és főként a Southern Cross-expedíció során megvalósított úttörő munkájával elévülhetetlen érdemeket szerzett az Antarktisz-kutatás területén. Ennek körében – többek között – elsőként bizonyította be a gyakorlatban, hogy egy expedíciós csapat, megfelelő előkészületekkel, képes áttelelni az antarktiszi szárazföldön, a Camp Ridley táborban létesített kunyhók voltak az első, ember alkotta építmények az Antarktikán, és elsőként használt kutyákat, szánokat és kajakokat déli-sarki körülmények között. A Ross-selfjég feltérképezése során elsőként jutott fel a Nagy jégfal felszínére, végső soron utat mutatva Amundsen déli-sarki expedíciójának.
Az Antarktiszon számos földrajzi hely őrzi Borchgrevink nevét, így a Borchgrevink-part a Viktória-földön, az Adare-fok és a Washington-fok között, a Borchgrevink-gleccser a Viktória-földön és a Borchgrevinkisen-gleccser a Maud királyné-földön. Róla nevezték el az apró antarktiszi halat, a Pagothenia borchgrevinkit is.
Az Adare-fokon Carsten Borchgrevink által emelt épületek még a mai napig is állnak, és nemzetközileg elismert történelmi helynek számítanak. Az új-zélandi Antarktiszi Örökség Alapítvány kezdeményezésére a tábor területe és az ott található épületek az Antarktisz-egyezmény alapján az Antarktisz kiemelten védett területének minősülnek (ASPA 159), amely az egyezmény szerinti legmagasabb védettségi szintet jelenti. Borchgrevink kunyhóinak maradványai Új-Zéland és az Egyesült Királyság javaslatára Történelmi hely vagy emlékmű minősítést kaptak (HSM 22), ugyanúgy, mint Nicolai Hanson sírja (HSM 23). A tábor területét és a kunyhókat az új-zélandi Antarktiszi Örökség Alapítvány kezeli. Borchgrevink kunyhóit 1990-ben eredeti formájukban helyreállították. A táborokban talált eredeti leleteket konzerválás céljából Új-Zélandra szállították.
## Kitüntetései és címei |
159,128 | El sexto sentido | 25,420,687 | null | [
"2005 nagylemezei",
"2006 nagylemezei",
"Thalía-albumok"
] | Az El sexto sentido (Európában The Sixth Sense; jelentése: ’A hatodik érzék’) Thalía mexikói énekesnő 2005-ben kiadott latin popalbuma spanyol nyelven. A produkción többféle zenei stílussal találkozhatunk: latin pop, rhythm and blues, techno, balladák és dance. Az igényesen elkészített album szövegei sokat elárulnak az előadó személyiségéről. A lemezen hallható egy ismert Adriano Celentano-sláger (24000 baci – „24 000 csók”) spanyol nyelvű feldolgozása – 24000 besos – Thalía tolmácsolásában. A felvételek több helyen (köztük Buenos Aires, Argentína; Miami, New York) készültek. Az album bemutatkozó slágere az Amar sin ser amada („Szeretni anélkül, hogy viszontszeretnének”), amelyet az énekesnő 2005. április 28-án mutatott be a Latin Zenei Billboard-díjkiosztó gálán. Ezzel együtt összesen hat dalt adtak ki kislemezként az albumról, mindegyikhez készült videóklip is.
Az album korlátozott kiadása DVD-t is tartalmaz rövid riportfilmmel, valamint három videóklippel. 2006-ban Mexikóban és az Amerikai Egyesült Államokban megjelent, négy új dalt tartalmazó különkiadása a Re+Loaded, amelyre felkerült a mexikói jótékonysági dalverseny, a Cantando por un sueño („Énekléssel egy álomért”) betétdala, valamint egy duett Anthony Romeo Santosszal, a népszerű latin Aventura együttes frontemberével.
Az El sexto sentido 2. helyezést ért el a Billboard Latin Pop Albums listán, 3. lett a Top Latin Albums listán, és viszonylag jó, 63. helyet szerzett a Billboard 200 összesített amerikai lemezeladási listán is. Az Egyesült Államokban dupla platinalemez lett.
## Ami a cím mögött van
Az album két év munkájának gyümölcse. A 2004-ben kiadott Greatest Hits válogatáslemezt Thalía egy tízéves korszak lezárásának, egyben egy új korszak kezdetének tekintette karrierjében. Az El sexto sentidóval egy olyan, zeneileg és szövegében egyaránt igényesen kidolgozott albumot kívánt készíteni, amely saját személyiségét tükrözi. Az album különlegessége, hogy nemcsak a zenének és a szövegnek, hanem a borítógrafikának is mély mondanivalója van. Az illusztrációkat maga az énekesnő készítette, amelyeken bibliai utalások, angyalrajzok, valamit a Kabbalából való héber írásjelek láthatók. Természetesen minden egyes mozzanatnak megvan a maga jelentése, amelyet a művésznő az album promóciós oldalán elmagyaráz. A borítókép például egy különleges egyensúlyban lévő nőt ábrázol: fejének jobb oldalán, a belépő vakító fény az életerő forrását jelképezi, a bal oldal pedig ezen energia megosztását, kisugárzását, a kreativitást. Az összhatás mondanivalója pedig a – Thalía személyiségére jellemző – pozitív életszemlélet tanítása, hogy miként lehet mindenben a fényt látni, a negatív gondolatokat elűzni, a rossz dolgok jó oldalát nézni. Hogy miért éppen a „Hatodik érzék” címet választotta az énekesnő az albumhoz, így felelt:
### Az albumban használt szimbólumok és jelentésük
Thalía az alábbi jelképeket használta a Kabbalából:
## A dalokról
Az album nyitóslágere, az Amar sin ser amada, amelyet a rajongók csak ASSA-ként emlegetnek, spanyolul annyit tesz: „Szeretni anélkül, hogy viszontszeretnének”. Egy lendületes, rockos tangó, boleró- és balladaelemekkel. A főbb hangszerek a harmonika, az elektromos gitár, valamint az 1970-es éveket idéző vonószenekari kíséret. Tartalmilag a dal egy szerelmi csalódások során keresztülment nő történetét meséli el, akinek egyik énje bátorítja a másikat, hogy most már túl kell esni a megrázkódtatásokon, levonni a tanulságokat és újrakezdeni.
A Seducción, magyarul „Csábítás” dance szám, diszkóknak ideális. Az Un sueño para dos, „Egy álom kettőnknek” több modern stílus keveréke (pop, techno, R’n’B stb.) latinos ritmussal. A Sabe bien – magyarul annyit jelent: „Jó az íze” – érzéki R’n’B szám. A dallam egyes motívumai egy régi latin slágerből valók.
A 24000 besos egy Európában is jól ismert Adriano Celentano-szám, a 24000 baci spanyol feldolgozása. A mandolinkíséret miatt talán még olaszosabbra sikeredett, mint az eredeti. A dal kis híján nem került fel az albumra, de szerencsére az utolsó pillanatban elhárult az akadály.
Az Olvídame, magyarul „Felejts el engem” lassú, mély érzelmekkel teli lírai rock-ballada, zongora-, gitár- és dobkísérettel, amely jól kihozza Thalía vokális képességeit.
A No puedo vivir sin ti átlagos, közepesen gyors popballada, jellemzően szintetizátor- és elektromosgitár-kísérettel. Az Un alma sentenciada, azaz „Egy elkárhozott lélek” egy kissé rockos ballada, gitár- és vonószenekari kísérettel. Sokak szerint Thalía legjobb dalai közé tartozik, amit valaha készített, igényes hangszereléssel, mélyen lírai és egy némileg vallásos hangulatú szövegezéssel. A No me voy a quebrar átlagos modern technoszám, diszkóban ideális. A Loca, magyarul „Őrült lány” az 1980-as évek olasz zenéjére emlékeztető, szerelmi témájú lassú ballada, vonósok és elektromos zongora kíséretével. Az Empezar de „0” Thalía saját szerzeménye. Perzsa dallamelemekkel diszített dance szám, mely az újrakezdésről szól. Egyszerű, de ritmusos, szórakoztató.
Az Amor prohibido, „Tiltott szerelem” az azonos című Selena sláger feldolgozása, Thalía a texasi énekesnő meggyilkolásának 10 éves évfordulójára vette fel, és élőben énekelte az évforduló alkalmából megrendezett ¡Selena Vive! emlékkoncerten (Houston, Texas, 2005. április 7.) A dal stúdióváltozata bonus trackként került fel az albumra. A 2005-ös nemzetközi kiadás utolsó három dala (You Know He Never Loved You, Seduction, A Dream for Two) az Amar sin ser amada, Seducción és az Un sueño para dos angol nyelvű változatai, a fordítások Thalía műve. Ehhez is kapcsolódik egy anekdota:
A Cantando por un sueño dinamikus rockos szám, az azonos című mexikói show sztárdala. E szám adta Thalíának az ötletet ahhoz, hogy az albumot 2006-ban új változatban is kiadja, melyre ezen kívül még három friss dal is rákerült. A díjnyertes No, no, no duett a népszerű Aventura együttes frontemberével, Anthony Romeo Santosszal, aki egyben a dal szerzője is, ennek megfelelően a mű az Aventura stílusára jellemző dominikai bachata és a pop keveréke. A La súper chica stílusa a francia bárénekesek letűnt aranykorára emlékeztet, Thalía elmondása szerint a magabiztos, öntudatos nők egójának szól.
## Szakmai kritika
Az AllMusic értékelése: Thalía 2003-as erőfeszítése nem hozta meg a várt eredményt: az angol nyelvű album túlságosan felületes, a zenéjében is kevés a valódi „crossover” varázs. A 2005-ös El sexto sentido viszont végig spanyolul van, kivéve három dal angol verzióját a végén. Egyszerű latin popalbum a szükséges balladákkal (a harsány Olvídame tényleg bemutatja a művésznő vokális kvalitásait, le a kalappal), rámenős hibrid-poppal (lásd a tangóharmonikával fűszerezett nyitódalt: Amar sin ser amada), no meg túláradó diszkózenével, amihez nem nehéz elképzelni a zsúfolt táncparkettet, amint együtt fújják a Seducción és a No me voy a quebrar dalokat. Az albumon bonus trackként szintén helyet kapott a klasszikus texasi Selena-sláger, az Amor prohibido Thalía tolmácsolásában.
Az El sexto sentido szerzői Estéfano és Julio Reyes. Thalía hangja lendületes, a legnagyobb hangmagasságokban különösen szépen szárnyal, ám az albumból hiányzik az igazi élet. Túltengenek az olyan dalok, mint az Un sueño para dos; a Sabe bien pedig a sablonos dance-pop kategória igazi állatorvosi lova, csak éppen spanyolul van. Szerencsére a 24000 besos (24000 baci) – egy Adriano Celentano-szám spanyol változata – sokkal jobb: szédítően vidám dal, s a lényeg nem veszett el a fordítással.
De még így, erősségei ellenére is az El sexto sentido csak egy termék a mezőny sok újdonsága közül. Remekül megalkották, be fogja hozni az elvárt sikert, megtáncoltatja a népet, érzelmeket kelt, de csak annyit fektettek bele, amennyi ehhez éppen minimálisan szükséges. Ennek sajnálatos eredményeképpen Thalía beleolvad a háttérbe, akárcsak bájos, de homályos arcképe a borítón. Thalía világsztár, színésznő és énekesnő, szerepelt a híres amerikai Dr Pepper üdítő reklámjában is, de bár feltehetően nagy hatással lesz a megszállott rajongókra, a „Hatodik érzék” úgy mindenestül nem méltó a művésznő híréhez.
## A dalok listája
### A nemzetközi kiadás (2005)
1. Amar sin ser amada – „Szeretni anélkül, hogy viszontszeretnének” (Estéfano / José Luis Pagán) 3:32
2. Seducción – „Csábítás” (Estéfano / José Luis Pagán) 4:02
3. Un sueño para dos – „Egy álom kettőnknek” (Estéfano / José Luis Pagán) 4:00
4. Sabe bien – „Jó ízű” (Estéfano / Julio Reyes) 4:14
5. 24000 besos (24000 baci) – „24000 csók” (Adriano Celentano / Lucio Fulci / Piero Vivarelli / Estéfano / José Luis Pagán) 3:20
6. Olvídame – ’Felejts el engem’ (Estéfano / Julio Reyes) 4:10
7. No puedo vivir sin ti – „Nem bírok élni nélküled” (Estéfano / José Luis Pagán) 4:20
8. Un alma sentenciada – „Egy elkárhozott lélek” (Estéfano / José Luis Pagán) 3:42
9. No me voy a quebrar – „Nem fogok összetörni” (Estéfano / José Luis Pagán) 3:52
10. Loca – „Őrült lány” (Estéfano / José Luis Pagán) 4:27
11. Empezar de "0" – „Nulláról kezdeni” (Thalía Sodi / Cory Rooney) 3:14
12. Amor prohibido (Bonus track) – „Tiltott szerelem” (Pete Astudillo / A.B. Quintanilla III) 3:02
13. You Know He Never Loved You – „Tudod, hogy sosem szeretett” (Estéfano / José Luis Pagán / Shep Gordon / Thalía Sodi / Alexandra Taveras) 3:35
14. Seduction – „Csábítás” (Estéfano / José Luis Pagán / Shep Gordon / Thalía Sodi / Alexandra Taveras) 4:06
15. A Dream for Two – „Egy álom kettőnknek” (Estéfano / José Luis Pagán / Shep Gordon / Thalía Sodi / Alexandra Taveras) 3:59
#### DVD (korlátozott kiadás)
1. El mundo de Thalía / Thalía's World (EPK) 14:07
2. Acción y reacción (Videóklip) 3:55
3. Seducción (Fellépés New Yorkban) 4:04
4. Amar sin ser amada (A színfalak mögött – a videóklip forgatása) 3:38
### A Re+Loaded különkiadás (2006)
1. Cantando por un sueño – „Énekléssel egy álomért” (Estéfano) 4:12
2. No, no, no – „Ne, ne, ne” (Aventura) 4:11
3. Amar sin ser amada – „Szeretni anélkül, hogy viszontszeretnének” (Estéfano / José Luis Pagán) 3:32
4. Seducción – „Csábítás” (Estéfano / José Luis Pagán) 4:02
5. Un sueño para dos – „Egy álom kettőnknek” (Estéfano / José Luis Pagán) 4:00
6. Sabe bien – „Jó ízű” (Estéfano / Julio Reyes) 4:14
7. 24000 besos (24000 baci) – „24000 csók” (Adriano Celentano / Lucio Fulci / Piero Vivarelli / Estéfano / José Luis Pagán) 3:20
8. Olvídame – „Felejts el engem” (Estéfano / Julio Reyes) 4:10
9. No puedo vivir sin ti – „Nem bírok élni nélküled” (Estéfano / José Luis Pagán) 4:20
10. Un alma sentenciada – „Egy elítélt lélek” (Estéfano / José Luis Pagán) 3:42
11. No me voy a quebrar – „Nem fogok összetörni” (Estéfano / José Luis Pagán) 3:52
12. Empezar de "0" – „Nulláról kezdeni” (Thalía Sodi / Cory Rooney) 3:14
13. Un alma sentenciada (Hex Hector remix) 3:31
14. La súper chica – „A szuper csaj” 4:00
## A produkció
### Zenészek
- Harmonika: Judith Mora Arriaga (12)
- Akusztikus és elektromos gitárok: José Luis Pagán (1-3, 5, 7-10, 12-15), Michael Thompson (7, 10)
- Bandoneón: Walter Ríos "El Maestro" (1)
- Basszus: José Luis Pagán (12)
- Basszusgitár: Guillermo Vadala (1, 3, 5, 6, 8, 10, 13, 15)
- Dobok, ütőhangszerek: Hernán Marchesi (1-3, 5-8, 10, 13-15), Richard Bravo (12)
- Gitár: Andrew Synowieck (6)
- Hammond-orgona: Patan Vidal (5)
- Mandolin: Enrique Franci (5)
- Háttérvokálok: José Luis Pagán (1-3, 5, 7-10, 12-15), Vicky Echeverri (1-5, 7-10, 12-15), Alexandra Taveras (13-15)
- Vonósok: The Argentinian Ensemble • Elrendezés: Julio Reyes (6), Gerardo Gardelín (1, 8, 10) • Vezényel: Gerardo Gardelín
- Zongora: Julio Reyes (6)
### Producerek, közreműködők
- Vezető-producer: Thalía • Producer: Fabio Estéfano Salgado az Estéfano Productions Group részéről.
- Hangmérnökök: Pichon Dalpont, Pablo Arraya, Pedro Namerow, Mauricio Gasca, Sebastián de Peyrecave, Orvel Costa, Diego Acosta, Orlando Calzada, Kevin Crouse • Stúdiók: Midnight Blue Studios, Miami, Florida; Estudios Ion, Buenos Aires, Argentína; Circo Beat, Buenos Aires, Argentína; Sony Music Studios, New York; Avatar Studios, New York; The Poolhouse, LI, NY; Cocoa-Butt Studios, Culver City, CA • Mixelés: Javier Garza, Midnight Blue Studios, Miami, FL, kivéve: az Empezar de "0"-t mixelte Peter Wade Keusch, The Poolhouse, LI, NY • Masterizálás: Ted Jensen, Sterling Sound, NYC
- Menedzsment: Doyle-Kos Entertainment • Projektkoordinátor: Chris Apostle & Joanne Oriti (NY) • Produkciós koordinátor: Odisa Beltrán • Thalía produkciós csapata: Lauren Bialek, Beth Butler, Derek Wiggins, Christian Martin, Claudia Salgado, Francés Epalza, Margarita Ríos, Jacqueline Kotler, Alana Sarratore
- Fényképész: George Holz • Stylist: Eric Archibald • Segédstylist: David Zambrana • Haj: Luis Beltrán • Smink: Sidney Jamilia
- Illusztrációk: Thalía • Művészeti vezető és látványtervező: Lisette Lorenzo |
176,770 | Rómeó és Júlia (színmű) | 26,910,193 | null | [
"Az 1590-es évek drámái",
"Kezdőlapon szerepelt szócikkek",
"Shakespeare drámái"
] | A Rómeó és Júlia William Shakespeare angol drámaíró egyik legismertebb tragédiája. Két ellenséges veronai család gyermekei között szövődött végzetes szerelem történetéről szól. A drámaíró életében a legnépszerűbb színdarabjai egyike volt, a Hamlettel együtt azóta is a legtöbbet játszott Shakespeare-mű. Eredete, mint a legtöbb korabeli történeté Itáliából származik, közvetlenül Matteo Bandello művéből került Angliába.
A tragédia Arthur Brooke 1562-ben írt versének, a The Tragical History of Romeus and Julietnek és William Painter Palace of Pleasure című prózájának színpadi átirata. Ezek egyazon olasz mesén alapulnak, és bár Shakespeare mindkettőből kölcsönzött részleteket, a történet bővítése érdekében új szereplőket is létrehozott, például Mercutiót és Párist. A színmű feltehetően 1591 és 1595 között íródott, először 1597-ben jelent meg.
Shakespeare a feszültség növelése érdekében gyakran váltogatja a komédia és a tragédia elemeit, mellékszereplőit ugyanolyan érzékenységgel ábrázolja, mint a főszereplőket, a cselekmény így még több szálon fut. Minden karakter sajátos verselést kapott, ami a jellemfejlődéssel együtt változik, Rómeó szavai például a történet során egyre inkább szonettformában öltenek testet.
A Rómeó és Júliát számtalanszor feldolgozták. William Davenant és a 18. században David Garrick többször is változtatott rajta, elhagytak bizonyos jeleneteket a műből, Georg Anton Benda pedig boldog végkifejlettel zárja le az operaadaptációt. A 19. században már törekedtek az eredeti szöveg visszaadására, a 20. század elején korhű kosztümök is megjelentek a színpadon. A színdarabból több film is készült, mint például az MGM Stúdió 1936-os filmje, Franco Zeffirelli 1968-as adaptációja, vagy az 1996-ban készült Rómeó + Júlia című alkotás, amely modern környezetbe helyezi a történetet. A Rómeó és Júlia alapján a musical műfajában is születtek darabok, az egyik legismertebb a West Side Story.
## Történet
A történet Verona olasz városban játszódik, ahol a két módos család élt, a Montague-k és a Capuletek, akik, bár már maguk sem tudják miért, de régi ellenségek voltak.
Júlia tizennegyedik születésnapján bált rendeznek a Capulet-házban, amire meghívott barátaival titokban elmegy az ifjú Montague Rómeó is. Az estélyen találkozik Júliával, Capulet úr lányával, és azonnal beleszeret. Rómeó a bál után – a Capulet-ház kertjébe lopózva – hallja meg Júlia szavait, aki arról kesereg, hogy a még el sem kezdődött kapcsolatukban milyen gondot jelent a két család viszálya („Ó, Rómeó, miért vagy te Rómeó?/Tagadd meg atyád és dobd el neved!/S ha nem teszed: csak esküdj kedvesemmé –/S majd én nem leszek Capulet többé!”). Ezt követő forró hevületű párbeszédük során vallják meg kölcsönösen szerelmüket. Abban maradnak, hogy reggel Júlia elküld valakit Rómeóhoz, aki megüzenheti, hol és hogyan lesz az esküvő. Rómeó azonnal elmegy Lőrinc baráthoz, és megkéri, hogy adja össze őket. Lőrinc szívesen vállalja a feladatot, mert bízik a két család kibékülésében a frigy által („Van egy okom, hogy megsegítselek./E nász, ha meglesz, tán szerencse lesz;/A két családnak békülést szerez.”). Júlia dajkája keresi fel eztán Rómeót, aki vele üzeni meg a lánynak, hogy gyónás ürügyén menjen Lőrinchez, aki majd összeadja őket. Azt is megbeszéli a dajkával, hogy éjszakára hogyan tud bejutni a lányhoz. Lőrinc barát összeadja a szerelmeseket, majd Júlia hazatér. Rómeó is hazafelé tart, és közben találkozik Capulet Tybalttal, Júlia unokatestvérével, aki beleköt, sértegeti, de Rómeó ki akar térni a provokáció elől, nem akar a rokonává lett ifjúval megküzdeni. Mercutio, Rómeó barátja azt hiszi, hogy a fiú gyáva, így maga száll szembe a dühöngő Tybalttal. Mercutio halálos sebet kap, Rómeó pedig felbőszülten ront neki Tybaltnak és végez vele. A helyszínre érkező herceg száműzi Rómeót Mantovába, kijelentve, hogy ha visszatér a városba, bárki szabadon végezhet vele.
Júlia hírt kap szeretett rokona, Tybalt haláláról, és arról is, hogy éppen – immár – férje, Rómeó végzett vele. Többszörös kín és fájdalom gyötri, de szerelme nem múlik Rómeó iránt („Gyalázzam azt, ki férjem és uram?/Szegény uram! Ki áldjon tégedet,/Ha háromórás asszonyod megátkoz?”). Rómeó és Júlia együtt töltik az éjszakát a lány szobájában, de a fiúnak menekülnie kell a száműzetés miatt. A szobába lépő Capuletné közli lányával az „örömhírt”: Páris grófnak ígérték, az ő felesége lesz. Júlia kétségbe van esve, ellenkezne, de az igazat nem mondhatja meg, apja éktelen haragra gerjedve kötelezi az esküvőre („Ha itt maradsz, övé leszel! Ha nem:/Éhen gebedhetsz, megfagyhatsz az utcán,/Mert esküszöm, nem vagy többé a lányom...”). Júlia elmegy Lőrinchez, aki pontosan ismeri a körülményeket, mert előtte már Páris is felkereste a frigy gyors lebonyolítása ügyében. A barátnak ezért már kész terve van: átad neki egy mérget tartalmazó üvegcsét, amitől Júlia csak tetszhalott lesz negyvenkét órára, ezt követően Lőrinc rendtársa révén értesíteni ígéri Rómeót, aki a magához térő Júliát majd Mantovába szökteti.
Este Júlia megissza a mérget, és reggelre valóban holtnak látszik. A dajka rémülten fut a családért, értesítve őket Júlia haláláról. A lányt nagy részvéttel a családi kriptába viszik. Lőrinc János barátra bízza a Rómeónak szóló üzenetet, de az szamárháton nem jut el időben Mantovába. Boldizsár, Rómeó szolgája megelőzi Júlia halálhírével. Az elkeseredett Rómeó erős mérget vásárol, majd azonnal Veronába siet. A kripta előtt ott találja a lányt gyászoló Párist, akivel rövid párbajban végez. Elbúcsúzik halottnak hitt szerelmétől, majd mérget iszik, hisz Júlia nélkül nem akar élni. Nem sokkal később a lány felébred, és látja, hogy Rómeó holtan fekszik a padlón. Megtalálja a méreg fioláját, próbál inni belőle, de az már kiürült. Hallja az őrök közeledését, s szerelme tőrével zokogva szíven szúrja magát. A két családot a fiatalok halála ráébreszti a viszály tragikus voltára és annak következményeire, ezért kibékülnek.
## Szereplők
## A történet eredete
Már az ókorban is léteztek tragikus szerelmi történetek, amelyekből a Rómeó és Júlia is merített. Az egyik ilyen Püramusz és Thiszbé története, amit Ovidius jegyzett le Metamorphoses című művében. A történettel sok hasonlóságot mutat Shakespeare műve: a szülők gyűlölködnek, Piramusz halottnak hiszi kedvesét. Epheszoszi Xenophón pedig Anthia és Habrokomész történetét meséli el, ahol a szerelmeseknek el kell szakadniuk egymástól, és beszél egy olyan szerről is, amely halottnak tetteti azt, aki megissza.
A Rómeó és Júlia első ismert verzióját Masuccio Salernitano írta. 1476-ban megjelent 'Il Novellino című művében szereplő történetének főhőse Mariotto és Gianozza, akik Sienában élnek. Titokban esketi össze őket egy pap, majd egy összetűzés során meghal a város egyik nemes polgára, és Mariottót száműzik, Gianozzát pedig házasságba akarják kényszeríteni. Ugyancsak szerepel benne az eltévedt üzenet és a méreg, de másképp végződik: Mariottót elfogják és lefejezik, Gianozza pedig belehal bánatába.
1530-ban Luigi da Porto Giulietta e Romeo címmel jelentette meg a történetet Historia novellamente ritrovata di due Nobili Amanti című művében. Merítkezett Püramusz és Thiszbé történetéből, valamint Boccaccio Dekameronjából. A ma ismert történet több eleme is tőle származik, így például a szerelmesek, a Montecchi és Capulet család neve és a veronai helyszín. Mercutio, Tybalt és Páris alakjait is megformálta, más névvel. Da Porto igazként tünteti fel a történetet, mely II. Bartolomei della Scala veronai úr idején esett meg (száz évvel korábban, mint ahová Salernitano helyezte). A Montecchi és a Capulet család valóban létezett a 13. században, Dante Isteni színjátékában említi meg őket. Da Porto verziójában Romeo mérget iszik, Giulietta pedig leszúrja magát a fiú tőrével.
1554-ben Matteo Bandello kiadta Novelle című művének második kötetét, amelyben a Giulietta e Romeo történetét is feldolgozta. Bandello kiemeli Romeo kezdeti levertségét és a két család viszályát, azonkívül a dajka új szereplőként jelenik meg. Pierre Boaistuau 1559-ben franciára fordította a történetet Histories Tragiques című művének első kötetében. A szerző itt érzelmesebben ábrázol, elmerül a morális tanulságokban, a szereplők gyakran szónokolnak.
1562-ben Arthur Brooke angolra fordította Boaistuau verzióját, melyet The Tragical History of Romeus and Juliet néven adtak ki. Brooke némileg módosított a történeten, hogy tükrözze Geoffrey Chaucer Troilus és Cressida című művének egyes részeit. Shakespeare Brooke verse alapján írta meg a tragédiát, de színesebben, bővebben adja át azt, nagy figyelmet fordítva a szereplőkre.
Shakespeare idejében nagy népszerűségnek örvendtek az olasz novellék, így valószínűleg maga az író is olvasta például William Painter 1567-ben kiadott olasz történetgyűjteményét, a Palace of Pleasure-t, amelyben szerepelt Rómeó és Júlia története The goodly History of the true and constant love of Rhomeo and Julietta címmel. Shakespeare is hódolt a népszerű olasz történeteknek, erről tanúskodik a A velencei kalmár, a Sok hűhó semmiért, a Minden jó, ha vége jó, a Szeget szeggel és természetesen a Rómeó és Júlia is.
Ekkortájt keletkezett Christopher Marlowe Hero and Leander című verse és Dido, Queen of Carthage című drámája is, de ezek valószínűleg nem játszottak közvetlen szerepet a Rómeo és Júlia létrejöttében, bár hozzájárultak ahhoz, hogy a közönség fölöttébb kedvelte a tragikus szerelmi történeteket.
## Keletkezésének ideje és a szöveg
Pontosan nem lehet tudni, mikor írta Shakespeare a Rómeó és Júliát. Júlia dajkája a műben megemlíti, hogy 11 évvel korábban földrengés volt. 1580-ban Angliában valóban volt földrengés, így a mű keletkezésének időpontja 1591-re tehető, bár meg kell említeni, hogy mind Angliában, mind Veronában voltak további földrengések azokban az időkben, így egyes szakértők más dátumokat is lehetségesnek tartanak. A mű azonban stílusát tekintve hasonlóságokat mutat a Szentivánéji álommal és más olyan művekkel, melyek 1594–95-ben keletkeztek, így feltételezhető, hogy a Rómeó és Júlia 1591 és 1595 között íródott. Egyes felvetések szerint elképzelhető, hogy 1591-ben írta meg az első változatot, amit 1595-ben fejezett be.
A Rómeó és Júlia az 1623-as első fólió kiadás előtt két negyedrétű kiadásban (kvartó) jelent meg, amit Q1-nek és Q2-nek hívnak. Az első nyomtatott változatot (Q1) 1597-ben John Danter nyomtatta. Mivel ennek szövegétől jelentősen a későbbi változatoké, ezt az első kiadást „rossz kvartó”-ként emlegetik, amely T. J. B. Spencer szerkesztő szerint „megvetendő szöveg, valószínűleg a darab alapján állította össze egy-két rosszul emlékező színész”. Mások szerint a torzulás annak az eredménye, hogy a színtársulat változtatott a szövegen, ahogy az bevett gyakorlat volt Shakespeare korában. Mindenesetre az 1597-es első megjelenésből arra lehet következtetni, hogy a mű nem íródhatott később mint 1596.
A második kvartó-kiadást, mely 1599-ben jelent meg The Most Excellent and Lamentable Tragedie of Romeo and Juliet címmel, Thomas Crede nyomtatta és Cuthbert Burby adta ki. A Q1-es kiadáshoz képest 800 sorral hosszabb. Tudományos körökben úgy vélik, a Q2 Shakespeare előadáshoz készített piszkozata alapján készülhetett, mert számos olyan megjegyzést tartalmaz, amelyet valószínűleg Shakespeare áthúzott, a betűszedő azonban véletlenül benne hagyott a műben. Sokkal teljesebb és megbízhatóbb változat, mint a Q1, háromszor nyomták újra (1609-ben, 1622-ben és 1637-ben). Az összes további kvartó- és fólió-kiadást, beleértve a modern köteteket is, a Q2 alapján szerkesztették, mert úgy vélik, hogy a későbbi kiadásokban tapasztalható eltérések a szerkesztőknek tulajdoníthatóak, és nem Shakespeare-nek.
Az 1623-as első fólió (F1) szövege nagyrészt a Q3-ra alapozott, amit valószínűleg a Q1 vagy egy színházi súgókönyv alapján javítottak. További fóliók is megjelentek, 1632-ben (F2), 1664-ben (F3) és 1685-ben (F4). Az első modern kiadás – amely több kvartó és fólió figyelembevételével készült – 1709-ben jelent meg és Nicholas Rowe szerkesztette, ezt követte Alexander Pope 1723-as kiadása. Pope-tól származik a hagyomány, miszerint a Q1 alapján színpadi instrukciókkal egészítették ki a kötetet, melyek hiányoztak a Q2-ből; egészen a romantika koráig így jelentek meg a különböző kiadások. Teljes jegyzettel ellátott kiadások először a viktoriánus korban láttak napvilágot, és a mai modern kötetek is így jelennek meg: magyarázatokkal kiegészített lábjegyzettel.
## Motívumok
A Rómeó és Júlia esetében meglehetősen nehéz egyetlen témakörrel jellemezni a művet, bár történtek ilyen irányú próbálkozások: a szereplők felfedezik, hogy az emberek nem teljesen jók, de nem is teljesen gonoszak, hanem körülbelül egyformák az arányok; az álomból a valóságba való felébredés, a meggondolatlan cselekedetek veszélyei, a sors tragikus ereje stb. Mindazonáltal, még ha nem is lehet csupán egyetlen témakörbe sorolni a művet, létezik több motívum, amik köré csoportosítható. A motívumok, amelyeket leginkább ki szoktak emelni, a szerelem, a sors és a véletlen, a fény és a sötétség, valamint az idő.
### Szerelem
A Rómeó és Júlia talán legdominánsabb témája a szerelem. Rómeó és Júlia a fiatal, kudarcra ítélt szerelmesek jelképévé váltak. Több irodalomtudós is kutatja a darab románca mögött húzódó történelmi és nyelvi kontextust.
Első találkozásuk alkalmával Rómeó és Júlia metaforákat használ, ahogy azt Shakespeare korában az etikett is előírta. A metaforák segítségével (a szentek és a bűn) Rómeó tapintatosan fürkészheti ki Júlia érzelmeit. Ezt a módszert Baldassare Castiglione ajánlotta, akinek műveit angolra is lefordították. Castiglione úgy vélte, ha a férfi metaforákkal fejezi ki érzelmeit, a nő úgy tehet, mintha nem értette volna őket, így a férfi megaláztatás nélkül, emelt fővel vonulhat vissza, ha kosarat kap. Júlia azonban nemcsak bekapcsolódik Rómeó metaforájába, de tovább is viszi azt. A „szentély”, „zarándok” és „szentséges” szavak a shakespeare-i Anglia költészetének kedvelt eszközei voltak, és inkább volt romantikus, mintsem vallási jelentésük, hiszen a szentség fogalmát inkább a művet megelőző korokban asszociálták leginkább katolicizmussal. Mindazonáltal Shakespeare kihagyta a Brooke versében szereplő, Jézus feltámadására utaló sorokat.
Később, az erkélyjelenet során Rómeó kihallgatja Júlia monológját, Brooke versében azonban Júlia egyedül van ebben a jelenetben. Azzal, hogy Shakespeare fültanúvá teszi Rómeót, elszakad a kor hagyományos udvarlási szokásaitól. Általában a nőknek szerényen, visszahúzódóan kellett viselkedniük, hogy biztosak lehessenek udvarlójuk szándékainak tisztaságában. Shakespeare-nek szakítania kellett a hosszadalmas udvarlás tradíciójával, hogy felgyorsíthassa a történet menetét. Így Rómeó és Júlia kapcsolata szinte abszurd módon, egynapi ismeretség után rögtön a házassághoz ugrik.
Az öngyilkosság jelenete önmagában ellentmondást hordoz: a katolikus vallás szerint, aki öngyilkos lesz, az a pokolra jut – a korban divatos, ún. „udvari szerelem” koncepciója szerint viszont azok, akik a halálban egyesülnek szerelmükkel, a Paradicsomban is együtt maradnak. Rómeó és Júlia szerelme valószínűleg az utóbbit hivatott képviselni. Mindazonáltal, bár szerelmük szenvedélyes, ugyanakkor házasságkötéssel érvényesített, így tehát a közönség szimpátiáját is elnyerik.
Az irodalmárok vitatkoznak a szerelem, szex és a halál kapcsolatáról a műben. Rómeó és Júlia, de más szereplők is, gyakran azonosítják a Halált mint sötét lényt, egy szeretővel. Capulet, amikor felfedezi Júlia tetszhalott testét, így szól Párishoz : „Aráddal a Halál hált: - itt hever, nézd, / Egykor virág volt, a Halál letörte.” (IV. felv. V.) Júlia is hasonlóan szólal meg a mű végén: „Jöjj, drága tőr! .../ Ez hüvelyed. Itt rozsdásodj te: ölj meg!”
### A sors és a véletlen
Az irodalomtörténészek véleménye megoszlik a sors szerepéről, nem tudtak megegyezni abban, hogy a szereplőknek valóban sorsuk-e a halál, vagy csak az események szerencsétlen alakulása, vagyis a véletlenek miatt végződik a történet úgy, ahogy. A sors szerepe mellett korteskedők gyakran arra hivatkoznak, hogy Shakespeare már a dráma elején „rossz csillagok világán fakadott” szerelmesekről beszél. Ez a sor utalhat arra, hogy a csillagokban meg volt írva a szerelmesek szomorú jövője. John W. Daper szerint a véletlenek kizárhatóak, mégpedig az akkor népszerű, hippokratészi-galénoszi testnedv-elmélet alapján: úgy vélték, hogy minden ember négy típusba sorolható; Shakespeare művének fő alakjai pedig megfelelnek valamelyik típusnak, Tybalt például kolerikus. Mások szerint a színmű cselekménye szerencsétlen véletlenek sorozata, olyannyira, hogy egyesek nem is tragédiaként, hanem melodrámaként tekintenek rá. Ruth Nevo véleménye szerint a történésekben nem feltétlenül a szereplők személyisége játszik közre; Rómeó például nem pillanatnyi fellángolásból hívja ki Tybaltot – Mercutio halálát követően ez a tőle elvárt viselkedés. Nevo szerint Rómeó tisztában van a kötelezettségeivel, a társadalmi elvárásokkal; nem egy tragikus jellemhibának vagy véletlennek okán dönt úgy, hogy megöli Tybaltot, hanem a körülmények miatt.
### Fény és sötétség
Shakespeare a teljes művön végigvonultatja a fény és a sötétség kontrasztját. Caroline Spurgeon szerint a fény az „ifjonti szerelem természetes szépségének szimbóluma”, amit más kritikusok is vizsgáltak. Rómeó és Júlia számára a másik fény a körülöttük lévő sötétségben, Rómeó a naphoz hasonlítja Júliát (II. felv, 2.), izzó fáklyához (I. felv, 5.), a sötét éjben csillogó ékszerhez (I. felv, 5.), fényes angyalhoz (II. felv, 2.). Halottnak hitt kedvesét is a fényhez hasonlítja: „Mert Júlia van itt, szépsége fénylik, / S a kripta tőle tündér bálterem lesz” (V. felv, 3.) Júlia számára Rómeó „Nap az Éjben”, aki fehér, „mint hollón a hó” (II. felv, 2.).
A fény és sötétség szembenállását a jó és a rossz ellentétpárral is jellemzi Shakespeare. Ez különösen Lőrinc barát monológjában mutatkozik meg.
Nevet az éjre a kékszemű reggel,
Bevonva a felhőt fénypikkelyekkel,
Mint részegek, dülöngenek az árnyak,
Mert tűzkerékkel jő már a titáni Nap.
Amíg nem nyitja ki tüzes szemét
S bő harmatokba csordogál a rét,
Teleszedem e szilfaág-kosarkám
Mérges gyommal, virággal tömve tarkán,
A Föld mindennek anyja s síriboltja.
Ha életet szül, később ki is oltja.
S kik méhéből fakadtak, végtelen-sok
Magzatja az emlőjén egy tejet szop. -
Mindegyikének más-más célja van,
Különböző mind, egy se céltalan.
Ó, mennyi áldott és ható varázs van
A fűben, a kövekben, a virágban.
Mert nincs a Földnek oly silány szülöttje,
Amely ne hozna áldást is a Földre.
És nincs olyan jó, mert ne lenne céda,
Ha félreferdül, balra tör a célja.
Még az erény is bűn lesz, rossz erőtül,
S egy tettől a bűn is széppé dicsőül.
Lám itt e kis virágnak zsenge, síma
Kérgében méreg van és medicína.
Szagold s az illatja bűvölve száll,
Ízleld s az életed, szíved megáll.
Két ellenséges király hadakoz
Emberben, fűben - a Jó és a Rossz.
S ha a gonosz győz, a szívén találva
Halálra hervad ember és palánta.
: (Kosztolányi Dezső fordítása)
A fény és a sötétség szembenállását a szerelem és a gyűlölet, a fiatalság és az öregkor metaforikus kontrasztjára is ki lehet terjeszteni. Ezek az összefonódó metaforák néhol ironikusak is, például Rómeó és Júlia szerelme a fény a körülöttük lévő gyűlölet sötétségében, de minden cselekedetüket az éj sötétje leplezi, miközben a gyűlölködés napvilágnál történik. Ez a paradox kép növeli a két szerelmes erkölcsi dilemmáját: a családhoz, vagy a szerelemhez maradjanak-e hűségesek. A történet végén a fény és a sötétség visszakerül rendeltetésszerű helyére, a borús reggelen, amikor a nap bánatában eltakarja arcát, a kinti sötétség a két család belső fájdalmát, szeretteik elvesztése miatt érzett keserűségét tükrözi. Az események fényében a szereplők ráébrednek hibáikra, és minden visszakerül természetes helyére. A fény is az idő témaköre szorosan kapcsolódik egymáshoz, Shakespeare a fényt (a napot, a holdat, a csillagokat) használja az idő múlásának kifejezésére.
### Idő
Az idő fontos szerepet játszik a darab szövegében és történetében egyaránt. Mind Rómeó, mind Júlia megpróbálja kirekeszteni az időt, és egy időtlen álomvilágot létrehozni, hogy ne kelljen szembenézniük a kegyetlen valósággal. Júlia például ezt válaszolja a holdra esküdni kívánó Rómeónak: „Ne arra esküdj, a hold változékony, / Havonta másul az körös futásán, / Attól szerelmed éppoly ingatag lesz.” (II. felv, 2.) A mű elején a szerelmeseket rossz csillagzat alatt születettnek nevezi Shakespeare, mely a kor egyik hiedelmével áll összefüggésben. Úgy vélték, a csillagok irányítják a halandók életét, és az idő múlásával a csillagok helyzete is változik, ezáltal folyamatosan más befolyást gyakorolnak az emberek életére. Rómeót a darab elején balsejtelmek gyötrik a csillagok változásával kapcsolatban, mikor pedig megkapja Júlia halálának hírét, kijelenti, hogy „harcol az égbolttal”.
Központi téma a műben a sietség, a történet mindössze négy-hat napot ölel át, míg Brooke versének története kilenc hónapot. Néhány irodalmár, mint például G. Thomas Tanselle, úgy gondolják, az idő különösen fontos volt Shakespeare számára, aki többször utal a „rövid időre” a szerelmesekkel kapcsolatban, szemben az idősebb generációra használt „hosszú idő”-utalásokkal, amivel a végzet felé történő száguldást hangsúlyozza. Rómeó és Júlia az idővel harcol, hogy szerelmük örökké tarthasson. Végül az egyetlen mód, amellyel szerelmüket halhatatlanná tehetik, a halál.
A Rómeó és Júliában az idő szervesen összefonódik a fénnyel. Shakespeare idejében a színdarabokat fényes nappal adták elő, így a szerzőnek szavakkal kellett érzékeltetnie az idő múlását, a nappal és éjszaka váltakozását. Az illúzió fenntartása érdekében Shakespeare többször utal az éjszakára, a nappalra, a csillagokra, a holdra és a napra. A szereplők is gyakran utalnak a hét napjaira, vagy az órára, ennek segítségével a közönség érzékelni tudja az idő múlását. A műben összesen 103 utalás található az időre, hangsúlyozva ezzel annak gyors múlását.
## Kritika és értelmezés
### Kritikai áttekintés
A kritikusok szerint a Rómeó és Júliának több gyenge pontja is van, ennek ellenére Shakespeare egyik legjobb darabjának tartják. Az első ismert kritikát Samuel Pepys írta, 1662-ben, és a legrosszabb darabnak nevezte, amit életében látott. John Dryden költő tíz évvel később pozitívan vélekedett a műről, különösen Mercutio alakjáról. A darab a 18. században is megosztotta a kritikusokat, Nicholas Rowe volt az első, aki megpróbált valamilyen tematikát adni a darabnak, és úgy vélte az a két viszálykodó család büntetéséről szól. Charles Gildon és Lord Kames szerint a darab súlyos hiányossága, hogy nem követi a dráma klasszikus szabályait; a tragédiának ugyanis valamilyen jellembeli hiba következtében kell bekövetkeznie, nem a véletlen folytán, vagy a sors szeszélyéből fakadóan. Samuel Johnson író szerint viszont ez Shakespeare egyik legmegnyerőbb darabja.
A 18. század végén és a 19. század során a kritikusok leginkább a mű morális üzenetéről vitatkoztak. David Garrick drámaíró és színész 1748-as adaptációjában nem szerepeltette Rosaline-t, mert az, hogy Rómeó elhagyta őt Júliáért, felelőtlen és vakmerő tettnek számított abban az időben. Charles Dibdin kritikus szerint Rosaline szándékosan szerepel a darabban, hogy rámutasson a főszereplő nemtörődöm viselkedésére, és emiatt kell Rómeónak elbuknia a végén. Mások szerint Shakespeare Lőrinc testvér hangján figyelmeztet a túlzott sietség veszélyeire. A 20. század hajnalán a kritikusok vitatták ezeket a morális jelentéseket. Richard Green Moulton úgy vélte, hogy nem jellemhiba, hanem a véletlen vezetett a szerelmesek halálához.
### Drámai szerkezet
Shakespeare több olyan drámai eszközt is használ a Rómeó és Júliában, amelyek a kritikusok elismerését is elnyerték. Ezek egyike a komédia és a tragédia váltakoztatása, például Rómeó és Mercutio szójátékai Tybalt érkezése előtt. Mercutio halála előtt a darab tulajdonképpen komédiába hajlik, utána azonban hirtelen komoly, tragikus hangvételű lesz. Amikor Rómeót kivégzés helyett száműzik, és Lőrinc barát segít Júliának, hogy újra együtt lehessen párjával, a közönség úgy érezheti, minden jól fog alakulni. Az utolsó felvonásnál még lélegzetvisszafojtva lehet reménykedni, hogy ha Rómeót elég sokáig sikerül feltartóztatni, és Lőrinc barát előtte ér a kriptához, megmenekülnek. Ezek a hirtelen váltások, reménységből kétségbeesésbe, majd újra reménységbe, fokozzák a tragédia érzetét, a halálos kimenetelű vég közeledtét.
Shakespeare a főszereplők egyes tetteinek érthetőbbé tételéhez mellékcselekményeket használ. Ilyen például a mű elején Rómeó az őt folyton visszautasító Rosaline iránt érzett szerelme is. Rómeó Rosaline-ba való belebolondulása éles ellentétben áll a Júlia iránt érzett szerelmével, ezzel bizonyítva annak komolyságát, igazolva gyors házasságukat a nézők szemében. Páris Júlia iránt érzett szerelme ugyancsak Júlia Rómeó iránti érzelmeit hivatott erősíteni: az, ahogyan Júlia beszél Párishoz, és ahogy róla mesél a dajkájának, mutatja, hogy valójában Rómeót szereti. Emellett a családviszály mellékcselekménye átfogja az egész művet, megteremtve a tragikus légkört a végkifejlethez.
### Nyelvezet
Shakespeare többféle költői eszközzel él a műben. Az előszó 14 soros szonett, melyet egy kórus ad elő. A mű nagy része azonban jambikus pentameterben íródott szabadvers, Shakespeare többi művéhez képest kevés ritmusváltakozással. Minden szereplőnek sajátos versformát tulajdonít, Lőrinc barát például a prédikáció és sententiae formájában szólal meg, a dajka pedig sajátos, köznyelvi szabadversben. A szereplők versformái az adott helyzettel együtt is változnak, Rómeó például petrarcai (vagy más néven klasszikus) szonettben beszél Rosaline-ról. A petrarcai szonettet gyakran használták az elérhetetlen, távolról imádott nő szépségének dicséretére. Ugyanebben a szonettformában beszél Capuletné is, amikor Párist dicsérgeti Júliának. Amikor Rómeó és Júlia találkoztak, a versforma az archaikus petrarcairól az akkoriban inkább elfogadott szonettformára vált, szentek és zarándokok metaforáit használva. Amikor az erkélyen Rómeó megpróbálja szonettformában kifejezni érzelmeit, Júlia megtöri azt („Szeretsz-e?” II. felv, 2.) Ezzel a költői túlzások helyett inkább az igazságot kutatja kedvese szavaiban. Júlia gyakran egyszótagú szavakat használ, amikor Rómeóval beszél, de körülményes, formális nyelvet, amikor Párisszal. Más versformák is találhatók, például Júlia használ epithalamiumot, Mercutio rapszódiát, Páris pedig elégiát is. Prózában leginkább a köznép beszél, bár néha Mercutio is használja. Fontos szerepet játszik a humor, Molly Mahood szerint legalább 175 szójáték található a műben. Ezek egy része szexuális tartalmú, főként Mercutio és a dajka szövegeiben.
### Pszichoanalitikus megközelítés
Az első pszichoanalitikus elemzések szerint a Rómeó és Júlia problematikája Rómeó lobbanékonyságában rejlik, mely nem megfelelően kontrollált, rejtett agresszióból fakad, ez vezet Mercutio halálához és a kettős öngyilkossághoz is. A Rómeó és Júliáról nem mondható el, hogy túlságosan mély vagy összetett pszichológiai problémákat vetne fel, a korai elemzések pedig betegséggel magyarázzák Rómeó sorsát. Norman Holland 1966-ban úgy vélte, hogy Rómeó álma (V. felv, 1., 1-11 sor) egy valós vágy, amely felnőtt létének fantáziáját elégíti ki, bár elismeri, hogy egy drámai szereplő nem valós személy, valós mentális folyamatokkal, melyeket el lehetne választani az íróétól. Mások, mint Julia Kristeva, a két család közötti viszályt vizsgálták, és úgy érvelnek, hogy a kölcsönös gyűlölködés miatt esett Rómeó és Júlia egymással szenvedélyes szerelembe. Ez az általuk használt kifejezésekben is megnyilvánul; Júlia például így szól, mikor megtudja, ki is Rómeó: „Ó, gyűlölet, te anyja szerelemnek” (I. felv, V. 132), és gyakran fejezi ki szenvedélyét Rómeó halálát elképzelve. Mindezek alapján az író lelki vívódásait is sejteni lehet; a szakértők szerint valószínűleg fia, Hamnet halála miatt érzett fájdalma is tükröződik a műben.
### Feminista megközelítés
Feminista kritikusok szerint a családi viszályért Verona patriarchális társadalma okolható. Coppélina Kahn szerint például az a szigorú, férfiasnak tartott erőszak-kódex, amit Rómeóra kényszerítenek, vezet végül a tragédiához. Mikor Tybalt megöli Mercutiót, Rómeó erőszakossá válik, és „elpuhulása” miatt Júliát okolja: „Szépséged engem nővé lágyitott. / Most megpuhult bátorságom acélja” (III. felv, 1.) A fiúk azáltal válnak férfivá, hogy erőszakos cselekményekben vesznek részt, megbosszulják a családjuk hírnevén esett csorbát. Júlia is aláveti magát a tőle elvárt viselkedési normáknak, hagyja, hogy férfiak (például Lőrinc barát) oldják meg a problémáit. Dympna Callaghan szerint a mű olyan korban íródott, amikor a feudalizmus már hanyatlóban volt, és a terjedő puritán eszmék hatására egyre kevesebbet foglalkoztak a női szexualitás ördögi voltával, és sokkal inkább elfogadott lett a szerelemből kötött házasság. Így, amikor Júlia ellenkezik apjával a Párisszal kötendő házassága miatt, tulajdonképpen a patriarchális társadalommal száll szembe, amit korábban lehetetlen lett volna színpadra vinni.
### A homoszexualitás kérdése
Egyes tanulmányok szerint Mercutio és Rómeó szexuális hovatartozása megkérdőjelezhető, barátságukban szexualitásra vonatkozó elemek találhatóak. Mercutio például említést tesz barátja falloszáról, mely homoeroticizmusra is utalhat. Ennek egy példája: „A kedvese ölébe és az állna, / Míg nem puhítja meg csínján a lány. / ... Kedvese nevében / Idézem őt, hogy végre erre álljon.” (II. felv, 1.) Ugyanerre utalhat Rómeó és Rosaline kapcsolata is akár, hiszen Rosaline elérhetetlen, távoli, így nem is lehet reménye házasságra és gyermeknemzésre vele. Benvolio szerint jobb lenne valaki olyannal helyettesíteni, aki képes a reprodukcióra. Shakespeare szonettjeinek egy részében beszél egy Rómeóhoz hasonló fiatalemberről, akinek szintén gondjai vannak az utódnemzéssel, és feltehetően homoszexuális. Kritikusok szerint elképzelhető, hogy Rosaline alakján keresztül próbálta meg felvetni a homoszexualitás kérdését, mely akkoriban tabu téma volt. Ennek fényében elképzelhető, hogy Júlia azon gondolkodik, vajon van-e különbség egy nő és egy férfi szépsége között, amikor a következőket mondja: „Mi is a név? Mit rózsának [Rosaline] hivunk mi, / Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.” (II. felv 2.)
## Színházi előadások
### Shakespeare idejében
A Rómeó és Júlia a Hamlettel együtt Shakespeare legtöbbet játszott darabja. Sokféle adaptációja révén az egyik leghíresebb és legmaradandóbb történetek egyike. Már Shakespeare életében is rendkívül népszerű volt. Gary Taylor kutatásai szerint a hatodik legkedveltebb Shakespeare-darab volt a Christopher Marlowe és Thomas Kyd halála utáni, és Ben Jonson előtti időszakban, amikor Shakespeare London vezető drámaírója volt. Az első előadás dátuma ismeretlen. Az 1597-es első kvartó (Q1) szerint gyakran játszották és mindig nagy taps fogadta; ez alapján valószínűleg korábban is játszották már. Szinte biztos, hogy a Lord Chamberlain's Men társulata játszotta először, mely szoros kapcsolatban volt Shakespeare-rel. Richard Burbage lehetett az első Rómeó (mivel ő volt a társulat vezető színésze), és Robert Goffe mester pedig az első Júlia (Shakespeare idejében férfiak játszották a női szerepeket is). Az első előadást valószínűleg a The Theatre színházban vitték színpadra. A Rómeó és Júlia volt az első Shakespeare-darab, melyet Anglián kívül is játszani kezdtek, 1604-ben Nördlingen-ben (ma Németország) vittek színpadra egy egyszerűsített, lerövidített változatot.
### A restauráció kora és a 18. századi színház
1642\. szeptember 6-án a puritán kormány minden színházat bezáratott. 1660-ban, amikor a monarchiát visszaállították, két királyi színtársulat alakult, a King's Company és a Duke's Company, melyek között felosztották a repertoárt.
1662-ben a Duke's Companytól Sir William Davenant vitte színpadra a művet, melyben Henry Harris alakította Rómeót, Thomas Betterton Mercutiót, Betterton felesége, Mary Saunderson pedig Júliát. Valószínűleg ő volt az első hivatásos színésznő, aki Júliát alakította. Egy másik adaptáció, mely Davenantén alapult, szintén szerepelt a Duke's Company műsorán. James Howard tragikomédiában vitte színre, a két szerelmes a végén megmenekült.
Thomas Otway The History and Fall of Caius Marius címmel az egyik legszélsőségesebb Shakespeare-adaptációt vitte színpadra 1680-ban. A helyszín az ókori Róma, Rómeó neve Marius, Júliáé Lavinia; a viszály a patríciusok és a plebejusok közt zajlik, Júlia/Lavínia pedig felébred, mielőtt Rómeó/Marius meghalna. A darab sikeres volt, és a következő hetven évben gyakran játszották. Az utolsó jelenet újítása maradandónak bizonyult. A következő 200 évben többen is alkalmazták, 1744-ben Theophilus Cibber, 1748-ban David Garrick is hasonlóan vitte színre. Ezek a változatok gyakran kihagytak olyan elemeket, melyeket nem tartottak megfelelőnek. Garrick verziójában például a Rosaline-t leíró szavak Júliára vonatkoznak, hogy a „szerelem első látásra” koncepcióját kiküszöbölhessék.
Az első észak-amerikai bemutató egy amatőr társulaté volt. 1730. március 23-án egy Joachimus Bertrand nevű orvos tett közzé hirdetést a New York-i Gazette újságban, melyben azt az előadást hirdeti, amiben ő játszotta a patikárius szerepét. Az első komoly előadást a Hallam Company társulata mutatta be.
### A 19. században
David Garrick változata nagyon népszerű volt, csaknem egy teljes évszázadon át játszották. Shakespeare eredetijét 1845-ben vitték színpadra az Amerikai Egyesült Államokban, Susan és Charlotte Cushman főszereplésével. 1847-ben Nagy-Britanniában a Sadker's Wells Theatre társulata mutatta be az eredeti történetet Samuel Phelpsszel a főszerepben. Cushmanék ragaszkodtak az eredeti változathoz, és azt nyolcvannégyszer adták elő. Charlotte Rómeó-alakítását sokan zseniálisnak tartották. A The Times szerint Rómeó alakja sokáig konvencionális volt, de Charlotte Cushman Rómeója „ötletes, élő, lélegző, mozgó, energikus emberi lény”. Cushman sikere megtörte a Garrick-tradíciót, és elősegítette, hogy a későbbi előadások folyamán már az eredeti darabot játsszák.
A 19. századi Rómeó és Júlia-előadásoknak két fontos jellegzetessége volt. Az egyik, hogy a főszerepek általában „sztárcsinálók” voltak, azaz elindították a fiatal színészek magasra ívelő karrierjét. Ennek érdekében a főszereplőkre koncentráltak a rendezés során, a mellékszereplők szinte jelentéktelenek lettek. Másrészt, a színpadi díszlet látványos volt, hatalmas és részletesen kidolgozott (így díszletváltáskor hosszú szüneteket kellett tartani); valamint gyakran alkalmazták az úgynevezett élőképeket (tableaux vivant). Ennek a stílusnak egyik legjobb példája Henry Irving 1882-es londoni, Lyceum Theatre-beli produkciója, ahol ő játszotta Rómeót, Ellen Terry pedig Júliát. 1895-ben Sir Johnston Forbes-Robertson vette át a színházat Irvingtől, az ő Shakespeare-darabja már természetesebb, letisztultabb, megteremtve a ma is népszerű előadásmód alapját. Forbes-Robertson Irving túldíszítettségével ellentétben egy józanabb, megfontoltabb Rómeót ábrázol, a költői dialógusokat realista prózává finomítja és kerüli a melodramatikus körülményességet.
Az amerikai színészek hamarosan versenyre keltek brit társaikkal. Edwin Booth és Mary McVicker főszereplésével 1869. február 3-án, a New York-i Booth Theatre színpadán (európai stílusú színpadi berendezéssel, akkoriban egyedülálló léghűtéses rendszerrel) adták elő a Rómeó és Júliát. Egyesek szerint ez volt a leggondosabban kidolgozott előadás Amerika-szerte, de mindenképp ez volt a legnépszerűbb; hat hétig játszották, és több mint 60 000 dollár bevételt hozott. A programfüzet szerint az előadás hűen igazodik Shakespeare eredetijéhez.
Európán és Amerikán kívül Japánban is játszották a darabot, valószínűleg George Crichton Miln társulata, mely az 1890-es években Jokohamában lépett fel. A 19. században a Rómeó és Júlia volt Shakespeare legnépszerűbb darabja, az előadások számát tekintve. A 20. században a második helyre szorult a Hamlet mögött.
### A 20. században
John Gielgud és Laurence Olivier főszereplésével 1935-ben a New Theatre állította színpadra a darabot; Peggy Aschcroft játszotta Júliát, Gielgud és Olivier pedig felváltva Rómeót és Mercutiót. Gielgud a szövegkönyvet a Q1 és Q2 alapján állította össze, a díszleteket és a kosztümöket az Erzsébet-korhoz próbálta igazítani. Törekvései sikert hoztak, produkciója pedig hatással volt a későbbi felállásokra is, a történelmileg hűebb színpadképpel. Olivier később összehasonlította Gielgud és jómaga játékát: „John: spirituális, spiritualizmus, szépség, elvontság; jómagam: földközelség, vér, emberség... Mindig úgy éreztem, hogy Johnból hiányzott [Rómeó] szerelmes énje, így rám maradt ez az út... De bárhogyan is volt, mikor én játszottam Rómeót, fáklyát tartottam magam előtt, próbáltam realizmust vinni Shakespeare-be.”
Peter Brook 1947-es változata új stílust vezetett be a Rómeó és Júlia színpadi megjelenítésében. Brookot kevésbé izgatta a realizmus, inkább törkedett arra, hogy a művet a modern kor követelményeihez, a modern világhoz igazítsa. Kihagyta például a két család megbékélésének jelenetét is.
A 20. században a mozgókép által is befolyásolt nézők egyre kevésbé voltak hajlandóak elfogadni a szerepénél jóval idősebb színész játékát. A fiatalabb színészek felvonultatására példa Franco Zeffirelli 1960-as színpadi előadása, melyben John Stride és Judi Dench játszotta a főszerepet, amely az 1968-as filmje alapjául is szolgált. Zeffirelli átvette Brook néhány ötletét, és az eredeti szöveg csaknem harmadát kihagyta, hogy érthetőbb legyen. A The Timesnak adott egyik interjújában megjegyezte, hogy a darab „kettős témája, a szerelem és a két generáció közötti teljes képtelenség egymás megértésére” nagyon is időszerű problémák.
A huszadik század végi előadások gyakran modern környezetbe helyezik a művet; 1986-ban a Royal Shakespeare Company darabja a modern Veronában játszódott. A kardokat bicskák, a bálokat drogos rockpartik helyettesítették, Rómeó pedig injekcióstűvel vetett véget az életének. 1997-ben a Folger Shakespeare Theatre színtársulata egy tipikus kertvárosi helyszínre helyezte a darab cselekményét. Rómeó Capuleték grillpartijára szökik be, Júlia pedig a középiskolai óráján szembesül Tybalt halálával.
A Rómeó és Júliát történelmi konfliktusokra is átültették, például az izraeli–palesztin konfliktus idejére, vagy a dél-afrikai apartheid korára. Peter Ustinov 1956-os komédiája, a Romanoff and Juliet egy kitalált közép-európai országban játszódik a hidegháború alatt. Egy viktoriánus kort gúnyoló verzióban Rómeó, Júlia, Mercutio és Páris feltámadnak, és Benvolio bevallja, hogy ő valójában Páris szerelme, Benvolia. Ez az utolsó felvonás szerepel az 1980-as, The Life and Adventures of Nicholas Nickleby című színházi darabban. Joe Calarco Shakespeare's R&J című darabja pedig meleg tinikről szól.
### Magyarországon
Első magyarországi színpadi bemutatója 1793 márciusában, Budán volt, ahol polgári szomorújáték formájában adták elő, némileg módosítottak a végkifejleten, hogy fokozzák a drámai hatást, így Rómeó és Júlia haláluk előtt még beszélhet egymással, a két család kibékülését pedig teljesen kihagyták, „mivel a két egymást szerető személyeknek halálokkal a nézésre való kedv is megszűnik”. Az előadás Kun-Szabó Sándor fordítását használta, amely németből, Christian Weisse átdolgozása alapján készült.
1831-ben az Akadémia felvette a fordításra javasolt művek listájára. A következő években Petrichevich Horváth Lázár és Náray Antal fordítottak belőle részleteket; az első teljes fordítás, Náray munkája, 1839-ben jelent meg. A pesti Nemzeti Színház 1844-es bemutatóján Gondol Dániel fordítását használták. A műből részleteket fordított Petőfi Sándor, Arany János, Vörösmarty Mihály és Győry Vilmos. A következő teljes fordítás Szász Károly műve, 1871-től a Nemzeti Színház is erre tért át. A darab 20. századi fordítói Kosztolányi Dezső (1930) és Mészöly Dezső (1953) voltak. Századunkban Nádasdy Ádám (2003) és Varró Dániel (2006) is lefordította.
Azóta számos feldolgozása született, musical formában játsszák az Operettszínházban, az Új Színházban pedig rendhagyó módon, jelnyelven mutatták be a darabot, melyben Rómeó és családja siket, míg Júlia és családja nem.
## A művészetekben
### Zene
A Rómeó és Júlia a zenei világra is nagy hatást gyakorolt. Legalább 24 opera íródott rá, a legkorábbi 1776-ból Georg Anton Benda Romeo und Julie című műve, mely a cselekmény egy részét elhagyja, és boldog véggel zárul. A legismertebb Charles Gounod 1867-ben írt Roméo et Juliette című operája, amelynek librettóját Jules Barbier és Michel Carré írta. A mű rendkívül pozitív kritikákat kapott és ma is gyakran színpadra viszik. Vincenzo Bellini I Capuleti e i Montecchi című operáját is játsszák még, bár korábban több kritika is érte, amiért nagyban eltér Shakespeare művétől. Mindazonáltal Bellini és a librettó szerzője, Felice Romani olasz forrásokból dolgozott, és nem kifejezetten Shakespeare műve alapján.
Hector Berlioz Roméo et Juliette című szimfóniáját 1839-ben mutatták be. Csajkovszkij Rómeó és Júlia című zenekari fantáziája igen ismert, az azonos című balett zenéje is egyben. Csajkovszkij ugyanazt a zenei témát alkalmazta a bál- és az erkélyjelenetben, Júlia hálószobájában és a kriptában is, ezt az elrendezést később többen is követték; Nino Rota az 1968-as film zenéjében alkalmazta, és ez jelenik meg Des'ree Kissing You című dalában is az 1996-os filmben. Más zeneszerzőket is megihletett a darab: Johan Svendsen 1876-ban írta Romeo og Julie című művét, Frederick Delius és Wilhelm Stenhammar is komponált ebben a témában.
A legismertebb balettverziót Szergej Szergejevics Prokofjev írta eredetileg a Marriinszkij Balettegyüttes részére; mivel azonban megváltoztatta a darab végét, a verziót elutasították – majd újra elutasították a kísérletező zenei világa miatt. Később egyre népszerűbb lett, többek között 1962-ben John Cranko, 1965-ben pedig Kenneth MacMillan is készített hozzá koreográfiát.
A színmű a dzsesszzenészeket is megihlette, például Peggy Lee 1956-os Fever című dalát. Duke Ellington Such Sweet Thunder című művében található egy The Star-Crossed Lovers című rész, melyben Rómeót és Júliát egy tenor és egy altó szaxofon képviseli; kritikusok megjegyzése szerint a műben a Júliát megszemélyesítő szaxofon dominál. A darab a popzenére is hatással van, merített belőle a The Supremes, Bruce Springsteen, Tom Waits és Lou Reed is. A leghíresebb dal Dire Straits Romeo and Juliet című felvétele. Kálloy Molnár Péter A nő után című első lemezén jelent meg Erkély-jelenet című száma melynek címe és szövege is utalásokat tesz a drámára.
A leghíresebb musicaladaptáció a West Side Story, melynek zenéjét Leonard Bernstein, szövegét Stephen Sondheim írta. A darab 1957-ben debütált a Broadway-n, 1958-ban pedig a West Enden, majd 1961-ben népszerű filmváltozata is elkészült. A történet ezúttal New York-ban játszódik, a viszály pedig két utcai banda között folyik. Más musical-feldolgozások is születtek, például Terrence Mann és Jerome Korman 1999-es William Shakespeare's Romeo and Juliet című rockmusical, Gérard Persgurvic 2001-es, Roméo et Juliette, de la Haine à l'Amour című műve és Riccardo Cocciante 2007-es Giulietta & Romeo-ja.
### Irodalom és képzőművészet
A Rómeó és Júlia az irodalomra is hatással volt. Korábban a szerelmet nem tartották olyan témának, ami méltó lenne a tragédia műfajához. Shakespeare összes műve közül a Rómeó és Júlia szülte a legtöbb – és legtöbbféle – adaptációt, legyen az próza, verses elbeszélés, dráma, opera, zenekari vagy kórusmű, balett, film, televízióra írt változat vagy éppen festmény. Az angol nyelvben a Rómeó név a „férfi szerető” szinonimájává vált.
A darabot már Shakespeare idejében is parodizálták, Henry Porter Two Angry Women of Abingdon (1598) és Thomas Dekker Blurt, Master Constable (1607) művében egyaránt van erkélyjelenet, melyben a szűzies főhősnő trágár szójátékokba bocsátkozik. A Rómeó és Júlia közvetlenül is hatást gyakorolt más irodalmi művekre, így például Charles Dickens Nicholas Nickleby című regényére. Szintén a Rómeó és Júlia témáját használja fel Gottfried Keller svájci német realista író Falusi Rómeó és Júlia című novellájában.
A Rómeó és Júlia számos festményt és képzőművészeti alkotást is ihletett, Shakespeare egyik legtöbbet illusztrált műve. Az első ismert illusztráció egy fametszet volt, mely a kriptajelenetet ábrázolta, és Nicholas Rowe 1709-es Shakespeare-kiadásában jelent meg; valószínűsítik, hogy Elisha Kirkall készítette. A 18. század végén öt festmény készült a Boydell Shakespeare Gallery galéria megrendelésére, mindegyik a színdarab egy-egy felvonását hivatott ábrázolni. A 19. században divatos élőképek arra késztették a rendezőket, hogy festmények alapján dolgozzanak, de a festőkre is hatással voltak, akik a színészekről és a színházi előadásról festettek képeket.
A téma a szobrászatban is jelen van, egyik modern példája Axel Olsson köztéri szoborcsoportja a svédországi Kristianstad városában.
### Film
A Rómeó és Júlia valószínűleg minden idők legtöbbször filmre vitt színdarabja. A legjobb alkotások között van George Cukor 1936-os, többszörösen Oscar-díjra jelölt filmje, Franco Zeffirelli 1968-as rendezése és Baz Luhrmann 1996-os filmje. Utóbbi kettő a saját korában a legnagyobb sikert aratott Shakespeare-adaptáció volt. Az első filmet a némafilm korában Georges Méliès készítette, a kópia azonban elveszett. A darab először 1929-ben szerepelt hangosfilmben, John Gilbert és Norma Shearer adta elő az erkélyjelenetet a The Hollywood Revue of 1929 című zenés filmben.
Shearer és Leslie Howard voltak George Cukor filmjének főszereplői. Mindketten középkorúak voltak, és ez sem a kritikusok, sem a közönség tetszését nem nyerte el, hiszen tiniket alakítottak. A mozinézők túlságosan „művésziesnek” tartották a filmet, és nem aratott különösebb sikert, ahogy a Szentivánéji álom 1935-ös feldolgozása sem, így Hollywood egy időre mellőzte Shakespeare-t. Renato Castellani 1954-ben elnyerte a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Arany Oroszlán díját saját adaptációjával. A Rómeót alakító Laurence Harvey tapasztalt színész volt, a Júliát játszó Susan Shentallt viszont egy londoni kocsmában fedezte fel a rendező, és „édes halvány bőre és mézszőke haja” miatt kapta meg a főszerepet.
1960-ban Peter Ustinov Romanoff and Juliet című hidegháborús paródiáját filmesítették meg, 1961-ben elkészült a West Side Story filmverziója, ahol rivális New York-i bandák harcolnak egymással.
Stephen Orgel szerint Franco Zeffirelli 1968-as filmje „tele van fiatalokkal, s a kamera, valamint a buja technicolor a legjobbat hozzák ki a [színészek] szexuális energiájából és szépségéből.” Zeffirelli fiatal főszereplői, Leonard Whiting és Olivia Hussey már tapasztalt színészek voltak. Zeffirellit különösen dicsérték a párbajjelenet kivitelezéséért, melyben a hősködés fokozatosan kikerül a résztvevők irányítása alól, és halálos csatába megy át. A film meztelen nászéjszaka-jelenete negatív visszajelzéseket is szült, mivel Olivia Hussey mindössze 15 éves volt.
Baz Luhrmann 1996-os Rómeó + Júlia című filmje és annak zenéje az MTV-generációt célozta meg sikeresen, akik egyidősek a történet főszereplőivel. A film jóval sötétebb, mint Zeffirellié, Verona Beach durva, erőszakos és felületes társadalmában játszódik. Rómeót Leonardo DiCaprio, Júliát pedig az a Claire Danes alakította, akinek dicsérték szerepbéli tartását és korát meghazudtoló bölcsességét, és úgy tartják, ő az első Júlia a filmvásznon, akitől spontánnak hangzik a Shakespeare-i szöveg.
2006-ban a Disney használta fel a történetet a Szerelmes hangjegyekben, ahol a szerelmesek a középiskola két, egymástól teljesen elkülönülő klikkjébe tartoznak.
2014-ben az olasz Canale 5 és a spanyol Telecinco tévécsatorna is vetített egy, a történetet feldolgozó sorozatot. A kétrészes (2×100 perces) minisorozatot Riccardo Donna rendezte. A szereplőgárda több európai színészt felvonultatott, ezért a filmezés során a munkanyelv az angol volt. A főszereplők Alessandra Mastronardi (Júlia) és Martin Rivas (Rómeó). A minisorozatot a magyar televízió 2015 márciusában vetítette először; az m5 tévécsatorna 2016. szeptember végén tűzte műsorára.
Számos filmben szerepeltettek egy-egy jelenetet a Rómeó és Júlia alapján. Több alkalommal ábrázolták Shakespeare-t a Rómeó és Júlia írása közben, John Madden 1998-as Szerelmes Shakespeare című filmjét is beleértve, melyben Shakespeare saját szerelmi története alapján írja meg a darabot.
## Valóság
Mint látszik, a tragikus szerelmesek történetének számtalan előzménye ismert, amikből Shakespeare meríthetett, az ő interpretációja emiatt is egyértelműen kitalált történet, ez azonban nem szegte kedvét Verona városának, hogy az 1930-as években turistalátványosságként megalkossák „Capuleték házát” Júlia híres erkélyével a művet ihlető kalapkészítő család, a del Cappellók akkor lerobbant 13. századi gyökerű villájának átalakításával. Balla Ignác is járt a leromlott állapotú házban még az átépítés előtt 1926-ban, aki a Pesti Naplóban kiábrándító élményként számolt be a látogatásról. A munkát végül 1941-re fejezték be, az igazi turistaforgalom azonban Zeffirelli 1968-as filmfeldolgozása után ugrott meg, annak dacára, hogy az épületnek semmi köze a híres tragédiához, hisz az egész lényegében egy 20. században készült igényes díszlet, amolyan „turistacsapda”, ahol fényképészkedni lehet és szuveníreket vásárolni.
## Fordítás |
1,270,928 | Dél-Korea gazdasága | 26,532,535 | null | [
"Dél-Korea gazdasága"
] | Dél-Korea gazdasága Ázsia negyedik és a világ 10. legnagyobb gazdasága a 2020-as adatok alapján. Az ország a koreai háborút követően a világ egyik legszegényebbje volt, nemzetközi segélyek és kölcsönök segítségével, valamint agresszív, konglomerátumokra és exportra építő gazdaságpolitikájának köszönhetően néhány évtized alatt az egyik leggyorsabban fejlődő gazdasággá vált, így bekerült az ázsiai tigrisek közé.
2014-ben Dél-Korea bruttó nemzeti terméke (GDP) 1416 milliárd dollár volt, 59,4%-át a szolgáltatóipar, 38,3%-át az ipar adja, a mezőgazdaság csupán 2,3%-ot tesz ki. A munkanélküliség itt az egyik legalacsonyabb az OECD országai közül.
Az ország iparát a nehézipari ágazatok jellemzik, mint például a petrolkémiai ipar vagy a hajógyártás, de fontos szerepe van az autóiparnak vagy a fogyasztói elektronikának is. Több koreai nagyvállalat is világszerte ismert, ilyen a Samsung, az LG vagy a Hyundai, melyek számos profillal rendelkeznek, a Hyundai jelen van például a hajóépítésben, a Samsungnak jelentős építőipari vállalatai vannak, az LG pedig a petrolkémiai és félvezetőipar területén is tevékenykedik. Dél-Korea fejlett iparával szemben a szolgáltatóipar viszonylag fejletlen, a kis- és középvállalkozásokra pedig kevés figyelmet fordítanak. A mezőgazdaság jelentősége az ipar fejlődésével egyre csökkent, ma már az élelmezési szükségleteinek 70%-át importból fedezi az ország. A turizmus a 2000-es évek eleje óta rohamléptékben fejlődik, 2005-re megduplázódott a Koreába látogató külföldi turisták száma.
Gazdasági komplexitás tekintetében Dél-Korea 2012-ben az 5. helyen állt a világranglistában, legfőbb kereskedelmi partnerei az USA, Japán, Hongkong és Szingapúr. Legfontosabb exportcikkei a finomított kőolaj, az integrált áramkörök és az autók.
Dél-Korea egyre népszerűbb befektetési célpont, főképp az USA és Japán számára. Az ország pénzügyi központja a főváros, Szöul, melynek szigetén tömörülnek a pénzügyi szervezetek központjai. Természeti erőforrásai korlátozottak, az energiahordozók mintegy 96%-át importból fedezi. Az ország tagja a G20 szervezetnek és az OECD-nek.
## Története
A koreai háborút követő évtizedben Dél-Korea a világ egyik legszegényebb országa volt. A Koreai-félsziget kettéosztása jelentős gazdasági sokkot okozott Dél-Koreának, mivel a japán uralom (1910–1945) idejében a gazdasági stratégia kettéosztotta a területet: északon helyezték el az ipari központokat és ott összpontosult az elektromosáram-fejlesztés mintegy 90%-a, míg a több termőfölddel rendelkező déli részeken a mezőgazdasági termelésre koncentráltak. A kettészakadást követően így délen jobbára csak a mezőgazdaság maradt, miközben a korábbi lakosság kétharmadát kellett ellátni.
A háborút követően Dél-Korea több forrásból (főképp az Amerikai Egyesült Államoktól) kapott anyagi segítséget a gazdasága helyreállításához, 1976-ig összesen mintegy 15 milliárd dollárt. A gazdaság stabilizálása mellett a háborúban szétrombolt infrastruktúra helyreállítására és fejlesztésére költötték az összeget. Az 1960-as években megjelentek a dél-koreai gazdaságra később jellemzővé váló óriásvállalatok, a ok, melyek a japánok által hátrahagyott ipari létesítményeket megszerezve, a kormány számukra kedvező gazdaságpolitikájának köszönhetően rövid idő alatt értek el számottevő sikereket. A építő gazdaságpolitika kezdetben óriási gazdasági fejlődést hozott az országnak. A GDP évente átlagosan 10%-kal nőtt 1962 és 1994 között. 1989-re a 30 legnagyobb már a GDP 29,6%-át adta. 1997-re a gazdaság vállalati szektora tőkéjének, adósságának, nettó profitjának és bevételének fele is a harminc legnagyobb ilyen vállalathoz tartozott. A hetvenes években az ország a ok segítségével a nehéziparra kezdett koncentrálni.
Az exportra összpontosító ország a világ leggyorsabban fejlődő gazdaságává vált. Míg 1960-ban 33 millió dollár értékben bonyolítottak külkereskedelmet, és jobbára mezőgazdasági termékekkel és ásványi anyagokkal kereskedtek, addig tíz évvel később már 835 millió dollárnyi terméket exportáltak, és ezek jellege is megváltozott, többek között elektronikai cikkek és ruhaipari termékek vették át a vezető szerepet. Emiatt a gyors gazdasági növekedés miatt az ázsiai tigrisek között tartják számon Dél-Koreát.
Az 1997-es ázsiai gazdasági válság súlyosan érintette az országot, szűkült a felvevőpiac, a koreai exporttermékek, például a személygépkocsik, a hajók és a mikrochipek ára csökkent. A gazdasági válságban megnövekedett hitelkamatok súlyos terheket róttak az eladósodott okra, melyek közül több tönkrement. A pénzügyi szektor összeomlott. Dél-Korea a Nemzetközi Valutaalaphoz fordult segítségért, 58 milliárd dollár értékben, mely akkoriban a valaha volt legnagyobb segélyösszeg volt. A támogatás fejében kért reformcsomag előírta a nagyobb átláthatóságot, a ok struktúrájának teljes átalakítását, a gyenge pénzintézetek felszámolását. A kormány megnyitotta az utat a külföldi befektetők előtt és lehetőséget adott külföldi részvényeseknek tulajdoni hányad szerzésére a koreai cégekben.
A válságot követően Dél-Korea liberális gazdaságpolitikát folytatott és a piacgazdaságra koncentrált, megnyirbálta a lehetőségeit, azonban nem sikerült mérsékelnie a szabad gazdaság okozta egyre szélesedő társadalmi egyenlőtlenségeket. 2008-tól kezdve ismét az óriáscégek jelentik a dél-koreai gazdaság fő támpilléreit. A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság ellenére – bár kezdetben az export megcsappant – Dél-Korea gazdasága 2008-ban 2,2%-kal, 2009-ben 0,9%-kal nőtt, a 2010-es export növekedését 26,4%-ra teszik.
A dél-koreai gazdaság számára a 21. században a legnagyobb kihívást az elöregedő lakosság, a rugalmatlan munkaerőpiac, a okra való támaszkodás és az exporttól való függés jelenti.
## Ágazatok
A Nemzetközi Valutaalap adatai szerint 2014-ben Dél-Korea bruttó nemzeti terméke (GDP) 1416 milliárd dollár volt, az egy főre jutó GDP pedig dollár. A GDP java részét, 2014-es adatok szerint mintegy 59,4%-át a szolgáltatóipar adja. Az ipar további 38,3%-ot, a mezőgazdaság pedig 2,3%-ot.
A munkanélküliség a hivatalos adatok szerint az OECD országai közül itt a legalacsonyabb, 3,5% volt 2014-ben, azonban a munkaerő kihasználatlanságának mutatója 2015 februárjában 12,5%-volt (ide sorolhatóak a részmunkaidőben dolgozók).
### Mezőgazdaság
A megművelt területek Dél-Koreában az összterület 19,4%-át, az erdők pedig 65,7%-át teszik ki 2010-es adatok alapján. A gyors iparosodásnak köszönhetően a mezőgazdaságban dolgozók száma drasztikusan csökkent, a vidéki és a városi lakosság öregedési mutatói és bevételei között nagy különbségek mutatkoznak. Hasonló tendenciák más fejlett országokban is kimutathatóak, azonban Dél-Koreában ez jóval gyorsabban következett be: míg Nagy Britannia esetében átlagosan 120, Japán esetében 70 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a mezőgazdaság GDP-hozzájárulása 40%-ról 5%-ra csökkenjen, addig Dél-Koreában ez a folyamat 30 év alatt zajlott le. 1970-ben még a lakosságnak több mint a fele dolgozott a mezőgazdaság területén, 2008-ban már csak 6,9%, ez évi átlagos 5%-os csökkenést jelent. Az ország élelmezési szükségleteinek 70%-át importból fedezi.
Dél-Korea legfontosabb gabonaterménye a rizs, azonban a rizsfogyasztás a nyugati élelmiszerek és alapanyagok elterjedése óta egyre csökken, 1967-ben még 197 kilogramm volt az egy főre jutó fogyasztás, míg 2008-ra ez 75,8 kilogrammra, 2013-ra pedig 67,2 kilogrammra csökkent. A második legtöbbet fogyasztott termény a búza (33,7 kg/fő), ezt követi a szójabab (8 kg/fő), a kukorica (5 kg/fő), valamint a burgonya (3,6 kg/fő) és az árpa (1,1 kg/fő). A zöldségfélék fogyasztása megnőtt, 1980-ban 120 kg/főről 154 kilogrammra 2009-ben, a gyümölcsök esetében még nagyobb növekedés történt, 22 kg/főről 1980-ban 68 kg/főre 2009-ben. A dél-koreaiak a 21. században több mint háromszor annyi húst fogyasztanak, mint 1980-ban. A leggyakoribb termesztett zöldségfélék a koreai gasztronómia jellegzetes ételeinek alapanyagai: a csilipaprika, a fokhagyma, a vöröshagyma, a kínai kel, a sárgarépa, a retek, a tökfélék és az uborka, valamint a paradicsom. A leggyakoribb termesztett gyümölcsök az alma, a körte, a szőlő, az őszibarack, a tangerin (a narancs és a mandarin keveréke), a datolyaszilva, az eper és a görögdinnye.
Az állati eredetű termékek esetében a legkeresettebb a sertéshús, amely 2009-ben 33,2%-át tette ki a termékeknek, a második helyen a marhahús áll 24,8%-kal, amit a szárnyashús (csirke) követ 12,3%-kal. A tejtermékek 10,5%-ot, a tojás 8,2%-ot tesznek ki. Dél-Koreában sok halat és tenger gyümölcseit fogyasztanak, évente átlagosan 60 kilogrammot fejenként (2011-es adat), amivel a világranglistán a 12. helyen szerepel az ország. 2014-ben Dél-Korea 3,3 millió tonna halat termelt (halászott illetve tenyésztett).
### Ipar
Dél-Korea iparát kezdetben a könnyűipari ágazatok jellemezték: a textil- és ruhaipar, valamint az élelmiszeripar dominált. Az 1970-es években a nehéziparra kezdtek koncentrálni, mint például a petrolkémiai ipar, a hajógyártás, az autóipar vagy a fogyasztói elektronika. Az ipari termelés nagy részét a vállalatok végezték. Az 1990-es évektől már a csúcstechnológiára összpontosítottak.
Dél-Korea iparának fejlesztésében fontos szerepet játszanak az ipari parkok, melyeket regionális klaszterekbe rendeznek, ezek kialakítása és fejlesztése a 2000-es évek elején indult meg (bár ipari parkok korábban is léteztek). 2009-ben 815 ipari park volt az országban, típus szerint 40 nemzeti ipari park, 368 helyi ipari park, 6 urbánus csúcstechnológiai ipari park és 401 mezőgazdasági ipari park, melyek összesen 1350 km2 területet fedtek le (ez Szöul területének több mint kétszerese). Az ipari parkokban összesen vállalkozás működött. A regionális felosztás szerint egy-egy régióban adott iparágra koncentrálnak, és mindegyik ipari parkban úgynevezett miniklasztereket hoztak létre, melynek keretében az adott iparágat helyben kutatóintézetek és egyetemek segítik. A Korea Industrial Complex Corporation (KICOX), mely a folyamatot felügyeli, hat régióra osztotta az országot: a Fővárosi Területen informatikai klasztereket hoztak létre, a régióban IT-gépipari központokat, a régióban az elektronikai és villamosiparra, valamint a mechatronikára összpontosítanak, a régióban a mechatronika, az autóipar, a hajóépítés és a repüléstechnikai ipar kapott szerepet, a Honam régióban az autóipar és a hajóépítés mellett a gépipar és a fotonika, régióban pedig az orvosi műszerek gyártására koncentrálnak.
Dél-Korea legnagyobb, a világ kilencedik legnagyobb autógyártója a Hyundai, mely részben tulajdonosa a második legnagyobb koreai gyártónak, a Kia Motorsnak. A Hyundai-Kia 2014-ben több mint 8 millió autót adott el. A Hyundai autógyára a legnagyobb a világon.
A nehézipar területén több cég is tevékenykedik, a Hyundai Heavy Industries szintén ban található hajógyára a legnagyobb a világon.
### Szolgáltatóipar
A koreai szolgáltatóipart hagyományosan fejletlenebbnek tartják, mint ami az ország gazdasági helyzetétől elvárható lehetne. 2013-ban a szolgáltatóipar a GDP-nek csupán az 59%-át tette ki, míg Németországban a 68%-át, az USA-ban pedig a 77%-át. Elemzők szerint a nagy konglomerátumok exportkapacitása véges, így Koreának a szolgáltatóipar fejlesztésére, valamint a kis- és középvállalkozásokra kellene fordítania a figyelmét. Park és Shin elemzése szerint a szolgáltatóipar fejletlenségének összetett okai vannak, hozzájárul a nem megfelelő törvényi szabályozás, mely korlátozza a szabad versenyt és akadályokat gördít a szolgáltatóiparban vállalkozást nyitni kívánók elé. Az akadályok lebontása érdekében 2015 végéig gazdaságösztönző célból felfüggesztik a kis- és középvállalkozások adóellenőrzését. Ugyancsak problémát okoz, hogy kevesebbet költenek kutatás-fejlesztésre a szolgáltatóiparban és az ICT szektorban, mint az iparban. Az ICT szektor „féloldalasan” fejlődött, mert míg Dél-Korea kiemelkedő kutatás-fejlesztési eredményeinek köszönhetően a világ vezető termelője és szállítója az elektronikai cikkek, a vezetéknélküli hálózati eszközök, valamint az okostelefonok területén a szoftverfejlesztés piaci részesedése 2011-ben az ICT-szektorban csupán 35% volt. Ezért az ezt követő években a fókuszt a hardware-fejlesztésről a szoftverek és a szolgáltatások fejlesztésére helyezték át, 2015-re ezek részarányát 39%-ra tervezték növelni, ezzel is hozzájárulva a szolgáltatási szektor súlyának növeléséhez, valamint a kis- és középvállalkozások fejlődéséhez. A szolgáltatóipari kereskedelem és export terén is rosszul teljesít az ország, szolgáltatások kivitele terén csak a 15. a világrangsorban, míg ipari termékek exportjában az ötödik.
2014-ben elnöknő szorgalmazta a szolgáltatóipar fejlesztését. Ennek érdekében Dél-Korea enyhítené a vállalkozások adóterheit ebben a szektorban és elősegítenék a startupok létrehozását. A kormány a kutatás-fejlesztést is támogatná a szektorban, valamint új munkahelyek teremtését. A céljuk, hogy kevésbé legyen a gazdaság rászorulva a konglomerátumok exporttermékeire.
### Turizmus
2013-ban a turizmus közvetlen hozzájárulása a GDP-hez 27,1 billió von volt, ami 2,1%-ot tesz ki. Az ágazat munkahelyet támogatott ebben az évben, ami az összfoglalkoztatottság 2,5%-a. 2014-ben 29 milliárd USD volt a közvetlen hozzájárulása a GDP-hez, teljes hozzájárulása pedig a GDP 5,8%-a volt, ami körülbelül fele a kémiai iparénak. 2014-ben -en dolgoztak közvetlenül a turizmusban.
A Dél-Koreát leginkább látogató országok Japán, Kína, az Amerikai Egyesült Államok, Tajvan és Thaiföld. 2014-ben a legnagyobb számban (mintegy 40%-ban) kínai turisták érkeztek az országba. Dél-Korea 2014-ben Ázsia 6. leglátogatottabb országa volt. A belföldi turisták száma 2014-ben meghaladta a 38 milliót. A Covid19-pandémia Korea turizmusára is nagy hatással volt, 2020 szeptemberével bezárólag alig több mint 2,3 millió látogatót fogadott az ország összesen.
A Világgazdasági Fórum turisztikai versenyképességi indikátora 2015-ben 4,37 volt, amivel Dél-Korea a 29. helyen állt a világranglistán.
## Kereskedelem
Gazdasági komplexitás tekintetében Dél-Korea 2012-ben az 5. helyen állt a világranglistában. A dél-koreai export értéke 1957-ben még alig haladta meg a 22 millió dollárt, húsz évvel később már tízmilliárd dollár értékű volt, 2014-ben pedig meghaladta az 572 milliárd dollárt. Az export legnagyobb felvevő piacai 2014-ben Kína (145 milliárd USD), az USA (70 milliárd USD), Japán (32 milliárd USD), Hongkong (27 milliárd USD) és Szingapúr (23 milliárd USD) voltak. Magyarországra 1,4 milliárd USD értékben exportáltak (nagyrészt elektronikai) termékeket. Import tekintetében leginkább Kínából (78 milliárd USD), Japánból (62 milliárd USD), az USA-ból (41 milliárd USD), Szaúd-Arábiából (34 milliárd USD) és Katarból (22 milliárd USD) hoztak be termékeket, Magyarországról pedig 411 millió dollár értékben (leginkább kukoricát és járműalkatrészeket).
2019-ben Dél-Korea kulturális exportja meghaladta a tízmilliárd amerikai dollár értéket, ebből mintegy nyolcmilliárd a videójátékiparnak köszönhető. A zeneipari termékek exportja 640 millió USD értékű volt, ami 13,4%-os emelkedés az egy évvel korábbi adatokhoz képest.
## Pénzügy
A külföldi működőtőke-áramlások nemzetközi mérőszáma (FDI) 2014-ben 19 milliárd dollár volt, ami rekord, mintegy 30%-kal magasabb a 2013-as értéknél. A legnagyobb közvetlen befektető az USA, a második Japán, a harmadik pedig az Európai Unió. Az ipari befektetések is növekedtek az előző évhez képest, leginkább az alkatrészgyártás bizonyult vonzónak, a szolgáltatóiparban pedig a szoftvercégek és az üzleti tanácsadó vállalatok a legnépszerűbb befektetési célpontok. Kína is egyre nagyobb befektetési lehetőséget lát Dél-Koreában, 2013-hoz képest 147%-kal nőtt a befektetésük.
Az ország pénzügyi központja a főváros, Szöul, melynek szigetén tömörülnek a pénzügyi szervezetek központjai. Itt található a Koreai Értéktőzsde (KRX) szöuli kirendeltsége, mely a KOSDAQ részvénytőzsdéért felelős. A városban van több nagy bank székhelye is, például a nemzeti bank Bank of Korea, a Shinhan Bank, a Korea Exchange Bank, az Industrial Bank of Korea vagy a Korea Development Bank. Utóbbinak Magyarországon is van fiókja. A külföldi bankok közül jelen van többek között a Standard Chartered, a Citibank és a HSBC. A Shinhan Bank Korea legrégebbi bankja, 1897-ben alapították néven.
Dél-Koreában 13 intézmény ad ki bankkártyát, egy átlagos háztartásban négy bank- illetve hitelkártya található. A nemzetközileg is ismert kártyatípusok (Visa, MasterCard) mellett helyi kártyatípusok is léteznek (például BC Card, Lotte Card, T-Money). A kiskereskedelmi vásárlások mintegy 76%-a történik kártyával, és a dél-koreaiak 2011-ben az egy főre jutó bankkártya-tranzakciók tekintetében világelsők lettek átlagosan 129,7 tranzakcióval. A kereskedőknek kötelező elfogadni ezt a fizetőeszközt. Növekvőben van a mobilfizetés is, egy év alatt több mint a duplájára nőtt az okostelefonok segítségével történő vásárlás, és 2015-ben már több mint 40 millió mobilbank-felhasználó volt az országban. Az internetes bankolás 43%-a mobil készülékkel történik.
## Természeti erőforrások
Dél-Korea természeti erőforrásai korlátozottak, bányásznak ugyan szenet, előállítanak volfrámot, grafitot, molibdént és ólmot, de az ország erősen függ a nyersanyagimporttól, különösen az energiahordozók terén. 2013-ban 178,7 milliárd dollárt költöttek energiaimportra, ami az összimport csaknem 35%-a. Energia- és természetierőforrás-igényének mintegy 96%-át behozatalból fedezi. Az ország energiaszükséglete igen magas, a kőolaj 87%-át pedig a Közel-Keletről szerzi be. Dél-Korea a világ negyedik legnagyobb szénimportőre volt 2012-ben, az ötödik legnagyobb olajimportőre, a negyedik legnagyobb földgázimportőre. Az import kizárólag tartályhajókkal történik, az országhoz nem vezet semmilyen földgáz- vagy kőolajvezeték. A nyers kőolajat helyi finomítókban finomítják, és a finomított kőolajat exportálják is.
Az ország energiafogyasztásának mintegy 39%-át kőolajból és más folyékony energiaforrásokból (például bioüzemanyagból) fedezik, további 31%-át szénnel, 16%-át földgázzal, 13%-át atomerőművekkel, és mindössze 1%-át megújuló energiaforrásokból. A kőolaj és a földgáz nagy része a Közel-Keletről érkezik, a szén Ausztráliából és Indonéziából.
2014-ben Dél-Korea mintegy 522 TWh elektromos áramot termelt, ennek 66%-át fosszilis tüzelőanyagokkal biztosították, 30%-át pedig atomerőművek generálták. Az ország négy atomerőművel (összesen 24 reaktorral) rendelkezik. 2012-ben hamis bizonyítványokat fedeztek fel az egyes reaktorkomponensek esetében; valószínűleg ez az eset, valamint a fukusimai atomerőmű-baleset gyorsította fel azt a folyamatot, mellyel a kormány csökkenteni kívánja az atomerőműenergia-felhasználást. 2017-ben az ország a világ 7. legnagyobb villamosenergia-fogyasztója volt, amit a kiterjedt iparral magyaráznak.
Dél-Korea 2014-ben bejelentette, hogy 1,94 milliárd dollárt fektet az elkövetkező években a megújuló energiaforrásokba. Az ország 2030-ig 30%-kal szeretné csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását. |
654,534 | Buzánszky Jenő Stadion | 26,940,885 | null | [
"Dorog sportintézményei",
"Magyar labdarúgó-stadionok"
] | A Buzánszky Jenő Stadion és sporttelep Dorog város, valamint Komárom-Esztergom vármegye egyik legnagyobb, egyben Magyarország egyik legrégebbi sportlétesítménye. A nyilvántartásban korábban Bányász stadion, majd Dorogi Városi Stadion néven szerepelt, míg 2010. május 4. óta viseli Buzánszky Jenő nevét. A város közepén, a Köztársaság út – Iskola utca – Vasút-sor – Zsigmondy Vilmos-lakótelep által közrezárt, 6334 négyzetméternyi területen található. Egykor a Dorogi Szénbányák Vállalat, 1995 óta napjainkig pedig a Dorogi Szénmedence Sportjáért Közalapítvány a tulajdonosa. 2012 óta a Dorog Város Egyesített Sportintézménye végzi az üzemeltetését. A Dorogi FC, valamint a Dorogi Egyetértés SE székhelye és centerpályája.
Építése 1914-ben kezdődött, azonban az I. világháború eseményei miatt megakadt és 1918-ban folytatódott, végül 1921-ben avatták fel. Az észak-dél tájolású stadion egy komplett sportközpont is egyben, ahol a füves szabványméretű labdarúgópályát és a hatsávos salakos atlétikai futópályát övező lelátókon és öltözőépületen kívül klubszékház, sportcsarnok, uszoda, birkózócsarnok, műfüves villanyfényes edzőpálya, automata tekepálya, strandröplabda pálya, zenepavilon, sportmúzeum, műanyag borítású sípálya, büfék, szauna és fitnesz szalon is található. Korábban szabadtéri tenisz-, kézi- és röplabdapálya, kuglipálya, salakos kispálya, valamint egy komplett atlétikapálya is üzemelt benne. A létesítmény fő tervezője a kor neves és népszerű aranyokleveles építészmérnöke, a Dorogon élt Gáthy Zoltán volt.
Az idők során több felújításon és bővítésen ment keresztül úgy, hogy az eredeti arculatát mind a mai napig megőrizte. Hivatalosan a legnagyobb befogadó képessége fő volt, amit 1963-ban hitelesítettek. Napjainkban, az elfogadott új rendszabályok alapján tízezer, a FIFA-szabványra történő átalakítása esetén pedig hatezer néző befogadására alkalmas. A 2001-ben történt központi hitelesítés alapján „C”-kategóriás besorolást, míg 2016-ban, az MLSZ megszigorított követelményének eleget téve, másodosztályú engedélyt kapott. A stadion mint komplett sportközpont működik. Mindenkori fő rendeltetése, hogy a Dorogon működő versenysportokban részt vevő csapatok számára a mérkőzésekhez, versenyekhez, viadalokhoz, valamint az edzésekhez és a felkészülésekhez a megfelelő körülményeket biztosítsa. A versenysport mellett a diák-, és a tömegsportot is szolgálja. A sport adta lehetőségeken felül kihasználtsága szélesebb körben is kiterjed. A stadion egyben kulturális és szabadidőközpont is, amely a dorogi és a vonzáskörzetben élők számára számos kikapcsolódási lehetőséget is biztosít.
Története során rengeteg kiemelkedő, köztük számos világhírű sportoló alapozta meg itt a hírnevét, szinte valamennyi sportágból. Csak néhányat említve, Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Ilku István, Ilku Péter, Monostori Tivadar, Varga János, Szűcs Lajos, Mucha József, Szabó József, Beke Imre, Ferencz Károly, Bacsa Péter, vagy Fekete László. Ezen felül itt készült a berlini olimpiára Csik Ferenc olimpiai bajnok úszó, valamint a dorogi csapat tagjaként itt szerepelt Ivo Georgiev bolgár válogatott labdarúgó is.
A létesítményben megfordult hírességek listája is figyelemre méltó. A magyar sport legnagyobb egyéniségei közül gyakorlatilag minden egyes labdarúgó szerepelt már Sárosi Györgytől, az Aranycsapat tagjain át Détári Lajosig, vagy más sportágak képviselői, mint Papp László, Hegedűs Csaba, Kocsis Ferenc, Adler Zsigmond, a magyar asztalitenisz-válogatott, a magyar birkózó-válogatott, a magyar úszó-válogatott. A leghíresebb honi játékvezetők közül Palotai Károly, Puhl Sándor és Bozóky Imre vezettek többször itt mérkőzést. Napjaink egyik nemzetközileg is legelismertebb játékvezetője, Erős Gábor pedig gyakran időzik itt kollégáival és barátaival. Szintén a neves vendégek sorát gyarapítják a Magyar Olimpiai Bizottság, a Magyar Olimpiai Akadémia tagjai. A sportolókon kívül számos híresség – köztük színészek, zenészek – is tiszteletüket tették. A vezető politikusok közül itt járt Lengyel Gyula, Peyer Károly, Chorin Ferenc, József főherceg, Kádár János, Orbán Viktor, Szili Katalin, Latorcai János, Jánosi György, Vona Gábor, valamint a hírhedtségükről nevezetes Kun Béla, Szamuely Tibor, Rákosi Mátyás és az iráni sah, Mohamed Reza Pahlavi. Ezen kívül XII. Piusz pápa, Serédi Jusztinián, Radnóti Miklós, Németh László, Erdő Péter, továbbá Habsburg Ottó és családja a dorogi látogatása során érintette a stadiont.
## Története
### Az első évtized
Az 1914 tavaszán megalakult dorogi sportegyesület első fontos teendői közé tartozott, hogy pályát találjon magának. A szükséges kérvényeztetést követően dr. Schmidt Sándor bányaigazgató a vasút északi oldalán húzódó placcot jelölte ki számukra. A korabeli helymeghatározása szerint Dorog északi településrészén, az Öregkolónia szomszédságában épült. A teret a helyi fiatalok már a futball megjelenése és népszerűvé válása előtt is sportolásra használtak, mégpedig a közkedvelt méta nevű játékot űzték. A leendő sporttelep mellett volt közvetlenül a Binder vendéglő. Azon túl, hogy a sportbarátok törzshelyévé vált, többek között itt alkották és írták alá a Dorogi AFC alapító okiratát, valamint itt születtek a stadion tervei is 1914-ben. A hely fontosságát emelte, hogy a tulajdonos, Binder Lőrinc vált a klub első mecénásává. Mind a sportot, mind a sporttelep kialakítását szervesen támogatta. Elsőként a játéktér kialakítása valósult meg, amelyet gondos mérnöki tervezést követően alakítottak ki. Tekintélyes mennyiségű földet mozgattak meg az alapozáshoz. Egy nagy kiterjedésű és viszonylag mély gödröt ástak, amelynek üregét a visszakerülő föld közé vegyítve különböző vízelnyelő anyagokkal töltötték fel. Ezt követően a terület döngölésével és hengerlésével nyertek sima felületet. A pályát észak-dél irányban tájolták. A munkálatok Bauer János építőmester és Kompolthy Ödön, a neves helyi bányamérnök irányítása mellett zajlottak, amiből a sportolók mellett számos önkéntes is kivette a részét. A játéktér ennek a tervszerűen kialakított alapnak köszönhette, hogy nemzetközi színvonalú pályája lett Dorognak, amely a későbbiekben is dacolt az időjárási viszonyokkal és sikeresen ellenállt a természet erőivel szemben. Egyik legnagyobb erénye a mérhetetlenül nagy vízelvezető képessége. A dorogi fatelep ajándékaként készültek el a futballkapuk. A csapat már a klubalapítás évében saját pályáján fogadhatta ellenfeleit. A hírverő és bemutató futball mérkőzések mellett mindjárt egy más jellegű programra is sor került a sporttelepen, ahol 1914. június 28-án Megyei Tűzoltóversenyt rendeztek, éppen azon a napon, amikor a Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse, Ferenc Ferdinánd és felesége, Zsófia hercegnő merénylet áldozata lett Szarajevóban. Az I. világháború kitöréséhez közvetlen ürügyül szolgáló esemény a világtörténelmet meghatározó hatásai mellett évekre visszavetette mind a dorogi sport további fejlődését, mind a stadion építését.
Az első világháború történései miatt megakasztott építkezés érdemi folytatására 1918-ban kerülhetett sor. A Doroggal szomszédos településen, a mai Esztergom-Kertvárosban (akkoriban Esztergom-Tábor) működött az ország legnagyobb hadifogolytábora. A háborút követően felszámolták a tábort, ahonnan a dorogi sportbarátok a fölöslegessé vált kerítést elhozták, és abból kialakítva oldották meg a pálya és a sporttelep elkerítését. A Tanácsköztársaság idején Lengyel Gyula, Peyer Károly, Kun Béla és Szamuely Tibor is megfordult a sporttelepen, azonban nem sportcélból. Nagyszabású propagandájuk egyik részeként Dorogon tartottak agitációs beszédet, valamint megkezdték a tanácshatalom ellenségeinek kikiáltott személyek begyűjtését. Próbálkozásuk azonban kudarcot vallott, mert a munkások nem voltak hajlandók kiadni vezetőiket, másfelől a szónoklatok botrányba fulladtak, miután a dorogi hallgatóság komolytalannak minősítette a hallottakat. Dr. Schmidt Sándor bányaigazgatót és több dorogi elöljárót is elbújtattak biztonságos helyre. A Tanácsköztársaság bukása után megkezdődött a lelátó építése mellett, az atlétikapálya, teniszpályák, majd az öltözők és egyéb kiszolgáló objektumok létesítése is. A tervezésbe bekapcsolódott a kor kiváló építésze, Gáthy Zoltán is, akinek egyik alkotása a Dorogi Bányász Zenekar részére készült Zenepavilon volt, amely a sporttelep egyik kuriózuma és dísze lett. A zenekar elmaradhatatlan része volt a sportrendezvényeknek, és minden jelentős eseményen innen szolgáltatta a zenét. Idővel a szurkolást és a meccsek hangulatát is emelte, amikor a dorogi góloknál tust húzott. A stadionban 1919 őszén került sor a Dorog AC labdarúgócsapatának legelső hazai bajnoki mérkőzésére az 1919–1920-as évadjában, az amatör liga másodosztályában.
Az elkészült fedett ülőhelyekkel, szektorokkal és díszpáhollyal ellátott tribün, valamint a főbejáratot képező Déli kapu is, amelyek a kor építészetének egy-egy remekei voltak. A tribün mellvédjét kőfaragások, zászló- és virágtartók díszítették. Díszpáholyában rendszeresen foglaltak helyet a település elöljárói, köztük maga, Schmidt Sándor is, valamint a meghívott vendégek. Az egyesület megkapta azt az 1895-ben épült emeletes épületet is, amelyet korábban vasútállomásnak, majd a csendőrség központjának szántak. A labdarúgópálya eredeti mérete 110x60 méteres, a körötte húzódó futópálya pedig 413 méteresre készült. A fedett tribün 1600 néző befogadására volt alkalmas és ekkora már készen állt és használható volt az első úszómedence is, amely 50x12 méteres mérettel rendelkezett. A teljes beruházás 2 millió korona összegű volt, amelyet teljesen helyi forrásokból finanszíroztak. Az anyagi hátteret a dorogi bányavállalat fedezte.
Még a hivatalos megnyitó előtt két hónappal már egy országraszóló atlétika verseny megrendezésére is sor került, amelyet Dorogi kerületi verseny néven harangozott be a sajtó, ahol számos neves atléta képviselte magát még a fővárosból is. A rendezvény értéke felért egy megnyitó ünnepséggel, ugyanis a hivatalos program keretén belül sor került a Pestvidéki kerület alakuló közgyűlésére is, valamint a Nemzeti Színház művészmatiné előadására. Az eseményen ezren foglaltak helyet a lelátókon.
1921-ben elkészült a színvonalas sportcentrum, amelyet még ugyanazon év októberében egy jeles és nagyszabású atlétikai viadallal nyitottak meg ünnepélyesen. A megnyitón kétezren vettek részt, köztük a díszvendégek soraiban számos egykori miniszterrel, katonai parancsnokkal. A versenyen több országos rekord is született. Ezzel a versennyel egyben egy tradíció is elindult, ugyanis innentől fogva évenként, a késő nyári időszakban megrendezésre került a Dorogi AC atlétikai viadala, amely az egyik legnépszerűbb versennyé nőtte ki magát, ahol az ország legnevesebb atlétái rendre részt vettek. A Magyar Atlétikai Szövetség elismerése és köszönete mellett Dorogot atlétacentrumnak nyilvánította.
1922\. június közepén a birkózók és az ökölvívók 120 főből álló küldöttsége látogatott a stadionban, soraiban csupa válogatott sportolóval egy propaganda versenyre. 2000 fős nézősereg előtt került sor a versenyekre, amelyek közötti szünetekben a dorogi Bányász Zenekar szórakoztatta a közönséget. A sporttelep továbbra is folyamatosan bővült. A vidéki települések sorában elsőként Dorogon készült a több medencét magában foglaló versenyuszoda, amihez öltözősor, napozó, fedett lelátó és műugrótorony is tartozott. Ezen kívül három teniszpálya, új büfé, klubhelyiség, öltöző, fürdő és a kuglipálya is helyett kapott a létesítményben. A szabadon maradt tereket parkosították. Egyetlen évtized leforgása alatt a település egy nívós sportcentrummal gazdagodott, majd ráadásként, a korszak méltó zárásaként megszületett az első bajnoki cím, amit a labdarúgók vívtak ki az amatőr liga másodosztályában (Középmagyarországi kerület, II. o., Váci alosztály). Az impozáns sporttelepet az 1920-as évek első felében több képeslapon is megörökítették.
### A két világháború között
A kezdeti időszakban Komoróczy Miklós organizálta a sporttelepen zajló rendezvényeket, nagy hangsúlyt fektetve arra, hogy a sportrendezvények minél magasabb nívót érjenek el és minél szélesebb tömegekhez szóljanak. Támogató bálokat rendezett, valamint egész napos komplex műsorokat állított össze, ahol a művészetek és a sport közös értékeit igyekezett kidomborítani. Komoróczy szervezésében 1923 júniusában az ország legnevesebb tornászai és atlétái vettek részt sportviadalon a dorogi sporttelepen.
Nem sokkal az avatást követő időszakban a Nemzeti Sport egy külön cikkel is foglalkozott a sportteleppel, amelyben többek között ezt írták:
"Kiemeltük a verseny kimagasló sportértékét, de ezzel kapcsolatban ujólag kell szólnunk a dorogi csodaszép sporttelepről. A dorogi sporttelep kontinentális értelemben véve a maga nemében páratlan. Rövid két év alatt olyan nagystilü beruházások és épitkezések létesültek, amelyek bámulatra ragadják a szemlélőt. A klubvezetőség európai stilü pálya és sport fejlesztésével olyan példát adott a magyar sportnak, hogy annak kihatása nemsokára az egyetemes magyar sportban is mutatkozni fog. A sporttelep a munkások, bányászok otthona, legkedveltebb szórakozó helye. Sportélete fővárosi értelemben véve fejlett. A sporttelepen a következő sportágakat kultiválják: atlétika (a legjobb magyar futópálya), labdarugás, uszás (a pályán egy 25 m. és egy 50 m.-es modern betonuszoda van), birkózás, tornázás, vivás, tennisz, korcsolyázás."
A létesítmény az 1920-as évek vége és a második világháború között élte első virágkorát. Valamennyi sportesemény ünnepszámba ment, amit fokozott a jó szervezés is, miután a versenyeket, vetélkedéseket egymást követően bonyolították le. Így gyakorlatilag egész napos programot biztosítottak a lakosság részére, amelynek csúcspontja az aktuális futballmérkőzés volt. A pezsgő és tartalmas folytonossághoz hozzájárultak más népszerű rendezvények is, mint a bálok, táncmulatságok, vagy az iskolai tornabemutatók. Gyakran tartottak egyéb népünnepélyeket, Levente-avatást, istentiszteletet, olykor pedig munkásgyűléseket is. A nagyszámú látogatottság és a sportcentrum népszerűsége a gazdag programokon kívül annak is volt köszönhető, hogy a településen kivétel nélkül minden családból akadt legalább egy fiatal, aki sportolt a DAC színeiben, valamint az emberek maximálisan a sajátjuknak érezhették, miután a sportközpont építkezésében, majd rendbetartásában tömegesen vállaltak részt önzetlenül. A működéshez szükséges anyagi hátteret részben a dorogi bányavállalat (akkoriban Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.) biztosította, részben a kialakult pártoló-tagsági díjakból és adományokból teremtették elő. Hamarosan kitüntetett szerephez jutott a létesítmény, ahová az ország élsportolói gyakran és szívesen mentek edzéseiket is tartani. Különösen a válogatott atléták és az úszók voltak szinte állandó vendégek. Az egyik legnevesebb ilyen látogató Csik Ferenc olimpiai-, Európa- és sokszoros magyar bajnok úszó volt, aki az idők során törzsvendégnek számított a dorogi sporttelepen. A sporttelep valamennyi rendezvénye kitüntetett fontossággal bírt, amelyek során nagy hangsúlyt fektettek a díszítésre is. A legtöbb esemény alkalmából zászló- és virágdíszben úszott a tribün, a főbejárat, a Zenepavilon és sokszor a kerítés is. A stadion kihasználtságát és az általa adott lehetőségek széles skáláját mutatja, hogy a sport mellett, vagy éppen azzal szorosan egybekötve számtalan egyéb rendezvény lebonyolítását szervezték benne. 1923-ban számos kiemelkedő sportrendezvényre került sor, többek között a Magyar Úszó Szövetség Dunakanyar úszóversenyére, a Középmagyar kerület – Budapest válogatott labdarúgó mérkőzésre, továbbá Országos propaganda tornaünnepélyre, valamint a Pestvidéki kerületi csapatbajnoki atlétikai viadalra.
1926-ban nagyszabású torna- és gimnasztika seregszemlét rendeztek, valamint ugyan ebben az évben a Magyar ifjúsági válogatott érkezett látogatóba, hogy a dorogiak ellen megmérkőzzön. A találkozó a válogatott 3–2-es győzelmével végződött. 1927-ben érkezett Dorogra az olimpikon magyar bajnok atléta, Solymár Károly, akit a sportcentrum vezetésével bíztak meg. Az egykori kiváló sportoló, mint vérbeli atléta és szakedző, a dorogi atlétikai szakosztály vezetője is volt egyben, de bábáskodott a többi szakosztály, így a birkózók és az úszók felett, valamint a futballcsapat edzőjeként is tevékenykedett. Mint sportszervező, a tömegsport kiépítésén is sikeresen fáradozott. Hosszú ideig ő volt az egyetlen fizetett alkalmazott a sporttelepen. Szolgálati lakásként a klubszékház első emeleti helyiségeit kapta meg családjával. 1928-ban egy jótékonycélú ünnepi versenynapot szerveztek Dorogi Olimpiád néven, amelynek teljes bevételét az Amszterdami olimpiára készülő magyar sportolók szükséges költségeinek hozzájárulásához ajánlották fel. Az egész napos rendezvény keretén belül atlétikai és tenisz versenyek, továbbá vizilabda és futball mérkőzés zajlott. E két utóbbi sportágban a házigazda dorogiak ellenfele a RAFC csapatai voltak. Az eseményről nem csak beszámoló jelent meg a korabeli Nemzeti Sport oldalain, de egyben követendő példaként állították az ország sportszerető közönsége elé a dorogiak kezdeményezését. Ugyancsak 1928-ban a kétnapos Katolikus bányásznap elnevezésű vallási töltetű ünnepség zajlott Serédi Jusztinián biboros-hercegprímás által celebrált egyházi áhítat. Az első nap közel 5 ezer ember részvételvével zajlott, másnap pedig már összesen 8 ezren látogattak ki a stadionban, hogy a megtartott istentisztelet mellett hazafias és honszeretetre buzdító szónoklatokat hallgassanak. A rendezvényen közös étkezésre is sor került, egyben több sportágban is rendeztek versenyeket, így volt úszó- és atlétika verseny, majd labdarúgó mérkőzés is a Dorog és a TÜSC csapatai között.
A következő évben a Szent István-napi ünnepség megrendezése bizonyult hasonlóan különleges programnak, ahol Szent Istvánról való megemlékezést összekötötték Schmidt Sándor 25. jubileumi évfordulójának megünneplésével. A neves bányamérnök ekkor állt 25. éve a helyi szénbánya élén. Az ünnepség egyben az egyetemes bányászatnak is szólt, ugyanis Dorogon a Rákosi-korszakban bevezetett Bányásznap időszaka előtt, december 4. mellett augusztus 20-án tartotta a központi bányásznapi ünnepséget és a dorogi búcsút is. Az ünnepi ceremóniához tartozott a bányászok kitüntetésének és az azzal járó pénzjutalmak átadása. Ezúttal Horthy Miklósné és Izabella főhercegasszony felajánlásaként érkezett okleveleket és pénzjutalmat is adott át az igazgató, továbbá Horthy Miklós kormányzó legfelsőbb dicsérő elismerését a dorogi levente csapatnak. A korszak legnagyobb elismerése volt a dorogi sport és létesítményének irányában, hogy 1936-ban házigazdája lehetett a nemzetközi Budapest–Zágráb atlétikai viadalnak, valamint a birkózók és az úszók olimpiai válogató versenyének, amelynek tétje a Berlini olimpián való indulás jogának kivívása volt. Az 1936-os év teljes sikeréhez hozzájárult, hogy ekkor szerepelt először az Európa-klasszis Ferencváros futballcsapata a Dorog vendégeként. A nagynevű ellenfelüket alaposan próbára tették. A 4 ezer drukker előtt lejátszott remek iramú és szoros mérkőzésen 4–3-s vendég győzelem született úgy, hogy a mérkőzés első felében a dorogiak két gólos vezetésre tettek szert.
1938\. május 30-án, a 34. Eucharisztikus világkongresszus keretén belül, az Eugenio Pacelli bíboros – akit a következő évben XII. Piusz néven pápának választottak – által vezetett népes és magas rangú egyházi elöljárókból álló küldöttség érkezett Dorogra a Szénoltár emlékmű avatására és ünnepi szentmisét celebrálni. Dorogi tartózkodásuk alatt a stadiont is érintették. A második világháború előestéjén a labdarúgócsapat szerzett bajnoki címet, aminek köszönhetően, valamint a 25. éves fennállás tiszteletére még egy fergeteges ünneplés színhelye volt az aréna, a közelgő viharfelhők árnyékában.
### A második világháború idején
A háború borzalmai ellenére 1944 nyaráig viszonylag zavartalanul zajlottak a sportesemények, noha számos jel és változás már akkor is figyelmeztetett a világégésre. 1939 őszén számos lengyel menekült el hazájából a front, valamint a megszálló német- és a Vörös hadsereg elől, akiket a dorogiak befogadtak, s közülük többen is Dorogon telepedtek le a háború után. A klubszékház tetejére légvédelmi szirénát helyeztek, az álló lelátó alatt pedig egy alagútrendszert és óvóhelyet alakítottak ki (a város számos pontján építettek légvédelmi pincéket, amelyek elméletben ma is használhatóak, a város teljes területét lefedő légvédelmi szirénarendszer szintén működőképes, 2009-ben teljesen felújították), amelyről napjainkig is számos legenda kering. A Vasút-sor felől volt a bejárata, ahová egy lépcsősor vezetett, amely ma egy vasajtóval van lezárva. A kialakított óvóhely alagútrendszere összeköttetésben állt más óvóhelyekhez vezetőkkel, így a stadiontól akár az Otthon téren lévő művelődési központig is el lehetett jutni a föld felszíne alatt.
Sorra kerültek frontszolgálatra a sportolók és sportvezetők is, 1943-ban pedig az első légitámadás sújtotta a települést. Ezekben az időkben a magyar irodalom két jeles alakja is megfordult Dorogon. Radnóti Miklós költő, aki maga is a háború áldozata lett később, néhány átutazása alkalmával a stadiont is látta, valamint Németh László Kossuth-díjas író, aki Dorogra udvarolt, s gyakori és hosszan tartó vendégséget is élvezett apósának a stadion közelében lévő sátorkői birtokán. A városhoz való kötődése mindvégig megmaradt. Élete utolsó író-olvasó találkozóját is Dorogon tartotta 1970-ben. A város tisztelete kifejezéseként a Dorogi Gimnáziumot szerette volna elnevezni róla, ám politikai nyomásra a szocialista ideológiának jobban megfelelő Kelen Jolán lett a névadó.
A német megszállás idején a Dorogon állomásozó német páncélos alakulat tagjai és a tiszti állomány is kilátogatott a dorogi csapat mérkőzéseire, és szemtanúi lehettek az 1944-ben szerzett bajnoki címnek a Nemzeti Bajnokság harmadosztályában, valamint a sikeres Magyar Kupa-szereplésnek, ahol az amatőr osztályú dorogiak több profi ligás csapattal szemben való győztes mérkőzése után az elődöntőben az ugyancsak profi klub, a Kolozsvári AC csapata ellen drámai csatában maradtak alul. Az igazi dráma azonban ezt követően kezdődött, amikor 1944 őszétől a Budapestről elhurcolt, és a német koncentrációs táborok felé, a 10-es úton (akkoriban 1-es út) zömében gyalogosan hajtott deportáltakat a stadionban szállásolták el és tartották fogva.
A foglyok többsége zsidó származású volt, akiknek szenvedésein a helyi lakosság a saját élete veszélyeztetése mellett is igyekezett könnyíteni, főleg élelem és víz becsempészésével. Egyes esetekben a foglyok szöktetését is segítették, köztük Kádár Jánosnak is innen sikerült megszöknie. A front 1944 karácsonyán ért el Dorogra. A település alaposan megszenvedte a harcokat, tekintve, hogy a németek makacsul védték Dorogot. Kerek három hónapon át tartott az ostrom, mire az oroszoknak sikerült felülkerekedniük. Az állóháború óriási pusztítással járt, számos épület megsemmisült vagy megrongálódott. Többek között a stadion is megsínylette a harcokat, ahol jelentős károk keletkeztek.
### A háborút követő évek
A front elvonulása után megkezdődött a háborús károk felmérése, ami lesújtó volt. Gyakorlatilag elpusztult a versenyuszoda, a sportszerek zöme odaveszett, a játékteret a tüzérségi ágyúk belövéseiből keletkezett mély kráterek csúfították, a tribün tetőszerkezetének egy része leszakadt, és számos egyéb rongálást hagyott maga mögött az ostrom. Viszont ami ennél is nagyobb és pótolhatatlanabb, az emberi veszteség. A válogatott és olimpiai kerettag, többszörös magyar bajnok dorogi birkózók közül Beke Imre, Kripkó Antal és Rózsavölgyi, a labdarúgók közül Budavári és Czéh Lajos, az olimpikon és országos bajnok atléta Fekete Imre, az úszó Horváth Jenő, valamint Solymár Károly sikeredző és létesítményvezető soha nem térhettek vissza. Beke Imre a Magyar 2. hadsereg frontszolgálatosaként a Don-kanyarban veszett oda, Kripkó Antal életét német géppisztolyok oltották ki, a labdarúgó kapus Budavári a fronton, Rózsavölgyi és Fekete Imre a háborús kitelepítések során, Solymár Károly pedig a romániai Foksányban lévő hadifogolytáborban vesztette életét.
1945 ugyanakkor egy hatalmas lehetőséget is tartogatott, hiszen a dorogi csapat esélyt kapott az NB I-es szereplésre, amennyiben sikeresen veszi a Tatabánya elleni osztályozót. Összefogással sikerült az anyagi károk egy részét kijavítani és játékra alkalmassá tenni a pályát. Az uszodát azonban már soha nem sikerült az eredeti szépségében helyreállítani. A sikeres osztályozó megvívása után 1945. szeptember 23-án lett színhelye az első NB I-es mérkőzésnek. 1947. év elején fordult meg benne először a későbbi névadó, Buzánszky Jenő, aki egy szezont Grosics Gyula csapattársaként játszott a csapatban. Grosicsot az NB I-es fővárosi MATEOSZ igazolta le a bajnokság végén, aki szintén ebben a stadionban alapozta meg világhírnevét.
A stadionban a szurkolók egészen a kezdeti időszakoktól fogva izzó katlant varázsoltak, de még a legvehemensebb esetek sem lépték át a sportszerűség határait, viszont 1947 tavaszán valósággal robbant a dorogi szentély, amely országos visszhangot váltott ki. A Dorog-Ferencváros telt házas NB I-es bajnoki mérkőzés mindkét csapat számára nagy fontossággal bírt. A vendégek az Újpesttel vezették a tabellát és hajtottak a bajnoki címért, míg a hazaiak a bentmaradásért küzdöttek. A Dorog kieső helyről várta a tavaszi folytatást. Télen vette át a csapat irányítását a legendás Szabó Péter edző és a frissen érkezett Buzánszkyval a soraiban – aki akkor még csatárként ontotta a gólokat -, reményteljesen vágott neki a szezonnak és nem tűnt lehetetlennek a bentmaradás. A két gárda remek meccset játszott, ahol a dorogiak 2–1-s Fradi vezetésnél egyenlítettek, ám Sós Károly játékvezető les címén nem adta meg a dorogiak gólját és végül maradt az egy gólos vendég győzelem. A lefújást követően a dorogi szurkolók beözönlöttek a pályára és hatalmas botrány keveredett. A Nemzeti Sport kiemelten foglalkozott a történtekkel. Gyurka! Ereszd el a hajamat! Dorogi csendélet főcímmel induló cikkben többek között ezt írták: "A Dorog jól játszott, de bírói műhiba történt. Óriási küzdelemben nehezen győzött a Ferencváros. A vereség úgy feldühítette a nézőket, hogy a lefújás után elözönlötték a pályát és csúnya bíróverés lett a dologból." A Szövetség megbüntette a klubot, egyúttal a stadion betiltását is indítványozta. Az üggyel kapcsolatban a ferencvárosiak részéről Lakat Károly, miután megtudta, hogy be akarják tiltani a dorogi katlant, a következő nyilatkozatot tette a sportújság oldalán: "Nem kell betiltani a dorogi pályát, hadd menjen csak oda az Újpest is!" A Dorog megóvta a meccset, de a Szövetség elutasította és végül a pályán elért eredményt erősítette meg. A cikk visszatérően beszámolt még a játékvezető kimenekítéséről is, akit a rend őrei végül rendőrruhában próbáltak kicsempészni a stadionból a csillapodni nem bíró tömeg karmaiból. Azonban a drukkerek így is felismerték, ezért újra menekülőre kellett fognia és végül egy magánlakásban bújtatták egészen éjfélig.
1948 novemberében egy hazai bajnoki mérkőzés során ismételten súlyos szurkolói rendbontás történt. A drukkerek ezúttal is a játékvezető tevékenységét sérelmezték. Elkeseredésüket erősítette, hogy a Dorog kiváló szereplése mellett a teljes szezonban veretlen volt, azonban ekkor vereségre álltak. Néhány perccel a befejezés előtt előbb kővel megdobták a partjelzőt, majd sokan a játéktérre özönlöttek, és megverték a bírót is. Az incidens miatt az MLSZ négy hazai mérkőzésre eltiltotta a dorogi pályát. A korabeli Népsport cikke szerint szerencsétlenül kapott ki a dorogi csapat, akik ezzel elveszítették őszi veretlenségüket. 1949. március végén a komplett magyar A- és B-válogatott érkezett a dorogi stadionba, hogy a dorogi csapattal megmérkőzzön. A Sebes Gusztáv által irányított magyar válogatottban többek között Puskás Ferenc, Zakariás József, Szusza Ferenc, Bozsik József, Kocsis Sándor, Sándor Károly, Deák Ferenc, Szilágyi Gyula, Turai István, a B válogatottban pedig Hidegkuti Nándor és Budai László kapott helyet.
Sebes Gusztáv mellett a szakmai vezetők közül Mándi Gyula, Bukovi Márton és Kalmár Jenő, valamint az MLSZ prominens személyei kísérték el a nemzeti csapatokat. Dorogon a Bányász emlékmű koszorúzásával kezdte a programot a delegáció, majd az ebéd elfogyasztása után a futballé lett a főszerep. Hatalmas érdeklődés mellett előbb a B válogatott–Dorog II. mérkőzésre kerül sor, majd a nagy válogatott csapott össze a Dorog első csapatával. A játékvezető Bárdos Sándor, a dorogi csapat hajdani játékosa és edzője volt. Mindkét mérkőzésen a válogatott nyert fölényesen, de az akkoriban az NB II-ben szereplő Dorog sem vallott szégyent, akik a második félidőben egy fél csapatra való ifjúsági játékost játszattak, megadva számukra is a lehetőséget a nagynevű ellenfél elleni szerepléshez.
A találkozókat követően Sebes Gusztáv elismerően nyilatkozott a dorogi csapatról, dicsérte az impozáns stadiont, és külön kiemelte a helyi szurkolók sportszerű drukkolását és a remek hangulatot. Ugyanez év májusában nagyszabású munkálatok kezdődtek, amelynek keretén belül többek között kibővítették a lelátót és új gyepszőnyeget kapott a játéktér. A tribünben, a föld alá építve alagsori rendszerben alakítottak ki új öltözőket, fürdőket, és helyet kapott benne egy fürdőmedence is. Okulva a két világháborúból, valamint a kialakult hidegháborús helyzetből, a légvédelmi szirénát és az óvóhelyet meghagyták. Az újjávarázsolt stadion befogadó képessége ekkor érte el a főt. A munkálatokból ezúttal is önkéntesek százai és a sportolók is kivették részüket. A korabeli cikkben a Népsport is beszámolt a stadion munkálatairól a szeptember 2-án megjelent számában: „A játéktér, a gyep kiváló, a lelátón még építkeznek. Egy hét múlva azonban már 12 ezer néző befogadására lesz alkalmas a nézőtér!”
### Az 1950-es, 1960-as aranyévek
Közel két teljes évtizeden át a magyar sport – elsősorban a labdarúgás – egyik fellegvára volt, valamint a vidék egyik legerősebb pillére. A futballisták sikerei kedvezően hatottak más sportágakra is, aminek köszönhetően a korábban már meglévő sportágak mellett újabb szakosztályokkal – kézilabda, teke, röplabda, torna és ökölvívás – bővült az egyesület, amely további beruházásokat és fejlesztéseket tett indokolttá. A sporttelep ezekben az időkben bővült a tekepályával és szabadtéri kézi-, és röplabdapályákkal. A tekepálya megépülése további változásokat tett lehetővé. A pálya a klubszékház mellett kapott helyet, épülete a klubházzal egy vonalban kezdődött, így a két épület között egy szabályos egység képződött, amely alapjául szolgált az Északi kapu létesítésének.
A jegypénztárakat kialakítva megszületett a stadion új főbejárata, az Északi kapu, amelynek előterében gépkocsiparkolót, mellette, a székház előtti téren pedig parkot alakítottak ki. Egyidejűleg a klubház is átalakításon ment át, miután a korábbi tetőszerkezetét és az abból kiemelkedő toronyszerűséget átépítették. A két oldalt a kiemelkedő résszel hozták egy szintbe, az épület pedig lapos tetőt kapott. Bár ezzel újabb helyiségek kialakítása vált lehetővé, az eredeti épület esztétikusabb volt. A régi kiszolgáló épületet, amelyet a helyiek csak „Bagolyvárnak” hívtak, ahol az egykori öltözők, klubhelyiség és büfé volt, később elbontották. A déli kapu továbbra is megmaradt mint bejárat, azonban kapott egy új funkciót, ugyanis a kapuba beépítve, az emeleti részen lett elhelyezve az eredményjelző a nagy órával.
A technikai változások sorában tartozott a stúdió és a hangosítás kiépítése, amivel a Bányász Zenekar háttérbe szorult, így a későbbiekben csak ünnepek és nagy rangadók alkalmával szerepeltek a stadionban. Ezzel a Zenepavilon megüresedett, amelyet az ökölvívók kaptak meg edzőteremnek. Előbb az eredeti helyéről, az északi futballkapu mögül átköltöztették mintegy 50 méterrel az északnyugati kanyarba, a kerítésen kívülre. A háborúban elveszítette díszes tornyát, ezen felül további változásokon ment át. Mint edzőterem, az oldalait befalazták és téliesítették, az új edzőterem körül szabadtéri edzőpálya is létesült. Itt kaptak helyet többek között a zsákoláshoz szükséges sportelemek is. Hamarosan a legnépszerűbb sportágak egyike lett a településen.
Az egyre nagyobb tömegeket vonzó dorogi öklözők mérkőzései hamar kinőttek valamennyi rendelkezésre álló helyiséget, így nem egyszer a stadion játékterén állították fel a ringet, így a gyakran többezres szurkolótábor pedig a lelátókról tombolta végig a küzdelmeket. A legemlékezetesebb mérkőzésen a dorogiak országos bajnoka és válogatott öklözője, Legény Kálmán Papp László háromszoros olimpiai bajnok ellen találkozott Dorogon 1955-ben, ahol a dorogi fiú derekasan helytállt. A nem mindennapi csemegének számító bokszgálán mindkét felet nagy szeretettel ünnepelték a drukkerek. Néhány alkalommal előfordult, hogy a feldühödött szurkolók a játékvezetőkön töltötték ki haragjukat. A szerencsésebb bírókat sikerült elbújtatni a biztonságiaknak. Többször éppen az óvóhely alagútjában vészelték át az időt, míg lecsillapodtak a kedélyek. A korábbi tradíciókat követve továbbra is gazdag programokat szerveztek.
Az iskolai sportprogramok mellett a sportra és az egészséges életmódra való nevelésben szintén fontos szerepet játszott a Magyar Honvédelmi Szövetség, az MHSZ dorogi szervezete is, amely rengeteg sportvetélkedőt szervezett a stadionban. A közigazgatásban kialakított járási rendszerben született a Dorogi járás, amelynek központja Dorog lett, így a vonzásköréhez tartozó települések lakóinak is köszönhetően meglehetősen magas számú volt a stadion látogatottsága.
Az 1962–1964 közötti időszak hozta az újabb fejlesztéseket. Ekkor került sor az állólelátó magasítására, amellyel a stadion befogadó képessége elérte a főt. Továbbá az állóhely között alakították ki a mentőbejárót, és ugyanitt (két oldalról kiemelkedő kis bástyák) a lelátórendszerbe épült szivattyúház, amelynek segítségével automatikus öntözőrendszert rendszeresítettek. Az öntözéshez szükséges vizet a szomszédos uszodán keresztül, a közeli közkedvelt helyi bányatóból, a Palatinus-tóból nyerték. Ebben az időben állították fel a Labdarúgó szobrát a délkeleti kanyar tetején. A helyiek közül sokan „Buzánszky-szobornak” nevezték, de valójában nem konkrét személy tiszteletére készült, hanem egyfajta szimbólum és mementó a dorogi sport sikeréhez és fennállásának 50 éves évfordulójára, tekintve, hogy a labdarúgó szakosztály volt az első, s egyben a legkiemelkedőbb az egyesület történetében. A szobor, mint őrangyal emelkedett a létesítmény fölé. A labdarúgó-szobor Hajdu Sándor szobrász alkotása, aki a neves, nemzetközi hírű és elismertségű szobrász, Hajdu István testvére.
Az 1950-es évektől a Magyar Rádió körkapcsolásos műsora rendszeresen jelentkezett a stadionból, 1963-ban televíziós összefoglalót sugároztak a Dorog–Ferencváros mérkőzésről, 1965-ben pedig az első élő tv-közvetítés történt a Dorog–Vasas találkozóról a Magyar Televízió jóvoltából. Ebben a korszakban került sor a dorogi labdarúgók Intertotó-kupa szereplésére. A dorogiak 1962-ben három csoportmeccset is játszottak a stadionban, a csehszlovák Plzeň, a svájci La Chaux de Fonds és az olasz Padova ellen. Mindhárom mérkőzésüket magabiztosan nyerték, összesen 11 dorogi gólnak örvendhetett a hazai közönség.
A sportprogramok szerves és közkedvelt részeként került sor a különféle gálamérkőzésekre, ahol a dorogi öregfiúk labdarúgócsapata mérkőzött meg neves ellenfelekkel. A vendégcsapatok közül a legemlékezetesebb a magyar öregfiúk-válogatott 1965-ben, majd a magyar színészválogatott volt 1966-ban, akik többször is tiszteletüket tették az idők során. A színészek és az előadók soraiból többek mellett vendégek voltak: Latabár Kálmán, Bilicsi Tivadar, Bessenyei Ferenc, Kibédi Ervin, Kazal László, Kabos László, Csala Zsuzsa, Koós János, Juhász Jácint, Garas Dezső, Kovács Kati, Aradszky László, Szécsi Pál, Reviczky Gábor, Tahi Tóth László.
### 1970 és 1990 között
Bár a futballcsapat 1966-ban kiesett az NB I-ből, a klub híveinek kétsége sem volt afelől, hogy csak idő kérdése, mikor szerepel újra a gárda a legjobbak között. Az előzetes reményekkel ellentétben azonban hosszabbra nyúlt a várakozás, viszont 1971-ben, a csapat NB II-ben szerzett bajnoki címével újra elérhető közelségbe került az első osztály. Ennek megfelelően egy nagyszabású fejlesztés tervezete született meg, amely a létesítmény minden részét érintette, és több lépcsőben, az évtized közepére teljesedett volna ki. A két legnagyobb beruházásnak a fedett uszoda és a sportcsarnok felépítése ígérkezett, mindkettő komolyabb lelátórendszerrel felszerelve.
A tervek azonban politikai okokból nem valósulhattak meg. Az illetékesek nem engedélyeztették a gyakorlati megvalósulást, noha az anyagi hátteret zömében helyi erőforrásokból teremtették volna elő. A komoly beruházás csak a tervrajzig jutott, amelyet a sportmúzeum 3. számú terme őriz. Így mind a fedett uszoda és a sportcsarnok terve, továbbá a klubszékház tervezett átépítése is meghiúsult.
A visszautasítás miatt nemcsak a leendő fejlesztések egész sorával lett megkárosítva a sportcentrum, hanem ezzel az úszó szakosztály működését is ellehetetlenítették. A dorogi úszók így is évtizedeken át mostoha körülmények között tartották felkészülésüket fedett uszoda híján, akik az őszbe nyúlva is a szabadtéri létesítményt használták, s amennyire gyorsan csak lehetett, sokszor kora tavasszal már folytatták az edzéseket. A klub- és sportszeretetük mellett éppen a felépülendő fedett uszoda adott kitartást, viszont a tervek lehúzásával nem maradhatott további illúziójuk. Ennek megfelelően a szakosztály felszámolása hamarosan elkerülhetetlenné vált.
Ennek ellenére számos más fejlesztés megkezdődött. A csapat 1973-ban visszajutott az NB I-be, és a bajnoki rajtra teljesen megszépült a stadion. A játéktéren kicserélték a gyepszőnyeget, az addig csíkozott festésű futballkapukat és a pálya szélének dísz-szegélyeit hófehérre festették, az játéktér körül futó salakos atlétikapálya is megújult, a sportághoz tartozó többi kiegészítővel, mint a távolugrógödör, a súlylökőpálya a két futballkapu mögötti kanyarban. Ezen felül a lábteniszpálya is megszépült, ami az északi futballkapu mögött volt. A lelátókat és a játékteret övező kőszegélyt hófehérre festették.
Az állóhely sorai közötti korlátokat piros-feketére festették, míg a tribünön átfestették a padokat és a szektorokat jelző számozást. A lelátó és a tetőteret tartó falszerkezetre belülről öles betűkkel a HAJRÁ DOROG HAJRÁ! feliratot festették. Elkészült a 2 méter magas díszes kerítés a lelátó és a játéktér között, valamint a tribün folytatásaként felépült az új épületszárny az öltözősorral és fürdőkkel, ahol valamennyi szakosztálynak tudtak helyet biztosítani, és itt alakították ki az új szertárat is. Az épületből megoldották a tribün alatti eredeti öltözőkhöz vezető összeköttetést egy földalatti alagúttal. A folyosórendszer a tribün teljes hosszában futott.
A lejáró mellett kapott helyet a játékvezetői öltöző, és az új épületből alakították ki az új játékoskijárót. Kicserélték az eredményjelzőt és a nagy órát. A felújításhoz hozzátartozott az új illemhelyek kialakítása is. Az északkeleti és a délnyugati kanyarban épült fel egy-egy nagyobb méretű mellékhelyiség. A nyitómérkőzésen a Ferencvárost fogatták, és ez a találkozó hozta a nézőcsúcsot 1973. augusztus 19-én. A stadionban több mint telt ház volt.
Mintegy tizennyolcezren látták a helyszínen a mérkőzést. A stadion optimális befogadóképességénél jóval többen préselődtek be, de rengetegen lógtak a környező fákon, a stadion külső kerítésén, a háztetőkön, valamint a dorogi vasutasok jóvoltából a stadion vonalába beállított szerelvény tetején. A mérkőzést közvetítő Szepesi György elragadtatással számolt be a fejlesztésekről: „...és valóban megújult a csapat és a pálya, ez a kellemes hangulatú vidéki pálya”. A felújítási munkálatok mellett, a megjelent helyi női labdarúgócsapat mérkőzései is színesítették a stadion programját. Az 1974-ben elkészült új, szabadtéri aszfaltborítású kézilabdapályával fejeződött be az időszak nagy fejlesztési programja. A pályához kézi állítású eredményjelző is tartozott, később pedig lelátóval és világítással is kiegészült.
A sportcentrum 1977. június 4-én adott otthont az utolsó NB I-es mérkőzésnek, ahol a hazaiak az Újpestet fogadták és győzték le, emlékezetesen búcsúzva az élvonalbeli szerepléstől.. Az 1970-es években is folytatódtak a különböző sportseregszemlék, amelyek közül az Országos Sportnapok (OSN) volt a legjelentősebb, legkiemelkedőbb esemény. Az OSN négy évenként, a labdarúgó világbajnokságok éveiben megrendezett több órás sportünnepély volt, ahol a helyi óvodák, iskolák és egyletek mutattak be zenés torna- és gimnasztika műsorokat. Népszerűségét mutatta, hogy a lelátók zsúfolásig megteltek. A rendezvények fő koordinátorai és szervezői a helyi iskolák kiemelkedő testnevelő tanárai voltak, köztük Török József, Kruzslik János és Suba Ágnes.
A nagyszabású Országos Sportnapok mellett szintén jelentős volt az MHSZ által szervezett seregszemlék, versenyek is. Ezen felül gyakran került sor harcászati bemutatókra és katonai járművek kiállítására is. A bemutatott harci járműveket belülről is meg lehetett szemlélni, némelyeket pedig a kezelő személyzet ellenőrzése mellett kipróbálni. A dorogi repülős- és ejtőernyős klub is tartott bemutatót. Vitorlázó gépeiket a játéktéren állították ki. 1978-ban az iráni sah, Mohamed Reza Pahlavi magyarországi látogatása során Dorogon is megfordult, ahol egy rövid látogatás erejéig útja a stadiont is érintette. A következő említésre méltó változásra 1979-ben, részben az egyesület fennállásának 65. évfordulója jegyében került sor, amikor a klubszékházat tatarozták és a sporttelep külső betonkerítését festették vidám, élénk színekre, több részén pedig hangzatos, a korra jellemző szlogenek kerültek kiírásra, mint például, „Edzett ifjúságért”, vagy „A sporttal a világbékéért”.
Az ünnepi év alkalmából számos nívós sportvetélkedőt szerveztek. Ennek egyik része a kubai válogatott elleni futballmérkőzés volt. Az 1980-as olimpiára kvalifikált karibi válogatottat a Dorog NB II-es csapata fogadta. Nagy érdeklődés mellett, remek csatában a házigazdák nyertek 1–0-ra. 1980 egy meglehetősen szomorú emléket hagyott hátra. Ez év májusában a Dorogi Szénbányák Lencsehegyi bányaüzemében történt súlyos bányakatasztrófa több halálos áldozatot is követelt. A tragédia hetében a stadion is gyászba borult, és a soron következő, a Mohács elleni bajnoki mérkőzésen tartottak megemlékezést.
1980 nyarán került sor egy rendhagyó labdarúgó mérkőzésre, ahol a korszak két kitűnő csapata, a Tatabánya és a Bp. Honvéd küzdött meg egymással, ami igazi futballcsemegének ígérkezett. A találkozóra hatezren voltak kíváncsiak. Bár a dorogi és a tatabányai klub között mindig is hagyományosan nagy rivalizálás folyt, ám a dorogi drukkerek zömében ezúttal a tatabányai csapatot buzdították szurkolásukkal. A mérkőzést egy hatalmas, 25 méteres bombagóllal a Tatabánya nyerte 1–0-ra. A lefújást követően a levonuló csapatokat vastapssal köszöntötték a hazai szurkolók. A két fél játékosai készséggel álltak a szurkolók rendelkezésére a mérkőzést követően. Különösen Pintér Sándort rohamozták meg sokan, aki nem győzte osztogatni az autogramokat.
1981-ben kicserélték a futballkapukat. A hagyományos vonalú régi kapukat – amelyek kapufái valóban fából készültek, csak a kapufákat és a hálók feszességét biztosító tartók voltak vasból – cserélték a modern vezetésű, vasból készült kapukra. A korai időben a földtől mintegy 20 centiméteres magasságtól szintén 20 centiméternyi kiterjedésű piros sáv díszítette. Ugyanebben az évben salakmotorversenyt is rendeztek a stadionban. 1984-ben kezdődött a sportcsarnok építése, amely az eredeti 1971-es tervekhez képest jóval szerényebb kivitelezésű volt, azonban nagy mérföldkő volt a dorogi sport életében. A hivatalos átadásra 1985-ben került sor. A beüzemeltetéssel a labdarúgók, az atléták és a természetjárók kivételével valamennyi szakosztály az edzéseit és a versenyeit a csarnokban rendezte, a téli időszakban azonban a focisták és az atléták is beköltöztek. 1984 nyarán érkezett vendégjátékra az első osztályú német Dynamo Berlin futballcsapata. 1986-ban a sportcentrum funkciói közé bekerültek a zenei rendezvények is. Ebben az évben tartották az első rock-koncerteteket is, ahol a sort a KFT és Schuster Lóránt nyitotta, a későbbekben pedig további jeles együttesek adtak itt koncertet, mint az Edda Művek vagy a Lord.
Szintén ebben az évben, az FTC–Haladás mérkőzésen történt rendbontás miatt néhány mérkőzésre betiltották az Üllői úti stadiont, a Ferencvárosnak így semleges pályán kellett a hazai meccseit játszania. A dorogiak jelentkeztek a pályázatra, azonban az MLSZ kritériumában egy pontban nem felelt meg a dorogi stadion; nevezetesen a két stadion közötti távolság túl kevés a büntetésben meghatározottak értelmében, így a választás Kecskemétre esett. Ennek ellenére mégis játszott ebben az időben a Fradi Dorogon, tekintve, hogy a Magyar Kupa legjobb 16 közé jutásért a sorsolás összehozta a két csapatot. A dorogi egyesület kérvényezte az eredetileg 13:30-ra kitűzött kezdési időpont megváltoztatását, a kezdés egy órával későbbre történő csúsztatásával, a várhatóan nagy érdeklődésre való tekintettel.
A szövetség azonban nem járult hozzá, így nagyon sokan lemaradtak a találkozóról, vagy kénytelenek voltak különböző indokokat keresni a munkahelyről, vagy az iskolából való hiányzás igazolására. Egyedül a dorogi gimnázium igazgatósága tette lehetővé tanulói számára az igazolt távolmaradást. A mérkőzés kezdetére közel szurkoló gyűlt össze, és az idő múlásával sorra érkeztek további drukkerek. A találkozó végére mintegy néző gyűlt össze.
1987 őszén kezdődött a pálya és a lelátókat elválasztó kerítés cseréje, amely 1988 tavaszára készült el. Ez a kerítés látható napjainkban is. Ez volt az egyesület 75. éves jubileumára tervezett felújítás első fázisa. Szintén 1988-ban került sor a klubház tatarozására és a bejárati kapuk festésére. A ünnepi évben, 1989-ben a lelátók festése és a tribün, valamint a volt Zenepavilon tatarozása is megtörtént, így a 75. éves jubileum alkalmából szervezett sportversenyeknek, illetve kupaküzdelmeknek, valamint 1990-ben a magyar női labdarúgó válogatott Európa-bajnoki selejtező mérkőzésének már a megszépült sportcentrum adott otthont.
### Az 1990-es évek és az ezredforduló
Az egykori Zenepavilont az ökölvívó-szakosztály 1990-ben történt megszűnését követően Fekete László használta edzőteremnek. 1991-ben az olasz C válogatott mérkőzött meg a Dorogiakkal. Ekkor a csapat már az NB I. ajtaját döngette, ezáltal tervezet született a stadion további fejlesztéséről, ám az 1993-as év a nagy lehetőségek helyett szomorú emléket hagyott maga mögött. Három szakosztály – a labdarúgás, női kézilabda és férfi teke – az NB I. küszöbén állt, ám csak a tekézőknek sikerült a legmagasabb osztályba való jutás. Ugyanakkor mégis kudarcként hatott az által, hogy a versenykiírások csak négysávos automata pályát fogadtak el hiteles pályának, a dorogi viszont kétsávos volt, és nem mutatkozott remény a saját pálya kibővítésére, így a hazai mérkőzéseket is idegenben kellett lejátszaniuk. Az év tragédiájához hozzájárult egy halálos kimenetelű motorbaleset is. A balesethez mentőhelikopter érkezett, amely a stadion gyepén landolt.
1994-ben világversenynek adott otthon a stadion, nevezetesen a világ legerősebb embereinek világbajnokságának, amelyet a Telesport közvetített. A viadal június 30. és július 3. között zajlott, amelyen a világ elitjéhez tartozó mezőny tagja vettek részt, köztük cseh, osztrák, holland, izlandi, amerikai, finn versenyzők és a magyar színeket képviselő Fekete László. A kifejezetten színvonalas és számos látványossággal bővelkedő rendezvény egyetlen szépséghibával bírt, ugyanis egybeesett a labdarúgó-világbajnoksággal, így a várt látogatottság jóval alulmaradt az előzetes várakozásoktól. A teljes nézettség volt akkora, mint amennyit egyetlen versenynapra számítottak volna. Ettől függetlenül is azért szépszámú nézősereg gyűlt össze, különösen a záró napon. Kiélezett küzdelemben az utolsó versenyszám döntött, amelyben Fekete vitte a pálmát, ezzel hazai pályán sikerült a világelsőséget megszereznie. Az izgalmas, férfias és igen sportszerű küzdelmek mindvégig remek hangulatban teltek, amely a többezres hazai publikum legnagyobb örömével zárult.
1995 hozta a stadion történetének legnehezebb, egyben legkritikusabb időszakát. Az 1994-es évvel bezáróan a menet közben privatizált Dorogi Szénbányák (új nevén DOSZÉN Rt.) teljes mértékben kivonult a dorogi sportéletből, így a gazdátlanná vált egyesület és a létesítmény a csőd szélére sodródott. A rendkívüli szorult helyzeten a város önkormányzata igyekezett segíteni, amely elsőként átvállalta a teljes sportcentrum működtetését. Okulva számos országos negatív példából, egy törvénybe iktatott határozatot is hoztak a stadion megóvása érdekében, amelynek értelmében a létesítmény mindenkori tulajdonosa a sportkomplexumot kizárólag sportcélra használhatja. Később a Dorogi Városüzemeltetési Kht. feladatkörébe került az üzemeltetés, tulajdonosa pedig a Dorogi Szénmedence Sportjáért Közalapítvány lett.
Menet közben felszámolták a futballkapuk mögötti atlétikapálya-kiegészítőket és a lábteniszpályát, és egykori helyüket teljesen befüvesítették. Közben a tribünbe épülve létesült egy fitnesz szalon és konditerem, amely a stadionból és az utcáról egyaránt megközelíthető. 1996-ban történt komolyabb szurkolói rendbontás a hazai szurkolók részéről, a Dorog–Vasas SC Magyar Kupa-mérkőzést követően, ahol Hidasi Gyula játékvezető ténykedését sérelmezték, aki egy szabályos gólt érvénytelenített, majd egy 11-estől fosztotta meg a hazaiakat. A mérkőzés után több száz feldühödött drukker lincshangulatban várta a játékvezetőt, akit az említett fitnesz szalonon keresztül menekítettek ki a rendezők.
Az év felemelőbb pillanatai közé tartozott Monostori Tivadar 60. születésnapja tiszteletére a nyár végén rendezett gálamérkőzés a dorogi öregfiúk és a parlament-válogatott részvételével, ahol az ünnepelt is pályára lépett. A rendezvényt számos híresség mellett Zwack Péter is megtisztelte jelenlétével. A nagyszámú publikum igazi focicsemegével gazdagodott, ahol imponáló játékkal 7–2-re nyertek a dorogiak. A szurkolók vastapsa kísértében a pályáról levonuló Monostori letérdelt és megcsókolta a gyepszőnyeget.
Szintén ebben az évben történt Habsburg Ottó Dorog város díszpolgárává avatása, amelyre az egykori trónörökös egész családjával érkezett. A dorogi látogatása alkalmán útba ejtette a stadiont is. 1997 újra örömteli eseményekkel szolgált. A labdarúgók bajnoki címet nyertek az NB III-ban, majd a Dunakeszi VSE ellen sikeresen megvívott osztályozó mérkőzést követően az NB I/B-be jutottak. Az osztályozó visszavágó mérkőzésén tízezer néző gyűlt össze a dorogi stadionban. 1997 szeptemberében a soron következő bajnoki mérkőzés szünetében gördült be egy népes biciklis csoport, akik éppen nem sokkal korábban vettek részt a Budapest–Dorog–Párizs kerékpártúrán. A csapatnak Bokros László személyében dorogi tagja is volt. A túrát teljesítők a játékteret körbe futó salakos futópályán tettek néhány tiszteletkört, a stadionban lévő mintegy néző hatalmas ovációja és ütemes tapsa közepette. Nem sokkal később egy népes NATO-delegáció vendégeskedett Dorogon, soraikban néhány magas rangú tiszttel, akik a dorogi csapat aktuális hazai mérkőzésére is kilátogattak a stadionba.
1998-ban, Bányásznapon Puskás Ferenc volt a város díszvendége, aki megtekintette a dorogi utánpótlás csapatokat, majd a Dorog–MOTIM TE NB II-es bajnoki meccset, ahol a kezdőrúgást is ő végezte el. Az Iskola utca felőli oldalon felépült az ország gyakorlatilag egyetlen műanyag borítású tansípályája, amellyel újabb profillal bővült a dorogi sportélet. Az idők során teljesen elsorvadt női labdarúgás újjászületett, és a hölgyek új csapata 1998 nyarán játszotta első hivatalos mérkőzését a stadionban a Femina csapata ellen. Ebben az évben kezdődött a gázprogram is, ahol 4 milliós beruházással a teljes sportcentrumban a gázfűtésre tértek át.
Ugyanakkor egy nagy csalódás is ekkor érte a helybelieket. Az Ybl Miklós-, Kossuth- és Magyar Örökség díjas építészmérnök, Makovecz Imre által tervezett fedett versenyuszoda tervét politikai okokból elutasították, így továbbra sem volt remény az úszószakosztály feltámasztására. A kedvezőtlen kormánydöntés a tekézőket is sújtotta, mivel az új fedett versenyuszoda épületében kapott volna helyet a kibővített négysávos automata pályájuk és a hozzá tartozó öltözők és kiszolgáló egységek.
1999-ben újabb szurkolói rendbontás történt, ezúttal a kispesti ultrák „jóvoltából”, a Kispest Honvéd elleni kupamérkőzés után, akik a rendezőkkel tűztek össze. Az incidenst a Telesport Gól, gól, gól! című műsora is bemutatta, amelyet a műsorvezető Csisztu Zsuzsa, „A dorogi rémálom” címmel harangozott be. (\*) Ebben az évben ismét felerősödtek a régi időket visszaidéző tradíciók felelevenítésére irányuló törekvések, amellyel a sportrendezvényeket igyekeztek színesebbé tenni. Számos régi-új hagyomány közül is a mérkőzések szünetében rendezett 11-es rúgó párbaj örvendett nagy népszerűségnek, amelyet a szurkolók és a két csapat tartalék kapusainak bevonásával bonyolítottak le. Mind ez teljesen független kezdeményezés volt a néhány évvel később a nagyobb sörgyárak támogatásával a labdarúgó liga szervezte büntetőpárbajtól. Ugyancsak helyi sajátosságként indult és vált rendszeressé a tribünben lévő stúdióból sugárzott DFC Híradó szórakoztató és közönségszolgálati műsora is, amely a mérkőzések előtt és a szünetben volt hallható a kihangosítón keresztül.
Az egyesület 85 éves fennállása alkalmából avatták fel a Dorogi Sportmúzeumot 1999. november 13-án, ahol a zászlódíszben pompázó stadionban egész napos ünnepi programmal tisztelegtek a patinás klub előtt. A nagyszabású ünnepségen a dorogi labdarúgás legendás alakjai szinte kivétel nélkül személyesen is részt vettek, köztük a két világháború közötti időszak generációjának képviseletében Csermák János, aki klub elnöke is volt hajdanán, édesapja pedig az egyesület egyik alapító tagja. Az évforduló napján került sor a NB II őszi szezonjának utolsó bajnoki mérkőzésére, ahol a dorogiak a Taksony csapatát fogadták és verték 2-0-ra. A mérkőzést a jeles vendégek is megtekintették. A rendezvényen részt vett Berzi Sándor MLSZ főtitkár, aki ünnepi köszöntőt is tartott és átadta a Szövetség ajándékát. A klub elnöksége és a város díszes emlék-relieffel tüntetett ki számos egykori kiváló labdarúgót és a sportmúzeum elkészüléséért végzett munkájukért több személyt is. Az alapjában véve kielégítő állapotú sportcentrumban azonban a menet közben újból megüresedett Zenepavilon lehangoló állapotban árválkodott. Ekkor született a salamoni döntés, miszerint a felújítása irreálisan sokban kerülne, viszont nem szabad hagyni, hogy örökre eltűnjön, ezáltal a romhalmazzá vált eredeti építmény elbontása mellett, az eredeti tervrajzoknak megfelelően való újjáépítéséről döntöttek, amelyet Tittmann polgármester az ünnepi köszöntőjében jelentett be.
A millecentenáriumi ünnepségsorozat dorogi megemlékezésére 2001. augusztus 20-át választották. Tekintve, hogy a város életében a bányászat és a sport központi szerepet játszott, ennek szellemében történt az ünnepség tartalommal való megtöltése. Az ünnepségnek a stadion adott otthont, ahol többek között sor került az millenniumi zászlóátadásra is, amelyre a díszszalagot – zászlóanyaként – Solymár Judit (Solymár Károly leánya) köthette fel, valamint az újjáépült Zenepavilon és a Dorogi olimpikonok falának avatására. Az ünnepségre a teljes stadion megszépült. A klubszékházat kívül-belül tatarozták és festették, valamint sor került a Déli kapu tatarozására is. A Zenepavilon az egykori kézilabdapálya helyére került, amelyet felszámoltak, majd egy alakulóteret hoztak létre a helyén, amelynek közepén épült fel a pavilon. A nagyszámú érdeklődő és ünneplő soraiban ott volt valamennyi élő dorogi olimpikon – köztük Buzánszky Jenő, Grosics Gyula és Szűcs Lajos olimpiai bajnokok – és az olimpiai kerettagok. Az ünnepség részeként került sor a Dorog–Ferencváros öregfiúk gálamérkőzésre. Ez az alkalom volt az utolsó a stadion történetében, amikor nagyobb tömeg foglalt helyet a lelátókon. A tribün zsúfolásig megtelt, és az állóhelyen is rengetegen tekintették meg a találkozót, ahol a kivonuló csapatokat a Bányász Zenekar és a dorogi Aranycsengő mazsorett csoport vezetett fel, a mintegy 5000 néző tapsviharával kísérve. 2001 nyarán az egyesület elküldte pályázatát az Országos Stadion Rekonstrukciós programra, ahol 40 milliós támogatást nyertek, így a 20 milliós önrésszel kiegészülve megkezdődhetett a stadion rekonstrukciója, amelynek keretén belül teljesen átépítették az öltözősort, a fürdőket és a szertárat.
Ezen felül a létesítmény délkeleti szögletében lévő mosodát beköltöztették a megújult épületbe, így a régi mosoda épülete raktárrá lett alakítva. Az egykori egyszintes öltöző épülete még egy díszes faborítású emeleti tetőszerkezetet kapott. A teljes öltözősor vadonatúj berendezéssel gazdagodott, akárcsak a szertár. Mindezek mellett az egykori uszoda – amelyet 1998-ban bezártak, majd elbontásra került – területének egy részén műfüves, villanyvilágítású edzőpálya is létesült. Az északkeleti kanyarban lévő illemhely épületét elbontották, helyette, az ellentétes kanyarban lévő másik nagy illemhely szomszédságában egy minden igényt kielégítő új illemhely is létesült.
Éppen a pályázat benyújtása előtt merült fel először a névadás ötlete, tekintve, hogy a dorogi stadionnak hivatalos névadója soha sem volt. A korábbiakban Bányász stadionként emlegették hivatalosan, bár a helybeliek egyszerűen a „Pályának” nevezték. Ha valaki meccsre készült a dorogiak közül, nemes egyszerűséggel annyit mondott: „Kimegyek a pályára”, vagy azt, hogy „kimegyek a DAC-ra”. Mivel a pályázat alkalmából nevesíteni kellett a stadiont, így a legjobb alkalom kínálkozott a névadóra. Ekkor merült fel, hogy Buzánszky stadion legyen. Bár az illetékesek egyetértettek, hogy Buzánszky Jenő neve volna a legalkalmasabb, azonban mind a klubvezetés, mind az önkormányzat azon a véleményen volt, hogy nem a legszerencsésebb élő személyről elnevezni. Ezáltal a Dorogi Városi Stadion név szerepelt minden hivatalos formában. A rekonstrukciós munkálatok kivitelezője a Csúcs Kft. volt, az ünnepélyes avatásra pedig 2002. augusztus 20-án került sor.
A ceremóniát Jánosi György Ifjúsági- és Sportminiszter ünnepi köszöntője nyitotta, aki elmondása szerint nagy örömmel érkezett Dorogra. Személyes élményeit is megosztotta a nagyszámú hallgatósággal, miszerint ifjú korában Dorogot egy hatalmas városnak képzelte, mivel a dorogi sportsikerektől volt hangos a korabeli média. Amikor pedig elsőként személyesen is megfordult a bányászvárosban, meghökkenve tapasztalta, hogy egy kicsiny település mindössze. A korábban kialakult szimpátiája ezáltal még jobban elmélyült a dorogi sport irányában. Az ünnepi műsor keretében néptáncosok, mazsorettek és zenekarok bemutatója mellett olvasták fel Szabó Gyula, A dorogi stadion története című munkájából készült kivonatot, amely ebből az alkalomból készült. Jánosi György, aki családjával érkezett, a hivatalos műsort követően is hosszú órákon át időzött még a stadionban, és közvetlen beszélgetéseket folytatott a helybéliekkel.
- (\*) Kapcsolódó videó:
### Az új évezred első évtizede
Az új évezred első évei sok nehézséggel teltek. Tekintve, hogy a helyi önkormányzaton kívül nem volt egyetlen komoly anyagi támogatója az egyesületnek, pedig csak Dorogon több olyan tekintélyes és tehetős cég is üzemelt, mint a Richter Gedeon Vegyészeti Gyár Nyrt., a SARPI Hulladékégető Kft., vagy a Sanyo Electric. Ráadásul a japán tulajdonú multinacionális cég Közép-Kelet-Európai központját is éppen Dorogra telepítette. Szintén tőkeerős cég a karnyújtásnyira lévő Suzuki autógyár is, amely kilátásba is helyezte a dorogi klub támogatását, ám üres ígérgetéseken kívül érdemi segítség soha sem történt.
Az ezredfordulón a Szövetség kötelezővé tette valamennyi első- és másodosztályú szakedző részére a FIFA által indítványozott A-licence végzettséget. A licence-képzés és a vizsgáztatás helyszíne volt a stadion a 2000–2001 közötti időszakban. Az egyik fő koordinátor Baranya István, aki maga is óraadó és vizsgabiztos volt. Számos neves szakember végezte itt tanulmányait és szerezte meg a legmagasabb edzői fokozatot, köztük Pintér Sándor, a Bp. Honvéd és a magyar válogatott egykori kiválósága.
2002-ben Horváth Pál edző és egyben az egyesület anyagi támogatója ígéretet tett arra, hogy a lelátókat modern, szabvány ülőkékkel boríttatja, és az öltözősor emeleti, a játéktérre néző részét beüvegezteti, benne klubhelyiségeket, VIP-helyiséget és hotelszobákat alakíttat ki saját költségén, amennyiben a város és a klubvezetés hozzájárul (anyagilag is) az NB I/B-ben történő induláshoz. Horváth mester 20 millió forintot áldozott volna saját erőből, a többi 40 milliót a klubnak és a városnak kellett volna előteremteni, amiből a szokásos évi szinten utalt 20 millió a városi büdzséből ugyan biztosított volt, azonban további 20 millióval kellett volna kiegészíteni. A tervezett 60 milliós költségvetéssel – amelyet az MLSZ minimum anyagi fedezetként kért felmutatni – még így is a Dorog lett volna a legszerényebb hátterű klub a mezőnyben, de az illetékesek nem láttak arra semmilyen garanciát, hogy ez az összeg a rendelkezésre álljon. Ezáltal a csapat nem indulhatott az NB I/B-ben, ezért Horváth Pál távozott, a tervek pedig nem valósultak meg.
Ugyan ebben az évben, nyár végén a hatalmas áradások a szomszédos Esztergomot is érintették, ahol a medréből kilépett Duna többek között elöntötte és teljesen használhatatlanná tette az ottani pályát. A dorogi klub érkezett a segítségükre, és biztosították a szomszédvár csapata részére a soron következő hazai bajnoki mérkőzésük megrendezését a dorogi stadionban, ahol az esztergomiak a Székesfehérvári Ikarusz csapatát fogadhatták.
2003-ban a Westel mobiltelefon társaság kereste meg az egyesületet üzleti ajánlattal, tekintve, hogy a Dorogon meglévő adótorony terheltsége miatt egy átjátszótorony telepítése vált szükségessé, és az előzetes mérési adatok alapján a stadion lett volna erre a legalkalmasabb hely. A Westel a stadion déli kanyarulatában szerette volna a felállítást, amiért cserében egy modern elektromos eredményjelzőt finanszíroztak volna, továbbá éves szinten 10 millió forint szponzori támogatást is ígértek. A torony önmagában sem rontotta volna a stadion esztétikai értékét, azonban a tervezésnek köszönhetően szinte láthatatlan lett volna, mivel az eredményjelzőt a toronyra erősítve kívánták felszerelni. A Dorogi Szénmedence Sportjáért Közalapítvány, mint a stadion tulajdonosa a város támogatását élvezve egybehangzóan megszavazta a szerződéskötést. Közvetlenül a szerződés aláírása előtt, a stadion szomszédságában lévő Zsigmondy-lakótelep területi képviselője aláírásgyűjtésbe kezdett a telep lakóinak bevonásával, mivel véleménye szerint az egészségre káros hatású átjátszótorony közelsége veszélyeztetné a lakosságot. Végül éppen annyi aláírás gyűlt össze, amennyi megvétózhatta a torony telepítését. Ezáltal a klub elesett több tízmilliós bevételtől és egy modern eredményjelzőtől. A bevétel elegendő plusz lett volna a biztos NB II-es tagságnak, így viszont a klub az NB III-ba kérte magát, mert nem volt elég anyagi fedezete az NB II-ben, ahol ráadásul jól szerepelt és az élmezőnyben végzett. A történet igazi iróniája, hogy ennek ellenére a torony mégis felépült, alig 100 méterrel délebbre, a vasút túloldalán, a MÁV területén. Maximum a vasút gazdagodott, a torony helyéből adódóan viszont a lakosság ugyanolyan, ha nem nagyobb veszélyben él (már, ha egyáltalán jelent bármi károsat is, hiszen nincsenek erre bizonyítékok, viszont mobiltelefont szinte mindenki használ). Így törvényszerű volt elsősorban a komoly költségekkel járó labdarúgás visszaesése. Előbb az NB II., majd az NB III. következett. Ennek megfelelően, és főleg a perspektívanélküliségnek köszönhetően, drasztikusan visszaesett a stadion látogatottsága, átlag 300–500 nézőre, de nem ritkán még ez alatti nézőszám is előfordult.
Szintén 2003-ban, Bányásznapon a Magyar Színész-válogatott – soraiban többek között Eperjes Károllyal és Cseke Péterrel – érkezett immáron sokadjára a stadionba, hogy a dorogi öregfiúk csapatával megmérkőzzön. A szépszámú közönség ezúttal sem csalódott a két fél csatájában, amely férfias, de nagyon sportszerű küzdelmet és 4–2-s dorogi győzelmet hozott. A mérkőzést követően Nemcsák Károly, a színészek csapatkapitánya mondott ünnepi köszöntőt, amelyben kiemelte elismerésüket a dorogi sport múltját és tradícióit illetően. A két csapat és a meghívott vendégek közösen ebédeltek a stadionban, ahol kötetlen beszélgetés mellett nosztalgiáztak. Ebben az időszakban készült riportfilm Grosics Gyuláról, amelynek forgatása nagy részben a stadionban történt. A legendás dorogi kapus visszaemlékezéseit a tribünön ülve mesélte el. A filmben régi fotók is megjelennek a stadionról Grosiccsal. A dokumentumfilm azzal zárul, hogy Grosics a pálya közepén ballag a Déli-kapu felé. Ezt további riportfilmek követték. 2011-ben egy kísértetiesen hasonló dokumentumfilm készült, amelyhez szintén forgatott a filmes stáb anyagot a stadionban. Ezúttal azonban a Grosics család tagjai közül többen is nyilatkoznak, valamint Szepesi György is szerepel benne. A filmet a Duna TV mutatta be Keresztlécen címmel. Továbbá egy másik alkotás, az Emlék-pályák című sorozatból, Időutazás Grosics Gyulával epizódja is bővelkedik a stadionban készült felvételekkel.
Ugyancsak ehhez az évhez tartozik Erdő Péter Esztergom-Budapesti főegyházmegye érsekének Dorog város díszpolgárává történő avatása. Az egyházfő Dorogon kezdte papi hivatását még az 1970-es évek végén. Szoros, jó kapcsolata mindvégig megmaradt a várossal, ahol gyakran vesz részt ünnepségeken, avatásokon és szentmiséken. Látogatásai nem egyszer a stadionra is kiterjedtek. 2004. szeptember 11-én tartották az egyesület fennállásának 90. évfordulója alkalmából az ünnepi megemlékezést, amelynek színhelye stílszerűen a stadion volt, ahol az egész napos program keretén belül valamennyi dorogi sportszakosztály bemutatókkal és versenyekkel képviseltette magát.
A stadionban sokszor végeztek társadalmi munkát magánszemélyek és a szurkolók is. Az egyik legérdekesebb kezdeményezés egy a Vajdaságból származó fiatalember, Dudás Béla nevéhez fűződik, aki dorogi kötődése lévén felnőtt korában elhagyta Szerbiát, és Dorogon telepedett le. Mint a klub szimpatizánsa, társadalmi munkában vállalta a klubszékház lépcsőházának három emeletnyi üvegablakának külső tisztítását alpin technikával, tekintve, hogy ipari alpinistaként dolgozott. A tisztítást 2000 és 2002 között többször is elvégezte..
2005 nyarán egy nagyszabású rockfesztivál helyszínének lett kiszemelve a stadion, amelynek a világhírű Iron Maiden zenekar lett volna a csúcspontja. Ugyan a tulajdonos, az üzemeltető és a városvezetés a hozzájárulását adta a rendezvényhez, azonban okulva a két évvel korábban történtekből, miszerint a lakótelep illetékes képviselőjének kezdeményezésével lakossági ellenállásába ütköznének, amely megint csak meghiúsíthatná a terveket, így egy idő után a szervezők maguk kerestek másik helyet. A fesztivál jótékony célú volt, amelynek bevételéből a dorogi klub és a stadion is részesült volna, fővédnöke pedig az akkori országos rendőrségi szóvivő, Garamvölgyi László lett volna. A koncert végül a közeli reptérre lett szervezve, de a helyszín változása miatt számos eredeti terv átalakult, közte a neves brit csapatot sem hívták meg végül.
2006-ban kezdődött a fedett uszoda építése, amely ugyan jellegében és színvonalában messze elmarad a korábbi tervektől, ugyanakkor a város több mint fél évszázados álma mégis csak teljesült, amikor 2007. május 12-én sor került az ünnepélyes átadására. Szinte az avatással egy időben újra megalakult az úszószakosztály és a régen várt vízilabda-szakosztály is.
Számos felújítás mellett az egyik legnagyobb beruházásként a sportcsarnok új tetőszerkezetet kapott, 2010. május 4-én pedig megtörtént a hivatalos névadás is, miután minden idők egyik legkiválóbb dorogi sportolójáról, sportemberéről, Buzánszky Jenőről nevezték el. Menet közben ugyanis világszerte elterjedőfélben és elfogadottá kezdett válni, hogy sportlétesítmények esetében élő személyek is szóba jöhetnek a névadásnál. Hazánkban addigra már több olyan stadion és sportlétesítmény esetében bevált példa volt, mint a Papp László Budapest Sportaréna, Puskás Ferenc Stadion, vagy az Illovszky Rudolf Stadion, így Dorogon az illetékesek nem látták semmi akadályát annak, hogy a korábbi terveknek megfelelően a dorogi stadion névadója is megtörténhessen. A névadást Buzánszky Jenő 85. születésnapjára időzítették, amelyet a névadó tiszteletére, a főbejáratnál emelt emléktábla ünnepélyes keretek közötti leleplezése követett 2010. szeptember 4-én, Bányásznapon. A ceremóniát számos olyan magas rangú vendég is megtisztelte személyes jelenlétével, mint Dunai Antal olimpia bajnok labdarúgó, az MLSZ szakvezetője, vagy Walter Desch, a Rajnai Labdarúgó Szövetség elnöke.
2011 nyarán a játéktér gyepszőnyegének cseréjére került sor, majd ez év október 24-én, húsz év után újra válogatott mérkőzésnek adhatott otthont a stadion. Itt rendezték a Magyarország–Izrael U18 labdarúgó mérkőzést, amelyet a mieink nyertek 1–0-ra, több mint néző előtt, akik fantasztikus hangulatot teremtve, a régi idők meccshangulatát idézték vissza.
2012\. március végén egy rangos nemzetközi birkózóverseny rendezési jogát kapta meg a város. A jeles eseménynek a sportcsarnok adott otthont, ahol 15 ország mintegy 170 versenyzője, köztük a világ legjobbjai között számon tartott Ukrajna és Azerbajdzsán mellett a távoli Japán birkózó-válogatottja is képviseltette magát. A rendezvényt számos egykori birkózó híresség, többek között Kocsis Ferenc, Varga János, Sike András és Repka Attila olimpiai bajnokok is megtisztelték jelenlétükkel. A viadalt dr. Tittmann János, a város polgármestere és dr. Hegedűs Csaba, a Magyar Birkózó Szövetség elnöke nyitotta meg. A versenyt követően egy hetes nemzetközi edzőtábort is szerveztek helyben. Ugyan csak 2012-ben került sor az üzemeltető váltásra, miután a 2012. április 1-jén megalakult Dorog Város Egyesített Sportintézménye hatáskörébe került.
A tavasz folyamán egy sor olyan régi tradíciót hoztak vissza, amely az évtizedek alatt kisebb nagyobb kihagyásoktól eltekintve folyamatosan hozzá tartozott a stadion látványához, illetve a versenyprogramokhoz. Ettől az időtől fogva rendszeresen felvonták újra a lobogókat a déli kanyarban lévő zászlótartó árbócokra. A korábbi időkben a középsőre került a nemzeti színű zászló, a bal oldalira a dorogi, a jobb oldalira pedig az aktuális vendég csapat zászlója. Annyiban módosult az új felállás során, hogy a két csapat zászlaja mellett Dorog város címeres zászlaja került középre. Ismét beindultak a mérkőzés szünetében rendezett 11-es rúgó párbajok, továbbá a klubhoz kötődő egykori sportolókat, sportvezetőket hívtak meg a kezdőrúgások elvégzéséhez. Ezen felül, közel egy évtizednyi kihagyást követően ismét megnyitották a szurkolói ereklyéket árusító standot, ahol elsősorban mezeket, bannereket és klubzászlókat árusítottak. Sokadik átalakulást követően újra volt meccsbeharangozó kiadvány is, amely a korábbi szériákat – Bányász Bandi, DBSC Híradó, Jó Szerencsét! Dorogi futball info – követően Dorogi FC Hírlevél címen indult útnak és minden eddiginél igényesebb, egyben színes kiadásban.
Ez év áprilisától a stadionban újraélesztő berendezést is elhelyeztek. A közelmúltban számtalan olyan tragikus eset történt sportolókkal világszerte, amely, mint hirtelen halál néven vált hírhedtté. Több alkalommal lehetett volna a szerencsétlen érintettek életét megmenti, ha időben jön a segítség. Ezért az egyesület elnöksége a szakmai stábbal karöltve szorgalmazta a csapat orvosa, dr. Pák Péter és a készüléket forgalmazó magyar cég képviselője által bemutatott és preferált újraélesztő megvásárlását. A műszer flexibilis, bárhova gyorsan és könnyen elvihető, továbbá kezelése egyszerű, minimális betanulást követően bárki elsajátíthatja a szakszerű működtetését. Ezáltal jó eséllyel tudnak segíteni a bajba jutottan, míg a mentők a helyszínre érnek. A dorogi sportolók is megismerkedhettek vele egy demonstráció alkalmával. Bár Dorogon sem korábban, sem a készülék üzembe helyezése óta nem történt szív- és keringési problémából adódó rosszullét, vagy eszméletvesztés, azonban a klub illetékesei szerették volna ezzel még a kockázatát is minimálisra csökkenteni az esetleges tragédiák bekövetkezésének. A készülék azóta is az öltözőfolyosón, a számára rendszeresített helyen van elhelyezve.
A 2013-as esztendő felemelő rendezvények sorát hozta, amely tovább öregbíti a stadion hírnevét. Előbb márciusban az elmúlt év sikeres nemzetközi birkózóversenyét, a Fekete Gyémántok Kupát rendezték meg újra hatalmas érdeklődés mellett. Május 7-én és június 11-én utánpótlás válogatott mérkőzésnek adott otthont a stadion, ahol a magyar csapat előbb Törökország, majd Olaszország nemzeti csapatait fogadta. Közben a dorogi csapat bajnokavatójára került sor június elsején, ahol a hazaiak a harmadosztályú bajnokság zárómérkőzésén aratott győzelmével bajnoki címet szereztek. Hosszú idő után újra ezrek töltötték meg a stadiont bajnoki mérkőzés alkalmán és a késő éjszakába nyúló határtalan ünneplést tartottak.
Az ősz igazán érdekes és emlékezetes eseménye egy kettős rangadó volt, ahol a dorogi női, majd azt követően a férfi csapat is pályára lépett tétmérkőzésen. Mindkét dorogi alakulat ellenfele a Győri ETO volt. A hölgyek a Magyar Kupa jegyében kerültek össze a győriek női csapatával, míg a férfiak a soronlévő bajnoki mérkőzésüket játszották az ETO II. gárdájával. A véletlen, pontosabban a sorsolás úgy hozta, hogy mindkét mérkőzés egy azon napra esett. A kupa-mérkőzésen a negyeddöntő volt a tét és az élvonalban szereplő vendégek tűntek az esélyesebbnek az NB II-es hazaiaknál, ám a dorogi lányok hatalmas bravúrral, de teljesen megérdemelten győztek és jutottak a legjobb négy közé. A nap teljes sikeréről a kupa-meccset közvetlenül követő bajnokin gondoskodtak a vendéglátók, akik az éllovas győrieket nem csak legyőzték, de egyenesen kiütötték az 5-1-es győzelmet hozó találkozón. Ezzel a kettős rangadó egyben kettős győzelmet is jelentett.
### A centenárium éve
2014 a centenárium jegyében telt, amely megannyi örömöt, fejlesztést és újítást hozott. A stadion több szempontból is számos sporttörténeti pillanatot élhetett át. Az NB II-es dorogi női labdarúgócsapat páratlanul sikeres tavaszi szezont produkálva 100%-os teljesítménnyel nyerte a bajnokságot. A tavasz során elkészült a régen várt elektromos eredményjelző, ráadásul mindjárt kettő is felavatásra került. Egyiket a tribün tetőszerkezete alá telepítették, a másik pedig éppen vele egyvonalban, az ellenkező oldalon, az álló lelátó tetejére. A hölgyek utolsó hazai bajnoki mérkőzésén, 2014. május 17-én debütáltak és máris alaposan le lettek tesztelve. Ugyanis a csapat ontotta a gólokat a Csepel SC elleni találkozón, ahol kétszámjegyű eredmény született. A régi eredményjelző csak kilencig tudta mutatni a gólokat, így éppen időben lettek beüzemelve az újak. ugyanis 15-0 lett a hazaiak javára. Még el sem csitultak a bajnoki címszerzés közepette a örömök, a dorogi lányok fokozták az eufórikus hangulatot, miután június 8-án hazai pályán 5-2-re verték a Zalaegerszeg csapatát az osztályozó visszavágóján, amellyel kettős győzelemmel, 8-3-as összesítéssel feljutottak az első osztályba.
bélyegkép\|balra\|Az új elektromos eredményjelző a tribünnél a Dorog-Haladás kupa-meccsen 2014-ben bélyegkép\|jobbra\|A centenáriumi ünnepség jeles résztvevői közül Bartalos József, Szűcs Lajos, Buzánszky Jenő, Horváth Péter és Karába János Mayer László klubelnökkel a stadion gyepszőnyegén. A nyár folyamán nagyszabású felújító munkálatok közepette szépült a stadion. Eredeti szépségében megújult a Déli kapu, amely a centenáriumi ünnepséget követően a Száz éves kapu elnevezést kapta. Jobb oldali pilonján emléktáblát is avattak, amely a dicső első évszázadot hirdeti. A renoválás során leszerelték a régi eredményjelzőt, amelyre az új digitális eredményjelzők egyidőben történő beüzemelésével feleslegessé vált. Több, mint négy évtized szolgálat után lett szanálva. A kapu felőli teljes oldal hosszában elbontották a régi betonkerítést és helyére esztétikus vaskerítést állítottak, ezen felül mind a hazai, mind a vendég csapatok részére új, fedett cserepadokat helyeztek a nyugati oldal hosszanti futópályán. A Labdarúgó szobrot közel fél évszázadot követően leköltöztették a délkeleti kanyar tetejéről és közvetlenül a délkeleti kanyar korzója felett kapott új helyet. Ezáltal testközelbe került az alkotás, amely a sporttörténelmi értékén túl, újabb szerepkörrel is fel lett ruházva. Ugyanis innentől fogva egyfajta kegyhellyé is vált, ahová virágokat, koszorút és mécseseket helyeznek el a szurkolók.
Augusztus 31. hozta az újabb történelmi pillanatot, amikor a stadionban első ízben került sor NB I-es női labdarúgó mérkőzésre. A dorogiak egy héttel korábban rajtoltak a bajnokságban, ahol Szegeden 5-0-ra győzedelmeskedtek, ezúttal pedig első hazai meccsükre került sor. Éppen 37. esztendeje volt a dorogi stadionban utoljára első osztályú labdarúgó mérkőzés és ahogy akkor, úgy ezúttal is az Újpesti Dózsa volt az ellenfél. Abban is egyezik a történeti párhuzam, hogy 1977-ben és most is dorogi győzelem született, azonban a hölgyek valósággal kiütötték nagynevű riválisukat, miután 5-1-re verték őket. Az év során több, kisebb-nagyobb fórumot rendeztek a kerek évforduló tiszteletére, a központi főrendezvényekre pedig május 17-én, valamint Bányásznapon került sor. Valamennyi akkori aktív igazolt sportoló, edző és szakvezető együtt a centenáriumot szimbolizáló élő képet formázott meg a stadionban. A központi rendezvényen rengetegen jelentek meg, köztük számos egykori sportlegenda, mint Szűcs Lajos, Karába János, vagy éppen maga, a stadion névadója, Buzánszky Jenő is együtt ünnepelt. A Bányásznapon, szeptember 7-én tartott megemlékezés keretében avatták fel a dorogi klub európai szintű edző bázisát Tokodon. Az új sportcentrum Monostori Tivadar nevét vette fel – teljes nevén Monostori Tivadar Utánpótlás Nevelő Központ -, amely egyben az országban működő labdarúgó akadémiák mintájára regionális utánpótlás bázisként is működik. Az avató ünnepségen az egykori futball legenda teljes családja – közte felesége, leányai, unokái és veje, Holdampf Sándor is személyesen vett részt. Az ünnepi futball meccsként eredetileg a Dorog-Ferencváros mérkőzést tervezték, ehhez azonban a dorogiaknak el kellett volna tudniuk halasztatni az aktuális bajnoki mérkőzésüket a Diósd ellen. A diósdiak viszont nem járultak hozzá a mérkőzés elhalasztásához, így gáladerbi helyett, éles bajnoki meccset láthatott a szépszámú közönség. A dorogi szurkolók hatalmas pirotechnikai attrakcióval rukkoltak elő, amelynek egyik része a klub színeinek megfelelően, egy hatalmas piros-fekete füstbomba volt, amely igen látványosra sikeredetett és hosszú percekre beborította a teljes stadiont. A dorogiak magabiztos 2-0-s győzelmével zárult a találkozó. A dorogi csapat egyértelmű céljai között szerepelt az NB II-be való feljutás. Egy évvel korábban a bajnokság megnyerésével már feljuthattak volna a magasabb osztályba, ám adminisztratív okokból nem indulhattak az NB II-ben, ezért a centenárium évében újra a feljutást célozták meg.
bélyegkép\|balra\|Az eredeti szépségében megújult egykori főbejárat bélyegkép\|jobbra\|Tittmann János polgármester ünnepi beszéde a felújított, átkeresztelt kapu átadásán és az emléktábla avatásán.
A szezon egyik legemlékezetesebb mérkőzése a Tatabánya elleni összecsapás volt. Egyrészt a dorogiak hosszú idő után kerültek össze bajnokin újfent ősi, megyei riválisukkal, ráadásul ez volt a két csapat egymás ellen játszott 50. tétmérkőzése. Nem utolsósorban Miskei Attila vezette a tatabányaiakat, így egy éven belül immár másodszor is ellenfélként küzdött meg egykori csapatával a volt dorogi tréner. Szépszámú közönség jött össze a megyei rangadóra még annak ellenére is, hogy éppen a dorogi ultrák távol maradtak. Történt, hogy a magyar szurkolói csoportok közös tüntetést szerveztek az MLSZ ellen a fővárosban és a megmozdulás éppen egybe esett a dorogi mérkőzéssel. A szurkolók szolidaritást vállaltak az ország ultracsoportjaival és a tüntetésen vettek részt a meccs helyett. Némi ellensúlyozásként és kárpótlásként, valamennyien kilátogattak a dorogi csapat, rangadó előtti utolsó edzésére, és fantasztikus, igazi meccshangulatot varázsoltak a lelátón. A Tatabánya elleni mérkőzés végül gól nélküli döntetlent hozott. A dorogi gárda mindvégig a tabella élbolyában tanyázott és szorgalmasan gyűjtötte bajnoki pontjait, majd dobogós helyen, az utolsó előtti fordulóban pedig már az első helyen állt. A zárófordulóban is sikerült megőriznie listavezető pozícióját, így őszi bajnokként várhatta a tavaszi folytatást. A remek eredmény értékét fokozza, hogy veretlenül és az egész csoportban a legkevesebb gólt kapva zárta a szezont. Szám szerint csak 8 alkalommal rezdült meg a dorogi háló. Az évadban többször is ezres nagyságrendű volt a drukkerek száma egyes mérkőzéseken. A bajnoki találkozók mellett a nyár folyamán lejátszott Haladás elleni Magyar Kupa-meccsen is négyjegyűre duzzadt a nézőszám, pedig hétközi mérkőzés volt igazi uborka szezonban, amikor sokan a nyaralásukat töltik, ráadásul igen nagy hőségben került sor a találkozóra. Egy félidőn keresztül úgy tetszett, hogy meglepetés készül. A dorogiak vezettek, de végül a nagyobb rutin és a két osztálynyi különbség kidomborodott a vendégek javára, mégpedig 4-1 arányban. A hölgyek is remek szezont produkáltak és újoncként sikeresen helytálltak. Egy mérkőzést Dorogon rendeztek a válogatott utánpótlás csapatok találkozója alkalmán, amelyet a Telki kupa jegyében rendeztek. A magyar csapat ellenfele Írország volt.
A centenárium évében két olyan gyönyörű kiállítású, igényes könyv is kiadásra került, amely számos helyen a stadionnak is emléket állít. Az egyik kiadvány a dorogi sport egy évszázada előtt kívánt tisztelegni. Dorog város és a Dorog Város Egyesített Sportintézménye gondozásában – Szekér Zoltán, Madarász Tímea, Barlangi Gergő és Dankó József szerzők munkájaként – Dorogi Sportpillanatok 1914-2014 címmel jelent meg. A stadion valamennyi fejezetben fókuszba került, egyben művészi és jó minőségű képekkel illusztrálva. A másik könyv pedig a Dorog Védett Építészeti Alkotásai címmel, Dankó Kristóf szerkesztésében és a Dorogi Önkormányzat gondozásában készült. Benne külön fejezetben elevenedik meg a stadion és annak három kiemelt objektuma; mint a fedett tribün, a most már Száz éves kapunak keresztelt egykori főbejárat és a Zenepavilon. Az előző könyvhöz hasonlóan színvonalas kiadvány, kitűnő minőségű fotókkal kiegészítve.
Az igazán felemelő és emlékezetesre sikeredett centenáriumi év azonban fájdalmas veszteségektől sem volt mentes. Egy sor olyan sportoló legenda távozott az élők sorából, mint Kottesz Béla, Monostori Tivadar, Grosics Gyula, Ivanics Tibor, Bakonyi István Tramita Mária, valamint Bencze László fotóművész, a klub törzsszurkolója, akiknek élete jelentős fokban összefonódott a stadionnal. Valamennyiükről méltón megemlékeztek és tiszteletükre mindannyiszor a kegyelet lángjai gyúltak a stadionban.
Az esztendő utolsó momentuma meglehetősen sajnálatosra sikeredett. Az NB III-ban szereplő dorogi csapat szezonzáró mérkőzése hazai pályán volt a BKV Előre ellen. A mérkőzés paprikás hangulatban telt, tekintve a vendég játékosok feltűnően sokszor és durva szabálytalanságokkal tördelték a játékot, amelyet a játékvezető engedett. Ráadásul mindjárt az első percekben 11-est ítélt a vendég csapat részére, amelyből megszerezték a vezetést. A találkozó végül 1-1-es döntetlennel zárult, miközben a hazaiak is kaptak egy büntetőt, de elhibázták. A mérkőzés utolsó perceiben egy nagyon alattomos szabálytalanságot követtek el a közlekedésiek, ráadásul játékon kívül, ezzel végkép kiváltva a hazai drukkerek haragját. A lefújást követően egy szurkoló beszaladt a pályára, fenyegetve a játékvezetőt. Az incidens ezzel még nem ért végett, mert a vendég csapat nem merte csak egy órával később elhagyni a stadiont rendőri biztosítás mellett.
### A második évszázad első évei
bélyegkép\|balra\| Buzánszky Jenőre emlékeztek a stadionban bélyegkép\|jobbra\| Az NB I-ben bronzérmet nyert női csapat 2015-ben
Lesújtó hírrel indult a következő év, amely egyben a dorogi sport és a stadion történetének második évszázadának első éve is volt egyben. 2015. január 11-én elhunyt a stadion névadója, Buzánszky Jenő. Mintha ez a szomorú kezdet előre vetítette volna a sok nehézségekkel teli egész évet. A gyász még el sem ült a stadion falain belül, érkezett az újabb keserű pirula. Egy szerencsétlen, egyben ártatlannak tűnő eset nőtte ki magát botránnyá. A dorogi csapat egyik legnagyobb ellenlábasa korábban óvást nyújtott be a Szövetséghez, amelyet azzal indokoltak, hogy egyes dorogi játékosok sportigazolásával nincs minden rendben. A Szövetség kivizsgálta az esetet és mint kiderült, három labdarúgó olyan orvostól kapott igazolást, aki nem volt akkreditálva az MLSZ-nél. Ezért visszamenőleg 25 pontot vontak le a Dorogtól, amelynek következtében a bajnoki cím helyett a kiesés ellen kellett megküzdeniük a tavaszi szezon során. Ezzel a döntéssel ugyanis a tabella éléről az utolsó előtti helyre lettek száműzve. Halmozati bünetésként az ügyben érintett két leggólerősebb játékost eltiltotta a Szövetség. Menet közben a klub megkapta a BKV elleni mérkőzésen történt rendbontásért is a szövetségi büntetést. A magáról megfeledkezett szurkolót pedig polgári perre citálták és a bírósági határozat alapján kitiltották a stadionból. A precedens értékű ítélet példátlan volt a dorogi stadion történetében. A dorogi ultrák nehezményezték ezt, így szolidaritásból a teljes ultra-csoport távol-, pontosabban a stadionon kívül maradt a hazai mérkőzések alkalmával. A csapat irányában érzett szeretetük és kitartásuk megmaradt, de nem kívántak a létesítményen belül tevékenykedni. Helyette a Vasút sor felőli oldalon, az utcán tartózkodva állták végig a meccseket és onnan buzdították csapatukat. A mérkőzésekre kivezényelt rendőri erők szintén a stadionon kívül, közvetlenül a szurkolótábor mellett sorakoztak fel és igyekeztek felügyelni a biztonságra. A dorogi csapat a szezon végére feljött a középmezőnybe és végül a 8. helyen zárták az évadot.
A női labdarúgók ellensúlyozták a megannyi keserűséget okozó eseményeket. Remekül szerepelve előbb a felsőházba jutottak a rájátszásban, majd a végelszámolásnál a dobogóra állhattak és bronzérmet nyertek. A stadionban felváltva és menetrendszerűen érkeztek a honi női labdarúgás élcsapatai közül is a legkiemelkedőbbek, mint az MTK, vagy éppen a Ferencváros. A dorogi stadion adott otthont az Astra Hungary FC elleni bronzmeccsnek, ahol a dorogi lányok magabiztosan győztek 3-0-ra. A történelmi pillanatra május 31-én került sor. Azonban a határtalan öröm hamarosan szertefoszlott, ugyanis az egyesület anyagi nehézségei miatt kénytelen volt visszalépni a további küzdelmektől, s nem csak az NB I-ben nem tudtak elindulni, hanem megszűnt a felnőtt csapat és csak utánpótlás szinten maradt meg az egyesület. Ez egyben azt is jelentette, hogy a fenti kora nyári dátum – mely a dorogi női labdarúgás ragyogó csúcsát hozta -, a dorogi női foci végét is jelentette. Azóta nem látott a stadion női labdarúgó mérkőzést.
Visszajáró vendégként köszönthette a stadion újfent a magyar U17-es válogatottat, akik ezúttal Szerbia ellen küzdöttek meg egy nemzetközi torna keretén belül. Dorog jó házigazdának bizonyult a korábbiakban is, így szinte rendszeresen éri a megtiszteltetés a Szövetségtől, hogy rendezője, illetve helyszíne lehet az egyes utánpótlás válogatott találkozóknak.
Az őszi szezonnak újfent az NB II-be való feljutás reményében vágott neki a férfi csapat és ennek megfelelően a zárásnál feljutó helyen állt. Azonban az utolsó bajnoki mérkőzés – akárcsak egy évvel korábban – megint botrányos körülmények közepette ért véget. Igaz, ezúttal az ellenfél szurkolói okoztak rendbontást. Hatalmas rangadót vártak, ugyanis a legnagyobb rivális, a tavasszal még NB I-es Győri ETO érkezett. A tét nagy volt, hiszen amennyiben vendégsiker születik, úgy a győriek beelőzhetik a Dorogot, hazai győzelem esetén viszont a Dorog megnyugtatóbb előnnyel telelhet. Ennek megfelelően vagy 120-150 győri drukker látogatott Dorogra. A mérkőzés utolsó perceiben, dorogi vezetésél már elkönyvelték a vereséget és magukról megfeledkezve a számukra kijelölt helyet elhagyva a hazai szurkolókra, de főként a rendezőkre támadtak. A mobil fémkordonokat hajigálták és egy idősödő úriembert alaposan helybenhagytak. A mérkőzés félbeszakadt, amelyet a stadion kiürülése után tudtak csak befejezni a felek, lejátszva a maradék néhány percet. A történtek miatt az MLSZ a dorogi klubot is megbüntette.
bélyegkép\|balra\| 14 év után ismét NB II-es férfi labdarúgó bajnoki mérkőzés Dorogon bélyegkép\|jobbra\| Az ülőkézett álló lelátó északi szakasza a hazai szurkolók részére
A 2016-os esztendő kárpótlást adott az elmúlt év nehézségeire és kifejezetten emlékezetes időszakként vonult be a stadion történetébe. Előbb a dorogi csapat egyenletes jó teljesítménnyel magabiztosan valóra váltotta a magasabb osztályba való feljutást. A végelszámolásnál a rivális ETO-ra 11 pontot vertek rá. Az MLSZ által megszigorított létesítményekkel szembeni követelményeknek könnyedén tett eleget a stadion. Kisebb változtatások kieszközlésével gond nélkül megkapta a másodosztályú besorolást. Ettől függetlenül is igyekeztek fejleszteni, szépíteni a létesítményt. A leglátványosabb újítások sorában szerepelt a teljes fedett tribün szabvány ülőkékkel való felszerelése és ugyancsak ilyen ülőkéket telepítettek az állóhely néhány sorában. Az elterjedtebb műanyag székek helyett a felhajthatós, támlás fémülőkéket részesítették előnyben. Az első lépcsőben végrehajtott fejlesztéssel jelenleg mintegy ezer ülőhellyel szolgálnak a lelátók. A klub színeinek megfelelően pirosak és feketék az elhelyezett ülőalkalmatosságok. Az álló lelátó mögött új kerítés is lett állítva a teljes keleti oldal hosszában. Továbbá a stadion kapott egy új bejárati kaput is, amely a fedett tribün mellett, a vasút felőli oldalon található. Ezáltal a korábbi meglévő északi és déli irányból történő bejutás mellett immár nyugati irányból is lehetőség van a belépésre. 35. évnyi szolgálatot követően kicserélték a futballkapukat is. Ezen felül az álló lelátó déli hosszán kijelölt vendégszektor kialakítására is sor került, továbbá a klubszékházban üzemelő Sportbüfé mellett további két büfé nyílt a lelátókhoz közel. Egyik a tribün vasút felőli szélén, az új nyugati kapu mellett, a másik pedig az álló lelátó vasút felőli végében. Az új évadtól újfajta, dekoratív belépőjegyek és bérletek készültek. A sportcsarnok tervezett és várható bővítése miatt felszámolták a közvetlen a sportcsarnok északi oldalán húzódott salakos kispályát és az azt övező kerítést.
14 évet követően, 2016. július 31-én újra férfi NB II-es bajnoki mérkőzést rendeztek a stadionban. Ez volt egyben a 2016-2017-es évad nyitómérkőzése, ahol a dorogiak a Cigánd SE csapatát fogadták. A debütálás jól sikerült, s a hazaiak nyertek 2-1-re, amelyet mintegy 2000 néző tekintett meg a helyszínen. A bajnoki mérkőzések mellett említésre méltó az MTK vendégszereplése is a kupa jegyében. A mérkőzést a legjobb 16-közé jutásért játszották és nagy bravúrral a dorogiak 1-0-s győzelmükkel jutottak tovább. Ebben az évben újra otthont adhatott a stadion utánpótlás válogatott mérkőzésnek. A magyar csapat ezúttal a Cseh válogatott ellen küzdött meg augusztus elsején.
2016 decemberében a népszerű, nagy tömegeket vonzó évtizedes hagyományú dorogi Adventi- és Karácsonyi vásárnak első ízben adott otthont a stadion területe. Évtizedek óta a Hősök terén folyt az ünnepi műsorokkal egybekötött vásár, majd a Schmidt Sándor Agora is bekapcsolódott a helyszínek közé. A szervezők és az illetékesek választása ezúttal a sporttelepre esett. A város központi Karácsonyfája és a gigantikus méretű Adventi koszorú továbbra is eredeti helyét, a belvárost díszíti és ugyancsak változatlanul ott kerül sor a hagyományos szabadtéri Adventi misére is. A klubszékház nyugati oldala mentén elterülő alakulótéren állították fel az árusító standokat és a jégpályát. A vásár külön éke pedig a tér közepén lévő kívül-belül pompásan feldíszített Zenepavilon volt. A dorogi Adventi vásárok egyik fő sajátossága, hogy elsősorban igazi míves portékákat kínálnak, ahol valódi ajándékra lelhet a vásárló. A vásári forgatagot zene és számos ünnepi előadás, műsor tarkítja, valamint a forralt bort és egyéb finomságokat árusító pavilonok. Ebben az évben külön versenyt írtak ki a betlehemes jászol készítőknek és a temérdek remekművet a Zenepavilonban állították ki.
bélyegkép\|balra\| Néhány nappal a Karácsonyi vásár megnyitása előtt bélyegkép\|jobbra\| Az újra megalakult dorogi kerékpáros egyesület tagjai versenyre gyülekeznek
A 2017-es esztendőt is változatos programok és események egész sora jellemezte, valamint további fejlesztési tervek kerültek elfogadásra. Az év eseményei a Vasas elleni kupa-mérkőzéssel indult február 11-én, amelyet 2000-es közönség tekintett meg, valamint Bernd Storck szövetségi kapitány is személyes foglalt helyet a lelátón. A stadionban a labdarúgócsapat eredményes tavaszi szereplése örvendeztette meg a híveket és igazi slusszpoénként a dorogiak az évad záró mérkőzésen féltucat gólig jutottak a Szegedi EOL ellen. Hat hazai gólt egy bajnoki mérkőzésen régen látott már a dorogi stadion. A nyár folyamán immár 4. ízben rendezték a Foci Napközis tábort. 2014-ben indult útjára ez a hagyományt teremteni kívánkozó kezdeményezés, amelyen a dorogi és környékbeli iskolás korú fiúk és lányok részvételét várják. Ebben az évben más utánpótlás csapatok tagjai is szívesen csatlakoztak a két héten át tartó egész napos programokhoz. A gyerekek számára rengeteg mozgási lehetőséget, játékos vetélkedőket, elméleti oktatást, közte sporttörténeti visszaemlékezéseket, élménybeszámolókat is hallgathatnak. Mind ezt szabadlevegőn és napi háromszori étkezés biztosítása mellett. A nyár folyamán ismét volt utánpótlás válogatott mérkőzés, mégpedig a Telki kupa jegyében ezúttal Horvátország ellen.
Az év egyik legnagyobb örömhírét a kerékpáros egyesület újra alakulása szolgálta. A korábban is létezett szakosztály idővel megszűnt, ám a kerékpározás és biciklis sport töretlen népszerűségnek örvendett azóta is a városban. A kerekezők kedvét és jövőképét erősítette, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kapott hivatalos fórumokon is a kerékpárosok segítése és az infrastruktúra kiépítése. A városon belül is szaporodtak a kerékpározásra kijelölt utak, a Dorog-Kesztölc új kerékpárúttal pedig egyenesen becsatlakozást nyertek az országos főútvonalba is. Az újjászerveződött egyesület komoly taglétszámmal működik és mindjárt első hivatalos évükben is számos megmozdulást szerveztek, illetve számos túrán vettek részt. A kerékpárosok összejöveteleit és a versenyek, túrák bázisaként a stadion tárt kapukkal fogadta őket. A nyár végén készült az Xtrém Stúdió népszerű Kerékpártúra sorozatának aktuális része. A 63. adásban Dorog és környéke került bemutatásra. A tv-s stáb forgatott a stadionban és a Monostori Tivadar edzőközpontban is. A stábot és a riportert Szekér Zoltán, Dorog város Egyesített Sportintézményeinek vezetője kalauzolta.
bélyegkép\|jobbra\| Futóverseny a stadionnál bélyegkép\|balra\| Jégpálya a stadion északnyugati szegletében
A futóversenyek egész sora tarkította az évet, közte a több évtizedes hagyománnyal megrendezésre kerülő SARPI városi futás, amely ezúttal jótékony célú futóversenyt is hirdetett és szervezett. Továbbá a Mikulás-futás, valamint a Márton napi futás is nagy népszerűségnek örvendve, szépszámú résztvevőkkel zajlott. Az év folyamán realizálódott két közeljövőben megvalósításra kerülő fejlesztési és beruházási program. Elsőként a korábbiakban már többszöri igényként felvetődött Birkózócsarnok kivitelezése kapott zöld utat. A birkózók, mint Dorog legsikeresebb sportegyesülete, amely az országos elit tagja és nemzetközi szinten is meglehetősen elismert, önmagában is megérdemelt volna már egy méltó csarnokot. Ugyanakkor a 2012 óta megrendezésre kerülő Fekete Gyémántok Nemzetközi Birkózóverseny házigazdájaként is igyekeztek a tervezetnél figyelembe venni. Ennek megfelelően az elkészülő csarnok a küzdő- és nézőtér, valamint az öltözők és fürdők mellett az emeleti részen hotel és étterem részleggel válna kompletté. A beruházáshoz pedig párhuzamosan a sportcsarnok homlokzatának felújítása is kapcsolódna. A stadion felújítási program keretén belül 685 milliós támogatást nyertek, amelyből a tribün tetőszerkezetének felújítása valósulhatna meg, továbbá az állórész is tetőt kapna és a fűthető játéktér kialakítását is indítványozták. Azonban ezúttal sem múlt el veszteség nélkül az év. A dorogi sportot és egyben a stadionhoz szervesen kötődő három meghatározó egyénisége hunyt el az év során. Elsőként Haraszti Jánostól búcsúztak áprilisban. Emlékére a Szeged 2011 elleni bajnoki mérkőzés kezdő sípszava után egyperces néma felállással adóztak a jelenlévők, majd Pick József jeles helytörténet-kutató és írótól, aki nemzetközi elismertségű sportolója volt a dorogi klubnak. Októberben szintén a dorogi helytörténet kiváló ápolójáról és krónikásától, Kovács Lajostól, aki ifjú éveiben az egyesület atlétája volt. Valamennyi Dorogról készült sportkiadvány szerves szerzője, társszerzője. Emlékére a Zalaegerszeg elleni bajnoki előtt adóztak a sporttársak.
2018 januárban megkezdődött a Birkózócsarnok építése. Az év egyik első emlékezetes sportmomentuma a Magyar Kupa-mérkőzéssel vette kezdetét. Akárcsak az elmúlt évben, ezúttal is a nyolcaddöntő jegyében, mégpedig a Debrecen ellen. Ezt megelőzően lett volna az év első igazi emlékezetes eseménye, az Inter Bratislava elleni mérkőzés, amely végül elmaradt. Március 15-én, a nemzeti ünnep tiszteletére rendezett városi megemlékezés keretén belül történelmi sétát tartottak, amelynek egyik állomása a stadion volt. Az 1848-as események felidézéséből, Táncsics Mihály kiszabadítását elevenítették fel a Déli kapunál.
A közel egy teljes évszázadot megélt létesítmény dacolva az idő múlásával – benne a történelmi viharokkal, a politikai változásokkal és az időjárási viszontagságokkal – szinte eredeti formájában fennmaradva, az ország egyik legpatinásabb arénája, amely országra és világra szóló eseményekkel és sikerekkel büszkélkedhet. A létesítmény tulajdonosa és fenntartója fontos feladatának tekinti a stadion állagmegőrzése mellett a különböző fejlesztési tervek rövidebb és hosszabb távon történő megvalósítását, amelyeknél kiemelt szempont a patina megőrzése. Ennek megfelelően tervek születtek a klubszékház és a tekepálya lapos tetőzetének átépítéséről. Mindkét épület a korabeli hangulathoz illeszkedő tetőráépítést kapna. A külső esztétikai megjelenés fokozásán kívül újabb hasznos kihasználható helyiségeket nyerhetnének, ami elsősorban a klubszékház esetében a sportmúzeum további bővítését is elősegítené. Ezen felül a szabadtéri zöldterületek jobb kihasználása parkosítással, amelynek keretén belül egy emlékparkot is létrehoznának a dorogi sport kiemelkedő alakjainak tiszteletére. Jelenleg a Zenepavilon és a Déli – vagy újabb nevén Száz éves – kapu helyi műemlékvédelem alatt áll, amit idővel akár a teljes stadionra is ki lehetne terjeszteni, akárcsak ki lehetne szélesíteni a teljes létesítmény védelmét magasabb fórumra is.
## Jelentős dátumok és események a stadion életében
- A hivatalos megnyitás előtti időszakban
- A két világháború között
- A II. világháború utáni időszak és az 1950-es évek
- 1960-as évek
- 1970-es évek
- 1980-as évek
- 1990-es évek
- Az ezredforduló első évtizede
- (\*): Az országos stadion rekonstrukciós pályázat keretében történt felújítások
- XXII\. század második évtized
- Jelen évtized
- (\*): Ülőkék felszerelése a lelátókon, Nyugati kapu megnyitása, új futballkapuk a játéktéren, vendégszektor, kiegészítő büfék.
## A stadion és sportcentrum keretében működő, illetve működött szakosztályok
- Valamennyi élő és egykori szakosztályhoz utánpótlás csapatok is tartoznak, tartoztak
- (\*): A jelzett szakosztályok jelenleg külön bázisokon működnek. A teniszezők külön teniszcentrummal rendelkeznek, amely a sportteleptől távolabb esik, egyéb sportágak pedig szintén a stadiontól távolabb, különböző edzőtermekben, illetve a kerékpározók és a természetjárók (hegymászók, vadvízi evezősök, tájékozódási futók is e szakosztályhoz tartoztak) pedig terepen.
- (\*\*): Csak utánpótlás szinten
## Nemzetközi mérkőzések a stadionban
- (\*) = A bécsújhelyi ellenfél osztrák-török vegyescsapatként képviselte magát.
## Kiegészítő információk
### A stadion megközelíthetősége
bélyegkép\|A vasútállomásról vezető sétány a Déli kapuhoz visz. A háttérben kivehető a Déli kapu bal oldali pilonja.
bélyegkép\|jobbra\|A Vasút-sori sétány a stadion nyugati oldalán
bélyegkép\|jobbra\|A stadion 2016 óta fennálló jelenlegi beléptető rendszere
Személygépkocsival, vagy külön autóbusszal mind a négy égtáj felől a városba érkezve a látogató a Bécsi úthoz érkezik, melyből nyílik a Mária utca, amelynek teljes hosszán végighaladva egy vasúti átjárón keresztül visz tovább az út egyenesen, amely a vasúti csomópont után Iskola utca néven folytatódik. Az első kereszteződésnél éri el a Köztársaság utat, amelyen balra fordulva körülbelül 100 méter megtétele után balra tartva a stadion északi főbejáratához érkeznek. Az északi irányból (Esztergom felől) érkezők részére kínálkozik egyszerűbb útvonal is. A városba érkezve az Esztergomi úton a vasúti átjáró előtt balra elkanyarodnak egy bekötő úton, amely mintegy 100 méternyi távot követően belefut a Köztársaság útba. Jobbra fordulva a Köztársaság úton kb. 1,5 km megtétele után lehet elérni a stadion északi kapuját.
`A vasúton érkezők a város központjában található „Dorog” vasútállomáson leszállva áthaladnak az aluljárón. Az állomástól oldalirányból van összeköttetése az aluljárónak, ahol balra tartva az Otthon térre vezet az út. Az aluljáró közvetlen elhagyása után jobbra tartva a Vasút-soron haladva néhány száz méter megtétele után a stadion déli kapujához jutnak.`
`Az autóbusszal érkezők az „IBUSZ” (Bécsi út–Mária utca), vagy a „Városháza” megállóhelyeken leszállva érkeznek. Az „IBUSZ” buszmegállótól az első jelzőlámpás kereszteződésnél érik el a Mária utcát, innen az elérhetőség megegyezik a gépkocsiknál leírtakkal. A gyalogosok kb. 10–15 perces sétával érkeznek a stadionhoz, végig járdán történő séta biztosított. A gyalogosok esetében azonban nem szükséges a távolabbi északi kapuig menni, ugyanis közvetlenül a vasúti átjárón áthaladva balra tartva mintegy 100 méter megtételével elérik a déli kaput. Amennyiben a „Városháza” megállóhelyen – amely az Esztergomi úton található – történik a leszállás, úgy az Esztergomi útból nyíló Hantken Miksa úton kell végig haladni, ahol elérik az aluljárót, ahonnan a továbbhaladás megegyezik a vonattal érkezők esetében leírtakkal.`
Az 1960-as évekig volt lehetőség a légi úton való érkezésre. Egyes mérkőzéseire a dorogi csapat is repülővel utazott. Igaz, jelenleg nincs személyforgalom, de nem kizárt, hogy a jövőben egyszer újra lesz belföldi járat. Napjainkban sport- és vitorlázógépek, illetve sárkányrepülőket, esetleg hőlégballont fogad a repülőtér, amely a Doroggal egybeépült Esztergom-Kertváros határában található. A reptéri autóbusz megállóból busszal lehet eljutni a stadionhoz.
`Helyi- és elővárosi buszjáratokkal, amelyekre lehetőség van felszállni az „IBUSZ” (Mária utca) és a „Városháza” helyközi buszmegállókban, valamint a reptéren, egészen a stadionig viszi az utasokat, amelyről a „Sporttelep” megállóban kell leszállni, amely közvetlenül az északi kapunál áll meg. Tekintve, hogy nagyon új még a Buzánszky Jenő Stadion elnevezés, így jó ideig biztosan az eredeti megálló nevével fogunk találkozni.`
A Buzánszky stadion térképe és megközelíthetősége
### Parkolási lehetőség
Az északi kapu előtt van egy limitált kisebb parkoló, azonban célszerű a szemközti Schmidt Sándor-lakótelepen vagy a stadion melletti Zsigmondy Vilmos-lakótelepen kialakított parkolókban, amelyet díjtalanul lehet használni. Hivatalos személyek (ellenfél játékosai, játékvezetők stb.), meghívott vendégek, vagy a klub engedélyével rendelkezők a stadionon belül lévő parkolókat vehetik igénybe.
### Vendéglátóipari egységek
A klubszékházban van a Sportvendéglő, két büfé pedig a stadion korzóján a tribün vasút felőli oldalán, valamint az álló lelátó vasút felőli oldalán, de a létesítmény közvetlen közelében, minden irányban számos vendéglő és cukrászda is található.
### Belépők, plakátok
Jegytarifák 1923-ban:
- Páholyülés: 150 korona
- Tribünülés: 120 korona
- Állóhely: 80 korona
- Klubjegy: 50 korona
- Gyerekjegy: 20 korona
Jegytarifák 1950-ben:
- Páholy: 15 forint
- Tribün: 10 forint
- Korzó: 8 forint
- Állóhely: 5 forint
- Katona, diák: 1-2 forint
A stadionban zajló bajnoki és kupa-mérkőzések jegyárai a 2018-2019-es évadban:
- Felnőtt jegy: 1000 Ft,
- Diák, nyugdíjas jegy: 800 Ft,
- 10 éves korig, illetve 70 év felett ingyenes.
Megszűnt a helykategória, a megváltott jeggyel tetszés szerint választható hely a lelátókon. Kivétel csak a vendégszurkolók esetében áll fenn, akik egységesen az állóhely vasút felőli részét vehetik igénybe, az ott kijelölt vendégszektornak megfelelően.
## A stadion névadója
Buzánszky Jenő a Nemzet Sportolója, olimpiai- és Európa Kupa-győztes, világbajnoki ezüstérmes, a Dorogi Bányász SC és a Magyar labdarúgó-válogatott világhírű labdarúgója, az Aranycsapat legendás jobbhátvédje és a Dorogi FC. Örökös Tagja, Dorog, Dombóvár, valamint az erdélyi Farkaslaka díszpolgára és megannyi magas rangú állami- és civil díjak kitüntetettje.
1950 és 1956 között 49-szer volt magyar válogatott, míg a dorogi csapat játékosaként és csapatkapitányaként 13 bajnoki évaddal, közte 330 bajnoki mérkőzéssel és 25 szerzett góllal a háta mögött 1960-ban fejezte be az aktív játékot. 1960-1969-ig a dorogi csapat vezető edzője volt. Irányításával érte el a klub a legnagyobb sikereit. Később a sportdiplomácia terén tevékenykedett mind Dorogon, mind megyei és országos szinten. 1983–1998 között MLSZ elnökségi tag, 1993–1998 között alelnök, valamint Dorog város közéletének aktív tagja.
Volt önkormányzati képviselő, az Oktatási- Sport- és Külkapcsolatok Bizottságának tagja. 1994 óta elnökségi tagja a Dorogi Szénmedence Sportjáért Közalapítványnak. Feleségével és családjával Dorog város megbecsült lakói, de a tiszteletet és a megbecsülést nem kizárólag csak a kiemelkedő sportkarrierjének köszönheti. 1947 óta élt és tevékenykedett Dorogon. Szomszédja az egykori játékostárs és egyben kiváló barát Bakonyi István, s alig két utcányira lakott tőle két másik dorogi futballóriás, Prohászka János és Fellegi István is.
A dorogi sportélet számos hatalmassággal büszkélkedhet – és nem csak labdarúgókkal -, akik kimagasló eredményeik és példás, sportszerű életük miatt méltán jöhettek volna szóba a névadáskor. Buzánszky Jenő sporttevékenysége és a városban betöltött szerepe, valamint a sportlétesítményhez való kötődése alapján maximálisan a legméltóbb választás. Grosics Gyula mellett a legismertebb dorogi, akinek a nevét világszerte mindenhol ismerik, tisztelik.
## A stadion fióktelepei
A korábbi években a létesítményhez különböző telephelyek, edzőpályák tartoztak. Tekintve, hogy a sportkomplexum teljes területe már a legkorábbi időszakban beépült, ezért vonzáskörzetében több edzőpályát, sporttelepet létesítettek, amelyek a centerpályához tartoztak és a dorogi egyesület tulajdonában voltak. Az idők során négy ilyen telephelye volt a dorogi stadionnak. A klub centenáriumának évében pedig felavatásra került a jelenlegi utánpótlás bázisa.
### Báger edzőpálya
Távolságát tekintve, ez volt a legközelebb fekvő edzőpálya, amely a stadiontól Északra, alig pár száz méternyire, az úgynevezett Báger dűlőben, a Palatinus-tó és a Dorogi homokvasút közvetlen szomszédságában. A játéktér szabványméretű nagypálya, amelynek talaja salakos volt. Egészen az 1990-es évek közepéig üzemelt, ahol elsősorban a labdarúgó egyesület utánpótlás szakosztályának edzései, utánpótlás mérkőzések, valamint az NB I-es tartalék csapat hazai bajnoki mérkőzései zajlottak itt. Az ezredfordulóra teljesen felszámolták, azonban 2001-ben a tervekben szerepelt a modern edzőteleppé és sportbázissá való fejlesztése, amely a dorogi klub utánpótlás csapatainak használata mellett egyben regionális utánpótlás központ is lett volna.
### A tokodaltárói sporttelep
Egy komplett sporttelep Tokodaltáró központjában, közvetlenül a 10-es főút mellett, a centerpályától 5 kilométernyire, ahol a szabványméretű füves nagypályán kívül egy fedett tribün is található. A fedett lelátóban beépített öltözők, zuhanyzó, szertár és a játékvezetőknek kialakított öltöző kapott helyet. A sporttelep befogadó képessége 2500–3000 fő. A létesítményben elsősorban a helyi labdarúgó egyesület és a dorogi Serdülő I.- II. játszotta bajnoki mérkőzéseit, valamint évekig a dorogi ifi I. csapata edzések lebonyolítására használta. De gyakran játszott itt edzőmérkőzéseket, olykor még bajnoki mérkőzéseket is a dorogi felnőtt csapat. Erre leggyakrabban a téli alapozás idején, illetve mostoha időjárási körülmények között a központi pálya kímélése érdekében került sor. A sporttelep fenntartója és tulajdonosa egészen a közelmúltig a Dorogi FC volt, majd átadták a teljes létesítményt a tokodaltáróiaknak. A létesítményt jelenleg a helyi Tokodaltárói Tabak labdarúgócsapat használja és játssza hazai bajnoki és egyéb mérkőzéseit.
- A Dorog itt rendezett nemzetközi mérkőzései
### Schmidt-villai edzőpálya
Dorogon, a Schmidt-villa zöldterületén lévő füves nagypálya. Az 1970-es évektől az iskolai és üzemi sportot szolgálta. Napjainkban inkább különböző rendezvények – cirkusz, sörfesztivál, majális stb. – színtere, valamint a nézőtér egyik része volt a legendás 1981-es Dorogi Rockfesztivál idején.
### A kenyérmezei majorsági edzőpálya
Közvetlenül a Doroggal egybeépült Esztergom-kertváros területéhez tartozó Kenyérmező-majorban lévő füves nagypálya, amely a dorogi utánpótlás csapatok edzőpályája volt. Idővel a közelben lévő Hell József Károly Bányagépészeti és vegyészeti középiskola és technikum diákjai iskolai sportolás keretein belül használták. A későbbiekben a dorogiak átadták a pályát a kertvárosi labdarúgócsapat részére, akik hazai bajnoki mérkőzéseit játsszák itt.
### Monostori Tivadar Utánpótlás Nevelő Központ
bélyegkép\|A Monostori Tivadar Utánpótlás Nevelő Központ főbejárata
Bár a Bágerban tervezett utánpótlás centrum megvalósítása csak terv szintjén maradt, azonban az egyesület nem tett le végleg róla és ha helymódosítással is, de végül siker koronázta erőfeszítésüket. Dorog szomszédságában lévő Tokodon az üveggyári sporttelep a helyi egykor szebb napokat látott egyesület 2008-ban való megszűnésével megüresedett. Az üveggyáriak az 1940-1941-es évadban egy év erejéig még az NB I-ben is szerepeltek, az idő múlásával azonban megyei szintű csapatként működtek megszűnésükig. A kis településen ezen kívül is működött egy csapat, a kettő fenntartása meghaladta a település kereteit. Elsősorban a helyi üveggyár – mint fenntartó – bezárása okozta és vetítette előre a sport klub végét is. A dorogi csapat a korábbiakban többször is rendezett itt edzőmérkőzést, ezen kívül a két település közötti szoros és jó viszony is elősegítette a pálya várható sanyarú jövőjének megakadályozását. A centerpályától 6,5 km-nyire lévő, leromlott állapotú magára hagyatott sporttelep új, nemes feladatkörbe kerülése körvonalazódott, amikor a helyi önkormányzat és a dorogi klub között létrejött egyfajta fúzió, amely mindkét fél részére előnyös jövőt ígért. A tokodi önkormányzat tulajdonosként megmaradt, a Dorogi FC pedig, mint bérlő és üzemeltető kötötte meg a használati szerződést. Az egykori sporttelep nem csak megszépült a dorogiak beruházását követően, de egy európai szintű sportparadicsommá vált a létesítmény. Az egyik pályája ritka és újszerű elemekkel készült, amely parafa-granulátum alapot kapott a műfű borítás alatt. A dorogiak nem csak saját utánpótlásukra gondoltak, hanem az országszerte kialakuló félben lévő futballakadémiák mintájára egy regionális utánpótlás bázist is működtetnek, ahová Dorog vonzáskörzetében tartozó valamennyi településről fogadják a focipalántákat. A létesítmény mellett a szakmai hátteret is megszervezték. Az újjászületett sporttelep névadója a méltán nevezetesen és mindkét településhez erősen kötődő Monostori Tivadar lett. Az egykori labdarúgó legenda Dorogra való költözése előtt hosszú évekig élt Tokodon. A hivatalos avató ünnepségre a Dorogi FC centenáriumi ünnepével egybekötve, 2014. Bányásznapján került sor magas rangú vendégek és a teljes Monostori család részvételével. Szép gesztusként, egyben a korhűséget is figyelembe véve, a főbejárat kapuján felújítva megmaradt az egykori egyesület nevét jelző öles TÜSC (Tokod-Üvegyári Sport Club) felirat is.
- A Dorog itt rendezett nemzetközi mérkőzései
## Intézményi szinten a legmeghatározóbb és kiemelkedő személyek a stadion történetében
A mindenkori klubelnökök fontos szerepet játszottak a stadion fenntartásában, fejlesztésében. Közülük is az első legjelentősebb a sorban, Gácser János, aki az 1920-as, 1930-as években 16 évig vezette az egyesületet és elnöklete alatti időszakban vált ismert és elismert klubbá a Dorogi AC és vele együtt a létesítmény is. A háborút követően pedig Kovács Antal vált hasonló sikeres vezetővé, aki pedig két évtizeden át volt a sportkomplexum első embere. Rengeteget fáradozott a sportteleppel kapcsolatos rekonstrukciókban, a háborúban teljesen tönkrement uszoda újjáélesztésért, a sportcsarnok és a fedett uszoda felépüléséért. Nevéhez fűződik az 1970-es évek első felében zajlott általános felújítás és az új szabadtéri kézilabdapálya is. Hozzá hasonlóan Kaiser József és Göb Sándor is a sporttelep elválaszthatatlan alakjai voltak, akik ezer szállal kötődtek a létesítményhez. Minden eseményben szervesen közreműködtek. Kaiser József gyakorlatilag minden egyes napját a létesítményben töltötte. Mindannyian hosszasan fáradoztak a villanyfényes stadion megvalósításán, azonban ezen törekvések csak részben tudtak megvalósulni. A pálya fél térfelét lehet csak kivilágítani, amelyet edzésekhez tudnak használni. Szintén a legendás személyek sorát gyarapította Kollár Lajos intézményvezető, akinek neve szinte egybeforrt a sportcsarnokkal. Ugyancsak példaértékű az egyesület jelenlegi elnökének, Mayer Lászlónak személye és felbecsülhetetlen, odaadó munkája, aki sportvezetőként 2006 óta van hivatalban és szoros kapcsolatban mind a dorogi sporttal, mind a létesítménnyel. Előbb, mint a Dorogi Szénmedence Sportjáért Közalapítvány vezetőségi tagjaként, majd a Dorogi FC elnök helyettesként, végül elnökként elévülhetetlen szerepe van a stadion fejlesztésében. Programját tervszerűen, lépésről lépésre valósítja meg. Nem csak hogy fizetés és tisztelet díj nélkül önzetlenül tevékenykedik, de saját vállalkozásából származó bevételéből is jelentős összeggel járul a stadionban történő fejlesztésekhez. Egyenes jelleme, szavahihetősége és a klub iránti feltétlen elkötelezettsége méltán emeli személyét a régi nagynevű elődökkel egyszintre. Az elnökség tagjaitól a szakmai stábon és a sportolókon át a szurkolókig kivétel nélkül örömmel működnek közre vele.
Továbbá feltétlen érdemes megemlíteni és kiemelni a stadion történetében fontos szerepet játszó egyéneket, mint Schmidt Sándort, Binder Lőrincet, Komoróczy Miklóst, Vida Jenőt, Rehling Konrádot, Uhlyarik Rezsőt, Csuha Andrást, Bakonyi Istvánt, Vígh Jánost, Bartalos Józsefet, Tittmann Jánost, Kiss Lászlót, Szabó Gyulát és Balázs Mihályt.
A stadion gondnoki munkáit gyakran jeles személyek látták el. A történeti összefoglalóban már szó esett Solymár Károlyról, az egykori olimpikon és országos bajnok atlétáról, aki az első gondnoka volt a létesítménynek. Az 1980-as és 1990-es években nem kisebb név, mint Ilku István töltötte be ezt a feladatkört, aki a pálya karbantartása mellett a kazánházat is felügyelte, majd közvetlen utóda, az egykori szintén kiváló kapus, Csepecz János lett. Szinte tradícióvá vált a sor, ugyanis később Hendrich Tibor vette át a gondnokságot, aki fiatalon az utánpótlás csapat tagja volt, majd az ő nevéhez fűződött a Dorogi Diófa Focióvoda megteremtése és vezetése.
A stadion történetének legendás alakja volt továbbá Szajlai Benedek szertáros, majd később az évtizedekig szolgáló, szintén szertáros Trexler János, aki a sportszerek javításának a mestere is volt egyben. Nem létezett olyan tönkrement labda, amelyet ne tudott volna újra használhatóvá tenni. Futball- és egyéb sportcipők javítását is végezte, mezeket, dresszeket varrt, vagy ha kellett, hálót is foltozott. Nyugdíjas éveiben is vállalt javításokat az egyesület részére, olykor akár díjtalanul is. Érdemes megemlíteni Lőrincz Lászlóné Ágikát, a klub egyik kiemelkedő adminisztratív dolgozóját, aki hosszú évtizedeken keresztül közmegelégedéssel végezte munkáját, valamint a stadion első számú pénztárosa is volt a sportrendezvények során.
A gondnoki feladatokat az 1990-es évektől egészen az elmúlt évekig Fazekas Béla látta el, aki egyben a létesítmény ezermestere is volt. Mindennemű karbantartó munkálatokat végzett, valamint a biztonsági szolgálatot is ellátta. Ugyancsak meghatározó személyek voltak Resszerné Anika és Nebehaj Mihályné Katika, akik a szertári és mosodai munka terén hosszú évekig elválaszthatatlan párost alkottak, és méltán vívták ki a sportolók és a sportköri tagok szeretetét és megbecsülését..
## A stadion megörökítése kiadványokban, emléktárgyakon
- A stadiont ábrázoló első képeslap 1922-ben készült Binder Lőrinc közreműködésével, amelyet szintén még az 1920-as években egy egész sorozat követett.
- A dorogi klub fennállásának 25. évfordulójára készült dombormű kidolgozású emlékplakettet is a stadion ábrája díszíti.
- Szintén képeslapon szerepel a 2001-ben kiadott Magyar Stadionok sorozat részeként, a Stadion-kiadó gondozásában. A képeslapon Bányász Stadion, Dorog felirattal látható.
- Az ezredfordulón és az új évezred első éveiben készült kártyanaptárak közül, egymást követő két évben is modellként szolgált. A 2002-es naptáron a Zenepavilon, míg a 2003-as kiadáson a fedett tribün a felújított öltözőépülettel látható. A naptárak Szabó Gyula tervezésében és gondozásában készültek.
- A 2002-es évben egy Dorogról készült művészeti naptárban is helyett kapott. Alkotója, a dorogi dr. Till József, aki a foglalkozását tekintve nőgyógyász, azonban hivatásán felül is igen sokoldalú művész, elsősorban a költészet és a festészet terén. A naptárban valamennyi hónapot a városról készített egy-egy festménye díszít, amelyekhez a kísérő szövegeket, aforizmákat is ő írt. A márciusi hónaphoz a stadion Déli kapujáról festett képe került.
## Légifotók a stadionról |
221,062 | Team Lotus | 26,147,395 | null | [
"Megszűnt Formula–1-es csapatok"
] | A Team Lotus a Colin Chapman által alapított angol Lotus Cars sportautógyár motorsportra szakosodott testvérvállalata, több versenysorozat sikeres szereplője volt.
A csapat a Formula–1-ben, a Formula–2-ben, a Formula Fordban, a Formula Juniorban, az indianapolisi 500-on, sportautóversenyeken és a Le Mans-i 24 órás versenyen is részt vett. Hat egyéni és hét konstruktőri világbajnoki címet szerzett a Formula–1-ben. A Ferrari, a McLaren és a Williams mögött a Lotus a negyedik legsikeresebb csapat a Formula–1-ben, a már megszűntek között az első. 1965-ben megnyerték az indianapolisi 500 mérföldes versenyt. Az alapító és egyben főmérnök Chapman vezetése alatt a Lotus rengeteg újítást vezetett be nemcsak a Formula–1-ben, hanem az egész autósportban. Ennek köszönhetően ugyan nagyon sokáig az élvonalban voltak, de az új fejlesztések gyakran vezettek technikai problémákhoz és balesetekhez, melyek között halálos kimenetelű is volt (ez ihletett egy korabeli gúnyolódást, mely szerint a Lotus jelentése: Lot of Trouble, Usually Serious – 'sok probléma, többnyire súlyos'). Az alapító 1982-ben meghalt, a Lotus Formula–1-es csapat pedig lassú hanyatlás után 1994-ben megszűnt.
## Alapítás, a kezdetek (1948-1957)
Colin Chapman 1952-ben alapította a Lotus Engineering Ltd. sportautógyárat az angliai Hornseyben. A Lotus gyors sikereket ért el az 1953-as Mk 6 és az 1954-es Mk 8 sportautóval. A Team Lotus 1954-ben kivált a Lotus Engineeringből. Ez a részleg versenyautókat gyártott, és több versenysorozatban vett részt. A vállalat a nevét Chapman feleségéről kapta. Zöld-sárga emblémájában Anthony Colin Bruce Chapman nevének kezdőbetűi szerepeltek. Az 1957-es szezonra új Formula–2-es szabályokat hirdettek ki, és Nagy-Britanniában már 1956 folyamán számos versenyt rendeztek a következő évi szabályzás szerint. Az ezekre benevezett autók többsége sportautó volt, közöttük is nagy számban voltak a döntően Coventry Climax motorral szerelt Lotus 11-esek, élükön Chapman csapatának, a Team Lotusnak két versenyzőjével, Cliff Allisonnal és Reg Bricknellel. A következő évben megjelent a Lotus 12-es, amivel Allison 1958-ban megnyerte a Silverstone-i Nemzetközi Formula–2-es Kupát Stuart Lewis-Evans Cooperje előtt. (Bár a futam nem számított bele a Formula–2-es világbajnokságba)
## A Formula–1-ben
### Debütálás a Formula–1-ben (1958-1959)
Chapman a Coventry Climax motorral felszerelt Lotus 12-vel debütált a Formula–1-ben 1958-ban, Graham Hill és Cliff Allison versenyzőkkel.
A Lotus autói 1968-ig – a szponzorok megjelenéséig – sötétzöld színűek voltak, mint minden brit csapat akkoriban. Még a szezon közben bevetették a Lotus 16-ost, amivel Cliff Allison a belga nagydíjon negyedik lett. A csapat ennek köszönhetően már első szezonjában hatodik lett a konstruktőri bajnokságban. A Lotus 16-ost 1960-ig használták. A történelmi csapat megszűnéséig, 1994-ig, minden évben pontot szerzett.
1959-ben még orrmotoros autóval mentek a Lotus versenyzői, de az 1960-tól 1963-ig használt forradalmian új Lotus 18 már középmotoros volt. A vállalat sikereinek köszönhetően bővült: a székhelyüket Cheshuntba helyezték át.
### 1960-as évek: Clark és Hill
1960-ban érkezett a csapathoz Jim Clark, aki pályafutása végéig a csapatnál maradt. Első dobogós helyezését a portugál nagydíjon szerezte egy harmadik hellyel. A későbbi világbajnok John Surtees is ebben az évben mutatkozott be a csapat színeiben a sportágban. 1960-ban egy pole pozíciót és egy második helyezést szerzett, a következő évre a Cooperhez igazolt. A Lotus autóval elért első Formula–1-es győzelmet Stirling Moss aratta az 1960-as monacói nagydíjon, de nem a Lotus csapattal, hanem a Rob Walker Racing Teammel. Az 1960-as belga nagydíjon, Spában 200 km/h-s sebességnél Alan Stacey arcába repült egy madár, emiatt elvesztette az uralmát autója felett és halálos balesetet szenvedett. Stacey 1958 óta versenyzett a Lotus színeiben, de pontot nem sikerült szereznie. A csapat a szezon végén már a második helyen zárt a konstruktőri versenyben.
A gyári Lotus csapat első győzelmét Innes Ireland szerezte 1961-ben, az Watkins Glenben. Ugyanebben az évben, Clark az olasz nagydíj 2. körében hátulról nekiütközött Wolfgang von Trips Ferrarijának. A német autója a palánknak vágódott, és Von Trips holtan esett ki belőle. Az autó a nézők közé repült, és megölt 13-at közülük. Ez máig a legsúlyosabb baleset a Formula–1-ben.
Ebben az időben költözött a vállalat jelenlegi székhelyére, a norfolki Hethelbe. Ekkoriban készültek el első híres utcai autóik, a Lotus Seven és a Lotus Elite, amit 1962-ben a Lotus Elan követett.
1962-re Clark csapattársa a szintén brit Trevor Taylor lett, aki csak a szezonnyitó holland nagydíjon tudott pontot szerezni második helyével. Clark hat pole pozíciót szerzett, de gyakran esett ki technikai hiba miatt a versenyeken. Három győzelmével az évadzáró dél-afrikai nagydíjon még volt esélye a bajnoki címre, de kiesett. A világbajnok Graham Hill lett, a Lotus ismét második lett a konstruktőri bajnokságban. Az év végén egy nem világbajnoki versenyen, Dél-Afrikában, Gary Hocking (kétszeres gyorsasági motoros világbajnok) halálos balesetet szenvedett egy Lotus 24-essel.
Az 1963-as évadban Clark a forradalmian új konstrukciójú Lotus 25-tel hét futamot nyert meg, és maximális pontszámmal, 54 egységgel világbajnok lett. Ebben az időszakban a versenyzők hat legjobb eredményét vették figyelembe az év végén, és Clark hét versenyt nyert meg, mindössze a monacói nagydíjon nem állhatott dobogóra. A Lotus 25 azért volt sikeres, mert Chapman a klasszikus csővázas szerkezet helyett szegecselt könnyűfém fülkét szerelt az autóba, amely kisebb és könnyebb lett.
1964-ben Peter Arundell lett Clark csapattársa, akit gyakran sújtották a technikai hibák. Clarknak a világbajnoki címre a szezonzáró mexikói nagydíjon még volt esélye. Egy körrel a vége előtt motorprobléma miatt feladni kényszerült a versenyt az első helyről, és csak az ötödik helyre sorolták be. A világbajnokságot így John Surtees nyerte meg Ferrarival, Clark pedig harmadikként végzett a bajnokságban.
1965-ben azonban a skót versenyző ismét jól szerepelt: az első hat futamon, amelyen elindult, győzött. A monacói nagydíjat kihagyta, mert az indianapolisi 500-on vett részt, amelyet szintén megnyert. Bár az utolsó három versenyen nem ért célba, újra a maximális pontszámmal világbajnoki címet szerzett a Lotus 33-mal.
1966-ban Formula–1-es autók motormérete 3 literesre nőtt. Az előző évben Chapman többször beszélt Keith Duckworth-szal egy új Formula–1-es motorról. Chapman nem tudta volna finanszírozni a projektet, végül sikerült megegyeznie a Forddal, amely hajlandó volt 100 ezer fontot költeni az új Cosworth motor megépítésére. Az erőforrás csak 1967-ben készült el, addig átmeneti megoldást kellett választania a csapatnak. Az 1966-os idényben az olasz nagydíjon a Climaxról a H elrendezésű 16 hengeres BRM motorra váltottak Clark autójában. A különlegesen nagy hengerszámú motor egyetlen győzelmét Clark szerezte az Watkins Glenben. Clark a sok kiesés miatt csak a hatodik lett a pontversenyben.
1967-ben visszatért a csapathoz Graham Hill. Az első és második versenyen még BRM és Climax motorral indultak, a holland nagydíjon azonban bemutatkozott a Cosworth DFV motor a szintén új Lotus 49-es modellben. Clark megnyerte a versenyt, majd győzött Silverstone-ban, Watkins Glenben és Mexikóvárosban is. Bár a skót a legtöbbször nyert az idényben a technikai hibák miatt csak a két Brabham-Repco mögött végzett a pontversenyben. Clark élete egyik legnagyobb versenyét Monzában teljesítette. Az elején vezette a versenyt, mely után a boxba kiállni kényszerült. A boxkiállás másfél percébe került és körhátrányban tért vissza a pályára. A verseny végére felküzdötte magát az élre, ám az utolsó néhány száz méteren leállt a versenyautója a benzinpumpa hibája miatt. Ennek ellenére még beért a harmadik helyre.
1968 első versenyén a Lotus kettős győzelmet aratott. A futamot Jim Clark nyerte, ez volt az utolsó Formula–1-es győzelme. 1968. április 7-én minden idők egyik legsikeresebb autóversenyzője a Hockenheimringen egy Formula–2-es versenyen életét vesztette a Lotusban. Néhány nappal ezután Mike Spence meghalt Indianapolisban, az 500 mérföldes verseny edzésén, szintén egy Lotusszal. Graham Hill ezután győzött Jaramában, ahol a Lotus elsőként festette autóit a főszponzor Gold Leaf cigarettamárka színeire. Monacóban az autóra a sportágban először szereltek szárnyakat, Hill megnyerte a versenyt. Belgiumban már több csapat is jóval magasabbra helyezett szárnnyal kísérletezett, amelyet a Chaparral sportautó ihletett. Hill a szezon közepén kevés pontot tudott gyűjteni, az évadzáró mexikói nagydíjon mellette még Jackie Stewart és Denny Hulme is esélyes volt a címre. Hill újra győzni tudott, így megszerezte a világbajnoki címet. Mario Andretti a Lotus színeiben indult először a Formula–1-ben, az amerikai nagydíjon, ahol megszerezte a pole pozíciót (a futamon kiesett). A konstruktőri versenyben a Lotus végzett az élen 75 ponttal.
1969-re Jackie Olivert Jochen Rindt váltotta, míg a címvédő Hill maradt a csapatnál. A spanyol nagydíjon mindkét versenyző balesetet szenvedett Lotus magasra helyezett, gyengén rögzített szárnyai miatt. Az eset után betiltották a Formula–1-ben az így elhelyezkedő szárnyakat. AZ évben Stewart és a Matra-Ford dominált, a Lotus a harmadik lett a konstruktőri versenyben. Hill megszerezte ötödik monacói győzelmét, míg Rindt első futamgyőzelmét aratta le Watkins Glenben. Chapman a négykerékhajtású Lotus 63-mal is kísérletezett (amelyet Andretti vezetett két versenyen) de nem sikerült pontot szerezni.
### 1970-es évek: Rindt, Fittipaldi és Andretti
1970-re Jochen Rindt lett a Lotus első számú versenyzője. A szezon első felében a már hároméves, 49-es Lotusszal Monacóban még győzni tudott egy kis szerencsével (Jack Brabhamre óriási nyomást gyakorolt, aki az utolsó körökben hibázott és kiesett Rindt elől), pedig már Brands Hatch-ben tesztelte a Lotus 72-t. Egyelőre nem merték bevetni, mert az autónak még futómű-problémái voltak. Aztán Zandvoortban bemutatkozott a forradalmian új 72-es modell, amelynek a hűtőcsatornái már kétoldalt voltak, és az orra le volt lapítva. A modellt egészen 1975-ig használták. Rindt mindjárt győzelemmel kezdett, és sorozatban négy versenyt nyert vele. A pontversenyt magabiztosan vezető Rindt a monzai edzésen tartani akarta a Ferrarik tempóját, így a Lotusról eltávolíttatta az összes légterelő szárnyat. Rindt a Parabolicában elvesztette az uralmat autója felett és a szalagkorlátnak csapódott. Az autó eleje leszakadt, az ütközés erejének következtében a versenyző előrecsúszott, a kormánymű Rindt légcsövének ütközött. Az életét már nem sikerült megmenteni. Rindt magabiztosan vezette a pontversenyt, Jacky Ickx akkor lehetett volna bajnok, ha a hátralévő három futamot megnyeri, de csak kettőt tudott. A harmadikat a Rindtet helyettesítő Emerson Fittipaldi nyerte, élete első győzelmét aratva. Rindt a sportág egyetlen posztumusz világbajnoka.
A Lotus 59 ponttal megnyerte ez évben a konstruktőri bajnokságot.
1971-re a svéd Reine Wisell lett Fittipaldi csapattársa. Ez az év elég gyengének bizonyult, több, mint 10 éve fordult elő utoljára, hogy a Lotus nem nyert futamot. Chapman a gázturbinás 56B-vel kísérletezett. Az autó a Formula–1-ben nem bizonyult olyan hatékonynak mint az 1968-as indianapolisi 500-on. Csak három világbajnoki versenyen indultak vele, pontot nem sikerült szerezni.
1972-ben már a John Player Special cigarettamárka fekete-arany színei jelentek meg a Lotuson. Fittipaldi öt futamgyőzelemmel és 61 ponttal világbajnok lett. Csapattársa, David Walker egyetlen pontot sem szerzett, de így is megnyerték a konstruktőri versenyt. Az akkor 25 éves Fittipaldi ezzel korának legfiatalabb világbajnoka lett, amit Fernando Alonso döntött meg 2005-ben.
1973-ban hatodszorra is megnyerték a konstruktőri versenyt a Fittipaldi-Peterson versenyzőpárossal. Fittipaldi második, Peterson harmadik lett a bajnok Jackie Stewart mögött.
A vereség után, 1974-re Fittipaldi elhagyta a csapatot, helyére Jacky Ickx érkezett. A 72-es modell egyre elavulttabbá vált, ezért a szezon elején bevetették a Lotus 76-ost. Ez a modell sem bizonyult sikeresnek, ezért visszatértek a 72-eshez. Peterson győzött Monacóban, Dijonban és Monzában.
Az 1975-ös évben is folytatták a Lotus 72-essel, mindössze 9 pontot sikerült szerezniük. 1976-ra elkészült a Lotus 77-es. Peterson nem volt megelégedve az autóval és az első verseny után elhagyta a csapatot. A szintén svéd Gunnar Nilsson vette át a helyét, aki a hosszú idő után visszatérő Mario Andretti csapattársa lett. A szezonzáró esős japán nagydíjon újra győzelmet ünnepelhetett a csapat Andrettinek köszönhetően.
1977-ben Chapman, Peter Wright és Tony Rudd megalkotta a 78-as modellt. Az autó két oldaldobozának alja egy-egy fejjel lefelé fordított szárny (innen ered a wing car, azaz "szárnyas autó" elnevezés) volt, amik nagy sebességnél hozzászorították az autót az úthoz. Andretti négy győzelme ellenére sem tudta megszerezni a világbajnoki címet, gyakran esett ki a Ford V8-as motor meghibásodása miatt. Nilsson pályafutása egyetlen futamgyőzelmét aratta a belga nagydíjon.
1978 volt az új konstrukció nagy éve, a szezont a Lotus uralta. Ronnie Peterson visszatért a csapathoz, de Chapman második számú versenyzőnek szerződtette, mivel úgy vélte, Andretti érdeme az új autó kifejlesztése. A belga nagydíjtól a továbbfejlesztett Lotus 79-essel indultak a futamokon. Ronnie Peterson, aki két győzelmet szerzett, két versennyel a szezon vége előtt, az olasz nagydíjon történt rajtbalesetben megégett és másnap tüdőembóliában meghalt. A svédet az utolsó két futamon Jean-Pierre Jarier helyettesítette, de nem sikerült pontot szereznie. A cím így a hat futamot megnyerő Andrettié lett 64 ponttal, Peterson 51 egységet szerzett és második lett. A wing car a sportág talán eddigi legnagyobb forradalma volt, annyira, hogy minden más autót elavulttá tett, és két éven belül már minden autó úgy működött, mint a 79.
1979-re a Lotus főszponzora a Martini lett, az autók újra a hagyományos brit zöld színt kapták.Andretti csapattársa az argentin Carlos Reutemann lett. Számos csapat sikeresen másolta le, illetve fejlesztette tovább a wing car ötletét. A Lotus az első versenyeken a 79-es típussal indult. Ennek továbbfejlesztése a Lotus 80-as lett, de nem sikerült olyan hatékonyra, mint elődje. Csak Andretti próbálta ki az új autót a spanyol nagydíjon, majd azt követő két versenyen. Ezután visszatért a 79-eshez az év további részében. A csapat egyetlen versenyt sem tudott nyerni. 39 ponttal a negyedik helyen zártak a konstruktőrök között.
A '70-es években a Lotus érte el először az 50 futamgyőzelmet (1974-ben). A Ferrari másodikként ünnepelhette az ötvenediket, de ők már 1950, a sportág indulása óta vettek részt a futamokon.
### 1980-as évek: leszállóágban a csapat, turbókorszak
1980-ra Andretti mellé az olasz Elio de Angelist ültették be. Andretti mindössze az utolsó versenyen tudott pontot szerezni 6. helyével, míg Angelis egy második helyet szerzett Brazíliában. Andretti a rosszul sikerült évad után az Alfa Romeóhoz szerződött.
1981-ben Andretti helyére Nigel Mansell került. A brit az előző évben tesztversenyző volt, de két versenyen részt vett harmadik versenyzőként. 1981-ben egy újabb forradalmi ötlettel, az ikerkasztnis Lotus 88-cal készültek rajthoz állni. Lényege, hogy két alvázat építettek, az egyik vázra a versenyző került az oldalsó légcsatornákkal, a másikra a felfüggesztés és az autó többi része, mint a motor és a váltó. A két váz össze volt csúsztatva, úgyhogy az kényelmesebbé tette a versenyzőre ható erőhatásokat a kanyarokban. Menet közben a pilóta a hidraulika segítségével leengedte a belső vázat, és a kocsi hasmagasságát a kívánt szintre csökkentve megnövelte a szívóhatást. A felső kasztnit nagy sebességeknél a menetszél az alsóhoz szorította, ezzel növelte az autóra ható leszorító erőt, hiszen a felső burkolat közelebb került az aszfalthoz, és a szívóhatás is megnőtt. Az autót azonban még a versenybe állítás előtt betiltották. Az Angelis-Mansell versenyzőfelállás 1984-ig maradt fenn. Ebben az időszakban a tapasztaltabb Angelis dominált.
Az olasz 1982-ben győzött az osztrák nagydíjon, amelyen mindössze 5 századmásodperc választotta el a második Keke Rosbergtől. Ez év decemberében, mindössze 54 éves korában, szívrohamban elhunyt Colin Chapman, a csapat legendás alapítója és főnöke. Tervei közt már akkor szerepelt az aktív felfüggesztés ötlete, de csak 1987-ben alkalmazták először. A Lotus vezetését Peter Warr vette át.
1983-ban szerződtették Gérard Ducarouge-t, aki innentől a csapat autóit tervezte. 1983 közepén a csapat a Renault turbómotorjaira tért át a már gyengének számító Cosworth-ről.
1984-ben a csapat harmadik lett a konstruktőri világbajnokságban 47 ponttal, győzelem nélkül. Mansell ez évben Dallasban megszerezte pályafutása első Formula–1-es pole pozícióját, mögüle Angelis rajtolhatott el. A verseny végén tönkrement a brit váltója, az autó néhány méterrel a cél előtt állt le. Ekkor a már a nagy hőségtől is kimerült Nigel betolta autóját a célba, majd összeesett. Így végül hatodik lett, ami egy pontot ért neki. Angelis végül a harmadik helyen futott be. Mansell 1984 végén elhagyta az igen megbízhatatlan autókkal rendelkező Lotust, és a Williamshez igazolt.
Helyére a fiatal brazil tehetséget, Ayrton Sennát szerződtették. 1985-ben Senna kétszer, Angelis egyszer nyert futamot a Lotus 97T-vel. Összesen 71 pontot gyűjtöttek, amennyit már igen régen sikerült elérniük. Ennek ellenére csak negyedikek lettek a viszonylag szoros bajnokságban. Senna '85-ben összesen hét pole-t szerzett. Az ezekben az időkben készült arany-fekete Lotusokat sokan a valaha készült legszebb Formula–1-es autók közé sorolják. 1986-ban Johnny Dumfries lett a brazil csapattársa. A megbízhatóság ismét probléma volt, ahogyan az előző években is. Összesen négy olyan verseny volt, ahol mindkét versenyző be tudta fejezni a futamot. Senna nyolc pole-ból két győzelmet aratott. Az év végén 58 ponttal a harmadik helyen zárt a Lotus a konstruktőrök között. Az idény végén elvesztették az addigi főszponzort, a John Player & Sons cigarettamárkát. Helyére a Camel érkezett, így az autók korábbi arany-fekete színe sárgára változott. Az új szponzor mellett új motor is érkezett a visszavonult Renault helyére. 1987-re Honda turbómotorok hajtották az autókat az új japán pilótának, a Dumfriest váltó Nakadzsima Szatorunak köszönhetően. A Ducarouge által tervezett új 99T aktív felfüggesztéssel rendelkezett, amely előnyt jelentett, különösen a kanyargós pályákon. Senna ennek ellenére ismét csak kétszer tudott futamot nyerni, Monacóban és Detroitban. Utóbbi a Lotus utolsó futamgyőzelme volt. A szezonzáró ausztrál nagydíj után a bíróság úgy ítélte meg, hogy a Lotus-Honda fékvezetékjei szélesebbek a szabályok által megengedettnél, így a csapatot kizárták a versenyből. Az év végén a brazil a domináns McLaren-Hondához igazolt. A konstruktőrök között a csapat 64 ponttal ismét a harmadik lett. 1988-ra kiszerelték az autókból az aktív felfüggesztést, mivel nagyon drága volt az alkalmazása, és úgy gondolták, hogy nem éri meg alkalmazni a technológiát. Néhány nagyobb csapat később újra használta a rendszert, köztük a Williams is, amely ennek köszönhetően teljes mértékben uralta az 1992-es szezont.
Senna után a háromszoros világbajnok Nelson Piquet érkezett a Lotushoz két évre. 1988-ban Nelson egyetlen futamot sem nyert, de tulajdonképpen jól döntött, hiszen a Williams csapat (Judd motorral) még rosszabbul szerepelt. Nelson a Lotus-Hondával harmadik lett az első két nagydíjon, ezután azonban csak néhány pontszerző helyet ért el, majd az utolsó ausztrál nagydíjon harmadik lett. Csapattársa egy pontot szerzett. Az 1989-es esztendő ennél rosszabbul alakult. A Lotus a turbókorszak vége után a gyenge és megbízhatatlan Judd motorra volt kénytelen váltani, és ez meg is látszott a teljesítményen: Piquet mindössze hat futamon szerzett pontot (12 pontot összesen), egyetlen dobogós helyezés nélkül. Csapattársa, Nakadzsima 3 ponttal zárt. Szezonja mélypontját a belga nagydíj jelentette, amelyre még kvalifikálni sem tudta magát a brazil. Ducarouge 1989 közepén elhagyta a sikertelen csapatot. Helyére Frank Dernie érkezett, Peter Warr helyére pedig Rupert Manwaring került csapatvezetőnek.
### 1990-es évek: a vég
1990-re Piquet a Benettonhoz, Nakadzsima a Tyrrellhez igazolt át. Az új versenyzők Derek Warwick és Martin Donnelly lettek. Az utóbbi versenyző Jerezben súlyos balesetet szenvedett és kénytelen volt befejezni F1-es pályafutását. A csapat új modelljébe, a Lotus 102-be, amelyet 1992-ig használtak, V12-es Lamborghini motorok kerültek, azonban ezek is gyengék voltak. Az év végén a Camel főszponzor is elment a csapattól.
1991-re a csapat újra a Judd motorokra váltott. Új versenyzőpárosa a későbbi világbajnok Mika Häkkinen és Julian Bailey lett. Baileyt a szezon közepén Johnny Herbert váltotta fel. A legsikeresebb verseny ebben az évben a San Marinó-i volt, amelyen Häkkinen ötödik, Bailey hatodik lett. 1992-től 1993-ig a Ford volt a Lotus motorbeszállítója. 1992-ben a szűk költségvetéssel rendelkező csapat 13 pontot gyűjtött a Häkkinen-Herbert párossal, a konstruktőrök között pedig ötödikek lettek. 1993-ra Häkkinen a McLarenhez távozott, Herbert csapattársa így az olasz Alex Zanardi, majd belgiumi balesete után a portugál Pedro Lamy lett. Ebben az évben a konstruktőri bajnokságban 12 ponttal a hatodikok lettek.
1994-ben Mugen-Honda motorok hajtották a Lotusokat. A csapat utolsó F1-es esztendejében összesen hat versenyző vezette a versenyautókat. Ebben az évben egyetlen pontot sem szereztek, ami még soha nem fordult elő a Lotus történetében.
Herbert és Lamy a szezon elején sokat küzdött a többihez képest elavult autóval. A portugál pilóta egy silverstone-i teszt alkalmával komolyabban megsérült, ezért a korábbi pilóta, Zanardi tért vissza a csapathoz. A szezon közben bevetett új autót, a 109-est – amelyet Chris Murphy tervezett – nagy reményekkel várták. Hogy átmenetileg elkerüljék a csődöt, a Lotus a belga nagydíjon Philippe Adamset indította, aki fizetett a csapatnak a versenyzésért. Monzában Zanardi a mezőny végén szerénykedett, de a nagy reményekkel várt új fejlesztésű autó, a 109-es már kész volt. Az autó bemutatkozása nem sikerült rosszul. Herbert a 4. helyen végzett az időmérőn, de versenye nem tartott sokáig, ugyanis rögtön az első sikánban összeütközött Eddie Irvine autójával, és feladta a versenyt. A szezon végén a csapatfőnök, Tom Walkinshaw nem hosszabbította meg Herbert lejáró szerződését, akivel szemben nem tudták teljesíteni a szerződésében foglaltakat, így Herbert szabadon távozhatott a Ligier, majd a Benetton csapathoz.
Októberben a csapat James Hunt testvére, David Hunt kezébe került. A korábban elküldött Herbert helyére a finn Mika Salo került. Ekkor már a jövő évi, 112-es jelzésű autót tervezték. 1995-ben a csapat hivatalosan már nem vett részt a világbajnokságon, de nagyrészt a korábbi csapatra épülve indult a Pacific Grand Prix a versenyeken. Mint később kiderült, ez volt a legutolsó szezonjuk. Mivel a Pacific nagyrészt a Lotusra épült, új autójuk festésével is igyekeztek ezt tudatni. A Pacific autókra a Lotusra jellemző zöld csíkot és a cég logóját festették. A szezon során itt versenyző négy pilóta, Gachot, Lavaggi, Délétraz és Montermini egyetlen pontot sem tudott szerezni. 1996-ra a Pacific is megszűnt, így a Lotus pályafutása hivatalosan is véget ért a Formula–1-ben.
A Lotus sportautóvállalat azonban ma is működik.
A csapat világbajnoki címeit nagyban annak köszönhette, hogy szinte mindig az autófejlesztés élvonalában voltak. Chapman újításaival az egész sportágat többször forradalmasította, ilyen volt a monocoque-karosszéria, az ék alakú Lotus 72, a szponzorok bevezetése, a wing car (Lotus 78) vagy az aktív felfüggesztés. Chapman fontosabbnak tartotta a motorok teljesítményénél, hogy autói minél könnyebbek legyenek. Gyakran alkalmazott olyan technológiákat, új anyagokat az autókban, amelyeket előtte nem tesztelt, az emiatt bekövetkezett balesetekben több versenyzője is meghalt. Jochen Rindt ezt mondta egyszer: „A Lotusszal vagy világbajnok leszek, vagy meghalok.” 1970-ben mind a kettő bekövetkezett. Az alapító merész ötletei nélkül talán ma is élne Jim Clark vagy Jochen Rindt, de lehet, hogy nem lettek volna világbajnokok. A csapat 491 verseny és 37 szezon alatt 1419 pontot, 74 futamgyőzelmet, 102 pole pozíciót, 66 leggyorsabb kört, 6 egyéni és 7 konstruktőri címet szerzett.
### Lotus Racing
A 2010-es világbajnokságra sok kisebb csapat jelentkezett a bajnokságra, köztük a Litespeed is. Bejelentették, hogy engedélyt kaptak David Hunttól, a Lotus név tulajdonosától arra, hogy sikeres jelentkezés esetén Lotus néven indulhatnak 2010-ben. Végül nem választotta be az FIA azon 13 csapat közé, amely 2010-ben indulhat. 2009. szeptember 2-án az FIA közleményben jelentette be, hogy hosszas elemzés után a maláj kormány és a Proton (amely a Lotus Cars tulajdonosa) által támogatott Lotus F1 Team (amely nem azonos a Team Lotusszal) kapja meg az indulási jogot a Formula–1-es világbajnoki sorozatban, mivel a BMW nem nevezett a bajnokságra. A Lotus név így visszakerült a sportágba, de a technikai igazgató Mike Gascoyne hangsúlyozta, hogy egy más, új csapatról van szó. Ugyanakkor a csapatfőnök, Tony Fernandes, aki az AirAsia légitársaság tulajdonosa, azt jelentette ki, hogy ha sikerülne versenyt nyerniük, nem a Lotus F1 első, hanem a Lotus 80. futamgyőzelmének tekintenék. A csapat székhelye nem messze a Lotus gyártól, Norfolkban található, ezt azonban később Malajziába akarják áthelyezni. Versenyzőjük Jarno Trulli és Heikki Kovalainen. 2010. február 12-én, Londonban mutatták be a T127 kódjelű autót, amely a Lotus hagyományos zöld-sárga festését kapta. A 2011-es évre megvették David Hunttól a klasszikus Team Lotus név használati jogát, amihez a Lotus Group tiltakozása és a Lotus Renault GP beszállása ellenére is ragaszkodtak. Ősszel azonban megállapodott a két csapat, a Lotus Racing 2012-től Caterham F1 Team néven versenyez.
### Lotus Renault GP/Lotus F1 Team
2010 végén a Group Lotus tulajdonrészt vásárolt a Renault F1 csapatban, amely a 2011-es szezonban Lotus Renault GP néven versenyzett. Színe fekete-arany lett, hasonlóan a Lotus 1972-től 1986-ig használt festéséhez. Mivel Tony Fernandes csapata is Renault-motorokat használt, az a furcsa helyzet állt elő, hogy két Lotus-Renault csapat volt a mezőnyben. Ősszel a csapatok megállapodtak, 2012-től a Renault csapat jogutódja szerepelt Lotusként. 2016-ban a Renault visszavásárolta a korábbi csapatát, így a Lotus név újra eltűnt a Formula–1 mezőnyéből.
### Szponzorok
A Lotus elsőként festett az autóversenyzéstől idegen szponzorokat autóira. Első főszponzora a brit Gold Leaf cigarettamárka volt. Autóikat a korábbi sötétzöld színről a főszponzor színeire festették. 1968-tól 1972-ig volt az említett márka a Lotus főszponzora, az autók ezen időszakban piros, arany és fehér színűek voltak. 1972-től 1978-ig a John Player Special cigarettamárka volt a főszponzor, az autók fekete és arany színűek voltak. 1979-ben a Martini, 1980-ban a Essex volt a legjelentősebb támogató. Az autók ebben az időszakban sötétkék és sötétzöld festésűek voltak. 1981-től visszatért a John Player Special márka, a versenyautók ismét fekete-arany festést kaptak. 1987-ben a korábbi szponzor helyére a Camel dohánytermék érkezett, az autók színében a sárga dominált. 1991-től nem volt jelentősebb támogatója a már gyenge csapatnak, a zöld, a fehér, a fekete és a sárga színek domináltak. A legjelentősebb szponzorok a BP, a Castrol és a Hitachi voltak. 1991-ben, és 1992-ben a magyar nagydíjon a csapat autóin hirdette magát a Magyar Hírlap, a Formula-1 történetének első magyar szponzoraként.
### Híres versenyzők
Sok híres versenyző kezdte pályafutását a Lotusnál. A legismertebbek kronológiai sorrendben: Innes Ireland, Trevor Taylor, Stirling Moss és Jo Siffert (mindketten privát Lotusszal), Jim Clark, John Surtees, Alan Stacey, Mike Spence, Graham Hill, Jackie Oliver, Jochen Rindt, Jacky Ickx, Dave Walker, Ronnie Peterson, John Watson (1 versenyen), Mario Andretti, Gunnar Nilsson, Jean-Pierre Jarier, Carlos Reutemann, Elio de Angelis, Nigel Mansell, Ayrton Senna, Nakadzsima Szatoru, Nelson Piquet, Derek Warwick, Johnny Herbert, Mika Häkkinen, Pedro Lamy, Alex Zanardi és Mika Salo.
### Autók privátcsapatok számára
A Lotus számos privátcsapatnak szállított autót, köztük Rob Walker és Reg Parnell csapatának, valamint a British Racing Partnershipnek. Utoljára Héctor Rebaque csapatának szállítottak Lotus modelleket 1978-ban és 1979-ben. A csapatok közül a Rob Walker Racing Team volt a legsikeresebb, amelynek 1960-tól 1962-ig, majd 1968-tól 1969-ig adtak el autókat. Stirling Moss 1960-ban Monacóban és Riverside-ban, 1961-ben ismét Monacóban és a Nürburgringen tudott győzni a privát Lotusszal. 1968-ban, szintén a Rob Walker csapattal Jo Siffert győzött a brit nagydíjon, Brands Hatch-ben.
Ezekkel együtt 79-szer győzött Lotus autó Formula–1-es világbajnoki versenyen.
## Más versenysorozatokban
A Lotus a Formula–1-en kívül több más autósport kategóriában is versenyzett, elsősorban az 1960-as években.
Az 500 mérföldes Indianapolisi versenyen 1963-ban vett részt először a Lotus két versenyzővel: Dan Gurney-vel és Jim Clarkkal. A kis Lotus 29-eseket gyengébb motor hajtotta, mint az amerikai gépeket, de annyival könnyebbek voltak, hogy Clark az ötödik helyről rajtolva második lett Parnelli Jones mögött. A Lotusoknak további előnyük az volt, hogy jobb felfüggesztést alkalmaztak, amivel gyorsabban tudtak kanyarodni. Clark 1964-ben már a pole-ból rajtolt, de a felfüggesztés meghibásodása miatt kiesett. 1965-ben Clark megnyerte az 500 mérföldes versenyt, 1966-ban pedig második lett. 1965-ös győzelme az első középmotoros autóval nyert verseny volt, előtte az orrmotoros autók domináltak. 1968-ban Graham Hill a második helyre, Joe Leonard az első helyre kvalifikálta magát a különleges Lotus 56-ossal, amelyet gázturbina hajtott és négykerékmeghajtású volt. A versenyt egyikük sem tudta befejezni. A következő 1969-es versenyre betiltották a gázturbinás autókat. Ez volt az utolsó Indy500, amelyen a csapat részt vett. Art Pollard egy négykerékmeghajtású Lotusszal indult, de már a hetedik körben feladta a futamot.
Az 56-os modell átalakított változatával, az 56B-vel 1971-ben, a Formula–1-ben is indultak néhány versenyen, eredménytelenül. A gázturbinás autó fogyasztása óriási volt, és a nagy tank miatt az autó súlya is problémát okozott.
A '60-as években a csapat a Formula–2-ben a Formula Juniorban és a Tasman Seriesben is sikeresen szerepelt. 1958-ban a Lotus 12-vel Cliff Allison megnyerte a Formula–2-es Nemzetközi Kupát Silverstone-ban, Stuart Lewis-Evans Cooper-je előtt. Ez volt a Lotus első F2-es győzelme. 1960-ban hat nem világbajnoki versenyen aratott győzelmet a csapat. 1965-ben a négy versenyből három győzelemmel Clark megnyerte Formula–2-es világbajnoki címet. Néhány évvel ezután, 1968-ban ebben a sportágban versenyezve halt meg a brit pilóta.
A Formula Juniorban (1959, 1960-1963), majd a Formula Fordban is számos győzelmet szerzett a csapat. Jim Clark háromszor győzött (1965, 1967, 1968) az Ausztráliában és Új-Zélandon rendezett Tasman Seriesben.
1963-ban a Lotus Cortina versenyautó-változatával Jack Sears megnyerte a Brit túraautó-bajnokságot. Az eredményt a következő évben Jim Clark megismételte.
A Lotus csapat az 1950-es éves közepétől az 1960-as évek közepéig részt vett a Le Mans-i 24 órás versenyeken is, de nem értek el jobb eredményeket.
2010-ben a Lotus szponzorálta az IndyCar Series-ben szereplő KV Racing egyik autóját, amelyet Szató Takuma vezetett.
## Formula–1-es eredmények
Jelmagyarázat: =Dunlop, =Firestone, =Goodyear, =Pirelli
A félkövérrel jelzett versenyző abban az évben világbajnok lett.
## Indianapolisi 500-as eredmények
1963-as indianapolisi 500
1964-es indianapolisi 500
1965-ös indianapolisi 500
1966-os indianapolisi 500
1967-es indianapolisi 500
1968-as indianapolisi 500
1969-es indianapolisi 500
## Képgaléria |
888,592 | Magyarország földtana | 25,150,355 | null | [
"Magyarország földtana",
"Ősföldrajz"
] | Magyarország földtana a Kárpát-medence földtanának egy szelete. A Kárpát-medence nem egységes földtani szerkezet, a Kárpátok ívén belüli képződmények egy része az Afrikai-lemezhez, másik része az Eurázsiai-lemezhez tartozik, és e kettőben csak az alpi orogén ciklus középső szakasza után, a harmadidőszakban képződött kőzetek, azaz az alpi takarórendszer és a medencekitöltő üledékek, valamint a fiatal vulkanitok közösek. Magyarország földtani történetének két szakasza élesen elkülönül egymástól. Az elsőben a mai aljzat részei egymástól távol és függetlenül fejlődtek. Ezek a rögök mintegy 100 millió éve kezdtek közelíteni egymáshoz. A második szakasz elején, 25–20 millió éve már olyan közel kerültek egymáshoz, hogy a további alakulásuk már közös.
A mai Magyarország aljzatát alkotó mikrolemezek története rendkívül fontos a Pangea utáni földtanban, mivel ezek a kéregdarabok a Tethys-óceán kinyílását kísérő hasadékvölgy környezetében, majd a Tethys bezáródásának szubdukciós zónájában voltak. Ezek a töredékek választották el egymástól Afrikát és Európát, és ugyanezen tömbök gyűrték fel a Kárpátokat. Mindezek után a Kárpátok ívén belüli üledékgyűjtő medencében létrejött a világ egyik legnagyobb hordalékkúpja, a Pannon-medence feltöltése, amit ezen felül már csak a kainozoikumi eljegesedés során keletkező pleisztocén–holocén törmelékek fednek.
## Regionális szerkezeti földtan
### Nagyszerkezeti egységek
A lemeztektonika elméletének elterjedése előtt a földkéreg vízszintes mozgásai nem kerültek szóba. Ezért minden geológiai képződményről azt gondolták, hogy autochton szerkezet. A tengerelöntéseket, hegységképződéseket egyszerű süllyedéssel és emelkedéssel magyarázták. Jellegzetes megközelítése: „... a mi devonrögeink és a nagy gráci devonmasszívum eredetileg összefüggő, nagy táblát alkottak. Később azonban, a karbon korszak vége felé, ez a táblás hegység összetöredezett és legnagyobb része a mélybe süllyedt...”
Magyarországon három nagyobb egység különíthető el. Alig néhány évtizede még úgy gondolták a geológusok, hogy a Kárpát-medence aljzata egységes kristályos tömb. Az 1970-es évekre világossá vált, hogy ez nem így van. Az alaphegységben északkelet–délnyugati általános csapású törésrendszert, elvonszolódási vonalakat és diszlokációs zónákat fedeztek fel. Ebből arra következtettek, hogy az alaphegység különböző eredetű rögei és lemeztöredékei bonyolult események eredményeként parkettaszerűen egymásba csúszva érkeztek jelenlegi helyükre. Ma meglehetősen érdekes elrendezésben találhatók: Magyarország északnyugati felének aljzata az Afrika-lemezhez tartozik, délkeleti fele az Eurázsia-lemezhez.
Az 1980-as években elkülönített zónák a központi-alpi egység, a magyar-középhegységi egység és a dél-magyarországi egység. Ezekben összesen tizenkét aljzatcsíkot különböztetnek meg; ezeket törésvonalak választják el egymástól. Az elmúlt két évtizedben pontosították az elhatárolást és az alaphegységi képződmények viszonyait. Nagy vonalakban megmaradt az eredeti felosztás, de a mélytörések lefutásának pontosításával kiderült, hogy egyes pászták több önálló részből állnak, néha kiékelődnek.
A központi-alpi egység a Kárpát-medence egészére érvényes nevezéktanban az Alcapa-főegység (az Alpok, Kárpátok, Pannon-medence neveiből képzett mozaikszó) nevet kapta, de lényegében megegyezik a korábbival. Pásztákra osztása is megmaradt, de a pászták nevei megváltoztak. A soproni kristályos pala pászta az alsó-ausztroalpi egység, a kisalföldi paleozoós pászta a felső-ausztroalpi egység, és a kőszegi hegységi mezozoós metamorfit pászta a penninikum nevet kapta az Alpok geológiája alapján. Önálló vepori-egységként említik a kisalföldi pászta Börzsöny-környéki részét.
Ezek a nevek az alpi kifejlődési terület nevezéktanát követik. A „penninikum” egy apró darabja az alpi penninikumnak, ami a Pennini-óceán környezetében képződött, késő jura–kora kréta korú kőzetsorozat. A két ausztroalpi egység az ausztroalpidák folytatása; üledékeik a Pennini-óceántól délre rakódtak le. (Az északi part környékének rétegsora a helvétikum, ami nálunk nem található meg.)
A magyar-középhegységi egységet közös eredetük miatt ma az Alcapa-főegységhez sorolják, de belső felosztása erősen átalakult. Eredetileg három pásztáját különítettek el: középhegységi paleo–mezozoós pászta, igal–bükki paleo–mezozoós pászta, és a tokaji-hegységi kristályos pala pászta (ennek csapása az előző kettőére merőleges). Az újabb kutatások szerint a Dunántúli-középhegység egészen a Mátráig egyetlen nagy rög, a dunántúli-középhegységi egység, amit Pelso-blokknak vagy Pelso-mikrolemeznek is neveznek. A klasszikus értelemben vett Bükk és a Mátra között húzódó Darnó-vonaltól keletre helyezkedik el a bükki egység, amit keletről a kiékelődő zempléni egység határol, északról pedig a gömöri egység. Az igal–bükki pászta így két részből áll, az önálló bükki egységből és a dunántúli szávai egységből.
A bükki és szávai pászta a Balaton–Darnó-vonal és a közép-magyarországi-vonal közti közép-magyarországi főegységhez tartozik; ez választja el egymástól a két főegységet. A korábbi dél-magyarországi egységet ma tiszai főegységnek nevezik. Területe ugyanaz maradt, de a korábbi hat feltételezett pászta helyett csak három, bonyolult törésvonalakkal elválasztott egységet különítenek el benne. A mecsek–szolnoki egység egy széles pászta, mellette a villány–bihari egység egy keskeny és kanyargós csík, majd a sort a békési egység zárja. A tiszai főegység (Tisia) a jura időszakban vált el az Eurázsia-lemeztől, majd visszatolódott hozzá.
### A szerkezet kialakulása
Magyarország földtani nagyszerkezeti helyzete neoeurópai alaphelyzetű, vagyis az alaphegység tektonikája és a fedőhegység összletei az alpi ciklus által meghatározott keretekben alakultak ki. Az alpi ciklus igen hosszú időn keresztül tartó tektonikus folyamat, 280 millió éve kezdődött és gyakorlatilag ma is tart. Európa utolsó jelentős hegységképző mozgása, a Tethys-óceán végleges bezáródásának folyamata. A bezáródó ősóceán egyik medencéje, a Paratethys medencealjzata képzi az alaphegységet, majd az itt lerakódó üledékek, illetve az aljzat gyűrt redői a fedőhegységet. Az Alpok, Dinaridák és a Kárpátok kiemelkedése után az általuk bezárt terület feltöltődésével jött létre a medencekitöltő üledéksor.
Az alaphegységben egymástól messze keletkező, üledékek és vulkanitok metamorfitjaiból álló rögök találhatók, amelyek a kőzetlemezek mozgásai során kerültek egymás mellé. Ezek a metamorfitok általában nagyfokú metamorfózist szenvedtek a kaledóni és variszkuszi orogén fázisok során, mivel vagy a katametamorf zónában voltak, vagy dinamotermális regionális metamorfózison estek át a tektonikusan aktív zónák kompressziós öveiben. Ezeket a rögöket a kréta időszaktól az alpi takarók és kitöltő üledékek borították be. Ennek során helyenként retrográd metamorfózison is átmentek.
A triász második felében a két különböző eredetű lemezdarab már viszonylag közel volt egymáshoz, mivel a stabil Európáról leszakadó Tisia Afrika felé haladt a jura óta. Ekkor mindkettő közel volt az egyenlítőhöz. A Gondwanához tartozó Afrika-lemez és a Laurázsiához tartozó Eurázsia-lemez a Kimméria által elválasztott Paleo- és Neotethys öblének partjait alkották. Európa és Afrika ollóként zárták be később ezt a Tethys-darabot, innen gyűrődött fel az Alpok, miközben az Európától leváló tiszai főegység röge beékelődött az Afrika részét képező „Adria-tüskébe”, majd az egész egység ismét összeütközött Európával. Az Adria-tüske az Afrika-lemez egy kiálló szöglete, amely már a mezozoikum végén összeért Európával.
Az alpi takarók alapvetően három félék. A Pennini-óceán területén, illetve a déli és északi térségében keletkező összletek a penninikum (penniniek), ausztroalpikum (dél-alpiak) és helvétikum („svájciak”, vagyis északi-alpiak) neveket kapták. Ebből a mai Magyarország területén kettő megtalálható középhegységeink gyökérrégióiban, illetve az Alpokalja térségében felszínen is. Ezek a paleozoikumi kőzetek felgyűrt redői, amelyek általában kristályos metamorfitok, valamint a mezozoikum középmély és mély tengeraljzatain képződő karbonátok vonulatai. A Nyugat-Alpokra jellemző mélytengeri, bezárult óceánágakban kiülepedő slír hiányzik.
## Alaphegység
### Alaphegységi kőzetek
Magyarországon minden 100 millió évnél idősebb kőzet az alaphegységbe tartozik. A paleozoikumi kőzetek többsége metamorfit, míg a mezozoikumban keletkezettek nagy része üledékes vagy magmás eredetű. Prekambriumi kőzetek közvetlenül nem ismertek. Minden alaphegységi prekambriumi vagy ópaleozoós összlet metamorfizálódott és ma már az eredeti üledékképződési idő nem állapítható meg. Azok a metamorfitok, amelyek a radiometrikus datálással meghatározva még a prekambriumban, az asszinti ciklusban metamorfizálódtak, nyilván prekambriumi eredetű üledékek és vulkanitok. Ezek mindegyike erősen átalakult kristályos pala. Három csoport különíthető ezekben. Az alp–kárpáti kristályos palák csillámpalák, amfibolit palák, fillitek (például leukofillit), amiben orto- és parametamorf gneiszek jelzik a korabeli gránitos intrúziókat. Eredeti anyaguk arkóza (földpátdús homokkövek) és bázisos magmatit lehetett. Valószínűleg 980–960 millió éve metamorfizálódott (asszinti orogén fázis) a zempléni kristályos pala, orto- és paragneisz sorozata is, de diaftorizálódott az újherciniai orogén fázisok (saali és pfalzi) során, bizonytalanná téve a korbecslést.
Tisia területén diaftorizált gneisz, csillámpalák (gránátos csillámpala) és kvarcitok találhatók, valamint szericites, kloritos kvarcit, csillámkvarcit. Ezek homok vagy aleurolit frakciójú szilikátüledékekből keletkezhettek, illetve ezeken túl a kristályos mészkő mészüledékekből. A Tisia tehát valószínűleg geoszinklinális volt a prekambriumban, de emellett a mecseki migmatitosodott gránit szubvulkáni tevékenységet is jelez.
A dinári kifejlődést biotitos muszkovit-csillámpala és pragneisz jellemzi. Emellett fillit, amfibolit, szerpentinit, kristályos mészkő, metahomokkő és konglomerátum is akad. Az üledékes és magmás sorozat a dinári térség esetében is geoszinklinálist mutat. E feltehető fáciesek megadásán kívül azonban a prekambriumi és ópaleozoós ősföldrajzi vagy tektonikai viszonyok nem adhatók meg. Nem ismert az elsődleges keletkezés helye és pontos ideje, így a magyar alaphegység karbont megelőző időszakáról gyakorlatilag semmit sem tudunk, a kambrium pedig teljesen hiányzik Magyarország területéről.
Az alaphegység felismerhető eredetű kőzetei és megfigyelhető fő szerkezeti elemei három nagyobb orogén fázishoz kapcsolódnak. Először a kaledóni (kambrium, ordovícium, szilur) az ópaleozoikumban, majd a herciniai (vagy variszkuszi, devon, karbon, perm) az újpaleozoikumban, végül az óalpi, alpi és újalpi orogének a permtől a mai napig alakították és alakítják a szerkezetet. Ezek közül az utolsó az, amelyik a fedőhegység és a medencekitöltő üledékek keletkezésének kora. A kaledóni és herciniai fázis sokszor nem különíthető el, mivel az ezek során átalakult kőzetnek legtöbbször nem lehet meghatározni sem a kiinduló kőzetét, sem a metamorfizálódás korát.
Az ópaleozoikumi képződményekben folytatódnak a csillámpalák és fillitoid kőzetek, de már megjelennek a kisebb átalakultsági fokú homokkőpalák, agyagpalák, dolomitok. Metabázitok és ultrabázitok jelzik a magmás tevékenységet. A herciniai orogén első szakaszából újpaleozoós mészkő, márvány, fillitek és agyagpalák ismertek. Ezekhez gránitos–kvarcporfiros magmatizmus kapcsolódik. A második szakaszban különböző szemcseméretű törmelékek (agyag, aleurit, homok, konglomerátum) keletkeztek, emellett mészkövek is mutatják a magasságban tagolt tengerfenéki körülményeket. A magmatizmus szinte teljesen megszűnt, néhány kvarcporfir előfordulás utal csak rá. A karbonban az egyre durvább szemű üledékek a tengerszint csökkenését mutatják. Erre utal a kontinentális, általában vöröses színű homokkövek elterjedése. Ezek egyben szélsőségesen száraz éghajlatot is jeleznek, ez a permben létrejövő Pangea egészére is igaz. A karbon végéről és a permből már alig akad tengerfenéki fácies.
Az alap- és fedőhegységi képződményeket szinte minden esetben diszkordancia választja el, mivel a kiemelkedő Alpok orogén mozgásai által szárazra kerülő képződmények lekoptak. Az ópaleozoikumi vagy annál régebbi kőzetek mindegyike regionális metamorfózison esett át – némelyike diaftorézisen is –, csak az újpaleozoikumból ismert néhány nem átalakult üledékes összlet. Mindegyikük erősen gyűrt és töredezett, bizonyítékul szolgálva a viharos tektonikus múltnak.
A penninikum kékpala fáciesű képződményeiről mára kiderült, hogy nem paleozoikumiak, hanem késő jura–kora kréta korú törmelékek metamorfitjai, valamint a korszak végéről származó ofiolitos összletek. A kréta közepétől az ausztroalpi takarók rátolódtak. Az ausztroalpidák legidősebb kőzetei ordovíciumiak, mindegyikük metamorfózist szenvedett a herciniai orogén során. A felső-ausztroalpidákban már van devon korú dolomit, mint a nem metamorfizálódó üledékek elsője.
A veporidákban csillámpalák és gneiszek dominálnak, amelyek bizonytalan korú paleozoós képződmények. Az Aggtelek–Rudabányai-hegységben csak triász és jura korú üledékek vannak, a Bódva völgye felé már permi evaporitok is feltűnnek, majd középmély tengeri karbonátok, ami tengerszintemelkedésre vagy térszínsüllyedésre utal. A késő jurában riolitos vulkanizmus indult be.
A Zempléni-hegységben igen öreg, ópaleozoós, vagy akár proterozoós üledékek metamorfizálódtak valamelyik európai hegységképződés során. Ezek felett permokarbon molassz, permi homokkövek és riolitfoltok vannak. A középső triászig tengerszintemelkedés történt, a szárazföldi üledékeket sekélytengeriek váltják fel. Az ennél fiatalabb alaphegységi üledékek lekoptak. A zempléni riolitnyomokhoz hasonlók a Dunántúli-középhegységben is megtalálhatók, de a riolit mellett dácit is van, emellett nagy kiterjedésű gránit-intrúziók keletkeztek. Alatta metamorfitok, felette tengeri kőzetek vannak. A kréta végétől a Pelso-blokk szárazulattá vált mintegy 20 millió évre.
### Alaphegység kialakulása
Az alaphegység karbon előtti állapota nehezen – vagy inkább egyáltalán nem – rekonstruálható, mivel az átalakult kőzetek elvesztik a legfontosabb, a képződés körülményeire utaló jellegzetességeiket. Valószínűleg a karbon folyamán a Laurázsiával összeolvadó Hun-lemez nyugati vége hozta magával az aljzat egy részét, az Alcapát. Később Kimméria vált el Gondwanától, majd a nyugati vége letöredezett, keleten pedig összeolvadt a mai délkelet-ázsiai szigeteket alkotó röggel.
A késő permben az Alcapa és Tisia is az Európa-lemez déli szegélyén, a Paleotethys és Neotethys találkozásánál, az öböl északi partján helyezkedett el, egymáshoz viszonylag közel, nyugaton az Alcapa, keleten Tisia, a kettő között pedig az Aggtelek–Rudabányai kifejlődés és a mai Tátra foglalt helyet. Partközeli helyzetüket az Alcapa egy részének és az Aggtelek–Rudabányai egység egészének árapályzóna jellege mutatja. A Tethys-öböl aljzatának hasadékvölgye távolította el később egymástól Afrikát és Európát. Afrika vitte magával a délebbre elhelyezkedő bükki és szávai egységeket, valamint az északi főegységet. Az öböl nyílása az ausztroalpi és aggteleki egységek környékén volt. A kora triászban a tengerpart a szárazföld felé tolódott, az Alcapa fele és Tisia egy része is víz alá került. A triász közepére az egész Germán-medence víz alá került, sekélytengeri rámpát képzett az óceáni aljzat felé, amelyből csak a Cseh-masszívum emelkedett ki. Mindkét főegység középső részén sekélytengeri karbonátplatformok alakultak ki. A krétától a Tethys ollószerű revolúciójához kapcsolódó szubdukció szinorogén plutonizmussal és szubszekvens vulkanizmussal járt.
Az alaphegység képződésének utolsó fázisa az óalpi orogén ciklus (vagy az alpi alsó szerkezeti szakasza), a triásztól a kora kréta idejéig tartó (280–100 millió év) „geoszinklinális szakasz”. Ekkor Tethys-óceán átmeneti felnyílási szakasza szakította el Afrikát Európától. Ez az alsó szakasz is három, világosan elkülöníthető kisebb fázisból állt. A Tethys először mélyülni kezdett (transzgressziós fázis), és általában törmelékes partszegélyi üledékek, abráziós rétegek keletkeztek. Ez a werfeni korszak (vagy indusi, olenyoki). Az anisusi, ladini, karni, nori és rhaeti korszakokban, azaz a triász középső és felső szakaszában a karbonátos fázis zajlott le a Tethys aljzatán, a süllyedés olyan ütemű volt, amit a mészüledékek gyűlése nagyrészt kompenzált. A jurában és a kréta elején következett be a mélyülés kulminációja, amire már mélytengeri üledékek jellemzők. A dekompresszió hatására a mélyülés gyorsult, a tengerfenék sok helyen lezökkent. A karbonátplatformok törések mentén feldarabolódtak, a dachsteini mészkő képződése megszűnt. Az alsó szinteken hierlatz mészkő és szinszediment breccsák, valamint az agyagos, ammoniteszes vörös mészkő keletkeztek. A jura közepén egyes medencerészek olyan mélyre süllyedtek, hogy elérték a karbonáthatárt, és a korábbi mészkőrétegekre radiolarit települt. A jura végén a folyamat megfordult, a radiolarit képződése szűnt meg és ismét ammoniteszes mészkövek települtek. A kréta elejére már ismét találhatók sekélyvízi eredetű kőzetek, mint a crinoideás és echinoideás mészkövek. A 100–65 millió éves intervallum az alaphegység képződését közvetlenül követő szakasz, az alpi orogén (vagy annak középső szerkezeti ciklusa), a tektogenezis ideje, amikor kialakulnak azok a szerkezeti formák, amikből végül összeállt a Kárpát-medence aljzata.
#### Alcapa-főegység
Az Alcapa általános jellemzője, hogy az ópaleozoikumi metamorfitokat perm korú tengerparti törmelékek váltják fel. A térség többször víz alá került, majd kiemelkedett, amit a szárazföldi törmelékek és a sekélytengeri karbonátok összefogazott települése mutat. A mezozoikumban általában víz alatt volt, helyenként egészen mély tengeri környezetet mutatnak tűzkőgumós mészkővel, vörös, agyagos mészkővel (ammonitico rosso).
Az Alcapa-lemez a triászig egységes volt, de a középső triászban a Mellétei-tenger felnyílása – a Tethys-öböl szélesedése – kettévágta. A tenger rövid ideig létezett, a jura elején már elkezdett bezáródni a Pennini-óceán felnyílásával egy időben. Ennek a folyamatnak a következménye egyrészt egy szubdukciós szigetvulkanizmus, másrészt egy hegyvonulat kiemelkedése, aminek fekvő redői betakarták a korábbi üledékeket és metamorfizálták azokat.
Az alaphegységet először 280 millió éve érte metamorfózis, majd a túlnyomóan mélytengeri üledékeket és bázisos vulkanitokat 65 millió éve nagy nyomású, majd 18–15 millió éve egy kis nyomású és alacsony hőmérsékletű metamorfózis ismét átalakította. Az Alcapa északi része a Pennini-óceán aljzatát és déli környezetét alkotta. Ez a tengermedence a kréta időszak második felében zárult be szubdukciós folyamattal. A dunántúli-középhegységi egység már a metamorf hatások zónáján kívül volt, térben messzebb, szerkezetileg feljebb helyezkedett el. A tagolódás: penninikum → alsó-ausztroalpi → felső-ausztroalpi → dunántúli-középhegységi övek a Pennini-óceántól való távolság függvényében. Az Alcapa valószínűleg már a mezozoikumban összefüggő tömbként viselkedett.
#### Közép-magyarországi főegység
A közép-magyarországi egység az Alcapa- és tiszai főegységek, vagyis a közép-magyarországi-vonal és a Balaton–Darnó-vonal közti nyírási zóna. A közép-magyarországi vonal Európa egyik leghosszabb diszlokációs zónája. Mintegy 1000 kilométer hosszúságú. E vonal mentén forrt össze az Alcapa és a Tisia, ma már nem aktív. Északi felén találhatók azok a lenyírt és elsodort kéregdarabok, amik az aktív időszakban a két mikrolemez között töredeztek le. Ezek alkotják a közép-magyarországi főegységet. Északi határa egy még ma is aktív tektonikus zóna, a Balaton–Darnó-vonal.
A közép-magyarországi egység kifejlődése az Alcapa-főegységgel párhuzamos, ahhoz kötődik, de helyzete ehhez képest változó volt a földtörténet során. A triász közepén még a Tethys-öböl nyugat-délnyugati partvidékén helyezkedett el a szávai és bükki egység is, viszonylag messze az Alcapától és Tisiától is. A Mellétei-tenger felnyílásával az Alcapa többi részéhez hasonlóan az Afrikai-tábla része lett, mivel a hasadékvölgytől délre feküdt. Később a Pennini-óceánnak is a déli partján volt, de még mindig viszonylag távol a mai szomszédaitól. A Pennini-óceán bezáródásával párhuzamosan elszakadt Afrikától, a jura folyamán keletkezett ofiolitos párnalávák jelzik a felszakadó kérget, az iniciális vulkanizmust.
Az eocénben az Alcapa a Magura-medence délnyugati, Tisia pedig a délkeleti lezárását alkotta. A szávai és bükki egységek az Alcapa ívétől délre helyezkedtek el a nyílt óceáni aljzaton. Az Alcapa ekkor nagy ívet alkotott, az ausztroalpi területtel és a Pelso-blokkal a nyugati végén, a veporidákkal a keletin. Ezektől délre, az ív hajlatában volt a közép-magyarországi egység. Az oligocénben Tisia visszaforrt az Eurázsia-lemezhez, az Alcapa a dél-alpi egységekkel mozgott, miközben a közép-magyarországi egység a dunántúli-középhegységi egységnek nyomódott. A miocénben Tisia ismét levált Európáról a dácia-egységgel együtt, közösen északnyugat felé haladtak, amivel a közép-magyarországi egységet összeszorították a dunántúli egységgel. Ezzel alakult ki a mai Magyarország aljzata, amely a továbbiakban együtt mozgott északkelet felé.
A zemplenidák története nem ismert ilyen részletesen. Talán az Alcapa része volt, valahol a veporidák környékén. Van azonban olyan elképzelés is, hogy Tisiáról nyíródott le, amikor az befordult a Magura-medencébe és összenyomódott a szávai–bükki egységekkel.
#### Tiszai főegység
A tiszai főegységben, azaz Tisián az ópaleozoós metamorfitokra több ezer méteres vastagságú szárazföldi törmelékes üledéksor rakódott le a karbonban és permben. Ehhez tartozik a híres permi vöröshomokkő is. A szárazföldi fácies jellemző maradt a jura második feléig. Ekkor folyamatosan az Európa-lemez része volt.
A tiszai főegység a korábbi Tisia mikrokontinens maradványa. Ez a lemeztöredék a jura folyamán vált el Európától és messze délnek sodródott. Mintegy 100 millió éve összetalálkozott Afrikával, és az ekkor a Tethys-óceánt bezárni kezdő mozgások hatására az eocén végén ismét északnak vette az irányt és végül összeforrt a „stabil Európának” nevezett kéregdarabbal. A főegység keleti végének (Erdélyi-szigethegység) határai még nem tisztázottak, ott nem töréses szerkezeti határok vannak, hanem takarós áttolódások, redők.
Az óalpi orogén ciklus első fázisában, a Tethys felnyílásával párhuzamosan iniciális vulkanizmus zajlott rajta. E magmás tevékenység egymás után több ofiolitos zónát hozott létre, vagyis a tértágulás következtében felszakadó óceáni hátság helyzete változott. Az első két vonal Tisia déli partjaihoz és keleti szegélyéhez közel szakadt fel, majd átvonult a belsejébe, végül az északi partján is megnyílt a föld. Bazaltos és diabázos, párnalávás tenger alatti vulkanizmus folyt.
## Fedőhegység és takaró
### Takarórendszer kőzetei
A takarórendszer fedőhegységi és medencekitöltő üledékes és magmás kőzetekből áll. Minden kainozoikumi kőzet ide tartozik, valamint 100–65 millió éves intervallumban (a kréta során) az alpi orogén fázis kompressziós szakasza által felgyűrt takarók is. A fedőhegységi képződmények fáciese általában a szublitorálistól feljebb elhelyezkedő üledékgyűjtő térszín, míg a medencekitöltések általában a szublitorálisnál mélyebb tengerekben alakultak ki. Így a fedőhegység durvább szemű üledékekből áll, míg a medencekitöltés finomszemű törmelék. Mindkettőben megjelennek a különböző vízmélységekre jellemző karbonátos kőzetek.
### Takarórendszer kialakulása
Az elsődleges takarórendszert az Alpok és Kárpátok felgyűrődésével létrejövő gyűrthegységi szerkezet hozta létre. A hegységképződés érintette az alaphegységi kőzeteket és a Magura-medencében képződő újabb üledékes összleteket is. Ezek a redők és takarók beborították az alaphegységet. Ezekhez járult a vulkanizmus beindulása is. Az iniciális tevékenység – a kezdeti szakasz – már a mezozoikumban megfigyelhető, ekkor a Tisia mikrokontinensen. A paleogén kezdetén az Eurázsia-tábla e darabja betolódott az Afrika-tábla alá, az ekkor kialakuló paleogén vulkáni ív az utolsó ofiolit-övhöz nagyon közel, a Balaton-felvidék tűzhányóit működtette. Ez egy jellegzetes szubdukciós vulkanizmus, a betolódó litoszféra-nyelv megolvadó végeiből felszálló magmából ered. A miocénben a szubdukció előrehaladtával, a Pelso-tömb és Tisia összeolvadásával már együttesen nyomultak az európai lemez alá, egy másik vonal, a belső-kárpáti vulkáni ív vált aktívvá. A pliocénben az ív nagy részén folytatódott a vulkanizmus, de újabb gócok is kialakultak a Felvidéken, ezek jórészt már a szubszekvens szakaszhoz tartoznak.
A kainozoikumban az eocén végén kezdődik az újalpi orogén ciklus első szakasza, a pireneusi hegységképződés. A Kárpát-medence aljzatának szerkezetképződése még folyamatban volt, a Pelso-tömb, Tisia, a szigethegységek és töredék pásztadarabok csak később olvadtak össze véglegesen. Tektonikailag, a mozgások jellegét tekintve a mezozoikum és a paleogén nem választható el egymástól. Ugyanazok a mozgások folytatódtak a paleocénben, mint amik a késő krétára voltak jellemzők. A két időszak 65 millió éves határnál való elválasztása az élővilágra, azon belül is az állatvilágra alapul (mezozoikum, kainozoikum).
A fedőhegységben lévő képződmények csak a miocén elejétől egységesek, ekkortól az aljzatot alkotó minden darab a mai helyére került. 20–16 millió évvel ezelőtt fejeződött be a mikrokontinensek összeforrása, ami a Visegrádi-hegységtől a Tokaji-hegységig tartó vulkáni ívet hozott létre (paleogén vulkáni ív). A fedőhegységben az Alcapa-főegységben jelentős andezites vulkanizmus volt, míg a tiszai főegységben a kréta időszak alkáli bazaltos vulkanizmusa után nem volt magmás tevékenység. A neogén legjellemzőbb folyamata, hogy a hegységek kialakulásával egy időben a Kárpát-medence középső térsége egy köpenydiapír miatt gyors süllyedésbe kezdett, a kéreg elvékonyodott. Ez egyszerre okozta a balaton-felvidéki vulkanizmus megindulását és a medencealjzat nagy vastagságú hordalékos feltöltődését. A süllyedés 10–12 millió éve kezdődött és jelenleg is zajlik, amit a Kárpátokból és az Alpokból származó folyóvízi üledékek folyamatosan feltöltenek.
## Medencekitöltés
### A medence kialakulása és képződményei
A magyarországi medencék képződése három szakaszba osztható:
1. Paleogén medencék az Alcapa déli részén, a közép-magyarországi egységben és Tisián a flisárok, erős szinorogén vulkanizmussal.
2. Miocén medencék ciklikus, erősödő tengerelöntéssel, szubszekvens vulkanizmussal.
3. Pliocén medencék a Kárpát-medence nagy részére kiterjedő tengerelöntéssel, amelynek sótartalma fokozatosan csökken, a csökkentsósvíz a szakasz végére limnikussá vált, tehát a beltenger tóvá alakult. Finális bazaltos vulkanizmussal.
A magyarországi üledékgyűjtő medence nem a korábbi tengeraljzat, a Magura-medence közvetlen folytatása. A paleogén kezdetén létező geoszinklinálisból kiemelkedett a Kárpátok és a Dinári-hegység, majd a hegységeket felgyűrő köpenyáramlat egy köpenydiapírt hozott létre a gyökérrégiókon belül. Erre azért került sor, mert a köpenyáramlatot az Adria-tüske és az Eurázsia-tábla szubdukciója során alábukó litoszféra-nyelv bezárta. Ez a diapír elvékonyította a kőzetlemezt, ami ezután izosztatikus mozgás miatt gyors ütemben lezökkent. Ez a süllyedés Európában még több más helyen is megfigyelhető, elsősorban a németországi alföldön és a belga–holland tengerpart környékén. Eközben az eurázsiai litoszféra-nyelvet a mélyben leválasztotta a köpenyáramlat, ami a Kárpátok külső ívén újabb kiemelkedést okozott.
A harmad- és negyedidőszaki üledékek összvastagsága átlagosan 2000 méter körüli és az ország területének 80%-án megtalálhatók. Ezek túlnyomó többsége reduktív környezetben, szórt szervesanyaggal dúsulva ülepedett le, így körülbelül kőzetanyagban adottak a szénhidrogének kialakulásának feltételei, mivel a képződéshez szükséges hőmérsékleti hatások is adottak. 1400–1800 méter mélységben már megvan a 90 °C körüli hőmérséklet. Az eddig még kiaknázatlan magyar földgázkészletet 120 millió m3-re becsülik, de a szénhidrogén kutatása az elmúlt évtizedekben stagnál. A földgázmezők nagy része jelenleg 1600–2000 méter, a kőolaj 2000–2200 méteres mélységben található. Kor szerint a gáz túlnyomórészt a késő miocén pannon korú rétegeiben, az olaj annak is inkább a későbbi részeiben van. Az olajpala kevésbé jelentős tárolókőzet, bár előfordul nagy vastagságú, gyengébb minőségű és néhány kis vastagságú, de jó minőségű lelőhely. A Kárpát-medencéből kátrányhomok nem ismert.
#### Paleogén
A Dunántúli-középhegységben az eocénre mindenhol a tengeri képződmények jellemzőek. Ezekből csak litorális, sekély- és mélyszublitorális fáciesek vannak. Előfordulnak csökkentsósvízi, lagunáris kőzetek is, valamint kevés szárazföldi törmelék. A sekélytengeri üledékek nagy része biogén törmelék, a nyíltvízi szublitorálisban agyag és kőzetliszt uralkodik. A bükki terület ettől annyiban tér el, hogy az eocén közepének transzgressziója idáig nem ért el, csak a kor második felében került tenger alá. Az ausztroalpi területen nincs eocén üledék.
A paleogén vulkáni ív mintegy 200 kilométer hosszan húzódik három nagyobb és több kisebb centrumot mutatva. A Lenti–Zalaegerszeg, Székesfehérvár–Budapest és a Gyöngyös–Recsk térségek a nagy központok. Kevés lávaömlés, de annál több piroklasztit jellemzi, a tufa nyomai a középhegység több formációjában kimutathatók. Gazdasági szempontból fontos periódus, mivel a recski ércesedés ekkor jött létre. Tisián az üledékképződés folyamatos a paleocénben és eocénben. Váltakozó szemcseméretű törmelékes üledékek rakódtak le, az eocén üledékvastagság 1000 méter feletti. A vulkanizmus az eocén–oligocén határtól gyengül.
Az eocén végén kisebb regresszió volt, ami az eocén és oligocén üledékek közti diszkordanciát okozza. A Dunántúli-középhegységben az oligocén teljes rétegsorú, a Dunántúl többi részén nem a kor elején, hanem valamivel később indult meg a transzgresszió. Itt kontinentális, míg a középhegységben epikontinentális terrigén molassz képződött. A szakasz végén ismét kiemelkedés következett. Az oligocénben a Tethys-óceán már részekre tagolódott, ezek közül a magyarországi részt Középső-Paratethysnek, vagy Eoparatethysnek nevezik.
#### Neogén
A miocén süllyedékei az ausztroalpi és tiszai területeken találhatók, mint a Kisalföld, Délnyugat-Dunántúl és az Alföld délkeleti része. Itt 1000–3000 méter vastagságú törmelékes rétegsorok keletkeztek, míg a vulkanikus térségben csak néhány száz méteresek. A Kőszegi-hegység, Keszthelyi-fennsík, Dunántúli-középhegység, Mecsek, Villány, a Nyírség és a Gömöri-hegység szigeteket alkottak. Az Eoparatethys északi kapcsolatai megszűntek, ezzel jött létre a Paratethys.
Az alsó miocénben volt egy újabb kompresszív szakasz, de a kárpáti emelet gyűrődései voltak a legintenzívebbek. Ezzel párhuzamosan az Adria-medencéből kiinduló aljzatsüllyedés figyelhető meg a Kárpát-medencében, amelynek során két ágban, az Adria–Bécsi-medence és az Adria–Erdélyi-medence irányában árkos beszakadások terjedtek. A süllyedés egyenlőtlen mértékű volt. Rövid szünet után a kompresszió ismét megújult, és még a középső miocénben megszűntek a Kárpátok külső oldalának előtérmélységei is. Ezzel együtt az adriai kapcsolat is bezárult, már csak a Dinaridák és a déli Kárpátok között volt nyílttengeri kapcsolata a Kárpát-medencének. Ettől kezdve a beltenger fokozatosan kiédesedett. Ekkor képződött a lajtamészkő is. Az édesvízű, óriási tóban a Bécsi-medencétől a Dráva-medencéig nagy áramlat nyoma tapasztalható, ami ebben a térségben megakadályozta az üledékképződést. Ez talán már az ősi Duna következménye, amelynek vize ezen a csatornán át haladt keresztül a Kárpát-medencén, majd távozott a Vaskapu-szoros irányába. Ezt megerősíti az a körülmény, hogy a folyóvízi üledékszállítás rekonstruálható iránya Kőszeg és Pozsony környékéről indítható a Kisalföld felé, valamint az Ősduna a későbbiekben ugyanezen a vonalon haladt és a Száva mai medrében hagyta el a Kárpát-medencét.
Ebben a szakaszban sok haránttörés nyílt fel, amelyek a pászták csapásaira merőlegesek, azaz északnyugat–délkeleti irányúak. A középső miocén erős riolitos–dácitos vulkanizmussal járt, majd a felső miocénben a feldarabolódott aljzat süllyedése meggyorsult. Ekkor ismét 2–3 kilométer vastagságú üledékréteg keletkezett ezeken a helyeken. Ugyanilyen vastagságú a szatmári-ároktól a Tokaji-hegységig terjedő riolitos-andezites vulkáni összlete is.
A 13 millió évvel ezelőtt kialakuló beltenger azonnal töltődni kezdett a környezetében lévő kiemelkedések terrigén törmelékével. Ebben nagy szerepet játszott az ős-Duna, olyannyira, hogy a hordalékkúpos szárazulatképződés északnyugatról haladt délkelet felé. 12–11 millió éve izosztatikus kéregmozgások miatt a területe lecsökkent, de 10 millió éve ismét nagy kiterjedésű tóvá lett a lezökkenések miatt. Ekkortól 4 millió évvel ezelőttig tartott a teljes feltöltődés, utolsó nyomai a mai Belgrádtól a mai magyar határig, a Délvidéken láthatók.
A tektonikai folyamatok két fontos állomása következett be. Egyrészt a Kárpátok kiemelkedése az alábukó lemez meredekségének növekedésével nem folytatódott tovább a pliocéntől. Megszűnt a szubszekvens vulkanizmus, illetve részben átment finális vulkanizmusba, ami a Kárpátok belső ívére helyeződött át. A két mikrolemez által alkotott medencealjzat alatt, a köpenyi mélységben köpenydiapír alakult ki, mivel az Adria-lemez és a szubdukció során lebukó lemezszegélyek fogva tartották a köpenyáramlatokat. A litoszféra határa egyre feljebb tolódott, mivel a lemezek alsó része vékonyodott a visszaolvadás hatására.
Ez a folyamat magyarázza a magyarországi geotermikus gradiens magas értékét. Ugyanakkor a mélyművelésű bányászatra nézve előnytelen, hogy a korábbi rétegsorok összetöredeztek és több száz méteres szintkülönbségű platformokra tagolódtak.
#### Negyedidőszak
A negyedidőszak kifejlődésre egyszerre nyomja rá a bélyegét a tektonikai folyamatok és a kainozoikumi eljegesedésből fakadó üledékkeletkezési körülmények összessége.
2,5–2 millió évvel ezelőtt a vékonyodó kéreg izosztatikus mozgásokkal átlag 600–700 métert süllyedt, miközben a középhegységi részek – a kompresszió áthelyeződése miatt – 300–400 métert emelkedtek. Az alábukó lemezszegélyt végül a köpenydiapír leszakította, ami a Kárpátok külső ívének megemelkedésével járt.
A neogén üledékképződés legjelentősebb eleme a glaciális eredetű löszök lerakódása. Ekkor Magyarország területe teljes egészében szárazföld volt, a folyóvízi hordalékkúpokon és a gravitációsan szállított lejtőtörmelékeken kívül csak a szél által idehordott finomszemű törmelékek képződhettek. A megelőző korok üledékvastagságához képest csekély mennyiségűek, de az országban mindenhol megtalálhatók.
A negyedidőszak üledékképződése nagyon fontos jelenség a mai Magyarország számára. Az itt elfogyasztott, nem felszíni származású vizek 75%-ánál nagyobb arányban a pleisztocén–holocén homokos–kavicsos képződményeiből származnak. Csak ezek után jön a karszt eredetű karsztvíz és a pleisztocénnél idősebb üledékek által szolgáltatott víz. Ennek azonban egyik oka az, hogy lefelé haladva a vizek egyre melegebbek és sósabbak lesznek. |
982,266 | Diósgyőri Gépgyár | 26,428,094 | null | [
"Diósgyőr",
"Diósgyőr-Vasgyár",
"Gépipar",
"Magyarországi gépipari cégek",
"Magyarországi kohászati cégek",
"Miskolc ipara",
"Miskolc történelme",
"Technika Magyarországon",
"Technikatörténet"
] | A Diósgyőri Gépgyár (rövidítve: DIGÉP) a magyar gépgyártás egyik vezető üzeme volt, amely mára már megszűnt. A gyár történetileg a Diósgyőri m. kir. Vas- és Acélgyárból nőtt ki, ezért hosszú évtizedekig „Újgyár”, magát a törzsgyárat pedig „Ógyár” néven emlegették. Az új gyártelep létesítését a fegyvergyártás felfutása indokolta. Építését 1915-ben kezdték el, és Diósgyőr-Vasgyár nyugati részén épült fel. A gyár azonban gyakorlatilag az első világháború végéig nem termelt, sőt a háborús károk miatt (a gépek egy részét hadizsákmányként elszállították) a tényleges termelés csak 1931-re futott fel a kívánt szintre. Hadiüzem lévén a különböző egységeknek – a népnyelvben még a legutóbbi időkben is használt – kódneveket („Mexikó”, „Ázsia”, „Afrika”) adtak.
A gyár 1944-ig voltaképpen ágyúgyárként működött, de termékei között más nehézgépgyártással összefüggő termékek is voltak. 1945 után – az átmeneti nehézségek áthidalása végett – bizonyos közszükségleti cikkeket is gyártani kezdtek, de már ekkor megjelentek azok a termelési ágak is, amelyek a későbbi termelési profil részét képezték. A hadiipari termékek ingadozó volumene mellett a legfontosabb gyártmánycsoportok a kovácsoló és sajtoló gépek, a csőgyári és hengerműi berendezések, a lemezalakító gépek, a szerszámgépek, a kábelipari gépek, a hadiipari termékek, a hűtőipari gépek, a Diesel-motorok és az aggregátok, a szivattyúk, a hidraulikus emelők, a vasúti kerékpárok, a kovácsolt és sajtolt termékek és a csavarrugók voltak. A DIGÉP – forgalma alapján – évtizedekig a hazai gépgyártás legjelentősebb üzemének számított, de problémái már a rendszerváltás előtt jelentkeztek, és 1990-re a cég fizetésképtelenné vált. Ma a gyár területén a Digép Ipari Park működteti az üzemcsarnokok egy részét.
## Az „Újgyár” születése
A Diósgyőri m. kir. Vas- és Acélgyár termékeinek feldolgozására – összefüggésben az első világháborús lövedék- és fegyverszükséglet felfutásával – új megmunkáló üzem létrehozása vált szükségessé. Ezért 1914-ben – kormányzati döntést követően – a törzsgyártól nyugatra elkezdték az „Újgyár” felépítését. Az új gyár tulajdonképpen a diósgyőri kohászatban már kinőtt lövedéküzem átvételét jelentette – gépekkel, munkásokkal együtt –, ily módon tulajdonképpen elkülönített hadiüzem lett.
Az építkezést 1915-ben kezdték el, amelynek során jelentős számban foglalkoztattak hadifoglyokat is. A foglyok számára a Ládi-fatelep mellett építették fel az Óbarakkot, majd a Ládi-fatelepen az Újbarakkot (utóbbi még ma is megvan, lakásnak használják).
A gyárépítés gyors ütemben indult meg. Még az első évben elkészültek a legfontosabb épületek, csarnokok alapjai, és elkezdődtek maguk az építkezések is. 1917-ben megérkeztek a külföldről rendelt fémmegmunkáló gépek első darabjai, amiket folyamatosan követtek az újabb szállítmányok. Ennek ellenére a hadiüzem termelése az első világháború ideje során még nem indult be. A jelentős részben vadonatúj gépeket a megszálló román csapatok leszerelték és hadizsákmányként elszállították.
A háború után a kohászatból átköltözött még a kovácsüzem, a hőkezelő és a mechanikai megmunkáló részleg is. Az energiaszükséglet megkívánta, hogy először a nyugati villamos erőműt indítsák be, míg a kovácsműhely, a lövegüzem és a hőkezelő részleg építkezése csak 1924-ben fejeződött be. Az új gyár önálló egységként működött mintegy 800 dolgozóval, és természetesen a központi igazgatóság alá tartozott. Az Ógyárból (hivatalos neve ekkor Diósgyőri Vas- és Acélgyár volt) a „C” gyár berendezései és munkásai 1930–1931-ben költöztek át az Újgyárba, neve ott „D” gyár lett. Ezzel fejeződött be voltaképpen az Újgyár teljes üzembe állítása.
## A gyár működése 1945-ig
A „D” gyár megbízott vezetője 1932-ig Ábel Kálmán, katonai vezetője pedig Markotay-Velsz Jenő volt. A gyár egészen 1944-ig ágyúgyárként működött, és a MÁVAG fővárosi központi igazgatósága alá tartozott. Az üzemet a háborús konjunktúra miatt fokozatosan bővítették, fejlesztették, és az ország egyik legnagyobb nehézgépgyára lett. Műszaki vezetője 1932-től Hüke Kálmán, katonai vezetője pedig Kovács Béla, majd Bézler Károly volt.
A gyár termékei között megtalálhatók voltak a svéd Bofors licenc alapján gyártott 80 milliméteres légvédelmi lövegek, tábori tarackok, a Böhler-féle tábori lövegek, a hegyi lovassági lövegek, és emellett gőzmozdony- és hajóalkatrészeket, forgattyús tengelyeket és polgári termékeket is gyártottak. 1938-ban a Bofors lövegeket már Európa számos országába exportálták (Egyesült Királyság, Kína, Finnország, Lettország, Olaszország). Az olasz megrendelések kitétele ráadásul az volt, hogy a gyárnak be kellett tanítani az ottani katonákat a gépágyúk kezelésére, karbantartására, a lövések végrehajtására stb. is.
Az Újgyár termelése 1938-ra – az 1934-eshez képest – a háromszorosára növekedett. 1943-ban újabb üzemet építettek („FT”-műhely; FT – forgattyús tengely), amelynek a repülőgépmotorok forgattyús tengelyeinek gyártása volt a profilja. A bővítések eredményeként az Újgyárnak ekkor már 6500 dolgozója volt, a teljes gépparkja pedig 1069 különböző gépből állt.
1936-ban, mintegy 10 holdnyi területen elkezdődött a lőszersajtoló és megmunkáló, valamint a robbanószer-feldolgozó üzem építése, amivel 1938-ra végeztek. A lőszersajtoló egység a kovácsüzem északi oldalán épült. A 36 külön épületre bontott lőszerüzemet biztonsági okokból, az árvízvédelmi gátakra emlékeztető, trapézszelvényű földgátak közé építették a gyár nyugati részén. Az egységeket vasútvonal kötötte össze. Az üzem fedőneve „Ázsia” lett, vezetője Korán Imre volt. A munkáslétszám 200 és 1200 között változott – a mindenkori igények függvényében. A megmunkáló géppark 720 forgácsoló- és egyéb megmunkáló gépből állt. A lőszerraktárak a gyár erdőbe benyúló részére kerültek, a „Mexikó”-völgy „Afrika” kódnevű helyére.
Az „Ázsiában” lőszert, repeszgránátot, robbanótöltetet, gyutacsot készítettek. A minősítés és az átvétel katonai szakemberek kezében volt, az éles próbákat az örkényi és a hajmáskéri lőtéren végezték. A termékek kínai, svéd és brit exportra is készültek. Az üzemben folyó munka egészségre ártalmas volt, ezért a lőporral és a folyékony TRI nevű szerrel érintkező dolgozók egészségét havonta vérvétellel ellenőrizték. Akiknél a megengedettnél nagyobb vörösvérsejt-csökkenést mutattak ki, átmenetileg vagy végleg más munkahelyre helyezték át. A dolgozók egyébként védőitalt és -ételt (naponta fél liter tejet és 25 dekagramm szalámit), valamint rendszeresen sajtot és gyümölcsöt kaptak.
A termelés fokozott tempóban folyt, és feltehetően ennek is köze volt a 17-es pavilonban, 1943. május 28-án bekövetkező nagy erejű robbanásnak. Tíz dolgozó meghalt, húszan megsebesültek. Az esetet hadbíróság vizsgálta, a szakértői vizsgálat végül műszaki hibát, elektromos rövidzárlatot állapított meg a baleset okaként.
A második világháború idején a szövetséges légierők – hadiüzem lévén – célpontként tartották nyilván a diósgyőr-vasgyári üzemeket is. A legkomolyabb légitámadás 1944. szeptember 13-án érte az Újgyár területét. A megmunkáló és szerelő üzemet 48 bomba találta el, és csak a szerencsének volt köszönhető, hogy – üzemszüneti nap lévén – a támadásnak mindössze két halálos áldozata volt.
1944 októberében bizonyos részlegeket – a közeledő front miatt – Csepelre, Győrbe, a csehszlovákiai Rotavába, majd nyugatra telepítettek – a német parancsnokság és a hadügyminisztérium parancsára. Összesen 375 gépet szállítottak el, 694 maradt a gyárban. Novemberben a németek üzemképtelenné tették a Nyugati Erőművet, így lehetetlenné vált mindenféle termelés. A szovjet hadsereg első egységei december 3-án értek Miskolcra, és december 10-én már megkezdődtek a helyreállítási munkálatok a gyárban. Először a vasgyárban lévő Keleti Erőműből kapták az áramot, így az épen maradt csarnokokban tíz napon belül megkezdődhetett a termelés. 1945 januárjában a dolgozók létszáma 1100 fő körül volt. Az első termékek a szovjet hadsereg igényeit elégítették ki, majd később a gyár termékei megjelentek az újjáépítésben is (vasút, hidak, vasszerkezeti elemek stb.). A nyár folyamán a Szovjetunió 150 szerszámgépet – jóvátétel címén – elszállított, amivel a géppark 50,6%-ra csökkent. Az 1946-ig önállóan működő gyár megbízott igazgatója Szederkényi Ferenc volt, a munkáslétszám 4500 főt tett ki.
## Az üzemmenet 1946-tól
1946\. január 1-jével a gyárat ismét összevonták az Ógyárral, a Diósgyőri Vas- és Acélgyárral, és a közös igazgató Korán Imre lett. Az Újgyár az Ógyár egyik üzemeként működött. A gyár termékei között ebben az időszakban megjelentek a közszükségleti cikkek is, amiket az átmeneti nehézségek áthidalása miatt kezdtek gyártani. Ezek között olyan hétköznapi, a gyár profiljába egyáltalán nem tartozó termékek voltak, mint a különböző konyhai eszközök, kések, darálók stb. De már ekkor elindultak olyan termelési ágak is, amelyek a későbbi termelési profil részét képezték. Minthogy az újjáépítés időszakában hiány mutatkozott huzalból, reszelőből, elkezdték a dróthúzó üzem kialakítását, illetve a dróthúzó gépek tervezését és gyártását. Az első hatdobos durvahúzó gép és két hatdobos finomhúzó gép 1946 szeptemberében kezdett dolgozni. A huzalból kerítésfonatot és szöget állítottak elő, természetesen saját gépekkel. 1947-ben a termelést kiegészítették a kábelgyártással. A drótmű termelése 1948 márciusában, amikor leszerelték a gépeket és a miskolci drótgyárba kerültek, már havi 20 vagon volt. A reszelőüzem szintén 1946-ban kezdte termelését. Az üzemben korszerű szalagrendszerben gyártották a gépgyártáshoz fontos szerszámokat. Az időszak termékei között megtalálhatók voltak még különböző bányászati és mezőgazdasági gépek is.
A gyár jövője szempontjából előremutató volt még a csapágygyártás beindítása, főleg kúp- és hordógörgős csapágyakat gyártottak. A debreceni Magyar Gördülőcsapágy Művek létrehozásakor ezeket a gépeket a „GÖCS” diósdi részlegébe telepítették át. Az Újgyár hosszú ideig vezető termékének számító esztergagépek gyártása is ekkoriban kezdődött el. A gépek elsősorban saját használatra készültek (a Szovjetunió jóvátételként sok gépet elszállított), de olyan sikeressé váltak, hogy jelentős részt képviselt az export is (Hollandia, Finnország, Németország, Svájc, Bulgária, Olaszország stb.). Egy másik fontos termékvonal a forgács nélküli alakító gépek gyártása volt. Hidraulikus sajtót, forgattyús sajtót, légkalapácsot és más hengerműi és kohóipari alkatrészeket gyártottak, amelyek nagy része egyedi gyártmány volt. Évtizedekig volt a gyár fontos terméke a vasúti kerékpár, amelynek gyártása a „Kohászatból” (akkori hivatalos neve szerint Magyar Állami Vas, Acél- és Gépgyár, azaz MÁVAG) került át 1947-ben.
## DIMÁVAG Nemzeti Vállalat
1948\. július 1-jei hatállyal az Újgyárat ismét önálló gyárrá szervezték át, DIMÁVAG NV néven, és első igazgatójává Pataki Lászlót nevezték ki. Az első hároméves terv keretében 52 millió forintnyi beruházást valósítottak meg. Az újjáépítés keretében a Duna, a Tisza és a Bodrog hídjaihoz gyártottak különböző alkatrészeket. Bővítették a huzal- és kábelgyártó gépek választékát, konstrukcióját (finom- és durvahúzógépek, szövő- és sodrógépek, univerzális fonógépek). Bővült a szerszámgépgyártás választéka is (esztergagépek, lemezollók stb.)
Kormányzati utasításra már 1948-ban előkészületek történtek a löveggyártás újbóli beindításra, és végül 1950 elején ebből a célból jött létre Fröschl Gusztáv vezetésével a Nehézszerszám Gépgyár Nemzeti Vállalat a Mexikó-völgyben. Az új gyár 1952-ben már teljes kapacitással termelt, hogy azután – az 1953-as termelési csúcs után – 1957-re megszűnjön a komplett löveggyártás, a helyét fokozatosan dízelmotorok, aggregátok, hűtőkompresszorok vették át. A gyárból ebben az időben alakult meg a Könnyűgépgyár Nemzeti Vállalat is, amely a hadiüzem számára gyártott különböző szerelt alkatrészeket. A haditermelés csökkenésével ennek a részlegnek is átalakult a termelési profilja: centrifugálszivattyúkat, mezőgazdasági gépeket, emelővillás targoncákat és más közszükségleti cikkeket gyártottak.
A két egység kiválása magában a DIMÁVAG-ban is átszervezéseket követelt meg, amit Pálmai József igazgató vezényelt le. Több gyáregység összevonásával megalakult a „B” hidegüzem és az „F” melegüzem. Új konstrukciók is születtek. Az EK-6 és az EK-13 jelű ellenütős kalapácsokból került a kovácsüzembe is, de exportra is sikerrel szállították. Két új rugós kalapácstípust is gyártani kezdtek, főleg a belföldi piac számára. Ugyancsak két új típussal indították a forgattyús sajtók gyártását. Az átgondolt gyártmányfejlesztés eredményeként keresetté váltak a gyár termékei külföldön is: a Szovjetunióba, az NDK-ba, Csehszlovákiába, Jugoszláviába, Argentínába, Törökországba szállítottak esztergagépeket, lemezollókat, öntödei fűrészeket, ellenütős kalapácsokat, forgattyús sajtókat, valamint drót- és kábelgyári berendezéseket.
1959-ben a Borsodvidéki Gépgyárat (az egykori Hercz Gépgyár és a Szilágyi-Diskant Gépgyár utódját) a DIMÁVAG-hoz csatolták, először csak szervezetileg, majd a hatvanas években fizikailag is áttelepítették. Ezáltal bővült a gyár termékválasztéka műanyagprésekkel, hidraulikus emelőkkel stb. 1959-ben újraindult a löveggyártás: szovjet licenc alapján gyártották az Sz60 típusú légvédelmi ágyúkat.
## A DIGÉP
1963\. január 1-jei dátummal a három gyárat (DIMÁVAG Gépgyár, Nehézszerszám Gépgyár, Könnyűgépgyár) kormányzati döntésre összevonták, és az új, Lipovszky Gyula vezette gyár neve Diósgyőri Gépgyár (DIGÉP) lett. Az átszervezés révén egyesített nagyüzem termelő erejével és dolgozói állományával a magyar ipar egyik legnagyobb vállalata lett, termelési profilja pedig hosszú időre állandósodott. A legfontosabb gyártmánycsoportok: kovácsoló és sajtoló gépek, csőgyári és hengerműi berendezések, lemezalakító gépek, szerszámgépek, kábelipari gépek, hadiipari termékek, hűtőipari gépek, Diesel-motorok és áramtermelő aggregátok, szivattyúk, hidraulikus emelők, vasúti kerékpárok, kovácsolt és sajtolt termékek, csavarrugók, vasszerkezetek.
1965-ben a gyár átadta a kábelzománcozó gépek gyártását a Pestvidéki Gépgyárnak, a műanyagtömlő-extrudereket pedig a Híradástechnikai Gépgyárnak. Termékválasztékát svájci licencű élhajlító géppel, új típusú vágó- és lyukasztógéppel, hidraulikus és mechanikus lemezollókkal, rugós kalapácsokkal, díjnyertes gyorssodrógéppel stb. szélesítette. Emellett folytatódott az egyedi gépgyártás is. Lendületet kapott a nehézszerszámgép-gyártás, például Kínának és a Szovjetuniónak komplett csőgyárakat szállítottak, vagy a Lenin Kohászati Művek számára blokk- és bugasort gyártottak. Világszerte is rendkívül sikeresek lettek a gyár új konstrukciójú ellenütős kalapácsai. A termelési eredmények mindazonáltal nem javultak egyértelműen, de 1970-re befejezték a kovácsüzemi rekonstrukciót, aminek révén az évi gyártási kapacitás több mint kétszeresére emelkedett, a vasúti kerékpárgyártás volumene is közel másfélszeresére nőtt.
A hetvenes évek közepére eredményes exportkapcsolat alakult ki több vezető nyugati céggel (Voest, Volvo, Ford), emellett licenceket vásároltak és adtak el. A DIGÉP 1975-ben megvette a Mezőgép szerencsi üzemét, és a szivattyúgyártást oda helyezte át, hogy az addigi „Sz” gyáregységet a haditermelésre állíthassa át (a volt Nehézszerszám Gépgyár mellett). Az 1980-as évek elején a hadiipari termelés részaránya már elérte a termelés egészének 40%-át. 1986-ban azonban a hadi megrendelések minimális értékre estek vissza, ami – minthogy nem sikerült teljes egészében polgári termékekkel pótolni – komoly gondot jelentett a vállalat vezetése számára. A nehézségeket fokozta a szocialista export erőteljes csökkenése is. Az 1988-ban kinevezett új vezérigazgató, Kovács Zoltán vezetésével kidolgozták a gyár radikális átszervezésére vonatkozó terveket. Az elképzelések között vezető helyen állt a hazai gépkocsigyártás beindítása, és ennek érdekében – több nagy vállalat és bank részvételével – létrehozták a rövid életű Borsodi Gépkocsi Társaságot.
## A vállalat megszűnése
A gyár 1989-ben végrehajtott átszervezése (hat önelszámoló egységet hoztak létre) nem hozta meg a kívánt és várt eredményt, és 1990-re a cég fizetésképtelenné vált. A megyei bíróság az év végén elrendelte a vállalat felszámolási eljárását a Szanáló Szervezet, majd a Reorg Rt. közreműködésével.
A DIGÉP területén 1998-ban létrejött Digép Ipari Park néhány üzemcsarnokában 2012-ben 59 magán-, kis- és közepes vállalkozás működött mintegy 1500 dolgozóval, más csarnokokban nem folyik termelő munka. Az ipari park működését számos probléma kíséri, aminek az oka elsősorban a park területén működő vállalkozások fizetési bizonytalansága.
2014 tavaszán megállapodás született arról, hogy a Digép Ipari Park területén új, 320 ezer tonna kapacitású miniacélmű és hengermű épül, amely 320 embert foglalkoztat majd. A beruházás azonban a nem megfelelő előkészítés miatt nem valósult meg. |
1,552,803 | AEC Routemaster | 26,800,390 | null | [
"Autóbuszok",
"London közlekedése"
] | Az AEC Routemaster orrmotoros emeletes busz. A járművet a London Transport tervezte, és az Associated Equipment Company, valamint a Park Royal Vehicles gyártotta. A prototípust 1954 szeptemberére készítették el, és 1968-ig gyártásban is maradt. A típus jellegzetes elemei voltak a busz elejébe elhelyezett motor, az utastértől elválasztott vezetőállás és a nyitott hátsó peron, melyet a távolsági kivitelben zárható ajtóval láttak el. A hátsó ajtós mellett első ajtós, valamint különleges első ajtós, farmotoros változatokat is gyártottak.
Az első Routemaster 1956. február 8-án állt forgalomba a londoni 2-es busz vonalán, és a 2005. december 9-i kivonásukig meghatározó szerepet töltöttek be London közlekedésében. Manapság már csak a 15-ös nosztalgiabusz vonalán lehet rendszeresen találkozni Routemasterekkel.
A legtöbb Routemaster London számára készült, kisebb számban került még a British European Airwayshez és a Northern General Transport Companyhoz.
A Routemaster úttörő formatervének köszönhetően a busz túlélte a leváltására szánt buszokat is, valamint helytállt vidéken és a londoni autóbuszvonalak privatizációja után egyaránt. A felépítése mellett a hátsó nyitott peron is szerepet játszott a fennmaradásában, ugyanis gyorsabb utascserét és a megállóhelyek közötti fel- és leszállást tette lehetővé, azonban balesetveszélyes is volt, és emellett kalauzokat is kellett alkalmazni.
A 2005-ös kivonásának ellenére a Routemaster megőrizte népszerűségét, és mára már brit ikonnak számít, 2006-ban a piros telefonfülke és a londoni metrótérkép mellett a busz is bekerült Nagy-Britannia 10 leghíresebb dizájn-ikonja közé. A busz formaterve alapot adott a 2000-es évek végén a New Routemaster megalkotásához.
## Tervezés
A Routemastert 1947 és 1956 között fejlesztették ki A. M. M. Durran, Colin Curtis és Douglas Scott vezetésével. Céljuk egy könnyebb, ezáltal üzemanyag-takarékosabb és könnyebben üzemeltethető autóbusz kifejlesztése volt. Végeredményként egy 64 ülőhelyes autóbuszt kaptak, amely háromnegyed tonnával volt könnyebb, mint az előd 56 ülőhelyes RT széria.
A buszok első feladata a trolibuszok kiváltása, később a régi buszok lecserélése volt. A járművet a London Transport tervezte, a gyártását az Associated Equipment Company és a Park Royal Vehicles végezte.
A busz szerkezete könnyű alumíniumból készült, hasonló eljárással, mint amit a repülőgépgyártásban alkalmaztak a második világháború során. A kisebb tömegű szerkezet mellett ekkor használtak először buszon független kerékfelfüggesztést, szervokormányt, automatikus sebességváltót és hidraulikus féket.
A tervezők a hagyományos alvázas helyett önhordó szerkezetet alkalmaztak. Ez azt jelenti, hogy a busz egy első „A” és egy hátsó „B” acélvázból áll, melyeket a busz törzsének alumíniumváza tart egyben. Előbbi tartalmazza a motort, a kormányzást és az első felfüggesztést, míg az utóbbi a hátsó tengelyt és felfüggesztést. A sebességváltót a törzs alá helyezték el, összekötve az elülső motorral és a hátsó meghajtott tengellyel.
## Prototípusok
Az első Routemaster buszt 1954 szeptemberében, az Earl's Court Commercial Motor kiállításon mutatták be. Ez a prototípus még hűtőrács nélküli homlokfallal rendelkezett, eltérően a sorozatban gyártott járművektől. A motor hűtésigénye miatt 1956-ban áttervezték a homlokfalat, ekkor került fel a hűtőrács, amit 1957-ben a prototípus is megkapott. A London Transport az első négy példányt 1956 és 1958 között állította forgalomba. A négy buszból kettőt Leyland motorral és egységekkel szereltek fel, melyekből az egyik kísérleti távolsági busz volt.
1961-ben 24 darab hosszabb (27 láb és 6 hüvelyk helyett közel 30 láb, azaz körülbelül 9,12 méter hosszú) kísérleti RML buszt építettek, majd 1965-ben megkezdték a gyártását. 1962-ben elkészítették az első ajtós RMF-t, amelynek az alapját az RML adta. Ezt a buszt a rövidebb RMA-val együtt kiállításokra és bemutató utakra vitték, de egyikre sem érkezett nagyobb számú megrendelés.
1964-ben válaszként a konkurens Leyland és Daimler emeletes buszaira az AEC a Park Royal Vehicles vállalattal összefogva farmotoros buszon kezdett el dolgozni. A prototípussal 1966-ra készültek el, mely 60%-ban azonos alkatrészekből állt, mint az alapmodell, valamint 31,3 láb hosszával a leghosszabb Routemaster lett. Sorozatgyártását 1967-re tervezték. Az első FRM (front-entrance Routemaster, magyarul elsőajtós Routemaster) buszt 1966. július 4-én vette az állományába a London Transport, de menetrend szerinti forgalomba csak 1967. június 26-án állt. Az egyedi tervezésből fakadó sorozatos meghibásodás miatt nem gyártottak további farmotoros Routemastereket, a prototípust 1983-ban vonták ki a forgalomból, majd ezután a London Transport Museum gyűjteményébe került. Beceneve Fruitmaster volt.
## Gyártás
A buszok gépezetét és alkatrészeit az Associated Equipment Company southalli gyárában gyártották, míg a váz építését és a végleges összeszerelést a Park Royal Vehicles üzemében végezték.
A buszok többsége az előírásokban legfeljebb megengedett 27 láb és 6 hüvelyk (8,38 méter) hosszúságúra épült, később a szabályok enyhülésével megjelentek a hosszabb, 29 láb és 11 hüvelyk (9,12 méter) hosszú Routemasterek.
### RM és RML
A London Transport összesen 2123 rövidebb és 524 hosszabb Routemastert rendelt. A két kialakítás között csupán annyi volt a különbség, hogy a Routemaster modulos törzsét középen megtoldották egy extra fél ablaknyi széles modullal, nyolc további ülésnek helyet adva, amivel az ülőhelyek száma 64-ről 72-re nőtt. Az RML nevet korábban a Routemaster Leyland azonosításához használták, így a hosszított Routemaster eleinte ER (Extended Routemaster) néven futott. Mindkét típusban külön helyet alakítottak ki a kalauzok számára az emeletre vezető lépcsősor alatt.
### RMC és RCL
Az RMC a Routemaster távolsági változata, melyet elsősorban a Green Line vonalain alkalmaztak. A buszt módosított felfüggesztéssel, beltérrel, nyitott peron helyett zárható utasajtóval és nagyobb fokozatkiosztású félautomata sebességváltóval látták el. Hosszabb változata az RCL, amely már nagyobb motort is kapott, valamint 57 helyett 65 ülőhelyes volt.
### RMF és RMA
Az RMF és RMA a Routemaster első ajtós változata, melyet elsősorban Londonon kívüli, illetve a repülőtéri vonalakon használták. Az RMC és RCL-hez hasonlóan ezek is zárható ajtót kaptak, itt az utasajtó mellett az emeletre vezető lépcsősor is a busz elejébe került. Bemutatása után csupán a Northern General Transport Company és a British European Airways érdeklődtek a típusok iránt.
#### Northern General
A Northern General Transport Company 50 RMF autóbuszt rendelt, amelyekhez később a prototípus is csatlakozott. Ez a rendelés azért volt jelentős, mert a Nothern General volt az egyik legnagyobb beruházója a Leyland Atlantean emeletes autóbusznak, és ennek ellenére mégis az AEC autóbuszát választotta.
A Northern számos útvonalat a United Automobile Service-szel közösen üzemeltetett. Utóbbi főként Bristol Lodekka emeletes buszokat üzemeltetett, azonban ezek a buszok csak kisebb teljesítménnyel tudtak futni, míg a Northern RMF buszai megfelelőnek bizonyultak a forgalom számára. Ezek Leyland motort és nagyobb összáttételt kaptak a hosszabb távolságok megtételére. Az alapmodellhez képest eltérő volt a kettő helyett egysávos célfilm, az eltolható ablakok és az osztatlan szélvédő.
A buszok piros-krémfehér és pipacspiros fényezésekkel álltak forgalomba. A járművezetők körében kedvelt volt a jármű: a hátsó tengely nagyobb összáttételének köszönhetően a busz egy nagyobb Newcastle–Darlington távot is megfelelően teljesített, a szervokormány pedig gatesheadi és sunderlandi városi szakaszain volt hasznos. A típus továbbá megjelent a North Shieldset és Skandináviát összekötő X1-es nemzetközi vonalon is.
Az 1970-es években egyre nagyobb költségeket jelentett a Northern General számára a városközi vonalakon kalauzokat alkalmazni, ezért a sofőrök és az utasok elégedettségének ellenére 1977-ben kénytelen volt lecserélni a buszokat. Az első Routemastert 1977 májusában vonták ki a forgalomból, az utolsót pedig 1980 októberében. A buszok többségét szétvágták, 14 darabot a London Transport vásárolt meg, amelyekből egy darab nyitott tetejű a London Coaches turistavonalaira állt.
#### British European Airways
A British European Airways 1966 és 1967 között összesen 65 darab rövidebb RMA autóbuszt rendelt a Heathrow-i repülőteret kiszolgáló vonalra. A busz maximális sebessége 70 mérföld/óra (112,6 km/h) volt. A járműhiányban szenvedő London Transport 1975-ben 13 darab, 1976-ban 14 darab és 1978-ban 9 darab RMA buszt vásárolt, azonban ezek nem feleltek meg a városi vonalakra, ezért mind az elővárosba került ki. A British Airways 1979 márciusában megszüntette a repülőtéri buszjáratot, a megmaradt 29 autóbuszt a London Transport vásárolta meg.
## Biztonság
A busz hátsó nyitott peronja potenciális veszélyforrás volt, mivel az utasok fel- és leszállhattak, valamint utazhattak rajta, még akkor is, amikor a jármű mozgásban volt. A Routemastereken kalauzok is tartózkodtak, akik ugyan felügyelni tudták a peront, de az összes balesetet még ők se tudták megakadályozni. Az egykori londoni polgármester, Ken Livingstone szerint polgármestersége alatt évente körülbelül 12 ember halt meg, miután leesett a busz hátsó peronjáról.
## Színsémák
A Routemaster buszok számos jeles esemény alkalmával különleges festést kaptak. Ilyen volt II. Erzsébet ezüst és arany jubileuma, melyek során először 1977-ben 25 buszt ezüst, majd 2002-ben 50 buszt arany színűre fényeztek át.
Számos vállalat, mint például az Esso és a Danone is járműreklámokkal hirdette termékeiket, szolgáltatásaikat. Ilyenkor a buszokat részben vagy teljesen átfestették.
Az 1986-os londoni buszvonalak privatizációja során számos vonal és Routemaster autóbuszt került magánszolgáltatók üzemeltetésébe. A közlekedésszervező London Transport csak 1997-ben írta elő az egységes piros flottaszínt, addig a szolgáltatók különböző, egyedi fényezéssel közlekedtették buszaikat, megtörve ezzel a korábbi egységes piros kinézetet.
Az 1986-os piacnyitás után számos vidéki vállalat vásárolt használt Routemastereket, hogy bővíthessék a járműparkjukat, ezzel felvehessék a versenyt az újonnan megjelent közlekedési társaságokkal. Emellett az újabb vállalatok is szereztek be és alkalmaztak használt Routemastereket a jellegzetes kinézetük miatt. Ezek a buszok megkapták az új tulajdonosaik flottaszínét, majd forgalomba álltak többek között Blackpoolban, Glasgow-ban, Hullban, Manchesterben, Perthben és Rotherhamben.
### Zöld fényezés
Zöld fényezést először a 69 darab RMC autóbusz kapott, amelyek a CRL4-es azonosítójú prototípust leszámítva mind a Green Lines állományában álltak forgalomba, majd később a 43 darab hosszabb RCL is megkapta a zöld festést.
Az 1960-as évek közepén 50 hagyományos hosszúságú és 100 hosszabb RML Routemastert állított forgalomba a London Transport a London környéki vonalakon. Ezek a buszok is zöld festést kaptak, de a Green Line zöld buszaihoz képest világosabb árnyalatban.
1970\. január 1-jén a London Country Bus Services kivált a London Transportból, a 150 zöld Routemaster pedig az újonnan megalakult céghez került át, ahol a kalauzos rendszer megszűnéséig, 1981-ig üzemeltek, utána fölöslegesekké váltak. Ezeket az autóbuszokat a London Transport visszavásárolta, és a londoni szolgálathoz átfényezték zöldről pirosra.
## Hőskor és hanyatlás
### Fénykora a London Transportnál
A buszok aranykora az üzemeltetésüknek első 25 éve volt, 1982 szeptemberéig bezárólag. Ekkor kezdődött meg az autóbuszok állományból való törlése, valamint értékesítése más közlekedési vállalatok számára.
Az első Routemasterek 1959-ben álltak forgalomba a felszámolás alatt álló trolibuszhálózat pótlására. Később, főként az utolsó 500 autóbusz már a kiöregedett buszokat váltotta ki, mint az AEC Regent és a Leyland Titan. Az utolsó Routemaster 1968 márciusában állt forgalomba.
A típus közel 49 évnyi londoni szolgálata elsősorban annak volt köszönhető, hogy a London Transport jelentős figyelmet fordított a buszok karbantartására. A Routemasterek ötévente jelentős felújításon estek át, mely során a buszt majdnem az utolsó csavarig lebontották, és csaknem egy teljesen új buszt készítettek el helyette. Később a Routemasterek száma egyre csökkent, valamint kevesebb forrás jutott a karbantartásokra, ezért 1986 óta már nem végeztek ilyen felújításokat.
### Hanyatlása Londonban
Az 1970-es években több vonalon kalauz nélküli üzemet vezettek be munkaerőhiány és az üzemeltetési költségek csökkentése érdekében. Emellett a Routemasterek jövőjére kedvezőtlen hatással volt a buszok alkatrészhiánya és a gyártó Associated Equipment Company 1979-es bezárása. A London Transport a Routemastereket a Red Arrow (piros nyíl) szolgáltatás bevezetésével kívánta leváltani. Amely vonalakon bevezették a Red Arrow üzemet, azokon kizárólag egyemeletes, kalauz nélküli buszok közlekedhettek.
A Routemasterek kezdtek eltűnni London külső kerületeiből, a belvárosban pedig inkább a hosszabb RML-eket használták a rövidebbek helyett, mivel itt továbbra is hatékonyak voltak ezek a buszok a kalauzos üzemmel. Emellett a Routmaster robusztus felépítésének és megfelelő gyorsulásának köszönhetően jobban megfelelt a városi körülményeknek, mint egyes modernebb buszok.
A londoni Routemaster-flotta a gyártásuk leállítása után közel 15 évig csaknem érintetlenül üzemben maradt, csupán busztüzek miatt kellett leállítani pár darabot. Az 1982-es jelentős jegyáremelés és megszorításokat követően elkezdték az öregebb Routemasterek selejtezését, majd a kalauzok létszámának csökkentésével további buszokat állítottak le. A Routemasterek leállítása 1988-tól lelassult, 1992-ig csak kevés buszt vontak ki végleg a forgalomból.
1986-ban a London Transport RCL, RMF és RMA buszokat vásárolt a British European Airwaystől, a London Countrytól és a Northern Generaltól, amelyeket átalakítás után városnéző vonalakra állított be.
### Piacnyitás Londonban
1989 áprilisában a buszvonalak privatizációjának előkészítésére a London Transport korábbi működési területét 11 egységre osztották fel, melyeknek az alapját egy-egy buszgarázs adta. A garázsokkal együtt a járművek is kiszervezésre kerültek, így nyolc üzem örökölt Routemaster buszokat is. Ebben az időben a Routemastereket leváltó buszok, mint a Daimler Fleetline gyakori meghibásodása miatt továbbra is szükség volt a Routemasterekre.
1994 szeptembere és novembere között értékesítették mind a 11 üzemet. Míg korábban az üzemegységek a London Transporttól bérelték a Routemastereket azokra a vonalakra, ahol követelmény volt ezt a típust közlekedtetni, addig a privatizáció után egy buszvonalat (139-es) leszámítva az összes ilyen vonalra már a saját Routemastereiket állították forgalomba az új cégek. Ebben az esetben a közlekedésszervező London Transport ötéves szerződést kötött a közlekedési vállalatokkal, majd a lejártuk előtt tendert írtak ki további ötévnyi üzemeltetésre.
### Élettartam-növelés
Az AEC bezárását, majd a vázcserés felújítások leállítását követően motorcserével, valamint külső és belső felújításokkal próbáltak javítani a buszokon.
1992 és 1994 között csaknem az összes RML Routemaster átesett egy jelentős javításon, mely során felfrissítették az utasterüket, és a motorjukat kicserélték Cummins vagy Iveco gyártmányúra, ezzel a buszok élettartama 10 évvel nőtt. A privatizáció után, 1996-ban a London Central, a Stagecoach London és az Arriva London új Scania motort szerelt be buszaiba.
2001-ben Ken Livingstone polgármestersége alatt a London Transport utódja, a Transport for London 50 Routemastert vásárolt többek között Readingből és Olaszországból, amelyek a 2001. május és 2002. augusztus közötti felújítás alatt Cummins motort és Allison automata váltót kaptak. Felújításuk után londoni közlekedési társaságoknak adták bérbe őket.
### Kivonásuk Londonból
A 2000-es évek elején vita bontakozott ki a Routemasterek leváltásáról. A típus támogatói a műszaki alkalmassága, gyors utascseréje és a turisztikai jelentősége miatt tartották volna forgalomban a buszokat, míg az ellenzői az idős buszok gazdaságtalan üzemeltetésére mutattak rá. Emellett a Routemaster nem felelt meg a közelgő, a fogyatékkal élők megkülönböztetéséről szóló törvénynek, amely előírja többek között az akadálymentes hozzáférhetőséget. Továbbá az Oyster card bevezetésével az Oyster-olvasók lelassították az utascserét.
2002-ben már úgy látszott, hogy rövid időn belül véget érhet a Routemaster buszok pályafutása Londonban. Ennek első lépését 2003 februárjában tették meg, amikor a hálózat átszervezésével több vonalról kikerültek a Routemasterek, és helyettük emeletes Alexander ALX400 és csuklós Mercedes-Benz Citaro G buszok álltak forgalomba.
2003 márciusában Peter Hendy, a Transport for London ügyvezető igazgatója a kalauzok megtartása helyett az akadálymentes buszparkot tűzte ki célnak. Ezt követően az augusztusi üzemeltetési szerződések megkötése után már nem írtak ki Routemasterek üzemeltetésére pályázatot, így ezek a buszok a szerződések lejártával lassan eltűntek London utcáiról, és felváltották őket az alacsony padlós emeletes és csuklós buszok. Az utolsó Routemasterek 2005. december 9-én, a 159-es buszvonalon teljesítettek utoljára menetrend szerinti szolgálatot.
Menetrend szerinti forgalomból kivonásuk után a 9-es és 15-ös buszvonalak rövidített nosztalgiavonalain jelentek meg újra, azonban 2014. július 25-e után már csak a 15-ös vonal nosztalgiajáratain közlekedik Routemaster.
Az alábbi táblázat a Routemasterek kivonását mutatja az utolsó vonalakról.
Az utolsó Routemaster kivonása előtt egy nappal, december 8-án 24 különleges buszt vonultattak fel a 159-es busz vonalán, köztük nosztalgia RM és RML Routemastereket és a busz elődjét, az AEC Regent III RT-t is.
## 2005 után
### Londoni nosztalgiajáratok
Még az utolsó Routemasterek kivonása előtt, 2005 novemberében indították el a rendszeres nosztalgiameneteket a 9-es és a 15-ös buszok vonalán, az eredeti járatokhoz képest rövidebb útvonalon, csökkentett üzemidővel. Később, 2014 júliusában a Transport for London az alacsony kihasználtság miatt megszüntette a nosztalgiajáratokat a 9-es vonalon.
Kezdetben a First London és a Stagecoach London 10-10 Routemasterrel üzemeltette a két nosztalgiavonalat. Ezek a buszok abból az 50-ből kerültek ki, melyeket 2001-ben vásárolt a TfL.
A ma is üzemelő 15-ös nosztalgiavonalat a Stagecoach London üzemelteti. Az itt közlekedő buszok 2015-ben felújításon estek át, mely során kívül-belül megújultak, visszakapták az eredeti arany színű feliratokat, a fekete rendszámtáblákat és a fehér kapaszkodókat, valamint LED világítással is ellátták.
### Routemasterek a turizmusban
Londonban az Afternoon Tea Bus Tour, valamint számos más cég továbbra is használja a Routemastereket turisztikai célra.
Londonon kívül Edinburghban is közlekedtek nyitott tetejű Routemasterek a Lothian Buses városnéző vonalain, azonban ezeket 2016 októberében leállították.
Kivonásuk után külföldről is érdeklődtek a Routemasterek megvételéről, így a buszok számos országba jutottak el, többek között Ausztráliába, az Egyesült Államokba, Horvátországba, Kanadába, Kínába és Új-Zélandra.
### Routemaster a popkultúrában
2014 decemberében a PepsiCo, összedolgozva a gerillahorgolás kitalálójával, Magda Sayeggel, körbehorgolt egy Routemastert, amely két napig közlekedett Londonban Number 7up elnevezéssel, utalva a Pepsi 7 Up üdítőitalára.
A Music Heritage London 2015 júniusában elindított egy buszvonalat Richmond, Twickenham, Teddington útvonalon RML Routemasterekkel, hogy bemutassák Britannia 1960-as évekbeli jelentős helyeit és zenéjét. Ezt a vonalat később, 2015 októberében megváltoztatták, és csak London híres zenei helyeit keresi fel, de továbbra is Routemasterek közlekednek rajta.
## New Routemaster
A Routemasterek még kivonásuk után is nagy népszerűségnek örvendtek, több kezdeményezés is született a busz modern változatának létrehozására. 2007. szeptember 3-án a konzervatív polgármesterjelölt, Boris Johnson bejelentette, hogy megválasztása esetén egy modern Routemaster bemutatását és a London számára idegen német csuklós buszok kivonását tervezi. 2007 decemberében a brit Autocar autómagazin felkérte a Capoco tervezőirodát, hogy tegyenek javaslatot az új generációs Routemasterre.
Johnson támogatta a Capoco formatervét, és ígéretet tett, hogy polgármesterként pályázatot ír ki az új Routemaster fejlesztésére. Győzelme után kihirdette a New Bus for London elnevezésű pályázatot, melyen a legjobb tervek beküldői pénzjutalomban részesültek. A pályázat nyertesét 2008. december 19-én hirdették ki, a fődíjat megosztva a Capoco Design, valamint a Foster & Partners és az Aston Martin közös koncepciója kapta. Ezt követően a Transport for London kiküldte a terveket a buszgyártók számára, hogy majd ezek alapján egy véglegesen kidolgozott tervvel indulni tudjanak a TfL busztenderén. A hat meghívott buszgyártó közül végül 2009. december 23-án a Wrightbus nyerte meg a lehetőséget az új londoni buszok legyártására.
Az első prototípus 2012 februárjában állt forgalomba a 38-as vonalon, majd 2013 júniusában a 24-es busz vonala lett az első vonal, amelyen kizárólag New Routemaster buszok üzemelnek. 2017-ig összesen 1000 darab New Routemastert gyártottak le és állítottak forgalomba.
## Yutong City Master
Macedónia kormánya 2010-ben 202 darab emeletes buszt rendelt meg a kínai Yutong autóbuszgyártól. A 202 buszból kettő tető nélkülit városnéző busznak, a maradék 200-at pedig Szkopje tömegközlekedésének szánták. A megrendelő külön elvárása volt, hogy hasonlítsanak a Routemasterekhez, ugyanis Szkopjéban már közlekedtek használt angol emeletes buszok, de az 1963-as földrengés során a város 80%-ával ezek is megsemmisültek.
Az első prototípust 2011. március 11-én szállították le, majd szeptember 6-án forgalomba álltak az első városnéző és menetrend szerinti buszok is, mind Yutong City Master néven.
## Képgaléria
## Fordítás |
35,225 | Gúta | 26,862,128 | null | [
"A Komáromi járás települései",
"Csallóköz települései",
"Komárom vármegye települései",
"Vágvölgy"
] | Gúta (hivatalos szlovák nevén 1948-ig Guta, azóta Kolárovo) szlovákiai település a Nyitrai kerületben. Komárom, Ógyalla és Naszvad mellett a Komáromi járás négy városának egyike. lakosával, melynek döntő többsége: 8201 magyar, 2083 pedig szlovák, a Csallóköz legnagyobb települései közé tartozik.
A város hat részre osztható fel. Ezek a településhez tartozó Császta, Királyrét, Nagysziget, Örtény és Pacsérok. Maga a központ egy egységet alkot.
## Fekvése
A Kisalföldön, a Csallóköz keleti szélén, a Vág és a Kis-Duna folyók összefolyásánál fekszik Pozsonytól, az ország fővárosától mintegy 90 km-re délkeletre.
## Jelképek
A város címere két színből, kékből és ezüstből áll. Rajta a település határában állt erőd vázlatrajza található, amely 1663-ból származik. A város önkormányzata 2012. március 10-én népszavazást tartott a település történelmi nevének visszaállításáról, de az alacsony részvételi arány (39,66̤̤̥%) miatt ez érvénytelen lett.
## Élővilága
A település 2009-ben elnyerte a Környezetvédelmi Miniszter Díját. Határában megközelítőleg fa van, az egy főre jutó zöldövezet területe .
1934-ben 6 gólyafészket tartottak nyilván, 1954-ben négyet (vagy kettőt), 1968-ban hármat, 1974-ben kettőt, 1984-ben és 1988-ban már csak egyet. Gútán ma két gólyafészket tartanak nyilván, ill. a Béke utcán és Nagyszigeten van egy-egy fészekalátét. 2012-ben a főúton lévő fészekben 3 fiókát figyeltek meg, 2013-ban négyet, 2014-ben hármat, 2015-ben nem volt költés, 2016-ban kettőt. Hidegoldalban 2012-ben nem volt fióka, 2013-ban kettőt számoltak össze, 2014-ben megjelentek, de ismét nem költöttek. 2015-ben 3 fióka volt, 2016-ban nem volt sikeres költés. Ezen kívül Gúta elején volt egy játszófészek. 2020-ban a főúton 4, Hidegoldalban 2 fiókát számoltak össze.
## Története
A város határában már a hallstatt korban (korai vaskor, i. e. 8–5. század) megtelepült az ember, amit a régészeti kutatások is alátámasztanak. A régi okmányok arról tanúskodnak, hogy a település fekvése az évszázadok során többször is változott. A legelső oklevél, amely Gúta környékére vonatkozik, IV. Béla adománylevele 1252-ből a turóci monostor részére.
A települést először 1268-ban említik először. Villa Gutta az esztergomi érsekség birtoka volt. Nevének keletkezésére többféle magyarázat született: néhányak szerint guta egy betegség neve, amiben a helyiek szenvedtek, mások szerint az arab nyelvből származik és vizenyős, lapályos helyet jelöl, de származtatják a latin gutta szóból, melynek jelentése csepp, vízcsepp. Más értelmezés szerint a név magyar névadású, német személynévi eredetű.
A 14. században létrejött egy másik település is, amelyet Nagy Gútaként emlegetnek. A helyi legendák szerint az Árpád-házi királyok a Tisza mentéről ideköltöztetett lakosokkal növelték a környék népességét. 1311-ben Csák Máté trencséni kiskirály csatlósa, Chellus, Naszvaddal, Szímővel és Bajccsal együtt elpusztította.
A hagyomány és néhány írásos forrás Mária királynő nevéhez fűzi a gútai földsáncok és a Békevár nevet kapó földvár felépítését 1349-ben. Mária királynő azonban 1370-ben született és csak 1382-ben koronázták meg, ezért az 1349-es év vitatható a földvár építési éveként. Közvetlen írásos bizonyíték nem támasztja alá, de valószínűleg 40-45 évvel később épülhetett. Állítólag 1447-ben Beatrix királyné 105 dukátért 21 vizát vásárolt a gútai halászoktól. Ez megintcsak hibás évszám Beatrix uralkodását, sőt életét illetően, ami megkérdőjelezi az adat hitelességét. 1486-ban itt (az eredeti mátyusföldi településen) szállt meg az Esztergomból Pozsony fele igyekvő Cesare Valentini-féle ferrarai hercegségi követség. Giovanni Maria Parenti utinaplója ismét a helyi halászat gazdasági értékét emelte ki.
1551-ben Gútát várossá nyilvánították. Különféle kiváltságokat kapott, többek között évente rendezhetett országos vásárt. 1557-ben Naszvaddal együtt ezen adózási kiváltságaiban megerősíttetett. A török hódoltság idején Gúta első települései elpusztultak, a lakosság pedig átmenekült a csallóközi oldalra, oda, ahol Gúta város ma fekszik. A várat 1548-1594 között több alkalommal megerősítették, 1662 és 1664 között pedig barokk stílusban átépítették, korszerűsítették. A városlakók az évszázadok folyamán sokat szenvedtek a török rajtaütésektől, a zsoldos katonáktól és az osztrák seregektől. 1570-ben Nagy Gútán 40 házban 101 személyt, Kis Gútán 17 házban 19 személyt, 1664-ben pedig Nagy Gútán csak 27 háztartásban 44 fejadófizető személyt, Kis Gútán 17 háztartásban 32 fejadófizetőt írtak össze. 1664-ben Montecuccoli Gútán is lovascsapatokat állomásoztatott. 1669-ben török egységek kifosztották és felégették Gútát. 1708. július 12-én Bottyán Jánosnak sikerült bevennie a sáncokat és a várat. A fogságba esett várvédőket Érsekújvárba vitték, a várat lerombolták. A pusztítás után a kurucok gúnyosan békák tanyájának, „békavárnak” nevezték a maradványokat. 1715-ben tűzvész pusztította el a települést. 1803-1808-ban ismét várerősítésre került sor, amikor I. Napóleon francia császár hadai veszélyeztették a Csallóközt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Görgei Artúr csapatai többször is tartózkodtak Gúta környékén.
A 19. század végén és a 20. század elején a helyi lakosság élete minden területen fellendült. 1886-ban hozták létre a Gútai Önkéntes Tűzoltóságot. 1899-ben nagy tűzvész pusztított. Felépültek az árvízvédelmi töltések, 1915-ben a Kis-Dunán a város mindkét végén átadták a vashidakat. Megépítették a Komáromot Gútával összekötő közutat és vasutat, a gőzmalmot valamint a téglagyárat. Üzembe helyezték a Kohn-féle halászhálógyárat is. A Vágon megindul a személy- és teherszállítás. Ebben az időszakban alakult meg a fogyasztási szövetkezet és az ármentesítő társulat. Az első világháborúban ezerhatszáz gútai lakos harcolt az Osztrák–Magyar Monarchia oldalán, közülük 332-en vesztették életüket. A háború után a trianoni békeszerződés értelmében a Magyar Királyságtól elszakítva Gútát Csehszlovákiához csatolták.
1938 őszén a mozgósításkor a csehszlovák hadseregbe minden hadrafoghatót besoroztak, s mintegy 3 ezer férfit vittek el. A községet az első bécsi döntés értelmében 1938-ban visszacsatolták Magyarországhoz, azonban a második világháborút lezáró nagyhatalmi döntések által 1945-től ismét Csehszlovákiához került. 1947 kezdetén a község 1767 magyar lakosát Csehországba deportálták, majd ezen év nyarától kezdődően további, megközelítőleg 2000 magyar lakosát erőszakkal Magyarországra telepítették át, elsősorban Mezőberénybe, Medgyesegyházára és Pitvarosra. A kitelepített magyarság helyére Magyarországról önként áttelepülő szlovákok érkeztek. A háborút követő magyarellenes intézkedések hatására ezenkívül további 700 lakosa reszlovakizált.
1948 augusztusában a falu nevét a szlovák hatóságok hivatalosan Kolárovo-ra változtatták, állítólag a helyesírásra nem ügyelve, Kollár János klasszicista költő és lelkész után. 1954-ben a község határából különválasztottak egy részt Ifjúságfalva (Dedina Mládeže) néven. A vitathatatlan fejlődés ellenére az akkori Csehszlovákia legnagyobb falva megtartotta mezőgazdasági jellegét. Építészeti szempontból földszintes vályogházak jellemezték.
Jóllehet a lakosság igen tapasztalt volt az árvizekkel való harcban, 1965-ben mégis meglepte őket egy olyan pusztító áradat, amely a mai napig ott szerepel emlékeik többségében. A város krónikája az alábbiakat őrizte meg az árvízről:
Az árvíz által elpusztult község megújulása, megváltozott arculata, valamint az a tény, hogy közeledett Gúta első írásos említésének 700. évfordulója, nem maradt visszhang nélkül a legfelsőbb politikai és társadalmi körökben sem. 1967. október 14-e a település egyik legjelentősebb napja lett, mivel ismét visszakapta városi rangját. Egy krónikás az ünnepről az alábbiakat jegyezte fel:
A város lakosságának és építőinek igyekezete, hogy fellendítsék Gútát, nem veszett kárba. Az 1968-75-ös évek elmúltával, a Duna-akció összes építkezésének befejezésével megszilárdultak a város belső viszonyai, és megjavult a lakossági intézmények működése is. 1965 után teljesen megváltozott a főtér képe, amely a fejlődő város méltó központjává vált. A tér közepén álló adminisztrációs épületet 1975. augusztus 23-án adták át, így a nagyközönség és a hivatalnokok korszerű közigazgatási központot kaptak. Az épület Járgerský mérnök tervei szerint épült fel. Ma a városi hivatal, a Szlovák Takarékpénztár kirendeltsége és a posta használja az épületet. A teret építészetileg szökőkúttal és az Elemek fellobbanása nevet viselő plasztikával egészítették ki. A tér eredeti épületei közül csak a római katolikus templom maradt meg, és a hivatalnokok felújított lakóháza, amely ma a város lakásalapját gyarapítja. 1974-ben ünnepélyesen átadták rendeltetésének a város új kultúrközpontját is.
A város dinamikus fejlődésének időszakában egyidejűleg kellett új házakat építeni a fiatal családok számára, a polgári ellátás intézményeinek, de ugyanúgy meg kellett építeni a kultúra és a sport céljait szolgáló építményeket is. Gyors tempóban épültek egész háztömbök, lakótelepek, amelyek azután a baráti összefogás városainak nevét viselték, mint például Prágai tér és Brünni tér. Napjainkban a városnak 700 lakása van lakóházakban. A város sok utcával büszkélkedhet, amelyekben korszerű családi házak állnak.
## Népesség
1880-ban 6097 lakosából 5797 magyar és 9 szlovák anyanyelvű volt.
1890-ben 7088 lakosából 7086 magyar, 1 német és 1 szlovák anyanyelvű volt.
1900-ban 7723 lakosából 7701 magyar és 10 szlovák anyanyelvű volt.
1910-ben 8912 lakosából 8862 magyar és 11 szlovák anyanyelvű volt.
1921-ben 9676 lakosából 9479 magyar és 63 csehszlovák volt.
1930-ban lakosából magyar és 97 csehszlovák volt.
1941-ben lakosából magyar és 8 szlovák volt.
1991-ben lakosából magyar és 1796 szlovák volt.
2001-ben a népszámlálás alapján Gúta lakosából 8742 magyar és 1890 szlovák. 5372 volt férfi és 5451 volt nő, ebből a gazdaságilag aktív személyek száma 5612 fő volt. A népszámlálási adatok szerint a népesség feloszlása a következő:
2011-ben lakosából 8201 magyar, 2083 szlovák, 67 cigány, 53 cseh és 271 ismeretlen nemzetiségű volt. Ebből 8395 magyar, 1532 szlovák, 112 cigány, 46 cseh és 589 ismeretlen anyanyelvű volt.
2021-es népszámláláson főt számláltak, amiből 7839 (+239) magyar, 2152 (+196) szlovák, 35 (+19) cigány, 86 (+4) egyéb és 460 ismeretlen nemzetiségű volt.
## Intézmények
### Önkormányzat
A 2010-es önkormányzati választások eredményeként 19 tagú képviselő-testületében a Magyar Koalíció Pártja (MKP) 11, a független képviselők pedig 8 helyet szereztek meg. 2014-ben a 17 tagú testületben az MKP-nak 6 képviselője volt, 11 képviselő pedig független.
### Iskolák
Oktatási intézményeit megközelítőleg 1700 tanuló látogatja.
- II\. Rákóczi Ferenc Magyar Tannyelvű Alapiskola, Palkovich utca 3.
- Corvin Mátyás Magyar Tannyelvű Alapiskola, Iskola utca 6.
- Jan Amos Komenský Alapiskola (szlovák tannyelvű), Győr utca 14.
- Művészeti Alapiskola, Templom tér 10.
- Nagyboldogasszony Egyházi Gimnázium és Alapiskola, Brünni tér 15.
- Schola Privata Gutaiensis – Gútai Magyar Tannyelvű Középfokú Szakmunkásképző Magániskola, Szlovák utca 52.
### Egyházak
- Református Keresztény Missziói Gyülekezet gútai kirendeltsége, Szlovák utca 22.
- Római katolikus egyház, gútai plébánia, Templom tér 17.
- Evangélikus Egyházi Hivatal, Híd utca 26.
### Politika
A 2002-es parlamenti választásokban lakosságának 84,03%-a a Magyar Koalíció Pártját támogatta.
## Gazdaság
1970 után Gúta a Csallóköz északkeleti területének ipari központjává változott. Ez a változás fokozatosan ment végbe.
A néhai Kohn-üzemből létrejött a Pletatex népi termelőszövetkezet. Az üzem 1969-től bővítette gyártási programját, és a halászati, vadászati cikkeken kívül szőnyegeket kezdett gyártani. A Pletatex a maga idejében Csehszlovákia egyetlen ilyen jellegű üzeme volt. Ma a volt vállalat épületében az Unicol és Beneficus magáncég működik.
Az 1970-es és '80-as évek legjelentősebb ipari létesítménye a szinte világhírű Babetta-mopedeket gyártó üzem volt, amely több mint 900 alkalmazott számára biztosított munkát. Az épületegyüttest szó szerint a „zöld réten” építették fel, ahol a tágas csarnokokat korszerű berendezéssel és technológiával látták el. Azzal számoltak, hogy fokozatosan bővülni fog a gyártás. A gyár üzembe helyezésének időpontjában, 1973-ban még a vágbesztercei nemzeti vállalathoz tartozott, ám idővel önállósult, és gyártmányaik, a Babetták, sok országban népszerűek voltak. A politikai és gazdasági változások után az anyavállalat több részvénytársaságra bomlott. A nemrégiben még virágzó üzem sok dolgozóját munkanélküliség fenyegeti.
A szenci Montostroj gútai kirendeltsége 1979-ben kezdte el a vasszerelvények gyártását. Ma ezt az üzemet a Sara és a Credat magáncég birtokolja.
1979-ben több kis üzem összevonásával létrejött járási gyárban többfajta tevékenységet folytattak, mint például bútorgyártást, fémmegmunkálást és textiláru gyártását is. Szolgáltatásaik közül legfontosabb volt a cipőjavítás, a rádió- és televíziójavítás és a gázszerelési szolgáltatások. A 90-es évek elején ebből a vállalatból alakultak a Kolnáb, Gutex és Gukom állami üzemek, amelyek napjainkban kft.-ként működnek. A helyi gazdálkodás keretében jött létre a kommunális szolgáltatások járási vállalata, amely annak ellenére, hogy sokféle szolgáltatást nyújtott a lakosságnak, jelenleg felszámolás alatt áll. Kiemelt rangja van a helyi efsz-nek, amelyet még 1949-ben alapítottak. A szövetkezet ma több mint 5000 hektár területen gazdálkodik. A kukoricán és gabonaféléken, valamint a műszaki terményeken kívül vörös- és fokhagymát is termesztenek. Az állattenyésztésben főleg a sertések és a szarvasmarha tenyésztése dominál, de különleges baromfitenyészettel is büszkélkedhetnek. 1990 után, amikor a lakosságot elérte az addig ismeretlen munkanélküliség, a város vezetősége az üzemek új hasznosításával próbálja megoldani a gondokat. A vállalkozói tevékenység támogatására a városatyák új ipari övezet tanulmánytervezetét dolgozták ki. Ebben a város méltányos árakon kínál parcellákat megvételre, vállalkozói célokra.
1997-ben kezdte meg (akkor még csak 75 munkással) a termelést az autóelektronikai berendezéseket (BMW, Volkswagen, Mercedes és Chrysler típusú gépkocsik számára elektromos kábeleket) gyártó Kromberg & Schubert vállalat. A „kábelgyárban” 2004 májusában már csaknem 3 ezren dolgoztak, ezzel a járás legnagyobb foglalkoztatójává vált ez a munkavállalók jogait sorozatosan megsértő (többek között a szakszervezet megalakítását megakadályozó) osztrák vállalat. 2008. április 21-én és 22-én a cég dolgozói az üzem előtt sztrájkot tartottak, amelynek célja a jobb munkakörülmények kiharcolása, a fizetések és a túlórabér emelése valamint a diszkrimináció megszüntetése volt. A munkabeszüntetés alatt Andreas Horvath osztrák szakszervezeti képviselő is beszédet mondott. A cég vezetősége végül teljesítette a dolgozók összes követelését.
## Közlekedés
A városba négy közúton lehet bejutni: Komárom, Érsekújvár, Vágsellye és Nemesócsa irányából. A Templom téren található buszmegállóból, amit a helyi lakosok csak „nagybuszmegálló” néven emlegetnek, Pozsonyba, Komáromba, Érsekújvárba, Vágsellyére, Nemesócsára, Ógyallára és Szímőre indulnak autóbuszok.
Az első mozdony a Gúta és Komárom közötti vasútvonalon 1914. április 19-én indult el. A vasútnak eredetileg Komáromot és Vágsellyét kellett volna összekötnie, de pénzügyi problémák (mint a Kis-Dunán átívelő híd drágasága) miatt csak a Komárom és Gúta, valamint a Vágsellye és Negyed közötti részek épültek fel. A Gútát Negyeddel összekötő szakasz a mai napig nem készült el. 2003-ban az alacsony kihasználtság miatt a Gúta–Komárom szakaszon a Szlovák Vasutak megszüntette az utasforgalmat, 2007-ben pedig a teherforgalmat is. A vasútállomás épületében jelenleg burkolólapok árusítása folyik.
## Kultúra
A város már több mint 20 éve minden év augusztusában megrendezi a hagyományos gútai vásárt, amely 3 napig tart a művelődési központ épülete előtti téren, a városi parkban és a hajómalomnál. Karácsonykor vásár várja a látogatókat, a lakók minden évben szilveszterkor tűzijátékkal búcsúztatják az óévet, és üdvözlik az új évet.
A városban működik a Gúta TV, amely napi 24 órában sugároz hirdetéseket. Szerdánként a csatorna műsorokat közvetít a város életéről, az aktuális kulturális eseményekről és a városi önkormányzat üléseiről. A hírösszefoglaló ismétlése vasárnaponként látható.
A művelődési központ 1974-ben elkészült épületében található egy előadóterem, amely színházként és moziként egyaránt funkcionál, egy kis méretű kiállítóterem, valamint a rendezvényeken használt kör alakú táncterem, amelyet a helyi lakosok csak „rotunda” néven ismernek.
- Városi művelődési központ, Templom tér 4.
A könyvtár kötetet tartalmaz, ezek fele magyar, fele szlovák nyelvű (2006).
- Városi könyvtár, Templom tér 4.
A képzőművészet területén Huszárik Roland kortárs grafikus és festőművész expresszív hatású alkotásai már lassan egy évtizede öregbítik városunk hírnevét. 15 kiállítással és egyedül álló, utánozhatatlan művészetével már rég kilépett e kisváros adta „bezárt” keretek mögül. www.huszarik.eu A múltat e téren a nemrég elhunyt Obonya Sándor jellegzetes tájképeivel és a fiatalon elhunyt Huszárik Pál (Huszárik Roland édesapja) képviselte.
A táncdalénekesek tehetségkutató versenyét, a Gútai Lírát 1969 óta rendezik meg.
## Sport
Mindegyik szakosztály, legyen az akár hagyományos sportokkal, küzdősportokkal, művészi sportokkal, vagy akár hobbi sportokkal foglalkozó klub, mind önálló költségvetéssel rendelkezik, melyet részben városi támogatásból, a városi önkormányzat által jóváhagyott összegből, egyéb támogatóktól, vagy a pályázatok, illetve központi szervektől befolyt összegből, belépőjegyekből, tagsági illetékekből állítanak össze. Mindegyik szakosztály azonos célkitűzéssel rendelkezik. Céljuk a minél jobb eredmények elérése, és nem utolsósorban az ifjúság nevelése, az ifjúság bekapcsolása az aktív, vagy akár csak az időszakos sportéletbe. Ennek érdekében a szakosztályok mindegyike évente szervez (több alkalommal is) bemutatóval összekötött toborzást a helyi általános iskolák és a nyilvánosság számára.
A helyi sportklubok összefogóereje a városi önkormányzat sportbizottsága, melynek irányítása alatt szervezik meg minden évben a városi sportnapot valamint Kisbér testvérvárosával karöltve a már hagyományos Játék határok nélkül című sportvetélkedőt.
Hagyománynak tekinthető, mégis nagy jelentőséggel bíró esemény, hogy a város önkormányzata minden év februárjában és márciusában kiértékeli az előző év három legjobb ifjúsági illetve felnőtt sportolóját, a három legjobb csapatot, valamint a további eredményes sportolókat. Mindez jelképesen, szolid keretek között zajlik, mégis a kis serleg, az emléklap büszkeséggel tölti el jogos tulajdonosát. Bizonyítják azt a városi krónikába bejegyzett nevek, aláírások és fényképek egyaránt.
## Nevezetességek
A római katolikus templomot, amelyet Szűz Mária mennybevételének szenteltek, 1723-24-ben építették barokk stílusban, a régebben leégett gótikus stílusú templom helyén. 1772-ben az épületet kibővítették. A 17. századtól a templomot egy kőfal védte, de azt a 20. század 50-es éveiben lebontották. A templom belsejét neobarokkban épült boltív és a Lütgerndorff Ferdinánd által 1832-ben készített, Szűz Mária mennybevételét ábrázoló oltár díszíti.
A volt temetőben (a mai városi parkban) az 1750-es években barokk stílusban kápolnát építettek, amelyhez a volt temetőbe vezető kapun lehet bejutni.
A templomparkban egy 1831-ben épült szentháromság oszlop áll, amelyet a kolera áldozatainak szenteltek. Egy 1835-ben készült, Szent Bálintot ábrázoló szobrot a volt piac bejáratánál építettek fel. Ma, miután számos alkalommal áthelyezték, a kápolna mellett áll. Az első világháborús emlékművet, Rigele Lajos alkotását az 1920-as években készítették. A Dachau és Schönberg koncentrációs táboraiba elhurcolt gútai lakosok emlékműve Reicher János szobrász és Lukačovič István építész alkotása. Az emlékmű eredetileg a városi hivatal mellett állt, de ma már a rózsakertben található. A Földanya szobor, amely Nagy János szobrász alkotása, a művelődési központtal szemben áll. A városházával szemben található az erők találkozása nevet viselő szökőkút, és az emberek összefogását ábrázolja az árvíz idejéről. A második világháború áldozatainak készült emlékmű az elhunytak neveivel a városi parkban található, a kápolnával szemben.
„Békavár” erőd
A gútai erődítményt a Mária magyar királynő utasítására építtetett vár helyén építették fel. A nagyobb komáromi és érsekújvári erődök mellett a Gútainak mindig kisebb szerepe volt a történelem során. A török megszállás elején, 1527-ben, az erődöt felújíttatta a vár kapitánya, Martonosi Pesthényi György, hogy megvédje azt Szapolyai János seregei elől, aki az Oszmán Birodalmat támogatta. Még abban az évben a Szapolyai János alatt szolgáló Ráskai Gáspár seregei betörtek Gútára, és feldúlták. Néhány év után az erőd az osztrák seregek kezébe került.
1584 és 1594 között a várat olasz hadmérnökök segítségével megerősítették. 1662 és 1664 között a töröktől való félelmükben a várat ismét modernizálták. Ebben az időben, a gútai vár belsejében kőből épült házak álltak.
Hajómalom
A Dunán és a Vágon is hazai jogokat élveztek a hajómalmok, de egytől egyig eltűntek, főként a folyószabályozások, a vízierőművek építése és a dunai hajóközlekedés rohamos fejlődése miatt.
A volt Komáromi Járási Építkezési Vállalat 1980-ban felkérte a Pozsonyi Szlovák Műszaki Főiskola Építészmérnöki Karának az építészet elméletével és történetével foglalkozó tanszékét egy hajómalom tervének a kidolgozására. Az az ötlet, hogy kettős csónakra építsék a hajómalmot, az i. e. 6. századból, az ókori Rómából eredt. A Felvidéken a legtöbb ilyen malom a 19. században működött a nagyobb és lassú folyókon. Bizonyos helyeken egész hajómalomszigetek épültek, mint például Komárom környékén, Dunaradványon, Párkányban, továbbá a Vágon, főként Galgóc és Gúta közelében.
A terv kivitelezői számára fontos szempont volt, hogy történelmi hűségre törekedjenek a dunai hajómalom, és annak eredeti, régimódi technológiai berendezése megtervezésében, a legrégibb ismert típus alapján. Elengedhetetlen követelmény volt az is, hogy vegyék figyelembe a Dunán kialakult új feltételeket, például azt, hogy az új létesítmény nem munkára, hanem szemléltetésre, múzeumi célra készül. Ezek alapján kidolgozták a hajómalomnak, mint kiállítási tárgynak a tanulmányát.
A technológiai berendezést megvásárolták és beszerelték, de az erőátviteli berendezést – néhány más alkatrésszel együtt – újjal helyettesítették. Mivel a körülmények nem tették lehetővé a valósághű rekonstrukciót, jelentéktelen mértékben megnagyobbították a malom befogadóképességét a látogatók fogadása végett, de ragaszkodtak az eredetileg tervezett anyagokhoz, a malom táji jellegének megőrzéséhez a legapróbb részletekig. Elvitathatatlan érdemeket szerzett a kivitelezésben a komáromi Szlovák Hajógyár.
A hajómalom 1995-ben a Szlovák Természet- és Tájvédő Egyesület Túzok Alapszervezetének a tulajdona lett. Mint minden hasonló régi műszaki berendezésnek, ennek is az a rendeltetése, hogy bemutassa a szerkezet ötletességét. A jelen számára a leghasznosabb e malmoknak az a képességük, hogy megszerzik a munkájukhoz szükséges energiát a vízből anélkül, hogy ökológiai kárt tennének a tájban. A folyó vizét oxigéndúsabbá, tehát a vízi élővilág számára hasznosíthatóbbá teszik.
## Híres emberek
- 1743-ban itt született Hadaly Károly matematikus.
- Itt élt Magvaši Péter, Szlovákia volt munkaügyi minisztere.
- Itt született 1894-ben Borka Géza költő, író, tanár, lapszerkesztő, színműíró.
- Itt született 1942. április 24-én Szabó György válogatott labdarúgó, a Tatabánya egykori játékosa.
- Itt született 1943-ban Adamis Anna költő is, akinek dalszövegeit megénekelte az LGT és az Omega is. Ő szerezte a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musical szövegét.
- Itt született 1951-ben Morovics Lajos szlovákiai magyar újságíró.
- Itt született 1982. augusztus 24-én Telekes Péter, Hegedűs Gyula-emlékgyűrűs magyar színművész, a Vígszínház tagja.
- Gútán élt Karcsú Antal Arzén (1827-1893) római katolikus pap, ferences szerzetes, kolostorfőnök, egyháztörténész, helytörténész.
- Gútán élt Gőgh Kálmán labdarúgó.
- Gútán él Vadkerti Imre (1976), aki A Társulat c. szereposztó műsorban megkapta a jubileumi István, a király rockopera előadásainak Koppány főszerepét. 2011-től a Kormorán énekese.
- Itt szolgált Babóthy Ferenc (1587 körül – 1632) kanonok.
- Itt szolgált Spátay Gábor (1660 körül - 1722) kanonok, választott püspök.
- Itt szolgált Perényi Károly (1762-1819) címzetes püspök, hétszemélynök.
- Itt szolgált Pethő János (1792–1867) római katolikus plébános.
- Itt szolgált Rendek József (1810-1875) esztergomi kanonok, táblabíró, egyházi író.
- Itt szolgált Fehér János (1823-1887) katolikus pap.
- Itt szolgált Salgó János (1828-1893) római katolikus alesperes-plébános, műfordító.
- Itt szolgált káplánként Perger Lajos (1853-1929) római katolikus plébános, esperes.
- Itt szolgált Bognár Gergely (1868-1947) szentszéki tanácsos, kanonok, plébános.
- Itt szolgált Vladimír Filo (1940-2015) rozsnyói püspök.
- Itt szolgált Beszédes Lajos (1898-1984) magyar cserkészvezető, keramikus, főjegyző.
- Itt szolgált Thain János (1870–1930 után) tanító, iskolaigazgató, kántor, anyakönyvvezető.
- Innét származik Kondé Lajos (1960) magyar római katolikus pap, Csongrád megye díszpolgára.
## Testvérvárosok
- Kisbér, Magyarország
- Medgyesegyháza, Magyarország
- Mezőberény, Magyarország
- Pitvaros, Magyarország
- Galgaguta, Magyarország |
1,263,458 | Guillain–Barré-szindróma | 26,795,130 | null | [
"Szindrómák"
] | A Guillain–Barré-szindróma (GBS), néha Guillain–Barré–Strohl-szindróma vagy Landry-típusú bénulás számos perifériás ideg egyidejű, gyorsan kifejlődő működési zavara (polineuropátia), típusosan az alsó végtagokban kezdődő, felszálló jellegű, szimmetrikus végtaggyengeséggel és zsibbadással jár. Nevét Georges Guillain és Jean Alexandre Barré francia orvosokról kapta, amit 1916-ban André Strohllal közösen írtak le.
A perifériás idegrendszernek ez a betegsége, az immunmediált idegek hibás működése jellemzően valamilyen fertőzés hatására alakul ki. Sok beteg érzékváltozásról vagy fájdalomról számol be. A lábizmok gyengeségét gyorsan (fél és két nap között) követi a kezeké. A szindróma károsítja a perifériás idegeket körülvevő mielint, aminek eredményeképp az idegi impulzusok átvitele a sclerosis multiplexhez hasonlóan megszakad. Akut fázisában a betegség életveszélyessé válhat; körülbelül a betegek negyedének légzését mesterségesen, intenzív osztályon, géppel kell fenntartani. Néhány betegnél az autonóm idegrendszer működésének hullámzása veszélyes, abnormális szívveréshez és vérnyomáshoz vezethet.
A klinikai diagnózis többnyire a hasonló tüneteket okozó betegségek kizárásával, úgynevezett differenciáldiagnózissal állapítható meg; vizsgálatokkal kell igazolni, hogy a tüneteket nem más betegség okozza. Ilyen az ingervezetés és az agy-gerincvelői folyadék vizsgálata. A betegség különböző típusait különböztetjük meg, attól függően, hogy mely izmok gyengülnek el, mi az ingervezetési vizsgálat eredménye és milyen anti-gangliozid antitestek vannak jelen. Az intravénás immunglobulin vagy plazmaferezis folyamatos ápolással többnyire még a súlyos izomgyengeséget is teljesen gyógyítja, csak néhány betegnél marad vissza nehezebb járás, fájdalom és nehéz légzés. A betegség ritka; emberből évente egy-kettő, tehát Magyarországon 100-200 ember kapja meg.
## Tünetei
A betegség első tünetei: zsibbadás, bizsergő érzés, izomgyengeség és fájdalom. Ezek külön-külön, együtt vagy valamilyen kombinációban is jelentkezhetnek. Ezt követően jelenik meg az alsó végtagok és a karok szimmetrikus gyengesége, ami idővel fokozódik. Az izomgyengeség maximális súlyosságának elérése fél nap és két hét között ingadozhat, ezt követően állandósul. Ötből egy embernél az izomgyengeség tovább folytatódik egészen négy hétig. A nyak izmai szintén érintettek lehetnek, és körülbelül a betegek felénél a fej mozgatásáért és az arcizmokért felelősek agyidegek is érintettek, ami miatt előfordulhat arcizom-gyengeség, nyelési nehézség és néha a szemmozgató izmok gyengesége is. Az esetek 8%-ban az izomgyengeség csak a lábakat érinti. A húgyhólyagért és a végbélnyílásért felelős izmok érintettsége nem jellemző. Az összes Guillain–Barré-szindróma által sújtott ember harmada nem veszíti el később se a járás képességét. Amikortól az izomgyengeség nem fokozódik tovább, beáll egy stabil állapot („plató”), mielőtt javulás lenne észrevehető. A plató fázis két naptól akár hat hónapig is tarthat, azonban a medián időtartam egy hét. Fájdalommal kapcsolatos tünetei az emberek több, mint felének vannak, beleértve a hátfájdalmakat, fájdalmas bizsergés érzését, izomfájdalmat és a fejjel és nyakkal kapcsolatos fájdalmakat, amik az agyhártyagyulladáshoz kapcsolhatóak.
Számos Guillain–Barré-szindrómás beteg számolt be arról, hogy a konkrét neurológiai tünetek megjelenése előtt 3-6 héttel már érzékelte a fertőzés tüneteit magán. Ezek a tünetek lehettek felső légúti vagy hasmenéses tünetek.
Gyermekeknél, különösen a hatéves kornál fiatalabbaknál, a diagnózis megállapítás nehézkes lehet és a fájdalommal és a nehézkes járással kapcsolatos panaszok is az elején gyakran félrevezetőek és más kiváltó okot feltételeznek, mint vírusos fertőzés, vagy ízületi és csont problémák.
A neurológia vizsgálat során a betegség tipikus jellemzői a csökkent izomerő és a csökkent vagy teljesen hiányzó saját reflex. Azonban az emberek egy kis csoportjánál, mielőtt teljes reflexhiány lépne fel az érintett végtagokban a reflex normális, sőt néhányuknál a reflexek még fokozódtak is. A Guillain–Barré-szindróma Miller Fisher féle variánsánál a szemizomgyengeség markánsabban jelenik meg és ami mellett koordinációs probléma (ataxia) is előfordulhat. Az öntudat normál esetben nincs érintve a Guillain–Barré-szindrómánál, azonban a „Bickerstaff-féle agyvelőgyulladás” szubtípus esetén előfordulhat aluszékonyság, álmosság vagy akár kóma is.
### Légzési elégtelenség
A betegség által érintett emberek 25%-nál jelenik meg a légzőizmok gyengesége, ami aztán légzési elégtelenséghez vezet, aminek következtében a szervezet nem tudja fenntartatni a vérben az egészséges oxigén- és/vagy szén-dioxid-szintet. Emiatt szükség lehet intubálásra és a légzés mesterséges támogatására lélegeztetőgép segítségével, ez általában intenzív osztályon történik. A lélegeztetőgép szükségessége előre jelezhető két légzésteszttel: erőltetett vitálkapacitás (FVC) és negatív belégzési erő (NIF). Amennyiben az FVC értéke kevesebb, mint 15 ml per testtömeg kilogramm vagy az NIF értéke kevesebb, mint 60 cmH<sub>2</sub>O, akkor ezek súlyos légzési elégtelenségre utalnak. Azon emberek 60%-nál, akiknek lélegeztetőgépre van szükségük, ez az életveszélyes helyzet tovább komplikálódik egyéb egészségügyi problémával is, mint például tüdőgyulladás, súlyos fertőzések, tüdőembólia és az emésztőrendszer vérzése.
### Az autonóm idegrendszer hibás működése
Az autonóm idegrendszer szabályozza a szervezet belső környezetét, tehát felel a pulzusért és a vérnyomás fenntartásáért is. A Guillain–Barré-szindrómában szenvedő emberek kétharmadánál a betegség erre is hatással van, azonban ennek hatása az egyes embereknél változó. Húsz százalékuknál tapasztalható súlyosan ingadozó vérnyomás és rendszertelen szívverés, amely akár addig is súlyosbodhat, hogy megáll a szívverés és szívritmus-szabályozót kell alkalmazni. Egyéb, kapcsolódó problémák még az abnormális verejtékezés és a pupillareflex megváltozása. Az autonóm idegrendszer hibás működése még azokat is érintheti, akiknél nem jelentkezik súlyos izomgyengeség.
## Okok
A Guillain–Barré-szindróma kialakulását megelőző 1-3 hétben az emberek kétharmada tapasztalt enyhe lefolyású felső légúti vagy gyomor-bélrendszeri fertőzést. Sok esetben a pontos fertőzés is megállapítható volt. Megközelítőleg az esetek 30%-ban a hasmenést okozó Campylobacter jejuni volt a kiváltó ok. Az esetek további 10%-a citomegalovírusnak (HCMV, HHV-5) volt tulajdonítható. Mindezek ellenére, csak néhány Campylobacterrel vagy HCMV-vel fertőzőtt embernél fejlődik ki Guillain–Barré-szindróma (0,25-0,65‰ és 0,6-2,2‰, külön-külön). Az érintett Campylobacter törzstől függhet a GBS kockázata. A baktérium különböző törzseinek a felszínén különböző lipopoliszacharidok találhatóak és míg néhányuk képes a betegség kiváltására, mások nem váltják ki. A GBS és a HIV kapcsolata is jól ismert.
A GBS és más fertőzések kapcsolata jóval bizonytalanabb. Két másik herpeszvírus (Epstein–Barr-vírus/HHV-4 és a bárányhimlőt is okozó VZV (varicella-zoster vírus/HHV-3) és a Mycoplasma pneumoniae baktérium összefüggésbe hozható a GBS-szel. A trópusi vírusfertőzés a Dengue-láz szintén kapcsolatba hozható a GBS-es esetekkel. A Guillain–Barré-szindrómás embereknél jóval gyakrabban állapítottak meg Hepatitis E vírusfertőzést előzőleg. A Guillain–Barré-szindrómát összefüggésbe hozták a Zika-vírussal.
Néhány esetet kiválthatott influenzavírus és influenza-védőoltás. 1976-os sertésinfluenza-járvány utáni influenza immunizációt követően megnövekedett a Guillain–Barré-szindrómás betegek száma. Egymillió beoltott között 8,8-nál fejlődött ki a betegség. Azóta a vakcinációnak tulajdonítható esetek közeli megfigyelése bebizonyította, hogy az influenza maga is képes GBS-t okozni. Az esetek kisszámú megnövekedését figyelték meg időszakos oltási kampányok során, azonban nem azonos mértékben. A 2009-es influenza oltás (H1N1/PDM09 ellen kifejlesztett) nem okozott jelentős növekedést a megbetegedések között. Az influenza oltás előnyei nagyobb haszonnal járnak, mint az annak következtében kialakuló GBS megbetegedés kis kockázata. Oltási szempontból még azok is biztonságosnak tekinthetőek későbbi oltási szempontból, akiknél előzőleg GBS alakult ki. Egyéb vakcinák esetében, mint a járványos gyermekbénulás elleni, vagy a tetanusz és a kanyaró elleni vakcinák esetében nem találtak összefüggést a GBS-szel.
## Patogenezis
A Guillain–Barré-szindróma során az idegek rendellenes működését az immunrendszernek perifériás idegrendszer idegsejtjei és támogató struktúrái ellen indított támadása okozza. Az idegsejt sejttestei (soma vagy perikaryon) a gerincvelőben találhatóak és azok hosszú nyúlványai (axonok) szállítják az idegi elektromos impulzusokat a neuromuszkuláris szinapszishoz, ahol aztán az impulzus továbbjut az izom felé. Az axonokat mielint tartalmazó ún. Schwann-sejtek borítják. Két Schwann-sejt között az axonnak egy-egy velőshüvely nélküli szakasza látható. Ez a Ranvier-féle befűződés. Különböző típusú Guillain–Barré-szindrómák jellemzője az immunrendszer különféle támadása. A betegség demielinizációs szubtípúsa (AIDP, lásd lejjebb) során fehérvérsejtek (T-limfociták és makrofágok) támadják meg a mielin burkot. Ezt a folyamatot megelőzi a vérben található fehérjék egy csoportjának az aktiválódása. Ezzel szemben az axonális szubtípusnál IgG antitestek és a komplement fehérjék közvetlenül támadják az axont borító sejtmembránt, limfocita sejtek nélkül.
A Guillain–Barré-szindróma axonális formájánál (de nem a demielinizációs szubtípusnál) közvetlenül az idegsejtet támadó különböző antitestekről számoltak be. Ezek gangliozid molekulákhoz kapcsolódnak, az anyag csoportjait megtalálták a periferiális idegeknél. A gangliozid egy keramidot tartalmazó molekula, amely a hexóz típusú cukrok egy kis csoportjához kötődik és számos N-acetil-neuraminsav (más néven sziálsav) csoportot tartalmaz. A sejtfelszíni glikoproteinek és glikolipidek exo-terminális beta-galaktozil egységéhez kapcsolódó sziálsavak (köztük legismertebb az N-acetil-neuraminsav) kulcsszerepet játszanak a szénhidrát-fehérje felismerési folyamatokban, részt vesznek a sejtadhézióban, a leukociták közlekedésében, vírusos és baktériális fertőzések kialakulásában. A négy kulcsfontosságú, az antitestek által megtámadott gangliozid molekulák a GM1, GD1a, GT1a és GQ1b. A különböző anti-gangliozid antitesteknek különböző jellemzői vannak; például a GQ1b molekulához kapcsolódó antitest összefüggésbe hozható a GBS Miller Fisher-féle szubtípusával és kapcsolódó formáival beleértve a Bickerstaff-féle agyvelőgyulladást (BBE). Ilyen típusú antitestek fertőzés utáni termelése valószínűleg molekuláris mimikri következménye, ahol az immunrendszer mikrobiákból eredő anyagokra reagál, azonban az ennek eredményeként létrejövő antitestek a szervezetben természetesen is létező epitópokkal is reakcióba lépnek. Az epitóp, olyan molekularész, amelyet az immunrendszer képes felismerni. Campylobacter fertőzést követően, a szervezet IgA típusú antitesteket kezd el termelni, azonban az emberek egy kis csoportja IgA mellett IgG antitesteket is termel a mikrobiákból származó anyagokkal szemben (pl. lipooligoszacharidok, azaz O-láncot nem tartalmazó, ún. nyers LPS), amelyek keresztkölcsönhatásba kerülnek az emberi idegsejt gangliozid molekuláival. Jelenleg nem ismert, hogy ez a folyamat hogyan kerüli meg a gangliozidokkal szembeni centrális toleranciát, aminek el kellene nyomnia a szervezet saját anyagaival szembeni antitesttermelést. Nem mindegyik anti-gangliozid antitest okoz betegséget, és nemrég felmerült azaz elképzelés, hogy néhány antitest több, mint egy típusú epitóphoz képes egyszerre kapcsolódni (heterodimér kötődés) és ez határozza meg a választ. Továbbá a patogenikus antitestek kifejlődése függhet egyéb, a bélben élő baktériumtörzstől.
## Diagnózis
A Guillain–Barré-szindróma diagnózisa olyan ténymegállapításoktól függ, mint az izombénulás gyors kifejlődése, reflexhiány, lázhiány és egy valószínűsítő esemény. A diagnózis alátámasztására rendszerint agy-gerincvelői folyadék vizsgálatot (gerinccsapoláson keresztül) és ingervezetési vizsgálatot szoktak elvégezni. Anti-gangliozid antitestekre való tesztet szintén sokszor végeznek, azonban a diagnózis megállapításához való hozzájárulásuk többnyire korlátozott. A vérvizsgálat szintén bevett gyakorlat, hogy kizárhassák a gyengeség egyéb okozóit, mint a vér alacsony kálium szintjét (hypokalaemia). Az abnormálisan alacsony nátrium szint gyakran előfordul Guillain–Barré-szindrómánál. Ez a nem hatékony antidiuretikus hormon elválasztás (Schwartz–Bartter-szindróma) következménye, ami fokozott vízvisszatartáshoz vezet (vízmérgezés).
Számos esetben a gerincvelőn MRI vizsgálatot alkalmaznak, hogy megkülönböztessék a Guillain–Barré-szindrómát egyéb, végtaggyengeséget okozó panaszoktól, mint például a gerincvelői kompresszió. Amennyiben az MRI vizsgálat a gerincvelői ideggyökök megnövekedését mutatja, az utalhat GBS-re.
### Gerincvelői folyadék
Az agyat és a gerincvelőt agy-gerincvelői folyadék veszi körül és a gerinccsapolás során a keresztcsigolyák közé szúrt kis tű segítségével vesznek mintát a folyadékból. A Guillain–Barré-szindróma egyik jellemzője a megemelkedett protein szint alacsony számú fehérvérsejt mellett (albumin citológiai elválasztás). Ez a tulajdonság számos egyéb betegségtől (limfóma, járványos gyermekbénulás) megkülönbözteti a GBS-t, amely esetekben viszont mind a fehérje és a fehérvérsejt szám emelkedett szintet mutat. Mindezek ellenére, a tünetek megjelenését követő első pár nap után a gerinccsapolás a GBS-szel rendelkező emberek 50%-ban, az első hét után az emberek 80%-ban nem vezet eredményre, ennek következményeként a normál eredmény nem zárja ki a GBS-t.
Ismételt gerinccsapolás a betegség alatt nem ajánlott, mivel a fehérjeszintek emelkedhetnek a beavatkozás következtében.
### Neurofiziológia
Elektrodiagnosztikai vizsgálatok, mint a tűs elektromiográfia (EMG) és idegvezetési vizsgálatok meghosszabbodott disztális lappangási időt, ingervezetési lassulást, ingervezetés megszakadást és a demielinizációs esetekben a motoros ideg akciós potenciáljának (CMAP) szóródását mutathatják. Az F-hullámok és a H-reflexek meghosszabbodhatnak vagy teljesen hiányozhatnak. Tűs elektromiográfia vizsgálat gyakran normális súlyos eseteknél. Csökkent, neuropatikus gyógyulás látható a gyenge izmokban. Amennyiben valamekkora axonális sérülés történt a betegség kialakulását követő háromtól négy hétig terjedő időszakban, akkor izomremegés (fibrilláció) látható a tűs EMG során. Elsődleges axonális sérülés esetén a jellemzők magukban foglalják az akciós potenciál csökkent amplitúdóját ingervezetési lassulás nélkül.
### Klinikai szubtípusok
A Guillain–Barré-szindróma több szubtípusa ismert. Ennek ellenére, számos embernél tapasztalhatóak olyan tünetek, amelyek egymást átfedik és a pontos osztályozást nehezítik. Minden szubtípusnak van részleges formája. Például, néhány ember csak izolált szemmozgásbeli vagy koordinációs problémát észlel; ezeket tüneteket a Miller Fisher-szindrómához kapcsolják és hasonló anti-gangliozid antitest mintákat is produkál.
A Guillain–Barré-szindróma teljes diagnosztikai lefedettsége érdekében sokszor több, egyéb vizsgálatot is bevonnak. A Bickerstaff-féle agyvelőgyulladásra (BBE) ma például a Miller Fisher-szindróma egy fajtájaként tekintenek, ahogy az ehhez kapcsolódó egyik állapotra is, amit, úgy jellemeznek, mint "súlyos ataxiás alváshiány"-t, ahol a koordináció és az álmosság jelen vannak, azonban nem érzékelhető izomgyengeség. BBE jellemzői a súlyos szemizombénulás (oftalmoplégia), ataxia és tudatzavar, illetve hozzá kapcsolható még a hiányzó vagy csökkent saját reflex és a Babinski reflex (talpi reflex). A betegség lefolyása lehet egyfázisú vagy visszaeső. Nagyszámú, szabálytalan, hiperintenzív károsodásokat írtak le főként az agytörzsben, különösen a hídban (nyúltvelőt a középaggyal összekötő rész), a középagyban és a nyúltvelőben. A súlyos, kezdeti tünetei ellenére a BBE prognózisa jónak mondható. Az MRI kritikus szerepet játszik a BBE diagnózisában. Jó pár BBE beteghez társítottak axonális Guillain–Barré-szindrómát, ami feltételezi, hogy a két betegség szorosan kapcsolódik egymáshoz.
Jelenleg vita tárgyát képezi, hogy az önálló súlyos érzékvesztés tekinthető-e a Guillain–Barré-szindróma egy formájának; ennek előfordulása ritka, összehasonlítva az olyan GBS-szel, ahol izomgyengeség érzékelhető azonban nincsenek érzékeléssel kapcsolatos tünetek.
## Kezelése
### Immunterápia
Utólagos kezelésébe beletartozik a szervezet idegrendszer elleni támadásának csökkentése plazmaferezisen keresztül vagy az antitestek véráramból történő kiszűrésével, vagy intravénás immunglobulin-kezelés (IVIg) alkalmazásával annak érdekében, hogy ártalmatlanítsa a káros antitesteket és csökkentse a gyulladást. A plazmaferezis eltávolítja, az IVIg neutralizálja a blokkoló ellenanyagokat. A két kezelés egyformán hatásos és a kettő kombinációja nem bír jelentősen jobb hatással, mint külön-külön. A plazmaferezis alkalmazása a tünetek megjelenését követő négy héten belül meggyorsítja a felépülést. Az IVIg ugyanolyan hatékony, mint a plazmaferezis, amennyiben a tünetek megjelenését követő két hétben kezdik el alkalmazni és kevesebb szövődménye is van. Többnyire az IVIg-et alkalmazzák először a könnyű alkalmazhatóság és gyógyszerbiztonsági profilja miatt. A használata nem kockázatmentes; néha okozhat májgyulladást vagy ritka esetekben vese elégtelenséget. A glükokortikoidokat önmagukban nem találták hatásosnak a felépülés meggyorsításában és potenciálisan késleltetheti is azt.
### Légzési nehézség
Légzési nehézség fellépése során szükség lehet intubálásra és a légzés gépi támogatására, ezt általában intenzív osztályon biztosítják. A légzés támogatás szükségessége előrejelezhető két spirométerrel végzet légzésfunkciós vizsgálattal: az erőltetett kilégzési vitálkapacitás (FVC) és a negatív belégzési erő (NIF) mérésével. Amennyiben az FVC kevesebb, mint 15ml per testtömeg kilogrammot mutat vagy a NIF értéke kevesebb, mint 60 cmH<sub>2</sub>O, az súlyos légzési nehézségre utal.
### Fájdalom
A fájdalom jellemző tünete a Guillain–Barré-szindrómában szenvedő betegeknek, azonban a tanulmányok azt mutatják, hogy a fájdalom csökkentésére használt különböző kezelések között nincs olyan különbség, ami miatt ajánlani lehetne egy bizonyosat.
### Rehabilitáció
Az akut fázist követően a rehabilitációs kezelés sokszor tartalmazza több tudományágat átfogó szakemberek segítségét, akik elsősorban a beteg mindennapi tevékenységeinek hatékonyabb elvégzésére, segítésére fókuszálnak. Munkaterapeuta felajánlhat olyan eszközöket (mint kerekesszék vagy evőeszközök), amik megkönnyítik a beteget mindennapi teendőinek független ellátásában. Gyógytornász segítségével a megfelelő funkcionális mozgások elsajátíthatók, elkerülve a különböző kompenzációs mozgásokat, amelyek hosszútávon negatívan befolyásolhatják a felépülést, emellett a gyógytorna segíti a beteget, hogy újra visszanyerje az erejét, állóképességét és járásminőségét, ahogy ezt néhány esetben kutatás is alátámasztotta. ugyanakkor megelőzi az izommerevedéseket, felfekvéseket és a kardiopulmonális (szív–tüdő) nehézségeket. Beszédterapeuták segítenek visszaszerezni a beszéd és nyelési képességet, különösen olyan betegeknél, akiket intubáltak vagy gégemetszésen estek át. Sem az amantadint, sem az aszkorbinsavat nem találták hatékonynak fáradtság ellen.
## Prognózis
A Guillain–Barré-szindróma halálos kimenetelű is lehet, amennyiben különböző komplikációk lépnek fel, úgy mint súlyos fertőzések, vérrögök vagy szívleállás az idegrendszer helytelen működése miatt. A megfelelő kezelés ellenére ez az esetek 5%-ban bekövetkezik.
A legtöbb betegnél a tünetek erősödnek az első és harmadik hét közötti időszakban. A felépülés többnyire a betegség kezdetét követő negyedik héttől kezdődik, azonban a felépülés gyorsasága és mértéke változó. Körülbelül a betegek 80%-a teljesen felépül néhány hónaptól egy évig terjedő időszakon belül, azonban egy kisebb részüknél néhány tünet állandósulhat, mint például a reflexhiány. A betegek kb. 5-10%-a épül fel valamilyen súlyos rokkantsággal, a legtöbb ilyen esetben súlyos proximális motoros és szenzoros axonnál sérülés marad vissza az axonális regeneráció képtelenségével. A betegek kb. 5-10%-a tapasztal egyszeri vagy többszöri visszaesést, amely eseteket ezután úgy osztályoznak, mint krónikus gyulladásos demielinizációs polineuropátia.
Kutatási tanulmányokban a Guillain–Barré-szindrómás eseteket egy 0-tól 6-ig terjedő skálán rögzítenek, ahol a 0 a teljesen egészségeset jelenti, az 1 a nagyon enyhe tüneteket mutató, de még futni képes beteget, 2 az a skálán, aki képes járni, de nem képes futni, 3 az, akinek botra vagy egyéb támogató eszközre van szüksége, 4 az ágyhoz vagy kerekesszékhez kötött, 5 akinek hosszabb távon szüksége van valamilyen légzést segítő eszközre, 6 a halál.
A Guillain–Barré-szindróma prognózisát többnyire a kor határozza meg (a 40 év fölöttieknek rosszabb a kilátásuk), és a betegség két hét utáni súlyossága. Továbbá azoknak a prognózisa, akik hasmenésben szenvedtek a betegség kialakulása előtt, szintén rosszabb. Annak, akinél az idegvezetési vizsgálatok az ingervezetés megszakadását mutatják, 6 hónapos időtávban szintén rosszabb a kilátása. Azoknak, akik intravénás immunglobulin-kezelést (IVIg) kaptak, és két héttel a kezelés után a vérben található IgG kismértékű megemelkedését mutatták ki, szintén gyengébbek a kilátásai 6 hónapos időtávban, mint azoknak, akiknek az IgG szintjük jelentősen megnőtt.
## Epidemiológia
A nyugati országokban, az évenkénti új esetszámot 0,89 és 1,89 közé teszik emberenként. Gyermekek és fiatal felnőttek kevésbé érintettek, mint az idősek. Az ő esetükben az életkor minden tizedik évével a kockázat 20%-kal emelkedik. A férfiaknál nagyobb valószínűséggel fejlődik a Guillain–Barré-szindróma, mint a nőknél. A férfiak relatív kockázata 1,78 a nőkkel összehasonlítva.
A különböző szubtípusok elterjedtsége jelentősen változik országonként. Európában és az Amerikai Egyesült Államokban az érintett emberek 60-80%-ánál a betegség demielinizációs szubtípusa (AIDP) jelentkezik, az AMAN típusú csak kis számú (6-7%) embert érint. Ázsiában, Közép- és Dél-Amerikában ez az arány jóval magasabb (30-65%). Ez valószínűleg az emberek különféle betegségeknek való kitettsége miatt van így, de köze lehet az adott populáció genetikai karakterisztikájához is. A Miller Fisher-féle változatról úgy gondolják, hogy jóval gyakoribb Délkelet-Ázsiában. Magyarországon lakosra vonatkoztatva 1-2 eset fordul elő évente, ami 10 milliós lakosságot figyelembe véve 100-200 közötti beteget jelent.
## Története
Egy francia orvos, Jean-Baptiste Octave Landry írta le először a betegséget 1859-ben. 1916-ban Georges Guillain, Jean Alexandre Barré és André Strohl két katonát diagnosztizáltak és leírták a betegség alapvető diagnosztikai jellemzőit, azaz az agy-gerincvelői folyadékban megnőtt fehérje-koncentrációt normál fehérvérsejtszám mellett.
C. Miller Fisher kanadai neurológus írta le a betegség egy altípusát 1956-ban, amit később róla neveztek el. Edwin Bickerstaff és Philip Cloake brit neurológusok írták le az agyvelőgyulladásos szubtípust 1951-ben, és a betegség jobb megértéséhez egy 1957-ben publikált tanulmánnyal is hozzájárultak. Guillain ezen jellemzők némelyikét már leírta, mielőtt megjelentették volna a betegség teljes leírást 1938-ban. További altípusokat is azonosítottak azóta, mint például azt a változatot, amelyik teljes ataxiát okoz és azt a típust, amelyik elsősorban a garat, a nyak és a karok gyengeségével jár. Az axonális szubtípust először 1990-ben írták le.
A diagnosztikai kritériumokat az 1970-es évek végén határozták meg, miután számos esetet összefüggésbe hoztak egy sertésinfluenza-oltással. A kritériumokat tovább finomították 1990-ben. A betegség definícióját a Brighton Collaboration 2009-ben átdolgozta, de ez a meghatározás kutatási célokat szolgál, nem a napi betegellátás céljaira fejlesztették ki. Plazmacserét először 1978-ban alkalmaztak a betegség gyógyítására, a módszer hatásosságát nagyobb létszámú vizsgálatokban megerősítették 1985-ben. Az intravénás immunglobulint 1988-ban vezették be a terápiába, és az 1990-es évek első felében igazolták a plazmacserével egyenértékű hatását.
## Kutatási irányok
Guillain–Barré-szindróma működési mechanizmusának megértésében előrelépés történt az elmúlt években. Új kezelési eljárások kifejlesztése korlátozott az 1980-as és 90'-es években bevezetett immunterápia óta. A jelenlegi kutatások arra irányulnak, hogy bebizonyítsák, hogy vajon azoknak a betegeknek, akik kaptak előzőleg intravénás immunglobulint, hasznot jelentene-e egy második IVIg, amennyiben a vérben mért antitestek szintje a kezelést követően csak kis mértékű emelkedést mutatott. Az immunszupresszív gyógyszerekkel (mycophenolate mofetil, agyi eredetű neurotrof faktor és béta Interferon (IFN-β)) végzett tanulmányok nem támasztották alá, hogy támogassák széleskörűen használatukat.
A tanulmányokban gyakran használnak állatmodelleket (kísérleti autoimmun neuritis patkányokban) és néhány ágens ígéretesnek tűnik: glatiramer-acetát, quinpramine, fausadil (a Rho-kináz enzim egy inhibitora), és egy szívgyógyszer, a flecainide. Laboratóriumi kutatások során egy anti-GD3 anti-gangliozid antitest hatékonynak bizonyult. A komplementrendszer (immunrendszert kiegészítő rendszer) GBS-ben betöltött szerepe valószínűsíti, hogy a komplement inhibitorok (mint az eculizumab nevű monoklonális antitest alapú gyógyszer) hatásosak lehetnek.
## Fordítás |
1,120,787 | Helgolandi csata (1914) | 25,735,622 | null | [
"1914 hadműveletei",
"Az Egyesült Királyság csatái az első világháborúban",
"Csaták az első világháború északi-tengeri frontján",
"Németország csatái az első világháborúban"
] | Az első helgolandi csata az első világháború legelső tengeri csatája volt 1914. augusztus 28-án, melyet az Egyesült Királyság és a Német Császárság haditengerészeti egységei vívtak egymással az Északi-tenger délkeleti részén. A rajtaütésszerűen megtervezett hadműveletben a britek jelentős túlerővel támadtak rá járőröző rombolókra, illetve a segítségükre siető könnyűcirkálókra a német partoknál, Helgoland szigetének közelében, és három könnyűcirkáló, valamint egy romboló elsüllyesztésével jelentős veszteségeket okoztak nekik. Az összecsapásban több mint 700 német tengerész veszett oda, további 500 fő hadifogságba esett vagy megsebesült. A briteknek egy könnyűcirkálója és három rombolója sérült meg súlyosan, emberveszteségük 35 halott és 55 sebesült volt mindössze.
A csatát nagy brit győzelemként könyvelték el, a visszatérő hajókat ünneplő tömeg fogadta. A hadművelet azonban könnyen csúfos kudarccá fajulhatott volna a britek számára, amennyiben röviddel a megkezdése előtt nem rendelnek a rombolóflottillák távoli biztosítására csatacirkálókat és könnyűcirkálókat, és ezek nem sietnek a bajba jutott – mindössze néhány, külön-külön fellépő német könnyűcirkáló által szorongatott – flottillák segítségére. A brit flotta megmutatkozó gyenge teljesítménye nem kapott nyilvánosságot. A kommunikációs hiányosságok miatt a hajóik többször is kevés híján egymásra nyitottak tüzet, tüzérségük teljesítménye jóval a németeké alatt maradt. A német veszteségek mögött főként az a kommunikációs hiba állt, hogy egyik hadihajójuk sem, de még a helgolandi támaszpont sem jelentette a térségben tapasztalt sűrű ködöt, miközben Wilhelmshavenben tiszta idő volt, és az itteni flottaparancsnokság hasonlónak vélte az időjárást a harcok helyszínén is, s ennek tudatában adta ki a parancsokat az újabb könnyűcirkálók bevetésére, melyek közül több a ködben hirtelen és kis távolságra felbukkanó ellenséges kötelékek áldozatává vált.
A csata után a németek átszervezték a partközeli vizek védelmét, az energiaigényesnek és veszélyesnek ítélt őrjáratozások helyett inkább aknazárak létesítésével oldották meg azt. Habár a csata nagy részében a német cirkálók kimondottan hatékonyan harcoltak a többszörös túlerővel szemben, Vilmos császár korlátozta a flotta mozgásterét, és jelentősebb hadműveleteket ezután csak az ő személyes hozzájárulásával lehetett kezdeményezni. Ezt követően egészen decemberig – az angol partok elleni támadássorozat megindításáig – a német felszíni flotta passzivitásban maradt.
## Előzmények – A tengeri háború alakulása a háború első heteiben
A csatára nem egészen egy hónappal Nagy-Britannia Németországnak küldött, augusztus 4-ei hadüzenete után került sor. A szárazföldön ezekben a hetekben a németek jelentős eredményeket értek el a nyugati hadszíntéren folyamatosan előrenyomulva Franciaország északi részén és Belgiumban. A rendszeresen érkező rossz hírek miatt a brit kormányzat a haditengerészethez fordult, hogy aktívabb szerepvállalás révén mutasson fel sikereket. A brit haditengerészeti hagyományokhoz az agresszív fellépés és az ellenséges kikötők közeli blokádja tartozott hozzá, melynek révén folyamatosan az ellenség partjainak közelébe korlátozódtak a harcok. A brit közvélemény is ezt várta el a flottától, és a stratégiai elképzelések is ennek megfelelőek voltak egészen 1913-ig. A torpedókkal felszerelt tengeralattjárók és az aknák megjelenésével azonban világossá vált, hogy a kapitális hajókat nem lehet tartósan az ellenséges kikötők előtt tartani, mert túl nagy kockázatot jelent számukra az ezen új harci eszközök jelentette fenyegetés. Ezenfelül a széntüzelésű kazánokkal ellátott hadihajóknak folyamatosan mozogniuk kellett, hogy ne legyenek álló célpontok a tengeralattjárók számára, és emiatt pár naponta vissza kellett térniük a támaszpontra feltölteni a készleteiket.
Bár a német haditengerészet vezetősége a háború előtt tisztában volt azzal, hogy Nagy-Britannia számára elméletileg adottak a lehetőségek az egész Északi-tenger blokádjának megvalósításához, ennek brit részről való gyakorlati megvalósításának lehetőségét mégis elvetették, mivel a nemzetközi törvények tiltották az ilyen jellegű zárlatot, ráadásul ezzel semleges országok jogait is megsértették volna. A németek úgy vélték, hogy Nagy-Britannia ilyen intézkedésekkel kockára tenné jó hírét a világ közvéleménye előtt. Emellett úgy tartották, hogy a Royal Navy-t tradíciói is arra kötelezik, hogy egy nála jóval kisebb méretű haditengerészettel szemben támadólag lépjen fel. A német haditengerészetnél ezért a tengeralattjáró fegyvernem és a partvédelmi állások megerősítéséhez fogtak hozzá, a fő felszíni erőket tömörítő Nyílttengeri Flottát (Hochseeflotte) – melyről nem feltételezték, hogy a másfélszeres túlerőben lévő britek ellen nyílt csatában győzelmet tudna elérni – pedig a kikötőkben tartották, és várták a brit flotta feltűnését, hogy a kedvező pillanatban csapást mérhessenek rá (ez a stratégia volt az ún. Kleinkrieg).
A britek azonban a vonatkozó nemzetközi egyezményeket (melyeket bár aláírtak, de utólag nem ratifikáltak) a fent említett okokból kifolyólag figyelmen kívül hagyták, és a német várakozások ellenére a Doveri-szorosban és az Északi-tenger északi részén állították fel a blokádot, elvágva a tengeren túli kereskedelemtől Németországot. Minden Németországba érkező és onnan induló hajónak vagy a tengeralattjárókkal és aknamezőkkel lezárt széles Doveri-szoroson, vagy a Shetland-szigetek és Norvégia közötti, brit flotta által ellenőrzött széles átjárón kellett volna áthaladnia.
A blokád fenntartásához a britek három nappal a hadüzenet után átszervezték a szigetek körüli vizek hajóhadait. Az 1. Honi flottából (1st Home Fleet) a Nagy Flotta (Grand Fleet) lett, ebbe vonták össze a legmodernebb dreadnought-mintájú csatahajókat és a Skóciától északra lévő Orkney-szigetek Scapa Flow nevű öblében állomásoztatták, mely egyszerre volt messze a német támaszpontoktól és lehetett innen ellenőrizni az Északi-tenger bejáratát. A La Manche partjai mentén állomásozó Csatorna Flottát (Channel Fleet) a 2. és a 3. Honi flottából alakították ki, és ezekbe kerültek a régebbi építésű (pre-dreadnought) csatahajók. Feladatuk a kontinensre induló expedíciós erők biztosítása és a szigetország déli partvidékének a védelme volt. Az eltérő stratégiai elképzelések miatt a két ellenséges flotta nem találkozott össze. A német támaszpontok kedvezőtlen fekvésének köszönhetően hadihajóik nem tudták veszélyeztetni – vagy csak nagy kockázatok mellett veszélyeztethették volna – a Brit-szigetek számára létfontosságú nyugati irányú (atlanti) kereskedelmet. A Grand Fleettel időnként előretöréseket hajtottak végre az Északi-tengeren, illetve kisebb cirkáló- és csatacirkálórajokkal járőrözéseket végeztek – több alkalommal a Német-öbölbe is behatolva, hogy ezzel a német flottát otthonmaradásra bírják.
A Brit Expedíciós Haderő (British Expeditionary Force) zömét 1914. augusztus 12–14. között sikeresen átszállították Franciaországba, mely műveleteket a Helgolandi-öbölbe küldött rombolók és tengeralattjárók bevetésével is igyekeztek biztosítani. A Grand Fleet ugyanakkor az Északi-tenger közepén cirkálva várt arra, hogy a német flotta meginduljon a La Manche felé, hogy ekkor utánaindulva elzárja előle a hazavezető utat. Ennek keretében a Grand Fleet az augusztus 16-án tett előretörése során 40 tmf-re közelítette meg Helgolandot. A németek azonban nem indítottak támadást a csapatszállító hajók útvonala ellen, így a felállított csapdába sem mentek bele. A német hadsereg vezérkara számított a brit csapatok átszállításának gyors kivitelezésére, de annak ilyen gyorsan való megszervezésére nem. A csapatok átdobásának gyors megkezdése meglepetésként érte őket, és mivel a La Manche-on ebben az esetben bevetni kívánt tengeralattjáróik az Északi-tengeren kutattak a Grand Fleet hajói után, nem volt, amivel felléphettek volna a brit seregek átszállítása ellen.
## A Német-öböl védelme
A németek a háború elején kellő számú őrhajó hiányában rombolók (torpedónaszádok) őrjáratoztatásával oldották meg a Német-öböl védelmét. A védelmi rendszerből pár nap után kivonták a tengeralattjárókat, hogy azokat offenzívebb módon alkalmazhassák. A rombolók ilyen célú felszabadítását védelmi aknazárak létesítésével elérhették volna még a kevésbé értékes egységekkel való leváltásuk előtt, de a hadvezetés nem akarta ilyen módon korlátozni a hadihajók mozgási szabadságát.
A németek Helgolandtól nyugatra két védelmi vonalat húztak meg. A külső védelmi vonal a szigettől 25 mérföldnyire () húzódott, és itt a támadás napján az I. rombolóflottilla (I. Torpedobootflottille) kilenc modern egysége járőrözött, míg 12 mérfölddel () közelebb a szigethez a III. aknamentesítő divízió (III. Minensuchdivision) régi rombolókból (torpedónaszádokból) átalakított egységei helyezkedtek el. A könnyűcirkálókból álló II. felderítőcsoport (Aufklärungsgruppe II), valamint a rombolók parancsnoka Leberecht Maaß ellentengernagy volt, aki a Jadénál horgonyzó Cöln könnyűcirkáló fedélzetéről irányította egységeit. Az őrjáratozó rombolókat a Frauenlob és a Stettin könnyűcirkálók támogatták, melyek Helgoland közelében helyezkedtek el a védővonalak fedezésére a Hela aviso-hajóval egyetemben. További nyolc könnyűcirkáló az Emsnél, a Wesernél, a Jadénál és Brunsbüttelnél állomásozott. A Jadénál horgonyoztak a német csatacirkálók is. A Balti-tengerről a napokban megérkező flottaparancsnok azt a távollétében meghozott döntést, hogy a csatacirkálók a Jadénál a külső réven tartózkodjanak, visszavonta, és ezeket a nagy hadihajókat visszarendelték Wilhelmshavenbe. Ezek viszont apály idején nem tudtak kihajózni a kikötőből, mert nagy merülésük miatt alacsony vízállásnál képtelenek voltak áthaladni a kijárat előtti homokpadok felett.
A brit értékelés szerint a német védelem kiválóan volt megszervezve, azonban nem számolt egy „nehéz cirkálókkal” (páncélos cirkálókkal, ill. csatacirkálókkal) végrehajtott támadással. Augusztus 18-ai rendelkezés szerint nappalra a járőrözést visszaállították a háromvonalas rendszerűre. Éjszaka a külső ív 25 mérföldre, a belső ív 13 mérföldre húzódott Helgolandtól (a fentebb leírtak szerint), és ennek megfelelően alakult a német őrjárat a csata napján. A brit megállapítás szerint ez a védelmi rendszer nem vett számításba két fontos tényezőt. Az egyik a britek részéről kapitális hadihajókkal végrehajtott támadás eshetősége volt, a másik pedig a Jade folyó külső részén jelentkező árapály volt, ami [apálykor] a tenger irányába haladt lassan a homokpadok felett.
## A brit támadás tervei
### Tengerésztisztek támadó hadműveletre vonatkozó javaslatai
#### Jellicoe tengernagy javaslata
Az expedíciós hadtest csatornán való átjuttatása után nagyjából egy időben több brit tengerésztiszt is támadó hadművelet végrehajtásának ötletével állt elő az admiralitásnál.
John Jellicoe tengernagy, a Grand Fleet parancsnoka egy az augusztus 16-án a flottája által végrehajtott előretörést ismételt volna meg a német partok irányába. E legutóbbi hadművelet során 40 tmf-re megközelítették Helgolandot, de ellenséges erőkkel nem találkoztak. A Jellicoe által augusztus 24-re tervezett újabb, a Grand Fleettel végrehajtandó előretörés alkalmával 30 tmf-re szándékozott megközelíteni Helgolandot. Az admiralitásnál azonban nem kívánták a fő erőket ilyen módon bevetni ebben az időszakban a Flandriában kialakult veszélyes helyzet miatt. A német offenzíva miatt ugyanis veszélyeztetettnek vélték Dunkerque-et és Calais-t is, és az itteni kiürítések támogatására bevethető állapotban akarták tudni a flotta fő erőit.
#### Christian ellentengernagy javaslata
Arthur Christian ellentengernagy, a Dél-Angliában állomásozó flottaerők, a Southern Force parancsnoka Jellicoe-val egyidejűleg nyújtotta be tervezetét. Az elképzelései szerint a délkelet-angliai Harwichban állomásozó könnyű erőknek, az ún. Harwich Force rombolóflottilláinak Terschelling szigetétől keleti irányba megindulva kellett volna végrehajtaniuk frontálisan a támadást a Cruiser Force C és az Ems folyó torkolatánál elhelyezett tengeralattjárók támogatásával. A támadást este 18:00-kor tervezte megindítani az É 53° 45', K 5° 00' koordinátáktól Helgoland irányába. Elképzelése szerint a rombolóknak minden kisebb hadihajót meg kellett semmisíteniük, de a náluk erősebb egységekkel kerülniük kellett a harcot.
#### Keyes sorhajókapitány javaslata
bélyegkép\|jobbra\|300px\|Roger Keyes, a terv ötletgazdája Augusztus 21-re az expedíciós sereg Franciaországba való átvitelének kritikus időszaka befejeződött, ami után a brit flotta aktívabban léphetett fel. Ezt követően nyújtotta be javaslatát Roger Keyes sorhajókapitány (commodore) az admiralitásnak. Keyes egy nagy hatótávolságú tengeralattjárókból álló flottillát parancsnokolt a délkelet-angliai Harwichban, mellyel rendszeresen járőrözött a Helgolandi-öbölben. Ő a tengeralattjárói által augusztus 16. és 23. között végzett felderítő tevékenységéről nyújtott be jelentést, és ehhez mellékelte a tervezetét a rajtaütéshez. Ehhez értekezett Reginald Tyrwhitt sorhajókapitánnyal (commodore), aki a Harwich Force rombolóflottáinak parancsnokaként szintén több őrjáratot vezetett már a német vizek közelébe.
A brit tengeralattjárósok megfigyelték, hogy az éjszakai őrjáratozásra kiküldött német rombolók 16:00 és 18:00 (GMT) körül futottak ki könnyűcirkálók kíséretében, majd legyezőszerűen szétbontakozva indultak őrjáratozni, reggel pedig a biztosító könnyűcirkálókhoz csatlakozva tértek vissza a támaszpontra. A Helgolandtól északra járőröző rombolókat a szétbontakozás előtt rendszerint egy csoportban észlelték egy a szigettől észak-északkeletre 40 tmf-re lévő pozícióban. Az őrjáratozó német hajók nagy sebességgel végezték a feladatukat, ezért a tengeralattjárók nem tudtak ellenük torpedótámadást intézni.
Keyes egy, az esti órákban megindított kelet-nyugati irányú rajtaütést javasolt, mivel ekkor elvághatnák a visszatérő őrjárat egységeit Helgolandtól és a többi német támaszponttól. Az őrjárat rombolóinak a nyílt tengerre való visszacsalogatásához három tengeralattjáró emelkedett volna a felszínre a közelükben, míg a Harwich Force 31 rombolója és a 8. tengeralattjáró-flottilla (8th Submarine Flotilla) 9 tengeralattjárója elállta volna a visszavonulási útvonalukat. További tengeralattjárókat a német partok közelében, a Jade-öböl előtt terveztek elhelyezni, hogy azok itt várják az erősítésként kifutó német kötelékek felbukkanását, és támadásokat intézzenek ellenük.
A javaslat nem fejtette ki részleteiben a kivitelezés módját, de a két tiszt (Tyrwhitt és Keyes) itt nyilvánvalóan egy szárnyon végrehajtott támadásra gondolt, amivel ez a terv jelentősen különbözött a Jellicoe és Christian tengernagyok által javasolt frontális támadástól.
Winston Churchillt, a brit admiralitás első lordját meggyőzte Keyes merész terve. A végrehajtást a javasolt esti időpontról azonban reggeli 09:00-ra (08:00 GMT) módosították. Keyes és Tyrwhitt a Grand Fleet délre való irányítását, valamint az annak kötelékébe tartozó, William Goodenough sorhajókapitány vezette 1. könnyűcirkálóraj közvetlen támogatását kérték a vállalkozásukhoz. A haditengerészet vezérkari főnöke, Doveton Sturdee a Grand Fleet erőinek bevonását – a flandriai helyzet miatt – elutasította, és csak könnyű erők, valamint két csatacirkáló részvételét engedélyezte a hadműveletben. A hadműveletnek a belga partok menti harcoktól függetlenül kellett lezajlania, ezért még azelőtt végre kellett hajtani, mielőtt a helyzet Ostendénél kiéleződött volna. Az admiralitás Ostende megszállása mellett döntött, de utasítása szerint a Helgolandi-öbölbe tervezett rajtaütést is végre kellett hajtani, ettől a hadművelettől teljesen függetlenül.
Tyrwhitt az akcióhoz korábbi zászlóshajója, az Amethyst helyett egy újabbat kért, mivel ennek a sebessége () nem volt elegendő ahhoz, hogy lépést tarthasson az új L-osztályú rombolókkal. A pótlásként érkező Arethusa () azonban nem érkezett meg augusztus 26. előtt, a legénysége még tapasztalatlan volt, és a 102 mm-es Mk V típusú ágyúi tüzeléskor hajlamosnak bizonyultak az elakadásra.
### Elfogadott terv
bélyegkép\|300px\|Az Arethusa könnyűcirkáló, Tyrwhitt zászlóshajója a hadművelet során bélyegkép\|300px\| Reginald Tyrwhitt 1919-ben, már ellentengernagyként
Az admiralitásnál elfogadott eredeti tervek szerint az Arethusa és Fearless könnyűcirkálók vezette két rombolóflottilla összesen 36 rombolója hajtotta volna végre a rajtaütést. A rombolóknak augusztus 28-án 05:00-kor (04:00 GMT) az É 55° 20', K 6° 45' koordinátán, a dán partoknál lévő Horns Revtől 30 mérföldre kellett lenniük, majd délnek megindulva kellett Helgoland felé tartaniuk, míg az északi szélesség É 55° 5', K 7° 3' koordinátára értek 09:00-ra (08:00 GMT). Innen nyugatnak kellett fordulniuk, és egy széles sávban haladva kellett folytatniuk az útjukat Terschelling irányába 20 csomós sebességgel, elvágva minden Helgolandtól nyugatra lévő német hadihajó visszavonulási útját.
Támogatásukat a Humber folyó torkolatában támaszponttal rendelkező, Gordon Moore ellentengernagy vezette Cruiser Force K két csatacirkálója, az Invincible és a New Zealand, illetve az őket kísérő négy romboló (Badger, Beaver, Jackal, Sandfly) látta el. Ennek a csoportnak az É 55° 10', K 6° koordinátán kellett lennie 06:00-kor (05:00 GMT), majd ekkor déli irányban haladva 09:30-ra (08:30 GMT) elérni az É 54° 30', É 6° 20' koordinátát, ami 60 mérföldre volt északnyugatra Helgolandtól és 50 mérföldre attól a helytől, ahol a rombolóflottillák 09:00-kor nyugati irányra álltak, hogy felgöngyölítsék a német védelmet.
A Cruiser Force C az Euryalus-szal és az Amethysttel képezte a tartalékot és Terschelling világítótorony magasságában kellett lenniük 06:00-kor (05:00 GMT), majd északnyugati irányban kellett járőrözzenek. Az eredeti tervek szerint az Engadine repülőgép-anyahajónak három repülőgéppel kellett volna részt vennie a hadműveletben; kettő bombákkal, egy pedig torpedóval felfegyverezve. Az anyahajónak 40 mérföldnyire Borkumtól nyugatra kellett készenlétben állnia, és a repülőgépeinek az Ems torkolatában kellett volna a tervek szerint megtámadniuk egy, a Rottum világítótorony közelében horgonyzó német cirkálót. A bevetésről visszatérő repülőgépek vízből való kiemelése után az Engadine-nek az őt kísérő Sapphire-ral a Cruiser Force C mögé kellett visszavonulnia. Az anyahajó bevetésétől végül elálltak, mert bizonytalanság merült fel a célpontnak kiszemelt „gőzös” nemzetiségét illetően.
A tervek szerint három tengeralattjárónak Helgoland közelében, a rajtaütő rombolók útvonalától keletre, egynek attól nyugatra kellett pozíciót felvennie 05:00-ra (04:00 GMT), további háromnak pedig a K 6° 48' koordináta mentén kellett elhelyezkednie Keyes utasításainak megfelelően.
Keyes augusztus 26-án egy újabb tengeralattjárót rendelt az Ems torkolatához. Így a tengeralattjáróknak két vonala volt, egy belső vonal Helgolandtól északra és délre, illetve egy külső vonal a szigettől 40 mérföldre nyugatra. A belső vonalnak a feladata az esetlegesen kifutó könnyűcirkálók elleni támadás végrehajtása volt. Emiatt mindaddig rejtve kellett maradniuk, míg a támadó brit rombolók nyugatnak nem fordultak. A külső vonal tengeralattjáróinak a feladata az volt, hogy a német rombolókat kicsalogassák, és ehhez a felszínen kellett járőrözniük. Az Emshez kiküldött tengeralattjáróknak meg kellett támadniuk az összes, a folyóról kifutó vagy oda befutó ellenséges hajót. A tengeralattjárók parancsnoki hajójaként szolgáló Lurcher romboló Keyesszel a fedélzetén, a Firedrake romboló társaságában a csatacirkálóktól 20 mérföldre helyezkedett el, azoktól déli irányban és ellenséges tengeralattjárók után kutatva végeztek számukra felderítést.
Az eredeti terv nem jelölt ki a hadművelet számára konkrét főparancsnokot, mivel úgy vélték, a kötelékek egymástól függetlenül is végre tudják hajtani a feladatukat.
### Változtatások a terveken
A rajtaütés megtervezésénél közrejátszottak a flandriai szárazföldi harcok. Jellicoe-t augusztus 26-án 13:05-kor értesítették arról, hogy a flandriai Ostendét meg kell szállni az antant bal szárnyára nehezedő nyomás mérséklése érdekében, valamint hogy ezzel egyidőben két rombolóflottilla fog végrehajtani egy rajtaütést a német védelmen. Jellicoe válaszüzenetében azonnal felvetette, hogy a hadműveletet nagyobb erőkkel kellene támogatni, és ehhez el is rendelte a Grand Fleet állományában lévő 1. csatacirkálóraj (Beatty altengernagy), az 1. könnyűcirkálóraj (Goodenough sorhajókapitány), valamint a 2. és 4. rombolóflottillák egységei számára a kazánok felfűtését 17:00-ra. Az admiralitás Calais és Dunkerque elvesztésétől tartva nem szívesen küldte volna a német partok közelébe a csatahajókat, és csak a csatacirkálók – és a könnyűcirkálók – részvételét engedélyezte, melyeknek a Cruiser Force K két már kijelölt egységéhez kellett csatlakozniuk. Keyes és Tyrwhitt az újabb erők részvételéről viszont már nem értesült, és ez a későbbiek során veszélyes félreértésekhez vezetett.
A támogató erők végleges hadrendje
A rombolóflottillák és könnyűcirkálók támogatására véglegesen kijelölt erőket két külön harccsoportra osztották. A Cruiser Force K („K” cirkálócsoport) Gordon Moore ellentengernagy parancsnoksága alatt állt, és a Humber torkolata felől érkező két csatacirkáló (New Zealand, Invincible) tartozott hozzá, 40 mérföldre északnyugatra helyezkedve Tyrwhittől. A másik harccsoport az öt Cressy-osztályú páncélos cirkálóból (Cressy, Aboukir, Bacchante, Hogue, Euryalus) álló Cruiser Force C (a Southern Force-ból kikülönített C cirkálócsoport) Christian tengernagy vezetésével 100 mérföldre nyugatra helyezkedett tőle Terschelling szigete előtt, hogy az esetlegesen erre menekülő német hajókat elfoghassa.
### Információszolgáltatás és problémái
Az 1. csatacirkálóraj Scapa Flow-ban állomásozott, és a hadműveleti parancsok egészét nem tudatták Beattyvel és Jellicoe-val, hanem csak táviratilag, nagy vonalakban közölték a rajtaütés tervét. Jellicoe, aki nyilvánvalóan kézhez kapta a táviratot, augusztus 26-án, személyes találkozójukkor ennek megfelelően tájékoztatta Beattyt.
Beatty másnap 06:20-kor (05:20 GMT) hajózott ki, és előtte a hajnali órákban még kapott egy táviratot az admiralitástól a hadművelet részleteiről, de arról nem értesítették, hogy a tengeralattjárók milyen megbízatást kaptak. 09:00-kor tudatta hajóival a rendelkezésére álló információkat; így azt, hogy az É 55° 10' K 6° koordinátán kell találkozniuk a két másik csatacirkálóval, a feladatuk pedig rombolók és tengeralattjárók támogatása lesz. Kifejtette, hogy nagyon kevés információval rendelkezik, és reméli, hogy az idő előrehaladtával további információkat is megosztanak vele.
Az admiralitás augusztus 27-én, 12:05-kor tájékoztatta Christian és Moore ellentengernagyokat (zászlóshajóik: Euryalus ill. Invincible) arról, hogy Keyes a Lurcher és a Firedrake rombolókkal fog felderítést végezni a német partok irányába, ellenséges tengeralattjárók után kutatva. 13:30-kor közölték Beattyvel, hogy a könnyűcirkálók a rombolókat fogják követni és támogatni, északra helyezkedve azoktól.
14:00 körül küldték el Christiannak, Tyrwhittnek és Keyesnek azt a fontos üzenetet, melyben közölték velük, hogy három csatacirkáló és hat könnyűcirkáló érkezik a két eddigi csatacirkáló megerősítésére. A közlés szerint a három csatacirkáló az Invincible 06:00-kori pozíciója felé, a könnyűcirkálók a rombolók 05:00-kori pozíciója felé tartottak. Ezt az üzenetet azonban csak Christian ellentengernagy vételezte, Tyrwhitt és Keyes nem. Előbbi augusztus 27-én 06:00-kor, utóbbi még 26-án 23:30-kor hagyta el Harwichot. Az üzeneteket csak a Harwichba való visszatérés után olvashatták. Sem az Invincible, sem az Euryalus nem ismételte meg őket, vagy kérdezett utána Tyrwhittnél vagy Keyesnél, hogy megkapták-e őket. Tyrwhitt másnap reggel összefutott Goodenoughfal a találkozási ponton, és röviden tájékoztatták a későbbi intézkedésekről, de Keyes erről továbbra sem értesült, és így a tengeralattjáróinak sem adhatta tovább az új információkat. Beatty 18:54-kor jelezte a szándékát a könnyűcirkálók alkalmazását illetően. Eszerint az akció kezdetekor 10 mérfölddel helyezkednének északabbra a rombolóktól, és 09:00-ig (08:00 GMT) déli irányba követnék őket, majd nyugatnak fordulnának, és 13:00-ig (12:00 GMT) ebbe az irányba haladnának, majd északnak vennék az irányt, és 14:00-kor (13:00 GMT) térnének vissza a csatacirkálókhoz, ha korábban ilyen utasítást nem kapnak.
## A csata
### A brit erők felvonulása a kiindulási pozíciókba
bélyegkép\|300px\|A hadműveletekben részt vevő egyik E-osztályú brit tengeralattjáró, az E4 A tengeralattjáró-flottilla egységei augusztus 26-án indultak útnak. Tyrwhitt zászlóshajója, az Arethusa augusztus 27-én 06:00-kor (05:00 GMT) követte őket az 1. és a 3. rombolóflottillákkal, és útközben csatlakozott hozzájuk a Fearless. Augusztus 28-án 04:45-kor (03:45 GMT) három hajót észleltek bal oldalt elöl, és először ellenséges egységeknek vélték őket, de felszólításra azonosították magukat, és mint kiderült, Goodenough hat könnyűcirkálóból álló raja volt az. Tyrwhitt ekkor tudta meg, hogy Beattyt is a támogatására rendelték.
A Firedrake Harwichot a keleti (belső) vonalhoz tartozó E 4, E 5 és E 9 tengeralattjárókat kísérve augusztus 26-án 22:30-kor hagyta el. Két órával később a Lurcher hajózott ki a nyugati vonalhoz tartozó E 6, E 7 és E 8 tengeralattjárókkal. Az öbölbe érve a tengeralattjárók felvették kijelölt pozíciójukat, míg a Lurcher és a Firedrake 27-28-ika éjszakáján a csatacirkálók számára kijelölt pozíciótól délre cirkáltak együtt.
Christian ellentengernagy páncélos cirkálói augusztus 27-én délben (13:00 KEI) hagyták el a Temze torkolatánál lévő Nore homokpadot, és 28-án 06:00-ra (05:00 GMT) érkeztek a Terschelling közelében kijelölt helyükre. Ez az egység a harcokban semmilyen szerepet nem fog betölteni, csak a visszavonuló flottillák biztosításában fog segédkezni.
Beatty 1. csatacirkálóraja augusztus 27-én 06:20-kor (05:20 GMT) hagyta el Scapa Flow-t, 17,5 csomóval haladva az út nagy részén. Az Invincible-lel és a New Zealanddel 05:15-kor (04:15 GMT) találkozott az É 55° 10' K 6° koordinátán, és 06:00-ra (05:00 GMT) értek a számukra kijelölt helyre.
Goodenough 1. cirkálóraja Beatty csatacirkálóival együtt futott ki Scapa Flow-ból, és 21:00-kor (20:00 GMT) Goodenough levált tőlük keleti irányba, hogy Tyrwhitthez csatlakozzon. A könnyűcirkálók egymástól két mérföldes távolságot tartva szétbontakozva haladtak, de az éjszakára három oszlopba rendeződtek. Ezek a két-két cirkálóból álló divíziók egymástól 2 mérföldes távolságot tartottak.
A brit erők zavartalanul vonultak fel, rendkívüli események nélkül, és 06:00-ra (05:00 GMT) mind elérték a megindulási területüket. Tyrwhitt a 3. rombolóflottillával 05:00-kor (04:00 GMT) ért arra a helyre (Position II: É 55° 20' K 6° 45'), ahol dél-délkeleti irányra állva megkezdték a Helgoland irányába való előrenyomulást. Elöl a 3. rombolóflottilla divíziói haladtak egymás mellé rendeződve, őket 2 mérfölddel lemaradva követte az 1. rombolóflottilla a Fearless-szel, majd tőlük 8 mérfölddel lemaradva következett Goodenough 1. könnyűcirkálórajának hat egysége. A csatacirkálóraj ekkor 30 mérföldre helyezkedett a könnyű erőktől nyugati irányban.
### Az első harcérintkezés
Augusztus 28-án a német I. rombolóflottilla 9 rombolója 05:30-kor az éjszakai járőrözési vonalból a nappali védvonalra hajózott át és kezdett el cikkcakkban haladva járőrözni. Aznap 05:00-kor (04:00 GMT) kezdett hajnalodni, és a nap 06:00 körül kelt fel; enyhe szél fújt északnyugatról. A látási viszonyok a sima víztükör felett rosszak voltak a pára és a borult ég miatt.
Reggel 06:00 után Helgolandtól távolságra északnyugatra lévő G 194-ről periszkópot – az E9 tengeralattjáróét – pillantottak meg 50 méteres távolságban a jobb oldalon, mely azonnal eltűnt, de a kilőtt torpedója elsiklott a romboló alatt. Buß korvettkapitány, a romboló parancsnoka azonnal a tengeralattjáró felé vette az irányt, hogy legázolja azt, de nem járt sikerrel ő sem, és az E9-nek északnyugati irányban sikerült elmenekülnie. Bár a menetirányát jól ki tudták venni a németek, megsemmisíteni megfelelő eszközök (mélységi bombák) hiányában nem tudták.
Az esetről a G 194 rádión azonnal jelentést küldött Maaß ellentengernagynak, aki – egy időben a felderítő erők parancsnokával, Hipperrel – 07:10-kor a Helgolandnál lévő V. rombolóflottillát a tengeralattjáró üldözésére rendelte. Hipper 07:12-kor a haditengerészeti repülőket is riadóztatta e célból.
### Első fázis – A brit könnyű erők déli irányú támadása
bélyegkép\|300px\|A csata első fázisa (07:30 – 09:30 GMT)
(Német térképvázlat a csata egészéről)
#### Harcok a külső védelmi öv északi szárnyán
A britek 07:53-kor (06:53 GMT) észlelték az első német rombolót maguk előtt a bal oldalon, délkeleti irányban. Ez a tengeralattjáró-támadást nem sokkal korábban átvészelt G 194 volt. A 3. rombolóflottilla bal szárnyán a 4. divíziója helyezkedett hozzá legközelebb és ez a négy romboló (Laurel, Liberty, Lysander, Laertes) kapott utasítást az elfogására. A Laurel vezetésével a divízió sorba rendeződött hajói feléje vették az irányt és öt perc múlva, 07:58-kor leadták rá az első lövést () távolságból. A német hajó teljes sebességre kapcsolva Helgoland felé, délkeleti irányba kezdett menekülni. A Laurel üldözőbe vette és csökkenteni is tudta a távolságot, de az túl nagy maradt ahhoz, hogy a lövegeivel hatásosan tudja lőni. Tyrwhitt figyelmeztette az üldözésre induló Laurelt, hogy ne veszítse el vele a kapcsolatot, és a zömmel tartotta továbbra is az eredeti útirányát és sebességét.
A megtámadott G 194 a járőrözési területén haladt északnyugatnak, mikor a fedélzetéről észlelték a mellettük eleinte még 2000 méterre vízbe csapódó lövedékeket, de a ködben mindössze 2 tmf-es látótávolság miatt nem lehetett látni az ellenséget, ezért teljes sebességre kapcsolva indult el délkeletnek. Negyed óra elteltével vált csak kivehetővé a németek számára az ellenség és ekkor már tudták viszonozni a tüzet. A britek lövedékei közben egyre közelebb érkeztek le és a végén már villába fogták a német rombolót.
A G 194 08:05-től folyamatosan próbálkozott rádiókapcsolatot létesíteni a Cölnnel, Leberecht Maaß ellentengernagynak, az öböl védelmét ellátó rombolók parancsnokának zászlóshajójával, de nem sikerült azt elérnie és végül csak jelentős késéssel, 08:25-kor tudta jelenteni az ellenséges erők felbukkanását.
A formációban a G 194-től északra haladó G 196 mintegy 14 km-re volt a megtámadott társától, de a köd miatt nem látták egymást. 08:05-kor viszont hallották a fedélzetén az ágyúdörejt nyugatra és felé vették az irányt. Az ellenség észlelése után ez a romboló is azonnal teljes sebességgel Helgoland felé kezdett hátrálni és 08:15-kor jelezte a Cölnnek (Maaß ellentengernagynak), hogy cirkálók vették üldözőbe.
Közben Tyrwhitt 08:18-kor csatlakozásra utasította a Laurel divízióját, de a rádiójeleket a címzett nem fogta, viszont 08:21-kor jelezte, hogy két újabb romboló csatlakozott az üldözötthöz és a zöm is további német rombolókat észlelt délkeleti irányban, melyek a tengeralattjáró-vadászatra Helgolandról érkező V. rombolóflottilla egységei voltak. Attól tartva, hogy túlságosan is bele fog bonyolódni a harcba az üldözésre küldött divízió, Tyrwhitt 08:26-kor 4 vonással (45°) balra kanyarodott és flottillájával csatlakozott az üldözéshez. 08:40-kor Tyrwhitt újabb két vonással fordult balra, a három divíziója egymástól némi távolságot tartva, egységeiket egymás mellett felsorakoztatva haladt, hogy a lövegeiket mind használhassák és teljes sebességre gyorsított annak érdekében, hogy a németeket elvágja Helgolandtól.
A másodikként észlelt német romboló, a védelmi ívben a G 194-től északra helyezkedő G 196 08:26-kor nyitott tüzet a tatlövegével a távolságra lévő üldözőire, de a nagy távolság és a rossz látási körülmények miatt már 14 lövés leadása után beszüntette a tüzét. Az általa észlelt ellenséges cirkáló, az Arethusa hamar lemaradt a gyorsabb, 28-29 csomóval haladó rombolói mögött és a németek szem elől veszítették. A G 194 közelében csak elvétve csapódtak be lövedékek és ezek semmilyen kárt nem okoztak benne. A G 194-ről 11 üldöző hajót számoltak össze, ebből kilencet rombolóként, kettőt pedig könnyűcirkálóként azonosítottak. (Valójában könnyűcirkáló csak az Arethusa volt közöttük.)
Ahogy az üldözők egyre közelebb kerültek Helgolandhoz, a németek belső védelmi vonalának rombolóiból is egyre több került a látómezejükbe elől és a jobb oldalon. Az egymás mellett haladó brit rombolók közül néhány kilógott a sorból, mivel időnként a sortüzek leadásához kisebb iránymódosításokat végeztek és ez kissé zilálta az alakzatot. A németek azonban tartani tudták a távolságot és ez megakadályozta a hatékony tüzelést a britek számára.
#### A Fearless csatlakozása az üldözéshez
bélyegkép\|300px\|A Fearless könnyűcirkáló, a brit 1. rombolóflottilla vezérhajója a csatában A két mérföldre Tyrwhitt flottillája mögött haladó Fearless (Blunt kapitány) 08:28-ig (07:28 GMT) az eredeti irányát tartotta, mikor néhány német rombolót észlelt bal oldalon elől és négy vonással balra (45°) kanyarodva feléjük vette az irányt. Pár perc múlva a divíziójának hajói egy sorba fejlődtek és teljes sebességre gyorsítottak, majd 08:40-kor (07:40 GMT) újabb két vonással (22,5°) kanyarodtak balra. Ezzel az Arethusa mögé, annak bal oldalára helyezkedtek, 4 mérföldre északnyugatra tőle. A németek a lőtávolságukon kívül voltak és bár a bal szélen haladó egyik romboló tüzet nyitott rájuk, a flottilla nem tudott hathatósan részt venni a küzdelemben.
Az üldözött rombolókat szorult helyzetükből von dem Knesebeck korvettkapitány V. rombolóflottillájának felbukkanása mentette ki, mely az ellenség tüzét magára vonta.
#### A német V. rombolóflottilla beérkezése
Ez a flottilla még 07:25-kor kapott utasítást a G 194 által észlelt tengeralattjáró üldözésére és 07:45-kor indult útnak Helgoland mellől. Az egységei még rendezetlen formációban haladtak 21 csomós sebességgel a megadott terület irányába, mikor az élen haladó vezérhajó, a G 9 rombolókra és lövegeik torkolattüzére lett figyelmes. Anschütz sorhajóhadnagy, a flottilla parancsnoka nem tudván megállapítani, hogy saját vagy ellenséges hajókról van-e szó, tartotta a sebességét és irányát egészen addig, míg a sziluettjükből egyértelműen fel nem ismerte, hogy négy brit rombolóval találkoztak. Ekkor azonnal visszafordult hajójával és mindkét lövegével tüzet nyitott a közeledő ellenségre – távolságból. A mögötte haladó V 1-en és V 2-n először meglepetést okozott az ellenséggel való találkozás. A G 9 körül becsapódó lövedékeket előbbin egy észlelt tengeralattjáróra leadott lövéseknek, utóbbin kilőtt torpedók csobbanásának vélték, majd előbukkant számukra is a négy brit romboló. E két német hajóról nem tudták elsőre beazonosítani a jövevényeket, mivel szemből pillantották meg őket és nem voltak innen megfigyelhetők a sajátos jegyeik. A róluk érkező lövések tették világossá számukra, hogy ellenséges egységekkel futottak össze.
A német történetírás meglátása szerint a britekkel való találkozás nem okozott volna ekkora meglepetést, ha a G 194 által leadott első vészjelzés előbb eljutott volna az V. flottilla egységeihez. A vezérhajón (a G 9-en) már 08:10-re dekódolták a G 194 üzenetét, rá pedig csak 08:25-kor nyitottak tüzet. A köztes negyed óra elegendő lehetett volna arra, hogy a flottilla többi rombolójának figyelmét felhívják az óvatosabb, zárt alakzatban való haladásra. Ennek ellenére mindegyik német romboló vissza tudott fordulni Helgoland felé és az ellenség (vélt) szándékaival ellentétben nem tudták őket a holsteini partok irányába szorítani. Az üldözés során hamar megmutatkozott a brit rombolók sebességbeli fölénye, ami abból adódott, hogy a német rombolók tisztán széntüzelésű kazánokkal rendelkeztek és még nem voltak teljesen felfűtve. Emellett az erős füstképződés jelentősen hátráltatta a német tüzéreket a célzásban, ugyanakkor ez az ellenségnek is megnehezítette a lövedékek leérkezésének a megfigyelését.
A forduló végrehajtása előtt a 9. félflottilla (az V. flottilla a 9. és a 10. félflottillából állt) parancsnoka, Hoffert sorhajóhadnagy még megpróbált a hajójával, a V 6-tal az ágyúk számára megfelelő távolságba kerülni az ellenséghez és egészen méterre csökkentette a távot. Az erős tűzben ezután a V 6 is megfordult, majd erős cikkcakkban haladt, hogy a belövést megnehezítse a britek számára. Amint a britek jelentős nagyságú túlereje a becsapódó lövedékek alapján nyilvánvalóvá vált, a flottilla vezérhajója a Helgoland szigetéhez való visszatérésre adott utasítást. A német rombolók ennek megfelelően nagyjából egymás mellett, távolságot tartva haladtak a sziget felé és közben a tatlövegükkel viszonozták a tüzet.
Az üldözőktől való távolság közben méterről méterre csökkent. A lövedékek leérkezését nem lehetett megfigyelni és néhány hajónál a nagy sebesség mellett való haladás miatt olyan mértékben megsüllyedt a tat, hogy a löveg irányzéka méteres lőtávnál a vízre mutatott. Bár egyes hajók esetében - távolságra is adódtak célpontok, ezekben nem sikerült kárt tenni. A közel háromnegyed órás összecsapás során ezen nehézségek miatt a német rombolók kifejezetten kevés lövedéket lőttek el, 15-16, illetve 20-30 közöttit és csak a kisebb sebességet elérő és emiatt kissé lemaradt S 13 és V 1 adott le ettől nagyobb számú lövést, 40-et illetve 51-et. A harc színhelye fölé érkező német haditengerészeti repülő is megállapította, hogy a saját lövedékek többnyire röviden érkeztek le.
Azonban a jelentős számbeli és tüzérségi fölénnyel rendelkező britek hatékonysága is alacsony volt. Az első leadott lövéseik 800 méterrel sikerültek rövidre és a későbbiek is jórészt rövidek lettek. Emellett a brit lövedékek nagy része a német megfigyelések szerint fel sem robbant. A harc közben a jobb oldalon felbukkant a Fearless könnyűcirkáló, és az üldöző rombolók száma is egyre növekedett előbb tíz, majd 18-20 – mind L-osztályúnak vélt – rombolóra. A harc kialakulását 08:28-kor jelentették Maaß tengernagy zászlóshajójának, a Cölnnek.
Az ellenség jelentős fölénye ellenére a német flottilla helyzete csak azután vált kritikussá, miután a két lassabb romboló már nem tudta tartani a nagy sebességet. Az S 13 a kazánjait fűtő tűz alábbhagyása miatt egy idő után csak 20 csomóval volt képes haladni és az ellenség 5500 méterre meg tudta közelíteni, a V 1 még ennél is közelebb, 3500 méterre került tőlük. Emiatt a flottilla parancsnoka 08:45-kor a cirkálók segítségét kérte.
A válságos helyzete ellenére is az S 13 sértetlen maradt, azonban a bal szélen haladó V 1-et teljesen belőtték maguknak a britek. Ezt a rombolót 08:50-kor érte az első találat, mely a fedélzetét átütve a hátsó kazánteremben robbant fel, végezve egy fővel és megsebesítve további kettőt. A találat miatt a kazántermeket el kellett hagyniuk az ott szolgálatot teljesítőknek és a romboló sebessége emiatt 20 csomóra csökkent, így az üldözők már gyorsan közelítettek hozzá és tüzüket erre a sérült hajóra összpontosították. Sietz sorhajóhadnagy, a V 1 parancsnoka cikkcakkban haladással igyekezett az ellenség találati esélyeit rontani és így hajója időnként bevethette az elülső lövegét is. Hamarosan azonban egy újabb találat érte a V 1-et, mely a jobb oldalának külső héján ütött nagy lyukat. Az itt tárolt szén szerencsés módon tompította a robbanást, viszont a kormánymű vezetéke megsérült és az elülső turbina szelepét a repeszek leszakították. Ezzel egyidőben több torpedó buboréksávját észlelték a hajójukkal párhuzamosan. Sietz sorhajóhadnagy ellenben a saját torpedók kilövését halogatta, hogy azokat végső esetben lőhessék ki nagyobb találati valószínűséggel.
Ebben a kritikus pillanatban tűnt fel a Stettin. A könnyűcirkáló nagy sebességgel a brit rombolók felé vette az irányt és tüzet nyitott rájuk. Fellépése következtében ezek felhagytak a V 1 üldözésével és a tüzüket a Stettinre koncentrálva délnyugati irányba tértek ki.
#### A Stettin fellépése
A Helgolandtól északkeletre, a sekély vízben horgonyzó Stettin 08:32-kor értesült az ellenség felbukkanásáról. Ekkor csak nyolc kazánja volt felfűtve a tizenegyből, de azonnal a jelzett koordináták felé indult meg. A látótávolság mindössze 5–9 km volt és a fedélzetről messzebb el lehetett látni, mint az árbóckosarakból. Ezek a látási viszonyok akadályozták meg a sziget tüzérségét is abban, hogy tüzet nyisson a brit rombolókra, habár azok már a lőtávolságán belül voltak és az V. flottilla parancsnoka még a Stettin felbukkanása előtt tűztámogatást kért tőlük. A Stettin is csak akkor észlelte a délkeleti irányba visszavonuló saját rombolókat, mikor már közvetlen közelükbe került.
A visszavonuló német rombolókra a keleti irányban folyamatosan üldöző és időnként tüzet nyitó Tyrwhitt 08:57-kor (07:57 GMT) maga előtt hirtelen két keleti irányból közeledő cirkálót pillantott meg. Hat vonásnyit (67,5°) jobbra kanyarodott, hogy a közelebbivel szembe szálljon () távolságból. Ez a cirkáló a Stettin volt és felbukkanása azonnal véget vetett az üldözésnek. Az Arethusa visszakanyarodott 4 vonással bal felé és tüzet nyitott a Stettinre, de láthatólag nem ért el rajta találatot.
Az Arethusától öt mérföldre északnyugatra lévő Fearless az 1. flottillával 4 vonásnyit jobbra kanyarodott 08:56-kor (07:56 GMT), majd 08:58-kor szintén észlelte a Stettint és dél-délnyugati irányra állva 09:05-kor nyitott tüzet rá. A Stettin 16 vonással (180°-kal) jobbra kanyarodva megfordult és délkeleti irányt felvéve visszavonult. A 8000 yardos távolságban a pára miatt nehéz volt megfigyelni a lövedékek leérkezését és emiatt számos romboló nem is nyitott tüzet. A tűzharc 09:12-ig tartott, mikor a flottilla parancsnoka a nyugati irányú előrenyomulás megkezdésére kapott utasítást és a nagy lőtávolság miatt amúgy is céltalannak ítélt üldözést megszakítva az új irányra állt. Az 1. flottilla cirkáló formációt vett fel ismét és 20 csomós sebességgel kezdett hozzá az új feladatnak.
Karl August Nerger korvettkapitány, a könnyűcirkáló parancsnoka – aki később a Wolf segédcirkálóval vált ismertté – így emlékezett vissza a hajója becsatlakozására az itt leírt küzdelembe: bélyegkép\|300px\|Karl August Nerger 1918-ban
„A „Stettin” de. 8.58-kor nyitott tüzet 85 hm távolságból az ellenség egyik középső csoportjára, mely a legközelebbinek tűnt és ezzel egyidőben a felderítőhajók parancsnokának a következőt jelentette: „Harcban állok rombolókkal.” A „Stettin”-ről hamarosan több jól ülő sortüzet figyeltek meg. A jelzőfedélzetről ebben a pillanatban jelentették, hogy a tűz alá vett hajócsoport a saját flottillához tartozik. A tüzelés rövid időre meg lett szakítva, de aztán a jelentésről kiderült, hogy téves. A nyugatabbra lévő csoportok ekkor délnyugati irányra álltak és éles tagozódásban nagy sebességgel eltávolodtak.
Röviddel ezután a keletebbre lévő csoportok is nyugati irányra álltak. Mivel ezek közelebb voltak, tűz alá lettek véve.
Az ellenség oldalán ekkor 20 darab 10,2 cm-es lövegekkel felszerelt rombolót lehetett megszámolni és ezért a felderítőhajók parancsnokának a következő üzenet lett küldve: :„Sürgősen támogatásra van szükségem, 142 ε [négyzetben] vagyok. 9.5 óra körül az ellenséges formáció mögött egy négykéményes cirkáló tűnt fel egy rövid időre és ez az észlelés jelentve lett a felderítőhajók parancsnokának: „Ellenséges cirkáló található az ellenséges flottillánál.” Nem volt megállapítható biztosan, hogy bekapcsolódott-e a harcba. A hajó[nk] közvetlen közelében becsapódó ellenséges gránátok száma olyan nagy volt, hogy ezt nem lehetett megállapítani. Az V. torpedónaszád-flottilla torpedónaszád-parancsnokainak közlése szerint a becsapódások azt a benyomást keltették, mintha a „Stettin” forró vízben lett volna.”
A Stettin harcba való belépése után a V 1 gyorstüzelésre váltott és saját megfigyelései alapján két találatot is elért egy rombolón, amit annak középső kéményénél észlelt tűzoszlopból illetve a tatjánál feltűnő füstképződésből véltek megállapíthatónak, azonban a brit források alapján nem érte hajóikat ekkor találat. A Stettin még időben bukkant fel és mentette ki a V 1-et, melynek a sorsa minden bizonnyal rövid időn belül megpecsételődött volna.
Mindeközben az V. flottilla tovább folytatta útját Helgoland felé, mivel a parancsnoka kedvezőtlennek ítélte meg a nagyobb kaliberű lövegekkel felszerelt brit rombolókkal való harc kilátásait és a rombolók főparancsnokától is olyan utasítást kapott, melynek értelmében az I. és V. flottillának vissza kellett vonulnia a helgolandi lövegek hatósugarán belülre. Miután nagyobb ellenséges egységeket (páncélos cirkálókat vagy még nagyobbakat) nem észleltek, a német rombolók számára sem voltak olyan célpontok, melyek elleni támadás indokolt lett volna.
A Stettin a nyomasztó túlerővel folytatott harcban mindössze csak egy találatot szenvedett el, mely a jobb oldali negyedik lövegnél csapódott be a hátsó felépítménybe és két ember életét oltotta ki, további öt főt megsebesített, köztük egyet súlyosan. A német történetírást szerkesztő Otto Groos meglátása szerint különös módon a brit rombolók nem hajtottak végre torpedótámadást, hanem ehelyett fegyvereik használata terén kitartottak a kevésbé hatékony tüzérségi tűz fenntartása mellett. Ugyanakkor a német cirkáló tüze sem bizonyult hatékonynak. Első lövéseit távolságra adta le és bár már a harmadik sortüzével belőtte magának az egyik célpontot és a táv ezután egészen méterig csökkent, hamarosan az ellenség formációváltásai és nagy sebessége miatt illetve a Stettin saját folyamatos iránymódosításai és a folyamatosan váltakozó látótávolság miatt gyakran kellett változtatni a célpontokat. Emiatt csak esetenként tudta villába fogni az épp célba vett rombolót.
A Stettin kazánjaiban a gőznyomás átmeneti visszaesése miatt a sebessége 15 csomóra csökkent, ami azzal járt, hogy az előle kitérő brit rombolók gyorsan távolodtak el tőle. 09:10-kor így felhagyott a már méterre lévő ellenségre való tüzeléssel. A feladatát, az V. flottilla felvételét viszont sikeresen végre tudta hajtani. Nerger ezután úgy döntött, hogy visszatér a Helgoland melletti horgonyzóhelyéhez (a Sellebrunnen-Tonnéhoz), hogy itt az összes kazánját felfűtse és csak azután csatlakozzon be a további küzdelmekbe, mikor már képes lesz a teljes sebességgel való haladásra.
#### A III. aknaszedő-divízió harcba keveredése
A Stettin gőznyomás visszaesése miatti kiválása érzékenyen érintette a németeket, mivel a britek ezután a középső részen elhelyezett őrhajókba és az itteni körzetben lévő III. aknaszedő-divízió egységeibe ütköztek és hozzákezdtek a felgöngyölítésükhöz. (Lásd: Német térképvázlat a III. aknaszedő-divízió harcairól) 08:40-től a vezérhajó, a D 8 az aknaszedő-divízió néhány másik egységével egyetemben rendkívül heves tűzbe került.
A D 8-on 08:15-kor hallották meg az ágyúdörejt északi irányban, de először lőgyakorlat hangjának vélték. Az üzenetekből később arra következtettek, hogy az ellenség északnyugati irányban távolodik el, ezért a divízió parancsnoka a hajóival a helyén maradt ellátni a tengeralattjáró-elhárítási feladatát. 08:30-kor észlelték a menekülő német flottillát északi irányban, majd az üldöző brit rombolókat. Ennek hatására az aknaszedők is Helgoland felé vették az irányt, de az ellenség így is gyorsan közeledett és a D 8-ra 08:40-kor már tüzet is nyitottak. Ezt követően a hajó folyamatosan viszonylag kis távolságból (-) rendkívül heves tűznek volt kitéve: a fedélzetéről mintegy 600 feléje leadott lövést számoltak és még Helgolandról is, ahonnan az összecsapásnak csak a végét látták, 200-at számoltak össze. Ennek ellenére csak öt találatot szenvedett el, mivel sokszor jelentősen túllőttek rajta és a közelében becsapódó lövedékek sem robbantak fel sokszor. Jelentős károkat csak az a 15 cm-es gránát okozott, mely a parancsnoki torony hátsó részén robbant fel. Ez végzett a parancsnokkal, Weissenbach fregatthadnaggyal (Oberleutnant zur See), súlyosan megsebesítette a hajóorvost és 15-20 további embert harcképtelenné tett. Ezzel egyidőben a hajóorr fedélzete alatt futó és a fűtőteremben lévő segédgőzvezetékek elszakadtak, ami után az egész hajó gőzbe burkolózott. A britek csak akkor hagytak fel a támadásával, mikor Helgoland szigete kezdett már élesen kirajzolódni és déli irányban feltűnt a Frauenlob könnyűcirkáló. Az egyre lassuló D 8-at végül be kellett vontatni a kikötőbe. A 25 éves, mindössze három 5 cm-es löveggel ellátott aknaszedő 85 lövést adott le és több találatot is elérni vélt az ellenségen. Személyi vesztesége összesen 13 halott, 13 súlyos és 7 könnyű sérült volt a küzdelemben.
A D 8-hoz hasonlóan a közelben lévő T 33, T 37 és T 35 jelű aknaszedők, valamint az utasításokat kézbesítő és Helgolandra visszatérő S 73 is hallotta az ágyúk hangját, de mivel a G 194 nem tudta időben jelezni a támadást, ők is mind lőgyakorlatnak vélték először a dörejeket. A nagyszámú cirkáló és romboló ezeket a lassú, mindössze 15 csomóval haladni képes hajókat is üldözőbe vette, de mint ahogy az V. flottilla a Stettinnek köszönhetően, úgy ők is egy könnyűcirkáló, a Frauenlob erélyes fellépésének köszönhetően menekültek meg. Közülük azonban a T 33 is súlyos sérüléseket szenvedett el eddigre és a D 8-hoz hasonlóan vontatásra szorult.
A T 33-at 09:00-kor érte az első találat, de nagyjából ekkor tűnt fel az északnak tartó Frauenlob és vette heves tűz alá az ellenséget. 09:12-kor a T 33 két gyors találatot vélt elérni az ellenséges cirkálón, egyik az elülső kéményén, a másik a híd alatt robbant. 09:15-kor a T 33-at érte két találat, egyik a ventilátorfejet találta el, a másik a gépteremben robbant. Az utóbbi találattól a hajtóművei leálltak és a gépteremben gyorsan emelkedni kezdett a vízszint. A közeledő ellenségre nagy tűzgyorsasággal tüzeltek a lövegei. A Frauenlob is tüzelt és a T 33-ról látták, amint az két találatot ér el az ellenséges cirkálón, az Arethusán. Az egyik a negyedik kéménye mögött érte és percekig lángoló vörösessárga tüzet okozott, a másik a tatját érte, épp a vízvonal felett. A brit hajók már csak méterre voltak a T 33-tól, mikor a rombolók a vezércirkálójuk hangjelzésére délnyugati irányba fordultak és eltűntek a ködben. A T 33 a 35 perces tűzharc alatt 60 lövést adott le rájuk. A súlyosan sérült aknaszedőt előbb a T 34, majd a V 3 romboló és a Frauenlob vontatták be acélsodronnyal a helgolandi kikötőbe. Fedélzetén egy fő veszítette életét, három fő súlyosabban, három könnyebben sérült meg.
A T 37-ről – mely a T 33-től délre helyezkedett – 09:20-kor észlelték az első feléje leadott lövéseket, de a nagy párában előbb csak a torkolattüzek felvillanásából tudták megállapítani, honnan érkeznek és csak akkor lehetett kivenni a brit rombolókat, mikor már csak távolságra voltak. Az aknaszedő parancsnoka azonnal viszonoztatta a tüzet és a négy üldöző közül a másodikra koncentráltak főleg a lövegei. Mintegy 20 lövés leadása után – legalábbis a saját megfigyelés alapján – ebből a rombolóból egy erős gőzoszlop feltörésére lettek figyelmesek és további pár lövés leadása után a britek megszakították az üldözést. Ez a tűzharc 09:20-tól 09:45-ig tartott 25 percen át. A britek mintegy 40 lövedéket lőttek ki a T 37-re, de találatot nem értek el. Egy rá kilőtt torpedó is közvetlenül a tatja mögött haladt el.
A T 35 volt a következő német aknaszedő, mellyel a dél-délnyugati irányba továbbhaladó ellenség ezt követően összefutott és távolságból lőni kezdte. Ez a német hajó sem látta elsőre honnan lőnek rá, de hamarosan 7-9, ködből előtörő rombolót tudott kivenni. A 10 percig tartó üldözés során 60-80 ellenséges lövedék csapódott be mellette olyan közelségben, hogy a fedélzetét eláztatták a rá aláhulló víztömegek, ennek ellenére csak egy találat érte, mellyel ellőtték az éjszakai jelzőberendezését. A távolság mindvégig túl nagy maradt ahhoz, hogy az 5 cm-es űrméretű lövegét bevethesse. A T 35 a T 37-tel együtt 11:50-kor épségben érkezett meg a Jade torkolatához.
A T 35-tel való találkozás után tértek ki a britek nyugati irányba. A T 35-től délre helyezkedő T 25 és T 71 jelű aknaszedők bár hallották a harci zajt, a briteket ők már nem észlelték és mivel nem kaptak rádión parancsokat, este 20:00-ig a helyükön maradtak.
A német előőrs vonalának keleti felén lévő T 31 (mely Sellebrunnentől 2 tmf-re észak-északnyugatra helyezkedett) figyelemmel kísérte az V. flottilla összecsapását és miután több gránát is a közelében csapódott be, Helgoland északi kikötője felé vette az irányt a tőle jobbra helyezkedő T 40-nel együtt, melyet a G 193 értesített a veszélyről. A keleti szárny két utolsó egysége, a T 29 és a T 36 csak 15:30-kor hagyta el a pozícióját és tért vissza Helgolandra.
#### A Frauenlob és az Arethusa harca
bélyegkép\|jobbra\|300px\|SMS Frauenlob A Jade torkolatától északra helyezkedő Frauenlob parancsnoka, Konrad Mommsen fregattkapitány a reggeli ágyúdörgés gyorsaságából és hevességéből – ellentétben az aknaszedőkkel – egyből felismerte, hogy nem lőgyakorlatról van szó és 08:58-kor legnagyobb sebességével a harci zaj irányába indult, közben felkészítette a hajóját az összecsapásra. Már pár perc után észlelték, ahogy a halászhajókból kialakított őrhajók (Vorpostenboote) körül lövedékek csapódnak be, majd rögtön utána a ködből egy cirkáló tör elő, melyet két csoportban 6-6 romboló kísért és folyamatosan tüzeltek az üldözöttekre.
A déli irányból közeledő kétkéményes cirkálót látva Tyrwhitt ahelyett, hogy a tervnek megfelelően nyugat-délnyugati irányra állt volna, délnyugati irányra állt, hogy felvegye vele a küzdelmet. A Frauenlob balra kanyarodva, közel () távolságra párhuzamos irányra állt vele. A német cirkálón először úgy vélték, a rombolók nagyon hasonlóak a német rombolókhoz és ezért kétség támadt kilétük felől. Ennek köszönhetően a britek voltak azok, akik az ágyúikat elsőként a német cirkáló felé fordították és leadták az első lövéseket. Erre 09:10-kor (08:10 GMT) került sor, mikorra a távolság yardra csökkent. A 3. flottilla rombolói a harcban támogatták az Arethusát, míg német oldalon néhány német romboló, melyek az őrvonal déli részét alkották, a jobb oldalon tűntek fel. A valódi küzdelem azonban a két cirkáló között zajlott.
A német történetírásban közöltek a harc kezdeti manővereit illetően jelentősen eltérnek a britek által elbeszéltektől. Groos szerint a britek nyitottak először tüzet, de nem a párhuzamos megközelítés közben, hanem még mikor a Frauenlob északnak tartott. A német cirkáló a rombolókkal nem törődve (már) 09:08-kor távolságból az eredeti irányát és sebességét megtartva – az ellenséghez közeledő pályán északnyugatnak tartva – nyitott tüzet az Arethusára és teljes tüzérségével csak rá koncentrált. A német leírás szerint a német cirkáló csak akkor változtatott irányt, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a brit rombolók igyekeznek őt bekeríteni és némelyikük már tőle balra helyezkedett. Ekkor nyugat-délnyugati irányra állt. A britek azonnal lekövették a manőverét és folyamatos gyorstüzeléssel lőtték. (Lásd: Német térképvázlat a Frauenlob és az Arethusa harcáról)
A Frauenlob már a 09:15-kor távolságból leadott negyedik sortüzével elérte az első találatát az ellenséges cirkálón, annak harmadik kéménye táján. Az öreg német cirkáló gyors és pontos sortüzeket lőtt és folyamatosan találatokat ért el az Arethusán, miközben magát csak elvétve érték találatok. 09:15-re – mikorra a németek az első tüzet okozó találatot észlelték – a Frauenlob tüze brit megítélés szerint kimondottan hatásossá vált, miközben az Arethusa bal oldali 1. és 3. 102 mm-es lövege elakadt, a hátsó 152 mm-es ágyúja mozdíthatatlanná vált a bal oldali 2. lövegét (102 mm) pedig a kivetőtöltet (kordit) lángra kapása iktatta ki. A flottillaparancsnok mellett álló jelzőtiszt elesett a hídon. Egyedül a hajóorron lévő 152 mm-es löveg maradt bevethető állapotban. 09:20-kor a brit cirkáló két torpedót lőtt ki a Frauenlobra, ugyanígy tettek a Lance és a Lawford rombolók is, de egyik sem talált célba. A németek a kilőtt torpedókból csak egyet észleltek a hajójuk közelében és meglepőnek találták, hogy a britek a kedvező helyezkedésük ellenére sem használták ki kellő mértékben a torpedótámadásban rejlő lehetőséget. Ugyanakkor a Frauenlob nem vethette be a torpedóit azok csekély hatótávolsága () és a hátrébb való helyezkedése miatt. A rombolók tüze hatástalan volt, bár az Arethusától balra lévő Landrail – a brit megfigyelések szerint – pár percig magára tudta vonni a Frauenlob tüzét. Nagyjából ekkor észlelték a rombolónak hitt T 33 aknaszedőt a 3. rombolóflottilla előtt, mely az útirányukat keresztezve igyekezett Helgolandot elérni (lásd feljebb). Több brit romboló is tűz alá vette kis távolságból és súlyos károkat okoztak benne. A brit megfigyelések szerint elejétől a végéig lángba borult és ellepte a füst. A süllyedőben lévőnek hitt hajót a britek bal kéz felől hagyták hátra, de a súlyos sérülései ellenére – mint már említve volt – később sikerült hazatérnie.
Az Arethusa helyzete még a délnyugati irányba haladva folytatott tűzharc során kritikussá vált. A korábban nyugatnak elkanyarodó Fearless nem tudott segíteni már neki, az 1. könnyűcirkálóraj pedig jóval nyugatabbra volt tőle. Azonban 09:25-kor a helyzet hirtelen enyhült a britek számára, mikor a Frauenlob váratlanul keleti irányra állva megszakította a harcot. A britek ezt annak következményének tudták be, hogy röviddel előtte az egyetlen működő 152 mm-es löveg eltalálta a Frauenlob hídját. A hídját valóban érte találat, ami látványos fényvillanással járt – a többi rajta elért találathoz hasonlóan, de valójában csak csekély károkat okozott.
A német történetírás akárcsak a tűzharc elejéről, úgy a végéről is máshogyan emlékezik meg. Groos szerint a T 33-at kikerülő manőver egy északnyugati irányba való elkanyarodás volt, amit a Frauenlob lekövetett és 3200 méterre megközelítve az Arethusát gyorstüzelés alatt tartotta. A német térképvázlat szerint brit részről a kitérés röviddel (2 perccel) azután következett be, hogy 09:20 körül egy erős lángképződéssel járó találat érte az Arethusát. A németek több további elért találatot figyeltek meg, melyek nyomán nagy fekete füstfelhők keletkeztek az Arethusán. A brit cirkáló azonban nagyobb sebességének és az erős párának köszönhetően sikeresen el tudott szakadni üldözőjétől a rombolóinak kíséretében északnyugati irányba. A tűzharc végét a német leírás 09:36-ra teszi, eszerint 9 perccel tovább tartott, mint ahogy a britek azt állították. A német történetírás vélhetően kissé kiszínezte a történteket, de a Frauenlob teljesítménye a britek szerint is kimagasló volt.
Tyrwhitt az összecsapás után felvette a nyugat-délnyugati irányt és a flottilláját szoros cirkáló alakzatba rendezve haladt tovább. A Fearless ekkor 8 mérföldre volt tőle északnyugatra. A rombolók formációja a tűzharc során nagyjából egy egységes sorba rendeződött vonal volt, elől az 1. és a 2. divízió haladt, mögöttük az Arethusa, majd a 3. divízió, míg a 4. divízió a Laurel vezetésével jobb oldalon hátulról, északi irányból közeledett és nyitott tüzet mindkét német cirkálóra.
Károk és veszteségek
A kis távolságból megvívott harc után a Frauenlobon mintegy 10 elszenvedett találatot számoltak össze. Legénységéből 5 fő veszítette életét, 13 súlyos, 19 könnyű sérüléseket szerzett. A fedélzet alatt szolgálatot teljesítők közül senki nem sérült meg, csak az ellenséges tűznek kitett fedélzet feletti részeken (lövegkezelők, megfigyelők között) volt személyi veszteség. Az elszenvedett találatok a cirkáló harcértékére csekély hatással voltak. A parancsnoki torony bal oldalának elülső peremét és hasonlóképp a hátsó tűzvezető állást érte találat. Az egyik gránát az elülső megfigyelő árbóckosárban (Krähennest) robbant és rongálta meg a szikratávíró antennáit mindjárt a tűzharc kezdetén. Ezt csak az összecsapás utánra sikerült rendbe hozni és értesítést adni a történtekről. Egy 15 cm-es lövedék az aknavédelmi fedélzeten (Minenschutzdeck) ütött nagy lyukat, míg a többi gránát a hajó oldalfalát ütötte át, egyik közvetlenül a vízvonal felett. Az ellenséges lövedékek egy jelentős része azonban nem robbant fel és a számos rövidre sikerült sortűz lövedéke a vízen egyszerűen megpattanva repült tovább, sokszor átrepülve a Frauenlob felett. Egy ilyen megpattanó 10,2 cm-es űrméretű lövedék a szellőztető aknát (Luftschacht) átütve, már jelentősen lelassulva esett le a torpedókamrába, de hajó és legénysége szerencséjére fel már nem robbant. A német rombolók (aknaszedők) közül többet ért találat ekkor és közülük a D 8 is ekkor sérült meg súlyosan.
Brit oldalon egyedül az Arethusát érték súlyosabb károk, míg a rombolók bár időnként erős tüzet kaptak és néhányukat villába fogták a német lövedékek illetve találatokat is elszenvedtek, mindössze egy fő szenvedett rajtuk sérülést. Az elhanyagolható károkat szenvedő rombolók mindegyike képes maradt teljes sebességgel haladni. Mindössze kettőnek vált használhatatlanná egy-egy ágyúja, de a harc során jelentős mennyiségű lőszert lőttek el. Az Arethusán ellenben 9 fő veszítette életét, 10 fő sebesült meg és a tüzérségének nagy része harcképtelenné vált. Két 102 mm-es ágyút leszámítva azonban hamarosan az összeset sikerült ismét üzemképessé tenni. A géptermeiben jóval súlyosabb károk keletkeztek. A fő táptartályát (feed tank) átütötte egy lövedék, az elülső géptermében 3 láb magasságban állt a víz és a sérülések miatt folyamatosan veszített a sebességéből, míg végül 11:30-ra (10:30 GMT) már csak 10 csomóval volt képes haladni. A szikratávírója és a keresőfényei mind használhatatlanná váltak, így zászlókkal és szemaforokkal tudott csak kommunikálni. Az előbbiek használatához alig maradt ép kötele.
Az összecsapás után mindkét brit flottilla a terveknek megfelelően nyugat-délnyugati irányra állt és 20 csomós sebességgel folytatta az útját. A Frauenlobról a britek távozásának irányából egy bajba jutott aknaszedő segélykérő jelzésére lettek figyelmesek. Ez a kilyuggatott hajótestű T 33 volt és a segítségére siettek. Az elsüllyedésének elkerülése érdekében a Frauenlob azonnal oldalára vette és a hamarosan helyszínre érkező V 3-mal közre fogva tartották fent. Miután így behajóztak vele Helgolandra, a Frauenlob a halottaival és sebesültjeivel a fedélzetén 11:30-kor továbbindult Wilhelmshaven felé.
#### A Kong Guttorm lövetése
A Frauenlob és az Arethusa harca közben szenvedett sérüléseket egy semleges hajó brit gránátoktól. Még korábban a Stettin fedélzetéről a britekkel való összecsapás közben néhányan egy nagyméretű kereskedelmi gőzhajót véltek felfedezni az ellenség vonalai mögött, ami okán Nerger az érintett területet mint „aknagyanús” (Minenverdächtig) jelentette. Mint később kiderült, a harc helyszínének közelében valóban tartózkodott egy nagy kereskedelmi hajó, ez azonban a norvég Kong Guttorm volt, mely ekkor teljesítette első ízben a háború kitörése óta a Christiania (Oslo) és Bréma közötti menetrendszerű útját és épp Helgolandtól északra készült a fedélzetére venni egy révkalauzt. A kapitánya elmondása szerint az egyik brit romboló nagy sebességgel, folyamatosan tüzelve közelített hajójához és a lövetéssel csak akkor hagyott fel, mikor felvonták a norvég lobogót. A britek szerint a norvég hajó északi irányból érkezett a tűzharc helyszínére és az Arethusa előtt állt keleti irányra, hogy kikerüljön a veszélyes helyzetből. A britek – akárcsak fél órával korábban a Stettin is – ellenséges aknarakónak vélték a norvég hajót és ezért nyitottak rá tüzet.
A hajót több találat is érte, legénységéből három fő sebesült meg repeszektől. Később felleltek egy fel nem robbant lövedéket a fedélzetén, melyről megállapítható volt, hogy brit gyártmányú.
#### Harcok a külső védelmi öv déli szárnyán
Az I. rombolóflottilla 2. félflottillájának a V 187-től keletebbre lévő egységeit a visszavonulásuk megkezdése után röviddel már fel is vette az V. flottilla, míg a tőle délebbre lévő egységeknek sikerült átverekedniük magukat a támaszpontok irányába. (A középen lévő V 187 elszigetelődve, a britek által bekerítve vívja majd meg harcát. Lásd lejjebb.)
A flottilla-vezérhajó mellett balra az előőrs vonalában lévő V 188 még 08:20-kor nyugat-délnyugati irányban távolságra egy felszínen lévő tengeralattjáróra lett figyelmes. Talissen sorhajóhadnagy, a romboló parancsnoka, azonnal teljes gőzzel megindult irányába és miután az az azonosító jelzésekre nem adott választ, távolságról tüzet nyittatott rá. Azonban még mielőtt a második lövés eldördült volna, a tengeralattjáró már csaknem teljesen alámerült és később csak kétszer bukkant elő a periszkópja rövid időre.
Mivel a V 188 szikratávírója nem volt használatra alkalmas állapotban, a tengeralattjáró jelenlétéről ekkor még nem tudtak jelentést tenni, ellenben befutott a G 194 jelentése, miszerint a körzetében ellenséges rombolók tűntek fel és ő maga délnek tart. Talissen azonnal felismerte annak veszélyét, hogy Helgolandtól elvághatják és teljes sebességgel a sziget felé vette az irányt. 08:50-kor a bal oldalon - távolságban két négykéményes cirkáló körvonalait lehetett kivenni, melyeket az általuk leadott rádiójelek alapján ellenségesként azonosítottak. A V 188 azonnal két vonásnyival jobbra kanyarodott, de az ellenség is észlelte, mivel az elől haladó cirkáló fényszóróival azonosításra szólította fel. Ezekre véletlenszerűen kiválasztott betűjelzésekkel válaszoltak. Röviddel ezután baloldalt elől hat vonásnyira két hasonló típusúnak tűnő cirkálót észleltek. Az elkerülésük érdekében további két vonással kanyarodtak jobbra, amivel már délnek, a legrövidebb úton tartottak a német partok felé. E manőverek révén tűnt fel a védelmi vonalban a V 188 jobb oldali szomszédja, a Waitz sorhajóhadnagy vezette V 190, mely hamarosan besorolt a V 188 mögé. A britek újabb azonosításra való felszólítására ismét téves jelzésekkel válaszoltak, ami után az ellenség nem hagyta tovább, hogy megtévesszék és 09:07-kor tüzet nyitott. Ezek mind Goodenough cirkálói voltak és a fenti brit leírás szerint a tüzet nyitók a Nottingham és Lowestoft lehettek, melyeket Goodenough nem sokkal korábban küldött Tyrwhitt segítségére. A brit feljegyzések szerint 09:12-kor – 08:12 GMT – nyitottak csak tüzet. A - távolságból leadott sortüzek jól ültek. 09:12-kor a bal oldalon még két brit cirkáló tűnt fel, mire a V 190 a következő rádióüzenetet adta le: „Hat ellenséges cirkáló a 132 ε négyzetben.”
A két utóbb észlelt cirkáló azonban csak rövid ideig vett részt a lövetésben és hamar elkanyarodott nyugati irányba, míg a másik négy követte a német rombolókat a Jade irányába. Goodenough négy cirkálója valójában az eredetileg kijelölt útvonalán haladt, ami épp megegyezett a két német rombolóéval. Az üldözés során a V 190 fő tápszivattyúja meghibásodott, ami miatt egy időre csak 18 csomóval való haladásra volt képes. Az „üldözés” során a brit cirkálók közül először csak kettő adott le lövéseket e két német hajóra, de találatokat nem értek el. Eközben a másik kettő láthatólag tőlük balra helyezkedő célpontokra (a Nottingham és a Lowestoft a V 187-re) lőtt és csak 09:35-től kapcsolódtak be a V 190 és V 188 elleni lövetésbe távolságból, hogy aztán röviddel rá nyugatnak kanyarodva kiváljanak a harcból.
A brit közlések szerint Goodenough cirkálói közül csak a 08:50-kor különvált Nottingham és Lowestoft nyitott tüzet ekkortájt (09:12-kor, öt perccel később, mint azt a német rombolók jelentették), míg a másik négy ez idő alatt nem állt harcban német hajókkal.
Ezzel egyidőben déli irányban feltűnt a félflottilla három további egysége, a G 197, a V 191 és a V 189. Ezek a rombolók első parancsnokának utasítására 09:10 körül már Helgoland felé vették az útjukat és már egyesültek, mikor 09:25-kor a két másik egység harcát észlelték és az őket üldöző cirkálókból kettőt ki tudtak venni. Abból a megfontolásból, hogy Helgoland már nem érhető el, a félflottilla vezetője, Tegtmeyer korvettkapitány a V 191-en, úgy határozott, hogy azonnal délkelet-kelet felé, a Jade felé veszi az irányt és 09:29-kor a hajói - távolságból tüzet nyitottak az élen haladó cirkálóra, hogy ezzel a leginkább veszélyeztetett saját rombolót – a V 190-et – tehermentesítsék. A ködös időjárásban nem tudták megállapítani, hogy értek-e el találatot. Ezzel egyidőben a következő rádiójelzést adták le: „Két ellenséges cirkáló a 133 ε [négyzet]-ben, üldözik az 1. félflottillát.”
Az elől haladó cirkáló azonnal heves sortüzekkel felelt 10,2 és 15 cm-es űrméretű lövegeivel, de a kisebb űrméretű lövedékei nem robbantak becsapódáskor. A britek – ellentétben a német gyakorlattal – folyton megvárták a sortüzeik leérkezését és így a torkolattüzek felvillanásakor végrehajtott 1-2 vonással való elkanyarodással a németek könnyen elkerülhették a találatokat. A látási viszonyok eközben úgy változtak, hogy a cirkálókat nem lehetett mindig tisztán kivenni. 09:33-kor nyugati irányba tértek ki és ekkor a négy kéményük és két árbócuk alapján Town-osztályú cirkálókként lehetett őket azonosítani. Alighogy jelentették rádión az ellenség eme manőverét, máris két újabb cirkáló tűnt fel, melyek a V 188-at és a V 190-et heves tűz alá vették. Az utóbbi tehermentesítésére a V 191 ismét tüzet nyitott az elől haladó cirkálóra, mire az feléje fordult és sortüzeit rá kilőve többnyire villába fogta. Ebben a pillanatban hirtelen elől egy alámerült tengeralattjárót észleltek, majd egy másikat a jobb oldalon mindössze távolságban, de mind a kettő eltűnt, amint 100 méterről két lövést adtak le az elől lévőre.
Röviddel ezután, 09:20-kor a németek számára nyilvánvaló okok nélkül a brit cirkálók megszakították a harcot és nyugati irányban távoztak. A tengeralattjárók észleléséről és a cirkálók távozásáról a német vezérhajó értesítette a parancsnokságot.
Eközben a V 188 és a V 190 hogy a Jade felé vezető útjukat ne vágják el, az ellenséges rombolók felé vették az irányt így ezekkel - távolságból rövid tűzharcot vívtak, melynek során egyik fél sem ért el találatokat a másikon. Ezen összecsapás során is megfigyelhető volt, hogy a britek 10,2 cm-es lövedékei nem robbannak fel becsapódáskor. Az Acheron-osztályú egységekként azonosított brit rombolók már 15 perc eltelte után kitértek, de a németek nem követték őket, mivel az ellenséges cirkálók még mindig a közvetlen közelükben voltak és a félflottilla többi egysége számára nem tették lehetővé a csatlakozást.
Ezen nyugati harcok során a 2. romboló-félflottilla – a német történetírást szerkesztő Groos megfogalmazása szerint – Helgolandtól északra és keletre helyreállította a védelmi vonalat, 12:00-kor azonban a V 191-hez csatlakozva gyülekezett, így az I. rombolóflottilla összes egysége együtt volt a vezérhajót, a V 187-et, illetve a G 193-at leszámítva. Utóbbi a vonal legkeletibb részén egészen 15:30-ig a helyén maradt és csak az erre felszólító parancs vételezése után tért vissza Helgolandra.
### Második fázis – A hadművelet folytatása nyugati irányba
#### Goodenough cirkálóinak bekapcsolódása a harcokba
bélyegkép\|300px\|Goodenough zászlóshajója, a Southampton könnyűcirkáló bélyegkép\|300px\|A Lowestoft könnyűcirkáló a Gallipoli-hadjárat idején A brit rajtaütés nyugati irányba való folytatásának eredménye volt a V 187 elszigetelése és elsüllyesztése. Ebben fontos szerepet játszott a csatába becsatlakozó 1. könnyűcirkálóraj, főként annak kikülönített két cirkálója. A rombolóflottillákat eredetileg 8 tmf távolságból követő cirkálóraj mozgása az alábbiak szerint alakult:
08:50-kor (07:50 GMT) Tyrwhitt rádión jelentette, hogy flottillája német rombolókkal vív harcot. Erre reagálva a Fearless mögött 8 mérföldre haladó Goodenough az 1. könnyűcirkálórajjal teljes sebességre váltott és a Nottingham és Lowestoft cirkálókat a rombolók megsegítésére küldte. A két cirkáló keleti irányba kivált a rajból és 09:12-kor (08:12 GMT) – pár perccel az Arethusa és a Frauenlob tűzharcának kezdete után – nagy távolságból tüzet nyitott több Helgoland felé tartó rombolóra (valószínűleg a V 188-ra és a V 190-re, lásd feljebb), de nem találták el a célpontokat. Goodenough cirkálóraja jócskán nyugatabbra volt ekkor a két brit rombolóflottillától, mivel azok 08:26 és 09:12 között keletnek tértek ki az üldözéshez, míg a cirkálóraj a terv szerint haladt tovább délnek. Eközben Goodenough egyik hajójáról, a Falmouth-ról 09:20-kor két rombolót észleltek nyugat-északnyugati irányban, a Firedrake-et és a Lurchert, melyeket előbb németeknek véltek, és 09:30-kor feléjük vették az irányt 20 csomóra mérsékelt sebességgel.
Keyes két rombolójáról már előbb észrevették Goodenough hajóit, mikor 08:45-kor két délnek tartó négykéményes cirkálót észleltek északnyugati irányban. Mivel nem volt tudomása arról, hogy Goodenough könnyűcirkálói is részt vesznek a hadműveletben, Keyes ellenséges hajókként jelentette őket Tyrwhittnek, majd egészen 09:40-ig szemmel tartotta őket.
A Nottingham és a Lowestoft 09:30 utáni útvonala kevésbé pontosan rekonstruálható mint a rombolóflottilláké. Előbb rövid ideig keletnek tartottak, majd vissza kellett térjenek a déli irányra. 09:40-kor délnyugati irányba haladtak és ekkor pillantották meg délkeleti irányban a V 187-et, melyet lőni kezdtek.
#### A V 187 romboló elsüllyesztése
bélyegkép\|300px\|A V 187 romboló Míg a Stettin, a Frauenlob és az V. flottilla megvívták harcaikat, addig a külső védelmi vonal rombolói a G 196-ot és a G 194-et leszámítva magukra maradtak. Mikor az I. rombolóflottilla vezérhajója, a V 187 08:05-kor vételezte a jobb oldali szomszédjának, a G 194-nek az üzenetét („Üldöz egy ellenséges nagycirkáló”), az már a látótávolságán kívül tartózkodott. Ezt követően északi irányra állt, hogy felkutassa bajba került társát. (Lásd: Német térképvázlat a V 187 elvesztéséről) Negyed óra elteltével azonban 4 vonásnyira (45°) a bal oldalon két ellenséges egységet pillantott meg, melyek délkeleti irányba haladtak. Ezeket rombolóknak hitte és ennek megfelelően jelentette pozíciójukat a Cölnnek. Hamarosan azonban jobban ki lehetett venni őket és kiderült, hogy cirkálókról van szó. (Ezek a Nottingham és a Lowestoft voltak, melyeket Goodenough nem sokkal korábban küldött ki az Arethusa és rombolói megsegítésére. Ők ekkor nem észlelték a V 187-et.) Ennek megfelelően helyesbítették a Maaß ellentengernagynak küldött információkat. A jelentős túlerő miatt a V 187 megfordult és 24 csomós sebességgel olyan mértékben eltávolodott az észlelt cirkálóktól, hogy még épp szemmel tarthassa őket. Ezután kelet-délkeleti irányba haladt velük, de 08:35-kor szem elől vesztette őket.
09:00 körül északról két újabb hajó tűnt fel, melyek déli irányba nagy sebességgel és - távolságra haladtak, merőlegesen a saját irányukra. Ezeket az egységeket a V 187-ről páncélos cirkálókként azonosították, de valójában ismét a Nottingham és a Lowestoft voltak. Teljes sebességre kapcsolva és két vonással jobbra kanyarodva sikerült őket elkerülni és jelentést küldeni róluk, ami azonban – a német visszaemlékezések szerint – az adás britek általi erős zavarása miatt nem ért célba. A kapcsolattartás jelentései a Cöln és a Seydlitz (Maaß és Hipper tengernagyok) közötti egyidejű kommunikáció miatt nem értek el a parancsnokságokhoz és az összes jelentés kézbesítése késedelmet szenvedett. Emiatt nem értesült a V 187 fedélzetén Wallis korvettkapitány, a flottillaparancsnok, és a hajóparancsnok Lechler sorhajóhadnagy a tőlük jóval keletebbre észlelt brit kötelékekről. A két tiszt így nem számolt a saját hajójuknál gyorsabb rombolók feltűnésével, hanem csak cirkálókéval, melyekkel magától értetődő módon tartani kellett a vizuális kapcsolatot. A német csatajelentés is kiemelte, hogy amennyiben tudomásuk lett volna a brit rombolók tömeges jelenlétéről, úgy vélhetőleg eltekintettek volna a cirkálók megfigyelésétől és azonnal Helgoland felé vették volna az irányt. Erre azonban csak akkor került sor, mikor a rombolók parancsnokának (Maaß) erre felszólító konkrét parancsát vételezték. Ekkor viszont már túl késő volt.
A Fearless keletre volt ekkor a V 187-től az 1. flottillával és 09:12-kor (08:12 GMT) nyugat-délnyugatnak fordult Tyrwhitt utasításainak megfelelően. Röviddel ezután észlelt egy dél-délnyugati irányba tartó rombolót csaknem pont maga előtt () távolságban és a Goshawk vezette 5. divíziót küldte az elfogására. Az észlelt romboló a V 187 volt, mely igyekezett szemmel tartani a Nottinghamet és a Lowestoftot. A Fearless épp ekkor kapott értesítést arról, hogy a Lurcher és a Firedrake a tenger felől (nyugatról) közeledik és emiatt a V 187-et először a Lurchernek vélve jelezte a kiküldött 5. divíziónak, hogy nem kell üldözőbe venni az újonnan észlelt hajót. A kiléte azonban a divíziót vezető Goshawkon már kétségtelenné vált, így a rombolók nem az utasítás szerint jártak el, hanem támadást intéztek ellene. A Fearless 09:37-kor a 3. divíziót a Goshawk támogatására küldte. Maga nem támogatta a két divíziót, hanem hagyta őket megbirkózni a V 187-tel.
A V 187-ről röviddel azután észlelték az ellene küldött 5. divízió hajóit, hogy 09:25-kor kelet-északkeleti irányban ágyúdörejt hallottak. A négy brit romboló egy-két vonásnyira tőlük balra bukkant fel, és ezekről úgy vélték, hogy céljuk a visszavonulási útvonaluk elvágása. Lechler sorhajóhadnagy a hajójával ekkor teljes sebességre kapcsolva azonnal déli irányra állt, hogy megpróbálja elérni a Jade torkolatát. Az üldöző brit rombolók ha lassan is, de egyre közelebb értek hozzá, ami miatt folyamatosan enyhén jobbra tértek ki, míg már délnyugati irányban haladtak. A V 187 mögött a bal oldalon helyezkedő britek távolságból nyitottak először szórványos tüzet, de eleinte a célzásuk nagyon gyenge volt és csak az egyik brit löveg lőtt túl a német rombolón, annak hídjának magasságában. A németek csak távolságból tudták viszonozni a tüzet. Mivel az ellenség a kitérés miatt 225°-ra helyezkedett tőlük, az elülső löveget nem lehetett ellene bevetni. A hajóparancsnok ennek ellenére a hajója helyzetét nem tartotta kedvezőtlennek, mivel úgy tűnt, köd ereszkedik le és ez lehetővé teszi számára a Jade vagy az Ems elérését. Emellett a 28-29 csomós tempó mellett a V 187 kéményei erős füstöt bocsátottak ki, ami jobb oldalon hátul szétterülve eltakarta az ellenség elől, így pedig még huzamosabb ideig tarthatta magát.
09:45-kor azonban jobb oldalon, északnyugati irányban két nagy sebességgel haladó könnyűcirkáló bukkant fel. Ezek ismét a Nottingham és a Lowestoft voltak – immár harmadjára. A két négykéményes cirkálót először saját egységeknek vélték, mely feltételezést megerősített az is, hogy fényszóróikkal német azonosító jelzéseket adtak le. Ezek az azonosítók azonban a német rombolók azonosítói voltak. Mikor a távolság a cirkálóktól – távolságra csökkent, azok sortüzeket kezdtek lőni a V 187-re, kétséget nem hagyva a kilétük felől. Az orrlöveg azonnal viszonozta a tüzet és több találatot is elérni véltek vele. A német romboló ellenben valós találatokat szenvedett el. A kazánok kezelőit leszámítva a hajó teljes legénysége felvette mentőmellényét és kézifegyvereket vett magához. Mivel a hajója a saját bázisától el lett vágva, Wallis korvettkapitány a Helgoland felé való áttörés mellett döntött, amihez a négy északról közeledő brit rombolón kellett átjutnia. Ennek végrehajtásához Lechler sorhajóhadnagynak a következő parancsot adta ki: „Ráfordulni az elhaladásos harchoz” („Herandrehen zum Passiergefecht”). A brit rombolókat láthatólag meglepte ez a manőver és hatására átmenetileg még a tüzelést is beszüntették. A németek viszont minden fegyverrel tüzet nyitottak rájuk és a sorban második rombolóra egy torpedót is kilőttek egy méteres mélységi beállítással, ez azonban elvétette a célt. A britek ekkor ismét tüzet nyitottak, de a csekély, mindössze méteres távolság ellenére csak kevés kárt okoztak. A német hajóhídon ez felcsillantotta a reményt arra, hogy sikerülhet még a keleti irányba való áttörés.
Amint azonban az utolsó romboló mellett elhaladt és épp keleti irányba akart kanyarodni, balra elől feltűnt a Fearless által támogatásnak utólag kiküldött 3. divízió, mely nagy sebességgel tartott a V 187 felé, a négy eddigi romboló pedig mögötte sorban kanyarodást hajtott végre, így a németek két tűz közé kerültek. Ezután minden oldalról heves és rendkívül hatásos tűz zúdult a V 187-re. Az egyik lövedék az elülső 8,8 cm-es löveg alatt csapódott be és a lőszerkamra személyzetét harcképtelenné tette. A löveg ezt követően már csak néhány lövést tudott leadni. Találat érte a negyedik kazántermet, egy másik lövedék és repeszek a parancsnoki hidat érték, majd ezután áttekinthetetlen sorrendiségben érték a hajót a találatok, amitől rövid idő alatt teljesen elborította a füst. Minden kazánját találat érte, végül az elülső turbinát érte két lövedék és a lejáratokból és a fedélzet repedéseiből fekete füst és gőz szállt fel, ami erősen korlátozta a még működőképes hátsó löveget. Egy találattól Lechler sorhajóhadnagy súlyos sérülést szenvedett, a kormányos elesett, amit követően a hajó parancsnokságát Jasper fregatthadnagy vette át. Wallis korvettkapitány utasította őt a robbanótöltetek önelsüllyesztéshez való előkészítésére, majd a flottillaparancsnok maga vette át a kormányos helyét, hogy zászlóshajójával megpróbálja a leghátsó brit rombolót legázolni. A kormányt azonban nem lehetett éles fordulóra bírni és a romboló sebessége is alacsony volt ekkor már, a tat lángokban állt. Mikor Wallis jelentést kapott arról, hogy a lőszert ellőtték, utasítást adott a robbanótöltetek előírás szerinti termekben való élesítésére. Jasper főhadnagy ennek kivitelezését ellenőrizendő még végigjárta e helyiségeket, Wallis pedig a titkos iratokat dobta a hajóhídról a tengerbe és adott ki parancsot a hajó elhagyására.
Eközben a tatlöveg Friedrich Braune főhadnagy irányításával lassú ütemben tovább lőtte a brit rombolókat, melyek szintén ritkán lőttek, de hamarosan így is kilőtték a 8,8-ast. A legénység túlélői csak ezt követően vetették magukat a vízbe, mire a britek is felhagytak a lövetéssel. Röviddel ezután felrobbantak a robbanótöltetek és a német hadihajó rövid idő alatt, felvont hadilobogóval és flottillaparancsnoki lobogóval elsüllyedt.
A brit jelentések szerint a harc végén az 5. divízió mindössze 600 yardra haladt el a megbénított romboló mellett és szórta meg közben lövedékekkel. A V 187 „bátran harcolt a végsőkig” és a megadásra felszólító jelzést figyelmen kívül hagyva, lángokban állva és csak az egyetlen épségben maradt hátsó ágyújával még akkor is kétségbeesetten a Goshawkra tüzelt, mikor az a hajótörötteinek kimenekítésének szándékával közelített hozzá. A britek szerint erre a Goshawk, a Phoenix és a Ferret ismét tüzet nyitott rá és 10:10-kor (09:10 GMT) a német romboló az ő tüzük hatására süllyedt el.
Míg a német történetírás kiemeli, hogy habár egy (valójában kettő) cirkáló és nyolc romboló is lövette és számos találatot is kapott, a V 187 elsüllyedéséhez mégis a saját robbanótöltetek vezettek. Ezt a brit leírás túlzó állításnak tartva kétségbe vonja.
A harc elültével a britek hozzáláttak a túlélők kimentéséhez. Hadifogságba került a hajó parancsnoka, a súlyos sebesült Lechler sorhajóhadnagy és a flottillaparancsnok, a szintén sebesülést szenvedett Wallis korvettkapitány is. A mentési munkálatokat a hamarosan felbukkanó Stettin miatt a brit rombolóknak meg kellett szakítaniuk (lásd lejjebb).
#### A Fearless csatlakozása az Arethusához
Miközben e két divíziója még a V 187-tel küzdött, a Fearless 09:49-kor (08:49 GMT) 6 vonással (67,5°) balra kanyarodott, majd 09:55-kor megpillantotta az Arethusát és a közelében vett fel pozíciót. A Nottingham és a Lowestoft látótávolságra voltak és nem messze tőlük tűntek el a ködben. 10:00-kor (09:00 GMT) ez a két brit cirkáló észlelte a Fearlesst, aki azonosításra szólította fel őket. A Fearless úgy vélte a Southamptonnal találkozott, de Goodenough zászlóshajója valójában jócskán nyugatra volt tőle és nyugat-északnyugati irányban haladt ekkor már. 10:07-kor, miután nem észleltek semmit déli irányban, a két cirkáló (a Nottingham és a Lowestoft) észak-északnyugati irányra állt és 22 csomóra csökkentett sebességgel haladt tovább. A rajuktól elszakadva túl messzire kerültek ahhoz, hogy kommunikálhassanak a többi cirkálóval, ezért a csata hátralévő részében már nem játszottak szerepet.
10:00-ig a brit hadművelet ezen első, déli irányú szakasza egy német romboló elsüllyesztését és három megrongálását eredményezte. A brit rajtaütés hatására a német őrjárat egységei visszavonultak Helgoland védelme alá. A brit hajók közül egyedül az Arethusát érték komolyabb sérülések. Ebben az időpontban a brit flottillák 12-15 mérföldre voltak nyugatra Helgolandtól és nyugat-délnyugati irányba haladtak.
#### Keyes útja a Lurcherrel és a Firedrake-kel
A Keyes által 08:45-kor észlelt és ellenségesnek vélt cirkálókról Tyrwhittnek küldött üzenetet fogta maga Goodenough is (akinek a hajóit észlelték), aki ebből tévesen úgy vélte, hogy két ellenséges cirkáló tartózkodik tőle nyugatra. Ez az üzenet Beattyt is félrevezette, de ő nem hozott ezzel kapcsolatban semmilyen intézkedést. Keyes 09:40-kor szem elől vesztette a cirkálókat és 10:10-re már gyanakodni kezdett, hogy brit cirkálókat láthatott , ezért rákérdezett Tyrwhittnél, hogy érkeztek-e brit könnyűcirkálók a területre. Ezt követően 10:45-kor meglátta Goodenough négy hajóját és az Invincible-nek azt jelentette, hogy már négy ellenséges könnyűcirkáló vette üldözőbe és feléje igyekszik őket csalni.
Tyrwhitt, aki ekkor már nyugati irányba haladt a tőle kissé északra és keletre lévő Fearless-szel együtt, a flottillájával visszafordult, hogy megsegítse Keyest. Azonban 11:00-kor az idő hirtelen kitisztult, így Keyes jobban kivehette a cirkálókat, és azonosításra szólította fel őket, aminek azok eleget tettek. Keyes aggódott amiatt, hogy a tengeralattjárói nem tudnak ezeknek a könnyűcirkálóknak a jelenlétéről. Az információ hiánya nem sokkal korábban már kevés híján súlyos következményekkel járt. 10:30-kor (09:30 GMT) az E6 brit tengeralattjáró két torpedót lőtt ki a Southamptonra, de elvétette azt. A Southampton a támadást észlelve megpróbálta legázolni a tengeralattjárót, de ez nem sikerült neki. A helyzet kockázatossága miatt Keyes 11:15-kor a Lionnak üzenetet küldött, melyben a visszavonulást sürgette. Beatty ennek megfelelően visszább vonult, az 1. könnyűcirkálóraj pedig 15 mérföldet haladt nyugatnak és egészen 12:25-ig ott maradt, mígnem Beatty a Straßburg által fenyegetett rombolók megsegítésére küldte.
#### A Stettin harca az 1. rombolóflottillával
bélyegkép\|jobbra\|300px\|A Stettin 1912-ben bélyegkép\|jobbra\|300px\|A Defender brit romboló Tyrwhitt a Frauenlobbal folytatott harc után 09:25-kor (08:25 GMT) nyugati, enyhén délnek tartó irányt vett fel. A Fearless az 1. flottillával jobbra előtte haladt ugyanebbe az irányba. Ennek a flottillának a zöme 10:00-kor azután csatlakozott Tyrwhitthez, hogy a Fearless a 3. és 5. divízióját a V 187 elfogására küldte. Ezek a brit rombolók a V 187 elmerülésének helyén mentőcsónakokat tettek vízre, hogy a túlélőket kimenekítsék. Hirtelen egy német könnyűcirkáló, a Stettin bukkant elő a ködből és heves tüzével szétkergette őket. A nyolc perccel a V 187 elsüllyedése után érkező német cirkáló nem ismerte fel, mi célból vannak ott a rombolók.
A Stettin már a 09:30-kor vételezett jelzés („Ellenséges cirkáló üldözi az 1. romboló-félflottillát a 133 ε [négyzet]-ben.”) révén tudomást szerzett arról, hogy a nyugati szárnyat is veszély fenyegeti és teljes sebességgel (22 csomóval) megindult a jelzett terület irányába. Nerger korvettkapitány jelentése szerint a Stettinről 10:00-kor jobb oldalon elől egy vonásnyira világos füstfelhőket észleltek és a cirkáló 10:02-kor ezek irányába kanyarodott. 10:06-kor nyolc rombolót észlelt, melyek egy csoportban tartózkodtak, de különböző irányban haladtak. A Stettin a rombolócsoportot bal oldalára vette és 10:08-kor tüzet nyitott rá távolságból. A németek megfigyeléseik alapján úgy vélték, hogy már az első sortüzek jól ültek, így egyből gyorstüzelésre váltottak és nagyszámú találatot véltek elérni. A negyedik sortűz leadása után a rombolók szétfutottak különböző irányokba. Két romboló északnak, négy délnyugatnak indult meg nagy sebességgel. A Stettin az utóbbi csoportot vette üldözőbe, de a tőlük való távolságot nem tudta csökkenteni. Két romboló a helyszínen maradt, ezekről úgy vélték, hogy megsérülhettek. Ezek valójában a Defender és a Lizard voltak, melyek még megpróbálták a vízen lévő mentőcsónakjaikat a fedélzetre venni. Ezeket és az északnak tartókat a Stettin hamarosan szem elől veszítette. A helyszínt elhagyó Defender mentőcsónakjai közül kettőt hátrahagyott 10 tengerészével.
10:13-kor már az üldözött csoport is olyannyira nehezen kivehetővé vált, hogy a Stettinnek – mindössze öt percnyi tűzharc után – be kellett szüntetnie a tüzelést és északkeleti irányra állt, hogy a rombolók ne keríthessék be. A látótávolság ugyanis erősen visszaesett, így a torpedótámadáshoz az ellenség számára kedvezőek voltak a körülmények és ekkor egy – tévesnek bizonyuló – torpedóriasztást is kiadtak.
A brit leírás szerint 10:37-re (09:37 GMT) értek csak a rombolóik a német cirkáló lőtávolságán kívülre és ezzel szakadt meg a harc. Eszerint az összecsapás 10:15-től 10:37-ig, 22 percen át tartott volna, szemben a németek által megadott mindössze 5 perccel. A Stettinnel való találkozást követően a brit rombolók a Fearless-hez és a többi rombolóhoz csatlakozni kívánva folytatták az útjukat nyugati irányba.
A történtekről a harc kezdete után a németek először 12:32-kor adtak le jelentést, mivel a szikratávíró berendezésüket egy találat megrongálta. Ezt követően a Stettin Helgolandtól délnyugatra hajózott, hogy az időközben kifutó tengeralattjáróknak továbbíthassa a parancsokat.
Az összecsapásban a Stettint négy találat érte. Egy lövedék megrongálta a kötélzet szikratávíróhoz tartozó részét, ami miatt délig nem tudott kommunikálni, egy másik, erős repeszhatású találat a hátsó kéményét érte, egy harmadik pedig a jobb oldali harmadik lövegnél lévő készenléti lőszert, de csak csekély mértékű lángokat gerjesztett. Ezeken kívül egy röviden érkező lövedék a jobb oldali hajtómű magasságában érte a vízvonal alatt, de semmiféle kárt nem okozott. Személyi vesztesége 2 halott, 1 súlyos sebesült és 8 könnyebben sebesült volt. A Stettin tüze – a saját megfigyeléseivel ellentétben – nem volt túl pontos és a feléje meginduló és torpedótámadást intéző Ferreten tudott valójában csak egy találatot elérni.
Az eseményeket szemmel követő E4 jelű tengeralattjáró támadó pozícióba igyekezett manőverezni, de mikor 10:08-kor torpedótámadást akart intézni a Stettin ellen, az épp irányt váltott és így nem tudott kilőni rá torpedót. A Stettin megpróbálta legázolni a tengeralattjárót, de az még idejében alámerülve megmenekült. Mire ismét feljött a felszínre, már az összes nagyobb hajó elhagyta a területet. Ezután kimentette a csónakokban maradt brit tengerészeket. Mivel a tengeralattjáró kis mérete miatt nem vehette fedélzetére az összes német túlélőt, közülük három főt – két tisztet és egy fűtőt – vett át, a többieket pedig a csónakokban hagyva ellátták élelemmel és egy iránytűvel, majd megadták nekik a legközelebbi szárazföld felé (Helgoland szigetéhez) mutató irányt.
A brit leírás szerint a Fearless-ről 10:50-kor megpillantották még a Stettint és üldözőbe is vették, de közben a Fearless majdnem összeütközött az egyik rombolóval és mivel az ütközés elkerüléséhez hátramenetbe kellett kapcsolnia, néhány rá leadott lövés után a német cirkáló eltűnt a ködben.
#### A brit flottillák újrarendeződése a harc szünetében
A Fearless a Stettin vélt észlelése után az Arethusához közelített, melyet 09:30 óta teljesen lekötött a Frauenlobtól szerzett sérülések kijavítása. Tyrwhitt az Arethusával egészen 10:45-ig nyugatnak tartott, mikor vette a Lurcher azon üzenetét, miszerint négy cirkáló üldözi. Erre reagálva a két flottillával visszafordult, hogy támogatást nyújtson neki és Goodenough-tól is ezt kérte. Néhány perccel később, 10:54-kor az 1. flottilla 3. és 5. divíziója tűnt fel keleti irányban és ezek csatlakoztak a Fearless-hez azt követően, hogy a Stettin megzavarta a túlélők kimentésének munkálatait.
11:00-ra két kivétellel az Arethusa összes ágyúja bevethetővé vált, de folyamatosan lassult, míg végül már csak 10 csomóval volt képes haladni. A keresőfényei és a rádiója még mindig használhatatlanok voltak. 11:17-től 11:39-ig a Fearless-szel leállították a hajtóműveiket és szemaforok segítségével kommunikáltak. A 3. flottilla azt az utasítást kapta, hogy folytassa útját nyugatnak 10 csomós sebességgel. A Fearless jelezte azt is a rombolóknak, hogy amelyik fogytán van a lőszernek, az haladjon tovább nyugatnak. Egyik egység sem érezte ennek szükségét.
Tyrwhitt arra a következtetésre jutott, hogy a Lurcher által jelentett cirkálók britek lehettek, ezért nem rendelt újabb hajókat keleti irányba a megsegítésére míg a helyzet nem tisztázódik. A flottilla mindössze 20 mérföldre volt nyugatra Helgolandtól, miután három órán át folyamatosan érintkezésben volt az ellenséggel. Mivel bármikor várható volt egy erős német haderő felbukkanása, elérkezettnek ítélték az időt a visszavonulásra. Ennek megfelelően 11:39-kor az Arethusa a Fearless-szel és az 1. flottillával ismét útnak indult és követte az északnyugatnak 20 csomóval tartó 3. flottillát.
#### Az I. rombolóflottilla visszavonulásának biztosítása
A Stettint és a Helgoland mellett harmadik cirkálóként őrszolgálatban lévő régi építésű Helát leszámítva az V. rombolóflottilla parancsnoka Heinecke korvettkapitányt, a 10. romboló-félflottilla parancsnokát bízta meg az I. flottilla felvételével. Ezt követően segítette ki az S 13 a III. aknaszedődivízió vezérhajóját, miközben a V 3 a 10. félflottilla többi egységével azonnal egy új felderítő vonalat képezve délnyugati irányba haladt előre, hogy további sérült hajókat kutassanak fel. Ennek során bukkant a felderítő kötelék a Frauenlobra, mely a súlyosan sérült T 33-at oldalára vette. A mentéshez a V 3, G 10 és G 7 rombolókat hátrahagyták és így már csak a G 11 és a G 9 folytathatta a keresést délnyugati irányban. A védelmi vonal pereméhez érkezve északnak fordultak és ebben az irányban folytatták a keresést, mígnem dél körül három sodródó brit kutterre lettek figyelmesek. Ezekről a V 187 egy tisztjét és a legénység 44 tagját vették át. Ezt követően még három üres kuttert találtak, majd a kimentettekkel befutottak Helgolandra.
#### Német észrevételek a brit rombolóflottillák hadműveletével kapcsolatban
A német történetírás kifogásolja, hogy bár a britek két cirkálóval és 31 rombolóval hajtották végre a rajtaütést, ennek ellenére Tyrwhitt beszámolójában úgy adja elő, mintha a németek számbeli fölényben lettek volna. Német részről valójában csak az V. rombolóflottilla és a Stettin vett részt ezekben a harcokban. Tyrwhitt szerint az Arethusa 08:57 és 09:15 között két német cirkáló (egy négy- és egy kétkéményes) valamint számos romboló tüze alatt volt. A német jelentések alapján azonban a Stettin egyáltalán nem lőtt az Arethusára és csak rövid időre pillantotta meg 09:05-őt követően a rombolói mögött a távolban. Az Arethusa még a Stettin beérkezése előtt 08:40-kor az elől haladó rombolókkal a D 8 üldözésére indult és csak egy német cirkálóval került harcérintkezésbe, mégpedig a Frauenlobbal 09:08-kor, mikor az feltűnt a színen és 09:25-ig kis távolságból folytatott vele tűzharcot. Az Arethusa csaknem 1000 tonnával volt nehezebb és 9 csomóval volt gyorsabb a 11 évvel öregebb német cirkálónál, így a rombolókíséretével elméletileg hamar végeznie kellett volna ellenfelével. Ezzel szemben 10 perc alatt nem kevesebb, mint 35 találatot szenvedett el és Tyrwhitt jelentése szerint az összes torpedóvetője és egy kivételével az összes ágyúja használhatatlanná vált.
Tyrwhitt azon állítása sem állja meg a helyét a németek szerint, hogy a hajóhidat ért találat után a Frauenlob azonnal megfordult és Helgoland felé távozott volna – bár valóban találat érte a hidat. A brit parancsnok állításával szemben a hajójáról nem láthatták a sziget körvonalait a távolban, hacsak nem a Frauenlobbal való összecsapás után keletnek tért ki a szétszórt rombolóit összeszedni. (A brit leírás szerint a német könnyűcirkálókkal való harc után azért hajóztak keletnek, hogy Keyes hajóit, a Lurchert és a Firedrake-et megsegítsék, de ezek a rombolók valójában tőlük északnyugatra voltak.) A harcot újra felvenni mindenesetre nem igyekezett, ezt a tüzérségének állapota nem is tette volna lehetővé. Groos szerint jóval valószínűbb az, hogy a brit jelentésekben említett nyugati irányba való hajózásra felszólító utasítás szerint járt el. Ezt a sérülései miatt csak 12 csomós sebességgel tehette.
A német jelentések szerint a csata ezen része már 10:13-kor véget ért és az újabb szakasz csak 11:55-kor kezdődött el. A britek ezen időszak alatt jelentett harcérintkezései – a német adatok alapján – csak saját erőik között jöhetett létre. Az Arethusa pedig 11:37-kor nem tartózkodhatott Helgoland közelében, mivel már 11:55-kor észlelte a Straßburg 30 tmf-re nyugatra a szigettől. Ennyi idő alatt a távolságot pedig még teljes sebesség melletti haladással sem tudta volna megtenni, nemhogy sérülten.
#### A német parancsnokság megfontolásai
A flottaparancsnok és a felderítőerők parancsnoka az események eddigi alakulását kifejezetten kedvezőnek ítélték meg. Eddig főként ellenséges rombolókról és csak kevés számú könnyűcirkálóról érkezett jelentés, melyek könnyű egységekkel való üldözése sikerrel kecsegtetett, annál is inkább, mert az Ems torkolata felől érkező Mainz nyugati irányból is elvághatta az ellenséges rombolókat. Ehhez azonban legalább akkora számú erőre lett volna szükség, mint amivel a britek is rendelkeztek és biztosra kellett venni, hogy az ellenség nem rendelkezik nagyobb egységekkel. Ehhez megfelelő látótávolság volt az egyik előfeltétel, ami lehetővé tette volna a nagyobb ellenséges hadihajók előli kitérést.
A német flottaparancsnokság azonban egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy a harctéren a látótávolság erősen korlátozott, helyenként kimondottan ködös volt. Wilhelmshavenben ekkor ugyanis tiszta idő volt és abból indultak ki, hogy a közeli Helgolandnál is hasonló körülmények uralkodnak. A német hivatalos történetírást szerkesztő Groos szerint figyelemreméltó, hogy egyetlen rádiójelentés sem érkezett, mely a látási viszonyokról adott volna tájékoztatást, főleg úgy, hogy a harcok Helgoland közvetlen közelében zajlottak és feltűnő lehetett, hogy a sziget lövegei nem kapcsolódtak be a harcba. Ennek egyik oka lehetett, hogy az erre az információra való rákérdezés tovább növelhette volna a már amúgy is jelentősen megnövekedett rádióforgalomból fakadó kommunikációs túlterheltséget. Csak 11:35-kor érkezett be Helgoland szigetéről egy távirat a flottaparancsnoksághoz, melyben röviden tájékoztattak a viszonyokról: „párás. látótávolság 4 tengeri mérföld” („diesig, Sichtweite 4 Seemeilen”). Ezek a körülmények nem feleltek meg azoknak, melyek feltételezésével 09:20-kor – bő két órával korábban – a felderítő erők parancsnoka a Helgolandnál felbukkant ellenséges rombolók mögé irányította a Mainzot.
Ezzel egyidőben a helgolandi légibázis utasítást kapott az ellenséges cirkálók típusának jelentésére és annak megállapítására, hogy milyen erők tartózkodnak e cirkálók mögött. Az ekkor véletlenül úton lévő L 3 jelű léghajó ugyanis a csekély látótávolság és az ellenség ráirányzott tüze miatt idő előtt vissza kellett forduljon és nem tudott használható információkkal szolgálni az ellenségről. Mindazonáltal azt közölte csak a rádiójelentésében, hogy a felderítőutat technikai okok miatt kellett megszakítani.
A német flottavezetés és a felderítőerők parancsnokának – a tényleges időjárási viszonyokkal nem számoló – utasításai vezettek a csata német tagolás szerinti második szakaszához.
#### Német könnyűcirkálók második hulláma
##### A Straßburg és a Cöln harcai a rombolóflottillákkal
bélyegkép\|300px\|A Straßburg 1910-ben
A Straßburg a Cölnnel együtt már 08:55-kor azt a parancsot kapta, hogy azonnal fusson ki rombolók támogatására. A Cöln Leberecht Maaß ellentengernaggyal, a rombolók első parancsnokával (Erster Führer der Torpedoboote) a fedélzetén 10:30-kor már elhagyta a Jade torkolatát és a nyugatnak tartó, visszavonuló ellenség felé közeledett, míg a Mainz egy fél órával később ugyanezzel a céllal hagyta el az Emst.
Eddigre már minden cirkálóhoz eljutott a hír, hogy az ellenség nagy számú könnyű egységgel betört a Német-öböl belsejébe és hogy a Stettin és a Frauenlob megvívott velük, ami után az ellenség északnyugati irányba visszavonulóban volt. (A németek számára legalábbis így tűnt, a nyugati irányú kitérés eredetileg is a brit terv részét képezte, bár az összecsapásokat valóban egészen máshogyan képzelték.) Ez volt az első alkalom, hogy a britek elérhető közelségbe hajóztak a németek számára, és a német hivatalos történetírást szerkesztő Groos szerint emiatt a német cirkálókon magas volt a harci morál és nagy volt a belső késztetés arra, hogy a visszavonuló ellenség üldözésére induljanak, csakúgy mint a szárazföldön a hadsereg tette a háború ezen napjaiban. Ezt táplálta az is, hogy a külső védelmi vonal rombolóiról nem érkeztek hírek és ezért minél előbb fel akarták menteni őket. Az újonnan kifutott cirkálók nem akarván időveszteséget elszenvedni, nem várták be a később induló társaikat és magányosan indultak az üldözésre. A német értékelés szerint hasonlóak lehettek Leberecht Maaß ellentengernagy megfontolásai, azonban a váltakozó időjárásról nem kapott értesítést egyik hajója sem.
A 10:34-kor a Jade-torkolat külső részénél lévő Straßburg előbb megkerült egy területet, ahol előzőleg tengeralattjárót észleltek, majd 11:55-kor 60°-ra jobbra elől két ellenséges cirkálót és 10-12 rombolót észlelt előtörni a ködből méteres látótávolságra. (Lásd: Német térképvázlat a Straßburg harcairól) Ezek az Arethusa és a Fearless voltak az 1. torpedóflottillával és alig indultak el az Arethusa hajtóműveinek rendbehozatala után, mikor nekik bal oldalon hátul – a németek által észlelésként megadott időpontnál 9 perccel korábban, 11:46-kor – felbukkant a Straßburg.
Az Arethusa azonnal tüzet nyitott rá, miközben nagyjából délnyugatnak fordult, hogy teljes sortüzeket lőhessen. A német cirkáló heves tűzzel reagált. Az Arethusa túloldalán lévő Fearless a harcba való beavatkozáshoz manőverezett, miközben a „disregard” zászlójelzést vonta fel a rombolóknak üzenve. A 3. flottilla, mely nyugatabbra volt már ekkor a két cirkálótól, az ágyúdörejt hallva visszafordult. Tyrwhitt a Fearless-t és az 1. flottillát torpedótámadás végrehajtására utasította, mire a flottilla három divíziója, a 2., 3. és 5. divíziók délnyugatnak fordultak, hogy kövessék a Fearlesst. A Straßburg azonban nem kívánt közelebb hajózni hozzájuk, hanem balra kanyarodott, majd ismét északi irányra állt és az Arethusával ellentétes irányra állva eltűnt a ködben anélkül, hogy azon a (– yardos (–) távolságon belülre került volna, amelyben észlelték. A Fearless és a flottillája teljes sebességgel a Straßburg felé tartott és az Arethusa tatja mögött húzott el közben, de Tyrwhitt nem akart keleti irányba visszahajózni, sem a flottilláit megosztani, ezért visszarendelte a Fearless-t 12:00-kor.
A német leírások szerint a kitérő manőverre azért volt szükség, mert a brit rombolók közül négy azonnal támadásba ment át és a méteres látótávolságot kihasználva torpedókat lőttek ki. Az elkanyarodás közben nyitott tüzet a Straßburg az elől haladó brit cirkálóra, az Arethusára, és már a harmadik sortüzével befogta az ellenfelet, melynek hátsó részéből több magas, barna füstfelhőt véltek felszállni látni, amit elért találatoknak véltek. (A brit beszámolók konkrétan nem tesznek említést ekkor ténylegesen végrehajtott torpedótámadásról vagy az Arethusa által elszenvedett találatokról.)
A brit cirkáló a német leírás szerint északnak tért ki, míg a britek szerint rövid délnek tartás után visszaállt nyugati irányra. A német megállapítás szerint – távolságból megvívott tűzharcnak az ellenség szem elől vesztése vetett véget. A Straßburg a torpedók kikerülése miatt megkezdett balra kanyarodást folytatva egy teljes kört írt le, amiből egyenesen északnak tartva jött ki.
Alig ért véget ez az összecsapás, mikor egy újabb német könnyűcirkáló, a Cöln tűnt fel délkeleten, a briteknek a bal oldalán hátul és 12:05-kor délnek kanyarodtak, hogy tűz alá vehessék. A Cöln szinte összes sortüze a sérült brit cirkáló közvetlen közelében csapódott be 10-30 yardnyi távolságra (9–27 m) és a kilőtt két torpedója is csak kevéssel vétette el a célt. Négy brit romboló torpedói és a segítségül hívott Fearless viszont ezt a cirkálót is meghátrálásra késztették. A brit kommentár szerint amennyiben a német cirkálók nem egyenként, hanem együttesen léptek volna fel és olyan hevességgel harcoltak volna, mint korábban a Frauenlob, akkor jelentős gondot okozhattak volna, így viszont kerülték a jelentős túlerővel való összecsapást és pár sortűz leadása után visszavonultak. A Cöln szem elől vesztése után 12:10-kor a Fearless ismét nyugatnak fordult, az Arethusa pedig a következő üzenetet küldte neki: „A legnagyobb sebességemmel haladok most, kérem maradjon hozzám látótávolságon belül.”
##### Segélykérés Beatty csatacirkálóitól
bélyegkép\|300px\|A Fearlesst a háború későbbi szakaszában álcafestéssel ábrázoló alkotás
Amint a Cöln első ízben feltűnt 12:05-kor, Tyrwhitt először egy Roon-osztályú páncélos cirkálónak vélte és azonnal jelezte Beattynek, hogy egy nagycirkáló (large cruiser – a páncélos cirkálók illetve csatacirkálók korabeli hivatalos német megnevezése) és pár perccel később megismételte a segélykérést.
Közben Retzmann fregattkapitány, a Straßburg parancsnoka, aki továbbra is tartani akarta a kontaktust, a visszavonulást fedező rombolók után eredt. A német leírás szerint ehhez az északi irányba kitért ellenség után indult, ellenben a brit leírás szerint a flottilláik nyugati-északnyugati irányba haladtak. Ezek 10 perccel később, 12:16-kor tűntek elő ismét a Straßburg bal oldalán (nyugatra) méterre.
A Straßburg keleti irányból 12:16-kor való újbóli felbukkanásakor a Fearless és a flottillája heves harcba keveredett vele. Blunt kapitány, a Fearless parancsnoka ekkor attól tartva, hogy egy újabb német cirkáló feltűnése súlyos következményekkel járna, a csatacirkálóknak a segélykérést „sürgősen szükségesként” („Assistance urgently required”) adta le. A Cöln nem csatlakozott a Straßburghoz, de a velük vívott két összecsapás három Beattynek küldött segélykérő üzenetet váltott ki 12:00 és 12:30 között (11:00 ill. 11:30 GMT).
A brit és német források némileg eltérően számolnak be az összecsapásról. A britek szerint a Straßburg és az Arethusa tűzharcot vívott egymással miközben nyugati irányban haladtak. Ehhez az Arethusa kissé jobbra kanyarodott és így a 152 mm-es ágyúit is bevethette. A német sortüzek többnyire az Arethusa és a tőle jobbra elől helyezkedő 3. flottilla 1. és 2. divíziója között csapódtak be a vízbe. Ez a két, Lookout vezette divízió hirtelen bontakozott szét jobbra és 12:35-kor (11:35 GMT), mikor a flottillaparancsnok a rombolóknak általános torpedótámadásra adott parancsot, a Lookout az 1. divízióval (Lookout, Leonidas, Legion, Lennox) teljes sebességgel indult meg északnak, hogy megközelítse a Straßburgot. A 2. divízió (Lark, Lance, Linnet, Landrail) követte az 1. divíziót pár perccel később.
A nyolc romboló yardra () közelítette meg a Straßburgot és ekkor lassan balra kanyarodtak, hogy a torpedóvető csöveikkel célba vehessék, majd kilőtték torpedóikat. Ez után élesen délnek kanyarodtak, hogy az Arethusához csatlakozva újrarendeződjenek. A 2. divízió mögött a Fearless haladt, mely az Arethusa mögött balra helyezkedett a Cölnnel vívott harc után és a jobb oldalára kerülve heves tüzet nyitott a Straßburgra, melyet a britek nagyon hatékonynak értékeltek. A Fearless után a 3. flottilla 3. és 4. divíziója haladt, mely két egység az Arethusa bal oldaláról érkezett előtte elhaladva a torpedótámadásra felszólító parancs kiadásakor. Ezek a rombolók nem tudtak már időben kedvező pozíciót felvenni a torpedók kilövéséhez és ezért a támadás végrehajtása nélkül visszatértek az Arethusához.
Eközben az 1. flottilla 1. divíziója, mely ki lett különítve és több mérfölddel járt a többi hajó előtt, keleti irányra állva igyekezett visszatérni a Fearless-hez és eközben bal oldalán elől észlelte a Straßburgot. Az Acheron romboló vezette divízió egységei a német cirkálóhoz közeledve a bal oldaluk felől torpedókat lőttek ki rá miközben elhaladtak mellette, majd jobbra kanyarodva az Arethusa felé vették az irányt. Ezek a rombolók nem szenvedtek jelentősebb károkat a német cirkáló tüzében. A Straßburg a torpedótámadások hatására 12:35-kor a távolság növelésére kényszerült, majd 12:40-12:45 között megszakította a küzdelmet és északnak kanyarodva eltűnt a ködben. Még az irányváltása előtt két torpedót kilőtt az Arethusára. Ezek ugyanúgy nem találtak célba, mint a rombolók által rá kilőtt torpedók, melyeket az északi irányra állással került ki és haladtak így el előtte. Az összecsapás 12:25-től 12:40-ig tartott. 12.45-kor a Fearless és az összes romboló ismét visszatért az Arethusához és cirkáló formációba rendeződtek.
A német értékelés szerint az újabb összecsapás hasonlóan zajlott mint az előző: rövid tűzharc után a Straßburg a rá kilőtt torpedók elől kitért. A német verzió ugyanakkor azt állítja, hogy a - közötti távolságban lévő roombolókat vették célba, nem pedig az Arethusát, mivel ezúttal a brit cirkálók a rombolók mögött maradva alig voltak kivehetők a párában. A két felé tartó torpedó kikerülése miatti manőverek után ismét megszakadt a harcérintkezés. Retzmann ekkor úgy határozott, hogy a nyugati irányban sejtett Mainz irányába tereli a köteléket, 12:27-kor azonban újabb ellenséges erők tűntek fel a jobb oldalon és az újabb harcok miatt egyre inkább északnak szorult. A brit feljegyzések szerint azonban a Straßburg által említett utóbbi egységek nem beazonosíthatók, mivel a jelzett helyen nem tartózkodtak hadihajóik és ebben az időpontban vívott harcról egyik hajójuk sem számolt be. Csaknem egyidőben a Straßburg távozásával botlott a nyugatról érkező Mainz az Arethusába, mely röviddel ezelőtt még a Straßburggal harcolt.
bélyegkép\|300px\|A New Zealand csatacirkáló a Helgolandi-öböl felé tart a csata napján A 40 mérföldre () északnyugati irányban lévő Beatty a beérkező üzenetek alapján követte az eseményeket. Jelentése szerint 12:00-kor (11:00 GMT) a kötelékét három tengeralattjáró is megtámadni készült, de a kísérő négy romboló közbeavatkozása megakadályozta őket ebben. Valójában csak téves észlelésekről volt szó, mivel a közelében nem volt egyetlen német tengeralattjáró sem. 12:35-re Tyrwhitt erői még mindig nem teljesítették az előre eltervezett feladatukat és visszavonultak attól tartva, hogy a dagály miatt a nagyobb német hajók is kihajózhatnak már és bekapcsolódhatnak a küzdelmekbe. Beatty bizonytalan volt, mert nem tudta pontosan milyen német hadihajók vesznek részt az ütközetben. Csak annyit tudott, hogy a segélykérő üzenetekben egy nagy cirkálót is említettek és ő nem akarta kockáztatni értékes csatacirkálóit. Zászlóstisztjéhez (Flag officer) a Lion parancsnokához fordulva állítólag így szólt: „Támogatnom kellene Tyrwhittet, de az ország nem bocsátja meg nekem, ha elvesztek egy ilyen értékes hajót”. A zászlóstiszt, Chatfield sorhajókapitány amellett érvelt, hogy mindenképp segíteniük kell és sikerült meggyőznie Beattyt. Az öt csatacirkáló kelet-délkeletnek indult teljes gőzzel abban az előre meghatározott sávban, melyet a hajnali órákban a kapitális hajók bevetése számára a Lurcher és Firedrake rombolók átvizsgáltak aknák után kutatva. Ekkor egy órányi hajóútra voltak az összecsapás helyszínétől. Bár a németekénél jóval erősebb hajói nyilvánvalóan segíthettek kimenteni a bajból a könnyű erőket, Beatty számára fennállt annak lehetősége is, hogy torpedótalálat érheti valamelyik csatacirkálóját vagy német csatahajókkal futnak össze és emiatt veszhet oda egyik vagy másik a fontos hajótípusból.
##### A Mainz harca
bélyegkép\|300px\|A Mainz 1910-ben A 10:00-kor érkező kifutásra felszólító parancs a Mainzot már felfűtött kazánokkal érte, mivel ezeket már az őrhajóktól érkező első riasztáskor gőz alá helyezték. A Mainz így azonnal felvonhatta a horgonyt és útnak indulhatott. Az Ems torkolatánál tartózkodott ekkor még a III. rombolóflottilla is, melynek egységei közül hat tartózkodott a borkumi révnél, míg a másik négy egység – köztük a flottilla vezérhajója – szénfeltöltés végett Emdenbe hajózott. Az itt maradt hat romboló parancsnoka, Theodor Riedel sorhajóhadnagy már 08:40-kor elrendelte a kazánok felfűtését és a turbinák készenlétbe helyezését. A Mainz útnak indulásakor Riedel megkérdezte a cirkálót, hogy vele tartson-e a rombolóival, mire azt a választ kapta, hogy a flottillának az Ems torkolatának védelmezése a feladata, ezért nem tarthat vele. Erre a G 169 és a G 172 azonnal a torkolat külső részéhez hajózott ki, hogy a bejáratot felügyeljék.
A Mainz kifutásakor tiszta volt az idő az Emsnél. Eleinte északi irányba haladt, hogy minél nagyobb esélye legyen az ellenséges hadihajók visszavonulási útvonalának elvágására. Borkumról egy repülőgépet is útnak indítottak ebbe az irányba, hogy felderítse előtte a terepet, de ez már rövid idő múlva visszatért. A többi könnyűcirkáló jelentése alapján úgy tűnt, hogy legnagyobb sebességgel az északi irányt tartva képes lesz bekapcsolódni a küzdelmekbe 12:30 körül. A levegő azonban egyre párásabb lett, ami a tisztek megállapítása szerint is növelte az ellenség által végrehajtható meglepetésszerű, túlerővel végrehajtott támadás kockázatát, de emiatt nem állt szándékukban változtatni az eredeti elhatározáson. A német értékelés szerint a cirkáló parancsnoka ezzel együtt is helyesen járt el, mivel a visszavonulási útvonala biztosítottnak látszott.
###### Harc az 1. rombolóflottillával
bélyegkép\|jobbra\|300px\|L-osztályú brit rombolók a Mainz tüzében a helgolandi csata során
(William Lionel Wyllie alkotása) bélyegkép\|jobbra\|300px\|A Mainz harca brit vázlat alapján
első rész (kb. 12:30–13:05 KEI) 12:30-kor északkeleti irányban, távolságra feltűnt az Arethusa nyolc romboló társaságában és ugyanekkor a britek is észlelték a Mainzot. (Lásd: Német térképvázlat a Mainz elvesztéséről) E brit kötelék harca a Straßburggal alig negyed órával ezelőtt hat tmf-re innen szakadt meg. A 2., 3. és 5. divíziók 11 rombolója 4-5 mérfölddel az Arethusa előtt járt, mivel a Straßburg elleni első összecsapás után, 12:05-kor előrehajóztak nyugati irányba és ők észlelték elsőként a Mainzot. A teljes jobb oldali tüzérség bevethetőségének érdekében a Mainz kissé balra, észak-északnyugatnak kanyarodott. A brit rombolók is hasonló megfontolásból sorba rendeződtek és északi irányt vettek fel. A formációt a 2. divízió vezette az Ariellel az élen, majd a 3. és 5. divíziók következtek. Mind a 11 romboló tüzet nyitott rá, amire a Mainz is válaszolt gyorsan belőve magának a helyes távolságot. A brit rombolók ezzel szemben a nagy lőtávolság és a lövedékek leérkezésének nehéz kivehetősége miatt nem tudtak hatékonyan tüzelni. Az Ariel jobbra kanyarodva előbb északnak, majd északkeletnek vezette a divíziókat. A britek folytatták a Mainz hatástalan lövetését, míg ellenben annak lövedékei folyamatosan körülöttük csapódtak be.
12:35 és 12:50 között a Ferret, a Defender és a Phoenix torpedókat lőttek ki, de nem találtak célt. A brit kommentár szerint erre kevés esély is volt, mivel egyetlen hajóra lőtték ki őket és nyilvánvalóan nagyobb lett volna a találati esély, ha egy sorban haladó raj lett volna a célpont. A jelentős számbeli fölényük ellenére (11 az 1 ellen) a rombolók a fegyverzetük korlátait túl erősnek érezték ahhoz, hogy felvegyék a harcot egy könnyűcirkálóval, ezért kitértek a harc elől és növelni igyekeztek a Mainztól való távolságot, hogy az ágyúinak hatókörén kívülre kerüljenek.
12:40-től 12:50-ig a Mainz – a brit leírás szerint – lényegében üldözte (sic!) az 1. flottillát északi irányba, mely időnként kis mértékben jobbra kanyarodott a távolság növelése érdekében. A brit rombolók számára nagy veszélyt jelentett volna, ha a kazánjaik vagy a hajtóműveik megrongálódtak volna, de szerencséjükre nem érte őket ilyen sérülés a nagy mennyiségű közvetlen mellettük becsapódó lövedék ellenére sem. Az üldözés közben a Mainz egyre inkább eltávolodott a fő flottillák nyugati irányú visszavonulási útjától, ami nagy jelentőséggel bírt, mivel ha találkozott volna a többi német cirkálóval (Stralsund, Stettin, Ariadne, Cöln és a 12:50-kor az 1. divízióval harcban álló Straßburggal), akkor ezek egyesült erővel léphettek volna fel és ez megpecsételhette volna az Arethusa sorsát.
###### Goodenough cirkálóinak bekapcsolódása a küzdelembe
bélyegkép\|jobbra\|300px\|A Mainz harca brit vázlat alapján
második rész (kb. 13:05–13:35 KEI) 12:45-kor a Mainzról hirtelen sűrű füsttömeget észleltek északnyugaton és ezt percekkel később három Town-osztályú cirkálótól eredőként azonosították. A Mainz azonnal éles jobbfordulóba kezdett és délnyugati irányba igyekezett kitérni a túlerő elől. A brit rombolókról csak 5 perccel később, 12:50-kor észlelték az előttük balra a ködből előbukkanó cirkálókat rombolókísérettel, melyek dél-délnyugati irányba tartottak nagy sebességgel negyedvonalban (? – quarter line). Ezek Goodenough cirkálói (valójában négyen: Southampton, Birmingham, Falmouth, Liverpool) voltak Keyes hozzájuk csatlakozott két rombolójával (Lurcher, Firedrake) és a Beatty által küldött azon parancs értelmében tartottak ebbe az irányba, hogy nyújtsanak támogatást Tyrwhittnek. A brit flottilla hajóin először nem tudták, hogy ellenséges vagy saját cirkálókkal futottak-e össze, miután azonban britekként azonosították őket előbb 12:55-kor a sorban utolsó, 5. divízió indult a Mainz után éles bal fordulóval, annak bal oldalára helyezkedve, majd röviddel rá a két élen haladó divízió (2. és 3.) nagyobb ívben szintén balra kanyarodott és sorolt be a németek jobb oldalán helyezkedő cirkálók mögé.
A Mainz csaknem egyenesen Goodenough cirkálóraja előtt bukkant fel és ezek () távolságról tüzet nyitottak rá az orrlövegeikkel. A lövedékek már a kitérő manővere közben záporozni kezdtek a német cirkáló közelében. A brit cirkálók pár percen át közelíteni tudtak hozzá és a Mainz hamarosan elszenvedte az első találatokat, melyek a hátsó felépítményén és a középfedélzetén érték. A teljes sebességre gyorsító Mainz ezután délkeleti irányba eltávolodott Goodenough cirkálóitól és látótávolságukon kívülre került. Egyedül az éles fordulót végrehajtó 5. divízió maradt a nyomában. A német cirkálóról egy ideig még látták az ellenséges cirkálók torkolattüzeinek felvillanását, de röviddel ezután már a torkolattüzek sem voltak láthatók és a Mainz 25 csomós sebességgel haladt nagyjából délnyugati irányba az Ems torkolata felé, erős füstöt húzva maga után. Míg ebbe az irányba haladt, 13:05-kor tüzet nyitott rá a kelet felől felbukkanó Fearless könnyűcirkáló. A Mainz közben leadott egy rádióüzenetet, melyben ellenséges páncélos cirkálók által való üldözéséről számolt be és ennek hatására riadóztatták a német csatacirkálókat.
###### A 3. rombolóflottilla bekapcsolódása a küzdelembe
bélyegkép\|300px\|A lángokban álló Mainz egy brit hadihajóról fényképezve...
A nyomasztó túlerő elől déli irányba kitérni és az Ems torkolatát elérni igyekvő Mainztól balra egyvonalban felbukkant ekkor a 3. rombolóflottilla, mely a Fearless előtt, attól délebbre haladt és tűzharcba keveredett a német cirkálóval. Ez az egység miután 12:40-kor (11:40 GMT) a Straßburg északnak tért ki, újrarendeződhetett az Arethusa védelmére és ezt követően folytatta nyugati irányú útját.
A csapdába került Mainz kormánylapátja a német beszámolók szerint 13:00-kor hirtelen beragadt, feltételezhetően egy a Fearless-től elszenvedett találat következtében. A kormányművek átvizsgálása során mindent rendben találtak, ennek ellenére a kormánylapátot továbbra sem lehetett kimozdítani jobb oldali 10°-os állásából vélhetően azért, mert elgörbült. Kompenzálandó a kormányállást leállították a bal oldali hajtóműveket, hátha így egyenes irányban tudnak haladni, de a Mainz ennek ellenére is lassan jobbra kanyarodva haladt. Ezzel egyidőben érkezett a jelentés a hajóhídra, miszerint három löveg a teljes kezelőszemélyzetével együtt harcképtelenné vált. A Mainz manőverképtelensége miatt Goodenough cirkálói valamint az Arethusa és a kísérő rombolói is meg tudták közelíteni és lövéshez jutottak, így a Mainz már 6 cirkálóval és 16 rombolóval állt szemben.
A 3. flottilla Arethusától jobbra helyezkedő 1. és 2. divíziói északnak kanyarodva közelítették meg és az Arethusával együtt tüzet nyitottak a manőverképtelen német cirkálóra. A 3. flottilla 3. divíziója és az 1. flottilla 1. divíziója, mely egységek az Arethusától balra illetve mögött haladtak, amennyire csak tudtak szétbontakoztak annak érdekében, hogy ne gátolják az Arethusát és egymást a tüzelésben. A 3. flottilla 4. divíziója a bal szélen balra kanyarodott és déli irányra állva közelített a Mainz felé, hogy torpedótámadást kíséreljen meg ellene. A tűzharc többnyire – (kb. –) távolságból folyt. és a britek ezúttal hamar elkezdtek találatokat elérni a német cirkálón.
A németek úgy ítélték meg, hogy már csak a rombolók ellen tudnak sikereket felmutatni és ezért a tüzüket rájuk összpontosították. A 3. flottilla 4. divíziójának rombolói merészkedtek hozzá ekkor a legközelebb, yardnyira () torpedótámadás végrehajtás céljából és csak 15 csomóval haladtak, így a Mainz őket vette célba. Az élen haladó Laurelt már az első sortüzével eltalálta és a negyedik sortüzével lángra lobbantotta a 2. számú lövegénél előkészített lyddite-lövedékeket. Az ezt követő robbanás a löveget és összes kezelőjét kiiktatta, a hátsó kéményének felét letépte és több más súlyos kár okozása mellett súlyosan megsebesítette a hajó parancsnokát. A hátsó kémény csonkjából és a gépteremből előtörő füst teljesen elborította a rombolót és ezzel meg is mentette, mivel a németek így nem tudták tovább célozni rá.
A Mainz ezután a Laurelről a mögötte haladó Liberty-re helyezte át a tüzét és számos találatot ért el rajta. A lövedékek főleg az elejét érték, ellőtték az árbócát, a hídja súlyosan megsérült és a parancsnoka életét vesztette. Ezt a két rombolót akkor érték a találatok, miután 2-2 torpedót lőttek ki és ezt követően épp elkanyarodtak a Mainztól. A sorban harmadik Lysandernek balra kellett kitérnie, hogy össze ne ütközzön az előtte megálló Liberty-vel, és ennek következtében épp elkerülte a Mainz egyik sortüze. A divízió sorban utolsó rombolója, a Laertes egy torpedó kilövése után pont belefutott ugyanebbe a sortűzbe és találatokat szenvedett el. A távolság ekkor mindössze () volt, a német ágyúk pedig olyannyira pontosan voltak kalibrálva, hogy a Laertes négy külön találatot kapott a Mainztól: egy a vízen megpattanó lövedék érte az orrát, a második a 2. számú kazántermét, a harmadik a középső kéményének tövét és a negyedik hátul a parancsnok kabinját. A kazánjából az összes víz elfolyt és a romboló megállt, elvágva a szétszóródott divíziójának többi egységétől.
Ugyanakkor a Mainz ágyúi egymás után némultak el és 13:20-ra már a legtöbb használhatatlan lett, a felső fedélzet romhalmazzá vált, a lőszerellátás akadozott és különböző helyiségeket kellett kiüríteni a füst miatt. A jobb oldali hajtómű már csak félgőzzel működött. Ekkor (13:15) érte egy torpedótalálat a bal oldalán középen, nagyjából a négyes számú fűtőterem magasságában. A találat következtében használhatatlanná vált a kommunikációs berendezések nagy része. Paschen fregattkapitány ekkor adta ki a parancsot a hajó elsüllyesztésére és elhagyására való felkészülésre, majd elhagyta a parancsnoki állást. Pár pillanattal később az őt kísérő báró Friedrich Karl von Maltzahn sorhajóhadnaggyal, a navigációs tiszttel együtt elesett az ellenséges tűzben. Az utolsó kiadott parancsok csak a legközelebbi harcállásokig jutottak el és emiatt csak részben hajthatták őket végre.
bélyegkép\|jobbra\|300px\|L-osztályú rombolók és a 'Lion', 'Queen Mary', és a 'Princess Royal' csatacirkálók a 'Mainz'-cal a helgolandi csatában, 1914. augusztus 28-án
(William Lionel Wyllie alkotása)
Közben beérték Goodenough cirkálói és a hozzá csatlakozott rombolók is. A Southamptonon lévő egyik szemtanú, Stephen King-Hall így emlékezett az immár egyoldalúvá vált harcra:
„Lefelé [délnek] tartva közelítettünk hozzá, miközben minden egyes sortüzünkkel célba találtunk. Sárga lángok és füst borította el, amint a lyddite egész hosszában robbant. A két hátsó kéménye megroskadt és összedőlt. A belső tüzekre utaló vörös izzás volt látható az oldalán tátongó sebeken át.”
A hajóhídon később megjelenő első tiszt a parancsnokságot átvéve – és nem tudva az elhunyt parancsnok utolsó utasításairól – a maradék két ágyúnak a harc folytatására adott utasítást és megpróbált torpedók bevetésével eredményeket elérni. Összesen három torpedót lőtt ki, egyet a bal oldali vetőcsővel az egyik cirkálóra, kettőt a jobb oldali vetőcsővel a rombolókra, de célt egyik sem talált. Miután a Mainz ágyúi korábban elnémultak, a britek is felhagytak a tüzeléssel. Azonban mikor a német lövegek az első tiszt parancsára ismét működésbe léptek, ők is folytatták a Mainz lövetését.
Végül a Mainznak már csak a jobb oldali ötödik lövege adott le lövéseket, azokat is csak nagy időközönként, mert egyetlen megmaradt lövegkezelője működtette. A német beszámolók szerint brit oldalon ekkor tűnt fel két csatacirkáló, melyek szintén tüzet nyitottak és egy 343 mm-es lövedékük a középső fedélzetet érte, de fel nem robbant. A brit feljegyzések szerint azonban a Mainztól északra keleti irányba elhaladó csatacirkálóik látva, hogy a Mainz már menthetetlen, nem nyitottak rá tüzet. Időközben az első tiszt értesült a korábban kiadott parancsról a hajó elsüllyesztésére és elhagyására való felkészülést illetően, amit 13:35-kor ő maga is kiadott. Habár ezúttal az egész hajón végigfutott a parancs, az nem jutott el az alsóbb termekbe, így az itt tartózkodók csak akkor jöttek fel a fedélzetre, mikor 10 perccel később az ellenség már beszüntette a tüzelést. A bal oldali gépteremben és a torpedókamrában még ez előtt megnyitották a fenékszelepeket.
bélyegkép\|300px\|A süllyedő Mainz, mellette a mentést végző egyik brit romboló
Goodenough 13:25-kor a lövetés beszüntetésére adott parancsot, amit követően a Liverpool valamint a Firedrake és Lurcher rombolók közelíteni kezdtek a Mainzhoz, hogy a túlélőit kimenekítsék. A német cirkálóhoz elsőként odaérő Lurcher a tatjához manőverezett és nagy erőkkel látott hozzá a túlélők kimentésének. A hajó az elszenvedett kb. 200-300 találat ellenére sem dőlt még meg eddig, ami elsősorban a teli szénraktárainak volt köszönhető. Mindössze az orra süllyedt meg valamennyire. A hajó fedélzet feletti, teljesen szétlőtt részei szörnyű állapotban voltak, mindenütt holttestek és emberi maradványok hevertek. Számos sebesültet sikerült az alsó termekből feljövők segítségével kimenekíteni és a rombolóra átjuttatni. A túlélők azon része, akik a hajó elülső felén voltak, nem tudták megközelíteni a brit rombolót a középen tomboló nagy tüzek miatt. Az egyik német tiszt, aki a sebesültek átszállítását felügyelte mozdulatlanul a hátsó fedélzeten maradt. Keyes átkiáltott neki, hogy nagyszerű munkát végzett, de már át kellene szállnia neki is. A német erre vigyázzba vágta magát, tisztelgett és a következőképpen felelt: „Köszönöm, nem.”
Még volt a fedélzetén pár túlélő, mikor 14:08-kor az orra még jobban megsüllyedt, a bal oldalára dőlt és egy pillanatra a hajócsavarja előtűnt a vízből, kis híján eltalálva a brit rombolót, majd 14:10-kor felvont hadilobogóval orral előre elmerült. A túlélői háromszoros hurrával búcsúztatták hajójukat. A vízbe esetteket a Liverpool és a Firedrake mentették ki, köztük a fiatal német tisztet is, akit Keyes a hajójára invitált. A Liverpool 87, a Lurcher 224, a Firedrake 33 főt mentett ki.
Mikor a Liverpool fedélzetén a Mainz hajótörötteinek egy csoportjával, köztük a tisztekkel csatlakozott Beatty kötelékéhez, az altengernagy a következő jelzéssel fogadta a hadifoglyokat:
„Büszke vagyok, hogy ilyen bátor embereket üdvözölhetek a rajom [hajóinak] fedélzetén.”
A Mainz csatájának harci zaját hallották a III. flottilla rombolói is az Emsnél és a parancsnokuk felkészítette őket arra, hogy a látási viszonyok rosszabbodása esetén azonnal támadó szándékkal kihajóznak. Az időjárás azonban egyre tisztább lett. A G 169-re egy brit tengeralattjáró lőtt ki egy torpedót, de az nem talált. Három német romboló igyekezett elkapni a brit tengeralattjárót, de nem jártak sikerrel. A flottilla egyik egysége ezután 14:50-kor észlelt észak-északnyugati irányban egy cirkálót és két rombolót, melyek délnyugatnak tartottak nagy sebességgel. Mivel nem állt rendelkezésükre támogató cirkáló, a brit kötelék elleni fellépésről le kellett mondjanak.
##### Tyrwhitt flottilláinak újrarendeződése
Tyrwhitt látva a süllyedő, lángokban álló Mainzot visszarendelte magához a Fearlesst és a szétszóródott rombolóflottillákat, hogy velük együtt folytassa a nyugati irányú visszavonulását. Tyrwhitt és a 3. flottilla 3. divíziója között déli irányban voltak a súlyos sérüléseket szenvedett Laurel és Liberty rombolók, a közelükben volt a mozgásképtelen Laertes. Az Arethusától északra voltak a 3. flottilla 1. és 2. divíziói. A Fearless az 1. flottilla 5. divíziójával innen északra volt, ahol a Mainz-cal vívott 5-10 perces tűzharcot, majd a 3. flottilla délnek tartó 4. divíziója az Arethusa mögött haladt el 12:10 körül, mikor feltűnt Goodenough 1. könnyűcirkálóraja és biztosította a Laertest, melyet a Lapwing próbált vontába venni.
##### A német reakció a Mainz ellenséges páncélos cirkálókról szóló jelentésére
A Mainz 13:03-kor még jelenteni tudta, hogy ellenséges páncélos cirkálókkal került harcba (vagy legalábbis észlelte ilyen ellenséges egységek jelenlétét, melyek valójában csatacirkálók voltak). Ez az – amúgy téves – információ tette világossá a német flottavezetés számára, hogy nem egy egyszerű előőrsök közötti összetűzés zajlik, hanem egy nagy hadihajók közreműködésével végrehajtott hadművelet. Emiatt a von der Tann és Moltke csatacirkálók parancsot kaptak a Wilhelmshaven előtti Schillig-rév mellől való kifutásra. Ezzel egyidejűleg Hipper zászlóshajója, a Seydlitz is felvonta a horgonyt a wilhelmshaveni révnél, a Blücher páncélos cirkáló pedig parancsot kapott a hozzá való csatlakozásra. A páncélos cirkálókról szóló jelentés Hermann Bauer korvettkapitányt, az I. tengeralattjáró-flottilla (I. U-Flottille) parancsnokát is arra sarkallta, hogy fellépjen. Eddig Wilhelmshavenben várakozott és a Stettin fedélzetén tartózkodó Otto Feldmann korvettkapitánynak, a II. tengeralattjáró-flottilla parancsnokának meglátásaira hagyatkozott. A páncélos cirkálók felbukkanásáról szóló hírek azonban meggyőzték a közbeavatkozás szükségességéről, de ehhez számára már túl késő volt. Tengeralattjáróinak az ellenséggel való találkozáshoz nyugatnak kellett volna egyből haladniuk, nem pedig a Helgoland és Weser közötti szakaszon felállni, mint ahogy az előzetes tervek egy brit betörés esetén tartalmazták és ahogy Bauer is eljárt. A Stettin 14:00-kor észlelte a Lion-osztályú csatcirkálókat és ezek elől visszavonult Helgolandra. A tengeralattjárók ellenük való bevetése nem volt kivitelezhető a 35 tmf-es távolság miatt.
Az Ariadne 11:25-kor kapott utasítást a felderítő erők parancsnokától a Jade melletti előretolt pozíciójából útnak indulni a harcban álló erők támogatására.
13:30-kor a német könnyűcirkálók mozgása a következőképpen alakult: Legtávolabb a partoktól a Straßburg volt a 117 ε négyzetben, 30 tmf távolságra Helgolandtól, ahol cirkálókkal és rombolókkal vívott küzdelmet. A Cöln a szomszédos délebbre lévő négyzetben vívott harcot rombolókkal, ami alapján a hadvezetés feltételezte, hogy mindkettő ugyanazzal a brit kötelékkel csapott össze. Tőlük 20 tmf-re lemaradva volt az Ariadne, mely jelezte a Cölnnek, hogy segítségére érkezik, míg a Stralsund ugyanebben a négyzetben nyugati irányba tört előre. A Stettin (151 ε), a Kolberg (138 ε) és a Danzig (137 ε) mind nyugati irányba tartottak ekkor.
##### A Stralsund harca az 1. cirkálórajjal
bélyegkép\|jobbra\|300px\|A Stralsund 1913-ban A Stralsund 11:00-kor hagyta el a wilhelmshaveni zsilipet és a Seydlitz mellett való elhaladáskor a Cöln támogatására kapott parancsot. A Cölntől ekkor érkezett az a téves információ, miszerint a 132 ε és 133 ε négyzetek aknák által szennyezettek lehetnek. A felvonuló cirkálók kikerülték a jelzett területet, ami hozzájárult ahhoz, hogy nem tudtak egyesülni az ellenséggel való találkozás előtt.
A Straßburg által jelentett ütközet hírére a Stralsund feléje vette az irányt. A Jade torkolata előtt észlelt egy alámerült ellenséges tengeralattjárót, melyet tűz alá vett, de nem tudott benne kárt okozni. Előrehaladása közben a Cölnt nem tudta elérni, ellenben a Straßburgtól kellő információkat kapott ahhoz, hogy megpróbálkozhasson a rombolók mögé jutni délről és így a két könnyűcirkáló két tűz közé szoríthatta volna őket. Eközben elmulasztotta a jobbján lévő, de lassabb Stettin számára a hozzá való felzárkózást lehetővé tenni, így mikor hamarosan összetalálkozott az ellenséggel, ki kellett térnie annak túlereje elől. Előbb a jobb oldalán két vonásnyira észlelt ágyúdörejt, ami lassan áttevődött a bal oldalára, majd hamarosan megpillantották a torkolattüzeket. Ezek három, előtte sorban jobbra haladó brit cirkálótól (Goodenough rajától) származtak, de az általuk lövetett célpont a bal oldalukon volt és nem volt látható. A Stralsund azonnal kelet-északkeleti irányra állt, hogy bekapcsolódjon a küzdelembe és 14:06-kor távolságból tüzet nyitott a hozzá viszonyítottan 280°-ra helyezkedő élen haladó brit cirkálóra, de a lövedékek leérkezését a pára miatt még nem lehetett megfigyelni. A brit cirkáló azonnal viszonozta a tüzet és az egyik első sortüzével elvágta a szikratávíró egyik kábelét, majd egy másik lövedéke a hajó oldalát érte, de nem robbant fel és semmilyen kárt nem okozott. A további találatokat ezután manőverezéssel sikerült elkerülnie. A három brit cirkáló ezután az addig támadott célpont lövetésével felhagyott és a Stralsund felé fordította figyelmét. A Stralsund ennek hatására kitérni kényszerült, de – a németek meglepetésére – a britek nem követték őket. A rövid tűzharc mindössze hat percig tartott.
A brit leírás szerint Goodenough cirkálóraja 14:10-kor (13:10 GMT) észlelte a négykéményes német cirkálót – a Stralsundot – délre a felszakadozott ködben, a német partok közelében. Ekkor az Invincible mögött volt ez a raj, a Liontól 4 mérföldre lemaradva. A brit könnyűcirkálók rövid tűzharcot vívtak vele, de a csatacirkálók nem adtak le lövéseket. Az üldözés elmaradását a britek azzal indokolták, hogy a német cirkáló pár perc után ismét eltűnt a ködben, ők pedig parancsot kaptak a visszavonulásra.
Ezekkel az eseményekkel csaknem egyidőben egy nyolc mérföldes körzetben három másik egymástól független összecsapás bontakozott ki, mely az Ariadne és a Cöln elvesztésével járt.
### Harmadik fázis – A brit csatacirkálók közbelépése
#### Az Ariadne elvesztése
bélyegkép\|jobbra\|300px\|SMS Ariadne bélyegkép\|300px\|A Lion csatacirkáló, Beatty zászlóshajója bélyegkép\|jobbra\|300px\|Az Ariadne cirkáló harcban
Willy Stöwer festménye
Az Ariadne augusztus 28-án reggel a Jade és a Weser kikötőflottillájának vezérhajójaként a Jade külső részénél horgonyzott. Amikor reggel meghallotta az ágyúdörejt (amit egy Helgolandtól délre folyó harcból eredőnek vélt) és a Stettin segélykérő üzenetét vételezte, kifutott, de visszafordult, miután a fegyverek zaja elnémult és a britek a rádiójelentések alapján nyugati irányba visszavonultak.
Amint visszaért a Jadéhoz, összetalálkozott a nagy sebességgel nyugati irányba kifutó Cölnnel, mely az Ariadnét és testvérhajóját, a Niobét támogatásul hívta. A Niobe ekkor Wilhelmshavenben volt szenet vételezni, így egyedül az Ariadne tarthatott vele. A jóval gyorsabb Cöln azonban hamar látótávolságon kívül került tőle. Hamarosan a Mainz és a Straßburg jeleit vételezte, miszerint ellenséges rombolókkal állnak harcban és feléjük vette az irányt. A rádiójelei alapján a Cöln is így tett. Útközben észlelt egy ellenséges tengeralattjárót – az E4-et –, mely azonban nem tudott lövési pozícióba kerülni. Röviddel ezután baloldalt elől ágyúdörejt hallottak és ebbe az irányba álltak. (Lásd: Német térképvázlat az Ariadne elvesztéséről) Röviddel 14:00 előtt két hajó bukkant elő a ködből, közülük az elől haladó nem válaszolt az azonosító jelre. Ezt a hajót csatacirkálóként [páncélos cirkálóként] azonosították és az Ariadne kitért előle.
Az észlelt csatacirkáló a Lion volt, mely eddig a Cölnt lőtte (lásd lejjebb) és már úgy ítélték meg, hogy ezt a célpontot láthatóan megbénították a rajta elért találatok, mikor a közvetlen előtte balról jobbra haladó, délkeletnek igyekvő Ariadne feltűnt. A csatacirkáló célpontot váltott és 12:56-kor nyitott rá tüzet, épp mikor szem elől veszítette a ködbe vesző Cölnt. Már az első két sortűzzel találatokat ért el rajta és erősen megdőlve tűnt el a ködben. Mivel nyilvánvaló volt, hogy süllyedőben van, Beatty nem követte, hanem visszatért a Cölnhöz.
Az Ariadnét ért első lövedék az elülső kazántermében robbant és begyújtotta a szénkészlet egy részét. A kazántermet a füst miatt ki kellett üríteni. Ezzel öt kazánja vált használhatatlanná és ezután már csak 15 csomós sebességgel tudott haladni. A Lion mögött felbukkanó másik csatacirkáló fél órán át lövette az Ariadnét , , majd kb. távolságokról. Az Ariadne számos találatot kapott nagy kaliberű lövegektől. Több lövedék találta el a tatját, mely teljesen lángba borult. Az itt tartózkodók egy részét csak nagy szerencsével sikerült kimenteni. A hajó orra is számos találatot kapott, melyek közül az egyik a páncélfedélzetet átütve kiiktatta a torpedókamrát, míg egy másik a kötözőhelyiséget érte és az ott tartózkodók nagy részével végzett. Ellenben a hajó középső részét és a parancsnoki hidat szinte teljesen megkímélték a lövedékek. Ezek erős gyújtó hatása miatt a lakrészek hamar lángokban álltak és oltani nem lehetett őket, ráadásul a páncélfedélzet feletti vízvezetékek hamar használhatatlanná váltak.
14:30-kor a britek hirtelen nyugatnak tértek ki. Seebohm fregattkapitány meglátása szerint ennek oka az lehetett, hogy a lángokban álló tat nagy füstje miatt nem tudták kivenni a célpontot. Az Ariadne mindezidáig a még használható lövegeivel viszonozta a tüzet, a lövegek önállóan lőttek, miután mindenféle parancsközvetítés megszakadt. A harc során a gépterem, a hátsó kazánterem és a kormánymű ép maradt. Miután a tüzet nem lehetett megfékezni, a legénység a hajóorr mögötti részen gyülekezett és a sebesülteket is ide szállították. Seebohm fregattkapitány háromszoros hurrát vezényelt Őfelsége a császár személyére, ami után a túlélők elénekelték a Flaggenliedet és a Deutschlandliedet. Röviddel 15:00 előtt érkezett a helyszínre a Danzig majd a Stralsund és láttak hozzá a túlélők kimentésének. Még az Ariadne is vízre tudta tenni két kutterét, mivel a hajó középső részét, ahol tárolták őket, megkímélték a találatok.
Seebohm vontába akarta vetetni a hajóját, de az 16:25-kor hirtelen oldalára dőlt és felvont lobogóval átfordult. A hajógerinc még egy ideig ezután látható volt.
#### A Stettin találkozása a brit csatacirkálókkal
bélyegkép\|300px\|A csata utolsó fázisa
13:30 – 14:40 KEI (12:30–13:40 GMT) A Stettin az első összecsapásokban való részvétele után Helgolandtól délre foglalt állást és osztotta ki az utasításokat a tengeralattjárók számára, majd 12:00 körül, mikorra a rádiója ismét használható állapotba került és az üzeneteket már tudta olvasni, ő is megindult a többi könnyűcirkáló által megcélzott terület felé. Az Ariadnét 13:40-kor pillantották meg a fedélzetéről elől, bár először brit aknarakó cirkálónak vélték és csak hosszabb idő elteltével tudták egymás azonosító fényjelzéseit leolvasni, mikor valamelyest jobbak lettek a látási viszonyok. 13:45-kor észlelték az első ágyúdörejeket, majd 13:58-kor pillantották meg a nehézlövegek torkolattüzét és egyből jobbra kanyarodva tértek ki a jóval nagyobb tűzerejű ellenség elől. Még eközben megfigyelhetők voltak az Ariadne közelében becsapódó első lövedékek és hamarosan az első találatok is.
A Stettinen úgy vélték, hogy 14:05-kor az elől haladó csatacirkáló rájuk nyitott tüzet, amit nem viszonoztak, mert kedvezőtlen volt ehhez a helyezkedése és attól tartottak, hogy a saját ágyúk torkolattüze segítheti a bemérésüket. A britek lövedékei oldalirányban 500 méteren belül érkeztek le, de jelentősen rövidek voltak avagy túllőttek rajta. A rossz látási viszonyok miatt 10 lövés leadása után be is szüntették a tüzelést, majd rövid szünet után újból lőni kezdtek. A brit feljegyzések alapján azonban a Cölnt üldözték, a Stettint nem és nem is vették őt célba.
14.20-kor a Stettinről megpillantották a nyugati irányba haladó Danzigot, ezért fényjelzésekkel közölték vele, hogy vélhetően üldözik őket, így a Danzig is visszaforult. Ekkorra azonban a britek már felhagytak az üldözéssel. Az ágyúdörej elhalásával a Danzig az Ariadne megsegítésére indult, a Stettin pedig visszatért Helgolandra, hogy a tengeralattjáró-flottillával ismét felvegye a kapcsolatot. A cirkálót nem érte semmilyen sérülés a lövetése során.
#### A Cöln elvesztése
bélyegkép\|300px\|Maaß ellentengernagy zászlóshajója, a Cöln bélyegkép\|300px\|Leberecht Maaß ellentengernagy
A Cöln legnagyobb sebességre kapcsolva hagyta el a Jadét és a Straßburg útvonalát követte, bár ezt a cirkálót nem észlelte vizuálisan. A Straßburg első ízben 11:55-kor csapott össze a brit rombolókkal és ennek során egy kört tett meg, ami miatt a Cölntől való távolsága jelentősen csökkent. (Lásd: Német térképvázlat a Cöln elsüllyesztéséről) Így mikor a Straßburg második alkalommal csapott össze a rombolókkal, a két cirkáló közötti távolság már csak 7 tmf volt és a Cölnön a Mainz rádiójeleiből tudhatták, hogy az 20 tmf-nyire innen nyugatra van. A német történetírást szerkesztő Otto Groos figyelemre méltó megfogalmazása szerint a három cirkáló által körbevett ellenség „megsemmisítéséhez így adottak voltak a feltételek”.
A már negyed órája rombolókkal harcban álló Mainz 12:50 körül üzenetet küldött ellenséges cirkálók jelenlétéről, amit a Cöln továbbított a felderítőerők parancsnokának. A Cöln ekkor dél-délnyugati irányba kellett kitérjen, hogy 13:10-re azon a pozíción legyen ahol Beatty észlelte. Ez a manőver azzal magyarázható, hogy a Mainz mindössze 9 tmf-re volt tőle ebben az irányban, az Arethusa és a rombolói közöttük helyezkedtek el és ő ebbe az ütközetbe kívánt becsatlakozni.
13:30-kor a Cöln azt jelentette, hogy rombolókkal áll harcban, de a jelzés hirtelen megszakadt és a helyet már nem tartalmazta. Elvesztésének körülményeiről lényegében csak brit források vannak, mivel a német cirkáló egyetlen életben maradt hajótöröttje a fedélzet alatt teljesített szolgálatot és így az eseményekre nem volt rálátása. A britek szerint 13:35 körül, mikor az Arethusa újrarendezte a flottilláját, előbb a Straßburg, majd röviddel rá a Cöln tűnt fel északkeleti irányban. A Cöln a Fearless felé közelített és heves, de hatástalan tüzet nyitott rá. Mivel az Arethusa továbbra is sérülékeny célpontnak számított, a Fearless könnyűcirkáló a Goshawk, Lizard és Phoenix rombolókkal (1/4. divízió) sorba rendeződött és harcba bocsátkozott a két cirkálóval. A Lapwinget eközben hátrahagyták a sérült Laertes biztosítására. A német könnyűcirkálók úgy látszott az északi irányba koncentrálódtak és a britek számára kritikussá válónak tűnt a szituáció, mikor hirtelen a ködből egy teljes sebességgel közeledő nagy cirkáló bukkant elő. Ez azonban a Lion volt, Beatty zászlóshajója, mely a többi csatacirkáló élén haladt. A beérkezésük fordította meg a harc menetét és döntötte el a britek javára.
A csatacirkálók a Mainztól északra haladtak el (a németek állítása szerint tüzet is nyitottak rá, de a britek szerint a már nyilvánvalóan megpecsételt sorsú hajóval nem foglalkoztak), azonosításra szólították fel az Arethusát, majd északkeleti irányra álltak. Goodenough könnyűcirkálói közül a Southampton, a Birmingham és a Falmouth a nyomukba szegődött, míg a Liverpoolt hátrahagyták, hogy a Mainz túlélőiről gondoskodjon. Egy perccel később a Lionról jobb oldalt elől észleltek egy cirkálót, a Fearlessre tüzelő Cölnt és 13:37-kor a Lion távolságból tüzet nyitott rá. A Cöln észlelve a teljesen váratlanul felbukkanó csatacirkálót balra kanyarodva tért ki előle és északkeleti irányba igyekezett elmenekülni.
A Fearless látva, hogy a csatacirkálók fellépése miatt a Cölnnel való harc kimenetele eldőlt, délnek kanyarodott és 14:00 körül vontába vette a Laertest, mivel a Lapwing által használt sodrony elszakadt. 5-10 mérföldre nyugatra innen az Arethusa gyűjtötte össze a flottillákat és 6 csomóra csökkentett sebességgel, 23 romboló kíséretében folytatta útját a brit partok felé. Öt romboló a Fearless-szel és a Laertes-szel tartott. A Laurel gépészeinek sikerült megfeszített munkával kijavítani a súlyos sérüléseket és 10 csomóval követte a flottillákat.
A Cöln 12:42-kor kezdődött teljes sebességgel való üldözése széthúzta a csatacirkálók sorát és a régebbi építésű és 2 csomóval lassabb Invincible és New Zealand hamar lemaradt a három modernebb egységtől. A Cöln egy ideig a köd peremén tartotta magát és emiatt nem volt tisztán kivehető célpont. Számos sortüzet le kellett a briteknek adniuk a távolság meghatározásához, de az első találatok a német cirkáló hajtóműveit érték, amitől veszített sebességéből. Az egyik sérült kazánja felrobbant és a robbanás nagy lyukat ütött a hajó oldalán. Az egyik lövedék a parancsnoki tornyot találta el és végzett minden ott tartózkodóval.
Hamarosan a Lionról egy újabb német cirkálót észleltek, az Ariadnét, mely ekkor már teljes sebességgel haladt délkeleti irányban, közvetlenül a Lion orra előtt keresztben, balról jobbra elhaladva. Ez a cirkáló Wilhelmshavenbe próbált visszatérni. Már az első két sortűzzel találatokat értek el rajta és lángokban állva, látszólag erősen megdőlve tűnt el a ködben. Mivel nyilvánvaló volt, hogy süllyedőben van, Beatty nem követte, hanem visszatért a Cölnhöz.
A Cölnt a Lionról épp akkor veszítették szem elől, midőn az Ariadnére tüzet nyitottak 13:56-kor (12:56 GMT). A lemaradt Invincible balra kanyarodva északi irányra állt, hogy a Cöln ne tudjon nyugati irányba elmenekülni. 14:10-kor a Lion északnak fordult és balra kanyarodó kört leírva talált rá a Cölnre 14:25-kor délkeleti irányban. Ismét tüzet nyitottak rá és egyből eltalálták a távolságot. A német cirkáló bátran védekezett és a britek szerint mintegy 200 lövést adott le, 5 találatot elérve, de ezek nem okoztak jelentős kárt, csak néhány áramkört szakítottak meg. A Lion nehézágyúival leadott két sortüzének találatai után a Cöln felvont lobogókkal süllyedt el 14:35-kor. A brit állítások szerint négy brit romboló haladt át az elsüllyedésének helyén, de túlélőknek nem látták nyomát. Egy német túlélőt, Adolf Neumann fűtőt 72 órával később mentette ki egy német romboló. A hajótörött elmondása szerint a Cöln elsüllyedése után mintegy 200 hajótörött került a vízbe, de a britek nem jöttek a segítségükre és mire a romboló megérkezett, már csak ő egyedül volt életben. A hajón szolgálatot teljesítő 507 bajtársa mind odaveszett.
#### A Straßburg újabb harca a brit rombolókkal
A Straßburg 12:27 után az őt üldözőbe vevő (brit leírások szerint be nem azonosítható) könnyű erők miatt egyre inkább északnak és nyugatnak szorult, majd mikor átmenetileg sikerült elszakadnia tőlük, a déli irányból hallatszó ágyúdörej felé vette az irányt és az Ariadnétól csak 5 tmf-re volt nyugatra mikor az harcra kényszerült. A Straßburg több kisebb tűzharcot vívott az üldözőivel, melyek rendre úgy zajlottak le, hogy a rátaláló rombolók egyenesen feléje megiramodva intéztek támadást, de a Straßburg lassan kitérve előlük addig lőtte őket, míg a látótávolság csökkenése miatt szem elől nem vesztették. Groos szerint e taktika eredményességét a német tüzérek magas színvonalú kiképzése tette lehetővé, mely nagy hangsúlyt fektetett a gyorsan változó célpontok gyors bemérésére és hatékony tűz alá vételére. A britek ezzel szemben jelentős lőszermennyiség felhasználásával is csak jelentéktelen eredményeket tudtak felmutatni. A Straßburgot csak egyetlen 15 cm-es lövedék találta el a tatjának fedélzetén a páncélöv mögött. A fel nem robbant lövedék mindössze csekély vízbetörést eredményezett. A német leírások szerint 13:00-ig a Straßburg három rombolótámadást hárított el. 13:04-kor a rombolók támadását két könnyűcirkáló is támogatta. Ennek során az egyik romboló közepét találat érte, ami erős gőzképződéssel járt a német megfigyelések szerint. Ugyanakkor e három összecsapás közül kettő (a 12:49-kor és 13:04-kor kezdődők) esetében a brit feljegyzések alapján nem beazonosíthatóak erőik.
Ebben az időben déli és délnyugati irányban a Straßburgtól ágyúdörej volt kivehető, amit a Mainz harcának tudtak be. A cirkáló parancsnoka ekkor a rádión megadta a helyzetét és azt, hogy nyugatnak tart, míg az ellenség déli irányban található („Standort 117 ε, Kurs West. Feind steht im Süden.”), majd a délnyugatnak tartó rombolók nyomába szegődött, hogy ezeket a délnyugati illetve délkeleti irányból közeledni vélt Cöln és Mainz felé szorítsa és ezzel csatlakozzon is hozzájuk. Ennek során a rombolók egy újabb sikertelen támadást intéztek ellene, 13:40-kor pedig egy újabb, immár két külön irányból érkező rombolócsoport részéről került támadás alá. 13:30-kor a Cöln állt a Straßburgtól délkeletre harcban, melybe hallhatóan már nehézágyúk is becsatlakoztak. Ez után már hiába kereste a rádiókapcsolatot a két cirkálóval. A Mainz páncélos cirkálókat említő üzenetét ekkor még nem dekódolták a Straßburgon.
Az első tévesen Shannon-osztályú páncélos cirkálóként azonosított csatacirkáló 14:00-kor tűnt fel hirtelen előtte és számtalan romboló volt a kíséretében. Retzmann fregattkapitány azonnal megfordulva északi irányra állt, hogy elkerülje a jóval erősebb ellenféllel való összecsapást, mivel még a vélt ellenfélnek is 23,4 cm-es és 19 cm-es űrméretű ágyúi voltak, amikkel szemben nem lett volna esélye a hajójának. Nyolc perc után azonban ismét feltűnt az a kötelék, mellyel korábban is harcolt, ráadásul baloldalon elől méterre is feltűnt két Town-osztályú cirkáló. Utóbbiaktól egy jobbra tett, egy vonásnyi iránymódosítással még időben el tudott távolodni és ezek negyed óra elteltével már nem voltak láthatóak. Mivel déli irányban ilyen erős volt az ellenséges jelenlét, erre nem törhetett át a többi cirkálóhoz és ezért csak nagy ívben északi és keleti irányban haladva próbálkozhatott a hazatéréssel.
Alig kezdtek neki ennek a manővernek, mikor 14:30-kor (a 104 ε négyzet jobb közepén) jobb oldalt négy vonásnyira (45°-ra) négy, sorban haladó csatacirkáló tűnt fel velük szemben haladva. A távolság volt, így a Straßburg már csak úgy menekülhetett meg, ha sikerül megtévesztenie a briteket a kilétét illetően. Ehhez Retzmann az irányát továbbra is megtartotta, mivel bármilyen hirtelen manőver azonnal elárulta volna és könnyen a Town-osztályú cirkálókba futhatott volna általa. A Straßburg előbb lassan balra kanyarodott egy vonással (11,25°), de így is mindössze távolságra kerülte el a csatacirkálókat. A csel sikerrel járt és a brit zászlóshajó már csak akkor adott le irányába egy három betűből álló fényjelzést (U. A. R.), mikor már elkerülték egymást. A Lion jelzésére a Straßburg nem válaszolt és 14:42-kor a csatacirkáló a látótávolságán kívülre került, így sikerült elkerülnie a Cöln és a Mainz sorsát.
Habár a Mainz már 13:03-kor, a Straßburg 14.00-kor és a Stettin 14:10-kor jelentést tettek ellenséges csatacirkálók és páncélos cirkálók felbukkanásáról, ezt a flottavezetés számára olyannyira bizonytalan módon tették, hogy az információt kétségesnek vélték. A helyzetet csak a Straßburg 14:35-kor küldött jelentése tisztázta, mely így szólt: „117 ε, I. csatacirkálóraj, útirány délnyugat.”
#### A német vezetés reakciója a csatacirkálók felbukkanására
A német flottaparancsnok 14:25-kor rendelte el, hogy a modern dreadnoughtokból álló I. és III. csatahajóraj gyorsított ütemben fűtse fel a kazánjait. Az utolsó Straßburg által küldött jelentéssel csaknem egyidőben döntés született arról, hogy az összes könnyűcirkálót visszarendelik és a sötétedésig számos rombolóflottillát készenlétben tartanak a kifutáshoz. Amint a Straßburg egyértelmű jelentése a csatacirkálókról beérkezett, a felderítőerők parancsnoka, Hipper tengernagy a következő parancsot kapta: „A nagycirkálók ne keveredjenek harcba a páncélos cirkáló rajjal.” („Große Kreuzer sich nicht einsetzen gegen Panzerkreuzergeschwader.”) A jelentésekből az is világossá vált, hogy a Hipper hajói kifutásuk esetén túlerővel kerültek volna szembe mindaddig, míg a csatahajórajok be nem érkeznek. A felderítőhajók parancsnoka az utasítást azzal egészítette ki, hogy a könnyűcirkálókat zászlóshajójához, a Seydlitzhez rendelte vissza. Hasonló parancsok német részről azért nem kerültek kiadásra, mert a páncélos cirkálókról érkező jelentésekig az volt a flottaparancsnok benyomása, hogy a német erők vannak fölényben és brit részről kettő, maximum négy könnyűcirkáló által kísért két rombolóflottilla hajtott végre mindössze előretörést, amit sikerült is elhárítani. Csak amint 13:00-tól nagyobb erejű brit egységek jelenlétéről érkeztek hírek, avatkozott be a flottaparancsnok a felderítőerők parancsnokának hatáskörébe az egységek visszarendelésével. Hasonló tartalmú parancs kiadását Hipper is fontolóra vette, azonban ettől eltekintett abból a megfontolásból, hogy a páncélos cirkálók jelenlétének hírére a könnyűcirkálóknak a taktikai irányelvek és a flottavezetés utasításai értelmében automatikusan vissza kellett vonulniuk.
A német történetírást szerkesztő Otto Groos észrevétele szerint ez kétségkívül így volt, azonban a közelharcba keveredett könnyűcirkálókon a rádióadások vételezése, dekódolása és parancsnoki híd felé továbbítása nem volt zökkenőmentes és hibák léphettek fel. Egy idejében kiadott parancs kétségkívül támogatást biztosíthatott volna a könnyűcirkálók számára és levette volna a felelősséget a parancsnokaik válláról, amit a visszavonulás során a túlerőben lévő ellenséggel küzdő bajtársaik hátrahagyása miatt érezhettek. A visszavonási parancs azonban csak abban az esetben vezetett volna célra, ha legkésőbb 12:30-ig kiadták volna. Ebben az esetben viszont az ellenség nehéz egységeinek jelenlétére nem derült volna fény, ami Groos értékelése szerint azt is eredményezhette volna, hogy a flottavezetést túlzott visszafogottsággal és a támadószellem hiányával vádolják meg a rámenősségben hiányt nem szenvedő flotta berkein belül. A flottavezetés alapvető hibája az volt, hogy nem feltételezte annak lehetőségét, hogy az ellenség támadó könnyű erőit nehéz egységek fedezhetik.
A visszavonulásra felszólító parancsot követően Retzmann a többi cirkálóval való találkozást a véletlenre bízta és előbb keleti, majd déli irányban haladva szándékozott a kifutó csatacirkálókkal kapcsolatba lépni. Közben a Danzig és a Stralsund a lángokban álló Ariadnéhez érkeztek. A Danzig a Münchennel együtt még 12:25-kor kapta azt a parancsot, hogy a Straßburghoz menjen. A nyugati irányú előretörésük során a Danzig 14:09-kor érkezett az Ariadne harcának színhelyének közelébe és hallották még az ágyúdörejt, mire azonnal északnyugati irányra állt, hogy támogatást nyújtson. Hamarosan az északkelet felé nagy sebességgel eltávolodó Stettin és Ariadne tűnt fel előtte. A Danzig azonnal a Stettinnel párhuzamos irányra állt és optikai jelzések révén értesült tőle a harc alakulásáról. Mikor 14:20-kor a Stralsund jelentette az általa vívott harcot, a Danzig azonnal a jelzett koordináta felé, dél-délnyugatnak vette az irányt, hogy neki nyújtson segítséget. Az Ariadne azonban hamarosan zászlójelzésekkel segítséget kért, így visszafordult a jelzett páncélos cirkálók ellenére is. Olyan közel ment a lángoló hajóhoz, amennyire csak lehetett és két kutterét a vízre tette a mentéshez. Hamarosan a Stralsund is segédkezett a mentésben.
A szintén kiküldött Kolberg kifutása után a Straßburghoz igyekezett csatlakozni, de csak 22 csomós sebességet tudott elérni, így mikor az tűzharcba került az ellenséggel, még messze le volt maradva tőle. 14:05-kor bal oldalt elől ágyúdörejt észleltek a fedélzetéről, mely a Stralsund és három brit cirkáló harcából származott. A keletnek tartó Stralsundot 14:40-kor pillantották meg és a Kolberg felvette az irányát, mivel a Straßburg és a Stettin nyugatabbra már jelentették a páncélos cirkálók jelenlétét. A Straßburggal való egyesülés szándékát ennek ellenére még nem adták fel és a Kolberg észak-északkeleti irányba kanyarodott remélve, hogy esetleg ily módon közelíthetik meg. Előbb az Ariadnét pillantották meg a többi segítségére érkezett hajóval. Mivel a segítségnyújtáshoz elegendőnek tűntek, a Kolberg északnyugatnak haladt tovább, hogy átvegye a mentési munkálatok biztosításának irányítását. Ez amiatt is szükségszerű volt, mert innen 14 tmf távolságra észleltek egy páncélos cirkáló rajt. Ez az eljárás ugyan ellentmondott a felderítőerők parancsnokának utasításaival és kockáztatta a hajó elvesztését, a mentési akció biztosítása szempontjából azonban elkerülhetetlen volt és erről rádión értesítették Hippert is. 15:45-kor északi irányból felbukkant a Straßburg is, mely arról számolt be, hogy a csatacirkálókat legutóbb a 117 ε négyzetben látta. Ezután hamarosan feltűntek a saját csatacirkálók, a von der Tann, a Moltke és a Seydlitz.
#### A német csatacirkálók megkésett kifutása
A von der Tann és a Moltke Tapken ellentengernagynak, a felderítőhajók 3. tengernagyának (3. Führer der Aufklärungsschiffe) vezetésével futott ki és 15:00-kor haladt el a Jade külső világítótornya mellett, két órával az első páncélos cirkálókról érkező jelentéseket követően. A Seydlitz, Hipper zászlóshajója a kondenzátorainál fellépett meghibásodások miatt indult később, míg a Blüchernek előbb a zsilipeken át ki kellett jutnia a kikötőből. Megelőzendő, hogy ellenséges erők északi irányból törjenek be a Német-öbölbe, a München már 14:06-kor parancsot kapott az Amrum szigetének irányába való felderítésre és e célból a Hela is a helyén maradt. Mivel a Cölntől és a Mainztól már két órája nem érkezett rádióüzenet, így hozzávetőlegesen sem tudta megbecsülni a pozíciójukat. A Stettintől az Ariadne helyzetéről érkezett üzenet vételezésekor döntött úgy, hogy előbb ezt a helyet keresi fel és nyújt védelmet a mentést végző hajóknak. Hipper sem engedélyezte volna tovább az elsőként kifutott csatacirkálóit, míg ő be nem érkezik a Seydlitz-cel, mivel nem akarta, hogy azok egy nagyobb brit kötelékbe ütközzenek és csak az egyesülés után tervezte, hogy messzebbre tör előre.
A csatacirkálók 25 csomós sebességgel, a VIII. rombolóflottilla kíséretében haladva 15:25-kor érkeztek meg az Ariadnéhoz. Itt Tapken a 16. romboló-félflottillát nyugati irányba küldte, hogy a Kolberget támogassák a terület biztosításában. 16:25-kor az Ariadne az egyik kazánjának felrobbanása után átfordult és elsüllyedt. 16:10-re már Hipper is a helyszínre ért a Seydlitz-cel és a csatacirkálókkal észak-északnyugati irányba indult meg 15 csomóval, szétbontakoztatva őket, 8000 méteres távközt hagyva köztük. A kapitális hajók előtt a Kolberg, a Stralsund és a Straßburg valamint a VIII. rombolóflottilla haladt. Ezzel egyidőben az Ems torkolatánál tartózkodó III. rombolóflottilla utasítást kapott az éjszakai bevetésre való felkészülésre.
A flottaparancsnok utasítása értelmében a csatacirkálókat nem vethették be (támadólag), így ennek az előretörésnek a célja a Cöln és a Mainz felkutatása volt. Az előretörés északi végpontja a Cöln elsüllyedésének helyétől mindössze 8 tmf-re volt, az egyik könnyűcirkáló egészen 4 tmf-re megközelítette ezt a helyet mielőtt visszafordult. A Cöln tengerben sodródó túlélőit e szerencsétlen véletlen miatt nem sikerült fellelni és kimenteni. A németek emellett úgy vélték, hogy amennyiben a könnyűcirkálók harcban vesztek volna oda, úgy a britek mindent megtettek a hajótöröttek kimentése érdekében, mivel ebben további összecsapások nem hátráltathatták őket. Ebből a megfontolásból nem is hagytak hátra rombolókat a csata színhelyén való további kutatás végett vagy küldtek ki kórházhajót. 17:00-kor, mikor a Blücher is beérkezett Hipperhez, a tengernagy a sikertelen kutatást megszakította, hogy még a sötétség beállta előtt visszaérhessen a Jadéhoz. Ez azért is fontos volt, mert így nem tette ki a hajóit az éjszaka felszínen is támadni képes tengeralattjáróknak és még át tudott haladni a torkolat előtti homokpadok felett a magas vízállásnak köszönhetően.
A Német-öböl védelmét ezt követően helyreállították és az éjszakai megfigyelőhelyeken az őrhajók elfoglalták pozíciójukat. A védelem külső ívét a VIII. rombolóflottilla, a belső védelmi vonalat az őrhajók alkották. A biztosításukat a Kolberg, a Hela és a München látta el. A tengerészeti repülők közben – a javuló időjárási körülményeknek köszönhetően – Helgolandtól északnyugatra távolságig felderítve tengeralattjárókon kívül más ellenséges egységeket nem észleltek, ezért a flottaparancsnok nem adott utasítást a rombolóknak a visszavonuló ellenség üldözésére. A Seydlitz 21:23-kor ért vissza a wilhelmshaveni révhez és Hipper személyesen tett jelentést von Ingenohlnak az történtekről.
## Veszteségek
bélyegkép\|300px\|A Cöln partra sodródott sérült kuttere a kölni Eigelstein-kaputoronyban Az összecsapásban a németek három könnyűcirkálót (Mainz, Cöln, Ariadne) és egy rombolót (V 187) veszítettek. A Frauenlob súlyos, a Straßburg és a Stettin könnyűcirkálók könnyebb sérüléseket szereztek. A V 1 és S 13 rombolók valamint a D 8 és a T 33 jelű aknaszedők megrongálódtak, közülük az T 33-at a V 3 illetve a Frauenlob vontatta el.
A Cöln 509 (más források szerint 485) főnyi legénységéből csupán egy embert találtak élve napokkal a hajó elsüllyedése után. A Mainz-cal 89 ember veszett oda. Az Ariadne elsüllyedése a személyzet 64 tagjának halálával járt, 170 embert a Danzig, 59 főt a Stralsund mentett ki róla. A németek összvesztesége 1242 fő, ebből a halottak száma 712, a sebesülteké 149 volt. Az elesettek között volt a II. felderítőcsoport parancsnoka, Leberecht Maaß ellentengernagy is. A britek 336 hadifoglyot ejtettek (közülük 224-et Keyes sorhajókapitány a Lurcherrel). A foglyok között volt Wolfgang von Tirpitz fregatthadnagy, a tengernagy egyik fia is.
A britek nem veszítettek el hajót, de az új Arethusa könnyűcirkáló és három romboló (Liberty, Laurel, Laertes) súlyosan megrongálódott, egy további rombolót kisebb károk értek. Két hajójuk is vontatásra szorult: a súlyosan sérült Arethusát a Hogue, a Laurelt az Amethyst vette vontába. A britek halottainak száma 35 fő, a sebesültjeiké 40 volt.
## Következmények
A csata legfontosabb eredménye talán a császárra tett hatása volt. Hajói épségének megőrzése érdekében úgy határozott, hogy a flottának "vissza kell tartania magát és kerülnie kell az olyan akciókat, melyek nagyobb veszteségekhez vezethetnek". Hugo von Pohl tengernagy, a haditengerészet vezérkari főnöke Friedrich von Ingenohl tengernagynak, a Hochseeflotte parancsnokának küldött rádióüzenetében közölte, hogy Vilmos császár "a flotta megőrzéséért aggódva (...) azt kéri Öntől, hogy kérje ki a hozzájárulását mielőtt megkezdene egy jelentős hadműveletet." Tirpitzet felháborította ez a döntés. A háború után ehhez kapcsolódóan a következőket írta:
„A császár nem akart ilyen veszteségeket (...) A császár utasításokat adott ki (...) az egyik Pohllal tartott meghallgatás után – ahova engem szokás szerint nem idéztek be –, melyek szerint az északi-tengeri flotta parancsnokának korlátozzák a kezdeményezési lehetőségeit. A hajók elvesztését el kellett kerülni; a flottával való hirtelen kitöréseket kerülni kellett és minden nagyobb vállalkozást engedélyeztetni kellett Őfelségével. Az első adódó alkalmat megragadtam, hogy kifejtsem az ilyen lefojtott stratégia alapvető helytelenségét. E lépésem nem járt sikerrel, sőt ellenkezőleg, ettől a naptól kezdődően a császár és köztem egyre jobban elhidegült a viszony.”
A másik oldalon Churchill a háború utáni írásában így emlékezett vissza a győztes csata következményeire és kellemetlen tapasztalataira:
„Mindaz amit [a németek a csatából] láttak az volt, hogy a britek nem hezitálnak kockára tenni a legnagyobb hajóikat és a könnyű hajóikat a legvakmerőbb támadó hadműveletben, majd sértetlenül térnek vissza. Úgy éreztek, mint ahogy mi éreztünk volna, ha német rombolók törtek volna be a Solent-szorosba és a csatacirkálóik Nabig törtek volna előre. Ennek az akciónak messzemenő következményei voltak. Ezt követően a brit haditengerészet tekintélye nehezedett minden német tengeri hadműveletre ... A német haditengerészetre valóban "szájkosár" került. Egyes tengeralattjárók és aknarakók titkos mozgásán kívül egy kutya sem moccant augusztustól novemberig. (...) A németek semmit nem tudtak a törzskarunk munkájának hibáiról vagy a kockázatról, amit felvállaltunk.”
A Southampton fedélzetén lévő egyik szemtanú, Stephen King-Hall hadnagy a következőképpen emlékezett vissza a csata tapasztalataira és a brit vezetés tevékenységének hibáira:
„(...) Amit e kivonatokból ki lehetett következtetni, aszerint a törzskar munkája majdhogynem kriminálisnak volt nevezhető és csaknem csoda kellett ahhoz, hogy ne süllyesszük el egy vagy több tengeralattjárónkat vagy azok egyike-másika ne süllyesszen el minket. Ezenfelül, ha valaki mondjuk 1917-ben felvetette volna, hogy a csatacirkálóink tengeralattjárók elleni kíséret nélkül rohangáljanak a csatahajóflottától több száz mérföldnyi távolságra egy aknákkal telerakott térségben a német csatahajóflottától néhány mérföldnyire, akkor azonnal betegszabadságra küldik.
Éppen azért, mert papíron a (kíséret nélküli) csatacirkálók jelenlétéből abszurd feltételezés volt azt hinni, hogy a logikusan gondolkodó németek mozdulatlanul időznek majd Wilhelmshavenben a Jade-torkolat homokpadján lévő túl alacsony apály miatt!
Szeretném azt írni, hogy ez a fontos hidrográfiai jelenség a terv része volt, de ezt csak jóval később fedezték fel. Mindazonáltal az ütközet nagy stratégiai és politikai következményekkel járt. A német haditengerészet állományának tagjai éppoly bátrak és legalább olyan képzettek voltak, mint a mieink; a hajóik erősebbek voltak a mi hasonló kategóriájú hajóinknál; a tüzérségük sokkal pontosabban lőtt. Mégis minden német tengerész tudatában ott volt, hogy azzal a haditengerészettel állnak szemben, amely nagyjából már négy évszázada uralja a tengereket. A német tengerész tisztelettel és már-már hagyományos hódolattal érzett a brit haditengerészet iránt és kisebbségi komplexussal vonult hadba a háború elején, éles ellentétben a német szárazföldi hadsereggel, mely felsőbbrendűségi tudatot érzett a többi hadsereggel szemben. Ezért erős sokként hatott a német haditengerészetre ... a merész hadművelet kivitelezése és az ütközet sikeres megvívása szó szerint a fő német flottatámaszpont látótávolságán belül.”
Az ütközetből mindkét fél vonhatott le tanulságokat. A németek úgy vélték, hogy a kikötőt külön-külön elhagyó cirkálóik nem ütköznek majd nagyobb ellenséges egységekbe vagy nagyobb kötelékekbe, mivel nem értesültek a bevetési területen uralkodó korlátozott látási viszonyokról. Nem tartották egyben a hajóikat, amivel jobb esélyeik lettek volna bármelyik összecsapásban. Mikor Beattynek választania kellett, hogy hátra hagyja-e az egyik egységét a mozgásképtelenné vált hajók elsüllyesztésére, akkor inkább úgy döntött, hogy egyben tartja a raját és csak később tért vissza végezni velük. Goodenough ellenben elveszítette két kiküldött cirkálóját a rajából, melyek aztán már nem is játszottak szerepet az ütközetben.
A több, de kisebb kaliberű (10,5 cm) ágyúkkal felszerelt német könnyűcirkálók gyorsabban tudtak sortüzeket leadni. A brit könnyűcirkálók kevesebb számú, viszont nagyobb űrméretű (152 mm) lövedékei hatékonyabbnak számítottak, de a német feljegyzések szerint feltűnően nagy arányban nem robbantak fel becsapódáskor. A német cirkálókat az okozott súlyos károk ellenére is nehezen lehetett elsüllyeszteni és tüzérségi teljesítményük nagy hatással volt a britekre. A brit és a német források is megemlítették a pusztulásra ítélt német hajók végső küzdelmük során tanúsított elszántságát és bátorságát.
A német oldal veszteségeihez a kommunikációs hibák is hozzájárultak, mivel senki nem jelentette a brit cirkálók jelenlétét Hippernek egészen 14:35-ig és a látási viszonyokról sem számoltak be a harcban álló erők. Ha tudott volna a brit cirkálókról, akkor csatacirkálóival előbb kihajózik és egyesíti a flottáját. Ezzel akár megelőzhette volna a német veszteségeket és ehelyett ő okozhatott volna súlyos veszteségeket a visszavonuló briteknek. A brit hadművelet a vártnál hosszabb ideig elhúzódott, így a nagyobb német hajók kihajózhattak volna a magasabb vízállás idején. Maaß a cirkálóival egyedül indult felderítésre és a korábban visszavonult rombolókat nem hívta segítségül, holott nagy segítségükre lehettek volna az ütközetben és megkönnyíthették volna számukra az elszakadást az ellenségtől.
A brit oldal kommunikációja is gyenge volt és számos félreértéshez vezetett. Jellicoe be nem vonása a hadművelet megtervezésébe kis híján katasztrófát eredményezett számukra. Ezt az erősítések útnak indításával sikerült megelőzni, habár az ezt követő kommunikációs hibák következtében a brit hajók nem voltak tudatában az újonnan érkezőkről, ami miatt a kötelékek egymásra is támadhattak volna, arra pedig nem volt mód, hogy a tengeralattjáróikat is értesítsék az új egységek felbukkanásáról, melyek így szintén támadást indíthattak ellenük. A harc hevében a brit hajók elmulasztották értesíteni egymást az összecsapásokról. Sturdee tengernagynak, az admiralitás vezérkari főnökének a döntése volt, hogy ne értesítsék Jellicoe-t az akcióról és ne küldjenek további nagyobb hajókat az eredeti kérésnek megfelelően. Keyes csalódottságot érzett afelett, hogy a hadművelethez kért további cirkálók támogatása nélkül nem lesz lehetősége nagyobb sikereket elérni, de szerencséjére Jellicoe amint tudomást szerzett a tervezett rajtaütésről, erősítést indított útnak a Grand Fleet kötelékéből. Jellicoe-t felháborította, hogy az admiralitás nem kívánta megvitatni a rajtaütést vele.
A németek az események értékelése során arra jutottak, hogy a rombolókkal végrehajtott őrjáratozás idő- és energiapocsékolás csupán, melynek során a hajóik támadásnak is ki vannak téve. Ezzel felhagyva védelmi aknamezők telepítésébe kezdtek, hogy ezek segítségével tartsák távol az ellenséges hajókat. A rombolóik így mentesültek a folytonos őrjáratozás alól és ehelyett a nagyobb hajók biztosításában vehettek részt. A csatát követően a cirkálóikat többet már nem küldték ki egyesével és néhány kapitális hadihajót folyamatos készültségben tartottak a Jade-öböl előtti Schillig-révnél, ahonnan az árapálytól függetlenül szükség esetén bármikor kihajózhattak a nyílt tengerre.
A britek belátták, hogy nem szabadott volna az Arethusát csatába küldeni hiányosan kiképzett személyzettel és meghibásodásra hajlamos lövegekkel. Kifogás érte a hajóik gyenge tüzérségi teljesítményét, mivel jelentős mennyiségű lövedéket és torpedót lőttek ki nagyon alacsony találati aránnyal. Ez a kritika később kontraproduktívnak bizonyult a doggerbanki csata során, ahol túlságosan igyekeztek a lőszer pazarlását elkerülni és emiatt több lehetőséget elszalasztottak a német hajók megrongálására.
A Magdeburg könnyűcirkáló két nappal korábbi Balti-tengeren való elvesztése után újabb veszteségek érték a Kaiserliche Marinét. Pár héttel később azonban jelentős sikert könyvelhettek el a németek is három brit páncélos cirkáló holland partok előtti elsüllyesztésével. A haditettet – melyben kétszer annyi brit tengerész veszett oda, mint német Helgolandnál – az Otto Weddigen sorhajóhadnagy parancsnokolta U 9 tengeralattjáró rövid idő alatt egymaga vitte végbe.
## Emlékezete
- A Cöln egyik kutterét az ütközet után pár nappal Norderney szigetének partjára sodorta ki a tenger. A sérült állapotában meghagyott csónak ma Köln egyik várkapujában, az Eigelsteintorburgban van kiállítva.
- A Kriegsmarine egyik rombolóját, a Z 1 Leberecht Maasst a csatában elesett német ellentengernagy után nevezték el.
- Az odaveszett hajók régészeti feltárását 2017 nyarán kezdték meg és várhatóan évekig el fog tartani a vállalkozás. Elsőként az Ariadne roncsát vizsgálták meg. A kutatási eredményekből tárlatot terveznek nyitni a Museum Helgolandban.
## Hadrendek
`Brit hadrend`
8\. ’nagy hatótávolságú’ tengeralattjáró-flottilla (8th ’Oversea’ Submarine Flotilla)
: Rombolók: Lurcher (Keyes vezérhajója), Firedrake
: Tengeralattjárók: D2, D3, E4, E5, E6, E7, E8, E9
1\. rombolóflottilla (1st Destroyer Flotilla)
: Könnyűcirkáló: Fearless (Blunt kapitány)
: Rombolók:
: : 1. divízió: Acheron, Attack, Hind, Archer
: : 2. divízió: Ariel, Lucifer, Llewellyn
: : 3. divízió: Ferret, Forester, Druid, Defender
: : 4. divízió: Badger, Beaver, Jackal, Sandfly (a csatacirkálóraj mellé rendelve)
: : 5. divízió: Goshawk, Lizard, Lapwing, Phoenix
: Mind Acheron-osztályú – avagy más megjelöléssel I-osztályú – rombolók az L-osztályú Lucifer és a Llewellyn kivételével.
3\. rombolóflottilla (3rd Destroyer Flotilla)
: Könnyűcirkáló: Arethusa (Tyrwhitt vezérhajója)
: Rombolók:
: : 1. divízió: Lookout, Leonidas, Legion, Lennox
: : 2. divízió: Lark, Lance, Linnet, Landrail
: : 3. divízió: Laforey, Lawford, Louise, Lydiard
: : 4. divízió: Laurel, Liberty, Lysander, Laertes
: Mind L-osztályú rombolók.
Könnyűcirkálóraj (Light Cruiser Squadron)
: 1. divízió: Southampton (Goodenough zászlóshajója), Birmingham
: 2. divízió: Falmouth, Liverpool
: 3. divízió: Nottingham, Lowestoft
C cirkálócsoport (Cruiser Force C)
: Páncélos cirkálók: Euryalus (Christian tengernagy zászlóshajója), Bacchante, Cressy, Hogue, Aboukir
: Könnyűcirkáló: Amethyst
1\. csatacirkálóraj (1st Battle Cruiser Squadron)
: Lion (Beatty altengernagy zászlóshajója), Queen Mary, Princess Royal
: Invincible (Moore ellentengernagy zászlóshajója), New Zealand (Cruiser Force K)
` Német hadrend`
I. rombolóflottilla (Torpedoboot-Flottille I) – külső védelmi öv
: V 187 (Wallis korvettkapitány vezérhajója), V 188, V 189, V 190, V 191, G 197, G 196, G 193, G 194, V 189
III\. aknamentesítő divízió (Minensuchdivision III) – belső védelmi öv
: D 8 (Wolfram sorhajóhadnagy vezérhajója), T 25, T 29, T 31, T 33, T 34, T 35, T 36, T 37, T 49, T 71, S 73
V. rombolóflottilla (Torpedoboot-Flottille V)
: G 12 (von dem Knesebeck korvettkapitány), V 1, V 2, V 3, V 6, S 13, G 7, G 9, G 10, G 11
II. felderítőcsoport (Aufklärungsgruppe II)
: Cöln (Leberecht Maaß ellentengernagy zászlóshajója, Jade-torkolat); Mainz (Ems-torkolat), Stralsund, Kolberg, Straßburg,
III. felderítőcsoport (Aufklärungsgruppe III)
: München, Danzig, Hela, Frauenlob,
: Ariadne (partvédő rombolóflottillák vezérhajója)
I. tengeralattjáró-flottilla (Unterseebootsflottille I)
: Könnyűcirkáló: Hamburg (Hermann Bauer korvettkapitány vezérhajója)
: Tengeralattjárók: U 5, U 10, U 16
II\. tengeralattjáró-flottilla (Unterseebootsflottille II)
: Könnyűcirkáló: Stettin (Otto Feldmann korvettkapitány vezérhajója)
: Tengeralattjárók: U 25, U 24, U 28
## Fordítás |
964,951 | Szalánkeméni csata | 26,740,720 | null | [
"1691",
"A Német-római Birodalom csatái",
"A magyarországi török háborúk csatái",
"Ausztria csatái"
] | A szalánkeméni csata 1691. augusztus 19-én zajlott le a délvidéki Szalánkemén falu mellett, a Duna jobb partján. A Szent Liga szövetségében harcoló, Bádeni Lajos őrgróf vezette Habsburg- és német-római császári haderő nagy győzelmet aratott a Köprülü Musztafa nagyvezír által irányított, jelentős számbeli fölényben lévő török hadak fölött.
Mindkét haderőt tapasztalt hadvezérek vezették; a török tisztikart francia tanácsadók is segítették. Badeni Lajos csapatai Szalánkeménnél egy dombháton foglaltak állást. A Zimonyból kimozduló törökök az ütközet előtti éjszaka briliáns manőverrel körülzárták a császári tábort, elvágva annak utánpótlását és visszavonulási útvonalait. A kitörési kísérletek igen súlyos véráldozatokkal jártak, mert a janicsárok minden rohamot visszavertek, de végül a korszerűbben felszerelt, jól kiképzett és fegyelmezett, modern tüzérségük erejére támaszkodó császári egységek az őrgróf által személyesen vezetett lovasrohammal, véres küzdelemben felülkerekedtek.
A csatában elesett maga Köprülü nagyvezír, számos pasa és török katonai méltóság. A keresztény oldalon életét vesztette (sokak mellett) Holstein hercege, Charles-Louis de Souches táborszernagy és Zrínyi Ádám magyar zászlósúr, Zrínyi Miklós egyetlen fia. A keresztény koalíció szalánkeméni győzelme a Magyarország területének a töröktől elhódítására indított Habsburg–török háborúk egyik legvéresebb ütközete volt. A vereség több évvel visszavetette az újabb török hadjáratokat a Balkánon, tehermentesítve a Habsburgoknak a rajnai fronton háborúzó haderejét.
## Előzmények
1683-ban az Oszmán Birodalom nagyarányú offenzívát indított Bécs elfoglalására, ezzel kitört – német történetírói kifejezéssel – a „Nagy Török háború”. Bécs második török ostromának a lengyel, német-római és Habsburg haderők 1683. szeptember 12-én a kahlenbergi csatában véget vetettek, az ostromló sereget elűzték, a várost felmentették, és Magyarország területén ellentámadásba mentek át. A keresztény szövetség haderői vették át a kezdeményezést. 1684 márciusában megalakult a pápa által kezdeményezett Szent Liga, amely célul tűzte ki a török kiűzését Európából. Augusztusban I. Lipót császár 20 évre szóló fegyverszünetet kötött XIV. Lajos francia királlyal. A következő években a Szent Liga csapatai lépésről lépésre kiszorították a törököket a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség területéről. 1686-ban ostrommal bevették Buda várát, 1687-ben a nagyharsányi csatában megsemmisítő vereséget mértek a törökökre. 1688-ban azonban XIV. Lajos, megszegve a regensburgi fegyvernyugvási szerződést, megindította a pfalzi örökösödési háborút. A Habsburg Birodalom haderejének javát és legjobb hadvezéreit a Rajnához vezényelte. A Köprülü Musztafa nagyvezír által újjászervezett oszmán haderő ellentámadásba ment át. 1688 szeptemberében a császáriak még be tudták venni Belgrádot, de a várost a törökök már 1690 októberében rövid ostrommal visszaszerezték, ezzel egész Szerbia ismét török kézre került.
1691-ben Köprülü nagyvezír újabb hadjáratra készült, az 1690-ben elért eredmények kiszélesítésére. A Habsburgok is újabb sereget gyűjtöttek. A császár júniusban Lajos Vilmos badeni őrgrófot nevezte ki fővezérré, és új hadjárat indításával bízta meg. A Buda alól meginduló hadoszlopokhoz 6000 brandenburgi és 2000 bajor katona is csatlakozott. A keresztény fősereg összlétszáma mintegy fő volt, 90 ágyúval. A hátország védelmére Erdélyben embert állomásoztattak Veterani lovassági tábornok parancsnoksága alatt, Felső-Magyarországon katona állt Nigrelli táborszernagy, kassai főkapitány irányítása alatt, 6000 embert a Szerémségbe rendeltek, hogy Erdődy Miklós horvát bán seregeit erősítsék. Badeni Lajos őrgróf azt tervezte, hogy a fősereggel Belgrád felé vonulva ütközetet kényszerít ki, döntő vereséget mér a törökökre, és visszaszerzi az elmúlt évben elveszített összes területet.
## A haderők felvonulása
Amikor a fővezér hírt kapott arról, hogy az oszmán haderő Belgrád felé vonul, maga is indulást rendelt. Mivel ő maga éppen betegen feküdt, ezért június 29-én az első 15 ezred de Souches táborszernagy parancsnoksága alatt indult dél felé Dunapentelén, Dunaföldváron és Tolnán át. A császáriak Mohácsnál, a brandenburgiak Barfus altábornagy parancsnoksága alatt Szekszárdnál gyülekeztek. A felgyógyultan érkező fővezér szemlét tartott a csapatok felett, majd csatlakozott Guido von Starhemberg altábornagyhoz, aki Eszéken állt az elővéddel. A keresztény haderő Eszéknél átkelt a Dráván, és a Duna jobb (déli) partján vonult Belgrád felé, hogy ott találkozzon az ellenséggel. Július 22-én Badeni Lajos hírt kapott, hogy II. Szulejmán szultán június 23-án meghalt, trónját öccse, II. Ahmed foglalta el. Július 29-én a had Péterváradra érkezett. Badeni Lajos itt ellátó bázist épített ki. Az utánpótlást vízi úton, dereglyéken szállították a tovább vonuló hadsereg részére, a császári folyami flottilla védelme alatt. A flottillát megerősítették, mert a török dunai sajkások (evezős hajók), Mezzomorte kapudán pasa parancsnoksága alatt a közelben cirkáltak. A had még Péterváradon állomásozott, amikor Mezzomorte támadása miatt a császári hajókat vissza kellett vonni Péterváradra, a szárazföldi had védelme alá. Még egy kedvezőtlen hír jött: Titel vára kapitulált, az egyezkedés során a törökök lemészárolták a császári (német, magyar és szerb) helyőrséget.
A török szövetségében álló Thököly Imre, aki portyázó csapatával (zömében tatárok, románok és törökök, valamint egy maroknyi kuruc) Törcsvárnál állt, és Erdélybe készült betörni, július elején Köprülü nagyvezír utasítására Orsován és Karánsebesen át Lippára vonult, majd a nagyvezír zimonyi táborába indult.
A keresztény haderő augusztus 4-én indult tovább Zimony felé. Augusztus 5–10. között Szalánkeménben állomásoztak, majd augusztus 12-én megérkeztek Zimony alá. Felderítőinek jelentéséből Badeni Lajos tudta, hogy itt a nagyvezír jól erődített tábort épített, amelyben mintegy katonát és 200 ágyút összpontosított. Velük volt 300 francia tiszt is, főleg hadmérnöki és tüzérségi irányítók, a törökkel szövetséges XIV. Lajos hadseregéből. Belgrádnál további főnyi török sereg állt. A francia tisztek a nagyvezírnek azonnali támadást tanácsoltak, de Köprülü Musztafa, ismerve a közeledő hadsereg erejét, úgy döntött, erődített állásaiban várja be az ellenség támadását.
Augusztus 13-án Badeni Lajos terepszemlét tartott, és a jól elsáncolt zimonyi tábor megostromlását kilátástalannak ítélte. Két napig várakozott seregével Zimony előtt, várva, hogy a törökök kimozduljanak a táborból, és ők indítsanak támadást. Ez nem következett be, a rossz ellátás és a hőség miatt azonban sok katonája betegedett meg. Az őrgróf – a nagyharsányi csatában sikerre vezető stratégiát követve – visszavonulást rendelt el, így remélte az ellenséget biztos állásából kicsalni. A sereg lassú menetben augusztus 14-én kis távolságra hátrált, majd 16–17-én egészen Szalánkeménig húzódott vissza, a falun túl a Verdnik (Vrdnik) hegy déli lejtőin foglalt hadállást. A császáriak arcvonala ekkor kelet-délkelet felé nézett, ahonnan a török támadást várta. A sereg balszárnya a Dunára, jobb szárnya egy aránylag mély földszakadékra támaszkodott.
A nagyvezír maga színlelt visszavonulástól tartott, augusztus 15-ig nem mozdult, ekkor azonban úgy ítélte, a keresztények valóban visszavonulóban vannak, és augusztus 16-án seregével üldözésükre indult. Augusztus 17-én az oszmán sereg is Szalánkeménbe ért, és állást foglalt a császáriak sáncaival szemben, mintegy 5000 lépésnyi távolságban. A nyári hőségben mindkét sereget betegségek, halálos hőguták, dezertálások gyengítették. A császáriak katonájával szemben a nagyvezír csapatai már csak mintegy harcképes katonát tudtak állítani.
## Az ütközet lefolyása
### Az oszmánok bekerítő manővere
Augusztus 17-ről 18-ra virradó éjszaka Köprülü Musztafa nagyvezír teljes csendben tábort bontatott. Lovasságát megtévesztésül a császári állások előtt hagyta, összes többi csapatával, beleértve az utánpótlást szállító szekereket és markotányosokat is, Kereked (Krčedin) falun keresztül, délről nagy ívben megkerülte a császáriak jobbszárnyát. Az oszmánok ezután a császáriak táborától nyugatra, a Duna fölé emelkedő magaslaton új állásokat foglaltak, ahol nyomban sáncépítésbe kezdtek. Később az oszmán lovasság ugyanezen az úton követte a sereg zömét és felzárkózott az oszmán jobbszárnyhoz, ezzel bezárták a gyűrűt a Duna partján álló császári tábor körül. A zseniális hadmozdulat ötletét korábbi magyar történetírók a nagyvezír táborában jelenlévő Thököly Imrének tulajdonítják, de későbbi kutatások azt mutatják, hogy a nagy bekerítés tervét a nagyvezír francia katonai tanácsadói dolgozták ki. A török lovasság a délkelet felé néző arcvonal déli meghosszabbításában, a domb alatti síkságon állt fel, az erődítéseken kívül. Az erődített sáncokban 40– főnyi janicsár gyalogságot és mintegy 160 ágyút helyeztek el, ezeket maga a nagyvezír parancsnokolta. A török lovasságot Ibrahim pasa szeraszkír (fővezér) parancsnoksága alá helyezte, egy kisebb lovas egységet Thököly Imre irányíthatott.
A császári hadsereg ezzel igen veszélyes helyzetbe került. A hátában felvonult ellenség elvágta minden visszavonulási és utánpótlási útvonalát. A jelentős létszámfölényben lévő oszmánok immár a császári tábor fölé magasodó terepszakaszon sáncolták el magukat. A másnapot, augusztus 18-át a törökök a sáncok építésével töltötték. A Dunán felvonult a császárinál nagyobb erejű szultáni folyami flottilla is. Augusztus 18-án napközben a törökök rajtaütöttek a császáriaknak szánt, Péterváradról vízi úton érkezett, életfontosságú élelmiszer-szállítmányon. A szállítmányt fedező legénységet, két dragonyos ezredből és két vértes ezredből kirendelt különítményt a törökök lekaszabolták. A 200 szekérnyi élelmiszer, 1200 ökör, tartalék ló, és más felszerelés az ellenség zsákmánya lett.
### Badeni Lajos haditerve és hadrendje
Badeni Lajos kényszerhelyzetbe került. Hadereje a bekerítésből csak úgy szabadulhatott, ha rövid időn belül támadást intéz a török állások ellen. Ehhez azonban saját hadrendjén is változtatni kellett. Augusztus 19-én délelőtt a császáriak nyugati irányba fordították át saját arcvonalukat, amelyet mintegy ember és 90 ágyú alkotott. Az arcvonal megfordítása után Badeni Lajos csatarendbe állította csapatait. Három harcvonalat képezett:
A jobb szárnyon a gyalogság zöme, 20 zászlóalj állt, két harcvonalban, a Dunára támaszkodva, őket a francia származású Charles-Louis (Karl Ludwig) de Souches gróf táborszernagy vezette. Mögöttük egy magaslatra felvontatva települt a császári had csaknem teljes tüzérsége, innen tűz alá vehették a török tábort és a megerősített sáncokat. A centrumban Hans Albrecht von Barfus altábornagy parancsnoksága alatt a brandenburgi hadtest állt, ez 17 gyalogos zászlóaljból és 31 lovas századból (svadronból) állt. A császári balszárny az arcvonal keleti végén, a síkságon, a török lovassággal szemben foglalt állást. Itt 16 gyalogos zászlóalj és 85 lovas század erő állt, Johann Heinrich von Dünewald altábornagy parancsnoksága alatt, három csoportba tagolva. A magyar huszárság (Batthyány- és Zichy-huszárok), valamint Jovan Monasterlija rác lovassága a harmadik harcvonalban állt fel, Johann Andreas Corbelli gróf vezérőrnagy főparancsnoksága alatt. A balszárny oldalfedezetét Hofkirchen tábornok 21 lovas százada és 3 gyalogos zászlóalj biztosította. Badeni Lajos tartalékát egyetlen lovas egység képezte, amelyet a fővezér a jobb szárny mögött állított fel, Holstein hercegének parancsnoksága alatt. A császári sereg ellátó oszlopa (a „trén”) a jobbszárny mögött, a Duna partján állt, őket néhány zászlóalj, egy lovas század és egy tüzérüteg fedezte.
Az oszmánok nem zavarták meg a manővert. A tapasztalt Köprülü Musztafa nagyvezír számára is nyilvánvaló volt, hogy a császáriaknak hamarosan meg kell támadniuk a megerősített állásokban türelmesen várakozó oszmán csapatokat, ezért nyugodtan kivárta a fejleményeket. Délután 3 órára Lajos csapatai készen álltak a támadásra.
Lajos őrgróf haditerve szerint Dünewald altábornagy a bal szárnyon (délnyugaton) álló lovasságával megrohamozza és szétszórja a török jobb szárnyán álló szpáhi lovasságot, ezután a megerősített sáncok gyalogságának oldalába és hátába kerül, kiveti őket állásaikból, és végül a Dunába szorítja őket. A közép és a jobb szárny szemből támadja a sáncokat, nehogy a beásott janicsárok, erődítéseik védelme alatt, a megtámadott török jobb szárny segítségére siethessenek. A fővezér úgy tervezte, hogy a bal szárny lovas támadása odatereli az ellenség figyelmét, és dél felé irányuló átcsoportosításra készteti, csak ezt követően kellett de Souches-nak a jobb szárnyon (északon) végrehajtania a végső támadást.
### A császáriak első támadása
Délután 3 órakor a császári balszárny megindította az első támadást. Itt Badeni Lajos a gyalogos és lovas egységeket vegyes támadó kötelékekbe rendezte, hogy a harcoló csoportok harcképességét megnövelje. Emiatt azonban a nehezen járható terepen az előrehaladás nagyon lelassult.
A jobbszárnyon de Souches táborszernagy előrevontatta a császári tüzérséget, és közelről, mintegy 200 lépés távolságból ágyúztatni kezdte az oszmánok állásait, hogy gyalogosai megrohamozhassák azokat. A török tüzérség, melyet mintegy 300 jól képzett francia királyi tüzértiszt irányított, viszonozta a tüzet. Amikor de Souches úgy látta, az ágyúzás megfelelő rombolást végzett a sáncokban, megindította a császári gránátosok támadását. Személyesen vezette a rohamot a török állások ellen, emberei betörtek a sáncok közé, de beleütköztek a janicsárok kemény ellenállásába. Az oszmán tüzérség pusztító tüzén is keresztül kellett hatolniuk. Az eredeti haditerv felborult, mivel de Souches csapatai, amelyeknek eredeti feladata „csupán” a bal szárnyon kibontakozó fő támadás tehermentesítése lett volna, súlyos csatába bonyolódtak a törökökkel. A császáriak rohamai megtörtek, maga De Souches táborszernagy is elesett a harcban, ekkor a császári zászlóaljak visszavonultak.
### Janicsár ellentámadás a császári jobbszárny ellen
A császáriak támadás-sorozatának kudarcát a janicsárok ellentámadása követte a császári jobbszárny ellen. De Souches táborszernagy elestével itt megszűnt az egységes parancsnoki irányítás. Az amúgy is megtépázott jobbszárnyon válságos helyzet alakult ki. Az oszmánok előrenyomulását és a császári jobbszárny összeomlását csak a nagy kaliberű tüzérütegek összpontosított tüzével és Holstein herceg tartalékából négy vértes ezred bevetésével tudták elhárítani, nagy nehézségek között, súlyos veszteségek árán.
A jobbszárny vezetését az elesett De Souches helyett Guido von Starhemberg gróf, altábornagy vette át. Csapataival új támadást indított, de az oszmánok ezt is visszaverték. A rohamban maga Starhemberg is súlyosan megsebesült, mellkasába török nyíl fúródott. Sebe ellenére Starhemberg újabb rohamra vezette embereit, de az oszmánok ezt a harmadik támadást is visszaverték. A császáriak embervesztesége hatalmasra nőtt. Különösen a vezénylő tisztikar ritkult meg. Az egész császári jobbszárny megingott, a csapategységek már alig voltak harcba vethető állapotban.
Ezzel egyidejűleg az oszmán dunai flottilla, Mezzomorte pasa parancsnoksága alatt ismét megtámadta a császáriak hajóit. A számbeli fölényben lévő oszmánok gyorsan felülkerekedtek a gyengébb erőt képviselő császáriakon, szétszórták annak hajóit, és állást foglaltak a török arcvonal balszárnyának végénél, a part közelében, készen arra, hogy útját állják az esetleg újjászerveződő császári hajóknak. Ezzel végképpen elvágták Badeni Lajos utolsó, a Dunán keresztül vezető visszavonulási útját is.
### A török lovassági támadás visszaverése
Ezalatt a császári balszárny egységei átküzdötték magukat az átláthatatlan terepen, és tovább nyomultak előre a török tábor felé. Mozgásuk közben azonban elszakadtak a centrumtól. A tapasztalt Köprülü Musztafa nagyvezír rögtön észrevette a császári harcvonalban nyíló rést. Kihasználta a kínálkozó alkalmat, és teljes lovasságát rohamra vezette császári balszárny és közép csapatai közötti meggyengült térben. A szpáhi lovasok áttörték a császáriak első vonalát, visszavetették a császári lovasságot, és betörtek a centrumba is. Megütköztek az itt felállított brandenburgi hadtest egységeivel, amelyek keményen állták a rohamot. Barfus altábornagy több gyalogos zászlóalját megkerülő hadmozdulatra vezette, és ezekkel kétfelől oldalba támadta az oszmán lovasságot. A császáriak és a brandenburgiak heves kereszttüzébe került szpáhik súlyos veszteségeket szenvedtek, és végül megfutamodtak.
### Döntő roham az oszmán sáncok ellen
A reménytelennek látszó helyzetben Lajos Vilmos őrgróf meglátta az utolsó lehetőséget: a szultáni lovasság az előbbi, sikertelen támadása után még éppen csak rendeződőben volt, és két nagyobb elkülönült csoportba széttagolva állt. Az őrgróf személyesen szervezte át a balszárnyon álló csapatait. Dünewald tábornok lovas századait, amelyek eddig a gyalogsággal kevert elrendezésben álltak, gyorsan kivonta a harcvonalból, és bal felé csoportosította őket. Erősítésként melléjük rendelte Holstein hercegének tartalék lovasságát. Az így egyesített császári lovasságot Lajos újabb támadásra rendelte a rendezetlenül mozgó szpáhik ellen, akik még nem vették fel a harci alakzatot, és nem tudtak számottevő ellenállást kifejteni az őket megrohanó császári lovassággal szemben.
A végső lovasrohamot maga Badeni Lajos vezette. Az első összecsapás nyomán az oszmán lovasság egy része nyugat felé kitért és szétszóródva elmenekült a harctérről. Az ellenség zömét azonban sikerült visszanyomni az oszmán táborba, a védősáncok mögé. A császári balszárny előtt megnyílt a tér, a védtelenül maradt oszmán oldalvéden keresztül az odaérkező császári gyalogság eredményesen támadhatta a nagyvezír táborát. A sáncokba szorult janicsárok a végsőkig védekeztek a minden irányból rájuk törő császáriak ellen. Maga Köprülü Musztafa nagyvezír is harcba szállt, a legveszélyeztetettebb ponton bátorította embereit. Amikor azonban a nagyvezír is elesett a küzdelemben, a janicsárok között kitört a pánik. A császári gyalogság és a velük együtt harcoló szerb milicisták felülkerekedtek, betörtek a sáncokba és vad öldöklésbe kezdtek. A sötétség beálltáig a győztesek minden ellenséges katonát lemészároltak a tábor sáncai között. Sok menekülőt foglyul ejtettek. Az oszmán főparancsnokon, Köprülü Musztafán kívül az elesettek között volt a janicsárok 15 ezredese és 18 további pasa is.
## A győzelem ára és a győztesek zsákmánya
A győzelem másnapján, augusztus 20-án Badeni Lajos rövid jelentést írt a császárnak. Egy fiatal tiszt, Karl von Vaudemont vitte Bécsbe, jutalmul a harcban tanúsított kiemelkedő vitézségéért. Lajos így számolt be az uralkodónak az ütközetről: „Bár sok vérbe került, fájdalmunkat enyhíti, hogy a mi veszteségünk semmi az ő veszteségükhöz képest, és e haditett olyan helyzetbe hozta őket, hogy reményeink szerint idén már nem lesznek képesek semmi komoly lépésre.”
Az oszmán haderő legalább embert veszített, eredeti létszámának felét. Elesett maga Köprülü Musztafa nagyvezír és Ibrahim pasa, a szeraszker is. A vert had maradéka szétszóródott. Maradványai Belgrád és Niš felé menekültek, más részei szétszóródva rabló szabadcsapatokká süllyedtek. A Belgrádba visszajutott menekülőket az új nagyvezír, Ali pasa csak a következő hetekben tudta összegyűjteni és harcképes kötelékekbe szervezni. Thököly Imre maradék embereivel és a hozzá csapódott tatár csoportokkal Temesvár, Gyula és Borosjenő térségébe vonult vissza portyázni.
A keresztény szövetségesek drágán fizették meg a győzelmet. Mintegy katonájuk esett el, ez a felvonult haderő nagyságához képest igen magas arányú veszteséget jelentett. Maga Badeni Lajos „az évszázad legvéresebb csatájának” nevezte az ütközetet. A császári oldalon életét veszítette sok magas rangú csapatparancsnok, köztük de Souches gróf, táborszernagy, Holstein hercege, Arenberg herceg és Zrínyi Ádám gróf, magyar zászlósúr, a Muraköz főkapitánya, Zrínyi Miklós egyetlen fia, továbbá nagyszámú képzett főtiszt.
A győztesek kezébe jutott az oszmán nagyvezír tábora, a hadi pénztár, a teljes hadtáp és az összes oszmán ágyú, összesen 158 darab. Badeni Lajos – akit népe „Lajos, a török” (der Türkenlouis)” becenéven emlegetett – nagy győzelmet aratott. A császárnak írt jelentésében büszkén számolt be arról, hogy sikeresen elzsákmányolták a nagyvezír parancsnoki lobogóját és az összes pasa valamennyi harci zászlóját is. Az őrgróf később, a foglyok kivallatása során tudta meg, hogy maga Köprülü Musztafa nagyvezír is a halottak között van. Ausztriában a győzelem megörökítésére hamarosan emlékérmet vertek, amely felsorolta a hadizsákmány fontosabb anyagi tételeit: „ marha, sátor, 4 lófarkas parancsnoki zászló, 14 parancsnoki jelvény, ló, továbbá málhás teve és öszvér.”
## A csatát követő hadműveletek
A szultáni udvart sokkolta a szalánkeméni katasztrófa híre. II. Ahmed szultán azonnali békekötést kívánt, de az új nagyvezír, Ali pasa a francia tanácsadók támogatásával elérte a háború folytatását. A szultán Halil aleppói pasát nevezte ki magyarországi fővezérré (szeraszkerré). Halil komoly csapaterősítésekkel indult a veszélyeztetett Belgrád felé.
Lipót császár Belgrád azonnali ostromát kívánta. Badeni Lajos azonban úgy ítélte, nem maradt elég katonai ereje, hogy megvalósíthassa eredeti stratégiai tervét, az elveszített balkáni területek nagyarányú visszafoglalását. Meggyengült seregével, a megritkított dunai flottillára támaszkodva, lehetetlennek ítélte a további déli irányú előrenyomulást. A fővezér lemondott Belgrád ostromáról annak ellenére, hogy a vár oszmán védői még sokáig nem jutottak erősítéshez.
Lajos őrgróf javaslatára a bécsi Haditanács Temesvár vagy Nagyvárad ostromát határozta el. A fővezér ezért augusztus 24-én Karlócán át Péterváradra vonult, itt hadihidat veretett, és sebesültjeit átszállíttatta Eszékre. A harcképes egységeket kétfelé osztotta. Croÿ herceg tábornagy parancsnoksága alatt 5 gyalog- és 4 lovas ezredet, a Batthyány-huszárokkal a Száva völgyében nyugat felé, a Szerémségbe küldte. Ezek Erdődy Miklós horvát bán csapataival együttműködve elfoglalták Pozsegát. Október 19-én bevették Bródot, majd október 28-án Gradiskát, végül Pakrácot. Az év végére a Szerémség legnagyobb része a császáriak birtokába jutott.
Maga Badeni Lajos összes maradék emberével (mintegy katonával) szeptember 6-án Péterváradnál szintén átkelt a Dunán és észak felé vonult. Szeptember 22-én Zentán és Szegeden át megérkezett Szolnokra, itt bevárta a számára Egerből és Budavárból odarendelt ostromágyúkat. Kiegészült seregével szeptember 27-én átkelt a Tiszán, október 10-én Nagyvárad alá érkezett, és ostrom alá fogta a törökök által erősen védett várost és várat. Október 16-án Barfus brandenburgi és Starhemberg császári gyalogsága elfoglalta a várost, de a vár falairól visszavetették őket. Az ostromot télre felfüggesztették, Nagyváradot csak 1692. június 5-én tudta elfoglalni Heissler lovassági tábornok, akit időközben kiváltottak Thököly fogságából.
Amikor Thököly és portyázói (még júliusban) elvonultak a Törcsvári-hágótól, az erdélyi határt vele szemben védelmező Veterani tábornok Brassó környékéről a Nagy-Küküllő és Maros folyók völgyében Dobrára vonult, tartva Thököly ottani támadásától. A törökök – és Thököly – szalánkeméni veresége után Veterani csapatai szeptember 12-én bevették Lippa várát. A tél beálltáig Veterani még elfoglalta Lugost és Karánsebest is.
Badeni Lajos őrgrófot a sikeres hadműveletekért I. Lipót császár kinevezte a teljes haderő „császárt helyettesítő főhadparancsnokává” (Generalleutnant aller kaiserlicher Truppen). Kinevezte Győr kormányzójává is. Spanyolország (szintén Habsburg) királya, II. Károly, a hadvezért rövidesen az Aranygyapjas rend lovagjává emelte.
## Következmények
A Szalánkeménnél kivívott győzelem a Habsburg Birodalom számára rendkívüli jelentőségű volt. A számbelileg kisebb, de korszerűbben szervezett, kiképzett és jól irányított császári haderő képes volt kitörni az oszmán bekerítésből. Az ütközet előtti éjszaka végrehajtott oszmán átkaroló hadművelet Badeni Lajos csapatait rendkívül kockázatos helyzetbe hozta. Ha a keresztény haderő ebben a helyzetben vereséget szenved, az teljes pusztulásához vezetett volna. Egy ilyen csapás az évek óta két fronton harcoló Habsburg erőket nehezen helyrehozható, súlyos stratégiai hátrányba lökte volna. A keservesen kivívott győzelem és az azt követő mészárlás azonban a törököknek olyan súlyos veszteségeket okozott, hogy az oszmán haderő az év hátralévő részében, sőt a következő évben sem volt képes nagyobb szabású offenzívát indítani a Balkánon. A szalánkeméni győzelem tehát jól érezhetően tehermentesítette a Habsburgokat és a német-római birodalmi haderőt. Nyugat-Európában ezekben az években folyt a Franciaország elleni véres pfalzi örökösödési háború, a császári hadvezetés nagyobb erőket tudott átcsoportosítani a rajnai és a németalföldi frontokra.
A csatát elemző későbbi történészek rámutatnak az 1691. évi hadjáratban elkövetett hadvezetési hibákra is. A hátország (Észak-Erdély és Felső-Magyarország) védelmére indokolatlanul sok csapatot tartottak vissza, Badeni Lajos emiatt 15--rel kevesebb emberrel indulhatott hadba. A császári had súlyos elővigyázatlanságára utal az a tény, hogy a törökök az éjszakai megkerülő hadműveletet teljesen észrevétlenül hajthatták végre. A nagyvezír első briliáns akcióját azonban nem követték további lépések. Súlyos hátrányba jutott ellenségét nem támadta meg, hanem kivárta, hogy az megfordítsa saját arcvonalát, és kezdeményezőként lépjen fel. Badeni Lajos kiváló hadvezéri képességeit mutatja, hogy a hátrányos helyzetet a maga javára tudta fordítani. Az őrgróf azonban alábecsülte a török vereség hatását. A hadvezér nélkül maradt balkáni oszmán haderő szétzüllött, a császári haderő a siker reális esélyével vívhatta volna meg Belgrádot is.
A Habsburgok azonban nem aknázták ki a Balkánon elért átütő sikert. A magyarországi és az erdélyi frontokon a szalánkeméni győzelem nyomán csak kisebb, helyi jelentőségű győzelmek születtek.
## A csata emlékezete
A csata 200. évfordulóját követően, 1892-ben Szalánkemén közelében felavatták a csata 16 méter magas obeliszk-emlékművét. Az ünnepségekre többek között Stevan Stojanović Mokranjac szerb zeneszerző (1856–1914) írt kórusművet, Jovan Jovanović Zmaj szerb romantikus költő (1833–1904) írt dicsőítő hőskölteményt.
A Bádeni Lajos őrgróf által épített rastatti kastélyban ma a Hadtörténeti Múzeum (WGM Rastatt) működik. Egyik részlege a szalánkeméni csatát mutatja be.
A karlsruhei kastélyban működő Badeni Tartományi Múzeum (Badisches Landesmuseum) török részlege (Türkenkammer) őrzi a Lajos őrgróf által zsákmányolt és hazaküldött török fegyvereket, jelvényeket, használati és műtárgyakat (Türkenbeute). |
1,081,863 | Kínai kert | 25,646,998 | null | [
"Kínai kertek"
] | A kínai kert tájképkertészeti stílusa a kínai kultúra ősi ága, ami három évezredes fejlődésen ment keresztül. Nagy hatással volt a japán és koreai kertkultúra kialakulására is. Az uralkodói családok palotáihoz csatlakozó kerteken kívül magába foglalta a tudósok, költők, művészek, kormánytisztviselők otthonai melletti kerteket is. Ezek a fallal körülvett, a házak belső terét kiszélesítő lakóterületek lehetőséget nyújtottak a szemlélődésre, a külvilágtól való elzárkózásra. A tipikus kínai kertben dombok, sziklák, tavak adják a növényzet környezetét, miniatűr, idealizáltan romantikus tájat alkotva, és kisebb épületek szolgálják a pihenést és szemlélődést.
A kertművészet Kínában szoros összefüggésben fejlődött más művészeti ágazatokkal, elsősorban a tájképfestészettel, a kalligráfiával és a költészettel. A kertkultúra egyik csúcspontját ban érte el, ahol csaknem egy évezreden át, a 11. és a 19. század közötti virágzott ez a művészeti ágazat. A máig megmaradt 69 ottani kertből kilencet a világörökség részévé nyilvánítottak Szucsou klasszikus kertjei néven.
## Története
### Kezdetei
A kínai kertkultúra első igazi alkotásai a feljegyzések szerint a Sárga-folyó völgyében, a (i. e. 1600–1046) idején készültek el. Ezekben a kertekben az uralkodó és udvarának tagjai vadásztak is, valamint gyümölcsöt és zöldséget is termeltettek.
A kínai jóslócsontokon megőrződött feliratokból kitűnik, hogy ebben a korszakban háromféle karaktert alkalmaztak a kert kifejezésre: a ', a pu és a ' jelet. A ' olyan kertet jelentett, amiben állatokat tartottak, a pu ezzel szemben a növények számára szolgált. A idején a ' vált minden kert jelévé. A régi ' karakter – 園 – tulajdonképpen egy kis kert rajza, a keret jelképezi a körülvevő falat, benne egy kis négyzet egy tavat, további szimbólumok jeleznek egy épületet valamint egy gránátalmafát vagy ültetvényt.
A késői egyik híres kertje volt a Szellem terasza, tava, parkja (), amit király építtetett. Ez a kert a Dalok könyvében is szerepel.
Egy másik korai királyi kert volt a Homokdűnék kertje, amit az utolsó uralkodó (i. e. 1075–1046) építtetett. Egy döngölt teraszról lehetett áttekinteni a parkot, amiben kikövezett medence is volt, elég nagy kisebb csónakok számára. A történetíró feljegyzései című művében, csaknem egy évezreddel később írja erről a kertről, hogy a medencét borral töltötték meg, a benne lévő szigetecskén lévő fáról sülthús-darabok lógtak, az uralkodó pedig ágyasaival a bor-tavon hajókázott (Bor-tó és hús-erdő, 酒池肉林). Ez a jelenet a kínai történetírásban az elpuhultság és a hanyatlás szimbólumává vált, és a bukott dinasztiákat a rákövetkező éra ideológusai gyakran konkrétan is ugyanezzel a kicsapongással vádolták meg.
A Tavasz és ősz korszak (i. e. 722 – i. e. 481) idején is több, azóta is híres kert épült. I. e. 505-ben hozták létre a teraszokat a Taj-tóra néző hely oldalában. A parkban tavat is kialakítottak, amin kék sárkányokat formázó hajók úsztak. A legmagasabban fekvő teraszról csodálatos kilátás nyílt a Taj-tóra.
#### A halhatatlanok szigetének legendája
A Hegyek és vizek könyve című műben, az i. e. 4. században rögzítettek először egy ősi legendát, miszerint a en egy szigeten él a nyolc halhatatlan. (A legendát később jelentősen továbbfejlesztették, átalakították.) Ezen a szigeten a paloták aranyból és platinából voltak, a fákon ékkövek lógtak. Lakóik nem ismerték a fájdalmat, a telet, a borospohár és a rizses csésze mindig tele volt, és az ott termő gyümölcsök fogyasztása biztosította az örök életet.
, a Kínát egyesítő első császár a legenda alapján küldöttséget menesztett a -tengerre, hogy kutassák fel az örök élet elixírjét. Amikor sikertelenül tértek vissza, a császár építtetett egy parkot egy nagy tóval, amit az Orchideák tavának neveztek el. Ezen a tavon felépítették a nyolc halhatatlan szigetének és az azon lévő hegynek a „másolatát” a legenda alapján. A császár halála után birodalma is hamarosan széthullott, kertjét lerombolták, de a legenda fennmaradt és tovább inspirálta a kertek építőit. A kínai kertekhez ma is gyakran tartozik egy vagy néhány sziget egy tavacskán, a nyolc halhatatlan hegyével.
### A Han-dinasztia kora
A Han-dinasztia korában, i. e. 206 – i. sz. 220 között új birodalmi fővárost építtetett ban, a mai területén. Az itt kialakított hatalmas kert a mai botanikus, illetve állatkertekhez hasonlatos részeket is tartalmazott, valamint hagyományos vadasparkokat vadászat céljaira. Egy nagy mesterséges tóban három szigetet emeltek a nyolc halhatatlan számára. A park később elpusztult, de emléke fennmaradt.
A korszak másik nevezetes kertje volt tábornok kertje császár (125–144) korából. Ez a tábornok az udvarban eltöltött húsz év alatt szerzett vagyonából hatalmas tájkép-parkot építtetett mesterséges hegyekkel, szurdokokkal, erdőkkel, amibe ritka madarakat és vadállatokat helyezett el. Ez volt az egyik első olyan kert, ami a természetet próbálta meg utánozni, a kor nézeteinek megfelelő idealizált módon.
### Költők és tudósok kertjei (221–618)
A Han-dinasztia bukása után a politikai instabilitás hosszú korszaka következett Kínában. Már császár (i. sz. 57–75) bevezette a buddhizmust, ami ekkoriban gyorsan terjedt. 495-re ban, az Északi -dinasztia fővárosában már több mint 1300 buddhista templom volt, általában a hívők házaiból átalakítva. Ezek mindegyikéhez tartozott egy kisebb kert.
Ebben a bizonytalan korban sok korábbi tisztviselő elhagyta az udvart és a kertjeibe vonult vissza a világ zajától, hogy a természetnek és az irodalomnak szentelje életét. Egyikük, az arisztokrata (249–300) építtette 296-ban az Arany völgy kertjét, 10 kilométerre tól és meghívott oda harminc híres költőt. Az eseményt maga alkotta versben örökítette meg, ami aztán egy híres versgyűjtemény, az Arany völgy versei kiindulópontja lett. Ezzel indult meg a kertekről írt költészet gazdag kínai hagyománya.
`költő és kalligráfus (307–365) kitűnő kalligráfiájával örökítette meg a saját kertjében, az Orchidea pavilonban rendezett költői összejövetelt, amiből szintén versgyűjtemény született. A költőket egy patakocska mellé ültette, amelyen boroscsészéket úsztatott le. Aki előtt a csésze megállt, az köteles volt kiinni tartalmát, majd verset rögtönözni. Ez az esemény divatba hozta az úszó csészék patakjának motívumát a kertekben. A császára (604–617) szintén építtetett császári parkjában, a Nyugati kertben, közelében egy kanyargó patakot a csészék úsztatására, valamint pavilonokat a költők számára. A patakon a rendezvények alkalmával kis csónakokat is leúsztattak a kínai történelmet illusztráló figurákkal. A parkban színházi előadásokat is rendeztek.`
### A Tang-dinasztia (618–907), a klasszikus kínai kert első aranykora
A Tang-dinasztia idejét tekinti az utókor az első aranykornak a kínai kertépítészetben. császár csodálatos kertet építtetett a Fenséges tiszta tó kertje néven ban, a mai közelében, és ott élt híres ágyasával, jel, aki tulajdonképpen a hatalmat gyakorolta a palota és maga a császár felett.
A festészet és a költészet korábban soha nem látott színvonalat ért el. Új kertek, kicsik és nagyok, töltötték meg a fővárost. Kialakításukhoz a klasszikus legendák adták az ötleteket, mint a Halhatatlanok szigete, vagy a kis kilátó-pavilonok a mesterséges hegyeken. Még a középosztály házaihoz is tartoztak kis kertek, terrakotta hegyekkel és kis tavacskákkal.
Az egyik híres kertet (701–761) tisztviselő, festő és költő építtette. Megvásárolta egy költő romos házát, ami egy tóba torkolló folyónál állt. Húsz különböző tájképi jelenetet hozott létre, mint a Magnóliák kertje, a Hullámzó füzek, vagy a Bambuszok szívének kioszkja. Mindegyik kertrészletről írt egy költeményt, valamint festményt készíttetett róla a háza belső falára.
A Tang-dinasztia korában a kertművelés magas szakmai színvonalra emelkedett. Különleges növényeket hozattak be távoli vidékekről, szaporították, nemesítették azokat oltással, szemzéssel. A növények esztétikai tulajdonságait helyezték előtérbe. Számos könyv is született ebben a korban a növénytermesztésről. A nyüzsgő, komoly nemzetközi forgalmat bonyolító fővárosból ezek az ismeretek Ázsia-szerte elterjedtek. A gazdasági virágzás azt is elősegítette, hogy a kertépítés divatja egész Kínában meggyökeresedett.
A Tang-dinasztia korának utolsó híres kertje volt a Falucska a derűs tavasz hegyén (), amit városától keletre építtetett birodalmi főminiszter. A hatalmas kertben több mint száz pavilon, épület emelkedett, de a leghíresebb különleges alakú szikláiról a tudósok szikláinak, „tudós-szikláknak” is neveztek, ekkor váltak különösen divatossá; ezekkel jelképezték a hegyeket, hegyláncokat egy-egy kompozícióban.
### -dinasztia (960–1279)
A mindkét korszakában, az északiban és a déliben egyaránt magas színvonalú volt a kertépítészet. császár (1082–1135), aki az utókor által is elismert festő volt (ellentétben uralkodói teljesítményével, amivel nem tudta megakadályozni birodalma bukását) a kertészetben is jelentőset alkotott. Első kertje, az Arany tisztaságának medencéje, egy teraszokkal és pavilonokkal körülvett mesterséges tó volt. A meghívottak csónakversenyeket és más jeleneteket tekinthettek meg a tavon. 1117-ben személyesen felügyelte következő kertje építését. Egzotikus növényeket és festői sziklákat helyeztetett el benne, ezúttal is nagy szerepet kaptak a Taj-tó kövei. Néhány szikla akkora volt, hogy a szállítása érdekében a Nagy-csatornán minden hidat le kellett bontani. A kert közepén száz méter magas mesterséges domb állt, a Stabilitás hegye néven, sziklákkal és szakadékokkal. A kert 1122-re készült el, néhány évvel később a dzsürcsi hadai elfoglalták és kifosztották a fővárost és a parkot, csak a domb maradt meg belőle.
A császári parkok mellett számos kisebb kert is nagy hírnévre tett szert, így ban Az égi uralkodó monostorának kertje különösen bazsarózsáiról volt nevezetes, amiket virágzásukkor az egész város közönsége megtekintett. A Többszöri tavasz kertje a hegyek látképéről volt híres. A legismertebb kert azonban a városban a Magányos öröm kertje volt, amit a költő és történész (1021–1086) hozott létre. A másfél hektáros terület közepén állt a Tanulmányok pavilonja az ötezer kötetes könyvtárával. Az északon elhelyezkedő mesterséges tavon, kis szigeten, halászkunyhó állt. Keleten gyógynövényeket termesztett, míg a nyugati oldalon mesterséges domb állt, tetején kilátóval. A kert csekély díj ellenében megnyílt a látogatók előtt.
`császár bukása után a -dinasztia fővárosa a Jangcétól délre költözött, a mai ba helyezték át, amit akkor Lin'an-nak hívtak. Hamarosan már ötven kertet alakítottak ki a városban, a Nyugati-tó partján. A közeli városa is híres volt kertjeiről, amiket gazdag kereskedők, tudósok, tisztviselők építtettek. Ezek közül néhány ma is megvan, bár változtak is az idők folyamán. A munkaerő Kínában mindig olcsó volt, és bár a hagyományokat nagy tiszteletben tartották, ezek között sokáig nem szerepelt a mai értelemben vett műemlékek megőrzése. A kertek nagy részét is, mint a többi építményeket, időről időre lendületesen átalakították, akár domb helyére tavat helyezve és viszont. A legrégebbi kert ban a Kavargó hullámok pavilonjának kertje, amit 1044-ben készíttetett (1008–1048) költő. Fő eleme egy dombtetőn épült kilátó-pavilon volt. Az évszázadok során ez a kert is sokat változott, de alaprajzának fő vonalai megmaradtak. A Hálók mesterének kertje 1141-ben készült el, már a Déli idején. A hagyomány szerint tízezer kötetes könyvtár is volt a csarnokában. 1736 és 1796 között jelentősen átépítették, de ennek ellenére a -kori „tudós-kertek” egyik legszebb példánya.`
`városában, a Taj-tó (Nagy-tó) partján és egyben két hegy lábánál harmincnégy kertről számolt be (1232–1308) történész. A két leghíresebb közülük, az Északi és a Déli kert egyaránt császári főminiszter tulajdonában volt. Az egyik klasszikus, hegy-és-tó elrendezésű kert volt a halhatatlanok szigetével; a másik sajátos vízi kert volt, a Nagy-tóhoz csatlakozó öt terjedelmes mesterséges medencével. Ezekre és a környező hegyekre szép kilátás nyílt egy megemelt teraszról.`
### -dinasztia (1279–1368)
1271-ben Kubiláj kán, mongol uralkodó Kína császárának kiáltotta ki magát. 1279-re felmorzsolta a -dinasztia utolsó ellenállását is és így létrejött a . Új fővárost alapított a mai területén , a Nagy Főváros néven.
Kubiláj kán leghíresebb „kertjét” nyári rezidenciáján, a belső-mongóliai Xanaduban alakíttatta ki. Erről Marco Polo is megemlékezett, miután 1275 körül meglátogatta azt. Eszerint a 16 mérföld kerületű vadasparkban folyók és patakok, gyönyörű rétek voltak, ahová a kán-császár sok vadállatot telepíttetett és azokra vadászott. Marco Polo leírása ihlette az angol romantikus költőt, Samuel Taylor Coleridge-et a Kubla kán című költeményének megalkotására.
Magában a fővárosban Kubiláj kán megnagyobbíttatta az északi által létrehozott mesterséges tavakat és megépíttette a szigetet, megteremtve a máig meglévő kontrasztot a tó kanyargó partjai és a későbbi Tiltott Város szigorú geometriája között.
A mongol hódítás ellenére a klasszikus kínai kertkultúra tovább élt. Kitűnő példája ennek az Oroszlánliget ban, ami 1342-ben épült. Nevét a Taj-tóból hozott fantasztikus formájú kövek alapján kapta, mert néhány közülük oroszlánfejekre emlékeztetett. A későbbi idején és is többször meglátogatta ezt a kertet, ami mintául szolgált a ban kialakított császári nyári kert számára is.
### Ming-dinasztia (1368–1644)
A mongol -dinasztiát kínai felkelők döntötték meg, 1368-ban megalakult a Ming-dinasztia. Ennek a korszaknak a legszebb kertépítészeti emléke a Szerény hivatalnok kertje ban, amit (1506–1521) idején építtetett egy visszavonult tisztviselő. A kert azóta sok változáson ment át, de központi része megmaradt eredeti szerkezetében: egy nagy tó lótuszvirágokkal, körülvéve pavilonokkal. A tavon egy szigetet alakítottak ki, neve Illatos sziget. A parkban jól megfigyelhető a kínai kertépítészet egyik elvének, a „kölcsönzött látképnek” az alkalmazása: egyes pontokról a kert növényeinek, tárgyainak keretében megjelennek a környező hegyek és egy távoli pagoda képe is.
Egy másik Ming-kori kert ban a Megmaradt kert, ami (1573–1620) idején épült. A -dinasztia idején három magas, hegyeket szimbolizáló mészkősziklát helyeztek el a kertben. A leghíresebb közülük a Felhő-koronázta szerencsés csúcs, ami a kert központi figurája lett.
A harmadik neves Ming-kori kert ban a Művelés kertje, amit 1621–27 között építtetett , a híres festő és kalligráfus unokája. A kert itt is egy tó köré épült, a déli oldalon drámai sziklaegyüttes, nyugaton pedig a tulajdonos dolgozó-pavilonja, a Szerény ház áll.
### -dinasztia (1644–1912)
Az utolsó kínai dinasztia, a is folytatta, továbbfejlesztette a császári kertek építését. 1703 és 1792 között a császárok létrehozták a csengtöi nyári rezidencia komplexumát a hegyekben, 200 kilométerre északkeletre Pekingtől. Az 560 hektáron kialakított parkrendszer 72 különböző tájképi kompozíciót foglalt magába, megidézve Kína különböző tájait.
A -korban a leghíresebb kertek Pekingben, a két császári palota, a Nyári Palota és a Régi Nyári Palota közelében jöttek létre. Mindkét létesítmény a luxus és pompa szimbóluma lett, és az európai utazók széles körben beszámoltak szépségükről.
A második ópiumháború idején, 1860-ban az angol-francia csapatok feldúlták és kifosztották a pekingi parkokat és palotákat. a kínai haditengerészet modernizálására szánt összegek nagy részét is a császári kertek helyreállítására fordította, ami a félgyarmati sorban tengődő Kína kincstárát súlyosan megterhelte. Ebből a pénzből építették újjá a Nyári Palota kertjében, a Kunming-tavon a híres Márványhajót, a hajóra emlékeztető teaházat márványból. Mindkét parkot újra súlyos károk érték a 19. század legvégén bekövetkező bokszerlázadás, majd a nyugati hatalmak által azt követően végrehajtott büntetőexpedíciók során.
A i kertek közül a Páros visszavonulás kertje (1723–1736) és a Visszavonulás és elmélkedés kertje (1885) készült a -dinasztia korában.
## A klasszikus kínai kert szerkezete, fő vonásai
A klasszikus kínai kertek tervezőinek nem az volt a célja, hogy egyszerre áttekinthető művet alkossanak. Ezek az alkotások a ház lakóinak és vendégeinek kisebb jelenetek, tájképek, élőképek sorozatát jelenítették meg, amelyek elmélyülésre, meditációra nyújtottak lehetőséget. A séta során a vendégek számára meglepetésként megjelenő látványok megalkotására törekedtek. Emellett a kert és részletei az évszak, az időjárás, a fényviszonyok, a növényzet fejlődésének függvényében folyamatosan változtak. A kert egyes elemei által kialakított képet lehetőség szerint összhangba hozták akár távoli hegyek vagy pagodák látványával is: a közeli látnivalók mintegy keretbe foglalták a távolabbi képet. Ezt az effektust „kölcsönzött látképnek” nevezték. , a 16–17. században élt kertépítész, festő írta: „a közönségest, mindennapit el kell rejteni, amennyire csak lehet, a nagyszerűt és a szépet pedig be kell vonni”.
A kínai császári kertek első nyugati látogatói, mint Louis Le Comte, XIV. Lajos francia király tudományos kutatója 1685-ben, gyakran zsúfoltnak, kaotikusnak találták ezeket a parkokat, hiányolták belőlük az egységes stílust és a rendet. De Jean Denis Attiret jezsuita misszionárius, aki 1739-től haláláig, három évtizeden át volt udvari festő Pekingben, már megtalálta a „gyönyörű rendetlenséget, anti-szimmetriát” a kínai kertekben. Megállapította: „minden úgy van elrendezve, hogy egyszerre ne lehessen áttekinteni; egyenként kell meglátni a kompozíciókat.
A kínai kertek mérete nagyon változatos lehet. A szucsoui kertek körül a legnagyobb, a Szerény hivatalnok kertje kissé meghaladja a tíz hektárt, ennek egyötöde egy tó. azonban épített olyan kertet is egy tartományi kincstárnok számára, ami egy hektár alatt maradt, és négyszáz lépéssel be lehetett járni az utolsó látképig, de az elégedett megrendelő szerint „a tartomány összes szépségét magába foglalta”.
A klasszikus kerteket fehérre festett fal vette körül, ami megfelelő hátteret biztosított a zöld növényzet látványának. A tó általában középen helyezkedett el, és sok kisebb nagyobb építmény vette körül azt. említett kis kertjében az egy hektár kétharmadát épületek foglalták el, a kertre magára csak egyharmad maradt. A tudósok kertjében – és ezek a kertek általában mind írástudók, művelt tisztviselők kertjei voltak – a központi épület könyvtár vagy dolgozószoba volt, amit galériák kötöttek össze a többi pavilonnal, amelyekből a különböző látképeket meg lehetett figyelni. Az építmények segítettek a terület különböző „jelenetekre” történő felosztásában is. A fákat, növényeket, sziklákat gondosan kompozíciókba rendezték.
### Épületek
A kínai kertekben sokféle épület található, csarnokok, pavilonok, kilátóhelyek, galériák, templomok, hidak, tornyok. A szucsoui Szerény hivatalnok kertje negyvennyolc épületet foglal magába, beleértve a lakóházat, pavilonokat családi összejövetelek céljaira, tizennyolc kilátóhelyet a különböző látképekben való gyönyörködésre, és számos tornyot, hidacskát, fedett folyosót. Az építményeknek azonban soha nem szabad dominálniuk a látképet, hanem azzal harmóniában kell maradniuk.
A klasszikus kínai kert legfontosabb épületei a következők:
- Szertartások terme – ünnepélyes családi események számára, a bejárat közelében.
- Fő pavilon – vendégfogadás, ünnepségek, bankettek számára. Ezt gyakran veranda veszi körül.
- Virágok pavilonja – a lakóház közelében, egy virágokban gazdag hátsó kerttel, kis sziklakerttel.
- Négy irányban nyitható pavilon – centrális helyen álló épület, amelynek mozgatható falaival különböző irányokra lehet megnyitni a kilátást.
- Lótusz-pavilon – a lótuszvirágokkal teli mesterséges tó partján.
- Mandarinkacsák pavilonja – két részből áll, északi oldala fenyőkre és tóra néz, a nyári hőséget enyhítendő, déli oldalán egy udvar van örökzöld növényekkel és a korán virágzó szilvafákkal, téli használatra.
Ezeken kívül még sok kisebb pavilon található a kínai kertekben, amelyek menedéket nyújtanak a nap és az eső vagy szél elől, a megfelelő napszakokban, hajnalban, alkonyatkor vagy holdfényben különleges rálátást adnak egy szép látképre. A meditációra szolgáló kis épületek sorában népszerű a rusztikus „halászkunyhó”. Az építmények speciális funkcióját a nevük is gyakran jelzi, mint az alábbi példákban:
- Csúcscsodáló pavilon (Megmaradt kert)
- Távoli illatok csarnoka (Szerény hivatalnok kertje)
- Hegyi látkép tornya (Szerény hivatalnok kertje)
- A hold és szél pavilonja (Hálók mesterének kertje)
- A lótusz-fuvallat pavilonja (Szerény hivatalnok kertje)
- Az esőt hallgató pavilon (Szerény hivatalnok kertje)
- A fenyők megfigyelésének és a festmények értékelésének pavilonja (Szerény hivatalnok kertje)
- Az olvasáshoz való visszafordulás helye (Megmaradt kert)
- Hegyek és víz közötti pavilon (Páros visszavonulás kertje)
- A jádéra hajló pavilon (Szerény hivatalnok kertje)
- A lágy eső hűvösséget hoz pavilon (Visszavonulás és elmélkedés kertje)
- A tartós tavasz és a hold figyelésének tornya (Visszavonulás és elmélkedés kertje)
Néhány kertben – a pekingi Márványhajóhoz hasonlóan, kisebb méretben – hajó formájú kis kőépítmények vannak a tavon. Ezek általában három részből állnak: elől egy nyitott kioszk, középen egy bensőségesebb zárt tér, hátul egy kétszintes torony, kilátással a tóra.
További tartozékai még a kerteknek a kis, zártabb udvarok magányos meditáció, festegetés, zenélés céljaira, továbbá a galériák vagy fedett folyosók, amik védelmet nyújtanak a sétáló számára az időjárás viszontagságaival szemben, valamint segítenek felosztani a rendelkezésre álló teret. A galériák ritkán egyenesek, inkább cikkcakkosak vagy kanyargóak. Oldalfalukon gyakran díszes kis ablakok nyújtanak betekintést a mögöttük lévő kertrészletre. Az ablakok és az ajtók meglepő geometriai formákat ölthetnek, mint a kerek holdkapu, de lehetnek oválisak, hat- vagy nyolcszögletűek, illetve más alakúak is.
A hidak hasonlóképpen ritkán egyenesek, a hosszabbak cikkcakkosak, a rövidebbek magas ívben vezetnek át a víz felett. A fából készült hidakat gyakran élénk színűre festik a kert összhatásának könnyedebbé tétele érdekében.
### Mesterséges dombok, sziklák
A mesterséges „hegy” és/vagy a sziklakert a kínai kert elengedhetetlen része. A hegycsúcs a kínai filozófiában az erény, a stabilitás és a tartósság szimbóluma már a Változások könyve és Konfuciusz óta. A Halhatatlanok szigetének legendája még fontosabbá tette a hegyek szerepét a kertekben.
Az első sziklakert a kínai kertek történetében a Han-dinasztia idején épült Nyulak kertjében jelent meg. A Tang-dinasztia korában a sziklák műtárggyá nemesedtek, és formájuk, anyaguk, szerkezetük alapján értékelték azokat. , a neves költő (772-846) katalógust készített a Taj-tó híres köveiről. Az értékes, a fantáziát megmozgató alakzatokat tudós-köveknek nevezték.
A idején a mesterséges dombokat általában döngölt földből emelték. császár azonban már megrendítette országa gazdaságát azzal, hogy a Nagy-csatornán lebontatta a hidakat a parkokba való hatalmas sziklák Pekingbe szállítása érdekében. A Ming-dinasztia idején a dombokat már szinte kizárólag sziklákból építették fel, barlangokkal együtt. A idején a Ming-kori sziklahegyeket már túl mesterkéltnek tartották, és a kor „hegyeit” föld és sziklák kombinációja alkotta.
A nagyobb dombok tetején kötelező elem a kilátó-pavilon. A kisebb kertekben egy méretesebb szikladarab jelképezheti a hegyet, vagy kövek sorozata egy hegyláncot.
### Vízfelületek
A kínai kert központi eleme még a kisebb-nagyobb tó. A fő épületek ennek a partján helyezkednek el. A tó vagy a tavak egy részében lótuszfélék élnek, és külön pavilon szolgál a megtekintésükre. A tavakban már a Tang-dinasztia korában megjelentek a díszítési célra kitenyésztett aranyhalak, amik aztán a 11. századra széles körben elterjedtek. Hasonló célokból vízimadarakat is szoktattak a kertek vizeihez.
Már a Változások könyve megemlékezik a tavak szerepéről a kínai kertben, eszerint a víz a könnyedséget és a kapcsolatokat, összefüggéseket jelképezi. Kiegészítője a hegyeknek, a parkok másik központi elemének, és az álmokat, valamint a terek végtelenségét is jelképezi. A kert alakja gyakran elrejti a tavak túlsó szélét a szemlélődő elől, így a vízfelület végtelenségének az illúziója keletkezik. A vízben tükröződik az égbolt, ezért az ahhoz hasonlóan állandóan változó látványt nyújt; viszont egy gyenge szellő is eltörölheti a tükröződéseket.
A tavak és a vízparti pavilonok kialakítását nagyban befolyásolta egy klasszikus kínai író, (403–444), aki a ' című művében sokat ír a császár vízparti sétáiról. A későbbiekben sok kertben, különösen a Jangce déli folyása mentén és az északi császári udvarokban találkozni lehetett az e könyvben szereplő vízparti kompozíciókkal és nevekkel.
A kisebb kertekben található egyetlen tóval szemben a nagyobbakban a tóba vezető vízfolyások is vannak, esetleg a tavat két részre osztják és a kettőt keskeny csatorna köti össze, megteremtve a hidak, köztük fedett hidak alkalmazásának lehetőségét. A legnagyobb kertekben a nagy tavon szigetek is vannak, a Halhatatlanok szigetét megidézve.
Néhány kertben a tavakat sima területeket borító fehér homokkal helyettesítették, amit sziklák határoltak. A holdfényben ezek tavaknak látszhattak. A „száraz kertnek” ezt a stílusát vitték át később Japánba, ebből alakult ki a zen kert. A patakok, vízfolyások a kínai keretekben mindig kanyargósak, a természetest igyekeznek utánozni, egyes részeiket sziklák vagy a növényzet rejti el.
### Növényzet
A kínai kertekben a növényzet, a fák és a virágok csak a negyedik fontos összetevőt jelentették az épületek, a sziklák és a vízfelületek mellett. A növények képezik az ellentétet az épületek és a sziklák merev és állandó formáival szemben. Nem csak az évszakokkal változó képet nyújtanak, hanem még illatokat és hanghatásokat is adnak a kert képéhez, például a bambuszt suhogtató szél vagy a banánlevelekre hulló eső hangjával.
A virágoknak és fáknak mind van szimbolikus jelentésük is. A fenyő, a bambusz és a kínai szilvafa (Prunus mume) „a tél három barátja” (歲寒三友), mivel télen is szép látványt nyújtanak. Gyakran a festményeken is együtt szerepeltetik őket, mint (1199–1264) művein. A régi tudósok számára a fenyő a hosszú élet, az állhatatosság és a hű barátság jelképe volt. A bambusz a szerény bölcset, a tudást kereső embert, valamint a rugalmasságot testesítette meg. A szilvavirág a tél utáni újjászületés jelképe volt.
Az őszibarackfa a hosszú életet, a halhatatlanságot jelképezte. Egy ősi monda szerint anyakirálynő kertjében az őszibarackfák csak háromezer év után virágoztak és hoztak termést, de aki ekkor evett a gyümölcsükből, az halhatatlan lett. Ezt a legendás kertet számos festményen is ábrázolták, és a kertekben is megjelenítették. A körtefák az igazságosság és a bölcsesség szimbólumai voltak. Viszont a körte szó hangzása egybeesett az eltávozás, elhagyás szóéval, ezért egy körtét felvágni balszerencsét jelentett, mert egy barátság vagy szerelem elmúlásához vezethetett. A hosszú ideig élő körtefák viszont a hosszan tartó barátságot vagy szerelmet jelképezték.
A sárgabarack a mandarinok, a császári hivatalnokok jelképe volt. A Tang-dinasztia idején a sikeres császári vizsga utáni bankettet a sárgabarackfák kertjében illett megrendezni.
A gránátalma az ifjú párok számára a sok fiúgyermeket jelképezte. A fűzfa a barátságot és az élet örömeit idézte meg. A vendégeknek a barátság jeléül fűzfaágakat ajándékoztak.
A virágok közül a legnagyobbra az orchideát, a bazsarózsát és a lótuszt értékelték. A Tang-dinasztia idején a bazsarózsa, a bőség jelképe volt a kert legünnepeltebb virága. költő írt egy híres elégiát a lótuszról, amiben azt az integritással és kiegyensúlyozottsággal azonosította. Az orchidea a nemesség és a beteljesülhetetlen szerelem jelképe volt. (kb. 365–427), a „földek és kertek költője” számos virágot, kerti növényt megörökített lírájában, köztük a krizantémot.
A kínai kertek alkotói nagyon ügyeltek a növények természetes vagy ahhoz hasonló megjelenésére. Népszerűek voltak viszont a sziklakertekben a törpefák.
## A kertek szerepe a kínai kultúrában
A kert nagyon fontos szerepet játszik a kínai művészetben és irodalomban, csakúgy, ahogy a művészet és irodalom is nagy hatást gyakorolt a kertkultúrára. A (szoros fordításban „hegy és víz” festészet, azaz tájképfestészet) az 5. században alakult ki Kínában, párhuzamosan a kertkultúra fejlődésével. A festők nem törekedtek a valóság pontos ábrázolására, inkább hangulatokat, érzéseket örökítettek meg.
`(1641–1720) tájképfestő szavakba is öntötte művészi céljait, amikor leszögezte: nem kíván hétköznapi tájképeket festeni, hanem olyan tájakat akar alkotni, amelyek az elérhetetlenség érzését keltik a szemlélőben, mint a Halhatatlanok szigete. Hasonlóképpen gondolkodtak a kertek alkotói is, amikor elhelyezték a hegyeket szimbolizáló szikláikat a tavacskák körepén.`
, a híres Ming-kori kertépítész nem csak a gyakorlatban, hanem az elméletben is sokat tett a kínai kertkultúráért. Fő művében, a „Kertek ereje” című munkában, a világ első kertépítészeti szakkönyvében részletesen foglalkozott a kertek szellemi és gyakorlati vonatkozásainak dialektikájával, a kertek és az irodalom, illetve a festészet összefüggéseivel. Kijelentette, hogy alaposan meg kell ismerni a valóságot ahhoz, hogy megteremthessük a kertekben a képzeletbelit. A jól sikerült kert részben isteni inspiráció eredménye, másrészt azonban emberi erőfeszítések terméke.
Az irodalomban a kertek gyakran adtak témát a költőknek és viszont. A Tang-korban felvirágzott egy külön költészeti műfaj, a „mezők és kertek költészete”, aminek egyik fő képviselője (701–761) volt. A költeményekből ered több híres kert elnevezése, mint a Kavargó hullámok pavilonjának kertje, vagy a Visszavonulás és elmélkedés kertje. A kerteken belül is az egyes pavilonok vagy kilátóhelyek gyakran viselték egy-egy híres verssor nevét, amit kőbe is véstek az adott helyen. Ilyen például „A hold a szellővel érkezik” pavilon, ahonnan a holdat volt szokás nézni a Páros visszavonulás kertjében, és ahol költő híres sorait vérték kőbe: „A szürkület hozza az őszt, és a szél hozza ide a holdat”. Számos, mára már régen elpusztult park emlékét költemények őrizték meg.
A kertek társadalmi és kulturális fontosságát jól mutatják a klasszikus kínai regényirodalom alkotásai is, mint A vörös szoba álma, vagy a Szép asszonyok egy gazdag házban, amelyek cselekménye nagyrészt a lakóházak körüli kertekben, a családi és a társadalmi élet egyik fő helyszínén játszódik.
### Filozófia, vallás
A klasszikus kínai kert a gazdag kínaiak életének számos vonatkozása számára helyszínt jelentett, úgy is mint az ünnepségek, szertartások, találkozók, magányos elmélkedés vagy éppen a szerelem. Helyet biztosított a festegetés, zenélés, a kalligráfia gyakorlása, vagy a klasszikus szövegek tanulmányozása számára. A kertben teát lehetett kortyolgatni, vagy meg lehetett mámorosodni a bortól. A kert jól mutatta tulajdonosa ízlését. Mindemellett azonban a kertek filozófiai üzenetet is hordoztak.
A taoizmus nagy hatást gyakorolt a kertek kialakítására. A Han-dinasztia (i. e. 206 – i. sz. 220) korától a kerteket gyakran építtették a posztjukat vesztett vagy önként visszavonult tisztviselők, mintegy menedékként a fővárosi élet zaja elől. Ebben a világi gondoktól való megszabadulás taoista ideáljait is követték. A kerteknek a harmonikus, a természetest sűrítetten utánzó környezetében találhatták meg a teremtés egységéről szóló meditáció, a megvilágosodás ideális helyét. A kanyargós ösvényeken tett idilli séta során közelebb érezték magukat az ősi, természetes élethez, az ember és a természet harmóniájához. A zegzugos útvesztők és a cikkcakkos hidak illusztrálták azt az ősi kínai mondást is, miszerint a kitérők vezetnek közelebb a titkok megfejtéséhez.
A kert részletei, mint a sziklák és a víz egyben jin és jang ellentétét és harmóniáját is kifejezték. A kemény sziklát kikoptathatja a lágy víz – ezt az ellentétet jól ábrázolták a Taj-tó mélyen erodált mészkősziklái.
A kertek filozófiájának mai megfogalmazását adta 2007-ben , a Kínai Kertépítészeti Társaság elnöke, a Kínai Tudományos Akadémia és a Kínai Műszaki Tudományos Akadémia tagja, amikor így fogalmazott: „A klasszikus kínai kertek a természet és az emberi munka tökéletes együttműködésének termékei. Tökéletesen ábrázolják a természet szépségét. A természet jobbításának is lehet tekinteni őket, sugárzik belőlük az ember művészi tehetsége.”
## Külföldi hatásai
### A kínai kert hatása Japánban
A klasszikus kínai kultúra nagy hatást gyakorolt Japánra már az i. e. 6. század óta. I. sz. 607-ben Sótoku japán régensherceg diplomáciai missziót küldött Kínába, és ezzel a kulturális együttműködés több évszázados szakaszának alapjait vetette meg. Japán tudósok százai utaztak Kínába a kínai nyelv, a politikai rendszer és a kultúra tanulmányozására. A küldöttség vezetője, Ono no Imoko részletesen tájékoztatta a japán udvart a kínai kertépítészetről is. Ezek a jelentések nagy hatást gyakoroltak a japánkert kultúrájának kifejlődésére.
A Nara-korban (710–794), amikor a japán uralkodó székhelye Narában volt, számos nagy parkot építettek kínai mintára az arisztokraták számára, ahol sétálhattak, csónakázhattak, valamint kisebb kerteket is a meditáció és az elmélyültebb szemlélődés céljaira. Később, a 12–13. században az ugyancsak Kínából behozott zen buddhizmus hatására alakult ki a japán sziklakert sajátos, immár a kínaitól nagyrészt független kertművészeti ága. Az ugyanebben a korban behozott zöld tea alapján pedig megszületett a japán teaceremónia, ami a japánkertek fontos rítusa lett.
### Európa
A kínai kertről is először Marco Polo hozott hírt Európába. Kubiláj kán vadaskertje mellett részletesen leírta a kambaluki (a mai Peking) császári palota kertjét is, aminek a központi eleme egy emberkéz alkotta száz lépésnyi magas és ezer lépés kerületű hegy volt, örökzöld fákkal és azúrszínű díszkövekkel.
Xavéri Szent Ferenc, az első jezsuita, aki Kínába érkezett 1552-ben, majd Matteo Ricci is beszámoltak a kínai kertekről. Louis le Comte, XIV. Lajos francia király matematikusa meglepődéssel látta, hogy a kínai kertek nem áttekinthetőek, nincsenek geometrikus formába rendezve.
A 18. században Európában a kínai vázák, porcelánáruk megérkezésével fellendült a népszerűsége mindennek, ami Kínából származott. Nagy festők, mint Jean-Antoine Watteau és François Boucher kínai jeleneteket festettek – nagyrészt saját képzeletükből kiindulva. Az európai királyi udvarokban mindenfelé terjedt a kínai jellegű dekoráció, és ez a kertekre is hatott.
`(1711–1799) hasonlóképpen nagyon érdeklődött Európa iránt. Megbízást adott egy műszaki képzettségű jezsuita papnak, hogy építsen udvarában nyugati mintára szökőkutat.`
A kínai kertművészet az angol kertkultúra alakulására is hatott. 1685-ben William Temple angol diplomata és író egy művében szembeállította az európai (francia) szimmetrikus kertek hagyományát az olvasmányaiból ismert kínai kertekkel. Írása jelentős visszhangot, vitát váltott ki, és hozzájárult ahhoz, hogy a 18. századra kialakuljon és megszilárduljon az önálló angol tájkertészet. Ezekben a kertekben a kor divatjának megfelelő (mű) antik romok mellett 1738-ban megjelent díszként az első kínai jellegű építmény is.
A kínai stílus nagy propagátora lett William Chambers építész (1723–1796), aki 1745 és 1747 között Kínában élt, és benyomásairól könyvet, valamint a kínai kertészetről külön disszertációt is írt.
### Egyesült Államok
1978-ban a kínai kertek társadalmi szervezete, angol nevén a Chinese Garden Society a kulturális forradalom kényszerű szünete után felújította tevékenységét, és a kínai-amerikai kapcsolatok fellendülésével is összefüggésben együttműködést alakított ki a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeummal. Ennek egyik eredménye volt az Astor-udvar létrehozása 1980-ban a múzeumban a i Hálók mesterének kertje egy részlete alapján.
## Kapcsolódó cikkek
- Kínai építészet
## Fordítás |
113,978 | Delphoi | 26,913,473 | null | [
"Görögország világörökségi helyszínei",
"Jóshelyek",
"Kulturális világörökségi helyszínek",
"Szent helyek",
"Ókori görög települések"
] | Delphoi (görögül Δελφοί) régészeti terület és modern város Görögországban. Az archaikus időkben a települést a világ közepének tartották és az Apollón tiszteletére emelt szentély-együttes az ókor legnépszerűbb jóshelye volt. Delphoiban találhatjuk az Omphaloszt (ομφαλός) – „a világ köldökét” – és a marmariai tholoszt (azt a fényképek százai által híressé vált kis kerek templomot, amelynek funkcióját a mai napig nem sikerült kideríteni). Itt, az Apollón-templom szívében (hesztia), égett az „isteni fény”: άσβεστος φλόγα – az az örökmécses, amelynek lángját Prométheusz az Olümposzról lopta az embereknek. A plataiai csata után a görögök ebből a szent tűzből vittek új lángot városaikba, életük felvirágoztatására. Delphoi több mint ezer éven át volt a hellén világ vallási központja, és jelentős hatást gyakorolt a politikai és társadalmi életre is.
## Fekvése
A település a mitikus Parnasszosz-hegy délnyugati lejtőjén, 570 méteres magasságban fekszik, a Korintoszi-öböl közelében, Kirrha kikötővárostól 15 kilométerre. A Pleisztosz folyó völgyére néző szent terület fölé a Phedriadesz (a ragyogóak) sziklafalai magasodnak. A sziklák között fakad a „tisztaság forrása”, a szent Kasztalia-forrás. A delphoi szentély mesterséges teraszokra épült, és 190×135 méteres területét fal vette körül, amelyen 9 kapu nyílt. A dombra szent út vezetett fel, amely mellett a görög városok által emelt kis templomok – az áldozati ajándékok őrzésére épített kincsesházak álltak. A területet 3000 műalkotás díszítette, de napjainkra nagyrészük elpusztult. A terület felső részén állt Apollón temploma, amelynek legrejtettebb helyiségében – az adütonban – tartózkodott a jósnő, Apollón fantasztikus jóstehetséggel megáldott papnője, akinek neve Püthia volt.
## Az első szentély
A delphoi jóshely eredete a mükénéi korba, az i. e. 1500 körüli időkre nyúlik vissza. Ekkor még csupán egy egyszerű, babérágakból készített kunyhó állt itt – ami a Föld istennőjének, Gaiának szentelt hely volt. Azért választották éppen ezt a helyet, mert a talaj nyílásaiból kábító hatású vulkáni gázok szivárogtak elő, és az ősi hiedelem szerint a jóserő a Föld méhéből áradt. Delphoi elnevezése kapcsolatba hozható a görög δελφ delph „üreg”, vagy δελφός delphosz „anyaméh” szavakkal, amelyek a földanyára utalnak. A delphoi Földistennő „minden istenek közül az ősjós” megtisztelő nevet viseli. Később Gaia lányai osztottak jóslatot. Először Themisz, a törvény istennője, őt a Föld másik titánleánya Phoibé, a „ragyogó” Létó anyja váltotta fel, aki pedig unokájának ajándékozta a jóshelyet.
## Apollón
Apollón Phoibosz, aki nagyanyja nevét is őrzi, már a negyedik jósistenség e helyen. A monda szerint ötnapos korában itt küzdött meg a szörnyű kígyóval, Püthónnal, melynek teste a szent hely földjének erejétől elrohadt. Az ifjú istenség nyilaival megölte Püthónt, aki Gaia gyermeke volt, így tettéért bűnhődnie kellett: kilenc évig gulyásként szolgálta a „kérlelhetetlen” Admétoszt, Pherai királyát. Apollón nevének egyik jelzője a Δελφίνιος Delphinios, vagy Delphinian egyfelől visszautal a földanyára: „the one of the delphus” (egy az anyaméhből). Ám egy másik legenda szerint, miután büntetését letöltötte, delfin alakjában tért vissza győzelme színhelyére, és krétai hajósokat csalogatott magával, akik papként szolgálták őt. A népi etimológia Delphoi nevét ezzel a mítosszal magyarázta, és Homérosz Apollón-himnusza is ezt a történetet dolgozza fel.
I. e. 800 táján emelték itt az első kőtemplomot Apollón tiszteletére. A templom i. e. 548-ban egy tűzeset miatt megrongálódott, ezért átépítették. Oszlopcsarnokkal vették körbe, és a szent terület legfelső részén egy színházat és egy stadiont építettek, ahol négyévente játékokat és költői versenyt rendeztek a Püthia tiszteletére.
A delphoi jósda vallási hagyományai és a legkorábbi szertartások három ókori szerző munkáiból ismerhetők meg: Homérosz Apollón himnusz, Aiszkhülosz Eumeniszek című drámája és Euripidész Iphigenia a tauroszok között című műve.
A hagyomány szerint a jósda bejárata felett volt a szállóigévé vált felirat: Gnóthi szeautón (ógörögül: γνῶθι σεαυτόν) — Ismerd meg önmagadat!
## Jóslatok
Delphoi az ókor legkedveltebb és legismertebb jóshelye volt. E kultuszhely tekintélye idővel túlnőtt a vallási kereteken. A görögök nem kezdtek háborúba vagy nagyobb közösségi vállalkozásba anélkül, hogy a Püthiát meg ne kérdezték volna, de egyszerű emberek is gyakran fordultak hozzá személyes problémáikkal. Nagy szerepe volt az erkölcsök és magatartásformák alakításában is. A delphoi szentély homlokzatát, falait görög bölcsek mondásai díszítették:
Népszerűsége és nagy tekintélye miatt távoli népek uralkodói, így az egyiptomi fáraó, Amaszisz, de a lüdiaiak, a káriaiak és a rómaiak is gyakran fordultak Püthiához.
Ha valaki a Püthia jóslatát akarta hallani, pontosan meghatározott szertartást kellett követnie. Miután a zarándok – aki csak férfi lehetett – megtisztult a Kasztalia-forrás vizében, következett a „kecskeítélet”: az állatot lefröcskölték hideg vízzel, és ha reszketni kezdett, akkor fel lehetett áldozni. Miután a kérelmező befizette a megszabott díjat, benyújtotta a papnak a táblácskára rótt kérdését, beléphetett a templomba. Az adüton melletti helyiségben várakozott, amíg a paptól megkapta a választ, amely szinte mindig bizonytalan jelentésű, kétértelmű, sőt olykor egyenesen érthetetlen volt.
A jósnő jövendölés előtt megmosakodott a „tisztaság forrásában”, majd ivott a szent Kaszotisz-forrás vizéből és babérleveleket szedett, amelyeket elrágott. Ezután a papok és a hívők diadalmas menetben a templomba vezették, ahol lement a templom legbelsőbb szentélyébe. Ott egy háromlábú aranyszéken (tripusz) helyet foglalt a vulkanikus gázokat kibocsátó nyílás fölött és – további babérleveleket rágcsálva – hamarosan transzba esett. A zarándokok kérdéseire adott válaszai állítólag artikulálatlan hangokból álltak, amelyeket a papok jegyeztek le, értelmeztek, és hexameteres versbe szedve ismertettek a hívőkkel.
Plutarkhosz, aki egy időben maga is papi teendőket látott el Delphoiban, leírja, hogy a Püthia papnői tisztének betöltéséhez sem előkelő származás, sem különleges adottság vagy előképzettség nem kellett. Mindössze a megfelelő testi és lelkiállapot volt fontos tényező a jóslatadásnál ahhoz, hogy a jósnő az isteni megszállottságot (enthuziazmus) elviselje.
Az első jósnő egy szűz lány volt, aki évente csak egyszer jövendölt: Apollón születésnapján, Büiszosz hónap (január-február) hetedik napján. Ám miután egyszer elrabolták a fiatal Püthiát, inkább 50 év fölötti nőket alkalmaztak. Idővel egyre több kérdés érkezett, ezért nem egy, hanem két Püthia jósolt, és a jövendölésre már minden hónap hetedik napján sor került. Azok a zarándokok, akik olyan városból érkeztek, amelynek állandó követe volt Delphoiban, bármelyik nap kérhettek jóslatot. Miután Delphoit tömegesen kezdték elárasztani a látogatók, az eredeti, komoly vallási tartalom fokozatosan elenyészett. Még a „gyorsjóslás” intézményét is bevezették: az orákulum sorshúzással válaszolt a kérdésekre.
## Szent háborúk Delphoiért
Az „első szent háborúban” (i. e. 596-586 táján) a thesszáliaiak, az athéniak és a sziküóniak szövetsége lerombolta Kriszát és Kirrhát. Krisza városát (a mai Kirra településnél) Delphoi szomszédságában az i. e. 1. évezred elején a dórokkal rokon phókisziak alapították. A győztesek átvették Delphoi katonai és politikai védelmét, igazgatását, létrehozva az Amphiktüóniát, azaz a körüllakók szövetségét. A szervezet élén a küldöttek tanácsa állt, amely színleg a szentély semlegességét és politikai függetlenségét biztosította, valójában azonban a „felszabadítók” szájíze szerint megfogalmazott delphoi jóslatokkal szólt bele a görög világ ügyeibe. A tanácsban jelentős befolyással rendelkező thesszáliaiak íly módon juttatták érvényre érdekeiket a Maliszi-öböltől Delphoion keresztül a Korinthoszi-öbölig vezető kereskedelmi út ellenőrzésében.
Az i. e. V. században a perzsák és a görögök, majd a görög városállamok között ingadozó delphoi papság a jósda tekintélyét egyre inkább lejáratta. A papok perzsa barátsága ellenére Xerxész perzsa uralkodó katonákat küldött a jóshely mesés kincseinek kirablására. A görögségen belüli ellentétek kiéleződése vezetett a „második szent háborúhoz”, melyben i. e. 448-ban a spártaiak kivették a szentélyt a phókisziak kezéből, és a delphoi-belieknek adták. Athén közbelépése azonban helyreállította a phókisziak státusát.
Az i. e. 373-ban bekövetkezett földrengés után i. e. 357-ben Thébai vádja alapján az Amphiktüónia a phókisziakat a szent síkság művelése miatt pénzbírságra ítélte. Az ítélet miatt tört ki a „harmadik szent háború” (i. e. 356-346), melynek során a phókisziak vezére, Philomélosz a hadiköltségek fedezésére beolvasztotta a szentély nemesfém tárgyait.
A „negyedik szent háború” (i. e. 339-338) amiatt indult, hogy a szent földeket az amphisszaiak bitorolták, s az Amphiktüónia II. Philipposz makedón királyt hívta segítségül a bitorlók ellen. A makedón beavatkozás eredményeként i. e. 338-ban a khairóneiai csatában az Amphissza oldalán álló athéniak és thébaiak szövetsége vereséget szenvedett.
## Virágzás és hanyatlás
A Delphoi szentély a perzsa háborúk és a gyarmatosítás korában, az i. e. 6-4 században élte fénykorát. Ám ahogy növekedett Delphoi gazdagsága és világi befolyása, a Püthia egyre részrehajlóbb, sőt kétszínű magatartást követett. A peloponnészoszi háború idején például hol Athénnak, hol Spártának jósolt győzelmet vagy szörnyű pusztulást, attól függően, hogy melyik városállam tudta fogadalmi ajándékaival a maga oldalára állítani. Egy idő után köztiszteletben álló filozófusok emelték fel szavukat az ilyenfajta jóslás ellen. Arisztophanész vígjátékaiban nyíltan gúnyolta a szentély jóslatait. Idővel terjedni kezdtek a misztériumkultuszok, (például Ízisz és Dionüszosz tisztelete) és az asztrológia. A Püthia mielőtt jóslatot adott, már nemcsak Apollónhoz, hanem Zeuszhoz is imádkozott – mert a mondák szerint Apollón, mint jósistenség Zeusz akaratának a hirdetője volt –, de imádkozott Dionüszoszhoz is, aki mindennemű önkívületi állapot fölött uralkodik, valamint a Korikoszi-barlang és a források nimfáihoz és néha még a tenger rejtelmes mélyének királyához, Poszeidónhoz is. Az i. e. 1. századtól trák törzsek, majd római seregek fosztogatták. Újabb, rövid virágzást a 2. század hozott, amikor a nagy történetíró, khairóneai Plutarkhosz delphoi főpapként tevékenykedett. Ebben az időben készült el Pauszaniasz alapos leírása a szentélyről. Ennek a korszaknak természeti katasztrófák sorozata, földrengések, hegyomlások okozta pusztítás vetett véget. Mivel Delphoi befolyása lassanként elapadt, a szentély e katasztrófák után már nem kapta vissza régi fényét. Mindez a delphoi jósda hanyatlását és végét jelezte. Amikor a keresztény Theodosius császár 385-ben betiltotta a jövendölést, Apollón szent helyének hírneve és pompája már a múlté volt. Ókori források szerint az utolsó, aki a delphoi jósdában jóslatot kért, Iulianus római császár volt, aki a düledező szentélyben a következő választ kapta az elhanyagolt külsejű papnőtől:
„Menj, követ, vidd hírül a császárnak:
A remekmívű szék darabjaira hullott,
S Phoebus már nem lakik itt.
Kiszáradt a szent babérfa,
Nem zenél többé a forrás,
A vizek hangja elnémult örökre.
Követ, mondd el a császárodnak:
Az új Isten elsöpörte a régi isteneket."
Valójában Iulianus egy másik Apollón-szentélyben, Daphnéban kérte a jóslatot, abban, amelyik nem sokkal később gyújtogatás miatt leégett.
A 19. század végétől kezdve francia régészek ásatásai nyomán csodálkozott rá ismét a világ erre az igazi klasszikus ékszerdobozra.
## Híres jövendölések
Az ókori görögök úgy tartották, hogy az ember ismerete csupán a jelenre támaszkodhat. A múlt és a jövő rejtve van előtte, mintha egy labirintusban bolyongana. Ezzel szemben az istenek fölülről nézik e labirintust, így láthatják a múltat és a jövőt is. A jóslat isteni beszéd volt. A jós szerintük a földi halandók és az örök életű istenek között állt, mivel az isteni és az emberi tudást „tolmácsolta”. Ezen az istenfelfogáson alapult az általunk ismert delphoi jóstevékenység.
Apollón papnőjének jóslatai talányos versek voltak. Aki szerencsés volt, és felfogta rejtett értelmét, annak törekvéseit siker koronázta, aki félreértette, menthetetlenül elbukott. Csakis azok a jóslatok lehettek minden körülmények között igazak, amelyek nyitva hagyták a bennük rejlő, de egymásnak ellentmondó értelmezéseket. Ezért minden jóslat homályos, kétértelmű (loxon) maradt (innen ered Apollón Loxias mellékneve). Hérakleitosz ekképpen fogalmazta meg a delphoi jóshely „filozófiáját”:
„Az Úr, akié a jóshely Delphoiban, nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez.”
Kitűnően példázza ezt az a talán mindmáig legnevezetesebb jóslat, amelyet Püthia a mesés gazdagságú lüd királynak, Kroiszosznak (Krőzusnak i. e. 595–546) adott. Kroiszosz azzal a kérdéssel fordult Apollón jósnőjéhez, hogy hadat indítson-e a perzsák ellen. A válasz így hangzott:
„Ha Kroiszosz átkel a Halüsz folyón, nagy birodalom dől meg!”
Az uralkodó ezt saját győzelmének jóslataként értelmezte és megtámadta Perzsiát. A háborút azonban elvesztette, birodalmát pedig elfoglalták a perzsák. Kroiszosz panasszal élt Püthiánál, hogy becsapta. A papnő viszont arra hivatkozott, hogy jóslata igaznak bizonyult: valóban nagy birodalom omlott össze a háború elindításával.
Thészeusz apja, Aigeusz halála után nagy és csodálatra méltó vállalkozásba kezdett: egyetlen városi közösségbe egyesítette az attikaiakat. Király nélküli államot és demokráciát ígért, amelyben ő csak hadvezér lenne és a törvények őrének szerepét töltené be, minden más tekintetben egyenlőség uralkodna. Az új városállamot a városvédő istennő neve alapján Athénnak nevezte. Kikérte az istenek tanácsát és a delphoi jósdától a következő választ kapta az új állam sorsáról:
„Aigeidész, Pittheusz lányának magzata, Thészeusz!
Sok nép sorsfonalát s mezsgyéjét tette le bévül
városotokban atyám elrejtvén; ám te szivedben
csak sose töprengj és ne szorongjál szertelenül, mert
tengeri tajtékok tetején, fenn úszik a tömlő.”
Azaz elbuknia lehetetlen, vállalkozását siker koronázza.
Az i. e. 8. században Lükurgosz, Spárta kormányzója és a spártai alkotmány létrehozója fordult tanácsért a jósnőhöz. Püthia így jósolt neki:
”A pénz szeretete, és nem más okozza Spárta romlását.”
Ennek eredményeként az ezüstpénz használatát betiltották Spárta szerte, és helyette vaspénzt használtak. A felszabadított helóták – akiknek jelentős része a peloponnészoszi katonai szövetség révén hadiszolgálatra került – ezüstben kapott zsoldjukat rendszeresen hazaküldték; részben ez indította el a szigorú spártai egyenlőség megbomlását és közvetve Spárta hanyatlását.
Amikor i. e. 480-ban a spártaiak tudomására jutott, hogy a fiatal perzsa uralkodó Xerxész szárazon és vízen egyszerre indított seregei közelednek feléjük, szintén a Delphoi jósdához fordultak tanácsért.
„Sorsotok, ím ez lesz majd, tág terű Spárta lakói:
vagy gyönyörű város dől romba a perzsa kezétől,
vagy, ha nem így lesz, majd Héraklész hős ivadékát
gyászolják, kik lakják szép Lakedaimónt.”
A homályos üzenet nem sok jót ígért: vagy megadják magukat, vagy az utolsó emberig harcolnak. A spártaiak eszményeikhez híven ez utóbbit választották, és az önfeláldozás gyönyörű példáját adták a világnak a thermopülai csatában.
„A jósda »tévedhetetlenségét« bizonyítja Pürrhosz épeiroszi királynak tett jóslata is.” Az i. e. 307-272 között élt Pürrhosz király nagy álmokat szőtt. Hatalmas birodalmat akart létrehozni a Földközi-tenger nyugati medencéjében. A rómaik elleni hadjárata előtt megkérdezte Püthiát, győzelemmel fog-e visszatérni.
„Dico te, Pyrrhe, vincere posse Romanos!” – válaszolta a jósnő.
„Mondom neked, Pürrhosz, a rómaiak győzhetnek!” vagy „Mondom neked, Pürrhosz, a rómaiak legyőzhetők!”
A harcok során, főleg a legionáriusok számára szokatlan betanított harci elefántok bevetése révén, sikert sikerre halmozott ugyan, ám ezek a sikerek olyan áldozatot követeltek, amelyek felemésztették összes haderejét. A csatában végül egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni.
Az ókorban népszerű monda szerint Héraklész ükunokája, Perdikkasz alapította meg a makedón uralkodódinasztiát, amely Nagy Sándorig, illetve fiatalon elhunyt gyermekéig maradt fenn. Perdikkasz királysága idején a delphoi jósda tanácsát kérte abban, hogyan növelhetné uralmát, miképpen gyarapíthatná birtokait. Állítólag a következő választ kapta:
„Témenosz ága dicső, ő bírja a földet a bőség
termőt, hisz neki aigiszt fenn emelő Kronidész ím
nyújtá. Ám ne henyélj, a butéiszi földön a sok nyáj,
ott legelész, s ha te látod, a kecskék szarva ragyog rád,
látod az álom mély odújában a kecskegidákat,
áldozz isteneinknek, fővárost alapíts ott.”
: : (Kertész István fordítása)
A jóslat a mai Theszaloníki-öböl nyugati partja irányába, a Haliakmón folyótól északra fekvő „butéiszi föld” felé vezérelte a makedónok birodalomépítő hódításainak irányát. Az ókorban e rege szerint Perdikkasz itt alapította az első makedón fővárost, Aigait (jelentése: kecske). A juhok mellett a kecskék tenyésztése jelentette hosszú ideig a makedón gazdaság alapját, amely végül a nemzet címerállatává lett. (Ugyanezt tükrözi a Perdikkasz és fivérei pásztorkodását idéző monda is. Ezzel összhangban keringett még egy jóslat, amely szintén olyan vidéket jelöl ki Perdikkasznak, ahol bőséges kecskenyájak legelnek; továbbá a kecske Dionüszosz jelképe, akinek kultusza igen népszerű volt makedónok földjén.)
## A jóslatok háttere
Egy új kutatás szerint valószínűleg oxigénhiány „segítette” a görögországi Delphoiban az Apollón templom ókori papnőit a jóslásban, jövőlátásban. Az ókori leírások alapján a föld vulkanikus kigőzölgései (amely gőzök az akkori görögök szerint Püthón sárkány rothadó teteméből származnak) miatt a jósnő transzba esett és ebben az állapotban közvetítette az isten szavait az ide látogató zarándokoknak. Ám a korai ásatások során semmilyen gázfeltörést nem sikerült kimutatni a templom alatt, mígnem az 1990-es évek végén egy amerikai kutatócsoport Jelle De Boer, a connecticuti Wesleyan Egyetem geológusa vezetésével metán, etán és etilén nyomára bukkant. De Boer arra a megállapításra jutott, hogy valószínűleg az etilén játszhatott fontos szerepet a papnő szertartásai során, ez a gáz ugyanis serkenti a központi idegrendszert: tudatzavart és eufóriát okoz. Napjainkban egy új tanulmány látott napvilágot, amelynek olasz kutatói szerint az etilén nem képződhetett akkora mennyiségben Delphoi vastag mészkő rétegeiben, ami transzhoz vezethetne. „Giuseppe Etiope, a római Geofizikai és Vulkanológiai Intézet geológusa szerint a papnők extázishoz hasonló állapota a metán okozta hypoxiának – oxigénhiánynak – tulajdonítható, amely azért következhetett be, mert a templom levegőtlen helyiségébe metángáz áramlott.”
## A világ köldöke
Egyes mítoszok annak tulajdonítják a Delphoi szentély áradó jóserejét, hogy ott van a Föld közepe. A legenda szerint Zeusz egykor két sast (vagy két hollót) bocsátott fel a Föld két ellentétes széléről, hogy azok találkozási helyéről megtudja, hol van a világ „köldöke”. A sasok ott egy tojás alakú kőre, az Omphalosz-ra telepedtek. A követ ma a delphoi Régészeti Múzeum kiállítási darabjai között őrzik. A görögök számára több „köldök” is létezett: az abszolút értelemben vett középpont Delphoiban volt, de emellett minden városnak, szent helynek megvolt a magáé. Ez a hiedelem állt annak a szokásnak a hátterében, hogy a templomok alapjába egy gömbölyű követ helyeztek; ezt az eljárást átvették az etruszkok és a rómaiak, és ma is él az alapkőletétel szokásában.
## Kincsesházak
A Delphoiba látogató zarándokok a Püthia jóslataiért fogadalmi ajándékokkal fizettek. Ezek a szebbnél szebb arany és ezüst tárgyak, valamint a szentély területén felállított szobrok sokasága Delphoit valóságos kincsesbányává tette. Egyes városok a szentély közelében kincsesházakat építettek. Ezek közül a legszebb és leggazdagabb az athéniak kincsesháza volt, amelyet a győztes marathóni csata emlékére építtettek. Püthia egyik jóslatában a perzsák ellen vívott szalamiszi csata (i. e. 480) előtt azt jósolta az athéniaknak, hogy „fabástyákkal” védekezzenek. Az előkelők a fabástyákat úgy értelmezték, hogy az Akropolisz faerődítményei közé húzódva kell bevárniuk az ellenséget. Mások, élükön a hadvezér Themisztoklésszel azt olvasták ki a jóslatból, hogy a bástyák hajókat jelentenek, és a tengeren, flottával kell szembeszállniuk Xerxésszel. A jóslat egyik mondata: „Ó, te dicső Szalamisz, de sok ifjat löksz halálba”, sokakat megzavart, de Themisztoklész leleményességének és bátor kiállásának köszönhetően Athén lakossága megmenekült, sőt ezzel a győztes csatával véget vetettek a perzsák nyugati terjeszkedésének, és egész Görögországot felszabadították. Egy másik impozáns kincsesház Szifantóé volt. Ez a Kikladokhoz tartozó termékeny sziget az ókorban arany és ezüstbányáiról volt híres.
## Tholosz
Athéné Pronaia (a templom őrzője) szentélye mellett i. e. 380 és 360 között egy kerek kis templomot emeltek – ez az ún. marmariai tholosz. A 14,76 méteres átmérőjű külső kör 20 dór márványoszlopból, a belső 10 korinthoszi oszlopból állt. A tholosz a delphoi szentélyek fő romjaitól fél mérföldnyi (800 m) távolságban fekszik. A templom funkcióját nem ismerjük. Talán valamilyen különleges, a hívők szűk körét érintő szertartást végeztek benne? A három helyreállított dór oszlop a Delphoiba látogató turisták legkedveltebb fénykép-témája.
## A „Delphoi Szibülla”
Szibülla névvel a hagyomány több, helyhez és istenséghez nem kötött jósnőt illet, akik anélkül fedték fel a jövőt, hogy kérdéseket intéztek volna hozzájuk. Jövendöléseik szinte mindig szerencsétlenségeket, katasztrófákat jeleztek előre. A Delphoi Szibülla a görög sötét kor legendás alakja volt, aki röviddel a trójai háború után kezdett Delphoiban próféciálni. A Szibüllák jóslatait, amelyeket sokszor együtt emlegetnek a Bakisoknak tulajdonított jövendölésekkel, írásos formában gyűjteményekbe foglalták. A Szibülla alakja nem kapcsolódik az apollóni jósdához, és nem szabad összekeverni a Püthiával.
## Modern Delphoi
Delphoi (Delphi vagy Delfoi, Delfi) napjainkban is az ókori görögség egyik legismertebb kultikus helye és a klasszikus kor egyik legjelentősebb ásatási területe. Apollón szent területének páratlan fekvése és gazdag leletanyaga minden idelátogató számára izgalmas élmény. Maga a modern kori kisváros az ókori romoktól pár kilométernyire nyugatra található. A település szinte kizárólag az idesereglő turistákból él. Lakosainak száma 3 511 fő (2001). 1893-tól az École française d'Athènes francia régészei kezdték meg az ókori Delphoi feltárását. A nagy ásatásokat 1892-1903 között Th. Homolle végezte. Munkájuk eredménye az ásatások területén látogatható Régészeti Múzeum és a szabadtéri múzeum. A delphoi romvárost (benne az Apollón-szentélyt) az UNESCO 1987-ben a világörökség részévé nyilvánította. |
1,154,225 | Buddhista művészet | 26,885,245 | null | [
"Buddhista művészet és kultúra"
] | A buddhista művészet azokra a művészeti alkotásokra vonatkozik, amelyekre hatással volt a buddhizmus. Ebbe beletartoznak azok a művészetek, amelyek ábrázolják a különböző buddhákat, bódhiszattvákat és egyéb lényeket, ismert történelmi vagy mitológiai buddhista alakokat, ezek életéből narratív jeleneteket, de ide sorolhatók a mandalák és a buddhista gyakorlatok egyéb vizuális segítőeszközei és fizikális tárgyai, mint például a vadzsrák, a harangok, a sztúpák és a buddhista templomok. A buddhista művészet eredete az indiai szubkontinensen keresendő a történelmi Buddhát követő i. e. 6–5. században, amely után más kultúrákkal keveredve fejlődött és terjedt el Ázsiában és az egész világon.
A buddhista művészet követte a hívőket a dharma terjedésével, és mindenfelé helyi jellegzetességeket vett fel. A buddhista művészet északi ága Közép-Ázsián és Kelet-Ázsián át terjedt, míg a déli ág Délkelet-Ázsiában hódított teret magának. Indiában virágzott legkorábban a buddhista művészet, amely hatással volt a hindu művészetekre is, egészen addig, amíg a 10. század környékére majdnem teljesen eltűnt a régióból, köszönhetően az iszlám dinamikus terjedésének és a hinduizmus felélénkülésének.
A buddhista művészet közös vonásai és alapformái a buddhizmus vallási tanításában gyökereznek, amelyek irányzatonként és iskolánként eltérőek lehetnek. A hatalmas területet felölelő, kultúránként változó anyagokat és művészi felfogást képviselő buddhista művészet jellemző stílusairól csak kellő óvatossággal lehet beszélni.
## Az ikonizmust megelőző időszak (i. e. 5–1. század)
Az i. e. 2–1. században a szobrok már egyértelmű jeleneteket ábrázoltak Buddha életéből és tanításaiból. Kezdetben a plasztikus ábrázolások általában sztúpák díszítésében, szegélydíszeken vagy fogadalmi táblákon jelentek meg. Annak ellenére, hogy az indiai díszítőművészetben már századokkal azelőtt jelen volt a szobrászat hagyománya és mesteri szinten volt az ikonográfia, Buddhát soha nem ábrázolták emberi alakban, csupán szimbólumokon keresztül. Ezért nevezhető ez az időszak anikonistának.
A művészek idegenkedtek Buddha ember alakú ábrázolásától, ezért kifinomult szimbolizmust fejlesztettek ki még olyan narratív jelenetek esetében is, ahol más emberek is jelen voltak. India déli területein az Amaravati iskolában ez a tendencia megfigyelhető egészen a 2. század végéig. Egyes feltételezések szerint létezhettek Buddha emberalakban történő, fából készült szoborábrázolásai, amelyek azóta tönkre mentek, de ezidáig régészeti leletekkel ezt még nem sikerült bizonyítani.
Indiában a buddhizmus korai építészeti emlékei közé tartozik az i. e. 3. századra visszanyúló Mahábódhi templom. A Bodh-Gajában található építmény később hasonló burmai és indonéz épületek mintájává vált. Úgy tartják, hogy a Srí Lankán található Szigirija sziklavár (kb. i. e. 5. század) még az Adzsantai barlangtemplomok festményeinél is korábbi.
## Ikonista időszak (1. századtól a jelenkorig)
Az adzsantai barlangtemplomokat a Vághúra-folyó patkó alakú kanyarulatát körbeölelő sziklafalakba vájták az i. e. 2–1. és az i. sz. 5–6. század környékén. A 29 kivájt barlangból négy buddhista szentélyt (csaitja) és 25 kolostort (vihára) alakítottak ki. Az első barlangcsarnokok keletkezésekor a díszítések (szobrok, festmények) még jellemzően csak az előtérre vagy a homlokzatokra korlátozódtak és önálló szerepet játszottak, míg a Gupta-korszak idején, amikor a barlangépítészet maga is a csúcspontjára ért, a díszítések is művészi fokra emelkedtek, a plasztikák tökéletes összhangba kerültek az épületekkel; gazdagságuk ellenére az épületek egyensúlyt, nyugodtságot sugallnak. A csarnokok dekorációja is gazdagodott: az oszlopfők kiképzése, valamint a pillérek felett kialakított fülkékben Buddhák vagy inkarnációk szobrai sorakoznak. Buddha alakját, a megszokott lótuszüléssel ellentétben, leeresztett lábszárakkal ábrázolták, és az oszlopokon is megjelentek addig nem alkalmazott minták: csigavonal, párhuzamosok.
A falfestmények tekintetében azért különlegesek az adzsantai leletek, mivel Indiában máshol nem maradtak fenn ilyen méretű és összefüggő felületű alkotások. A legtöbb értékelhető lelet az 1., 2., 16. és 17. csarnokban került feltárásra, és az indiai művészet legszebb ilyen alkotásai.
Bár a festés technikája más, mint az eredeti itáliai freskóké, a szakértők ezeket is freskóknak nevezik, mivel itt is nedves felületen dolgoztak. A falfelületet a festéshez előkezelték: először 3–20 milliméter vastagon „bevakolták” egy agyag, kőpor, tehéntrágya, növényi rost keverékkel, majd száradás után vékony mészréteggel vonták be, amit nedvesen tartottak. Erre vörössel felvázolták a leendő kompozíciót, majd természetes eredetű, zöldessárga festékanyaggal átfestették az egészet. Erre az alapra vitték fel a további színeket, majd feketével kontúroztak és árnyékoltak, enyvvel rögzítették. A festékek alapanyaga között volt vörös okker, téglapor, korom, zöldszikla-por és réz-oxid is. A kutatások kiderítették, hogy a nagy kompozíciókat felvitel előtt minden bizonnyal egy kartonra vázolták fel, és onnan másolták át a falra. Ennek az volt a technikája, hogy a minták mentén kilyuggatták a kartont, és a lyukakon keresztül szénport vagy hasonló jelzőanyagot dolgoztak a falra. Ezt a technikát a későbbiekben még sokáig alkalmazták Indiában.
A barlangok festményei egyrészt Buddha és inkarnációinak, a (bodhiszattváknak) útját mutatják be a megvilágosodásig, másrészt buddhista meséket (Dzsátaka mesék, amely Buddha bodhiszattváinak születéstörténeteiből merít) mondanak el az akkori mindennapi életből vett jelenetekkel és környezettel együtt, nem kerülve az erotikus témákat sem. A festmények kompozíciója többnyire túlzsúfolt. A Buddha-ábrázolások jól mutatják annak változását: eleinte csak szimbólumokkal helyettesítették, majd a későbbi barlangokban már alakos megjelenítése a jellemző. A buddhizmus hínajána irányzata idején ugyanis tiltották Buddha ábrázolását, és személyére csak jelképekkel utaltak. Ezzel szemben a mahájána irányzat Buddhát is istenként tisztelte – hasonlóan a brahmanizmushoz –, és Buddha alakja részévé vált a liturgiának.
Az alkotások kiemelkedő művészi színvonalúak, melyek között egyaránt megtalálhatók magasztos, kegyetlen, erotikus vagy titokzatos történetek. Az alakok, Buddhán kívül, zenészek, égi táncosok, nők és démonok. Ezek hátteréül szolgálnak a különféle növények és állatok megjelenítései. Érdekesség, hogy a 4–5. században készült festmények alkotói hindu művészek voltak, holott akkoriban a barlangokban mintegy 200 buddhista szerzetes élt.
Buddha ember alakú ábrázolása az 1. század környékén vált általánossá Észak-Indiában. Az alkotások két fő központja a mai Pakisztán területén található Gandhára és az Észak-India középső részén található Mathura volt.
Gandhára művészete a görög kultúra hatásait tükrözi. A görög befolyás Nagy Sándor hódításai nyomán kezdődött, majd Görög-Baktria és az Indo-görög királyságok megalakulása után erősödött. Ennek hatására fejlődött ki a görög-buddhista művészet. A gandhárai buddhista szobrászatban megtalálhatók az ókori görög művészet nyomai, és úgy tartják, hogy az „ember-isten” koncepcióját alapvetően a görög mitológia kultúrája ihlette. A gandhárai szobrászati iskola hozta be a buddhista művészeti ábrázolásba többek között a hullámos hajat, a mindkét vállat fedő szerzetesi ruházatot, a cipőt és a szandált, az akantuszfű leveleivel való díszítést, a nirvána szimbólumot.
Mathura művészete az ősi indiai hagyományokra épült, például olyan istenszerű lények ember alakú ábrázolására, mint a jáksák. A megformálás stílusa archaikusnak mondható Buddha későbbi ábrázolásaihoz képest. A mathurai iskola egyedi jellegzetessége volt Buddha muszlinnal eltakart bal válla, a tenyéren ábrázolt életkerék (dharmacsakra) és például a lótuszülés.
Mathura és Gandhára kölcsönösen hatással voltak egymásra. Művészeti virágzásuk során a két régió politikailag egyesült is a Kusán Birodalom idején, ekkor mindkettő birodalmi fővárosnak számított. Ma is vita tárgyát képezi, hogy Buddha ember alakú ábrázolása a mathurai művészet helyi találmánya volt, vagy a görög-buddhista szinkretizmus eredménye.
Ezt a fajta ikonikus művészetet a legelejétől kezdve a valósághű idealizmus jellemezte, amelyben egyesültek az ember realisztikus arányai, testtartása és egyéb jellemzői, valamint az isteni tökéletesség és a higgadtság érzete. Buddhának ez az egységes emberi és isteni ábrázolása vált az ezt követő buddhista művészetben ikonografikus kánonná.
Érdekes megjegyezni, hogy Buddha nagyon gyakran szerepel a szobrászat, a festészet és az irodalom tárgyaként, viszont kevésbé van jelen a zenében és a táncban.
Indiában a buddhista művészet évszázadokon át virágzott és fejlődött. Mathura rózsaszín homokkő szobrai a Gupta Birodalom idején (4–6. század) keletkeztek, és különlegesen finom megmunkálási szintet értek el. A gupta iskola művészete rendkívüli hatással volt a buddhista művészetekre egész Ázsia területén. A 10. századra azonban a buddhista művészet hanyatlásnak indult Indiában, ahogy egyre erőteljesebbé vált az iszlám és a hinduizmus térhódítása. A 12. század végére a buddhizmus már csupán India Himalája közeli régióiban maradt fenn. Ezek a területek erősebb kapcsolatban álltak Tibettel és Kínával, ezért például Ladak művészete és hagyományai tibeti és kínai hatást mutatnak.
Ahogy az 1. század után a buddhizmus Indián kívülre is terjedt, az eredeti művészeti formák összemosódtak egyéb művészeti hatásokkal, amelyek egymás után adódtak hozzá és alakítottak ki helyi művészeti formákat. Két fő útvonal alakult ki, amelyeken keresztül a folyamat végbement:
- északi út – az 1. században Közép-Ázsián keresztül: Nepál, Tibet, Bhután, Kína, Korea, Japán és Vietnám, ezekben dominánssá vált a mahájána buddhizmus.
- déli út – Mianmar, Srí Lanka, Thaiföld, Kambodzsa és Laosz, ahol a mai napig a théraváda buddhizmus dominál.
## Északi buddhista művészet
Az 1. században kezdődött a buddhizmus terjedése a selyemúton, amelyen keresztül eljutott Közép-Ázsiába, Kínába, majd Koreába és Japánba is. Ugyan félig csak legendának számít, hogy Ming (冥) uralkodó (58–75) már az első században követet küldött nyugatra, viszont arra bizonyítékok is vannak, hogy a 2. századra már ténylegesen forgalmasnak számított ez az útvonal, feltehetően a Kusán Birodalom terjeszkedésének köszönhetően. Ekkoriban ennek a birodalomnak az irányítói a buddhizmust támogatták és sok közép-ázsiai buddhista szerzetes jutott el Kína területére. Az első kínai hittérítők és fordítók pártusok, kusánok, szogdok vagy tokhárok voltak.
A közép-ázsiai selyemúton történő hittérítő igyekezetekkel együtt járt a művészetek terjedése is, amely megfigyelhető a Tarim-medencében a 2–11. századokból fennmaradt szerindiai művészeti emlékekben. A szerindiai művészetet gyakran eredeztetik a gandhárai görög-buddhista művészetekből, amely ötvözte az indiai, görög és római hatásokat. A görög-buddhista művészeti hatások Japánban is megfigyelhetők a buddhista építészetben, az egyéb ábrázolásokban és bizonyos japán istenek megjelenítési formáiban.
Az északi út művészetére rendkívüli mértékben hatással volt a mahájána buddhizmus fejlődése – a buddhizmus egyik ága, amelyet a hagyományos ágamák mellett új szövegekkel bővítettek ki, és amely új értelmezéseket is kapott. A mahájána túllépett a korai buddhista iskolák által favorizált módszeren, amelyben az arhatok szabadulhatnak meg a szenvedéstől (dukkha). A mahájána már a bodhiszattva utat részesítette előnyben. A mahájána szútrák felemelik a buddhákat egy felsőbbrendű, végtelen lény szintjére, a kozmológiát bodhiszattvák panteonja népesíti be, és elkötelezik a követőt a hat tökéletesség gyakorlására minden érző lény legvégső tudása (pradzsnyápáramitá), megvilágosodása és megszabadítása érdekében. Emiatt az északi út művészetére jellemző a gazdag és szinkretikus buddhista panteon, amelyben különböző buddhák, bodhiszattvák és dévák (istenségek) képei jelennek meg.
### Afganisztán
Afganisztánban (régi Baktria) a buddhista művészet évszázadokon át létezett, egészen az iszlám a 7. századi megjelenéséig. A buddhista művészet egyik eredeti képviselői a világörökség részét képező Bámiján-völgy buddhái. Az egyéb stukkó, csillámpala és agyagdíszek erős indiai (a gupta kor utáni) manierista, klasszikus, hellenisztikus vagy akár görög-római hatásokat mutatnak.
Annak ellenére, hogy az iszlám uralom valamelyest toleranciát mutatott az egyéb vallások felé, a buddhizmust kevésbé tűrte el, amelyet „bálványimádónak”tartott. Mivel az iszlám hagyomány általában tiltja az élőlények ábrázolását, a buddhista művészetet rengeteg támadás érte. Egy ilyen során a 6. században kifaragott bámiján-völgyi buddhaszobrokat 2001-ben a tálibok szisztematikusan lerombolták. Tönkretették a haddai szobrokat és a többi megmaradt alkotásokat is.
Az 1980-as évek válságos időszakaiban több régészeti helyszínt is kifosztottak, hogy az ott fellelt műalkotásokat a nemzetközi piacon értékesíthessék.
### Közép-Ázsia
Közép-Ázsia mindig is Kína, India és Perzsia kultúrájának metszéspontjában állt. Az i. e. 2. században a korábbi Han-dinasztia nyugati terjeszkedése során egyre jelentősebb mértékben érték a területet a hellenizmus és a Görög-Baktriai királyság hatásai.
Ezt követően a buddhizmus északi terjeszkedése új buddhista közösségeket, sőt királyságokat hozott létre a térségben. Néhány, a selyemút mentén elhelyezkedő város szinte teljes egészében csak sztúpákból és kolostorokból állt, és úgy tűnik, hogy a legfőbb funkciójuk a Kelet és a Nyugat között utazók vendéglátása volt.
Közép-Ázsia keleti része (Kínai türkisztán (Tarim-medence, Hszincsiang) különösen gazdag szerindiai művészettel bírt. Ezek közül maradtak fenn falfestmények, domborművek, vászonfestmények, szobrok és szertartási kellékek, amelyek mind hordozzák a hellén és indiai kultúra emlékeit. Találtak itt gandhárai stílusra emlékeztető műalkotásokat, illetve karosti írással készült kéziratokat. Ezeket a művészeti törekvéseket azonban később mind beolvasztotta az erőteljesen terjeszkedő kínai kultúra.
### Kína
A buddhizmus az 1. század körül érkezett először Kínába. Ez főleg a szobrászatban jelentett hatalmas változásokat a művészetben. Ebbe a távolról jövő vallásba beépültek az erős kínai vonások.
#### Északi dinasztiák
Az 5–6. században az északi-dinasztiák kifejlesztettek egy erősen szimbolikus és absztrakt megjelenítési módot, amelyre a sematikus ábrázolás volt a jellemző. Ez a stílus ünnepélyes volt és magasztos, ám mivel nem volt valósághű és egészen eltávolodott attól a buddhista szándéktól, hogy realisztikusan ábrázolja a megvilágosodás tiszta ideáját, végül fokozatosan átalakult egy naturalistább és valósághűbb kifejezési formává. Így fejlődött ki a Tang-kor buddhista művészete.
Helyszínek, amelyek a Vej-dinasztia buddhista szobrait őrzik:
- -barlangok,
- -barlangok,
- templom,
#### Tang-dinasztia
A -dinasztia alatti átalakulás folytatásaként a Tang-dinasztia buddhista szobrászata egy sokkal életszerűbb ábrázolás felé mozdult el. Megjelentek a klasszikus indiai és gandhárai formák, mivel a dinasztia nyitott volt a külföldi hatások felé. Fontos buddhista központtá vált (mai ), ami egyben a dinasztia fővárosa is volt. Innen terjedt tovább a buddhizmus Koreába és Japánba.
A dinasztia vége felé azonban Kínában egyre negatívabban tekintettek az idegen hatásokra. 845-ben a tang uralkodó () betiltotta az „idegen” vallásokat (köztük a keresztény nesztorianizmust, a zoroasztrizmust és a buddhizmust) annak érdekében, hogy erőteljesen támogassa a hagyományos taoizmust. Elkobozta a buddhista tulajdonokat és földalatti mozgalmakba űzte a gyakorlókat, amellyel jelentősen befolyásolta a vallás fejlődését és a kínai művészetet egyaránt.
Ennek ellenére évszázadokon át tovább virágzott a kínai buddhizmus – később ebből alakult ki a japán zen – főleg a -dinasztia (960–1279) alatt, amikor a kolostorok hatalmas kulturális és oktatási központok voltak.
A szerzetesek korai festményei többnyire elkerülték a ' („míves ecset”) festészet aprólékos realizmusát, és inkább az egyszínű stílust részesítették előnyben, ami a megvilágosodás hatását volt hivatott kifejezni.
A 12. században, idején teret hódító neokonfucianizmus hatására rengeteg kritikát kaptak a szerzetesek festményei. A közízlés számára ezek a festmények teljesen közömbössé váltak, ahogy a buddhizmus veszített népszerűségéből. Néhány festmény fennmaradt ugyan, amelyeket a zen szerzetesek elszállítottak Japánba, azonban a buddhizmus erőteljes hanyatlásnak indult.
#### -dinasztia
A -dinasztia idején a mandzsu uralkodók támogatták a buddhizmus gyakorlását politikai és személyes okokból egyaránt. uralkodó elkötelezett buddhista volt, míg az őt követő uralkodó a tibeti buddhizmust támogatta, és azt állította, hogy ő Mandzsusrí bodhiszattva egyik megtestesülése. Azonban a buddhista művészet csak a dinasztia harmadik uralkodójának, nak az idején érte el az időszak legmagasabb uralkodói támogatottságát. Rengeteg vallásos művet rendelt tibeti stílusban, amelyek közül több is álruhában ábrázolja őt, rejtélyes szentként. Az ebben az időszakban készült művészeti alkotásokat a tibeti és a kínai művészeti megközelítések egyedi ötvözete jellemzi.
`kínai császár több nagyszabású építési projektbe kezdett. 1744-ben újra felavatta a pekingi -templomot tibeti buddhista kolostorként és számos vallásos festményt, szobrot, textíliát és vésett táblát ajándékozott a templom számára. A császár másik projektjeként átadott templom és a benne található műtárgyak ötvözik a tibeti és mandzsu művészeti stílusokat.`
`1795-ös lemondása után a tibeti buddhizmus népszerűsége lecsökkent. Úgy tartották, hogy a udvar azért támogatta a tibeti buddhizmust, hogy politikai kapcsolatokat építsen ki a mandzsu, mongol és tibeti közösségekkel. Ezt az elméletet az elmúlt időszakban cáfolták akadémiai körökben.`
### Korea
Korea buddhista művészete általánosságban tükrözi az egyéb buddhista hatások és a koreai kultúra keveredését. Ezenkívül a koreai buddhista művészetben egyértelműen felfedezhető a sztyeppék művészete – elsősorban a szibériai és szkíta behatások – az olyan régészeti leletekből, a sillai királyi koronák, öv csatok, tőrök és egyéb ékszerek. Ennek a művészetnek a stílusa geometrikus, absztrakt és gazdagon díszített. Számos buddhista emlék Dél-Koreában nemzeti kincs, örökségvédelem alatt áll.
#### Korea három királysága
Korea három királysága közül elsőként idején érkezett a buddhizmus Koreába, 372-ben. Azonban a kínai feljegyzések szerint valamint a -síremlékeken található motívumok alapján ennél a dátumnál már korábban is jelen volt a buddhizmus Koreában. A királyság hivatalosan 384-ben vette fel a buddhizmust. Az eléggé elszigetelt Silla királyság hivatalosan csak 535-ben vált buddhistává, azonban a szerzetesek már az 5. századtól kezdve terjesztették itt is a buddhizmus tanait. A buddhizmus bevezetése szükségessé tette a kézműveseket is, hogy képeket készítsenek a tiszteletadásokhoz, építészek kellettek a templomokhoz és tudósok a buddhista szútrákhoz. Ez végső soron átalakította az egész koreai civilizációt. A nem han kínai i „barbár” klán különösen szerepet játszott a kifinomult művészeti stílusok átadásában. Ezek az emberek hozták létre 386-ban az észak-kínai -dinasztiát. Ennek a népnek a stílusa különösen hatással volt és művészetére. Később a művészek juttatták le ezt a stílust Japánba, kiegészítve a déli dinasztia elemeivel valamint egyedülálló koreai elemekkel. A koreai kézművesek rendkívül igényesen válogatták meg, hogy mely regionális stílusokat ötvözik egymásba, amely végül egy önálló koreai művészeti stílussá fejlődött.
Amíg a buddhista művészet az északi prototípusaival mutatott hasonlóságot, addig a királyság a kínai déli dinasztiákkal ápolt szoros kapcsolatokat. Ezt jól példázzák a finom és arányos szobrok. Ezt jól összefoglalja az arcokon szereplő mérhetetlen mosoly, amelyet a történészek úgy neveznek: „-mosoly”. A Silla királyságban is kifejlődött egy egyedülálló buddhista művészeti hagyomány, amelyre jellemző a (반가사유상), egy félig ülő, gondolkodó Maitréja, akinek a koreaiak által gyártott ikertestvérét, Miroku Boszacut, elküldték ajándékként Japánba, amely ma a Kórjú-dzsí templomban található. A buddhizmus révén a három királyság időszakában hatalmas templomépítési projekteket hajtottak végre. Ilyen volt a királyságban a templom és a sillai templom. A 6. században a koreai buddhista művészetre nagy hatással volt Kína és India, mindamellett egyre erőteljesebben mutatott sajátos jellegzetességeket is, amelyek megfigyelhetők a japán korai buddhista művészetekben és néhány korai japán buddhista szobornál, amelyekről úgy tartják, hogy Koreában készülhettek vagy legalább Japánba vándorolt koreai kézművesek keze nyomán. Annak ellenére, hogy néhány tudós szerint Korea csupán továbbította érintetlenül a buddhizmust Japánba, a három királyság, közülük is elsősorban , aktívan formálta a buddhista hagyományokat.
#### Egyesített Silla
Az Egyesített Silla időszakában Kelet-Ázsia kifejezetten stabilnak számított, amikor Kínában és Koreában is egységes kormányzás folyt. Kezdetben az Egyesített Silla művészete ötvözte a sillai stílust a i stílussal. A koreai buddhista művészetre is hatással volt az új Tang-dinasztia stílusa, amelyre jó példa az újonnan megjelenő, népszerű buddhista motívum, a teljes-arcú Buddha szobor. A Tang-dinasztia területe Kelet-, Közép-, és Dél-Ázsia találkozásánál helyezkedett el, ezért ennek a kornak a buddhista művészetére itt az úgynevezett nemzetközi stílus volt a jellemző. Ebben az időszakban virágzott az állami támogatású buddhista művészet, amelynek egyik jellegzetes alkotása a -barlang.
#### -dinasztia
918-ban volt az Egyesített Silla királyság bukása és a -dinasztia megalapítása, amely új időszakot nyitott a koreai buddhista művészet számára. A királyok bőkezűen támogatták a buddhizmust, főleg a buddhista festményeket és az arannyal és ezüsttel írt szútrákat. Ennek a kornak a legkimagaslóbb teljesítménye a mintegy fatáblára vésett Tripitaka Koreana, amelyet két példányban is elkészítettek.
#### -dinasztia
1392-ben megfosztották trónjától utolsó királyát és megalapították a -dinasztiát. A korábbi buddhista iskolák előbb két iskolába tömörültek, majd ez a szám is csökkent, és a szon egyetlen iskolája maradt meg. A kormányzat erős elnyomása és a neokonfucianizmus ideológiai szembenállása ellenére a buddhizmus intellektuálisan gyarapodott. Számos írás született a buddhista kánon több részével (pl. a Gyémánt és a Szív szútrával) kapcsolatban. Kialakultak az ezeket és a kiemelkedő koreai szerzetesek válogatott műveit tartalmazó buddhista tananyagok. A -dinasztia idején a buddhista kolostorok száma rendkívüli mértékben lecsökkent, és számos intézkedést vezettek be a buddhizmus ellen (pl. tiltották a buddhista temetéseket).
### Japán
A Koreai-félszigeten keresztül, Kínából Japánba érkező buddhizmus fontos szerepet játszott a japán művészet fejlődésében a 6. század és a 16. század között. A 6. században Sótoku herceg, a 8. században pedig Sómu császár támogatta a buddhista művészetet. A korai Heian-korban a buddhista művészet és építészet komoly hatást gyakorolt a hagyományos sintó művészetekre, a buddhista festmények pedig közkedveltté váltak a tehetősebb japán családok körében. A Kamakura-korban virágzott a japán buddhista szobrászat, melynek alapjait a Heian-kor legjelentősebb szobrásza, Dzsócsó fektette le munkásságával. A tömegek körében a buddhista művészet a tekercsfestmények és egyéb vallási tematikájú festmények elterjedésével lett népszerű.
711 után számos templom és kolostor épült a fővárosban, Narában, köztük a Hórjúdzsi arany terme és a Kófuku-dzsi templom ötemeletes pagodája. Számtalan festmény és szobor készült ebben az időszakban, gyakran kormányzati segítséggel. Az indiai, hellén, kínai és koreai művészeti hatások ötvözetéből kialakult egy eredeti stílus, amelyet a realizmus és az elegancia jellemzett. Rengeteg japán buddhista művészalkotás született a 8–13. században, a Nara-, Heian- és Kamakura-korban. Japánban kifejlődött a buddhista istenek panteonját ábrázoló rendkívül gazdag, jelképes művészeti forma, amelyet olykor ötvöztek hindu és sintó elemekkel. Ez a művészet egészen változatos, kreatív és feltűnő.
A 12. századtól alakult ki a zen művészet, amelynek aranykora a Muromacsi-korban volt. A zen művészet legfőbb ismertetőjegyei az egyedülálló festmények (mint a tusfestés – szumi-e) és a költészet (elsősorban a haikuk), amelyek a világ igaz lényegét szándékoztak kifejezni impresszionista és dísztelen, „nem-dualista” ábrázolásokon keresztül. A „jelen pillanatban” való megvilágosodás keresése egyéb fontos művészeti ágak kialakulásához is vezetett, mint például a „csa-no-ju”, a japán teaszertartás, vagy az ikebana, a virágrendezés művészete. Ez egészen odáig vezetett, hogy szinte bármely emberi tevékenységet művészetnek tekintettek, amelyben jelen van egy erős spirituális és esztétikus tartalom. Az egyik legfontosabb és legjelentősebb művészetet a harcművészetek jelentették.
Az Azucsi–Momojama-korban emelkedett fel a Kanó iskola, amely a japán festészet egyik leghíresebb ága. A Kanó festészeti iskola volt a domináns stílus a festészetben a Meidzsi-korig. Kanó Maszanobu alapította, aki Szessú kortársa és Súbun tanítványa volt. Éles ellentétben a korábbi Muromacsi-korral, az Azucsi–Momojama-kort nagyszabású és sokszínű stílus jellemezte, valamint széles körben használták az arany és ezüst fóliákat, grandiózus műveken dolgozva. Kanó Eitoku kidolgozott egy mintát monumentális tájak ábrázolására a tolóajtókon így a táj körülveszi a szobát. Ezek a hatalmas falfestmények a katonai nemesség várait és kastélyait dekorálták. Ez az állapot folytatódott a későbbi Edo-korban is, mivel a Tokugava bakufu továbbra is támogatta a Kanó iskola munkásságát, mint a sógun, a daimjók és a császári udvar hivatalosan elismert művészetét. A Kanó iskola felemelkedésével megkezdődött a buddhista témáktól való elmozdulás, és a támogatók egyre inkább világi jellegű témával foglalkozó festményeket kívántak palotáikban látni. Azonban néhány festő ebben a korszakban is visszatekintett a buddhista pap-festőkre, akiknek munkája kezdetben befolyásolta a Kanó iskola stílusának alakulását.
A buddhizmus jelenleg is aktív Japánban. A mai napig mintegy buddhista templomot őriztek meg, amelyek közül sok épült fából, és folyamatos karbantartásra szorul.
#### A japánkertek és a teaszertartás
A japánkert (kandzsi: 日本庭園, nihon teien) japán stílusban készült kert, melyet magánkertekben, nyilvános parkokban vagy buddhista templomok mellett, illetve történelmileg jelentős helyeken (például várak mellett) alakítanak ki. A japánkerteknek több változata ismert: hagyományos japánkert, sziklakert (kareszanszui), vagy más néven szárazkert és a japán teaszertartáshoz kötődő teakert. Amikor a buddhizmus a 6. században kezdett Japánban elterjedni, tovább erősítette a természeti környezet és a spiritualizmus kapcsolatát. Már a 6–7. században azt gondolták, hogy a kertek építése a buddhista világrend kicsinyített másaként szolgálhat.
A japán kertművészet kínai hatásra kezdett fejlődni, de fokozatosan a japán kultúrára, esztétikai elvekre és anyagokra épülő saját, egyéni stílusa alakult ki. Az Edo-korra már teljesen kialakult ez a sajátos japán stílus. A 19. század vége óta nyugati elemek is megjelentek a japánkert művészetében.
A japánkert egyszerre gyönyörködtet és elgondolkodtat. A kerteket mint átfogó kompozíciót értékelhetjük, melyben a különböző szögekből láthatjuk, ahogy a természetben kifejeződnek az évszak, napszak és időjárás sajátosságai. Egyes japánkerteket csak arra szánnak, hogy a szemlélődő kívülről, egy bizonyos szögből nézze, vagy csak kívülről, de több szögből, de sok kert bejárható vagy körüljárható, az építője szándékainak megfelelően.
Az egyik legismertebb japánkert a Rjóan-dzsi templom sziklakertje. A japánkertek nagy népszerűségnek örvendenek Japánon kívül is, több kontinensen is megtalálhatóak, Magyarországon is több helyen van látogatható japánkert.
### Tibet és Bhután
A tantrikus buddhizmus mozgalomként indult Kelet-Indiában az 5–6. század környékén. A tantrikus buddhizmus több gyakorlata a brahmanizmusból ered (a mantrák és a jóga használata, vagy az áldozati felajánlások elégetése). A 8. századtól a tantrizmus a Tibetben hagyományos bon hiedelemvilággal keveredve a térség fő vallása lett. Központi földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően a tibeti buddhista művészetre hatással volt az indiai, nepáli, görög és kínai művészet is.
A tibeti buddhizmus egyik legfontosabb jellegzetessége a mandala, a négyzetet bezáró, kör alakú „isteni templomok” ábrája, amelynek célja, hogy segítse a híveket a meditációs koncentrációban, és hogy követni tudják a vallás ösvényét Buddha központban elhelyezett képéig. Az ábrázolás módjait a buddhista Gupta Birodalom és a hindu művészet inspirálta.
Az imazászlók használatát a tibeti buddhizmus a bon vallásból vette át, ahol gyógyító szertartásoknál használták az adott alapszínre festett és mágikus szövegekkel ellátott textildarabokat, mivel ezeknek gyógyító hatást tulajdonítottak. Atísa, amikor Tibetbe érkezett, már szent szövegeket és mantrákat írt a zászlókra, és ezeket terjesztette ország szerte. Kétféle imazászló létezik, a vízszintes lungta („szélparipa”), illetve a függőleges darcso („minden érző lény gyarapodása”). Az alapszínek a piros, kék, sárga, zöld, fehér, amelyek az Öt Buddhacsaládot és az öt őselemet jelképezik. A zászlókat ennek megfelelő meghatározott rendben fűzik fel.
Az imamalmok fából, fémből vagy bőrből készült üreges, nyéllel ellátott hengerek, amelyek belsejében papírhengerre fadúcokkal nyomtatott szent szövegek, mantrák vannak, többnyire az om mani padme hum mantra szövegével. A tibetiek hite szerint ezt az óramutató járásával megegyezően megforgatva megfelel a mantra elmondásának. Léteznek vízzel, széllel, sőt ma már villanymotorral hajtott imamalmok is.
Az imafalak kőlapokra vésett szakrális szövegek, többnyire ezek is mantrák, amelyekből falakat, dombokat emelnek magaslatokon, így ezeknek mágikus erőt tulajdonítanak.
A „Négy méltóság” mitikus állatokat szimbolizál, amelyek a bodhiszattva hozzáállás különböző aspektusait képviselik, ilyen az erő, a védelem, és a vidámság.
- A sárkány a mennydörgés, az együttérzést szimbolizálja, amely felébreszt bennünket a káprázatból és növeli a megértés hatékonyságát. Megjelenítésére egy sárkány rajzát használják, hitük szerint megvédi őket a rágalmazástól és növeli az ember hírnevét.
- A tigris jelképezi feltétel nélküli bizalmat, a fegyelmezett tudatosságot, kedvességet és szerénységet. Ez a nyugodt, még feszültség alatt lévő állapot arra utal, hogy létezik egy természetes értelemben vett elégedettség és beteljesülés, végső soron ez maga a megvilágosodás állapota.
- A havasi oroszlán a keleti féltekén lakozik, és a feltétlen vidámságot, a kétségektől mentes elmét szimbolizálja. Ez a vidámság a test és a lélek egységéből következik, fiatalos, vibráló energiája a jóságnak és a természetes öröm érzésének. Néha Buddhát nyolc oroszlánnal körbevett trónon ábrázolják, ezek a nyolc fő bodhiszattva, a történelmi Buddha legfőbb tanítványait jelenítik meg.
- Garuda, a madárszerű lény, aki merész és bátor az északi területeket uralja. Jelképezi az erőt és hatalmat, szárnyalásával reményekkel teli és félelmek nélküli szabadságot. Kiküszöböli nágák (rossz szellemek) negatív hatásait, akik betegséget okozhatnak az embereknek.
### Vietnám
Jelentős volt a kínai hatás Vietnám (Tonkin) északi részén az 1. és a 9. század között, amikor a konfucianizmus és a mahájána buddhizmus volt a legelterjedtebb. A helyi buddhizmus szimbolikus kapcsolatban állt a taoizmus, a kínai spiritualitás és a bennszülött vallások bizonyos elemeivel.
Délen virágzott még a néhai Csampa királyság (mielőtt a vietnámiak északról elfoglalták). A csampák művészetét áthatotta az indiai művészet, ahogy a szomszédos Kambodzsát is. A legtöbb szobrot gazdagon díszítették. A Csampa királyság fővárosát 1471-ben magához csatolta Vietnám, amely az 1720-as években teljesen összeomlott, míg a csám emberek egész Délkelet-Ázsiában kisebbségként maradtak fent.
1975-ben Vietnám kommunista uralom alá került, és onnantól a vallási gyakorlatok, köztük a buddhizmus is, nem ajánlatos dolognak számítottak. A szervezett buddhista közösségek (szanghák) helyzetét ellehetetlenítették. Északon a kormány már korábban teljesen a saját felügyelete alá vonta az egyházakat, azonban délen még mindig erősnek számított az Egységes Vietnámi Buddhista Egyház. Vezetőiket letartóztatták és bebörtönözték. A szangha tulajdonait elkobozták és létrehoztak egy kormány irányítása alatt álló országos buddhista szervezetet.
## Déli buddhista művészet
A buddhizmus ortodox formáit, más néven a déli buddhizmust a mai napig gyakorolják Srí Lankán, Mianmarban (Burma), Thaiföldön, Laoszban és Kambodzsában. Az 1. század során a selyemúton való kereskedést gátolta a Pártus Birodalom felemelkedése a Közel-Keleten, amelyet még a Római Birodalom hadseregei sem tudtak soha legyőzni. Ennek következtében éledtek fel a tengeri kapcsolatok a Földközi-tenger térsége és Kína között, amelyen India egy közbeeső állomás volt. Innentől kezdve a kereskedelmi kapcsolatokon, a településeken és a politikai beavatkozásokon keresztül India erős hatást kezdett gyakorolni a délkelet-ázsiai területekre. A kereskedelmi útvonalak összekötötték Indiát Dél-Burmával, Thaiföld középső és déli részével, Kambodzsa és Vietnám déli részével, így számos tengerparti város fejlődött ki ebben az időszakban. Több mint ezer évig a legfontosabb tényezőt az indiai hatás jelentette a térségben, amely bizonyos fokú kulturális egységet kölcsönzött a régió országaiban. A páli és a szanszkrit nyelv valamint az indiai írás a mahájána és théraváda buddhizmussal, a brahmanizmussal és a hinduizmussal együtt közvetlen kontaktus révén terjedt el, szent szövegeken és olyan indiai irodalmakon keresztül, mint a Rámájana vagy a Mahábhárata. Így jelent meg a buddhista művészet a különböző délkelet-ázsiai országokban, ahol annak helyi jellegzetességei alakultak ki.
Az 1. és 8. század között több királyság versengett a térségben (főleg a kambodzsai Funan, majd a burmai Mon királyság), amely jelentősen hozzájárult a különböző jellegzetességek kialakulásához. Ezek főleg az indiai gupta stílusból eredtek. A buddhista alkotásokat hindu hatással ötvözték. Ebből az időszakból rengeteg fogadalmi tábla és szanszkrit felirat maradt fent.
`A 9. és a 13. század között Délkelet-Ázsiában rendkívül erős birodalmak léteztek, amelyekben aktív volt az építészet és az egyéb művészetek. A Srívadzsaja és a Khmer Birodalom versengett egymással, amelyek közül mindkettő a mahájána buddhizmust követte, így mindenfelé a bodhiszattvák gazdag panteonjait ábrázolták.`
A Srí Lankából érkező théraváda buddhizmust a 13. század környékén vezették be a Szukhothai királyságban. Hatalmas templom komplexumokat építettek, mivel ebben a korban a világi emberek számára a théraváda kolostorok központi fontossággal bírtak.
A 14. századtól a legfőbb tényezőt az iszlám terjedése jelentette, főleg a tengeren könnyen elérhető Malajzia, Indonézia, valamint a Fülöp-szigetek számára. A szárazföldön Burma, Laosz és Kambodzsa területein terjedt tovább a théraváda buddhizmus.
### Srí Lanka
A hagyomány szerint a buddhizmus az i. e. 3. században érte el Srí Lankát, amikor Asóka fia Thera Mahinda hittérítése elérte a szigetországot. A buddhizmus terjeszkedése előtt a helyi lakosság animista világképe tele volt babonákkal. A különböző elő-buddhista hit átalakulása lassú folyamat volt. Annak érdekében, hogy a vidéki lakosság körében is népszerűségre tegyen szert a buddhizmus, szükség volt a különböző helyi szellemeket és természetfeletti lényeket is beépíteni a tanításokba. A legkorábbi kolostoregyüttes a Mahávihára volt Anurádhapura mellett. Ez lett az ortodox théraváda tanok központja, és egészen addig maradt is, amíg el nem készült az Abhajagiri Vihára i. e. 89-ben, amely a megreformált mahájána tanok székhelye lett. A két hely szerzetesei közötti rivalizálás további szakadásokat eredményezett, és így jött létre a Dzsetavanaráma a Mahávihára közelében. A Srí Lanka-i buddhizmus híres a kőbe és bronzötvözetbe vésett feliratairól.
### Burma
Mianmar (Burma) India szomszédjaként természetes módon került India keleti részének hatása alá. A dél-burmai mon emberek állítólag i. e. 200 körül tértek át a buddhizmusra Asóka király idején, mielőtt kettévált volna a mahájána és a hínajána buddhizmus.
Korai buddhista templomokat találni Mianmar középső részén, amelyek az 1. és az 5. század között épülhettek. A monok buddhista művészetére nagy hatással volt a Gupta és az azt követő korok indiai művészete. A Mon Birodalom bővülésével elterjedt Délkelet-Ázsiában a manierista stílus az 5–8. században.
Később, a 11–13. században Bagan történelmi fővárosban több ezer buddhista templom épült, amelyek közül kétezer a mai napig áll. Gyönyörű, drágakövekkel kirakott Buddha-szobrok maradtak fent ebből a korból. Akkor sem állt le teljesen a műalkotások létrehozása, amikor a mongolok 1287-ben megszállták a területet.
Az Ava királyság idején, a 14. és a 16. század között, az ava stílusú Buddha-ábrázolás volt népszerű, amelyben Buddhának hosszan elnyúló fülei, eltúlzott felfelé ívelő szemöldökei, félig csukott szemhéjai, vékony ajkai vannak és hajkonty a feje tetején. Leggyakrabban Buddhát az ún. bhumiszparsa testtartással (mudrá) ábrázolják, ahogy meditálás közben megérinti a földet a jobb kezével.
A Konbaung-dinasztia korában, a 18. század végén, a mandalay stílus terjedt el, amely a mai napig népszerűségnek örvend ezen a területen. Buddha arca itt sokkal természetesebb, élettelibb, természetesen megdőlt szemekkel és vastagabb ajkakkal. A testtartások jellemzően fekvő, álló vagy ülő helyzetben ábrázolták Buddhát.
Egy másik jellemző stílus a san stílus, amely a san emberekről kapta a nevét, akik Mianmar hegyvidékes területein (és a szomszédos országokban is elszórva) élnek. Ebben a stílusban Buddhát szögletes vonásokkal látták el, nagy és hegyes orral és apró, keskeny szájjal.
### Kambodzsa
Kambodzsa volt a 3. és a 6. század között a Funan királyság központja, amely teljesen benyúlott Burmába, illetve délen egészen Malajziáig. Úgy tűnik, hogy hatása elsősorban politikai természetű volt, a kulturális hatásokat közvetlenül Indiától vették át.
A 9. és a 13. század között a mahájána és hindu Khmer Birodalom uralta a délkelet-ázsiai-félsziget hatalmas területeit. A khmerek hatása volt a legjelentősebb a buddhista művészetek fejlődésében. Több mint 900 templom épült Kambodzsában és a szomszédos Thaiföldön. Angkor volt ennek a fejlődésnek a központja, amelyben helyet kapott egy buddhista templomegyüttes és egy településszerveződés, amely képes volt ellátni akár egymillió utazót is. A kambodzsai buddhista szobrászat nagy része található Angkor területén. Azonban a szervezett fosztogatások mély nyomot hagytak az ország különböző helyszínein található műemlékeken.
A khmer művészet gyakran fejez ki intenzív spiritualitást istenien ragyogó kifejezésekkel úgy, hogy közben kíméletesen bánik a részletekkel, vagy spórol a vonalakkal.
### Thaiföld
Az 1. és a 7. század között a thai buddhista művészetre az indiai kereskedők valamint a mon királyság terjeszkedése voltak nagy hatással. Így jött létre a Gupta Birodalom hagyományaiból származó hindu és buddhista ötvözet. Ebben a virtuóz stílusban készültek hatalmas méretű műtárgyak a régióban.
A 9. század után a thai művészetre jelentős hatást gyakorolt északon a kambodzsai khmer művészet és délen a Srívidzsaja – mindkettő a mahájána buddhizmushoz tartozott. Ebben az időszakban a buddhista művészetet a tiszta kifejezés jellemzi, tárgya a mahájána bodhiszattvák panteonja. A 13. századtól Srí Lanka felől érkezett a théraváda buddhizmus. Ez egybeesik azzal az időszakkal, amikor a Szukhóthaj királyság megalakult. Az új buddhista irányzatban erősen stilizált műalkotások keletkeztek, amelyekben az alakok néha már absztrakt módon geometrikusak (háromszorosan ívelt, felhúzott szemöldök, hullámvonalú száj).
Az Ajutthaja királyság korában (14–18. század) Buddhát sokkal stílusosabban ábrázolták, pompásan, pazar ékszerekkel és díszekkel. Sok thai szobrot és templomot egészítettek ki berakásokkal, és a felületeket arannyal vonták be.
#### Gautama Buddha ikonográfiája Laoszban és Thaiföldön
Gautama Buddha ikonográfiáját Laoszban és Thaiföldön úgy nevezik, hogy pang phraputtarup (thai: ปางพระพุทธรูปปาง). Ezeken a területeken az ikonográfiák a történelmi Buddha utazásainak és tanításainak az epizódjait ábrázolják. A helyi buddhisták jól ismerik ezeket, és némelyiket nagyon kedvezőnek tartják attól függően, hogy a hét melyik napján születtek. Más buddhista országokban ehhez kapcsolódó, de másfajta ikonográfiát használnak. Ilyen például az indiai művészetben a mudrá (kéz- vagy testmozdulat, tartás).
Buddhát mindig bizonyos fizikai jellemzők szerint ábrázolják, meghatározott ruhában és testtartásban. Minden testhelyzetnek, főleg Buddha kezének és kézmozdulatának, meghatározott jelentése van, amelyet a buddhisták jól ismernek. A buddhisták számára Buddha helyes ábrázolása nem anabolisztikus, hanem hiposztatikus kérdés. Buddha valóságos spirituális emanációja kell, hogy legyen, amely természetfeletti képességekkel bír. Annak ellenére, hogy Buddha nem egy isten, a buddhisták a buddha-ábrázolások használatával igyekeznek kapcsolatba lépni a természetfeletti világgal. Ezért felajánlásokat tesznek és imádkoznak előttük.
Természetesen nincsenek korabeli képek a történelmi Buddháról, ennek megfelelően a Buddha-szobrokat se valósághű ábrázolásnak szánták. A legkorábbi festmények a halála után 500–600 évvel később keletkeztek. Ennek ellenére a buddhisták úgy tartják, hogy a Buddha-képek és szobrok Buddha egy idealizált valóságát mutatják és minden egyes ábrázolás beleilleszkedik a Buddhát ábrázoló történelmi ikonok sorozatába, amely egészen magáig Buddháig nyúlik vissza. Egy Buddha-ábrázolás megalkotásakor a művésztől elvárják, hogy legyen egyfajta spirituális tudatállapotban (szamádhi), hogy képes legyen maga elé képzelni Buddha ideális valóságát. Olyan követelmény nincs, hogy minden Buddha-alkotás hasonló legyen. Valójában számtalan művészi stílus és helyi hagyomány létezik Buddha ábrázolására, mégis egy bizonyos szabályrendszer mentén készülnek a műalkotások.
### Indonézia
Délkelet-Ázsia többi részéhez hasonlóan úgy tűnik, hogy Indonéziára is India volt a legnagyobb hatással. Az 1. századtól kezdve Szumátra és Jáva, a Srívidzsaja birodalom (8–13. század) két központja volt a legjelentősebb tengeri hatalom. Itt a mahájána és a vadzsrajána buddhizmus vált uralkodóvá a Szailendra uralkodók idején. Srívidzsaja a mahájána buddhista művészetet terjesztette a délkelet-ázsiai félszigeten.
Rendkívül gazdag és kidolgozott építészeti maradványokat találtak Jáván és Szumátrán. A legpompásabb Borobudur temploma (a világ legnagyobb méretű buddhista építménye 780–850 között épült). A templomot a buddhista világegyetem koncepciója (mandala) alapján építették, amelyben 505 ülő Buddha-szobor és egy egyedi harang alakú sztúpa található. Borobudur falait domborművek hosszú sorával díszítették, amelyek Buddhista szövegeket mesélnek el. Indonézia legősibb buddhista feliratai feltehetően a nyugat-jávai Karavang város melletti Batudzsaja sztúpákon találhatók, amelyeket a 4. század körül véshettek rájuk. Indonéziában a buddhista művészet a Szailendra-dinasztia idején érte el a fénykorát.
## A 20–21. században
Általánosságban az ázsiai országokban az új porték, a képek, a vallási tárgyak és az épületek mind hagyományos irányultságúak. A Buddha-szobrok jellemző ábrázolásai (testtartás és múdra), mint például a kilyukasztott fülcimpák, a hajzat stílusa és a szimbolizmus (bódhifa, lótusz, dharmacsakra stb) kanonizáltak, és a részletek is igen kötöttek. Az új művészeti alkotások a hagyományos mintákat követik, amelyben kiemelkedő fontosságú a szimbolizmus, viszont csak másodlagos a művészi kifejezés egyedisége. Ennek ellenére néhány ázsiai országban, elsősorban Japánban, Thaiföldön, Dél-Koreában, Srí Lankán és Balin (Indonéziában), a nyugati világgal történő intenzív kulturális érintkezések hatására a helyi művészek nyitottak a nyugati művészeti kifejezőmódok felé, és kialakultak bizonyos új, regionális stílusok. Ezek a művészeti alkotások azonban távolabb kerültek a vallásos háttértől és a vallásos gyakorlattól. Természetesen vannak olyan mai buddhista művészek is, akiknek a művészetében nagy hangsúly kerül a buddhista hagyományokra.
Rendkívüli művésznek számít a thai Gaudíként is emlegetett Csalermcsai Koszitpipat, aki 1997-ben tervezte a Rong Kun templomot (thai nyelven: วัดร่องขุ่น, jelentése: fehér templom), amely egy a megszokottól eltérő, kortárs buddhista templom a thaiföldi, Csiangraj régióban, Csiangraj várostól 15 km-re délnyugatra.
A templom minden apró részlete jelentéssel bír és a látogatót arra ösztönzi, hogy elmélyedjen az egyes buddhista tanításokban. A Fehér templom fő épülete (az „uboszot”) egy kis tó feletti hídon keresztül közelíthető meg. A híd előtt van egy kör alakú tér, ahol a mélyből kezek nyúlnak felfelé, a vágyak szimbolizálásaként. Ez a terület ábrázolja az emberi szenvedést és a poklokat. Az épülethez ívelő híd (nevének jelentése magyarul: „az újjászületések körforgásának hídja”) szimbolikus értelemben átviszi a látogatót a halálokon és újjászületéseken átvezető állapotba, amely már szenvedésektől mentes. A boldogsághoz vezető utat szimbolizálja azáltal, hogy az ember túljut világi vágyain, kapzsiságon és kísértéseken. A tavacska mellett áll két kinnaree, a buddhista mitológiából ismert félig ember, félig madár alak.
A hídon átérve „a mennyország kapujába” érkezünk, amelyet két hatalmas alak védelmez, akik az emberi sorsok felett döntenek. Itt több meditáló Buddha szobor is van. A teljes egészében fehér főtemplom vakolatába fényvisszaverő tükrök vannak beépítve. Annak ellenére, hogy a régi templomokban buddhista történeteket szoktak ábrázolni a freskók, a fehér templom falain a jó és a rossz színes, modern megjelenítéseit találjuk. A művész olyan alakokat választott, mint Batman, a Pókember, Elvis, illetve egyéb képregény- és filmhősöket. A templom hátsó falára Buddha arany freskóját festették.
1952-ben a Buddhisták Világszervezete két új szimbólumot fogadott el: a nyolcküllős dharmacsakra és az ötszínű buddhista zászló, amelyet Srí Lankán terveztek az 1880-as években.
## Építészet
A buddhista építészet Dél-Ázsiában alakult ki az i.e. 3. század után. A korai buddhizmusban három épülettípus fejlődött ki: kolostorok (vihára), relikviák épületei (sztúpa) valamint szentélyek és imatermek (csaitja). A vihárák kezdetben ideiglenes menedéknek számítottak, amelyet a vándorszerzetesek (bhikkhuk) használtak az esős évszak során. Később, az egyre növekvő számú vallási gyakorlók számára már állandó lakhelyül szolgáltak. Az egyik ma is létező ősi helyszínt jelenti Nálanda (Bihár állam, India). Az erődszerű, himalájai buddhista királyságokra jellemző dzong építészet egyedülálló jellegzetességeket hordoz. A sztúpák eredeti szerepe a hódolatbemutatás és Gautama Buddha ereklyéinek biztonságos tárolása volt. A legkorábbi, ma is álló ilyen épület a Száncsi buddhista emlékek között található sztúpa (Madhja Prades, India).
A vallási gyakorlatok megváltozásával egyetemben a sztúpák fokozatosan beépültek a csaitja-grihákba, azaz az imatermekbe. Ezek az i. e. 1. században élték fénykorukat. Az ilyen épületek legkiválóbb fennmaradt példái az Adzsantai barlangtemplomok és az Ellórai-barlangok (Mahárástra). A Bodh-Gajában álló Mahábódhi templom szintén jelentős emlékhelynek számít. Az indiai sztúpából fejlődött ki később a pagoda.
A buddhista építészet a Buddha után indult fejlődésnek a hindu templomépítészet gyökerei mentén. A hindu templomoknak ekkoriban egyszerű alaprajza volt – négyszögletes belső tér, áldozati udvar, körben oszlopokkal borított körsétánnyal, kúpos vagy négyszögletes tetővel és a bejárat mögötti területet körbeölelő különálló oszlopsorral. A körvonal a Meru-hegyet ábrázolta, amely a buddhista kozmológiában a világegyetem középpontja, az istenek (dévák) lakóhelye. A méreteket és az arányokat szent matematikai képletek határozták meg. A korai buddhizmus ezt a sémát vette át, amelyhez néha hozzákapcsolódtak a szerzetesek végtelenül egyszerű lakócellái is (főleg a korai barlangtemplomok esetében, mint az adzsantai barlangtemplomok).
Lényegét tekintve ez az alaprajz maradt meg később is a világ összes buddhista templománál is, csupán a körvonalak finomodtak. Japánban és Thaiföldön azonban a helyi kultúrák és az eltérő vallási gyakorlatok hatására egyedi építészeti stílusok alakultak ki (lásd például: Thai templomépítészet és Japán buddhista építészet).
A korai templomok fából készültek, ezért kevés maradt fenn belőlük. A későbbi templomok már kőből készültek, amelyek időtállóbbak voltak és a barlangtemplomok is megőrizték az eredeti építészeti elrendezéseket. Ahogy a kolostortemplomok funkciója kibővült, a buddhista templomok is kezdtek eltérni az eredeti hindu hagyomány alaprajzától. Így alakultak ki az alvó- és lakhelyek, valamint az étkezők, a tanulótermek, majd a könyvtárak és az iskolák, egyetemek.
A sztúpák kezdetben inkább hasonlítottak a szobrokra, amelyek valamilyen szent helyet jelöltek. A későbbiekben gazdagabb formákat kaptak és gyakran tettek utalást alakjukkal a szent Meru-hegyre. A ma is létező száncsi nagy sztúpát Asóka király (i. e. 273–236) építtette. Az eredeti sztúpa külsejére később újabb, még díszesebb sztúpát építettek.
A buddhista művészettel együtt terjedt a buddhista építészet is Dél- és Kelet-Ázsiában, amelyeknél a hivatkozás alapja általában a korai indiai modellek voltak – annak ellenére, hogy a buddhizmus a 10. századra szinte teljesen eltűnt az indiai szubkontinensről.
## Zene
A buddhista zene a buddhizmus inspirálta hagyományos művészeti forma, amelyek a különböző hagyományos buddhista országokban lokálisan, az országra vagy a régióra jellemző módon alakultak ki.
A honkjoku (本曲) a vándorló japán zen szerzetesek (komuszó) által a hagyományos sakuhacsi vagy hoccsiku hangszerekkel előadott zenéket jelenti. A komuszók már a 13. században is játszottak honkjokut alamizsnáért és a megvilágosodás reményében. A 18. században egy Kinko Kuroszava nevű, a zen fuke szektához tartozó komuszót megbíztak, hogy gyűjtse össze Japán összes ilyen jellegű zenéjét. Éveken át történő utazgatás után 36 művet gyűjtött össze, amelyek ma Kinko-Rju Honkjoku néven ismertek.
A tibeti vagy szanszkrit nyelven történő kántálás a vallás szerves részét képezi Tibetben. Ezek az összetett kántálások gyakran szent szövegek szavalását jelentik, de hallhatóak a különféle ünnepek alkalmával is. A jang kántálást rezgő dobok kísérik, miközben halkan recitálják az egymás után fűzött szótagokat. Léteznek a tantrikus buddhizmusra jellemző egyéb stílusok is: a gelugpa iskolára a klasszikus, a nyingma, a szakja és kagyü iskolákra pedig a romantikus stílus jellemző.
A torokéneklés vagy felhangéneklés olyan énektechnika, amely a nyugati, megszokott énekléstől lényegesen eltér a szokatlan hangszín és az egyszerre megszólaló több hang miatt. Úgy tartják, hogy ennek segítségével megváltozott tudatállapotot lehet elérni. Ezt a technikát használják meditációs gyakorlás céljából. A gyakorlók a mantraéneklésnek gyógyítóerőt is tulajdonítanak. A népzenekutatók szerint a torokéneklés a természet – különösképpen a szél és a víz – harmonikus hangjainak utánzásából alakulhatott ki.
## Buddhista irodalom
A buddhista szövegeket sokféleképpen lehet csoportosítani. A nyugati tudósok a kézirat, kanonikus írás kifejezéseket nem egységes módon alkalmazzák a buddhizmus területén. Például egyesek két csoportra osztják a szövegeket: kéziratokra és kanonikus szövegekre. Mások a kéziratokat kanonikus, magyarázó és pszeudo-kanonikus szövegekre osztják. Egy másikfajta csoportosításban a „Buddha szavait” (buddha-vacsana) különböztetik meg az összes többi szövegtől.
A gandhárai buddhista szövegek a ma ismert legrégibb buddhista kéziratok az 1. század környékéről. Ezek a gandhárai nyelven írott művek a legrégibb baktriai és indiai szövegek is egyben. Asóka rendeletei kőbevésett ókori szövegek, erkölcsi törvények és meditációról szóló beszámolók prakrit nyelvjárásban (Magadha népi nyelve). A Rendeleteket sziklákra, oszlopokra és barlangokba vésték fel, amelyekhez különféle célokat párosítottak. A feliratokhoz kharosthi és bráhmi írást használtak.
A korai buddhizmusból más szövegek is fontosak. Hatalmas mennyiségű magyarázószöveget találni páli, tibeti, kínai, koreai és egyéb kelet-ázsiai nyelveken.
A legjelentősebb nem-kanonikus szövegek közé tartozik a Viszuddhimagga, avagy a tisztulás ösvénye, amelyet Buddhagósza írt. Ez a hínajána tanítások rövid összefoglalója, amely idézeteket tartalmaz a páli kánonból. A Milinda-panyhát, avagy a Milinda kérdéseit néha a páli kánonba sorolják. Vannak, akik buddha-vacsanának tekintik, ezt a dharmát bemutató párbeszéd a buddhista bölcs, Nágaszéna és az indo-görög király, I. Menandrosz között.
A mahajána hit felébredése (Awakening of Faith in the Mahayana) című értekezést a hívők Asvaghsa, indiai költő és filozófusnak tulajdonítanak. Ez a mű jelentős hatással volt az ázsiai mahájána tanokra és a történelemben számos koreai és kínai magyarázó szöveg inspirációjává vált. Santidéva, indiai szerzetes, Nálanda tanítványa, Bodhicsarjávatára című műve hatással volt a mahájána és a hínajána irányzatokra egyaránt. Siksaszamucsajá című írásában olyan referenciák vannak más szövegekre, amelyek más formában már nem léteznek.
A mahájána szútrákat a mahájána buddhizmus követői a Buddha szavainak tekintik, amelyeket titokban adtak tovább, vagy természetfeletti lények születési vonalán keresztül (úgy mint a nágák), vagy közvetlenül érkeztek buddháktól vagy bodhiszattváktól. Mintegy 600 mahájána szútra maradt fent szanszkrit, kínai, vagy tibeti nyelven.
Néhány buddhista szöveg önálló kánonná fejlődött. Ezeket elnevezése „kiterjesztett szútrák” (vaipulja). Például, a tudósok úgy tartják, hogy a kínai buddhizmushoz tartozó Aranyfény szútra (Golden Light Sutra) a népszerű harmadik fejezete köré épült. Az Avatamszaka-szútra egy másik példa arra, hogy egy szútra sok szútrából épül fel, amelyek közül több is (főleg a Gandavjuha szútra, a mai napig önálló szövegként kering a gyakorlók között. Az Avatamszaka-szútra és a Fehér lótusz szútra az ekajána avagy „egy szekér” alapját képezik. Ezek a szövegek egyesítik a tanítást, amely korábban már egy nagyobb egységet alkottak.
A csán buddhizmusba tartozó Pódium szútát Huineng, kínai szerzetesnek tulajdonítják. Ezt a szöveget nem tekintik buddha-vacsanának, mégis szútraként kezelik. Ennek ellenére érdemes megjegyezni, hogy ez a megkülönböztetés eredhet esetleg fordításból is. Az eredeti kínai Pódium szútra egy king (經), amelyet úgy lehet fordítani, hogy „szútra”. Azonban ugyanezt a kifejezést más ősi szövegekre is használják, mint például a Tao-tö-king és a Si king. A Pódium szútrában Hui Neng saját életéről ír, miképp lett belőle Zen pátriárka, valamint tartalmaz tanításokat a zen elméletéről és gyakorlatáról. A zen és a csán iskola kiváltképpen hagyatkozik zen mesterek nem-kanonikus elbeszéléseire.
A tibeti buddhizmusban egyedülálló és különleges osztályt kaptak az ún. terma szövegek (tibeti gTer-ma). Ezekről a szövegekről (vagy rituális tárgyakról stb.) úgy tartják, hogy tantrikus mesterektől származnak, vagy eleve kódolva vannak titkosan a természetben megtalálható elemekben, amelyeket bizonyos mesterek képesek megfejteni a megfelelő pillanatban. A termákra a tertönök (tibeti gTer-szton) találnak rá, akiknek valójában ez a különleges feladata. Egyes trémák barlangokban vagy ehhez hasonló helyeken vannak elrejtve, de akadnak tudati termák is, amelyeket a terön agyában fedeznek fel. A nyingma iskola (és a bön hagyomány) hatalmas terma irodalommal rendelkezik. Sok terma szöveget állítólag Padmaszambhava írt, aki a nyingmapához tartozók számára rendkívül fontos. Valószínűleg a legismertebb terma szöveg az ún. A tibeti halottaskönyv, a Bardo tödol.
### Költészet
A buddhista költészet legkorábbi darabjai például a Dhammapada versei. Hagyományosan a legtöbb buddhista szútra prózában íródott, amelyet azonban kiegészítenek versek (gatha), amelyek megismétlik és költeményben foglalják össze az előtte elhangzottakat. A gathák segítik a buddhista gyakorlókat, hogy könnyebben bevéssék tudatukba a tanításokat. Valójában a legkorábbi fennmaradt buddhista tanítások verses formájúak. Nem is meglepő, hogyha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a tanításokat sokáig le sem írták, csupán az emlékezetükben raktározták el. A nyelvészeti elemzések kimutatták, hogy a szútrák prózai részeit a későbbi szerkesztések során módosították, míg a költemények megőrizték a korábbi nyelvezetet. A jelenlegi buddhológia tudományban úgy tartják, hogy még a szertartásos szövegek is irodalmi kompozíciók voltak. A buddhista szövegek tanulmányozása, főleg a buddhista költészeté, vitathatatlanul az irodalomtudomány részét képezi. Az osztályozás kedvéért kétféle szokták osztani a buddhista költeményeket:
- költemények, amelyeket magának Buddhának tulajdonítanak (szanszkrit: Buddha-vacsana), és
- más buddhisták költeményei, amelyek nem szerepelnek a szútrákban.
A kínai buddhizmus kifejezetten gazdag buddhista költészettel büszkélkedhet. Például Po Csü-ji költészetében feszültség figyelhető meg a világi és a buddhista költői kifejezésmódok között. Sok buddhista vélte úgy, hogy a költészet ragaszkodást jelent, amit igyekeztek kerülni. Mindezt annak ellenére, hogy az általuk dicsőített szövegek hemzsegtek a költői formáktól. Po Csü-ji-nek tulajdonítják a kjógen kigo (狂言綺語, szó szerint: „rendezetlen szavak és felszépített nyelv”) kifejezést, amely az ő szemszögéből a költői kifejezésmód hasztalanságát jelentette a buddhista gyakorlatokkal szemben. Ennek a paradox helyzetnek talán a legsikeresebb feloldója Csiao Zsan (皎然; 730-799) kínai buddhista költő volt, aki azt javasolta, hogy úgy kell tekinteni a költészetre, mint a buddhista gyakorlat intellektuális eszközére. A csan buddhizmus (kínai: csan, japán: zen) gazdag táptalajnak bizonyult a buddhista költészet számára. Összetett nyelvet alkottak, amelyben a közvetett utalás, a sugallás, a többértelműség, a paradoxon és a metafora voltak a kedvelt formák. A csan buddhisták úgy tartották, hogy nem lehet ugyan közönséges szavakkal elmagyarázni a megvilágosodást, a költészet különleges nyelvhasználata képes lehet abba az irányba mutatni. Ahogy Csüe-fan Huj-hung (1071–1128), csan szerzetes írta, „A tudat finomságait nem lehet szavakkal átadni, de láthatóak a szavakban”. A csan költészetben az olyan egyszerű képek, mint a hold, a felhők, a hajók, a visszatükröződések a vízen, a szilva és a lótusz, a bambusz és a fenyő összetett másodlagos jelentéseket kaptak.
#### A buddhista költészet és a modernitás
Ahogy Japán belépett az iparosodott modernitás korába, a Meidzsi-kor több költője is kedvet kapott ahhoz, hogy az európai költészeti stílusokkal próbálkozzon. Egyes költők, például Mijazava Kendzsi – elkötelezett buddhista, aki költészetben és prózában egyaránt kifejezte vallásosságát – gyakran írt buddhista felhangú verseket. Ame ni mo Makezu (雨ニモマケズ, magyar fordítása: Ne győzzön le az eső) című költeményét gyakorlatilag minden mai japán ember ismeri. Mijazava Kendzsi imádta a Lótusz szútrát 妙法蓮華經, amely megjelenik Békés és örömteli tettek (14. fejezet, japán: Anrakugyō 安楽行) című művében.
Vanikavi Dr. Manomohan Acsarja, modern indiai költő egyszerű nyelvezettel írt szanszkrit nyelven, lírai formában Buddháról (Sri Gautama Buddha Panchakam).
## Film
Gautama Sziddhártha, a történelmi Buddha alakját több filmben is megjelenítették. A Buddha életéről szóló legelső ismert film a Buddhadev (angol címe: Lord Buddha) volt, amelyet az ismert indiai filmkészító, Dádászáheb Phálke (1870–1944) készített 1923-ban. Két évvel később egy másik fontos Buddha-filmet adtak ki, a romantikus hangulatú Ázsia fénye (eredeti hindi címe: Prem Sanyas) címmel, amelyet a német Franz Osten (1875–1956) készített. Himansu Raj (1892–1940) játszotta Buddha szerepét. A filmet valószínűleg az azonos című Ázsia fénye (The Light of Asia) könyv alapján készítették, amelyet Sir Edwin Arnold írt, és amelyet a Teozófiai Társulat adott ki 1891-ben. A film tartalma valójában erősen eltér a könyvétől, és Európában nagyobb sikert hozott, mint Indiában. A Buddhadev és az Ázsia fénye is némafilmek voltak.
1952-ben jelent meg A nagy Buddha elszántsága című, Buddha életét bemutató japán film. Daiei Eiga japán filmcég megbízásából Teinoszuke Kinugasza (1896–1982) készítette a filmet, amelyet jelöltek az 1953-as cannes-i filmfesztiválra.
Gotama a Buddha címmel megjelent egy dokumentumfilm is, amelyet az indiai kormány adott ki 1957-ben, Buddha születésének 2500. évfordulója alkalmából. Radzsbansz Khanna rendező és Bimal Raj producer filmje megtisztelő említést kapott az 1957-es cannes-i filmfesztiválon. Ez egy fekete-fehér film volt, amely természeti szépségeket bemutató fotókból állt. Ezek az Adzsantai barlangtemplomok régészeti helyszínéről származó régi domborművek és festmények voltak, amelyekre rámondták Buddha élettörténetét.
Az 1960-as Angulimal című film nem közvetlenül Buddha életéről szólt, hanem egy haramiáéról, aki ártatlan embereket ölt, levágta az ujjaikat és nyakláncot készített belőlük – innen a film címe is Angulimal (Anguli: ujj, mala: füzér). A film bemutat egy esetet, amikor a halálra rémült gazember találkozik Buddhával és meg akarja őt ölni, ám Buddha együtt érző szeretete megváltoztatja őt.
A Buddháról szóló ötödik film japán volt. Miszumi Kendzsi 1961-es Shaka című filmjét két évvel később mutatták be az Egyesült Államokban Buddha címmel. Egy évvel később, 1964-ben egy koreai film jött ki Buddha életéről ' (석가모니) címmel, amely a Sákjamuni koreai fordítása. A mahájána buddhizmusban ez Buddha neve, aki a Sákja nemzetségből származott.
1997-ben az indiai producer G. A. Sesagiri Rao is készített egy filmet Buddha címmel. Nem vetítették filmszínházakban, csupán DVD-n jelent meg. Ötször 180 perces időtartamával ez lett minden idők leghosszabb Buddha-filmje.
2008-ban jelent meg a Tathagata Buddha című film K. Raj Szekhar filmestől. Eredetileg telugu nyelven készült, de később hindi nyelvre szinkronizálták. Ez a film a haláláig követi Buddha sorsát (parinirvana).
Tulaszi Ghimire nepáli rendező és színész Buddha címmel 2013-ban animációs film készítésébe kezdett.
Az olyan buddhista országokban, mint Srí Lanka vagy Burma, nem szeretik Buddha filmes megszemélyesítését. Az Ázsia fénye című filmet 1925-ben betiltották Srí Lankán és a maláj államokban (ma Nyugat-Malajzia). |
16,042 | Zichyújfalu | 26,915,265 | null | [
"Fejér megye települései",
"Zichyújfalu"
] | Zichyújfalu (, régi magyar nevein: Újfalu, Újfalupuszta, Pusztaújfalu) község az Alföldön, a Mezőföld északi részén, Fejér vármegyében, a Gárdonyi járásban, a Velencei-tótól 10 kilométerre délre, Székesfehérvártól körülbelül 25 kilométerre délkeletre. A település jól megközelíthető közúton (6212-es út) és vasúton () egyaránt. Egykor grófi székhely, a környék mezőgazdaságának központja; a második világháború után Seregélyeshez tartozott, majd 1966-ban Gárdonyhoz csatlakozott, végül 1997 decemberében önálló községgé alakult. Hozzá tartozik a falutól keletre elhelyezkedő kis település, Barákapuszta.
Területe legalább az ókor óta lakott. Első okleveles említése 1239-ből való, amikor Villa Nova a Csákok vértesi birtokaihoz tartozott. 1447-ben említették először magyarul Újfaluként, Wyfalw formában, nemesi előnévben. Már a török időkben megjelent itt a Zichy család mint nagybirtokos, majd a török után egy ideig a seregélyesi jobbágyok bérelték. 1784-ben a Zichyek kúriát építettek itt, majd Zichy Nepomuk János (1834–1916) kastélyt, amelyet 28 hektáros parkkal vett körül, attól északkeletre pedig vadaskertet létesített. A megkülönböztető „Zichy” előtag, amit 1898-ban vett fel a település, az egykori földesurakra, a gróf Zichy család tagjaira utal.
Ma is jelentős agrártelepülés, de fejlődését nagy mértékben akadályozza elmaradott infrastruktúrája és a meglehetősen rossz közlekedés. A rossz állapotú Zichy-kastélyban jelenleg a község polgármesteri hivatala működik.
## Földrajza
### Éghajlat
A Mezőföld – így Zichyújfalu is – a mérsékelten meleg-száraz klímakörzetbe tartozik. Az évi átlaghőmérséklet 10,5 °C körül mozog. Az uralkodó szélirány északnyugat-nyugati, az átlagos szélsebesség 2–4 m/s között alakul. A napsütéses órák száma meghaladja az évi 2000 órát.
Zichyújfaluban a 2008-as esztendőben 693 milliméter, 2009-ben 570 milliméter, 2010-ben 1060 milliméter, 2011-ben 358 milliméter csapadék esett.
### Fekvése
Zichyújfalu a Mezőföld északi részén, a Velencei-tótól 10 kilométerre délre található. Északról Gárdony, keletről Pusztaszabolcs, délről Szabadegyháza, nyugatról Seregélyes határolja. A település keleti területét a Keleti-Hippolyt-árok szegélyezi. Vonattal a on, autóbusszal a helyközi 8028-as és 8152-es járattal közelíthető meg Velence, Gárdony, illetve Székesfehérvár felől.
### Megközelítése
Zichyújfalut közúton a 6212-es úton lehet elérni, amelynek eleje a Szabadegyházához tartozó Lászlómajorban, a 6209-es útnál, vége a Gárdonyhoz tartozó Agárdon, a 7-es főútnál van. A falu két főutcája, a Kosztolányi Dezső utca és a Petőfi Sándor utca a 6212-es útból kiágazó, Zichyújfalu vasútállomásig tartó -es úttal egyezik meg.
Autóbusszal Velencéről, Gárdonyból, Agárdról, Dinnyésről, Csiribpusztáról, Székesfehérvárról és Szabadegyházáról közelíthető meg.
A község vonattal a 44-es vasútvonalon érhető el, amely Pusztaszabolcs, illetve Seregélyesen, Seregélyes-Szőlőhegyen és Börgöndön keresztül Székesfehérvár felé teremt közvetlen kapcsolatot. A vonalon korszerű Siemens Desiro motorvonatok közlekednek. A község Budapestről, Dunaújvárosból, Sárbogárdról és Dombóvárról induló járatokkal pusztaszabolcsi csatlakozással jól megközelíthető.
### Infrastruktúrája
Zichyújfaluban az áramszolgáltatás teljesen kiépült, a vízellátást önálló vízközmű biztosítja. A faluban három kút és egy 100 m3-es hidroglóbusz van, a vízhálózat 7115,5 méter hosszú. A földgázhálózatot 1991-ben, a telefonhálózatot 1995-ben építették ki a faluban, a szennyvízcsatorna-hálózat kiépítésére azonban még nem került sor.
A településen 4302 méter hosszú burkolt út, 4552 méter hosszú járda és 630 négyzetméternyi parkoló található. A községben polgárőrség működik.
## Élővilága
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület nyilvántartása szerint a településen egy gólyafészek található. Az évtizedek óta ott álló gólyafészek helyére 2000-ben újat építettek.
### Erdők, lápok, vízfolyások
A Velencei-tótól délre erdők csak foltokban maradtak fenn, melyeknek jelentős részük telepített akácos. Zichyújfalu keleti területén található Keleti-Hippolyt-árok völgyében viszonylag nagyobb egységes foltban van erdő. Ilyen erdő a település közigazgatási területén Buhini-erdő. A Keleti-Hippolyt-árok vizes élőhelyekben gazdag ökológiai folyosó. Zichyújfalu északi részén nyárfás erdőfolt, mocsaras, lápos terület helyezkedik el. A Zichy-tavat a Gárdony közigazgatási területén levő Pálmajor közelében eredő, árterületet is tápláló Pál-patak látja el vízzel.
A falutól délre és keletre levő, mára kiszáradt kopolyák (juhászkutak) élővilága is gazdag volt még az 1960-as években is.
### Zichy-tó, árterület
A tó, amelyet 2010 körül öntözőtóvá alakítottak, gazdag madár- és halállománnyal rendelkezik. 2011-ben tizenkét ott élő hattyút számoltak össze a falusiak. A tótól északra található vadvédelmi terület egy mocsaras árterületet foglal magába, ahol számos vadállatfaj van jelen. A területet a Gárdonyhoz tartozó Pálmajor közelében eredő, a Zichy-tóba torkolló Pál-patak önti el minden tavasszal.
## Demográfiai adatok
Zichyújfalu lakossága 1870 óta csökkenést és növekedést is mutatott. Az 1970-es évekig folyamatosan növekedett a lakónépesség, csak az első és a második világháború következtében esett vissza a népességszám a településen. Az 1980-as évektől figyelhető meg a lakosság folyamatos csökkenése, amely 2001-től pár éven keresztül emelkedett ugyan, de 2006-tól megint csökkenő tendenciát mutat. 1970-ben 982 fő, 1980-ban 946 fő, 1990-ben 929 fő, 2001-ben 973 fő élt a faluban. 2006-tól folyamatos lakónépesség-csökkenés figyelhető meg. 2006-ban 1005 fő, 2007-ben 989 fő, 2008-ban 961 fő, 2009-ben 969 fő, 2010-ben 956 fő, 2011-ben 944 fő, 2012-ben 941 fő, 2013-ban 921 fő, 2014-ben 909 fő, 2015-ben 921 fő élt a faluban. Népességnövekedés 2009-re volt megfigyelhető, ekkor az előző évhez képeset nyolc fővel laktak többen a faluban. Kisebb népességnövekedés 2015. január 1-re is megfigyelhető volt, ekkor 2014. január 1-hez képest 12 fővel többen laktak a faluban.
A 2001-es népszámlálási adatok szerint Zichyújfalu lakónépessége 971 fő volt. Közülük 883 fő vallotta magát magyar, 1 fő görög és 1 fő román nemzetiségűnek, míg 86 fő nemzetisége ismeretlen.
A településen 269 fő 18. életévét még be nem töltő személy (csecsemő, gyermek, kamasz) élt a népszámlálási adatok szerint. A 100 felnőtt korúra jutó gyermek- és öregkorú emberek száma 62 fő volt, ebből a 100 felnőtt korúra jutó gyermekkorúak száma 36 fő volt, míg a 100 felnőtt korúra jutó öregkorúak száma 25 fő volt, a 100 gyermekkorúra jutó öregkorúak száma pedig 71 fő volt.
2001-ben a településen lakó 971 főből 383 főnek nincs munkahelye, 301 fő helyben, 287 fő más településen dolgozott vagy tanult a népszámlálás szerint. A Zichyújfaluba más településről dolgozni, tanulni bejáró emberek száma 268 fő. A nappali népesség száma 952 fő. Zichyújfaluban 219 helyben lakó tanuló volt 2001-ben, ebből 129 fő helyben, míg 90 fő más településen tanult. Zichyújfaluba más településről bejáró tanulók száma 15 fő. A faluban 144 fő helyben tanuló diák volt.
Zichyújfaluban a népszámlálás szerint 2001-ben a 280 lakóegységből 267 lakás volt. A 267 lakásból 262 volt lakott, míg ötöt nem laktak. A településen lakott egyéb lakóegységek száma 2001-ben 13 volt. A 971 főből 926 fő lakott lakásban, 45 fő egyéb lakás célú helyen lakott. Zichyújfaluban a 100 lakott lakásra és lakott üdülőre jutó lakók száma 353 fő volt. A 267 lakásból 243 lakás magánszemély, 4 önkormányzati, 20 egyéb tulajdonban volt. A 267 lakásból 28 egyszobás, 94 kétszobás, 115 háromszobás, 30 pedig négy- vagy többszobás volt.
A 267 lakás között 1919 előtti építésű nincs a faluban, 1920 és 1944 közötti építésű lakásból csak 17 darab van, míg 1945 és 1959 között épült lakásokból 94 darab található. 1960 és 1969 között 35 lakás épült Zichyújfaluban, 1970 és 1979 között 45, míg 1980 és 1989 között 68 lakás épült a településen. Az 1990 és 2001 közötti években kevés, mindössze nyolc lakás épült az előző évekhez képest.
A 2011-es népszámlálás során a lakosok 83,8%-a magyarnak, 0,1% németnek, 0,4% románnak, 0,1% szerbnek mondta magát (16,1% nem nyilatkozott; a kettős identitások miatt a végösszeg nagyobb lehet 100%-nál). A vallási megoszlás a következő volt: római katolikus 33,7%, református 5,2%, felekezeten kívüli 37% (23,6% nem nyilatkozott).
## Története
### Etimológia
A község nevének ősibb része, az „-újfalu” újonnan létrejött települést jelent, a megkülönböztető „Zichy-” előtagot csak 1898-ban kapcsolták a falu nevéhez, és a gróf Zichy család tagjaira utal, akik a török hódoltságtól a Rákosi-korszakig birtokolták a települést.
### A kezdetektől a török időkig
Zichyújfalu területe már az ókorban is lakott volt, de írásban először 1239-ben említették az oklevelek, az akkori Villa Nova (villam Nouam írásmódban) a Csák nemzetség vértesi birtokaihoz tartozott. „Újfalu”-ként (Wyfalw írásmóddal) 1447-ben írták le elsőként, nemesi előnévben.
### A töröktől Zichy Jánosig
A török megszállás alatt, 1650-ben a névleges várpalotai váruradalom részeként a Zichy család kezébe került (a zicsi és vázsonykői Zichy család 1655-ben kapott III. Ferdinánd királytól magyar bárói, 1679-ben I. Lipót királytól magyar grófi címet). Ekkor a területet birtokló magyar földesúr Győrben, az oszmán földesúr Székesfehérvárott lakott. A török után egy ideig a seregélyesi jobbágyok bérelték a pusztát, akik 1717-ben kérték a bérleti szerződés meghosszabbítását, elsősorban azért, mert kevés volt a határuk jószágaik eltartására. Újfalut a Zichy család vedrődi ágazata, ezen belül a seregélyesi ág birtokolta. Zichyújfalu és a szomszédos uradalmak határainak pontos kijelölésére 1745-ben került sor.
1784-től 1812-ig gróf Zichy Ferenc volt Újfalu birtokosa.
Zichy Ferenc 1784-ben vadászkúriát építtetett a faluban. Ez volt az úgynevezett kiskastély, amely a nagykastély megépülése után a gazdatiszt (Zichyújfaluban intéző) lakása lett. A puszta egyházigazgatásilag a seregélyesi káplánság filiája volt. Ekkor a településen 6 házban 18 család, összesen 91 fő élt, II. József 1785-ös népszámlálása során csak 61 embert vettek nyilvántartásba a településen. Zichy Ferenc zichyújfalui birtokát második fia, Ferenc Szerafin József örökölte.
1812-től 1861-ig Újfalu ura tehát gróf Zichy Ferenc Szerafin József volt.
A település fejlődése Ferenc Szerafin József grófsága alatt újabb lendületet vett, amikor az uraság megalapította a falu első iskoláját az 1810-es években. Nagy szükség volt az intézményre, ugyanis Fényes Elek feljegyzései alapján a század közepére már 379 ember élt itt, és ezzel Zichyújfalu Fejér vármegye egyik legnépesebb uradalma volt. (A régi iskola épülete a ma is használatos iskolaépület 1958-as átadásáig eredeti funkciójában működött. Kb. 2010 óta elhagyatott, rendkívül rossz állapotban van.) A 19. században a feudális rendszer konzerválódott, a lakosság nagy része gazdasági cselédekből, napszámosokból állt, így az 1848-as jobbágyfelszabadítás tulajdonképpen nem hozott változást a település életében.
Zichyújfalu irányítását Seregélyesről végezték, a puszta földesura is ott élt állandó jelleggel. Újfaluban az 1850-es években többezres birkanyájakat legeltettek, a jó minőségű gyapjút külföldi kereskedők vásárolták föl az uradalomtól.
Zichy Ferenc 1861-es halálát követően a gazdag újfalui uradalmat harmadik fia, Kázmér (1802–1847) viszonylag korai halála okán annak fia, Nepomuk János örökölte.
### Zichy János kora
Zichy Nepomuk János gróf 1861-től 1916-ig birtokolta a települést.
Nepomuk János addigi életének nagy részét Újfaluban élte le, valószínűleg ez is belejátszott abba, hogy igen energikusan látott hozzá uradalma fejlesztéséhez. A föld jó termőképessége a növénytermesztésnek és az állattenyésztésnek egyaránt kedvezett. Az újfalui puszta területe ekkor kataszteri hold ( hektár) volt, ebből kataszteri hold ( hektár) szántóföld, kataszteri hold ( hektár) rét és 204 kataszteri hold ( hektár) legelő.
Az 1870-es években az önálló majorság megteremtését célzó intézkedésekkel egyetemben a birtok tőkés fejlesztését is megkezdte az uraság annak érdekében, hogy megfelelően kamatoztatni tudja a puszta határainak kiváló természeti adottságait, mivel az 1850-es és az 1860-as években a mezőgazdasági termékeknek igen jó ára volt. A kifizetődő állattartásnak köszönhetően az újfalui legelőket juhnyájak és gulyák járták, az állattenyésztésből befolyt összegeket pedig a növénytermesztés fejlesztésére fordította a gróf: gépeket szerzett be, aztán az egyre magasabb termésátlagnak köszönhetően Újfaluban megindulhatott az istállózó állattartás is. A gazdaság ezzel óriási lendületet vett a településen. Ebben az időben havonta 65 mázsa gyapjút és 360 darab birkabőrt adtak el az újfalui juhászatból.
Zichyújfaluban, hasonlóan napjainkhoz, főként a római katolikus felekezet volt jellemző a lakosság soraiban, református családból kevés élt a településen, melynek iskolája római katolikus jellegű volt, de a református gyermekek oktatását is biztosították. Az 1870-es években Zichy János évi 400 forintot fordított az iskola működésére, a gróf azonban egy időben a támogatást beszüntette, így évekig abbamaradt a tanítás. A később újraindult oktatás 1958-ig zajlott a régi épületben, akkorra épült fel ugyanis az új, modern iskola.
A 19. század végére már jól jövedelmezett a mezőgazdaság, ám a cselédség életkörülményei nem sokat javultak, 1897 és 1906 között több munkásmegmozdulásra került sor (Seregélyessel együtt), az uraság ugyanis főként saját szükségleteire fordította a mezőgazdaságból szerzett jövedelmet.
Az 1890-es években részvényesként bekapcsolódott az 1896-ra átadott Adony-Szabolcs–Székesfehérvár-vasútvonal (ma 44-es vasútvonal) építésébe, és postahivatal felállítására tett kísérletet. Ebben az időben kastélyt építtetett, melyet 28 hektáros parkkal vett körbe, valamint vadaskertet létesített, ahol fácánokat tenyésztett. Az 1784-ben épült kúria, melyet ettől az időtől kezdve neveztek kiskastélynak, az intéző lakása lett. Zichy János az újfalui uradalom távolabbi területeit a helyi vasútállomással keskeny nyomtávú vasútvonal segítségével kötötte össze, az állomáson pedig rakodók épültek, így a korábbinál sokkal egyszerűbbé vált a mezőgazdasági áruk (akár termény, akár élőállat) szállítása, ennek köszönhetően pedig a megyeszékhely mellett már a főváros is felvevőpiacává válhatott az itt megtermelt jó minőségű árucikkeknek. 1900-ra megnőtt a gazdálkodás belterjessége, s bőséges árutermelés zajlott a faluban.
1898-tól hívják a települést Zichyújfalunak.
Az első világháború előtt és alatt 200 kataszteri holdon cukorrépát termeltek Zichyújfaluban, amelyet Ercsibe, a cukorgyárba és Kisperkátára (ma Szabadegyháza közigazgatási területe), a szeszgyárba szállítottak el.
Az uradalomban már jóval a háború előtt megjelentek a cséplőgépek, a gőzekék és az aratógépek.
A világháború idején a gróf bérbe adta a birtokot. Ekkor a férfi munkaerőt nélkülöznie kellett az uradalomnak, ezért a bérlő, Reich Miklós 1916 március végén hadifoglyokat igényelt a katonai hatóságtól. Az Esztergom melletti kenyérmezői hadifogolytáborból 72 orosz hadifogoly érkezett a faluba. A csoport egész évben Zichyújfaluban maradt, és helyettesítették a cselédeket és az idénymunkásokat: szántottak, vetettek, fuvaroztak, gondozták az állatokat és a kapásnövényeket is ápolták. Az aratásra újabb csapat hadifogoly érkezett.
Zichy Nepomuk János 1916 októberében halt meg 82 évesen. A birtokot fiai, István és Kázmér örökölték. Idősebb lévén István került az uradalom élére.
### Háború és tanácsköztársaság
1916-tól 1921-ig a majorság vezetője gróf Zichy István Ferenc volt, aki leginkább a közeli Hippolitpusztán élt, Zichyújfaluval nem sokat törődött.
1917 december végén téli munkára 14 orosz hadifoglyot hoztak a somorjai táborból, akiknek az állatok gondozása volt a feladatuk.
1919 tavaszán a Magyarországi Tanácsköztársaság létrejötte utáni első hetekben önálló termelőszövetkezet jött létre Zichyújfaluban, amelyet intézőség irányított. A cselédség földosztást nem követelt. Az első világháborút követő földreform keretében 140 kataszteri holdat osztottak szét az uradalom területéből. A vagyonváltságot Kázmérnak kellett vállalnia, aki a földterületet le is adta az államnak.
Az 1920-as évekre visszaállt a nagybirtokrendszer. Zichy István tanult ember volt, iskolái befejezését követően politikai pályára lépett: 1910-ben országgyűlési képviselővé választották, mandátuma lejárta után pedig visszavonult gazdálkodni. 1921-ben meghalt, így öccse, Kázmér vette át az uradalom irányítását.
### 1920–1930-as évek
1921-től 1949-ig Zichyújfalu birtokosa Zichy Hippolit Kázmér volt.
Kázmér a korábbi hibákból tanulva immár megfontoltan látott hozzá a majorság vezetéséhez. Az uraság legendás vadász hírében állt, 1907–1908-ban kelet-afrikai vadászkörúton vett részt, amelyről naplót írt. A napló könyv formájában többször is megjelent A Guaso Nyiro mentén a Natron-tóig címmel. Kázmér valószínűleg szenvedélye miatt fejlesztette erőteljesen a vadgazdálkodást: a zichyújfalui vadaskert igen jól jövedelmezett és csakhamar országszerte ismertté vált.
Az uradalom gazdaságát az első világháborútól egészen a második világháború végéig a bérlő Elek család szervezte. A majorságot a bérlők tovább gépesítették, és modern, tőkés mezőgazdasági nagyüzemmé fejlesztették. Már 1920 körül megjelentek a traktorok és a pótkocsis vontatók a faluban. Az 1920-as és 1930-as években a helyi állattartás legkifizetődőbb ága a juhtenyésztés mellett a tehenészet volt. Ebben az időben a zichyújfalui bérgazdaság naponta 1600 liter tejet szállított Székesfehérvárra és Budapestre.
1938-ban Kázmér engedélyével a faluban forgatták Danielle Darrieux francia színésznő egyetlen magyarországi filmjének (Egy pesti éjszaka) egyes jeleneteit. A forgatás idején a vasútállomás homlokzatán a „Tállya” felirat volt látható.
### 1940-es évek
A második világháború idején a grófi családot és a lakosságot kitelepítették. A háború a térségben igencsak elhúzódott, 1945. március 21-ig tartott. Zichyújfalu romokban hevert: a harcok során mindkét kastély megsérült, a vasútállomás szenvedte a legsúlyosabb károkat. A vasútközlekedés szünetelt, ugyanis a vasútvonalat teljesen fölszántották.
A gazdaságot 1945-ig az Elek család bérelte. 1945 tavaszán fölosztották az uradalom földjeit. A seregélyesi Községi Földigénylő Bizottság első ízben úgy rendelkezett, hogy a zichyújfalui gazdaságot teljes egészében megváltás útján veszik igénybe. Később azonban megváltoztatták a döntést, Zichy Endrének és édesanyjának, Julia May Morannek 100-100 kataszteri holdat a kastély körüli földekből visszaadtak. Az 1945-ös földreformrendelet erre lehetőséget is adott. Igaerő hiányában a gazdálkodást nem kezdték meg. 1945-ben a föld kisebb részét bérbe adták, de a bérletet a gazdák nemigen tudták megfizetni, így 1946 tavaszán az újfalui földek parlagon maradtak. Ekkor ajánlat érkezett a Közjóléti Szövetkezettől, hogy a 200 kataszteri holdas területet bérbe venné. 1946 tavaszán a Közjóléti Szövetkezet a gazdálkodást kísérleti jelleggel meg is kezdte, és amikor látták, hogy a földekre érdemes bizonyos összegben tőkét invesztálni, akkor nagyszabású szervezkedésbe kezdett. A szövetkezet 1946 végére bérleti szerződésre lépett – a Zichyeken túl – Nedeczky Griebs Viktorral (100 kataszteri hold), Bánhegyi Istvánnal (100 kataszteri hold), és további öt gazdaság tulajdonosával. A Közjóléti Szövetkezet bérgazdasága végül 550 kataszteri holdon ( hektáron) gazdálkodott. A gazdaság neve Közjóléti Szövetkezet Zichyújfalui Bérgazdasága lett, melynek élén intéző állt. Az intéző, Újvárosy István egyeztetést tartott a felsőörsi préposttal, hogy a dinnyési 100 kataszteri holdas földbirtokot a bérgazdasághoz csatolhassa. Újvárosy a soponyai Zichyekkel szintén megbeszélést tartott, mégpedig a nagylángi legelő kapcsán, hogy azt is bérbe vehessék.
A Közjóléti Szövetkezet bérgazdaságának használati joga kiterjedt a tulajdonosok gazdasági épületeire és felszerelésére. Újvárosy új traktort és műtrágyát szerzett be, vontatót és takarmánykészítő gépet javíttatott meg, házakat renováltatott. A gazdaság központja Zichyújfalu lett, így a helybeli lakosságnak ez jó munkalehetőséget biztosított. Amikor nem volt elegendő a helyi munkaerő a bérgazdaság számára, akkor a Heves vármegyei Parád és Bodony településekről hívtak summásokat Zichyújfaluba.
1949-ben az egész birtokot államosították, és létrejött a Zichyújfalui Állami Gazdaság, amelynek feje Szarvas Ferenc intéző lett. Ekkor a grófi család véglegesen elhagyni kényszerült birtokait. Zichy Hippolit Kázmér a Heves megyei Apcon halt meg 1955-ben.
### 1950-es évek
Az 1950-es évek elejének gazdasági környezete nem kedvezett a kisüzemeknek, így azok egy része Zichyújfaluban is tönkrement, sokan földjüket fölajánlották az állami gazdaságnak. A fölajánlott földeket 1952-ben tagosították. A zichyújfalui kisbirtokosok kisebb hányada termelőszövetkezeti csoportba szerveződött, azonban ennek működési feltételei hiányoztak, ugyanis a tönkrement birtokosok alkották a termelőszövetkezetet. 1953-ban a Zichyújfalui Állami Gazdaság megkezdte a gépesítést. Ebben az évben 6 traktorjuk volt, és kombájnnal arattak. Az állami gazdaság az 1950-es években még nem volt szakosítva, így sokféle növényt termelt. Még gyapottermesztéssel is próbálkoztak, azonban ezzel felhagytak, mivel túl magasak voltak a termelés költségei, a terméshozam pedig alacsony volt. A zichyújfalui termelőszövetkezet 1957-ben 30 fővel működött, 296 kataszteri holdon ( hektár), amelyből 276 kataszteri hold ( hektár) volt szántó. 1958-ban lassú növekedés figyelhető meg a termelőszövetkezet területében. 1959 nyarán már 364 kataszteri holdon ( hektár) működött Kurucz István vezetésével. A szövetkezeti gazdálkodás Zichyújfaluban nem volt eredményes. 1959 őszén a zichyújfalui Felszabadulás Termelőszövetkezet beolvadt a seregélyesi Úttörő Termelőszövetkezetbe, azonban a Felszabadulás Termelőszövetkezet földjei jórészt az állami gazdasághoz kerültek.
Az 1950-es években a Zichyújfalui Állami Gazdaság jó eredményeket ért el, amit egész Fejér megyében elismertek. Ilyen körülmények között került sor három állami gazdaság összevonására, amelyek között a zichyújfalui is volt. Az újonnan létrehozott Agárdi Állami Gazdaság székhelye Agárdra, az Ürményi–Hartig–Nádasdy–Sigray-kastélyba került.
A második világháború után sok betelepülő érkezett a faluba, mely Seregélyes településrészre lett. A faluban méretéhez képest jelentős építkezések is történtek, a település gyors ütemben fejlődött. A lakosság ekkori növekedése miatt a közigazgatási feladatokat már nehezebben lehetett Seregélyesről ellátni és ezen nem sokat segített a tanácsi kirendeltség létrehozása sem. Az 1950-es évek közepére a településen olyan nagyüzemi gazdálkodás működött, amely a községi terhek nagyobb részét vállalni tudta. 1952-ben – stílszerűen – 52 lakást építettek egyszerre kalákában, amelyekbe főként az egykori cselédség költözhetett be. 1956-ban az egész település villanyvilágítást kapott, 1957 és 1959 között megépítették az új postahivatalt és az új iskolaépületet, amelyek mai napig eredeti funkciójukban működnek.
Az 1950-es években állandóvá váltak az évenkénti szüreti mulatságok, amely hagyomány a mai napig él a faluban.
### Az állami gazdaság fénykora
Az 1960-as évektől az Agárdi Állami Gazdaság Zichyújfalui Kerületében virágzott a mezőgazdaság: hibridkukorica termesztése, szarvasmarha- (100-as vagy úgynevezett csíraistálló) és sertéstenyésztés (a pálmajori, az annaligeti és barákapusztai sertéshizlalda), baromfitenyésztés (csiribpusztai csirkekeltető). Európa-hírű fácánrezervátumában az 1950-es évektől magas rangú állami tisztségviselők is vadásztak: Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke és Kádár János miniszterelnök és pártfőtitkár látogatásai emlékezetesek maradtak.
Az Agárdi Állami Gazdaság igazgatója 1958-tól 1972-ig az Váncsa Jenő, aki 1967–1975 között országgyűlési képviselő, 1980–1989-ig mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter volt. Ő kezdeményezte Magyarországon a hibridsertés tenyésztésének megalapozását és a nagy hozamú tejelő tehenészetek meghonosítását. Munkásságáért 1974-ben Eötvös-díjat kapott.
1962\. szeptember 14-én a település nagygyűlése a Gárdonyhoz való csatlakozás mellett döntött, mivel a lakosság mintegy 80%-a az Agárdi Állami Gazdaságban dolgozott. Az állami gazdaságon belül Zichyújfalu földjei különálló kerületet alkottak, a kerület irodája a Zichy-kastélyban volt. Az állami gazdasági dolgozók mellett többen voltak, akik ingáztak a 25 km-re fekvő Székesfehérvár nagy üzemeibe (pl. Videoton, Ikarus, Könnyűfémmű). A települést 1966. január 1-ével csatolták Gárdonyhoz.
Az 1960-as években megindult az infrastrukturális fejlődés is. Utak, járdák épültek, javult a kereskedelmi ellátás. Aszfaltos út épült a zichyújfalui vasútállomástól Csiribmajorig, így buszjárat indulhatott a Velencei-tó felé. Az 1970-es években elkészült a községet Hippolitpusztán át az adonyi úttal összekötő műút is. Ezzel teljes hosszában elkészült a 6212-es út, és megnyílt a lehetőség Dunaújváros elérésére a 62-es főúton keresztül.
1970-ben az állami gazdaság zichyújfalui traktorosai közül hárman, név szerint Fartel Mihály, Nagy József és Németh Tibor érdemeikért Állami Díjat vehettek át.
1980–1982 között megépült a Szent Imre-templom, melyet 1983-ban szenteltek föl.
### A rendszerváltástól napjainkig
A lakosság 1970-es években megkezdődött lassú elvándorlása az 1990-es években mérséklődött. A rendszerváltás után a virágzó állami gazdaság felbomlott, a közlekedés színvonala leromlott, egyre nehezebben lehetett elérni Gárdony többi részét (így a polgármesteri hivatalt) és más településeket is. Iskola-pénzügyi viták is felmerültek. Így a lakosság helyi népszavazáson az elszakadás mellett döntött, így Zichyújfalu 1997. december 15. óta ismét önálló település.
2003-ban átadták a Fekete István Általános Iskola új épületének egy részét, amely a Zichy-kastély kultúrházi funkcióit is átvette. A teljes épületegyüttes csak 2005-ben készült el. Az építkezést hitelből fedezte az önkormányzat. A kastélyban 1998 óta a polgármesteri hivatal működik.
2008-ban a település központjába, a posta mellé, az iskola ebédlőjének helyet adó épületrészbe költözött a kastélyból az orvosi rendelő. A rendelő helyén 2011 körül rövid ideig gyógyszertár üzemelt.
2013\. január 1-jén a zichyújfalui és a sukorói polgármesteri hivatal összeolvadt, mivel az Alaptörvény 34. cikk (2) bekezdése alapján azon települések, melyeknek 2000 fő alatt van a népességük, nem tarthatnak fenn önálló polgármesteri hivatalt. Ez a következőképp alakult a két település esetében: a sukorói hivatal lett a székhely, a zichyújfalui pedig az állandó kirendeltség. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy a polgármesteri hivatal munkáját irányító jegyző lett közös; a közös jegyző nevében a Zichyújfalu közigazgatási területén esedékes ügyeket az itteni aljegyző végezheti el. Ez az önkormányzati társulás nem korlátozza a települések önrendelkezésének jogát, egyszerűbben fogalmazva, attól, hogy a közös önkormányzati hivatal székhelye Sukorón van, Zichyújfalu még nem tartozik Sukoróhoz, képviselő-testülete a polgármester elnökletével továbbra is szabadon dönt a települést érintő összes felmerülő kérdésben, a két község pedig gazdasági életében is teljesen független egymástól.
2014–2016 között az önkormányzat a Zichy-kastélyon állagmegóvási munkákat végzett, a munkálatok azonban félbe maradtak, az épület állapota pedig emiatt rosszabb, mint amilyen korábban volt.
## Címere
Zichyújfalu község címere álló helyzetű, háromszögű pajzs. A kék pajzsmező vörös cölöppel hasított, melyben egy aranykorona lebeg, amiből arany napraforgó nő ki. A napraforgó szárán három-három aranylevél látható. A kék pajzsmezőben jobbról-balról egy-egy ötágú arany szarvasagancs lebeg.
Az aranykorona a falu és az azt körülvevő földterület termékenységének, nagyon jó minőségének, a napraforgó a község mai életének jelképe. A címerben szereplő szép és hasznos növény nem csupán a környék mezőgazdaságára utal, amely a település megélhetését biztosította évszázadokon keresztül: e virág jelentése ennél több, Zichyújfalu lakóinak vágyát fejezi ki, hogy az önállóvá vált községük élete minél hamarabb felvirágozzék.
Az arany szarvasagancsok a falu határának több évszázados vadászkultúrájára és az egykori földbirtokos Zichy családra reflektálnak.
## Kultúra
### Szüreti mulatság
A szüreti mulatság csaknem egy évszázados hagyomány a településen. Az első 20 felvonulás nem évi rendszerességgel zajlott le, azonban 1950-es évek elejétől minden évben megrendezésre került a mulatság. 2013-ban a 80. szüreti felvonulást rendezte meg a község. Napjainkra egyre jobban válik turistalátványossággá és egyre erősödik a szüreti felvonulás hagyománya a faluban.
### Egyéb események
Szent Teréz tiszteletére 2008-ig minden évben megrendezték október 15-én a búcsút. Önálló községként a település a helyi Fekete István Általános Iskola épületét bővítve művelődési házat alakított ki. Megalakult a helyi mazsorettcsoport, amelynek tagjai rendszeresen lépnek fel helyi, országos, esetenként nemzetközi rendezvényeken, versenyeken, utóbbi esetben elismert helyezéseket elérve. A fiatalok példáját követve az anyukák megalakították a Zichyújfalui Asszony Tánccsoportot.
Augusztus 20-a környékén falunapot rendez a község, szeptember végén pedig az idősek világnapja alkalmából idősek napi rendezvényt tartanak a művelődési házban. A karácsony közeledtével az adventi készülődés jellemző, húsvétkor – stílszerűen – húsvéti készülődést és mazsorett gálát szerveznek.
Talán hagyományt teremthet a Lady M. Esküvői Ruhaszalon bemutatója is Zichyújfaluban, eddig két alkalommal került megrendezésre az esemény. A Velencei-tavi Nyári Játékok egyhetes rendezvénysorozata Zichyújfalut is érintette, azonban az egész programsorozat néhány éve megszakadt.
2017\. november 6-án, 14 órakor Tudománytörténeti Vándorkiállítás nyílt a helyi általános iskolában, ami november 24-ig volt látható. A kiállítás Pálfi György agrármérnök–biológus, nyugalmazott egyetemi tanár 16 éves kutatómunkáját volt hivatott bemutatni, ami 330 magyarországi származású személyt és azok szellemi alkotásait mutatta be.
### Egyéb kulturális adatok
A helyi általános iskolában iskolai és községi könyvtár működik. 1963-ban a kastélyban szakszervezeti könyvtár jött létre, amelynek az alapítója az Agárdi Állami Gazdaság Szakszervezeti Bizottsága volt. A könyvtár könyvállománya kölcsönözhető könyvből állt. Napjainkban a kastélyban már nem működik könyvtár.
1938-ban a településen forgatták Danielle Darrieux francia színésznő egyetlen magyarországi filmjének, az Egy pesti éjszakának egyes jeleneteit. A forgatás idejére az állomás épületének a homlokzatára a „Tállya” felirat került.
Mazsorettcsoport
A Napraforgó Mazsorettcsoport 1999. február 28-án alakult meg Zichyújfaluban. Műsoraikban a hagyományos menetzenei indulók mellett a latin-amerikai táncműfaj stilizált mazsorett koreográfiái is szerepelnek különböző eszközökkel (zászló, mazsorettbot, pompom). A Napraforgó Mazsorettcsoportban három csoport működik: egy mini csoport, egy kis kadet és egy junior korcsoport. A mini csoportban résztvevők életkora 4–8 év, a kis kadet tagjainak életkora 9–13 év közötti, a junior korcsoport tagjai azok, akik már a kezdetektől együtt vannak. A három korcsoport létszáma változó, általában 30 és 40 fő között ingadozik. A mazsorettcsoport tagja a Magyar Fúvószenei Szövetségnek, a Magyar Mazsorett Szövetségnek, a Twirling Szövetségnek és a Mazsorett Szövetségnek. Gyakori meghívásokat kapnak a Velencei-tó és a megye más településeinek rendezvényeire, folyamatosan részt vesznek az említett szövetségek által szervezett versenyeken, és több kategóriában is országos bajnokságot nyertek. Az IIG Nemzetközi Táncszövetség által szervezett kvalifikációs versenyen, Kapuváron a Napraforgó csoportnak sikerült megszereznie az Európa-bajnokságra való kijutáshoz szükséges pontszámot. A Hollandiában megrendezett bajnokságon Monti Csárdás című darabjával Európa-bajnok lett a csapat. A Napraforgó Mazsorett Csoport utánpótláscsoportja a Százszorszép Mazsorett Csoport.
2015\. június 26. és június 28. között rendezték Balatonfüreden a VI. Látványtánc Európa-bajnokságot, ahol Zichyújfalu mazsorettcsoportja két csapatszámban is első helyezést ért el, valamint szólóban egy aranyérmet és egy ezüstérmet, párosban pedig egy ezüstérmet nyertek.
Geocaching
Zichyújfalu kastélyerdejében 2021. szeptember 22-én került elhelyezésre a GCZKAS nevű geoláda. A Magyar Geocaching Közhasznú Egyesület weboldala () szerint 2024. február 24-ig 263 alkalommal került megtalálásra e geoláda.
A geocaching (magyarosan: , ejtsd: geokesing) a kincskeresés ősi szenvedélyére alapozva egyesíti a modern technikát (GPS, Internet) a természetjárással, a turizmussal és az ismeretterjesztéssel.
Kézművesség
Zichyújfalu kézművességét a Zichyújfalui Kézműves Szakkör élesztette föl. A szakkör 2012-ben alakult meg, jelenleg nagyjából 20 főt számlál, azonban ez a létszám egyre gyarapszik. A szervezet 2013. szeptember 15-én bemutatkozási lehetőséget kapott a „Kézművesség mesterei” kiállításon, amely ekkor Sárosdon került megrendezésre.
## Vallás
A vallási élet közösségi gyakorlása a katolikus templom megépítéséig egy imaházban, az 1800-as évek elején készült iskolaépületben történt. A templomépítés kérdése már korábban felvetődött, de csak az 1970-es évek végétől valósult meg lakossági segítséggel. Felmerült a közeli Szabadegyháza (volt Szolgaegyháza) felsőpusztai kápolnájának lebontása és áttelepítése. Bontás közben azonban a kápolna építési anyaga annyira elporladt, hogy a terv kivitelezhetetlenné vált. Ezután került sor az új templom megépítésére, amely 1982-re készült el. A modern stílusú templom a Petőfi és az Ady Endre utca kereszteződésében áll. A templomkert egy része gondozott, virágosított park.
A 2001-es népszámlálási adatok szerint Zichyújfalu lakosságának 58,9%-a római katolikus, 7,5%-a református, 0,3%-a evangélikus vallású, illetve 0,5%-a más egyházhoz vagy felekezethez tartozik, továbbá a lakosság 11,6%-a nem tartozik egyházhoz vagy felekezethez sem, míg a lakónépesség 21,1%-a nem válaszolt.
## Sport
A helyi sportklub (MEDOSZ) az 1960-as években kitűnő lovas díjugratóval rendelkezett, Szabó Istvánnal. Több területi versenyt megnyert, az országos bajnokságokon is nagyszerűen szerepelt. Az 1970-es években a női és a férfi kézilabda-együttesek a megyei bajnokságban játszottak. Azóta megszűntek. A korábban a körzeti bajnokságban szereplő labdarúgócsapat hosszú kihagyás után 2000 körül újjáalakult. A megyei III. osztály déli csoportját 2007-ben megnyerték, így a következő bajnoki idényben a megyei II. osztályban indulhattak, de kiestek.
2013\. december 1-jén Zichyújfaluban került megrendezésre a HSMA által szervezett II. osztályú Erős Emberek Páros Országos Bajnokság. 2014-ben a HSMA a Felföldi Játékok Országos Bajnokságát tartotta a faluban.
2015\. október 20-án, a sportpályák mellett szabadtéri fitneszparkot létesítettek Zichyújfaluban, hat darab kondigép került kihelyezésre.
A településen „A” típusú, 18×30 méteres pályával rendelkező tornaterem épült a Nemzeti Köznevelési Infrastruktúra Fejlesztési Program keretében. 2015. október 16. és november 11. között lezajlott az „A” típusú tornaterem megépítésére kiírt közbeszerzési eljárás, amely közbeszerzésnek végül nem lett nyertes ajánlattevője. A Közbeszerzési Értesítőben 2016]. szeptember 2-án megjelent „Zichyújfalu "A" típusú tornaterem építése, kivitelezése” nevű beszerzésen a „Polip 2001” Kft. vállalkozás lett a nyertes ajánlattevő. A tornaterem alapkövét 2016. október 13-án tették le. Az eseményen a község polgármestere mellett részt vett Tessely Zoltán országgyűlési képviselő és Boros Anita helyettes államtitkár is.
2017\. szeptember 18-án átadásra került a „Zichy Csarnok” névre elkeresztelt tornaterem. A tornaterem átadóján részt vett és felszólalt Füzesiné Kolonics Ilona polgármester, Tessely Zoltán országgyűlési képviselő, Molnár Krisztián, a Fejér megyei közgyűlés elnöke és Szabó Tünde sportért felelős államtitkár. A Zichy Csarnokot Spányi Antal székesfehérvári megyés püspök és Karl Melinda református lelkész szentelte meg.
## Oktatás
### Óvoda
Az óvoda épülete eredetileg nem óvodának épült, szolgálati lakásból lett kialakítva egykoron. Óvoda a településen 1975-től van, ami 1993 áprilisáig az agárdi óvoda tagóvodája, majd 1993 és 2007 szeptembere között önálló létesítmény volt. Egy 2007. augusztus 23-án létrejött megállapodás alapján Gárdony, Vereb, Kápolnásnyék és Zichyújfalu között a kötelező óvodai nevelési feladatok teljes körű ellátása érdekében a települések intézményei közös fenntartásba kerültek, ami Gárdonyi Óvoda Közoktatási Intézményi Társulás néven jött létre. A társulás óvodáinak 2009/2010-es évfolyamában bevezetésre került a TÁMOP-3.1.4-08/2 pályázat keretében a Kompetencia alapú oktatás, egyenlő hozzáférés nevelési programcsomag.
Az óvoda konyhája 2005 óta melegítőkonyhaként működik, ahova az ételt az iskolánál levő községi konyhából szállítják.
### Általános iskola
A község első iskoláját a 19. század elején alapították. A jelenleg is az iskola alsó tagozatának helyet adó épületet 1958-ban adták át. Az iskola 1992-től a 2018-as fenntartóváltásig Fekete István író nevét viselte.
Az általános iskola új épületszárnynak 1999-ben megkezdett építése 2000-ben forráshiány miatt félbeszakadt. Ekkor a projekt körülbelül 40%-on állt.
2003\. szeptember 27-én adták át Zichyújfalu általános iskolájának új épületszárnyát, aminek a felépítési költsége 150 millió forint volt. Az átadón ott volt Szabados Tamás, az Oktatási Minisztérium politikai államtitkára.
A Kele nap nevezetű eseményt, ami az író nevét viselő iskolák országos találkozója, 2004-ben rendezték meg.
Az iskola 2005. január 3-án elnyerte a Környezetvédelmi Világnapon, az Oktatási Minisztérium és a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Ökoiskola címét, és a székesfehérvári Rákóczi Ferenc Általános Iskolával közös ökoiskola kapcsolatot alakított ki.
2018 szeptembere óta az intézmény fenntartója a Magyarországi Református Egyház.
## Közélete
### Polgármesterei
- 1998\. január 25.–október 18.: Moldicz Lászlóné (független)
- 1998–2002: Moldicz Lászlóné (független)
- 2002–2006: Füzesiné Kolonics Ilona (független)
- 2006–2010: Füzesiné Kolonics Ilona (független)
- 2010–2014: Füzesiné Kolonics Ilona (független)
- 2014–2019: Füzesiné Kolonics Ilona (független)
- 2019-től: Füzesiné Kolonics Ilona (független)
### Önkormányzati választások
#### 1998-as választások
##### Január 25.
Zichyújfalu 1997. december 15-én vált önálló településsé Gárdony várostól. A polgármester- és képviselő-választást 1998. január 25-én tartották. A polgármesteri címért 5 fő, míg a képviselő-testületi pozíciókért 14 fő indult. A választáson a jogosultak 74%-a vett részt. A megválasztott polgármester Moldicz Lászlóné lett, illetve 7 fő képviselőt választottak.
##### Október 18.
Az 1998-as önkormányzati választáson a részvételi arány 68,07% volt. A 711 névjegyzékben szereplő választópolgárból 484 jelent meg szavazóként.
Az 1998-as önkormányzati választáson polgármesternek indult Hercigh István, Moldicz Lászlóné és Zsédely András György. Mindhárom polgármester-jelölt függetlenként indult a választáson. A polgármester-választást Moldicz Lászlóné nyerte, az érvényes szavazatok 55,21%-ával, 265 szavazattal. Zsédely András György az érvényes szavazatok 27,29%-ával, 131 érvényes szavazattal a második lett. Hercigh István a szavazatok 17,50%-ával, 84 érvényes szavazattal a harmadik legtöbb szavazatot kapta. A megválasztott képviselők száma 7 fő volt.
#### 2002-es választás
A 2002-es önkormányzati választáson a részvételi arány 72,39% volt. A 728 névjegyzékben szereplő választópolgárból 527 jelent meg szavazóként.
Az önkormányzati választáson polgármesternek indult Hercigh István, Füzesiné Kolonics Ilona, Moldicz Lászlóné és Zsédely András György. Mind a négy polgármester-jelölt függetlenként indult a választásokon. A 2002-es választásokon Füzesiné Kolonics Ilona a Fidesz által támogatott független polgármesterként indult.
A polgármester-választást Füzesiné Kolonics Ilona nyerte meg a szavazatok 37,90%-ával, 199 érvényes szavazattal. Hercigh István a szavazatok 31,81%-ával, 167 érvényes szavazattal a második lett. Zsédely András György a szavazatok 17,71%-ával, 93 érvényes szavazattal a harmadik lett. Moldicz Lászlóné a szavazatok 12,57%-ával, 66 szavazattal a negyedik lett. A megválasztott képviselők száma 7 fő volt.
#### 2006-os választás
A 2006-os önkormányzati választáson a részvételi arány 58,70% volt. A 787 névjegyzékben szereplő választópolgárból 462 jelent meg szavazóként.
Az önkormányzati választáson polgármesternek indult Hercigh István és Füzesiné Kolonics Ilona. Mindkét polgármester-jelölt függetlenként indult a választáson. A polgármester-választást Füzesiné Kolonics Ilona nyerte meg a szavazatok 83,04%-ával, 377 érvényes szavazattal. Hercigh István a szavazatok 16,96%-ával, 77 érvényes szavazattal a második lett.
#### 2010-es választás
A 2010-es önkormányzati választáson a részvételi arány 67,26% volt. A 788 névjegyzékben szereplő választópolgárból 530 jelent meg szavazóként.
Az önkormányzati választáson polgármesternek indult Füzesiné Kolonics Ilona, Karácsonyné Haiter Ilona és Vassné Zsolnai Margit. Mindhárom polgármester-jelölt függetlenként indul a polgármester-választáson. A polgármester-választást Füzesiné Kolonics Ilona nyerte meg a szavazatok 63,26%-ával, 334 érvényes szavazattal. Karácsonyné Haiter Ilona a érvényes szavazatok 27,08%-ával, 143 szavazattal a második lett. Vassné Zsolnai Margit a szavazatok 9,66%-ával, 51 érvényes szavazattal a harmadik lett. A megválasztott képviselők száma 4 fő volt.
#### 2014-es választás
A 2014-es önkormányzati választáson a részvételi arány 30,08% volt. A 778 névjegyzékben szereplő választópolgárból 234 jelent meg szavazóként.
Az önkormányzati választáson polgármesterként csak Füzesiné Kolonics Ilona (független) indult, és ő nyert a szavazatok 100%-ával, 229 érvényes szavazattal.
A megválasztott képviselők száma 4 fő volt: Bolla Tibor (független), Balogh Anikó (független), Lábadi Zoltán (független), Zámbó Jánosné (független).
### Torgyán József Zichyújfaluban
2000\. november 24-én Torgyán József, Magyarország akkori földművelésügyi minisztere Zichyújfaluban járt, aki a településen tapasztaltakat összegezve úgy látta, nemcsak a kelet-magyarországi és az észak-magyarországi országrészek elmaradottak, hanem adott esetben a nyugathoz közelebb levő települések, s köztük mindenekelőtt a „nemzet megtartó erejét jelentő” kistelepülések is. Torgyán a település lakóinak átadta a kormány millenniumi emlékzászlaját.
### Zichyújfalui Községi Polgárőr Egyesület
1998\. szeptember 10-én 22 taggal alakult meg a Zichyújfalui Községi Polgárőr Egyesület. Elnökének Németh József került megválasztásra, aki 10 éven keresztül volt ebben a pozícióban. 2012-ben Zámbó Jánosné Katalint jelölték az elnöki pozícióba, aki elfogadta a jelöltséget és sikeresen megválasztásra került.
A Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal 2015-ben kiírt pályázatán egy Škoda Yeti terepjárót nyertek a zichyújfalui polgárőrök. 2017-ben pályázati forrásból teljes téli gumi készletet szereztek a Škoda Yetihez. A Škoda Yeti megszerzése előtti időkben kerékpárokkal, illetve saját gépjárművekkel, majd egy leadott rendőrségi autóval látták el a polgárőri teendőket.
2017-ben Zámbó Jánosné Katalint az Év Polgárőrének választották. Majd 2020-ban a Zichyújfalui Községi Polgárőr Egyesület kapta meg az Év Polgárőr Egyesülete címet.
## Barákapuszta
Barákapuszta a falu központjától körülbelül 2,5 kilométerre fekvő település, Zichyújfalu községrésze. A kis település mellett halad el a 44-es vasútvonal, de megálló nem tartozik a majorsághoz. A pusztára vezető bekötőútra a 6212-es út és a vasútvonal kereszteződésénél lehet rákanyarodni.
## Gazdaság
A településen a vállalkozások száma a megyei, a regionális és az országos átlag alatt van. A pályakezdők aránya a munkanélküliek között eléri az országos átlagot.
A faluban a T-Paletta Bt., a Turi és Társa Bt., valamint a Cserepes-major Kft. a legnagyobb gazdasági szereplő. A községben három élelmiszerbolt, három vendéglátó egység és két fagylaltozó működik. A lakosság nagy része a településen kívül (Székesfehérvárott vagy a Velencei-tó környékén) dolgozik. A településen a három nagyvállalaton kívül munkalehetőséget jelentenek még a polgármesteri hivatal, az óvoda, az iskola, a kereskedelmi és vendéglátó egységek, valamint a vasútállomás is.
### Mezőgazdaság
A település mezőgazdasága kiterjedt, a legfontosabb ág a növénytermesztés. A településen működik az egykori Agárdi Állami Gazdaság földjeinek egy részén gazdálkodó Cserepes-major Kft., továbbá üzemeltetnek itt telephelyet egyéb agrárvállalatok is.
#### 2015–2016-os földárverések
A Földet a gazdáknak! program keretében 2015. november 23-tól értékesítésre kerültek a magyar állam tulajdonába, a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet vagyoni körébe tartozó, 3 hektár feletti, kijelölt földterületek. 2015-ben december 17-ig voltak földárverések. 2015-ben hat darab, 3 hektárnál nagyobb zichyújfalui földterületnek volt árverése. A Földet a gazdáknak! program 2016. március 1-től folytatódott, ahol egy darab, 3 hektárnál nagyobb zichyújfalui földterületnek volt az árverése, március 3-án. A „Földet a gazdáknak!” program kiemelt célja, hogy a helyben lakó magyar földművesek juthassanak földhöz, a föld azé legyen, aki megműveli.
### Ipar
Az első takarmánygyártó épület Zichyújfaluban 1963-ban épült fel. 1968-ban alakult meg a mai cégnek a jogelődje, az Agrokomplex. 1969-ben az amerikai Central Soya Company vállalattal felvették a kapcsolatot, és egyre széleskörűbb együttműködés bontakozott ki a két cég között. 1977-ben a komplex premixekre alapozott tápgyártás vette kezdetét a faluban, majd megépült az új komplex premixüzem 1987-ben. 1995-ben átadásra került az új tápüzem, amely Európa második legkorszerűbb üzeme volt. A gyár termelésének visszaesése a falu önállósodása után következett be, különösen az Európai Unióhoz való csatlakozást követően, a magyar mezőgazdaság hanyatlásával párhuzamosan. A vállalat 2008. december 31-én tápüzemét bezárta és csak premixek gyártásával próbált a piacon helytállni.
Az Agrokomplex gyár sokáig Zichyújfalu legnagyobb munkaadója és adófizetője volt. Az 1980-as évek második felében és az 1990-es évek első felében a gyár dolgozóinak száma meghaladta a 425 főt.
A zichyújfalui takarmánygyár a rendszerváltást követően számos tulajdonosváltáson esett át. 2011 novemberében az amerikai Cargill felvásárolta a rotterdami székhelyű Provimit, így a zichyújfalui takarmánygyár is a Cargill tulajdonába került.
2012\. július első hetében a falu határában betakarítási bemutatót tartott a KITE Zrt. A gépbemutatót a cég vezetői a 2011-es sárbogárdi bemutató folytatásának szánták. A program célja a hatékony betakarítás mint komplex feladat bemutatása volt. A bemutatón a John Deere traktorok legújabb fejlesztései is bemutatásra kerültek.
2013\. január 10-én a Cargill bejelentette, hogy március 29-ével bezárja a premix állati takarmánygyárát Zichyújfaluban. Ezáltal a község legnagyobb adófizetőjét és munkáltatóját veszítette el. A zichyújfalui üzem termelését a Cargill karcagi integrált állati takarmányozási üzeme veszi át. A bezárás a Zichyújfalu területén dolgozó 68 személy közül 50 főt érint. A település az iparterület bezárásával nehéz helyzetbe került, az önkormányzat évi 20 millió forint iparűzési adótól esik el. Mivel Zichyújfalu 2012 végén utolsó hitelét is visszafizette, így kimaradt az önkormányzati adósságkonszolidációból.
A zichyújfalui üzemet 2014-ben vásárolta fel az iváncsai székhelyű faipari vállalkozás, a T-Paletta Bt. A T-Paletta Bt. megbízásával egy bontóvállalkozás bontja az ipari ingatlanegyüttes fémalapú épületeit. 2015. június 4-én Európai Uniós támogatást (Széchenyi 2020 program) nyert a T-Paletta Bt. a faipari gyártó és megmunkáló géppark korszerűsítésére, új berendezések beszerzésére a termelési hatékonyság növelése érdekében (projekt település: Zichyújfalu). Az elnyert támogatás forint, a támogatás aránya 50%. (A T-Paletta Bt. ügyvezetője Turi Péter Tamás.) A cég székhelye azóta Zichyújfaluba került át.
## Egészségügy
Zichyújfalu jelenlegi orvosi rendelőjét 2008. január 25-én adták át, ami a postahivatal melletti épületrészben kapott helyet. A rendelőt pályázati pénzekből valósították meg. Az új orvosi rendelő kialakítása előtt az orvosi ügyelet a Zichy család egykori kastélyában kapott helyet. A falu 2009. december 1-jétől fiókgyógyszertárral is rendelkezett, amit az orvosi rendelő helyén, a kastélyban alakított ki a gárdonyi Balzsam Patika, az önkormányzat közreműködésével. A fiókgyógyszertár megnyitása előtt a falu lakosságának más településre kellett utaznia, ha gyógyszerét ki akarta váltatni. A gyógyszertár a gárdonyi patika csődje miatt nem sokkal később bezárt, a helyiséget pedig azóta szinte teljesen szétverték a kastélyon végzett állagmegóvási munkálatok során.
A településen a gyermekek orvosi ellátását heti két alkalommal látja el gyermekorvos, ugyanígy a felnőttek számára is kétszer rendel felnőttorvos. A településen fogorvosi rendelő nincs, a betegeket a gárdonyi fogorvosi rendelő látja el.
A gárdonyi orvosi ügyelet – ahova Zichyújfalu is tartozik – 2016. augusztus 31-én beolvadt a velencei orvosi ügyeletbe. 2016. szeptember 1-jétől december 31-ig próbaüzemként csatlakozott a gárdonyi orvosi ügyelet a velencei orvosi ügyelethez, tesztelték és vizsgálták az új rendszert. A gárdonyi orvosi ügyelet beolvadása ellen aláírásgyűjtésbe kezdtek civilek, aminek végül nem lett következménye.
## Közlekedés
### Vasút
Zichyújfalu fő tömegközlekedési eszköze a vonat. A falut 44-es számú Pusztaszabolcs–Székesfehérvár-vasútvonal érinti, amely transzeurópai fővonalként és másodfokú személyszállítási fővonalként viszonylag jó közlekedési viszonyokat biztosít főleg Székesfehérvár felé, valamint 3–10 perces pusztaszabolcsi átszállással elérhető a főváros és jól megközelíthető a megyei jogú nagyváros Dunaújváros is.
A vonalat 1896-ban nyitotta meg a Fejér és Tolna vármegyei HÉV. A falu birtokosa, gróf Zichy Nepomuk János részvényesként vett részt a beruházásban. A vonal teljes hossza 30 km. Székesfehérvár 22, Pusztaszabolcs pedig 8 km-re van a falutól vasúton. Zichyújfalu állomás a legforgalmasabb közbenső megálló a vonalon. A vasútvonalat a Budapest–Székesfehérvár-vasútvonal felújításához kapcsolódóan 2009-ben teljeskörűen felújították, azonban a tervezett villamosítás nem valósult meg, illetve nincs napirenden. A pályasebességet a korábbi 40-ről 100 km/h-ra emelték. A falu lakosságának (középiskolások, dolgozók) jó része vonattal jár be a környező településekre (ritkábban Pusztaszabolcsra és Seregélyesre, leginkább Székesfehérvárra).
### Közút
A falut a 6212-es út kapcsolja be az országos közúthálózatba.
Zichyújfalu autóbusz-közlekedéséről a Volánbusz gondoskodik. Az autóbuszjáratok a falut Csiribpusztával, Agárddal, Gárdonnyal, Velencével, Dinnyéssel és Székesfehérvárral kötik össze. A Volánbusz buszmenetrendjében három Zichyújfalut érintő buszviszonylat szerepel: a 8152-es Velence–Gárdony–Zichyújfalu-, a 8029-es Székesfehérvár–Dinnyés–Agárd–Zichyújfalu- és a 8157-es Velence–Gárdony–Szabadegyháza–Gárdony–Velence-vonalak. A buszközlekedést ezeken a viszonylatokon a Volánbusz általában Credo EC 11 vagy Ikarus C56 típusú autóbuszokkal oldja meg. A helyközi autóbuszjáratokon kívül több szerződéses járat is közlekedik, ilyenek például a székesfehérvári Videoton Holding Zrt., a Mondelez Hungária Kft. (Győri Keksz) és a Denso Kft. buszai.
## Látnivalók
### Zichy-nagykastély
A Zichy család 1784-ben emeltette kúriáját Zichyújfaluban. Ez volt az úgynevezett kiskastély, amely a nagykastély megépítése után az intéző lakása lett. A nagykastélyt Zichy Nepomuk János építtette 1900 előtt romantikus stílusban. 28 hektáros park övezi. Főhomlokzata előtt 14 dupla oszlopon nyugvó veranda fut végig, közepén két oszlopon nyugvó, csúcsosodó rész lép ki.
A grófi kastélyban korábban üzemi konyha, klubszoba, mozi, kultúrház – helyi színjátszó körrel – működött. Az épületben jelenleg csak a polgármesteri hivatal, sportöltözők és a mazsorettcsoport tükörterme található.
A rossz állapotú épületet körülvevő Kastélykertnek nevezett településrészt egy ápolt közpark, egy nagy területű, szemetes, elhanyagolt parkerdő és több száz éves védett fák jellemzik.
### Szent Imre-templom és kertje
A római katolikus templom modern stílusú, az 1980-as évek elejére készült el. Védőszentje Szent Imre herceg. Az épületet Rékasi György székesfehérvári építész tervezte, a felszentelését pedig Szakos Gyula székesfehérvári megyés püspök végezte el 1983. november 5-én.
A templomban a védőszent szobra mellett egy nagy feszületet, orgonakarzatot orgonával és gyóntatófülkét is találunk. Két harangja van. A nagyharang 155, a kisharang 49 kilogramm tömegű.
A templom előtt tuják sorakoznak. Itt található az 1848-as emlékkő, amit minden év március 15-én az általános iskola a községi szervezetek közreműködésével fáklyás felvonulás után megkoszorúz. A kőtömb, melyen az emléktábla olvasható, a pákozdi csata helyszínéről származik. A templomkert 2013-ban megújult.
### Az egykori Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet épülete
A Zichyújfalui Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet épülete a Vasút utca és a Dózsa György utca sarkán található. Építése a 20. század elején történt. Két szárnyból áll, egyik szárnya földszintes, a másik emeletes. Mindkét szárny homlokzatának felső élén fűrészfog-díszítés fut végig, a sarkokon pilaszterek, azokon stilizált, bajszos férfiarcmások láthatók. Az ablakokat egyszerű keret veszi körül. Ma lakóház. Az emeletes rész színezése az eredeti színvilágot tükrözi. Az épületegyüttes helyi védettséget élvez.
### Kos-szobor
A falu központjában, az orvosi rendelő és a posta közelében, a főtéren, a játszótéren található Garami László hímivarú juhot ábrázoló alkotása.
A szobrot a háborúkban megsérült Zichy-kastély szárnyrészének a maradványaiból faragta ki a művész. A szobor 1966-ban lett felállítva, anyaga mészkő. Eredetileg az agárdi Nádasdy-kastély előtt állt az alkotás, nem sokkal felállítása után azonban jelenlegi helyére szállították.
### Zichy János fája
A hagyomány szerint ezt a fát Zichy Nepomuk János maga ültette el. A monda szinte biztos, hogy egy tévedésen alapul, mivel az óriási hársfa legalább 350 esztendős lehet. Elképzelhető, hogy Zichy János valamelyik felmenője kötődik a fához, de erre nincsenek bizonyítékok. Egy biztos, ha az agárdi Gárdonyi Géza utcában (6212-es út) található több száz éves tölgy utolsó ágai is elhalnak, a János-fa jó eséllyel pályázhat a tókörnyék legöregebb fája jelképes címre.
### Lenkey-kopjafa
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 150 éves évfordulója alkalmából Lenkey János honvédtábornok tiszteletére állították fel ezt a kopjafát az Ady Endre utca és a Lenkey utca kereszteződésénél. A kopjafát a Zichyújfaluért Díj birtokosa, Rujsz Ferenc helyi születésű fafaragó készítette 1999-ben. Minden év október 6-án koszorúzással emlékeznek a kopjafánál a szabadságharc áldozataira, kiemelten pedig az aradi vértanúkra.
A kopjafán hibásan szerepel az utcának is neved adó tábornok neve: nevét nem y-nal, hanem i-vel, „Lenkei” formában faragta ki a készítője.
### Temető
Zichyújfalu temetője a településtől északnyugatra, a 6212-es út mellett található. Használaton kívüli részében több száz éves sírhelyek vannak épségben. A legrégebbi, még felismerhető feliratú sír 1679-ből származik, a második legrégebbi kivehető sírkő pedig egy kislányé, aki 1702-ben hunyt el négyévesen.
A zichyújfalui temetőben azért maradhattak meg a rég elhanyagolt sírhelyek, mert a település utolsó birtokosa, gróf Zichy Kázmér rendelkezése alapján nem kell a sírhelyeket megváltani, így a helyiek a mai napig szabadon temetkezhetnek itt.
A 2000-es évek elején a hullaház mellé modern stílusú ravatalozót építettek, mellette kolombáriumokat helyeztek el.
Nemesi sírhelyek
Több – a települést egykor birtokló – grófot temettek el a falu temetőjében. A bejárathoz közelebb eső látványos sírhely egy kovácsoltvas kerítéssel körülvett, mintegy 35 négyzetméternyi terület, melyen egy óriási, fekete színű márványobeliszk és egy szerény fehérmárvány sírkő földalatti sírkamrát jelöl. Itt Zichy Jánosné (született Földváry Júlia Gizella, 1845–1912), Zichy János (1834–1916) és fiuk, Zichy Kázmér (1868–1955) nyugszik.
A bejárattól messzebb levő kovácsoltvas kerítéssel körülölelt, két fekete márványobeliszk és egy, az obeliszkeknek támasztott, trapéz alakú fehérmárvány kő által jelölt, körülbelül 20 négyzetméter alapterületű sírban a báró Földváry családból Zichy Jánosné közeli rokonságába tartozók közül három személy nyugszik. Név szerint Földváry Lajos császári és királyi kamarás m. k. ezredest (1829–1899), Földváry István királyi kamarás altábornagyot (1838–1902) és Földváry Paulát (1851–1910) temették el itt.
Feszület
A temető érdekessége még az 1800-as évekből származó feszület, melyet a Zichyújfalut 1861 és 1916 között birtokló Zichy Nepomuk János az uradalom kőfaragómesterével, Pénzes Józseffel készíttetett. A feszülethez kapcsolódik egy helyi legenda, miszerint a kőfaragó dédunokáját, Pénzes Évát (1931–1945) a térségben hónapokig zajló második világháború idején a falut megszálló német katonák a temetőben, több helybélivel együtt golyólövéssel kivégezték (elképzelhető, hogy zsidó származásúnak vélték). A legenda szerint a fiatal lány Zichy Kázmér fiának, az akkor 28 esztendős Zichy Mihálynak volt a szeretője. Pénzes Éva pár évvel korábban elhunyt apja mellett nyugszik a feszülettől néhány lépésre. Neve sokáig olvasható volt a feszület hátoldalán; a vésett felirat azonban egy felújítás alkalmával eltűnt néhány évvel ezelőtt.
### Egyéb látnivalók
- Fekete István domborművű képmása a falu iskolájában, amely korábban az ő nevét viselte.
- Az 1956-os forradalom emlékműve a Kosztolányi Dezső utca, a Dózsa György utca és a 6212-es út által határolt területen, a vízmű szomszédságában. Az emlékművet 2016-ban avatták, és Boga András katolikus kántor szentelte föl.
### Kapcsolódó látnivalók
- A székesfehérvári Szent István Király Múzeumban látható, Zichyújfaluban feltárt kelta temetkezési leletanyag.
- A dunaújvárosi Intercisa Múzeumban található, a falu területén talált 268 darab kelta ezüstpénzérme.
## Híres emberek
- Életének egy részét itt töltötte gróf Zichy Ferenc (1749–1812), a falu birtokosa, a kiskastély építtetője
- Életének egy részét itt töltötte gróf Zichy Ferenc Szerafin József (1774–1861) főispán, titkos tanácsos, a falu birtokosa és első iskolájának alapítója
- Itt élt Zichy Kázmér (1802–1847) gróf
- Itt született, itt élt és itt halt meg Zichy Nepomuk János (1834–1916), a falu birtokosa, a nagykastély építtetője
- Itt született, itt élt és itt halt meg Zichy István Ferenc (1865–1921) politikus, országgyűlési képviselő, a falu földesura
- Itt született és itt élt Zichy Hippolit Kázmér (1868–1955) író, a település utolsó földesura
- Itt élt és itt halt meg Hangyál Károly (1893–1967), az uradalom utolsó grófi lovásza
- Itt élt és itt halt meg Fartel Mihály (1935–2010), az Állami Díj tulajdonosa, az Agárdi Állami Gazdaság egykori dolgozója
- Itt dolgozott az Agárdi Állami Gazdaságnál Németh Tibor (1938–), az Állami Díj tulajdonosa, az Agárdi Állami Gazdaság egykori dolgozója
- Itt élt Nagy József (1938–2021), az Állami Díj tulajdonosa, az Agárdi Állami Gazdaság egykori dolgozója
- Itt született Rujsz Ferenc fafaragó, a Lenkey-kopjafa készítője, a Zichyújfaluért Díj birtokosa
## Galéria |
162,308 | Fehérfejű rétisas | 25,723,710 | null | [
"A nearktikus ökozóna élővilága",
"Az Amerikai Egyesült Államok madarai",
"Az Amerikai Virgin-szigetek madarai",
"Belize madarai",
"Bermuda madarai",
"Kanada madarai",
"Madárfajok",
"Mexikó madarai",
"Oroszország madarai",
"Puerto Rico madarai",
"Rétisasformák",
"Saint-Pierre és Miquelon madarai",
"Írország madarai"
] | A fehérfejű rétisas (Haliaeetus leucocephalus) a madarak (Aves) osztályának vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó faj.
Ez a ragadozó madár az észak-amerikai kontinens egyik legismertebb madara, az Amerikai Egyesült Államok nemzeti szimbóluma, az ország címerében is szerepel. Ennek a Haliaeetus-fajnak két alfaja van; a rétisassal (Haliaeetus albicilla) fajkomplexumot alkot, vagyis külső vizsgálat alapján nem, vagy alig különböztethetők meg egymástól, azonban nem képesek szaporodni egymással, és a genetikai összehasonlításuk szerint külön fajoknak tekintendők. Előfordulási területe magába foglalja Kanadát és Alaszkát, valamint az Amerikai Egyesült Államok kontinentális területének a legnagyobb részét és Észak-Mexikót. Azokat az élőhelyeket kedveli, ahol nagy, táplálékkal teli nyílt vizek és hatalmas, öreg fák találhatók, melyeken nyugodtan fészkelhet.
Legfőbb tápláléka a hal, azonban sok más egyebet is zsákmányol. Vadászat közben „rázuhan” az áldozatra, és karmaival elkapja zsákmányát. Az ivarérettséget 4–5 éves korában éri el. Az észak-amerikai madarak között a fehérfejű rétisas készíti a legnagyobb fészket. A fészek 2 méter széles, 4 méter mély és akár 1 tonnás is lehet.
A felnőtt példány általában barna tollazatú, fehér fejjel és farokkal. A nemek egyforma színűek, de a tojók nagyobbak, mint a hímek. Csőre nagy és kampós végű. A fiatal példány tollazatának színezete teljesen barna. A sas angol megnevezése „Bald Eagle”, amely kopasz sast jelent; korábban a „bald” szó fehérfejet is jelentett, tehát manapság fehérfejű a jelentése.
A fehérfejű rétisas a 20. század utolsó évtizedeiben az USA legnagyobb részén kihalófélben volt, bár Alaszkában és Kanadában állományai igen jól álltak. Manapság e ragadozó madár állományai, mivel az 1960-as, 1970-es évek óta szigorú törvények védik, mindenütt jó helyzetben vannak, ennek következtében 1995. július 12-én az USA szövetségi kormánya levette címermadarát a végveszélyben levő állatok listájáról, és áthelyezte a veszélyeztetett állatok listájára. 2007. június 28-án, az USA szövetségi kormányát követve, az úgynevezett alsó 48 állam is levetette a sast a végveszélyben levő állatok listájáról.
## Rendszertani besorolása
A fehérfejű rétisas az elsők között volt, amelyeket Carl von Linné leírt és tudományosan megnevezett a Systema Naturae című művében a 18. század második felében. Linné először a Falco leucocephalus nevet adta a madárnak.
A sas generikus neve az ógörög haliaetos szóból származik, amelyből újlatinos átírás után Haliaeetus (jelentése ’tengeri sas’) lett. Az összes nembéli fajnak a feje és a farka világosabb, mint a test többi része, emiatt angolul a csoportot „tarka sasok”-nak is nevezik.
A ragadozó madár tudományos neve a görög nyelvből származik. A „hali” só; az „aeetus” sas; a „leuco” fehér és a „cephalis” fej jelentéssel bír; tehát a „Haliaeetus leucocephalus” valójában fehérfejű sósast jelent.
Más fordítás szerint a görög „halos” szó tengert jelent, az „aetos” sast, a „leukos” fehéret és a „kephalus” pedig fejet; tehát e ragadozó madár tudományos neve nem egyéb, mint: fehérfejű tengeri sas.
### Alfajai
A fehérfejű rétisasnak két elismert alfaja van:
- Haliaeetus leucocephalus leucocephalus (Linnaeus, 1766) – a déli és egyben a törzsalfaj is. A másik alfajtól a 38-as szélességi kör, körülbelül San Francisco szintje választja el.
- Haliaeetus leucocephalus washingtoniensis (Audubon, 1827) – északi alfaj (szinonim neve H. leucocephalus alascanus Townsend, 1897), Alaszkában, Kanadában és az USA északi részén él. Télen az észak-karolinai Hatteras-fokig (Cape Hatteras) is lejön. Nagyobb, mint a leucocephalus.
### Kifejlődése
E sas legközelebbi rokona az eurázsiai rétisas, amellyel testvértaxont alkot. Mindkét madár körülbelül ugyanakkora méretű és ugyanolyan külsejű, fejük és farkuk világosabb, testük sötétebb. A fiatal példányok tollazata mindkettőnél egységesebb színezetű, a világos árnyalatot az öregedéssel nyerik el. A testvérpár körülbelül a kora miocén korszakban, 10 millió évvel ezelőtt, vagy talán a kora-középső oligocén korszakokban, 28 millió éve (ha a fosszilis maradványokat sikeresen azonosítják és helyezik ebbe a csoportba) vált le a „tengeri sasok” csoportjáról. Valószínűleg a két közeli rokon madár a Csendes-óceán északi részén válhatott el egymástól, hogy később két új faj jöhessen létre: az ősállomány egyik része nyugatra, Eurázsiába repült, mai utódaik a rétisasok, míg a másik fél kelet felé, Észak-Amerikába indult, létrehozva a fehérfejű rétisast.
## Előfordulása
A fehérfejű rétisas Észak-Amerika legnagyobb részén megtalálható, Alaszkától kezdve Kanadán és a kontinentális Amerikai Egyesült Államokon keresztül egészen Mexikó északi részéig. Észak-Amerikában a fehérfejű rétisas az egyetlen endemikus Haliaeetus-faj, vagyis csak ott található meg. Számos élőhelyen képes megélni, a louisianai mocsaraktól kezdve a Sonora-sivatagig, valamint a kanadai Québec és az amerikai egyesült államokbeli Új-Anglia régiók lombhullató erdős területeiben is előfordul. Az északi példányok vándorló kedvűek, míg a déli madarak egész év során a költőterületeken maradnak. Az 1950-es években, amikor e sasfaj állomány szintje a legalacsonyabb volt, a madarat csak Alaszkában, az Aleut-szigeteken, Kanada északi és keleti részein, valamint Florida államban lehetett látni.
Télen, november és február között a fehérfejű rétisasok néhány kiválasztott helyen összegyűlnek. Egy ilyen téli szálláshely a Brit Columbiai Squamish folyónál van, félúton Vancouver és Whistler között. Itt akár 2000 madár is lehet. Főleg a Squamish és a Cheakamus folyókat választják pihenőhelyül, mivel abban a térségben főleg itt ívnak a lazacfélék.
Bár kerüli az embert, a fehérfejű rétisas néha a nagyobb városokban levő folyótorkolatokba és kevésbé zavart erdős részekbe is bemerészkedik, ahol néha költ is. Főbb ember melletti állományai az oregoni Portlandnál található Willamette folyóban levő Hardtack-szigeten (Hardtack Island) és a pennsylvaniai Philadelphiában található John Heinz National Wildlife Refuge at Tinicumnál vannak. 2010-ben egy fehérfejűrétisas-család költözött be a New York-i Harlem negyedbe.
A fehérfejű rétisas kétszer már Írországban is megjelent. Először 1973. január 11-én, Fermanagh megyében egy fiatal példányt lőttek le, amelyet rétisassal tévesztettek össze (bár a rétisas lelövését is törvény tiltja). A második példány Kerry megyében került elő 1987. november 15-én. A második is egy fiatal példány volt, amely a hosszú út miatt ki volt fáradva. Az utóbbit élve fogták be.
## Megjelenése
Testhossza 70–102 centiméter, szárnyfesztávolsága 168–244 centiméter, testtömege 2,3–7,5 kilogramm között van. A tojó testtömege 25 százalékkal nagyobb, mint a hímé, átlagos tömege 5,8 kilogramm, míg a hímé 4,1 kilogramm. A madár mérete az élőhelyétől függ, és ez alátámasztja Bergman törvényét, mely szerint egy fajon belül azok a példányok, amelyek közelebb élnek az Egyenlítőhöz és a trópusokhoz, kisebb méretűek, mint azok az egyedek, amelyek a hidegebb öveken fordulnak elő. A legkisebb fehérfejű rétisasok Floridában élnek, ahol a hímek csak 2,3 kilogrammosak, szárnyfesztávolságuk pedig csak 168 centiméter. A legnagyobb példányok Alaszka fölött röpködnek. Az itteni tojók 244 centiméteres szárnyfesztávolsággal és 7,5 kilogrammos testtömeggel rendelkeznek. Az átlag fehérfejű rétisasnak a csukló és az első kormánytoll közötti hossza 51,5–69 centiméter, farka 23–37 centiméter, a sípcsont és a szárkapocscsont közti hossz 8–11 centiméter. A csőr felső részének a hossza 3–7,5 centiméter között van, míg ugyanezen testrész belső része egészen a csőr végéig 7–9 centiméter.
A madárnak kifejlett korában jellegzetes hófehér feje és nyaka van. Tollruhája sötétbarna, farka és alsó farokfedői fehérek. A faroktollak eléggé nagyok és levél alakúak. A hím és tojó tollazatának a színezete azonos, azonban a testméretük nem, mivel a nemi kétalakúság igen jelentős mértékben van jelen, ugyanis a tojó 25 százalékkal nagyobb, mint a hím. A madár csőre, lábai és szivárványhártyája (írisz) élénksárga színű. Toll nélküli erős fogólábán nagy karmokban végződő rövid lábujjak találhatók. Vadászat közben a hátsó lábujján levő erős karommal végez zsákmányával, miközben azt az elülső lábujjakon lévő karmokkal megtartja. Hatalmas csőre kampós végződésű, tövén sárga, viaszos sáv húzódik.
A fiatal madár tollazata barna, néhány fehér ponttal. Ezt a színt egészen az ötödik (ritka esetekben negyedik vagy akár harmadik) életévéig viseli, amikor is ivaréretté válik. A fiatal fehérfejű rétisast a szirti sastól a nagyobb csőrben végződő, erősebb felépítésű fej, a szárnyvégek egyenessége (amelyek egy kicsit sem felállók), merevebb repülése és a részben csupasz lábak különböztetik meg. Korábban, amikor a kaliforniai kondort (Gymnogyps californianus) és a többi újvilági keselyűféléket még nem tekintették valódi vágómadár-alakúaknak, a fehérfejű rétisast tartották Észak-Amerika legnagyobb ragadozó madarának. A szóban forgó sas méretben megegyezik a szintén Észak-Amerikában is élő szirti sassal, ezenkívül időnként Alaszkában, Ázsiából átrepülve meg-megjelenik a rétisas és az óriásrétisas (Haliaeetus pelagicus) is, amelyek szintén veszélyeztetik a fehérfejű rétisas „Észak-Amerika legnagyobb sasa” címét.
## Életmódja
### Élőhelye
A fehérfejű rétisas az olyan élőhelyeket kedveli, ahol nagy nyílt vizek vannak, például tenger- és óceánpartok, folyamok, nagy tavak és folyótorkolatok, amelyekben bőségesen talál halat magának és fiókáinak. A 11 kilométernél nagyobb átmérőjű vízfelületeket kedveli, fészkelő területe nagyobb 10 négyzetkilométernél.
A sas az öreg fenyő- és lombhullató fákkal övezett partrészeket részesíti előnyben. A hatalmas, öreg fák biztosítják számára a pihenő-, figyelő- (amikor zsákmány után néz) és fészkelőhelyeket. A kiválasztott fák jó kilátást, nyitott leszállóhelyet és zsákmányközelséget kell, hogy mutassanak. A kiválasztott fa magassága és faja nem lényeges, amíg több nagy fa is van a közelben. A fészkelőhelyeken a lombkoronáknak a területből nem szabad átfedniük 60 százaléknál nagyobb részt, de a fedettségnek legalább 20 százalékosnak kell lennie. A víz közelsége kötelező.
Ezt a ragadozó madarat nagyon zavarja az emberi tevékenység, emiatt főleg olyan helyeken él, ahol az ember jelenléte csak kevésbé érzékelhető. Ha kicsiny mértékű az emberi tevékenység, akkor a fehérfejű rétisas akár 1,2 kilométerre is letelepedhet az embertől, azonban ha közepes méretű az emberek beavatkozása a természetbe, a sas akár több mint 1,8 kilométerre is elkerülheti az embert.
### Viselkedése
Az USA nemzeti madara erős repülésre is képes, azonban a legtöbbször a termikeken siklik. Aktív repülés közben, mikor is szárnyaival verdes, 56–70 km/h sebességet is képes elérni. Ha halat vagy egyéb testesebb zsákmányt visz karmai között, akkor sebessége 48 km/órára csökken. Vadászat közben, amikor hal után zuhan a vízbe, a sas sebessége elérheti a 120–160 km/h sebességet is, és sokszor merőlegesen zuhan. Az állat csak részben vándorló; ezt az előfordulási helye szabja meg, mivel az északi példányok vándorló kedvűek, míg a déliek helyben maradók. Ha területén a víz elérhető egész éven át, akkor a madár 3 évet is ott tölthet, azonban ha télen befagy a vadászterületén a víz felszíne, és nem jut a halakhoz, a sas kénytelen délebbre költözni. A vándorutat a termikek és táplálékkínálatok elhelyezkedése szerint választja ki. A termikek segítenek a madárnak energiát spórolni, míg a táplálékban gazdag megállóhelyek lehetőséget adnak a sasnak az energiagyűjtésre. Vándorlás közben a madár fel-le száll a termikeken „lovagolva”. Ilyenkor általában nappal repül, amikor a napsütés hatására létrejönnek a termikek, általában a kopár, sziklás részeken.
A fehérfejű rétisas hangja a gyenge füttytől az erős, durva kiáltozásig változik. A fiatal példányok hangoskodóbbak, mint a kifejlett madarak.
### Táplálkozása
Részben dögevő, de élő állatokra is vadászik. Zsákmányol édesvízi és tengeri halakat, vízimadarakat, de a kisebb ragadozó madaraktól is elragadja azok zsákmányát. Az északnyugati partvidéken (a Csendes-óceán és a Sziklás-hegység közti területen, az USA északnyugati részén) a fehérfejű rétisas főleg pisztrángokkal és az idevándorló lazacokkal táplálkozik.
Főleg télen a sasok dögevőkké válnak. Akár bálnatetemekből is táplálkozhatnak, habár a legtöbben és a legszívesebben elhunyt patásokkal és nagy halakkal táplálkoznak. Néha az ember által kitett etetőhelyeken is elfogyasztja a táplálékot, vagy akár a kempingező helyekről vagy szemétlerakóhelyekről lopkod eleséget. Az emlősök közül főleg mezei nyulakat, üregi nyulakat, mosómedvéket, pézsmapockokat, hódokat és szarvasborjakat zsákmányol. A madarak közül vöcskökre, alkákra, récékre, ludakra, sirályokra, gémekre és szárcsákra vadászik. A fehérfejű rétisas képes más ragadozó madarakat is megölni, például a nagy testű amerikai uhut (Bubo virginianus). Ha a sas közel repül a vízimadarakhoz, akkor azok tömegesen felrepülnek, de ha a sas csak az ágon üldögél és figyel, a zsákmánymadarak nem zavartatják magukat. Ez a sasfaj röptében is elkapja és megöli áldozatát, akár az olyan nagyot is, mint amilyen a kanadai lúd (Branta canadensis). Áldozatainak többsége csak kicsivel kisebb, mint a fehérfejű rétisas, azonban nála nagyobb és súlyosabb zsákmányt is elejthet, például kifejlett hattyúkat, mosómedvéket és patások borjait. A Chesapeake-öböl környékén a mosómedve legfőbb ragadozója a fehérfejű rétisas. Ha alkalom adódik, akkor a sas hüllőkkel, kétéltűekkel és rákokkal is táplálkozhat. Ez a sasfaj párban is vadászhat: míg az egyik madár lefoglalja a zsákmány figyelmét, addig a párja lecsap az áldozatra.
Legfőbb táplálékát, a halat zuhanórepüléssel fogja meg. A nyílt víz fölött repdesve hirtelen rácsap a halra, karmaival kiemelve azt. Táplálkozás közben egyik lábával megtartja a halat, míg a másikkal húsdarabokat tép ki belőle. A sas lábujjain olyan képződmények vannak (szarutüskék), amelyek segítségével könnyen meg tudja tartani a csúszós, vergődő halat. A halászsas (Pandion haliaetus) is rendelkezik szarutüskékkel. A sas karmai és fogása igen erős; megfigyeltek egy példányt, amint egy 6–8 kilogrammos öszvérszarvas (Odocoileus hemionus) borjút vitt a karmai között. Az előbbi feljegyzés tartja a rekordot; eddig még nem vettek észre más repülő madarat ilyen nehéz súllyal a karmai között. Feltételezések szerint a fehérfejű rétisas fogása tízszer erősebb, mint az emberé. A sas képes saját súlyának a megfelelőjét is elcipelni, bár ha túl nagy halat fog, akkor az behúzhatja a madarat a vízbe. Ha a zsákmány túl nagy, és a ragadozó madár beesett a vízbe, akkor ki tud úszni, azonban sok esetben belefulladhat, sőt amelyik kiúszott is, hipotermia miatt később elpusztulhat. Dögevéskor a sas agresszíven viselkedik más állatokkal szemben. Könnyedén elkergeti a dögevő emlősöket, mint amilyenek a prérifarkasok és rókák, a madarakat, mint például a varjúfélék, a sirályok és egyéb sasfélék. A fehérfejű rétisast azonban elkergetheti a tápláléktól a szirti sas (Aquila chrysaetos). A két sasfaj hasonló mérete és agresszivitása miatt nem képes határozottan, faji szinten egymás fölé rendelkezni; a győzteseket és veszteseket a viszályban részt vevő példányok határozzák meg. Nyertes lehet akár a fehérfejű rétisas, akár a szirti sas; ez a példányok méretétől és éhségétől függ. Télen New Jersey-ben megfigyelték, amint egy szirti sas és több fehérfejű rétisas egymás mellett békességben sarki ludakra (Chen caerulescens) vadásztak. Időnként a fehérfejű rétisas kisebb ragadozó madarak zsákmányát lopja el. Az általa legjobban „kizsákmányolt” madarak a halászsas és a vándorsólyom (Falco peregrinus). A kifejlett, egészséges felnőtt madarakra nem vadászik semmi, emiatt csúcsragadozóknak számítanak.
## Szaporodása
Az ivarérettséget általában öt éves korban éri el. Amikor készen áll a párkeresésre, a sas visszatérhet szülőföldjére. Feltételezések szerint a fehérfejű rétisas egész életére választ párt magának. Ha a pár egyike elpusztul vagy eltűnik, az „özvegy” másik párt keres magának. Ha egy pár több éven át sorozatban képtelen felnevelni a fészekaljukat, a madarak „elválnak” egymástól, más-más párt keresve maguknak. Az udvarlási szertartás bonyolult hangadásokból és változatos légi mutatványokból áll; többek között köröznek vagy zuhanórepüléseket végeznek. Gallyakból fákra építi nagy méretű fészkét, amely akár 4 méter mély, 2,5 méter széles és 1 tonna tömegű is lehet. A rekordot egy floridai fészek tartja 6,1 méter mélységgel, 2,9 méter átmérővel és 2,7 tonna tömeggel. Ez a rekordméretű fészek világszinten is a legnagyobb, semmilyen más állat nem épített eddig ennél nagyobbat. A fehérfejű rétisas Észak-Amerika legnagyobb fészkeinek építője. A fészket több évig használja és bővíti a saspár, emiatt lesz a fészek hatalmas méretű. Vízközeli hatalmas fákra, de ezek hiányában a földre is épít fészket. Fészekalja 2–3 tojásból áll, ezeken mind a két szülő kotlik, 35 napig. Ritkán repül ki az összes fióka, a legtöbbször csak az egyik, a legerősebb. Amíg az egyik szülő kotlik, addig a másik vadászik, vagy újabb építőanyagot hoz a fészekhez. A tojás 73 milliméter hosszú és 55 milliméter széles.
A természetben általában 20 évig él; a legidősebb feljegyzett madár 28 évig élt. Fogságban valamivel tovább is élhet, egy New York-ban fogságban tartott példány majdnem 55 évig élt. Mint a méretét, élettartamát is a sas élőhelye határozza meg.
## A fehérfejű rétisas és az ember
### Veszélyeztető tényezők és védelmi intézkedések
A fehérfejű rétisas korábban mindennapos látvány volt Észak-Amerika legtöbb területén, azonban a 20. század közepétől egyedszáma erősen lecsökkent. Ennek több oka is van, de a legfőbb ok a DDT növényvédő szer mérgezése által okozott tojáshéj-elvékonyodás volt. A zsákmányállatokban felhalmozott DDT nem ölte meg a kifejlett madarakat, azonban károsította a tojáshéj minőségét (a kotló madár alatt eltörtek a tojások), azokból a tojásokból, amelyekből mégis kikelt a fióka, ivartalan sasok kerültek elő. Feltételezések szerint a 18. század elején a fehérfejű rétisas populációja 300– körül mozoghatott, de az 1950-es években a kontinentális USA-ban már csak 412 saspár élt. A sas egyedszámának csökkenésének oka a DDT mellett a megfelelő élőhely elvesztése, valamint törvényes és törvénytelen kilövése. 1930-ban egy New York-i ornitológus azt írta, hogy Alaszkában a megelőző 12 évben körülbelül madarat lőttek le. A legtöbb vadász azért lőtte le a sasokat, mert azt hitte, hogy ezek a nagy ragadozó madarak bárányokat, sőt gyermekeket is elkapnak erős fogólábaikkal. Később az illegális kilövések tizedelték a felnőtt és a fiatal madarakat egyaránt, amiről 1978-ban számolt be az Endangered Species Technical Bulletin. 1984-ben a National Wildlife Federation szerint a legtöbb sas vadászat, a középfeszültségű hálózatok oszlopain elszenvedett végzetes áramütések és a gépkocsikkal való ütközések következtében pusztult el. További okok, amelyek miatt a fehérfejű rétisas elpusztulhat: kőolaj-, ólom- és higanyszennyezettség, valamint ember és különböző ragadozó állatok behatolása a költőterületére.
Ezt a fajt először az USA és Kanada vonta védelem alá az 1918-ban létrehozott vándormadarakról szóló szerződés (Migratory Bird Treaty Act of 1918) létrehozásakor. Később a védelmet az egész kontinens területére kiterjesztették. 1940-ben fogadták el az USA-ban a Bald Eagle Protection Act nevű törvényt, amely a fehérfejű rétisast és a szirti sast védelmezte, tiltotta a sasok kereskedelmi célú befogását és vadászatát. Az USA 1967-ben veszélyeztetett fajnak nyilvánította a fehérfejű rétisast. Az 1940-es törvény és az 1962 és 1972 évek közötti újabb védelmet adó törvények még jobban visszaszorították a madárral való kereskedelmet, és keményebb büntetést mértek az orvvadászokra. Szintén 1972-ben, az USA területén betiltották a DDT használatát. Kanadában csak 1989-ben tiltották be teljesen a DDT használatát, bár az 1970-es évek végétől e méreganyagot egyre csökkenő mértékben használták.
A DDT betiltásának és a védelmi intézkedéseknek köszönhetően a fehérfejű rétisasok újból szaporodni kezdtek egészséges állományokat hozva létre. Az Amerikai Egyesült Államok és Kanada vizes területein a sasok száma egyre növekszik. Az 1980-as évek elején a fehérfejű rétisasok össz-száma volt, 1992-ben már 110– példányra nőtt. Az USA területén a legnagyobb állománysűrűség Alaszka államban található, itt körülbelül 40– madár él, míg a második legnépesebb élőhely Brit Columbiában van 20– egyeddel. Ezek a számok az 1992. évi felmérésből származnak.
1995\. július 12-én az USA kormánya megvonta a sastól a veszélyeztetett státuszt, és fenyegetett fajjá minősítette le. 1999. július 6-án a kontinentális USA-ban azt javasolták, hogy teljesen vegyék le a sast a védelmi listáról, és ez a terv 2007. június 28-án valósult meg. A madarat a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) is leminősítette nem fenyegetett faj státuszra. 1989-ben a Prince-William-szorosban történt Exxon Valdez tankhajó balesete után 247 fehérfejű rétisas pusztult el. Az állomány nagysága 1995-re sikeresen visszaállt a baleset előtti szintre.
### Fogságban
Az Amerikai Egyesült Államokban csak engedéllyel lehet tartani fehérfejű rétisast. Az engedélyeket elsősorban oktatóintézmények kapják meg, és főleg azokat a madarakat lehet fogságban tartani, amelyek olyan mértékben megsérültek, hogy a természetben többé nem tudnának megélni. A sasokat tartó intézmények vagy magánszemélyek kötelesek biztosítani a madarak számára a megfelelő ketrecet és a szakszerű bánásmódot, a sasokkal csakis szakértők dolgozhatnak. A törvény szerint tilos fehérfejű rétisast tartani solymászatokban. A bemutatókon sem szerepel jól a fehérfejű rétisas, mivel félénk, könnyen stresszessé válik, és nem mindig tartja be az idomító akaratát. Az indiánok vallási alapon kaphatnak engedélyt (Native American Religious Use) olyan madarak tartásához, amelyek már nem engedhetők vissza a szabad természetbe. A bennszülött amerikaiak a madarak által levedlett tollakat a hagyományos szertartásaikhoz használják fel. A fehérfejű rétisas sokáig elélhet fogságban, ha a tartása megfelelő. Szaporodni azonban alig, vagy egyáltalán nem fog, még ha életkörülményei tökéletesek is. Kanadában a solymászok engedéllyel tarthatnak ilyen sasokat.
### Fehérfejű rétisasok a kultúrában
A fehérfejű rétisas az Amerikai Egyesült Államok címerállata és nemzeti madárfaja. Gyakran látható címereken, logókon, bélyegeken és egyéb, USA-val kapcsolatos tárgyakon. A kontinens őslakosainak számos törzsénél fontos (totem-) szerepet játszott, illetve játszik ez a sasmadár.
#### Szerepe a bennszülött amerikai kultúrában
Ez a sasfaj számos indián törzsnek a szent madara. Tollazatával, és a szirti sas tollazatával a vallásos szertartásokra készített hagyományos öltözékeket és az azokhoz tartozó kellékeket díszítik. Néhány kultúra hiedelme szerint a sasok az istenek és az emberek közötti közvetítők. Sok pow-wow táncos használja fel öltözékéhez a sasok karmait is. Korábban a dakoták tiszteletük jeléül sastollat adtak annak, aki valamilyen jeles cselekedettel tűnt ki embertársai közül, manapság viszont olyanok is megkaphatják, akik például sikeresen letették az érettségi vizsgát. A paunik szerint a sasok a termékenység jelképei, mivel jó magasra építik fészküket és elszántan védelmezik fiókáikat. A kvakiutlok lezavarták a sasokat a fákról, ha fontos vendégek érkeztek hozzájuk. A csaktók történetei szerint a fehérfejű rétisas szoros kapcsolatban áll a Nap felső világával, éppen ezért a béke jelének tekintették.
Naptánc közben, amelyet főleg a síksági indiánok tartanak, a fehérfejű rétisas jelképesen is ott van. Az erre a célra felépített kunyhó közepén egy villásan elágazó nyárfát állítanak fel, amely a sas fészkét jelképezi. Tánc közben a sas szárnycsontjából készült sípot fújtak. Szintén a tánc alatt a gyógyító ember a sastollakból készített legyezőjét a gyógyulásra vágyó emberek felé irányítja, először megérinti a helyszínen levő központi oszlopot, aztán pedig a beteget, hogy az oszlop ereje a betegbe szállhasson. Ezután a legyezőt az ég felé emeli, hogy a sas elvihesse az imádságokat a Teremtőhöz.
A mai sastoll-törvény szerint csak azok juthatnak szirti és fehérfejű sasok tollaihoz, akik bizonyítani tudják, hogy bennszülött amerikaiak, vagyis indiánok, vagy azok leszármazottai; és olyan törzsek tagjai, amelyeket az amerikai kormány hivatalosan is elismer. Számos bennszülött csoport érvénytelennek tartja a sastolltörvényt, mivel ellentmond az USA alkotmánya első törvénycikkének (First Amendment to the United States Constitution), amely szerint mindenki szabadon és törvény által védve azt a vallást gyakorolhatja, amelyiket akarja.
#### Az Amerikai Egyesült Államok nemzeti madaraként
A fehérfejű rétisas az Amerikai Egyesült Államok nemzeti madara. Az USA alapító atyái szívesen hasonlították a saját, új köztársaságukat a Római Köztársasághoz, ahol a sas fontos jelkép volt. 1782. június 20-án a Kontinentális Kongresszus (Continental Congress) elfogadta az új állam címerét, azt a címert, amely a mai napig fennmaradt. A címeren egy fehérfejű rétisas van, amely a karmai között 13 nyílvesszőt és egy 13 levelű olajágat tart.
A fehérfejű rétisas az USA-ban több hivatalos jelvényen is rajta van, mint például az elnöki címeren és az elnöki zászlón, továbbá több föderális logón is. 1916 és 1945 között az elnöki címeren a sas balra nézett (szemből nézve jobbra), így egy városi legenda szerint a sas békeidőben az olajág felé néz, míg háborús időben a nyílvesszők felé fordul. Az a legenda, amely szerint Benjamin Franklin a vadpulykát akarta a nemzeti címeren ábrázolni a fehérfejű rétisas helyett, nem igaz. Ez onnan ered, hogy amikor Franklin 1784-ben levelet írt leányának Párizsba, leírta, hogy a Society of the Cincinnati (Cincinnati Társaság) körében elítélte a fehérfejű rétisas viselkedését, de egyáltalán nem szólt arról, hogy a címeren a pulykát szeretné látni:
„Nekem nem tetszik, hogy a fehérfejű rétisast választották országunk jelképének. Ennek a madárnak rossz a jelleme, mivel élelmét nem becsületesen szerzi meg..., sőt gyávának minősíthető: a kis keleti királygébics, amely nem nagyobb a házi verébnél, bátran megtámadja és elkergeti birtokáról.”
Benjamin Franklin ellenszegült annak, hogy az új államban a Társaságot öröklődő tagsággal (apáról fiúra szálló) hozzák létre, mert az úgynevezett nemesi rendet alkotott volna, és ez szemben állt az új köztársaság és Lucius Quinctius Cincinnatus elveivel, akiről elnevezték a társaságot. A levélben említett madarak szatírái a Society of the Cincinnatinak és Lucius Quinctius Cincinnatusnak.
## Fordítás
## További irodalom
- Grant, Peter J. (1988) The Co. Kerry Bald Eagle Twitching (magazine)\|Twitching 1(12): 379–80 – a fehérfejű rétisas és a rétisas fiatal egyedei között mutatkozó különbségeket mutatja be a tollazatuk tekintetében |
888,990 | Schmitt Pál plágiumügye | 26,508,101 | null | [
"2012 magyar politikai eseményei",
"Politikai botrányok"
] | Schmitt Pál plágiumügye akkor robbant ki, amikor a HVG című közéleti magazin 2012. január 11-én nyilvánosságra hozta, hogy Schmitt Pál – aki ekkor Magyarország hivatalban lévő köztársasági elnöke volt – 1992-es doktori disszertációja túlnyomórészt más szerzők műveinek szinte szó szerinti fordítása. Az ügyet egy magánszemélynek, a HVG egyik kommentelőjének nyomozása indította el, amikor Schmitt diplomamunkájáról olvasott egy interjúkötetben azután, hogy a német védelmi miniszter, Karl-Theodor zu Guttenberg 2011-ben plágiumbotrányba keveredett. Hosszas nyomozás során kiderült, hogy Schmitt dolgozata szinte teljes egészében Nikolaj Georgiev, Klaus Heinemann, Anita L. Defrantz és Nadezsda Lekarszka kutatók munkáinak szó szerinti másolásával, illetve helyenként átfogalmazásával készült.
A plágium gyanúját a kormányzó Fidesz párt – amelynek támogatásával lett Schmitt köztársasági elnök – kezdetben nem kívánta kommentálni, valamint visszautasította, akárcsak a köztársasági elnök hivatala. Január 13-án Tóth Miklós, a Semmelweis Egyetem (SOTE) Testnevelési és Sporttudományi Karának dékánja úgy nyilatkozott, hogy nincs ok azt feltételezni, hogy nem kellően megalapozott döntést hozott az a bizottság, amely húsz évvel ezelőtt elbírálta Schmitt Pál doktori disszertációját. Január 16-án azonban hét professzor is petíciót nyújtott be a Semmelweis Egyetem rektorának, hogy indítson vizsgálatot a plágiumgyanú kivizsgálásáért. Schmitt Pál január 18-án adott interjút először az ügy kipattanása óta, amikor a Magyar Rádió 180 perc című műsorának nyilatkozott; itt elmondta, hogy az eredeti szerzők nevét feltüntette a dolgozat irodalomjegyzékében és hogy szerinte az akkori szabályoknak megfelelt a dolgozata, így nem állhat meg a plágium vádja. Ugyanezen a napon a SOTE rektora, Tulassay Tivadar kezdeményezte a vizsgálóbizottság létrehozását. A vizsgálóbizottság január 25-én állt fel, és két hónappal későbbre ígérte a vizsgálat eredményeinek bemutatását.
A bizottság végül 2012. március 27-én hozta nyilvánosságra vizsgálatának háromoldalas összefoglalóját, ebben a jelentésében a plágium szó használatát elkerülte, és Schmittet nem marasztalta el, de úgy fogalmazott, hogy a disszertáció „nagy terjedelmű szövegazonos fordításon alapul”, valamint az akkori vizsgáztató intézmény felelősségeként állapította meg, hogy nem hívta fel egyértelműen a vizsgázó figyelmét a plágium tilalmára. A vizsgálóbizottság egyetlen civil tagja, Fluck Ákos ügyvéd ugyanekkor különvéleményt fogalmazott meg, melyet egy nappal később, március 28-án hozott nyilvánosságra, ebben a bizottság jelentésével ellentétben az egykori vizsgázó felelősségét firtatva arra a következtetésre jutott, hogy a dolgozat nem felel meg a doktori fokozat megszerzésének feltételeinek, valamint, hogy a dolgozat terjedelmes része valóban Nikolaj Georgiev és Klaus Heinemann műveiből származik, ezért meg kell vizsgálni a doktori cím visszavonásának lehetőségét.
Ezt követően egy nappal, március 29-én a Semmelweis Egyetem doktori tanácsának nagy többsége olyan döntést hozott, hogy kezdeményezik a doktori cím visszavonását, amellyel az egyetem szenátusa még aznap délután szintén elsöprő többséggel megfosztotta Schmitt Pált a doktori címétől. Az aznap külföldön tartózkodó és késő este hazaérkező Schmitt másnap, március 30-án interjút adott a közmédiának, március 31-én pedig a Magyar Rádiónak – ez utóbbit április 1-jén sugározták –, aki mindkét interjúban sérelmezte és igazságtalannak érezte a doktori címe visszavonását, de elmondta, hogy nem kíván lemondani, és hogy egy új PhD megszerzését tűzi ki célul. Ezután az ellenzéki pártok és az egyetemi hallgatókat tömörítő szervezetek nemtetszésüket kifejezve tiltakozásba és tüntetésbe kezdtek, követelve Schmitt államfői lemondását.
Az események hatására Schmitt Pál április 2-án az Országgyűlésben, napirend előtti felszólalásában jelentette be lemondását a köztársasági elnöki tisztségről. Ezt az Országgyűlés elfogadta, így a harmadik magyar köztársaság történetében Schmitt Pál lett az első köztársasági elnök, aki hivataláról lemondott.
## Előzmények
Schmitt Pál kétszeres olimpiai bajnok párbajtőrvívó, sportdiplomata, diplomata, közgazdász, 1992-ben a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnöke, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) végrehajtó bizottságának tagja volt, és az akkor még önálló Magyar Testnevelési Egyetemen (régi nevén Testnevelési Főiskola, röviden: TF) – saját elmondása szerint az édesanyjának tett ígérete miatt – jelentkezett egyetemi doktori (doctor universitatis) cím megszerzésére. Ez volt az utolsó év, amikor ezt a tudományos fokozatot megszerezhette, 1993 óta ugyanis csak a PhD (philosophiæ doctor) fokozat létezik.
Témavezetők (konzulensek):
- Kutassi László egyetemi tanár. Az eredeti témavezető jelentős mennyiségű feldolgozandó szakirodalmat írt elő, így Schmitt Pál új témavezetőt keresett.
- Takács Ferenc testnevelő tanár, filozófus-esztéta. 1992-ben a Magyar Testnevelési Egyetem Társadalomtudományi Tanszékének vezetője, 1985 óta a Magyar Olimpiai Akadémia (MOA) tagja volt. (Schmitt 1985 és 1990 között a MOA Tanácsának elnöke volt.)
Schmitt Pál Az újkori olimpiai játékok programjának elemzése című, 215 számozott oldalból álló, a táblázatokkal és a diagramokkal együtt összesen 225 oldalas dolgozatát alig egy hónappal a jelentkezés után adta be.
A disszertáció bírálói (opponensek):
- Kertész István ókortörténész. 1992-ben az ELTE bölcsészkarán tanított, a Testnevelési Egyetemről Istvánfi Csaba rektor kérte fel, hogy legyen Schmitt dolgozatának opponense. A védés után, 1992-ben lett a MOA Tanácsának tagja.
- Takács Ferenc (a témavezető).
Kertész István nem készített előbírálatot, csak egy hétoldalas végleges bírálatot, amelyben öt oldalon sorolta a dolgozat hiányosságait, végezetül mégis azt írta, hogy „a jelölt dolgozata megfelel az egyetemi doktori értekezésekkel szemben támasztott tartalmi és formai követelményeknek”. Ezt azért tette, mert abban az időben az ELTE tanára volt, Takács Ferenc pedig előzetesen arról tájékoztatta, hogy a dolgozat formailag megfelel a testnevelési egyetem saját követelményeinek.
Takács Ferenc előopponensi véleményt is készített a disszertációhoz, amely azonban kritikus megállapítást nem tartalmazott. A disszertáció végül summa cum laude minősítést kapott mindkét bírálótól.
A szóbeli vizsga ötfős bizottsága:
- Tihanyi József, a Testnevelési Egyetem tudományos rektorhelyettese (a bizottság elnöke),
- Istvánfi Csaba, a Testnevelési Egyetem rektora 1984–1994 között, 1992-ben a MOB tagja,
- Nyerges Mihály egyetemi docens, 1992-ben a MOB tagja, 2001–2011 között a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának dékánja,
- Kertész István bíráló, ókortörténész, sporttörténész egyetemi tanár, a hellenizmus és az ókori olümpiai játékok kutatója,
- Takács Ferenc bíráló/témavezető, 1986–2003 között a Magyar Testnevelési Egyetem Társadalomtudományi Tanszékének vezetője.
A három órán át tartó szóbeli védésen jelen volt még Kutassi László sporttörténész, sportvezető, a Testnevelési Egyetem tanára, korábbi témavezető is.
A szóbelin három témából – sportszervezésből, sporttörténetből és filozófiából – kellett beszámolnia a későbbi köztársasági elnöknek. Itt dicsérettel megfelelt, és az egyetemi doktori címet végül summa cum laude minősítéssel megkapta.
Időközben napvilágra került, hogy 1988 szeptemberében olyan cikk jelent meg az Állami Ifjúsági és Sporthivatal Labdarúgás című lapjában, amely múlt időben, mintegy kész munkaként említi a kisdoktori disszertációt. Nem tudni, hogy ez azonos-e a később beadott tudományos művel.
## A botrány kirobbanása
2011 februárjában Karl-Theodor zu Guttenberg német védelmi miniszterről kiderült, hogy 2007-es doktori disszertációjában számos forrásmegjelölés nélkül átvett szövegrész szerepel. Néhány hónappal korábban Schmitt Pál egy interjúkötetben filozófiatörténetből szerzett kisdoktori fokozatának megszerzéséről beszélt. A téma felkeltette a hvg.hu egyik meg nem nevezett kommentelőjének az érdeklődését, aki megkereste a disszertáció egyetlen hozzáférhető példányát a Semmelweis Egyetem könyvtárában. (Az egyetemi integráció miatt 2000 januárjától a TF a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karaként működött tovább.) A szöveg furcsa nyelvezete alapján felmerült benne, hogy az fordítás lehet, ezért utánajárt a forrásoknak is, még Lausanne-ba is elutazott.
Gavra Gábor, a HVG hetilap főszerkesztője a magyar ATV televízió csatorna Egyenes beszéd című műsorában beszámolt arról, hogy a cikk kisebb megszakításokkal kilenc hónapig készült. Végül a HVG.hu 2012. január 11-én számolt be arról, hogy Schmitt Pál köztársasági elnök 1992-ben készült egyetemi doktori disszertációja jelentős részben (a 215-ből mintegy 180 oldal) megegyezik Nikolaj Georgiev bolgár sporttörténész 1987-ben francia nyelven megjelent tanulmányának (Analyse du programme olympique) szövegével.
A szövegegyezéseken túl az is említésre méltó, hogy a magyar változat több helyen nem létező sportágakra hivatkozik (például „200 méteres férfi és női úszás”), ami nyilvánvaló fordítási hiba (a francia eredetiben helyesen szerepel), ám valószínűtlen, hogy a többszörös olimpikon, évtizedes sportvezetői tapasztalatú Schmitt ne tudta volna, hogy ilyen sport nem is létezik. Ebből többen következtettek arra, hogy Schmitt nemcsak nem saját maga írta a disszertáció ezen részét, hanem azt mással fordíttatta, és a fordítást még csak nem is ellenőrizte, mielőtt leadta volna.
A botrány kirobbanása után jelentős érdeklődés mutatkozott az újságírók részéről Schmitt dolgozata iránt, de kiderült, hogy „a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. Törvény értelmében fénykép és videófelvétel, elektronikus rögzítés a doktori értekezések belső tartalmáról felismerhetően, olvashatóan nem készíthető”, vagyis a dolgozatot csak helyben, a SOTE egyetemi könyvtárának olvasótermében lehetett olvasni és tanulmányozni, ahol jegyzetelni is lehetett belőle. Más módon a szerzői jogi törvény szerint csak maga a szerző sokszorosíthatja a művét, illetve csak ő adhat engedélyt erre, ami az adathordozókon történő bemutatást is jelenti. Mivel Schmitt Pál részéről nem érkezett ilyen engedély, a sajtóban csak a dolgozat borítóját és üres lapjait, valamint a felismerhetetlen szöveget jelentethették meg. Kiderült az is, hogy maga a dolgozat és a bírálatai hemzsegnek a helyesírási hibáktól is. Ezzel egy időben az ügy hamar felkeltette a külföldi sajtó figyelmét is.
A Köztársasági Elnöki Hivatal a plágium vádját visszautasította, ám az állításokat nem cáfolta. Később a szövegegyezéseket azzal magyarázta a Hivatal, hogy Schmitt Pál és Nikolaj Georgiev baráti kapcsolatban álltak egymással, és egyazon forrás alapján, együtt írták meg dolgozatukat. A közlemény szerint „A két munka legfontosabb alapforrásai a NOB-ülések jegyzőkönyvei, valamint a NOB Végrehajtó Bizottságának jegyzőkönyvei, illetve a vizsgált olimpiák záródokumentumai”. Malina Georgieva, a 2005-ben elhunyt Nikolaj Georgiev lánya az ügyet kirobbantó HVG-nek úgy nyilatkozott, hogy ha apja szerzőtársként dolgozott volna együtt Schmitt-tel, akkor azt feltüntette volna tanulmányában. Ahogy mondta, nem kíván jogi eljárást kezdeményezni, mert véleménye szerint – mivel a tanulmány elkészítését a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Olimpiai Múzeuma finanszírozta – a szerzői jogok a bizottságot illetik meg. 2012. január 14-én Malina Georgieva a Magyar Hírlapnak azt nyilatkozta, hogy édesapja és Schmitt Pál között a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban alakult ki az ismeretség, ahol Georgiev alkalmazott volt, Schmitt Pál pedig tagja volt a szervezetnek. A rendelkezésre álló források szerint Georgiev könyve mintegy tíz évvel Schmitt Pál dolgozata előtt már elérhető volt a NOB könyvtárában.
A NOB január 13-án kiadott közleményében erről nem tett említést, viszont hivatalosan tudomásul vette a tényállítást. Angol nyelvű közleményében a NOB így fogalmazott: „tudomásul vesszük, hogy Schmitt Pál határozottan visszautasította az őt ért plágiumvádakat, és azt is, hogy a munkáját értékelő egyetemi szakértők támogatásukról biztosították”. A kormány az esettel kapcsolatban közvetlenül az ügy kirobbanása után nem foglalt állást. A kormánytagok nem kívántak nyilatkozni arra a kérdésre, hogy le kell-e mondania Schmitt Pálnak, ha ténylegesen beigazolódik a csalássorozat. Szijjártó Péter, a miniszterelnök szóvivője úgy reagált a vádakra, hogy „egy ilyen méltatlan bulvárkacsával nem kívánunk foglalkozni.” Egyedül Pokorni Zoltán vállalta azt a véleményt, hogy ha beigazolódik a plagizálás, akkor az államfőnek le kellene mondania.
### Schmitt Pál védekezése
Schmitt Pál 2012. január 18-án a Kossuth Rádió 180 perc című műsorában visszautasította a plágiumvádat:
Az Origo azonban kiderítette, hogy az abban az évben a TF-en beadott doktori disszertációk közül egyedül Schmitt dolgozatában nem voltak megtalálhatóak a pontos hivatkozások, sem láb- vagy végjegyzetek, sem szövegközi hivatkozás formájában. Ezeket a Schmitt-tel egy időben doktorálók sem lábjegyzetek és végjegyzetek formájában készítették el, viszont minden megvizsgált disszertációban pontos hivatkozások voltak a folyószövegben, ami a tudományos munka alapvető feltétele. Abban az időben, amikor nem szövegszerkesztővel, hanem írógéppel készítették a dolgozatokat, ez volt a legnépszerűbb és legegyszerűbb hivatkozási forma. Az államfő arról is beszélt a rádióinterjúban, hogy a szabályosan átvett, kötelező hivatkozásokat, adatokat tartalmazó ún. „törzsanyag” mellett van a dolgozatban 30–35 oldal következtetés is, ami saját munka. Ennek később az ellenkezője bizonyosodott be: ezek egy másik forrásműből, Klaus Heinemann tanulmányából származtak. A 225 oldalas dolgozatban legalább 213 oldalnyi szabálytalanul felhasznált, bár a bibliográfiában jelzett műből származó szöveg forrását sikerült azonosítani. Radnóti Sándor filozófus, egyetemi tanár úgy nyilatkozott, hogy Schmitt esetleg valóban úgy hihette, hogy a kérdéses 35 oldal nem másolt, hiszen ha vásárolta valakitől ezt a dolgozatot, nem sejthette, hogy aki megírta, plagizált.
Ugyanezen a napon a Semmelweis Egyetem rektora felkérte a Testnevelési és Sporttudományi Kar dékánját, hogy hozzon létre tényfeltáró vizsgáló bizottságot Schmitt Pál kisdoktori disszertációja létrejötte körülményeinek tanulmányozására. Schmitt Pál ezt követően azt nyilatkozta, hogy készen áll a vizsgálatra, mert politikusként és államfőként szükségesnek tartja, hogy tettei átláthatóak és elszámoltathatóak legyenek. A tényfeltáró bizottság megalakulásának idején került nyilvánosságra, hogy Schmitt Pál doktori disszertációjának elbírálói között olyan egykori MOB-tagok is voltak, akik Schmitt Pál irányítása alatt dolgoztak az Olimpiai Bizottságnál.
## További fejlemények
2012\. január 19-én az Index internetes újság arról tudósított, hogy Schmitt disszertációjának több bekezdése (a 34., 36., 38. és 43. oldalakon) Klaus Heinemann egy 1991-ben megjelent tanulmánya 312–316. oldalán található bekezdéseinek szó szerinti fordítása. A kérdéses mű angol nyelven jelent meg 1991-ben The Economics of Sport: The Institution of Modern Sport as an Area of Economic Competition (Gazdaság a sportban: A modern sport intézménye mint a gazdasági verseny egy területe) címmel a Sport ... the third millenium (Sport ... a harmadik évezred) című kanadai tanulmánykötetben. Az Indexnek küldött válaszlevelében Heinemann kijelentette, hogy korábban soha nem dolgozott Schmitt Pállal, az ügyet pedig szakmai etikai okok miatt súlyosnak ítéli meg.
A HVG 2012. március 6-án kelt cikke szerint újabb szabálytalanul felhasznált részleteket azonosítottak Schmitt Pál doktori disszertációjában. A Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak az olimpiai mozgalomról kiadott ismeretterjesztő brosúrájából és az Olimpiai Charta szövegéből sikerült többoldalnyi átvételt azonosítani, ezzel a dolgozat újabb részeivel kapcsolatban merül fel a plágium gyanúja. Az államfő a disszertáció szövegében sehol nem hivatkozott ezekre a kiadványokra, és idézőjelekkel sem jelölte meg, hogy átvett szövegről van szó. További tíz oldalt tesznek ki azok az újonnan azonosított táblázatok és diagramok, amelyek Georgiev tanulmányából származnak, változtatás és a forrás megjelölése nélkül.
Bár Schmitt Pál a disszertációja következtetéseit saját szellemi munkájaként határozza meg, ez nem felel meg a valóságnak. Állításával ellentétben a doktori disszertációban nincs 30–35 oldalnyi következtetés, az ekként azonosítható három fejezet összesen hat oldalt tesz ki. „Az olimpiai program revíziója 1972–1988 között” című rész és a „Következtetések” című fejezet szinte szó szerint megegyezik Georgiev dolgozatának „Revision du programme olympique des Jeux Olympiques de 1972 à 1988” és „Conclusion” című fejezeteivel.
2012\. március 20-án az Index internetes újság egy újabb információt hozott nyilvánosságra. A cikk szerint négy évvel Schmitt Pál kisdoktori disszertációjának megvédése előtt, 1988 szeptemberében olyan írás jelent meg az Állami Ifjúsági és Sporthivatal lapjában, a Labdarúgásban, amely múlt időben említi Schmitt ledoktorálását, és a disszertáció címét is a későbbihez nagyon hasonlóan adja meg (Az olimpiai program elemzése, illetve Az újkori olimpiai játékok programjának elemzése – ez a cím megegyezik Nikolaj Georgiev és Hristo Meranzov 1985-ös munkájának címével, amelyet Schmitt Pál idézett is a disszertációjában: Analysis of the Olympic Programme). Az, hogy a dolgozatnak létezett már egy változata 1988 szeptemberében is, ellentmond annak, amit a keletkezési körülményekről Schmitt Pál korábban nyilatkozott. A bolgár szerzőpáros tanulmányának szerzői joga ugyan vitatott – mert az ügy kapcsán a NOB neve is felmerült a szerzői jog tulajdonosaként –, de bármelyikük is, ez nem befolyásolja, hogy a szerzői jog tulajdonosa rendelkezik a szövegközlés vagy a szövegátvétel engedélyezésének jogával. Sok forrás szerint Schmitt Pál mint a NOB tagja (a szervezet egyik bizottságának elnöke) jogosult lehet a tanulmány felhasználására, mert a NOB-nak leadott tanulmányok a szervezet szellemi tulajdonában állnak.
2012\. január 13-án Tóth Miklós, a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának (TSK) dékánja még úgy foglalt állást: nincs ok azt feltételezni, hogy nem kellően megalapozott döntést hozott az a bizottság, amely húsz évvel ezelőtt elbírálta Schmitt Pál doktori disszertációját. 2012. január 16-án azonban hét PhD fokozattal rendelkező kutató petíciót nyújtott be a peticiok.com oldalon az ügy kivizsgálásáért. Tóth Miklós korábbi nyilatkozatára úgy reagáltak, hogy „...az eljárás szabályos volta nem függ össze a munka eredetiségével, ezért a plágium gyanúját csak tisztességes, alapos és mindenre kiterjedő vizsgálat – tehát a különböző szövegek gondos, szakértő összehasonlítása – után vethetjük el.”
2012\. január 25-én Tóth Miklós a tiltakozás hatására bejelentette a kisdoktori disszertáció létrejöttének körülményeit feltáró bizottság megalakulását. A tagok névsorát a vizsgálat lezárultáig nem hozták nyilvánosságra. A bizottság március 28-ra, a vizsgálat kezdetétől számított két hónapra tűzte ki a szakmai jelentés elkészítését a „doktori eseményről”. Egyes szakértők nyilatkozata szerint ez az időtartam nem túlzó egy alapos vizsgálat esetén.
2012\. március 7-én számos próbálkozás után a Bruxinfónak sikerült szóra bírnia magát Schmitt Pált is az üggyel kapcsolatban. Schmitt ekkor azt mondta az őt kérdező újságírónak: megfogadta, hogy az ügyről nem nyilatkozik, a kisdoktorijával kapcsolatos vizsgálat majdani eredményét pedig tudomásul veszi. Ennek ellenére a következőket nyilatkozta ugyanabban az interjúban:
Az Index internetes portál 2012. március 29-én újabb olyan forrásdokumentumokról adott hírt, amelyeket Schmitt Pál felhasználhatott a kisdoktori disszertációjához:
- Anita L. Defrantz a „Sport... le troisième millénaire” című válogatáskötetben megjelent tanulmánya, amelynek angol címe „Progress made, Pitfalls and Conditions for further Advancement of Women in the Olympic Movement”.
- Nadezsda Lekarszka „Women in the Olympic Games and Movement and Coubertin's views on their Participation in the Games” című, a NOB Nemzetközi Olimpiai Akadémiájának harmincadik, 1990. június 20. – július 5. között tartott kongresszusának gyűjteményes kötetében megjelent tanulmánya.
Az ügy kapcsán a magyar internetes oldalakon számos élcelődő megjegyzés jelent meg, amelyek a köztársasági elnök disszertációját tették gúny tárgyává, többek közt Schmitt Pál nevéből formáltak szóvicceket (pálgium, palizál, Plagibá, Schnitt Pál). Schmitt korábban helyesírása miatt került az élcek céltüzébe, mivel többször is rossz helyesírásnak adta tanújelét, miközben beiktatása előtt és azt követően is többször hangsúlyozta, hogy egyik legfontosabb feladatának tartja a magyar nyelv védelmét.
## A Semmelweis Egyetem tényfeltáró bizottságának jelentése
2012\. március 27-én a tényfeltáró bizottság közreadta 1157 oldalas vizsgálatának rövid, háromoldalas megállapításait, jelezve, hogy az egykori pályázó álláspontja szerint a doktori esemény szabályszerűen zajlott le. Ezt követően váratlanul felgyorsultak a plágiumügy körül zajló szakmai és politikai események.
Az öttagú tényfeltáró bizottság tagjai:
- Tóth Miklós, a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának dékánja. A szakembert a Schmitt-disszertáció vizsgálata alatt, a vizsgálóbizottság tagjaként, a MOB alelnökévé nevezték ki, s egyben megkapta a diák- és főiskolai-egyetemi sportért felelős szakmai tagozat elnöki posztjára való kinevezést is.
- Gombocz János, a kar Testnevelés-elméleti és Pedagógiai Tanszékéről
- Kovács Etele, a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar Atlétika Tanszékéről
- Rácz Károly, a Semmelweis Egyetem Doktori Iskola elnöke
- Fluck Ákos ügyvéd
A bizottság által kiadott jelentés szerint Schmitt Pál Az újkori olimpiai játékok programjának elemzése című dolgozata szokatlanul nagy terjedelmű szövegazonos fordításon alapul, azonban ez a korabeli védési eljárás alatt nem került feltárásra, így a szerző azt hihette, hogy értekezése megfelel az elvárásoknak. A bizottsági jelentés három oldalon keresztül taglalja, hogy Schmitt Pál köztársasági elnök 1992-ben született kisdoktori disszertációja nem felel meg a formai és tartalmi követelményeknek. A jelentés idézi az idevágó, 1985-ben született oktatási törvénybe foglalt szabályokat, majd a végén arra a következtetésre jut, hogy a doktori eljárás „formailag megfelelt az akkor még önállóan működő Testnevelési Egyetem gyakorlatának”. A felelősséget tehát a bizottság az egykori Testnevelési Egyetemre hárította, amely nem derítette fel időben a szövegátvételt, és nem figyelmeztette Schmitt Pált a plágium tilalmára. Fluck Ákos, a bizottság egyik tagja különvéleményt fogalmazott meg, de ennek tartalma a jelentés közreadáskor még nem volt ismert.
A TF saját korabeli doktori szabályzatában ugyanakkor a következő olvasható: „23. § (3) Amennyiben az egyetemi doktorátus odaítélését követően kiderül, hogy az értekezést más készítette, vagy az más személy munkájának (eredményének) illetéktelen felhasználásával készült, az Egyetemi Tanács a doktorátust, s az ezt tanúsító oklevelet visszavonja, az egyetemi doktorátusra utaló névmegjelölés használatát megtiltja, intézkedik a személyi igazolványból való törlésről, s a visszavonás tényét a Művelődési Közlönyben, valamint az OTSH Közlönyben közzéteszi.”
Az egyetem sajtóközleményben tudatta, hogy a tényfeltáró bizottság jelentését állásfoglalásra elküldte a nemzeti fejlesztési miniszternek. Réthelyi Miklós nemzetierőforrás-miniszter azonban az illetékesség hiányára hivatkozva felbontás nélkül visszaküldte jelentést az egyetemnek, mint később kiderült, az Orbán Viktorral folytatott egyeztetés nyomán. A Semmelweis Egyetem ezek után úgy nyilatkozott, hogy csak Réthelyi jogosult visszavonni Schmitt doktoriját.
A jelentés közzétételekor Szöulban, a nukleáris biztonságról tartott csúcstalálkozón tartózkodó Schmitt Pál az MTI Hírcentrum tudósítójának úgy nyilatkozott, hogy nem mond le a köztársasági elnöki posztról, és számára a tényfeltáró bizottság végkövetkeztetése egyfajta elégtétel.
### Különvélemény
2012\. március 28-án Fluck Ákos ügyvéd, a vizsgálóbizottság egyetlen nem közalkalmazott tagja közreadta különvéleményét, ahol az összefoglalóban idézte az egyetemi doktorátus megszerzésének azt a kritériumát, mely szerint az egyetemi doktorátus megszerzésének egyik feltétele a tudományos munka módszereinek alkalmazásával készített, önálló kutatáson alapuló, új tudományos eredményt tartalmazó értekezés vagy a társadalom számára hasznos, új, és a gyakorlatban hasznosított alkotás benyújtása, márpedig véleménye szerint az „egykori pályázó” értekezése ennek a kritériumnak nem felel meg.
Fluck leírta, hogy Schmitt dolgozatának 215 oldalából 200 oldal Georgiev és Heinemann tanulmányából került át átfogalmazással vagy szó szerinti átmásolással. A Georgiev tanulmányában megjelenő diagramokból is többet egyszerűen befénymásoltak Schmitt dolgozatába. Fluck Ákos különvéleményéből az is kiderült, hogy a Heinemann-tanulmányból plagizált rész „nyelvezete jól érzékelhetően szabatosabb és kiérleltebb, mint az értekezés bármely más része”, ami arra utalhat, hogy a disszertációt nem is egy, hanem két emberrel fordíttatta Schmitt (egy magyarul szabatosabban fogalmazóval, aki angolból fordította Heinemann dolgozatát, és egy magyarul kevésbé gördülékenyen fogalmazóval, aki franciából fordította Georgievet).
Fluck álláspontja szerint meg kell vizsgálni a cím visszavonásának lehetőségét. Ezzel kapcsolatban idézte a doktori fokozatok megszerzését szabályozó törvényeket, valamint a Testnevelési Egyetem 1992-ben hatályos doktori szabályzatának már idézett 23. paragrafusát, és bemutatta, hogy a szabályzat részletesen nyilatkozik az utólagosan felfedezett plágiumok kezeléséről, és a doktori cím visszavonását az egyetem egyértelmű kötelességévé teszi.
A különvélemény beszámolt arról is, hogy Schmitt a hivatalába kérette és ott tájékoztatta a vizsgálóbizottság elnökét arról, hogy véleménye szerint ő jóhiszeműen járt el, mivel sem a vizsgáztatók, sem a témavezetők nem figyelmeztették, hogy nem szabályszerűen járt volna el a kisdoktori címe megvédésekor. A bizottság jelentésének végkövetkeztetése tehát azonos volt Schmitt Pál ekkori álláspontjával.
### Heinemann nyilatkozata
Március 30-án jelent meg Klaus Heinemann felháborodott tiltakozó levele. A német tudós élesen kritizálta a tényfeltáró bizottságot, és „nevetséges nonszensznek” nevezte a bizottság megállapításait, mert szerinte sérültek a szerzői jogok és a tudományos etika általánosan elfogadott szabályai, amit a bizottság mentegetni próbált:
## Az egyetem döntése
Március 29-én délelőtt összeült a Semmelweis Egyetem doktori tanácsa, és a tényfeltárói jelentés végkövetkeztetésével („a doktori eljárás formailag megfelelt az akkor még önállóan működő Testnevelési Egyetem gyakorlatának”) szemben elsöprő többséggel azt javasolta, hogy az államfőt fosszák meg doktori címétől. A doktori tanács elnöke, Tulassay Tivadar rektor bejelentette, hogy kezdeményezi Schmitt Pál doktori címének visszavonását, és délutánra összehívja az egyetemi szenátust. A szenátus március 29-én délután 33 : 4 arányban visszavonta a doktori (doctor universitatis) címet, amit a rektor 19 órakor sajtótájékoztatón jelentett be.
Az egyetem döntését az érintett a közigazgatási hatósági eljárás általános szabályai szerint megtámadhatja.
Schmitt Pál az egyetem döntésének napján utazott haza Szöulból, és a Frankfurti repülőtér VIP-várójában értesült a döntésről. Az MTI tudósítója szerette volna megkérdezni a köztársasági elnököt, de ő nem kívánt nyilatkozni, helyette az elnök hivatalvezetője azt mondta, előbb szeretnék megismerni a döntés hivatalos indoklását, és azt követően állnak a nyilvánosság elé.
## Politikai reakciók
### Orbán Viktor miniszterelnök
Még március 29-én délután, a bejelentés előtt Orbán Viktor miniszterelnök arra az újságírói kérdésre, hogy Schmitt Pálnak le kell-e mondania, azt válaszolta: „Nézze, már a negyedik köztársasági elnökkel dolgozom együtt. A magyar alaptörvény szerint a köztársasági elnök személye sérthetetlen, én pedig ehhez tartom magam.” A miniszterelnök ezt az álláspontját a következő napokban többször is megismételte. Egyes vélemények szerint ez azt jelentette, hogy a botrány miatt a Fidesz kihátrált Schmitt mögül, akinek ezután a párt támogatása nélkül, egymagának kell harcolnia az igazáért, ha akar.
### Kormánypárti megosztottság
Szalma Botond, a KDNP budapesti elnöke közleményében még korábban „bocsánatkérésre vagy lemondásuk megfontolására szólította fel azokat a politikusokat, akik az államfő kisdoktorija ügyében az igazság kiderítése helyett abban ügyködtek, hogyan lehetne eltussolni ezt a botrányt.” Rubovszky György, a KDNP pártügyésze azonban bejelentette, hogy a párt elhatárolódik Szalma közleményétől: „A Kereszténydemokrata Néppárt szeretné leszögezni, hogy budapesti elnökének napokban tett megnyilvánulásai nem tükrözik a párt egészének véleményét és nyilatkozatai nyíltan szembemennek a KDNP hivatalos állásfoglalásával.”
### Az Obersovszky-interjú
2012\. március 30-án Schmitt Pál nyilatkozott a közszolgálati médiának az ügyben, amit az M1, az M2, a Duna TV, a Duna World és a Kossuth Rádió egyszerre sugárzott felvételről. Az Obersovszky Péter által készített interjúban az államfő kifejtette, hogy jóhiszeműen adta be doktori értekezését, neki senki nem jelezte, hogy bármilyen szabályt megszegett volna, becsületes munkának tartja, és semmilyen anyagi előnyre nem tett szert általa. Szerinte a korabeli szabályok értelmében „a társadalom számára hasznos, új és gyakorlatban hasznosítható alkotás” kitételének eleget tett a dolgozata. Elmondta, hogy személyesen ismerte Nikolaj Georgievet, akinek munkáját nem kívánta sajátjaként felhasználni, a források között szerepeltette is. Szerinte „Georgiev tudása is köztudás volt már”. Kifogásolta, hogy az előzetes és végleges opponensi véleményt, valamint a doktori védés jegyzőkönyvét, amelyek szerinte igazat adtak volna a véleményének, nem vizsgálták meg, és azt is kifogásolta, hogy a Semmelweis Egyetem szenátusa „gyorsított eljárással” vette el a doktori címét, anélkül, hogy őt meghallgatták volna. Bejelentette, hogy egy új, PhD doktori címet kíván szerezni, mintegy bebizonyítva, hogy „van benne kitartás”, továbbá azt, hogy nem indít pert senki ellen, de érvekkel megvédi az igazát.
Schmitt nyilatkozata számos ponton ellentmondott a korábbi tényeknek és megállapításoknak. Például – ahogy azt Fluck Ákos különvéleménye is írta – a vizsgálóbizottság elnökét maga Schmitt hívta magához, hogy elmondhassa a véleményét. Ezen kívül a két opponensi vélemény is nyilvánosságra került. És bár Schmitt azt nyilatkozta, hogy „hallgattam és vártam”, valójában már a január 18-i rádióinterjúban reagált a plágiumvádakra.
Később az interjút készítő Obersovszky Pétert is kritikák érték, mert sokak által érezhetően az elnök iránti rokonszenvének nyílt felvállalásával, az elnököt eleve felmentő hozzáállással tette fel a kérdéseit, többek között azt a lehetőséget sugallva a riportalanyának, hogy indítson pert az egyetem ellen.
### Ellenzéki vélemények
Valamennyi ellenzéki párt megdöbbenésének és tiltakozásának adott hangot, amiért Schmitt Pál nem a lemondását jelentette be a vele készült interjúban. Az ellenzék egyetértett abban, hogy Schmitt méltatlanná vált a köztársasági elnöki tisztségre, ezért le kell mondania.
„Schmitt Pál nem érzékeli a valóságot” – mondta Tóbiás József, az MSZP frakcióigazgatója. Szerinte a Fidesznek egy lehetősége van: „nem kiállni Schmitt Pál mellett, hanem a parlament keretei között elmozdítani a köztársasági elnököt.”
Az LMP még aznap tüntetést szervezett a Sándor-palota elé, ahova sátrakkal vonultak ki a tüntetők, mondván, addig maradnak, amíg Schmitt le nem mond. Vágó Gábor, az LMP képviselője szerint „egyértelmű, hogy Schmitt Pál Orbán Viktor bábja, és amíg a kormányfő támogatását élvezi, a helyén marad.”
A Jobbik kifejtette, hogy a jövőben közvetlen köztársaságielnök-választást szeretne, ahol a választók szavazhatnak az elnöki tisztség betöltőjéről. Szerintük „a Fidesz az MSZP útját járja azzal, hogy a kormánypárt megtartja pozíciójában a köztársasági elnököt, mint ahogy a szocialisták sem váltották le a miniszterelnöküket a botrányai után.”
## További események
2012\. április 1-jén sugározta a Kossuth Rádió Vasárnapi újság című műsora a Schmitt Pállal előző nap felvett interjút, amelyben továbbra is kitartott álláspontja mellett, miszerint tisztességesen, a korabeli szabályoknak megfelelően írta meg a dolgozatát, és ezzel az üggyel politikailag próbálják ellehetetleníteni. Kijelentette, hogy méltatlannak érzi a támadást személyével és a köztársasági elnökség intézményével szemben, továbbra sem áll szándékában lemondani, és hogy a vizsgálóbizottság enyhébb következtetései után helyteleníti a Semmelweis Egyetem szigorú döntését, valamint hogy csak a bíróságnak lenne joga a doktori címét elvenni. Megerősítette, hogy képességei bizonyítása végett hetvenévesen egy új – a mai szabályoknak megfelelő – PhD dolgozat írásába kezd és doktori címet fog szerezni, és hogy „nem fog beleroppanni a nyomásba.”
Tulassay Tivadar, a Semmelweis Egyetem rektora ugyanakkor ugyanezen a napon – hivatali idejének kitöltése előtt – bejelentette lemondását a rektori tisztségről, mert – ahogy fogalmazott – „Schmitt Pál köztársasági elnök doktori címének visszavonása után a személyemmel szembeni bizalomvesztés árthat az egyetemnek.” Tulassay szerint „az egyetem olyan döntést hozott, amely minden szempontból megfelel hazánk egyik legnagyobb hírű, nemzetközi szinten is kivételes elismertségnek örvendő intézményével szemben támasztott elvárásoknak, ami azért fontos, mert a Semmelweis Egyetem, de az egész magyar tudományosság mérhető presztízsveszteséget szenvedett az ügy miatt.” Tulassay megbízása hivatalosan még három hónapig tartott volna, helyét dr. Szél Ágoston vette át.
Ugyanazon a napon Tulassay mellett szimpátiatüntetést tartottak az egyetemi hallgatók és szimpatizánsok.
Április 3-án a Semmelweis Egyetem közzétett egy nyilatkozatot, amelyben teljes mértékben egyetértenek és azonosulnak az Egyetem Szenátusának 41/2012 (III.29.) sz. döntésével, amely dr. Schmitt Pál kisdoktori címét visszavonta. A nyilatkozat értelmében „a tanári kar felsorakozik dr. Tulassay Tivadar rektor mögött, aki kiállt a magyar és az egyetemes tudományos értékek mellett, a Semmelweis Egyetem nemzetközi hírnevét és autonómiáját védve.” A pártoló nyilatkozatot száztizenhét professzor írta alá. Ezzel párhuzamosan jelent meg a hír, hogy a nemzeti erőforrás-miniszter, Réthelyi Miklós további maradásra kérte Tulassay Tivadart.
A magyarországi eseményekkel egy időben a NOB is foglalkozni kezdett Schmitt ügyével, miután a Chicago Tribune internetes kiadásában Philip Hersh újságíró „csalónak” nevezte az államfőt, és megkérdezte a szervezetet, kívánnak-e lépéseket tenni. „A Nemzetközi Olimpiai Bizottság ki fogja kérni az ügyhöz kapcsolódó jelentéseket, tanulmányozza őket, és az alapján dönti el, szükség van-e bármilyen lépésre” – nyilatkozta a szervezet szóvivője. Hriszto Meranzov, aki Georgiev szerzőtársa volt annak munkájában, bocsánatkérésre szólította fel Schmitt Pált. Mint elmondta, hozzájutott a köztársasági elnök neve alatt megjelent szöveghez, s azt összevetve az ő szövegükkel, szóról szóra egyező részeket talált. Schmitt nem említette az átvételt a szerzőknek, és nem is próbált konzultálni vagy engedélyt kérni a tanulmány felhasználására.
## Lemondás a köztársasági elnöki posztról
Az események hatására Schmitt Pál az országgyűlés 2012. április 2-i ülésén, napirend előtti felszólalásban bejelentette lemondását az államfői posztról. Schmitt beszédében először elismételte ugyanazt, amit előző heti interjúiban mondott, azaz elhárította magáról a felelősséget, és – Fluck Ákos állításával, valamint az azóta napvilágra került tényekkel ellentétben – újra megismételte azt az állítását, hogy a vizsgálat során őt nem hallgatták meg. Ezúttal is kifejtette, hogy dolgozatát az 1985-ös doktori szabályzat szerint írta, amely szerinte nem említette a plágium tilalmát. Ezért bejelentette azt a szándékát, hogy bíróságra viszi az ügyet. Előzőleg azt nyilatkozta, hogy tiszteletben tartja a bizottság döntését, s még március 30-ai interjújában is más volt az álláspontja az ügyben. Eközben Balázs Ervin, a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság elnöke április 2-án, azaz Schmitt Pál lemondásának napján, de még azt megelőzően, az MTI-hez eljuttatott közleményében megerősítette, hogy az egyetem jogszerűen járt el, amikor visszavonta Schmitt Pál kisdoktori címét. Lemondását végül azzal indokolta, hogy a személye körül kialakult botrány megosztja az embereket, míg a köztársaság elnökének feladata alapvetően az állampolgárok egységének kifejezése. Az általa elmondottakkal ellentétben a köztársasági elnök hivatala a következő közleményt tette közzé:
Az országgyűlés még aznap délután elfogadta Schmitt Pál lemondását. Helyére a köztársasági elnök jogállását szabályozó törvényeknek megfelelően Kövér László, az országgyűlés addigi elnöke lépett ideiglenes köztársasági elnökként, amíg végül 2012. május 10-én hivatalba nem lépett tényleges utóda, Áder János.
## A plágiumügy idővonala
## Utólagos események
2012\. április 3-án Schmitt Pál közleményben erősítette meg, hogy pert indít a Semmelweis Egyetem ellen a doktori cím elvétele miatt, noha a március 30-i tévéinterjúban még úgy fogalmazott: „A köztársasági elnököt nem lehet perelni, akkor én sem perelek. Ez így fair. Nem perelek, de érvelek.” Igaz viszont, hogy Schmitt ekkorra már nem töltötte be az államfői tisztséget. A közlemény szerint „a volt köztársasági elnök a Semmelweis Egyetem szenátusa ténybeli, jogi tévedéseket és eljárásjogi szabálysértéseket tartalmazó döntésének ügyében a határozat kézhezvétele után az általa megbízott ügyvédi irodával megteszi a megfelelő jogi lépéseket.”
Ugyanezen a napon „Az igazság védelmében” címmel Csókay András PhD idegsebész, a Százak Tanácsának tagja, Schmitt Pál védelmében szólalt fel. Az orvosprofesszor véleménye lényegesen eltért a SOTE véleményétől, álláspontja szerint elfogadhatóak a Schmitt Pál által használt, az idézés pontos helyét és terjedelmét meg nem jelölő idézetek is. Csókay szerint az egyetem szenátusa egyszerűen félreismerte a korabeli tudományos fokozatok követelményeit, és az új tudományos elméletek hiányát kérték számon Schmitt Pálon.
A Schmitt Pállal kapcsolatos plágiumüggyel párhuzamosan a sajtó érdeklődni kezdett számos közéleti személyiség szakdolgozata iránt, azonban ezek vizsgálata jogi nehézségekbe ütközött. (Lásd a Gyurcsány Ferenc szócikkben.)
A Semmelweis Egyetem sajtóosztálya 2012. június 14-én, csütörtökön megerősítette: Schmitt Pál felülbírálati kérelmet nyújtott be a doktori fokozatát március 29-én visszavonó szenátus határozatával szemben, valamint bírósági felülvizsgálatot is kért a Fővárosi Törvényszéken. Az egyetemre a sajtóosztály tájékoztatása szerint április 13-án érkezett a felülbírálati kérelem, az elbírálását megkezdték. A bíróságon azonban mindaddig nem indul el a per, amíg az egyetem nem zárja le a felülvizsgálati eljárást.
A Közigazgatási Minisztérium időközben elkészült jogi állásfoglalása azt tartalmazza, hogy a hatályos törvények szerint doktori cím megvonását a Magyar Akkreditációs Bizottság indítványára kizárólag a nemzetierőforrás-miniszter kezdeményezheti a bíróságnál. Így valószínűleg Réthelyi Miklós nemzetierőforrás-miniszter is törvényt sértett, amikor Orbán Viktor miniszterelnök tanácsára olvasatlanul küldte vissza a tényfeltáró bizottsági jelentést az egyetemnek, és a SOTE is, amikor megvonta a címet.
A 2012. szeptember 15–16-án lezajlott Nemzeti Vágta rendezvényén a sajtó megtalálta Schmitt Pált, aki a feleségével volt jelen. A volt államfő elmondta, hogy nem a plágium miatt mondott le, hanem azért, mert megosztotta az embereket, és hogy elkezdte az iskolát a beígért PhD megszerzésének érdekében. A szabályok szerint szakfolyóiratokban kell ehhez publikálnia, és elmondása szerint ehhez ír cikkeket. Elmondta továbbá, hogy a „körülményekhez képest” jól van, és bizakodva tekint a jövőbe. A SOTE azonban úgy nyilatkozott, hogy „Schmitt Pál nyilvántartásunk szerint nem áll hallgatói jogviszonyban a Semmelweis Egyetemmel, nem jelentkezett a doktori iskola PhD képzésére, sem képzés nélküli fokozatszerzésre”.
2012\. november 27-én Schmitt Pál és a SOTE jogászai eredménytelenül egyeztettek azzal a felülbírálati eljárással kapcsolatban, amit Schmitt indított az egyetem ellen az elvett doktori címe miatt. A volt elnök „jogi formai hibákra” hivatkozva szerette volna elérni a döntés megsemmisítését. A SOTE úgy reagált, hogy továbbra is folyik a felülvizsgálati eljárás, annak lezártáig nem tudnak érdemben nyilatkozni. A felülvizsgálati eljárás több mint egyéves elhúzódása miatt a NOB sem hozott azonnal döntést Schmitt ügyében, mert meg kívánta várni az eljárás lezárását.
2013\. május 15-én végül lezárult a SOTE felülbírálati eljárása, amely hasonlóan a korábbi döntéshez úgy ítélte meg, hogy Schmitt dolgozata nem felel meg a tartalmi és formai követelményeknek, ezért jogos volt a doktori cím visszavonása. Az indoklás szerint a dolgozat már a beadásakor sem felelt meg az akkori jogszabályoknak. A testület határozata kitért arra is, hogy Schmitt Pál meghallgatásával hozta meg a döntését, aki önként mondott le ezt követően a címéről, valamint etikailag kifogásoltnak és jogszabályba ütközőnek ítélték, hogy az egykori TF hivatalos eljárásra bocsátotta Schmitt értekezését. A határozat szerint további jogorvoslatnak nincs helye. Valójában az egyetem döntése ellen minden esetben polgári per indítható. A Schmitt Pál által korábban a Fővárosi Törvényszékhez benyújtott kérelem eljárása azonban az egyetem végleges határozatának május 15-iki meghozataláig el sem indulhatott, és mivel az érintett ekkor maga mondott le a doktori címről, a per okafogyottá vált.
Egy nappal később, május 16-án megjelent Schmitt Pál nyilatkozata, amelyben a volt elnök nyugtázta, hogy a Jogorvoslati Bizottság döntésében vele szemben nem, hanem a TF-el szemben fogalmazott meg etikai kifogást a doktori fokozat megszerzésének eljárásával kapcsolatban. Schmitt ugyanakkor kitért rá, hogy azért mondott le a doktori címről, mert „a határozat megismerése után, tekintettel annak tartalmára, a tisztesség úgy kívánta, hogy egy akkor hibás egyetemi gyakorlat és eljárás alapján nekem ítélt kisdoktori címem használatáról az alábbi nyilatkozattal lemondjak”. Schmitt úgy zárta a közleményt, hogy „tekintettel arra, hogy a jogerős határozattal az ügy lezárult, őszintén remélem, hogy folytathatom munkámat a magyarság és az Olimpiai Mozgalom szolgálatában”.
Az egyetem felülvizsgálati eljárásának lezárása után, 2013. május 30-án, ígéretéhez híven a NOB is döntést hozott Schmitt ügyében. Ennek értelmében Schmitt figyelmeztetésben részesült a NOB részéről a plágiumügy miatt, de NOB-tagságát megtarthatta. Schmitt, aki NOB-tagságát felfüggesztette a felülvizsgálati eljárás befejezéséig, közleményben tudatta, hogy elégedett az ügyet lezáró döntéssel, amely egyébiránt méltatta az olimpiai mozgalomért tett eredményeit és erőfeszítéseit is, és azzal, hogy visszaszerezve a NOB-tagságát ismét szavazhat az olimpiát érintő kérdésekben.
2014\. március 22-én egy rövid interjúban Schmitt kijelentette, hogy lemond a beígért PhD megszerzéséről, mert idejét inkább egy könyv megírásának szenteli, mely a sportok a fenntartható fejlődésre és a környezetvédelemre gyakorolt hatásáról szólna. Ez lett volna a témája Schmitt tervezett doktori munkájának is, de úgy fogalmazott, hogy ez a könyv számára legalább akkora dolog, mint egy PhD. Elmondása szerint angolul fogja a könyvét megjelentetni, és egy éven belül tervezte a kiadását, de a könyv eddig még nem jelent meg.
### Felsőoktatási törvénymódosítás
Pósán László fideszes országgyűlési képviselő 2014 nyarán benyújtott egy törvényjavaslatot, amely bizonyos keretek között a doktori címmel egyenértékűvé tenné az olimpiai dobogós helyek megszerzését. A találgatások szerint ezzel Schmittnek és Mocsai Lajos edzőnek akartak kedvezni, de Pósán állította, hogy senkit sem állt szándékában preferálni, mindössze azt gondolta, hogy egy témában jártas és emiatt kitüntetett, de PhD-vel nem feltétlenül rendelkező személy sikeresebben oktathatna felsőfokú intézményekben. Schmitt esetében ez a sportra vonatkozott volna, de Pósán jelezte, hogy túl sokban kellene alakítani a jogi környezetet ahhoz, hogy a törvénymódosítás elérje a kívánt célt, ezért visszavonta a törvényjavaslatot. (Mocsait később mégis a Testnevelési Egyetem rektorává nevezték ki, miután később jóváhagyták a felsőoktatási törvény módosítását.)
### Különös interjúk
2014\. november 28-án meglepő riport jelent meg Schmittel a Sport Plusz című lapban, ahol a volt elnök többek közt azt állította, hogy a SOTE nem is vonta vissza a kisdoktori címét, mert megnyerte a fellebbezési eljárást. Az egyetem a 2013. május 15-én lezárult felülbírálati eljárása során ellenben kimondta, hogy Schmitt dolgozata nem felel meg a tartalmi és formai követelményeknek, ezért jogos volt a doktori cím visszavonása. A testület határozata kitért arra is, hogy Schmitt Pál meghallgatásával hozta meg a döntését, aki önként mondott le ezt követően a címéről.
2015\. február 11-én egy másik rövid interjú jelent meg Schmittel, amit a volt elnök a Partium FC 2015. évi sportbáljának fővédnökekénti Nagyváradra látogatása kapcsán adott, itt a plágiumügyéről újfent úgy nyilatkozott: „Semmilyen tanulsága nincsen számomra. Én büszkén, egyenes derékkal, és jó érzéssel mondtam le a mandátumomról, ezt a parlament elfogadta. Aztán részt vettem egy peres ügyben az egyetemmel szemben, amit megnyertem, és ők is deklarálták, hogy semmiféle etikai vétség nem történt. Következtetést nem vonok le belőle. Úgy éreztem annak idején, hogy jót cselekedtem.” |
82,225 | Galambfélék | 26,842,324 | null | [
"Galambfélék",
"Madárcsaládok"
] | A fajok fotógalériáját lásd a Galambfajok listája szócikkben!
A galambfélék (Columbidae), vagy közismert nevükön galambok, a madarak osztályának galambalakúak (Columbiformes) rendjébe tartozó család. 42 nem és 313 faj tartozik a családba.
Többnyire tipikusan búgó hangúak, termetük a rigótól a lúdnagyságig terjed. Erdőben, részben sziklás vagy a szárazföldi területen élő, ügyesen repülő madarak. A galambalakúak monogám módon élnek, a hímek ugyanúgy költenek, mint a nőstények. Egy-két fiókájuk fészeklakó, a szülők túrószerű begytejjel táplálják őket.
A párban élő galambfajok szokásos neve a magyar nyelvterületen a gerle (gerlepár, gerlicepár). A vadgerlét (Streptopelia turtur) és a balkáni gerlét (Streptopelia decaocto) vadgalambnak is nevezik.
A tipikus galambok (a galambformák alcsaládjának fajai) elsősorban magevők, a magokat a talajról szedegetik fel és azokat erős zúzájuk őrli meg. Egyes évszakokban fogyaszthatnak zöld leveleket, rügyeket, virágokat és kevés gyümölcsöt is. Táplálkozásuknál fogva több faj komoly mezőgazdasági kártevővé válhat, mind az érő termés fogyasztásával, mind az elvetett mag kiszedegetésével. A gyümölcsgalambok szinte kizárólag erdei gyümölcsök húsos részeivel táplálkoznak.
A leggyakoribb képviselőjük a házi galamb (Columba livia domestica), a szirti galamb (Columba livia) háziasított alfaja. E madarak sokfelé visszavadultak és a Föld szinte minden nagyobb településén megtalálhatóak, olykor többezres nagyságrendben is. Szabadon költenek és fokozatosan visszaütnek a szirti galamb külsejére. Gyakran kellemetlenné válnak, mert a házak falait bepiszkítják ürülékükkel, kicsipegetik a kötőanyagot a háztetők kúpcserepei közül. Ennél fontosabb azonban, hogy terjesztenek bizonyos fertőző betegségeket, így az ornitózist, a papagájkórhoz hasonló betegséget. Ezért hadat is üzennek a galamboknak, de ennek még sehol nem volt tartós eredménye.
A galambféléken kívül néha „galambnak” neveznek még két kihalt röpképtelen madárfajt, a Mauritius-szigeti dodót („dodógalamb”) és a Rodriguez-szigeti galambot vagy remetegalambot is, ezeket azonban rendszertanilag a galambalakúak rendének külön családjába, a dodófélék (Raphidae) közé sorolják.
## Elnevezésük
A magyar galamb szó az azonos jelentésű latin columba szó északolasz dialektális golomba alakjából származik délszláv közvetítéssel. A latin szó él családnévként Kolumbusz nevében (latin Christophorus Columbus, azaz „Galamb Kristóf”), a nagy felfedező nevén keresztül pedig a dél-amerikai ország, Kolumbia nevében, de ez a jelentése például a tévésorozatból ismert Columbo felügyelő nevének is. A magyar galamb szó is több település nevében szerepel, mint Galambok (Magyarország), Galambos (Kárpátalja), Galambod és Nagygalambfalva (Erdély) és Galambóc (Szerbia).
A gerle szó régi alakja gerlice volt (népies alakváltozatai: gilice, gilica), amely szintén a délszláv nyelvekből származik. (A gerle neve szerbül, horvátul, szlovénul egyaránt grlica.)
## Elterjedésük
A galambfélék családja szinte az egész Földön elterjedt. Az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen megtalálhatók. Legtöbb helyen két vagy több fajuk is él egyszerre, de az északi sarkkörön csak az elvadult házi galamb és a balkáni gerle hatol túl. Mindenfelé megtalálhatóak a trópusi és a mérsékelt övi részeken, bár a Szahara nagy részén és az Arab-sivatagban csak mint átvonulók fordulnak elő. Sok fajuk a part menti szigeteken és az óceáni szigetcsoportokon is megtelepedett. Olyan, a kontinensektől távol eső szigeteken és szigetcsoportokon is élnek galambfajok, mint Madeira, a Hawaii szigetek vagy a Francia Polinéziához tartozó Marquises-szigetek. A legdélebbi olyan hely, ahol természetes módon előfordulnak, Új-Zéland.
A galambok szinte minden szárazföldi élőhelyen megtalálhatóak a trópusoktól a mérsékelt övi erdőkig, a sztyeppékig és félsivatagokig, a tüskés bozótosokig, a tenger szintjétől egészen a hóhatárig a Himalájában. Legtöbbjük magevő, ezért rendszeresen inniuk kell. Ebből következően ritkán távolodnak el messzire a vízforrásoktól. A legtöbb faj fákon él, főként a lombkoronában, de talaj- és sziklalakó is akad köztük.
A fajok többsége állandó madár, de emellett jó repülő. Néhány faj viszont hosszú távú vonuló. Egyesek, főleg a száraz térségekben élők - mint az álarcos gerle (Oena capenis) Afrikában és több ausztrál faj - kizárólag nomád életmódot folytatnak. Vannak évszakos vonulók is, mint az európai vadgerle (Streptopelia turtur), amely a Szaharától délre húzódó Száhel-övezetben tölti a telet. Hozzá hasonlóan Észak-Amerikában a sirató gerle (Zenaida macroura) vonul fészkelőhelyéről télire Mexikóba.
## Rendszerezés
A galambféléket hagyományosan öt alcsaládra bontják. Az első alcsaládba a galambformák (Columbinae) közé tartozó fajok elsősorban magevők és szinte az egész Földön élnek képviselőik, bár Óceánia szigetvilágában viszonylag kevés fajuk él.
A második alcsaládot képező gyümölcsgalambformák (Treroninae) Afrika trópusi részén, Ázsia déli és délkeleti felén, Ausztrália északi területein élnek és sok fajuk az óceániai szigetvilágban fordul elő.
A fácángalamb egymaga alkotja a fácángalambformák (Otidiphabinae) alcsaládját. Besorolása sokáig vitatott volt, és ma sem teljesen egyértelmű. Korábban vagy a galambformák közé, vagy a koronásgalambokkal közös alcsaládba sorolták. Ma a legtöbb kutató elismeri, hogy elég távol áll a koronásgalamboktól ahhoz, hogy egymaga alkosson egy alcsaládot.
A koronásgalamb-formák (Gourinae) alcsaládjának képviselői, mint a fácángalamb is, Új-Guinea szigetén endemikusak.
A fogasgalambformák (Didunculinae) alcsaládját a Szamoa szigeteken előforduló sajátságos fogasgalamb alkotja egymagában.
A hagyományos besorolással szemben egyes rendszerek több alcsaládot ismernek el, elsősorban a galambformák alcsaládját bontva több, kisebb részre.
### Nemek és fajok
A család az alábbi 5 alcsaládot és 42 nemet foglalja magában (taxonómiai sorrendben).
Galambformák
A galambformák (Columbinae) alcsaládjába 29 nem és 186 faj tartozik. A nemek a következők:
- Columba (Linnaeus, 1758) – 36 faj, az óvilági galambok, ide tartozik a közismert házi galamb, valamint kék galamb és az örvös galamb
- Patagioenas (Reichenbach, 1852) - 17 faj, közép- és dél-amerikai galambok
- Zenaida (Bonaparte, 1838) – 7 faj, amerikai gerlék
- Ectopistes (Swainson, 1827) – 1 faj, a kihalt észak-amerikai vándorgalamb
- Starnoenas (Bonaparte, 1838) – 1 faj, a kubai fogolygalamb
- Caloenas (Gray, 1840) – 1 faj, az indonéziai sörényes galamb
- Streptopelia (Bonaparte, 1855) – 18 faj, az óvilági gerlék, köztük a balkáni gerle és a vadgerle
- Columbina (Spix, 1825) – 9 faj, apró termetű közép- és dél-amerikai galambok
- Turacoena (Bonaparte, 1854) – 2 faj, indonéziai galambok
- Macropygia (Swainson, 1837) – 9 faj, a délkelet-ázsiai, óceániai kakukkgalambok egy része
- Reinwardtoena (Bonaparte, 1854) – 3 faj, a kakukkgalambok másik része
- Oena (Swainson, 1837) – 1 faj, az afrikai álarcos gerle
- Turtur (Boddaert, 1783) – 5 faj, az afrikai erdeigerlék
- Chalcophaps (Gould, 1843) – 2 faj, indonéziai galambok
- Henicophaps (Gray, 1862) – 2 faj, az óceániai bronzgalambok
- Petrophassa (Gould, 1841) – 2 faj, az ausztráliai „tükrös galambok”
- Phaps (Selby, 1835) – 3 faj, ausztráliai galambok
- Ocyphaps (Gray, 1842 – 1 faj, az ausztráliai kontyos galamb
- Geophaps (Gray, 1842) – 3 faj, ausztráliai galambok
- Geopelia (Swainson, 1837) – 5 faj, délkelet-ázsiai, óceániai galambok
- Leucosarcia (Gould, 1843) – 1 faj, az ausztráliai Vonga-galamb
- Claravis (Oberholser, 1899) – 3 faj, közép- és dél-amerikai galambok
- Metriopelia (Bonaparte, 1855) – 4 faj, dél-amerikai galambok
- Leptotila (Swainson, 1837) – 11 faj, a közép- és dél-amerikai pufókgerlék
- Geotrygon (Gosse, 1847) – 17 faj, a közép- és dél-amerikai földigalambok
- Uropelia (Bonaparte, 1855) – 1 faj, a dél-amerikai Campos-galambocska
- Gallicolumba (Heck, 1849) – 20 faj, a délkelet-ázsiai és óceániai csillagosgalambok
- Trugon (Gray, 1849) – 1 faj, a délkelet-ázsiai és óceániai földi galamb
- Microgoura (Rothschild, 1904) – 1 faj, a kihalt Salamon-szigeteki koronásgalamb
Gyümölcsgalambformák
A gyümölcsgalambformák (Treroninae) alcsaládjába 10 nem és 122 faj tartozik. Nemeik a következők:
- Phapitreron (Bonaparte, 1854) – 3 faj
- Treron (Vieillot, 1816) – 23 faj, a zöldgalambok
- Ptilinopus (Swainson, 1825) – 50 faj
- Drepanoptila (Bonaparte, 1855) – 1 faj
- Alectroenas (Gray, 1840) – 4 faj
- Ducula (Hodgson, 183Z) – 35 faj, a császárgalambok
- Hemiphaga (Bonaparte, 1854) – 1 faj, az óriás gyümölcsgalamb
- Lopholaimus (Gould, 1841) – 1 faj, a kontyos gyümölcsgalamb
- Cryptophaps (Salvadori, 1893) – 1 faj, a foltoshasú gyümölcsgalamb
- Gymnophaps (Salvadori, 1874) – 3 faj
Fácángalambformák
A fácángalambformák (Otidiphabinae) alcsaládjába 1 nem és 1 faj tartozik.
- Otidiphaps (Gould, 1870) – 1 faj, a fácángalamb
Koronásgalamb-formák
A koronásgalamb-formák (Gourinae) alcsaládjába 1 nem és 3 faj tartozik.
- Goura (Stephens, 1819) – 3 faj, a koronásgalambok
Fogasgalambformák
A fogasgalambformák (Didunculinae) alcsaládba 1 nem és 1 faj tartozik.
- Didunculus (Peale, 1848) – 1 faj, a fogasgalamb
## Megjelenésük
A galambok többnyire zömök, erőteljes felépítésű madarak, a legtöbb faj közepes testméretű. Mérettartományuk a kis termetű törpegerléktől, melyek alig nagyobbak a verébnél, egészen a koronás galambokig terjed, melyek súlya a 2 kilogrammot is meghaladhatja.
A legtöbb fajnál a két ivar hasonló, bár a tojók valamivel tompább színűek. Kevés fajnál azonban kifejezett ivari dimorfizmus figyelhető meg. Ilyen például az Afrikában és Madagaszkáron élő álarcos gerle, melynek hímjének fekete maszkja van, ami hiányzik a tojón.
A galambok tipikus színei a szürke (ennek egyik árnyalatát róluk nevezték el galambszürkének) és a barna. Ezen kívül sok fajnál találunk fekete, fehér vagy írizáló foltokat a nyakon, a szárnyon vagy a farkon. Egyes fajoknak bóbitája is van, mint például az Ausztráliában élő rőtbóbitás galambnak.
A gyümölcsgalambok tollazata sokkal színgazdagabb. Az Ázsiában és Afrikában elterjedt Treron (zöldgalamb) nem fajainak lágy, halványzöld a tollazata, néhol sárga vagy mályvaszínű díszítéssel. Az Indiai-óceán szigetekein élő Alectroenas-fajok főként kék színűek. Az Ázsia délkeleti részén és Óceánia szigetvilágában előforduló Ptilinopus és Ducula (császárgalamb) nemek fajai még ragyogóbb színűek.
## Életmódjuk
A tipikus galambok elsősorban magevők, a magokat a talajról szedegetik fel és azokat erős zúzájuk őrli meg. Egyes évszakokban fogyaszthatnak zöld leveleket, rügyeket, virágokat és kevés gyümölcsöt is. Táplálkozásuknál fogva több faj komoly mezőgazdasági kártevővé válhat, mind az érő termés fogyasztásával, mind az elvetett mag kiszedegetésével.
A gyümölcsgalambok szinte kizárólag erdei gyümölcsök húsos részeivel táplálkoznak.
Egyes fajok kisebb mennyiségben csigákat vagy más gerinctelen állatokat is fogyaszthatnak, főként a költési időszakban.
A magevő fajoknak rendszeresen inniuk kell. Más madarak többségétől eltérően a galambok nem kortyonként isznak, hanem csaknem az orrnyílásukig vízbe dugják a csőrüket és így szívják fel folyamatosan a vizet.
A galambok hangja fajonként rendkívül változatos. Búgnak, burukkolnak, turbékolnak, kacagnak. Egyes fajok füttyhöz hasonló vagy rekedt hangra is képesek, de igazán hangosan kiáltani egyik faj sem tud. Úgy tűnik, hogy riasztó hangjuk nincs. Meneküléskor erősebben csapkodnak szárnyaikkal és azok csattogó hangja jeladás a többi egyed számára.
## Szaporodásuk
A költési idő kezdetén a csapatban élő fajoknál a csapatok szétbomlanak és a madarak párba állnak. Valamennyi faj monogám. A legtöbb madár csak egy költési szezonra áll párba, néhány fajnál azonban a párkapcsolat több éven át, vagy akár a madarak egész életén keresztül tarthat.
A fákon élő fajok apró hajtásokból és ágakból látszólag törékeny, bár alapjában véve jól összerakott fészket építenek, melyet többnyire egy vízszintes ágra vagy egy kisebb ágcsoportra helyeznek. Más fajok sziklára vagy emberi építményekre fészkelnek, néhány faj pedig a földre építi fészkét. Kivételesen néhány faj, így a kék galamb faodvakban költ.
Rendszerint a tojó építi a fészket, de a hím hordja a fészekanyag többségét. Valamennyi faj tojása mintázatlan fehér vagy fehéres. A fajok többsége két tojást rak, de a nagyobb fajok és a legtöbb trópusi gyümölcsgalamb csak egyet.
A költési időszak nagyon rövid és a fajok többségének több költése is van egy szezonban, egyes esetekben akár nyolc is lehet. Ehhez a szaporasághoz a rövid kotlási idő (13-18 nap) is hozzájárul. A fiókák rövid idő alatt röpképesek, egyes fajok fiókái már két hetes korukban repülnek. Az egymást követő fészekaljak szinte átfedik egymást, vagyis az előző fiókák még a fészekben vannak, amikor a tojó már ugyanabba a fészekbe lerakja a következő tojásokat. A kotlásban és a fiókák felnevelésében mindkét szülő részt vesz és mindkét ivar termel begytejet, ami energiában és ásványi anyagokban gazdag és hozzásegíti a fiókákat a gyors növekedéshez.
### Begytej
A galambok azon ritka madarak közé tartoznak, melyek tejjel táplálják fiókájukat. A begyükben képződő tej kémiailag is hasonló az emlősök tejéhez. Más madarak közül csupán a flamingók és a császárpingvin (Aptenodytes forsteni) szervezetében termelődik tej.
A galambtej egy, a kifejlett madarak begyében képződő váladék, mely néhány napos korukig a fiókák egyedüli tápláléka. Úgy tűnik, fontos, hogy a fiókák elesége ebben az időszakban más táplálékot ne tartalmazzon. Néhány napos koruk után fokozatosan egyéb táplálékot is kapnak a fiókák, de a begytej bizonyos arányban étrendjük fontos kiegészítője marad csaknem teljes kifejlődésükig.
A begytej mindkét szülőmadár szervezetében termelődik, termelését az agyalapi mirigy szabályozza. A kotlási időszak félidejénél a begy egy részének szövetei megvastagodnak, vérerek hálózata szövi be őket. A begy fala ezen a részen akár háromszorosára is megduzzadhat. A kotlási periódus második felében és a fiókák kikelésére a méhek lépsejt-szerkezetére hasonlító piros redőzet látható rajtuk. Erről a szövetről tejet tartalmazó sejtek válnak le és gyűlnek össze a begyben, melyet a szülő felöklendez, és a fiókákat eteti vele.
A begytej sűrű képződmény, állaga a túróhoz hasonlít. Víztartalma 65-80%, fehérjéből 13-20%-ot, zsírból 7-13%-ot tartalmaz. Szénhidráttartama nincs, 1-2%-ában ásványi anyagok és vitaminok vannak.
## Természetvédelmi helyzetük
A mezőgazdasági termelés kiszélesedése általában kedvezett a galamboknak. A galambokban megvan a képesség arra, hogy hamarjában odarepüljenek az adott helyre, teleszedjék begyüket magvakkal és gyorsan visszarepüljenek az erdő védelmébe, ahol aztán nyugodtan emészthetnek. A szirti galamb háziasított változatának, a házi galambnak újra elvadult egyedei, az úgynevezett parlagi galambok a legsikeresebbek ebből a szempontból. A nagyvárosokban sokszor milliós állományaik élnek. Az ember széthordta világszerte mindenhová a házi galambot, és az mindenütt kivadult, így ma alig van olyan pontja Földünknek, ahol nem élnek elvadultan. Az ember oltalma alatt maradó házi galambok is rendkívül nagy számban élnek Földünkön. Sok fajtában ma már alig lehet felismerni a vad őst, és egyetlen háziasított állatfajnak sem annyira változatos a külalakja, mint a házi galambnak.
Egyes galambfajok terjeszkedése ma is tart. A balkáni gerle óriási és gyors terjeszkedése a szemünk előtt zajlott le a 20. század közepén. Eredetileg csak az európai kontinens délkeleti részén költött. A század első éveiben aztán lassan terjeszkedni kezdett a Balkánon észak felé, 1930-tól pedig gyorsan nyomult északnyugati irányba. Angliát 1955-ben érte el és 15 éven belül elfoglalta az összes brit szigetet. Jelenleg elérte már Feröert is. 1974-ben elérte Portugáliát és napjainkban Észak-Afrika felé terjeszti fészkelő areáját.
A balkáni gerle gyors térnyerése miatt a korábban elterjedt vadgerle kiszorult a településekről és inkább a szántóföldek, külterületek madara maradt. Korábban a vadgalamb szót a magyar nyelvben többnyire a vadgerlére használták, mára inkább az elterjedtebb balkáni gerlét illetik vele.
A balkáni gerle a városokban nagyon elterjedt madárfaj lett, de a nagyobb testű elvadult házi galambokkal nem mindenütt bírja a versenyt. A házi galambok azonban épületeken fészkelnek, a balkáni gerle pedig inkább fákon költ, így fészkelési konkurencia nincs a két faj között.
Némely faj nagyon kis elterjedési területtel rendelkezik, sokuk mindössze egyetlen szigeten él. Ezen fajok nagy részét az élőhelyvesztés komolyan veszélyezteti. Emellett a természeti katasztrófák, mint a hurrikánok, szélviharok és vulkánkitörések is fenyegetnek néhány fajt.
A Természetvédelmi Világszövetség 61 fajukat tartja számon, a veszélyeztetett állatok Vörös Listáján. Ebből 13 faj kritikusan veszélyeztetett, 14 veszélyeztetett és 34 sérülékeny. A mexikói socorrói gerle (Zenaida graysoni) vadon mára ki is halt, mindössze néhány állatkertben élnek egyedei.
Mára 11 galambfaj szerepel a kipusztult állatfajok között, ebből 8 faj 1600 óta halt ki. Köztük van az egykor legnagyobb példányszámban vadon élő galambfaj, az észak-amerikai vándorgalamb (Ectopistes migratoria) is. Mint más galambok, a vándorgalamb is ízletes húsú volt, ráadásul igen könnyű volt elejteni. Még akkor is folyt kereskedelmi célú vadászata, amikor száma már jelentősen lecsökkent. Az élőhelyátalakítás és a vadászat végül 1900 táján a vándorgalamb kiirtásához vezetett. Utolsó ismert példánya 1914-ben pusztult el a cincinnati állatkertben. A többi mára kihalt faj mind kis egyedszámú, szigeti faj volt. Mára a természetvédelemnek hála ilyen nagy számban élő faj kihalása szerencsére nem valószínű, de sok szigetlakó faj könnyen kihalhat a 21. század során, ha nem ügyelünk rájuk eléggé.
## A Kárpát-medencében előforduló fajok
A galambfélék családjából viszonylag kevés faj él az európai kontinensen, de azok közül szinte mindegyik költ a Kárpát-medencében, így Magyarországon is. Ezek a fajok a következők:
- szirti galamb (Columba livia) (ez a faj Magyarországon nem költ, de kóborlóként előfordulhat, viszont nehéz megkülönböztetni az elvadult házi galamboktól)
- házi galamb (Columba livia domestica) – alfaj
- kék galamb (Columba oenas)
- örvös galamb (Columba palumbus)
- balkáni gerle (Streptopelia decaocto)
- vadgerle (Streptopelia turtur)
Ezeken kívül ritka kóborlóként előfordulhat a keleti gerle (Streptopelia orientalis) is, illetve kiszökött egyedek szabadon költhetnek a kacagó gerlék (Streptopelia risoria) közül is.
Az európai kontinensen költő fajok közül egyetlen olyan van, amely még nem került elő a Kárpát-medencéből, ez a pálmagerle (Streptopelia senegalensis), de ennek előfordulása később sem várható, mert az Európa déli részén költő madarak már így is elterjedési területük legészakibb részén élnek.
## A galamb kultúrában és politikában betöltött szerepe
A nagyszámú galambfaj közül az emberi kultúrában elsősorban a házi galamb játszik fontos szerepet. A többi fajt legfeljebb ízletes húsa miatt tartják csak számon.
A házi galamb mint szimbólum elsősorban a békét jelképezi. A legtöbb vallásban a galamb a békés lény (ami nem feltétlenül tükrözi a valóságot), szemben a sólyommal és sassal, amelyek az erő, a hatalom és erőszak megtestesítői.
Az ókori Mezopotámiában a galamb Istar anyaistennő szent madara volt, és a szerelmet és termékenységet szimbolizálta. Szíriában ebben az időben szintén szent állatnak számított, egyáltalán nem fogyasztották, és súlyosan büntették azt, aki megzavarta a madarakat. Az ókori Görögországban a galamb Aphroditének, a szépség és a szerelem istennőjének volt a szent madara. Japánban a galamb megjelenése mind a mai napig szerencsés előjelnek számít.
A galamb sokszor előfordul a Bibliában, úgy az Ószövetségben, mint az Újszövetségben. Legismertebb előfordulása az olajágat a csőrében hozó madár, amelyik jelezte Noé számára az özönvíz végét. A zsidó kultúrában emellett a szerelem jelképe is volt.
A kereszténységben a Szentháromság harmadik személyét, a Szentlelket többnyire fehér galamb formájában ábrázolják. A Szentlélek hivatalos szimbólumává 325-ben, a niceai zsinaton választották meg. A középkor óta tartják úgy, hogy a meghalt emberek lelke galamb képében hagyja el a testet és száll fel a mennyországba. Az iszlám világban a galamb az őszinteség megtestesítője.
A galambok fogalma alatt a 20-21. századi nemzetközi politikában és sajtóban (és később a magyarországi politikai közéletben is) a békülékenyebb, kompromisszumokra hajló politikai erőket nevezik a radikális gondolkodást követő "héják" ellentéteként.
## Fogyasztása
Mindezek ellenére a galamb sokáig elsősorban élelem volt. Az ókorban olyan értékes volt a húsa, hogy a zsidóknál például a bárány mellett a galamb volt a másik szent áldozati állat.
A középkorban is sokfelé fogyasztották. A többi háziállattól eltérően a galambokat nem vágták le a tél beköszönte előtt. Ekkoriban nem tároltak sok takarmányt télire az állatoknak, ezért ősszel a tenyészállatok kivételével mindegyiket leölték. A galambok azonban kevés táplálékkal is beérik, eléltek a háztartási maradékon is, tehát őket életben hagyták, hogy egész télen át friss hússal láthassák el gazdáikat. Európa nagy részén, főként a fejlettebb északi és nyugati területein a galambokat ma már ritkán tenyésztik a húsukért, inkább csak ínyencfalatnak számítanak. Európa mediterrán vidékein és Ázsiában azonban ma is gyakran fogyasztják őket.
A vadon élő galambokat Európa-szerte kedvelt vadászzsákmánynak tekintették, a gyakoribb fajokat mindenütt vadászták – egyes fajokat ma is szárnyasvadként hasznosítanak. |
239,802 | Közönséges barázdásbálna | 26,694,588 | null | [
"A Csendes-óceán emlősei",
"A Fekete-tenger emlősei",
"A Földközi-tenger emlősei",
"Az Atlanti-óceán emlősei",
"Az Indiai-óceán emlősei",
"Balaenoptera",
"Emlősfajok",
"Kiemelt cikkek"
] | A közönséges barázdásbálna (Balaenoptera physalus) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a barázdásbálna-félék (Balaenopteridae) családjába tartozó faj. Nemének a típusfaja.
A sziláscetek alrendjébe tartozó közönséges barázdásbálna csaknem 27 méteres hosszúságával a kék bálna (Balaenoptera musculus) után a második legnagyobb, ma is élő állatfaj. Roy Chapman Andrews amerikai természettudós az 1910-es években a közönséges barázdásbálnát „a tengerek agárjának” tartotta, mivel amikor az állatot üldözőbe vették, áramvonalas testfelépítésével gyorsan és könnyedén menekült el.
Hosszú és karcsú teste hátán barnásszürke, hasoldalán világos színű. Jelenleg két érvényes alfaját különítik el, az egyik azonban két olyan populációra oszlik, hogy annak további felosztása is indokolttá válhat. A közönséges barázdásbálna csak a jéggel borított „mezőket” és az óceánokon levő üres, élettelen helyeket kerüli el. Az állományok legnagyobb sűrűsége a mérsékelt övezetekben és a sarkok körül található. A tápláléka rajokban élő kis halakból, kalmárokból és kis rákokból tevődik össze (mint amilyenek a Mysidacea-fajok és a krillek).
Mint a többi nagytestű bálnát, ezt a bálnafajt is nagy számban vadászták a 20. században, emiatt a sebezhető fajok listájára került. 1904–1979 között a déli féltekén csaknem közönséges barázdásbálnát öltek meg. Manapság már csak mintegy példány él ezen a helyen. A Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság (International Whaling Commission, IWC) felfüggesztette e bálnafaj vadászatát, hogy megvédje a fajt a kihalástól. Ennek ellenére Izland és Japán nem hagyott fel vadászatukkal; 2009-ben Izland 125 közönséges barázdásbálnát ejtett el a vadászszezon alatt. 2008–2009 között Japán egyetlen példányt fogott a Déli-óceánban. Grönlandon a bennszülötteknek – hagyományaikra való hivatkozással – engedélyezték a bálnavadászatot. A világ közönséges barázdásbálna állománya összesen körülbelül – állatból áll. Az engedélyezett elejtések mellett a hajókkal való ütközések és az ember által okozott tengeri zajok mind nehezítik a faj állományának a bővülését.
## Rendszertani besorolása
A természettudósok már régóta ismerik ezt a bálnafajt. 1675-ben Frederick Martens elsőként írta le a közönséges barázdásbálnát, aztán 1725-ben Paul Dudley is leírta ezt a fajt. Ez utóbbi leírást használta alapul 1758-ban Carl von Linné, amikor Balaena physalus néven beírta a Systema Naturae című könyvébe. Bernard Germain de Lacépède francia természettudós, a 19. század elején átnevezte a bálnát Balaenoptera physalus-ra; manapság is ez a név van használatban. A „physalus” szó a görög phüsza szóból származó latinos írású névelem, aminek jelentése „lövell”, vagy „kilövell”.
A közönséges barázdásbálna a barázdásbálna-félék (Balaenopteridae) egyike. A barázdásbálna-félékhez tartozik többek között a hosszúszárnyú bálna (Megaptera novaeangliae), a kék bálna, a Bryde-bálna/Trópusi bálna fajkomplexum (Balaenoptera cf brydei/edeni) és a csukabálna (Balaenoptera acutorostrata) is. Ez a család körülbelül a miocén kor közepén válhatott le a többi sziláscetek csoportjáról. A különböző fajok kialakulásának pontos ideje még ismeretlen számunkra. Ma már köztudott, hogy mind az Atlanti-, mind a Csendes-óceán északi részén időnként kék bálna–közönséges barázdásbálna hibridek jelennek meg. A legújabb DNS-vizsgálatok szerint ez a faj közelebbi rokonságot mutat a hosszúszárnyú bálnával és a szürke bálnával (Eschrichtius robustus), amely nem is tartozik a barázdásbálna-félék családjába, és távolabbi rokona az olyan fajoknak, amelyekkel megosztja a Balaenoptera nemet, például a csukabálnának. Ha a további vizsgálatok és tanulmányozások is megerősítik ezt az eredményt, akkor a barázdásbálna-félék családját és a benne levő fajok rendszertani besorolását a jövőben át kell dolgozni.
2006-ban a közönséges barázdásbálna két alfaját különböztették meg. Az alfajok szétválasztására számba vették a testfelépítés jellemzőit és a hangjaikban levő eltéréseket is. Az északi alfaj, a Balaenoptera physalus physalus (Linnaeus, 1758), az Atlanti-óceán északi részén él, míg a déli alfaj, a Balaenoptera physalus quoyi (Fischer, 1829), a Déli-óceánt tekinti otthonának. A Csendes-óceánban élő populáció jelenleg az utóbbi alfajhoz tartozik, de a legtöbb tudós szerint a faj harmadik alfaja lehet, de ez még nem érvényes megkülönböztetés, nincsen hivatalosan leírás és alfajnév. A három állomány élettere miatt csak nagyon ritkán keveredik.
### Alfajai
- Balaenoptera physalus quoyi (Fischer, 1829) – a Déli-óceán, Csendes-óceán, az Antarktisz vizei
- Balaenoptera physalus physalus (Linnaeus, 1758) – az Atlanti-óceán északi része
A két alfaj létrejötte annak a következménye, hogy a vándorlásuk útvonala nem érintkezik egymással.
## Előfordulása
A közönséges barázdásbálna a világ összes tengerében megtalálható, de a zajló és összefüggő jégtakarót kerüli. Az európai vizekben nagyon megritkult, zömmel a Jeges-tenger határvidékén fordul elő. A Vörös-tengerből, a Perzsa-öbölből, a Földközi-tenger keleti részéről és a Balti-tengerből hiányzik. Az állatok többsége a mérsékelt és a sarki vizekben él, a trópusokon csak kevés példány tartózkodik. A kontinensektől távolabbi, mélyebb vizeket részesítik előnyben.
Az atlanti-óceáni állománynak hatalmas az elterjedési területe. Előfordulása nyugaton a Mexikói-öböltől, keleten a Földközi-tengerig tart, északon pedig a Jeges-tenger jégtakarójáig terjed. A közönséges barázdásbálnák többsége a 30. szélességi körtől északra található meg. A 30. szélességi kör déli részén élő állomány nagyságának felmérése azonban nehéz, mivel itt megtalálható a Bryde-bálna is, ami megjelenésben igen hasonlít a közönséges barázdásbálnára. A hajókról való folyamatos megfigyelések azt mutatták, hogy az Atlanti-óceáni állomány nyári táplálkozó helye a 41°20'N és 51°00'N szélességi körök között, és körülbelül 1800 méter távolságban van a szárazföldektől.
A Csendes-óceán északi állományának a nyári elterjedési területe Alsó-Kalifornia (Baja California) középső részétől Japánig, északon pedig a Jeges-tenger határán levő Csukcs-tengerig terjed. Május és október között a legnagyobb állománysűrűség az Alaszka-öbölben és a Bering-tenger délkeleti részén van. A közönséges barázdásbálnák az Aleut-szigeteken keresztül jutnak a Bering-tengerbe. November és január között Kalifornia déli részén a tudósok néhány bálnát megfigyelőkkel láttak el, de a nyár folyamán ezeket a bálnákat Kalifornia középső részén, Oregonban, Brit Columbiában és az Alaszka-öbölben ismeretlenek megölték. A Hawaii-szigetek közelében már láttak közönséges barázdásbálnákat május közepén és télen. Egyes kutatók szerint a bálnák inkább ősszel és télen jönnek ezekhez a szigetekhez.
Bár egészen biztos, hogy a közönséges barázdásbálnák vándorló állatok, amelyek évente megteszik az utat a borjazóhelyektől a táplálkozó területekig és vissza, a pontos vándorutak még nem ismertek. Az Észak-Atlanti-óceánban végzett hidrofonos, szonáros megfigyelések azt mutatták, hogy a közönséges barázdásbálnák ősszel Új-Fundland és Labrador térségből elindulnak dél felé, és Bermudán keresztül a Karib-tengerbe úsznak. A kutatók szerint egy vagy több állomány északon marad egész évben, nem vándorol délre késő ősszel. A Csendes-óceáni vándorlások évről évre eltérnek egymástól úgy a vándorút terén, mint a vándorolni vágyó példányok számában. Így a Kaliforniai-öbölben télen és tavasszal jóval eltér a közönséges barázdásbálna állomány egyedszáma, bár vannak olyan példányok is, amelyek egész évben ebben az öbölben tartózkodnak. Az antarktiszi közönséges barázdásbálnák rendszeres vándorlók: szabályszerűen vándorolnak a borjazó és táplálkozó helyek között. Mivel e déli állományok főleg a nyílt óceánban vándorolnak, borjazó területeik még nem ismertek.
## Állományok
Mivel a közönséges barázdásbálna vándorútjai alig ismertek, és a különböző bálnaszámláló szervezetek alig működnek együtt, e faj egyedszáma nem ismert pontosan. Azt sem tudjuk biztosan, hogy hány közönséges barázdásbálna élt, mielőtt az ember elkezdte volna vadászni, mivel e bálnafaj vadászatának kezdete nagyon régi időkre tehető.
### Az észak-atlanti-óceáni állomány
A Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság (International Whaling Commission, IWC) hét állományt tart számon az észak-atlanti-óceánban; ezek a következők: Új-Skócia–Új-Anglia, Új-Fundland és Labrador, Nyugat-Grönland, Kelet-Grönland–Izland, Észak-Norvégia, Nyugat-Norvégia–Feröer-szigetek és Írország–Spanyolország–Egyesült Királyság–Portugália. A műholdas megfigyelővel ellátott állatok azt mutatják, hogy az állományok határvonalait egyes példányok átlépik, ami azt jelenti, hogy az állatok nem helyhez kötöttek. 1995-ben Julius Sigurjónsson kiszámította, hogy az észak-atlanti-óceáni állomány az ipari mértékű bálnavadászat előtt körülbelül hány példányból állhatott. Szerinte – közönséges barázdásbálna élhetett a múltban. Felmérését, számítását azonban sokan megkérdőjelezik, J. Sigurjónsson ugyanis nem támasztotta alá kutatását adatokkal vagy magyarázatokkal. 1977-ben David E. Sergeant az észak-atlanti-óceáni „ősállományt” – fejre tette. Ebből a számból – állat Új-Foundland és Új-Skócia vizeiben élt, de D.E. Sergeant nem vette számításba az Amerikai Egyesült Államok vízében tartózkodó borjazó bálnákat. Jeffrey M. Breiwick felmérése szerint Új-Skócia vizeiben 1964-ben 1500–1600 vadászható (csak a 15 méternél nagyobb bálnákat lehetett hivatalosan vadászni) bálna volt, ezekből 1973-ban már csak körülbelül 325 egyed élt. Kanadában kétszer figyelték meg levegőből az állatokat, az egyik megfigyelés az 1970-es évek elejétől 1980 augusztusáig tartott Kelet-Új-Foundland és Labrador vizeiben, ez idő alatt 79–926 bálnát vettek észre.
A második repülős megfigyelés 1995–1996 között zajlott le a Szent-Lőrinc-öböl északi és középső részein, ekkor néhány száz állatot számláltak. A nyugat-grönlandi állomány 500–2000 példányra tehető. 1974-ben, Jonsgard szerint, a háború utáni években a túlvadászat miatt erősen lecsökkent a Nyugat-Norvégia–Feröer-szigeteki állomány egyedszáma.
Az eddigi állományok közül úgy látszik, hogy az izlandi állomány áll a legjobban, mivel az 1960-as évek elejétől 1981-ig a bálnák száma alig csökkent. Az 1987-es és 1989-es évek nyarain végzett bálnaszámlálások Kelet-Grönland és Norvégia vizeiben – közönséges barázdásbálnát eredményeztek. Ez az eredmény nagyon jó ahhoz képest, amit 1976-ban kaptak, amikor körülbelül 6900 bálnát számláltak, és ezt a számot is csak kissé tartották kevesebbnek az 1948-as évhez képest. A spanyol NASS bálnaszámlálás, ami 1989-ben történt a Franciaország–Portugália–Spanyolország alállomány körében, -re tette a nyári állományt. Az összállomány körülbelül – fejből állhatott.
Az állomány az Atlanti-óceán északkeleti részén 1000, míg északnyugaton 3000 példányra rúg. Visszavonulása abból is látszik, hogy egyre ritkábban veti ki a víz a partokra. Így a Brit-szigeteken 1913 és 1939 között még 26 kisodort közönséges barázdásbálnát jegyeztek fel, míg ugyanez a szám 1940-től 1978-ig csak kilenc volt. Az arányokból ítélve tehát körülbelül negyedére eshetett vissza az állomány. A közönséges barázdásbálnák száma a speciálisan felszerelt, technikailag magasan fejlett hajókról folytatott vadászat kezdete előtt bizonyosan még ennek is a többszöröse volt. Ma már a vadászat szerepe csekélyebb, de még sok évbe telik majd, mire az állomány újra felépül. A múlt század végén – példányból állt az állománya.
### Az észak-csendes-óceáni állomány
Az ipari mértékű bálnavadászat előtti idők észak-csendes-óceáni közönséges barázdásbálna állománya körülbelül – állatra tehető. Ebből a keleti alállomány – példány lehetett. 1975-re az állomány 8000– példányra csökkent. Az 1991-ben, 1993-ban, 1996-ban és 2001-ben végzett megfigyelések alapján Kaliforniában 1600–3200, Oregonban és Washingtonban 280–380 bálna élt. Az U.S. Pacific Marine Mammal Stock Assessments: 2005 felmérő írat szerint Kalifornia–Oregon–Washington alállomány legkevesebb 2500 közönséges barázdásbálnát tartalmaz. 2004 és 2005 nyarain, Brit Columbiában körülbelül 500 állatot számláltak (ez 95%-os valószínűséggel a 201–1220 konfidenciaintervallumba esik). A Bering-tengerben levő Pribilof-szigetek környékén az 1975–1978 és 1987–1989 évek között a közönséges barázdásbálna állomány jelentősen gyarapodott (66 egyeddel). 1984-ben a közönséges barázdásbálna észak-csendes-óceáni teljes populációja a 38 százaléka volt az eredetinek, vagyis az ipari mértékű bálnavadászat előtti idők állományának.
### Az antarktiszi állomány
A kezdeti és mai antarktiszi állományokról alig vagy csak keveset lehet tudni. A Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság szerint az ipari mértékű bálnavadászat előtti idők antarktiszi állománya körülbelül bálnából állhatott; ez a szám 1979-re -ra csökkent. Az itt emlegetett számok csakis körülbelüli/feltételezett adatok, biztos antarktiszi bálnaszámlálás a közönséges barázdásbálnák körében máig nem történt. Egyéb feltételezések szerint 1983-ban , míg 1997-ben állat volt a Déli-óceánban.
## Megjelenése
A közönséges barázdásbálna legfőbb jellemzője a hatalmas, de karcsú test. A nőstény legfeljebb 27 méter, a hím legfeljebb 25 méter hosszú, a testtömeg 30–70 tonna (maximum 120 tonna), az agy tömege eléri a 8,5 kilogrammot. A nőstények hossza és testsúlya nagyobb a hímekénél. Az északi állatok átlagos hossza 24 méter, míg a déliekké 26,8 méter is lehet. Az északi féltekén élő alfaj tömege 40–50 tonna, a déliekké 60–80 tonna.
A máj 230–600 kg, a szív 130–290 kg, a vesék egyenként 50–110 kg-osak, a jobb tüdő kb. 10%-kal nagyobb a balnál, tömegük egyenként 100–160 kg, a lép 2–7 kg.
A közönséges barázdásbálna 25–30 évesen számít kifejlett állatnak. Az állat akár 94 évet is élhet, bár vannak egyesek, akik azt állítják, hogy 135–140 éves példányokat is kifogtak. Az újszülött bálna körülbelül 6,5 méter hosszú és 1800 kilogramm tömegű. Hatalmas teste miatt ezt a fajt csak néhány más fajjal lehet összetéveszteni, mint a kék bálnával, a tőkebálnával (Balaenoptera borealis), vagy a melegebb vizekben a Bryde-bálnával.
Feje teteje lapos, alul hegyesen végződik. Az alsó állkapocs bal oldala sötét színű, a torok és a jobb oldal világos. Ennek oka még nem tisztázott, talán az álcázást segíti a zsákmány megközelítésekor. Mint minden barázdásbálnának, a közönséges barázdásbálnának is redőzött torokbarázdái vannak, melyeket ki tud tágítani, így evés közben növelni tudja toroktérfogatát. A 70–110, átlagosan 85 barázda a hasig, körülbelül a testre fektetett mellúszó vonaláig ér. Mindkét felső állkapocsfélből 320–420 középhosszú szila lóg alá, amelyek végükön sárgásfehér fonalakra hasadoznak fel. Az első állkapocsharmadban a szilák fehérek, hátrébb kékesszürkék vagy csíkosak. Mellúszói simák, előrefelé keskenyednek, a test hosszához képest kicsik, 1/9-ének, 1/10-ének felel meg, felül feketék, alul világosak. A hátúszó háromszög alakú, körülbelül 60 centiméter hosszú, hátrahajló, és akkor látszik a legjobban, amikor a bálna lemerülés előtt meggörbíti a hátát. Hátán kis púpok vannak. Az erőteljes farokúszó enyhe sarló alakban hajlott, közepén láthatóan bemetszett. A testéhez képest kisebbnek hat, mint a kék bálnáé. Amikor a közönséges barázdásbálna feljön a felszínre, függőleges, 5–6 méter magas páraoszlopot lövell fel ki magából. Ezt 2–4 másodpercig is lehet látni; szélcsendben a páraoszlop tetején lekerekített, hegyes kúpot formáz. A bálnának csupán a feje bukkan elő a vízből, és amikor lemerül, csak kicsiny hátúszóját lehet látni, farokúszóját nem. Az örvény, amit ilyenkor kelt a felszínen, olajsima, több méter átmérőjű körnek látszik. Váltogatja a rövid és hosszú merülési periódusokat. Ha csupán néhány percre megy le a víz alá, akkor csak másodpercekig marad a felszínen. Ha viszont négyszer-ötször is kifújja a levegőt, és körülbelül 2 percig marad, akkor utána a merülés akár 20 percig is eltarthat. Az állat nem merül 250 méternél mélyebbre, és itt csak 10 percet tölt. A közönséges barázdásbálnák hatalmas méreteik ellenére gyorsan úsznak. Csúcssebességük 40 km/h, vándorláskor körülbelül 20 km/h sebességgel haladnak. A közönséges barázdásbálna időnként kiugrik a vízből.
Bőre, amiben nincsenek izzadság- vagy zsírmirigyek, szőrmentes. Orrnyílásai a hátán vannak. Lemerülés előtt orrnyílásait bezárja. Fülei nincsenek.
## Életmódja
Az állat kifejezetten társas lény. A közönséges barázdásbálnák tavasszal a Jeges-tenger nagyobb planktonszervezetekben és kisebb, halakban gazdag határvizeibe vándorolnak, ahol fő táplálkozóterületeik vannak. Télen a melegebb vizekbe vonulnak, ott nem vesznek magukhoz élelmet. Itt ellik meg borjaikat. Egyetlen ragadozója a kardszárnyú delfin (Orcinus orca).
### Táplálkozása
Tápláléka a Csendes-óceánban: krill (köztük: Euphausia pacifica, Thysanoessa inermis, Thysanoessa longipes, Thysanoessa spinifera és Nyctiphanes simplex), nagyobb testű evezőlábú rákok, mint például a Neocalanus cristatus, rajhalak: alaszkai tőkehal (Theragra chalcogramma), csuklyás hal (Mallotus villosus) és kaliforniai szardella (Engraulis mordax), valamint Todarodes pacificus. Az észak-atlanti-óceánban főleg északi krillel (Meganyctiphanes norvegica), Thysanoessa inermisszel és kis rajhalakkal, mint például: a csuklyás hallal, heringgel (Clupea harengus) és Ammodytes-fajokkal (Ammodytidae) táplálkozik. A Déli-óceánban az Euphausia superba nevű krill alkotja a táplálék legnagyobb részét. Amint hatalmas száját szétnyitja, a szívóerő hatására betódul a víz és vele a zsákmányállatok, ezek azonban a víz kipréselésekor a szilákon fennakadnak. A vastag, húsos nyelv aztán a szűk garat felé tolja őket. A torkon levő barázdák lehetővé teszik, hogy a bálna szájüregének térfogatát még hatalmasabbra növelje, és így egyetlen falásra még nagyobb víztömeget tudjon beszippantani.
Táplálkozás közben a bálnafaj 11 km/órás sebességgel úszik, és képes egy falásból 70 köbméter vizet és táplálékot bekapni. Miután befalta a táplálékkal teli vizet, a bálna a szilákon keresztül kinyomja a vizet a szájából, de a táplálék fennakad a szilákon. A kifejlett állat szájának mindkét felén 262–473 szila található. A szilák vége a szájban a nyelvhez közel, finom szálakban végződik. A szila szaruból van, ugyanabból az anyagból, mint az ember körme, az állatok karma, patája és szarva. Egy szila elérheti a 76 centiméteres hosszúságot és a 30 centiméteres szélességet. A közönséges barázdásbálna általában 200 méternél lejjebb nem merül, egy merülés alatt körülbelül négyszer képes falni. Minden falásnál körülbelül 10 kilogramm krillt nyel le. Naponta 1800 kilogramm táplálék kell ahhoz, hogy életben maradhasson. Ezt a táplálékmennyiséget körülbelül három óra alatt szerzi meg. Ha a táplálékkínálat nem elég nagy vagy ha a zsákmány túl mélyen tartózkodik, akkor a bálnának több idő kell a táplálékkereséshez. A közönséges barázdásbálna egyik vadászmódszere az, hogy nagy sebességgel körülússza a halrajt, amíg a megijedt halak összezsúfolódnak, aztán nagyra tátott szájával közéjük úszik, és bekap belőlük amennyit csak tud.
### Viselkedése
A közönséges barázdásbálna a cetek közül a leggyorsabbak közé tartozik, hosszabb ideig képes 37 km/h-val úszni, de rövid időre képes elérni a 40 km/h sebességet is. Gyorsasága miatt viccesen „a tengerek agárjának” is nevezik. A közönséges barázdásbálnák társaságkedvelőbbek a többi barázdásbálna-fajnál, csoportjaikban 6–10 példány lehet. Táplálkozás közben akár 100 állat is összegyűlhet.
Haladása során erőteljes, vízszintes elhelyezkedésű farokúszóját használja, amit minden más cethez hasonlóan függőleges irányban mozgat (ellentétben a halakkal, amik farokúszóikat vízszintes irányban mozgatják). Farokúszójában nincsen csont.
### „Éneke”
A többi bálnafajhoz hasonlóan a közönséges barázdásbálna hímje is hosszú, hangos, alacsony frekvenciájú hangokat bocsát ki magából (ezek egy része infrahang). A kék bálnák és a barázdásbálnák az összes élőlény közül a legmélyebb hangokat képesek kiadni. A legtöbb hang frekvenciamodulált (FM), 16–40 Hz közötti, mélyülő hangimpulzus (az emberi hallás határai 20 Hz és 20 kHz közé esnek). Minden hang 1–2 másodpercig tart, és különböző, 7–15 percig tartó hangkombinációk hallhatók. Ezeket ismétli a bálna több napig tartó „rohamokban”. A kibocsátott hangfolyam forrásszintje 184–186 decibel, amely egy méteres távolságban körülbelül 1 micropascal nyomást jelent, és a hangforrástól több száz kilométer távolságban is észlelhető.
Amikor amerikai biológusok először rögzítették a bálnahangokat, nem jöttek rá, hogy ezeket a szokatlanul hangos, hosszú, tiszta, szabályszerű hangokat bálnák adják ki. Az elsőként megvizsgált lehetőségek között volt, hogy egy meghibásodott berendezést hallanak, valamilyen geofizikai jelenséget, esetleg a Szovjetunió próbálja ilyen módon észlelni az ellenséges tengeralattjárókat. Végül a biológusok bizonyították, hogy felvett hangok megegyeznek a közönséges barázdásbálna „énekével”.
A bálnahangok egybeesése a faj párzási időszakával, és a tény, hogy csak a hím bálnák adják ki ezeket a hangokat, azok párosodás előtti erődemonstrációjára utalnak. Az elmúlt száz évben az óceán zajszintje a hajózási és haditengerészeti tevékenység miatt drámaian megnövekedett, ami lassítja a közönséges barázdásbálnák populációjának helyreállását, a hímek és a szaporodásképes nőstények közötti kommunikáció akadályozása miatt.
## Szaporodása
Az ivarérettséget a hím 10, a nőstény 13 éves korban éri el. A párzási időszak decembertől februárig tart, a mérsékelt övezetben, a partok közelében. A nőstények csak minden második-harmadik évben párzanak. A nőstényben egyszerre hat magzat is lehet, viszont mindig csak egyetlen borjú születik. A vemhesség 11,5 hónapig tart, ennek végén az átlagosan 6,5 méter hosszú és 1800 kilogramm tömegű utód, mint minden cetféle, farokkal előre jön a világra. A borjú 6–7 hónapig szopik, amikor eléri a 11–12 méteres hosszúságot. A borjú az első vándorutat a táplálkozó helyek felé anyja mellett teszi meg.
A kutatók észrevették, hogy néhány nőstény kék bálna mellett fura borjak úsznak. A borjak DNS-vizsgálata azt mutatta, hogy a kék bálna nőstények közönséges barázdásbálna hímekkel párosodtak.
## A közönséges barázdásbálna és az ember
### Vadászata
A 19. században a közönséges barázdásbálnát csak alkalmanként vadászták, mivel ez a bálnafaj gyors állat, és az akkori hajók nem tudtak lépést tartani vele, ezenkívül a közönséges barázdásbálna a megölése után hamarosan a tengerfenékre süllyed. Később, a gőzhajó és robbanó szigonyok bevezetésével a közönséges barázdásbálna is rendszeres és kedvelt zsákmánnyá változott, a kék bálna és tőkebálna mellett. Mint a legtöbb nagytestű bálna esetében, ezt a fajt is túlvadászták, a kihalás szélére sodorták. Mivel a kék bálna, a tőkebálna és az egyéb nagytestű bálnák állományai erősen lecsökkentek, a bálnavadász iparág a közönséges barázdásbálnára vetette a figyelmét. Ezt az állatot főleg a bálnazsírjáért, a bálnaolajáért és a szilájáért vadászták. 1904 és 1975 között az Antarktisz vizeiben körülbelül közönséges barázdásbálnát öltek meg.
1925-ben beindították a feldolgozó hajókat, ezek oldalt kinyílnak, hogy be tudják fogatni a vadászhajók által elejtett bálnákat. E „gyárhajók” bevezetése megnövelte az évente lemészárolt bálnák számát. 1937-ben több mint közönséges barázdásbálnát szigonyoztak meg. 1953-tól 1961-ig évente állat vesztette életét. 1962-ben, miután a közönséges barázdásbálnák száma erősen megfogyatkozott, a vadászok újból a tőkebálnát kezdték nagyobb mértékben vadászni. 1974-től évente már csak 1000 bálnát vadászhattak a bálnavadászok. 1947–1987 között az észak-csendes-óceánban körülbelül bálnát vadásztak.
1976-ban az NBB betiltotta a bálnavadászatot a déli félgömbön. Az észak-csendes-óceánban a Szovjetunió illegálisan vadászott a bálnákra, és hiányos adatokat mutatott be a leölt állatok számáról. Az NBB 1976-ban az észak-csendes-óceánban és 1987-ben az észak-atlanti-óceánban teljesen betiltotta a közönséges barázdásbálnák ipari vadászatát. E tiltás alól csak néhány bennszülött nép van felmentve, mivel ők az ősi hagyományaik életben tartásához évente néhány bálnát kell, hogy vadásszanak. A tilalom alól a tudományos célú vadászat mentesült. A világ összes bálnaállománya sebezhető fajnak van minősítve az amerikai National Marine Fisheries Service szerint. Ez az állatfaj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös listáján és a Washingtoni egyezmény (CITES) 1. listáján, vagyis a különösen veszélyeztetett fajok listáján.
Az NBB megszabta, hogy Grönland évente 19 közönséges barázdásbálnát vadászhat. A leölt bálnák húsát, olaját és egyéb termékeit árusíthatja a területén belül, de tilos kiszállítani az országból. Izlandot és Norvégiát nem köti az NBB moratóriuma a bálnavadászat tilalmáról, mivel e két ország nem ismeri el ezt a moratóriumot. 2006 októberében az izlandi halászati miniszter engedélyt adott, hogy 2007 augusztusában kilenc közönséges barázdásbálnát öljenek meg.
A déli félgömbön Japán, az Antarctic Special Permit program keretében, évente 10 bálnát öletett meg. Ez a program 2005–2006 és 2006–2007 közötti vadászidényben történt. A javaslat szerint a 2007–2008-as vadászidény és az ez utáni további 12 vadászidény évente 50 állatot pusztított volna el, de a 2007–2008-as vadászidény vége felé, vagyis 2008 áprilisáig egy közönséges barázdásbálnát sem fogtak meg.
Manapság a közönséges barázdásbálnáknak a hajókkal való ütközés jelenti a legnagyobb veszélyt, egyes helyeken ez a tényező játssza a legnagyobb szerepet elhullásukban, amit a partra vetett bálnák vizsgálata igazol. A legtöbb sérülést a kontinensek közelében közlekedő nagy és gyors hajók okozzák a közönséges barázdásbálnáknak.
### Védelme
A közönséges barázdásbálna rajta van a vándorló állatfajok védelméről rendelkező bonni egyezmény (Convention on the Conservation of Migratory Species of Wild Animals) I. és II. függelékén is. Az I. függelékben azért szerepel, hogy a tagországok biztonságos élőhelyeket biztosítsanak neki és szigorúan védelmezzék; a II. függelékben pedig azért van benne, mivel ez az állatfaj a kihalás szélén áll, és elterjedési területe nagyon nagy, emiatt a tagországok összefogása kell ahhoz, hogy e vándorállat nagy kiterjedésű vándorútjai akadálymentesek legyenek. Ezt a bálnafajt, az ACCOBAMS (Agreement on the Conservation of Cetaceans in the Black Sea, Mediterranean Sea and Contiguous Atlantic Area) és a Pacific Cetaceans MOU (Memorandum of Understanding for the Conservation of Cetaceans and Their Habitats in the Pacific Islands Region) cetvédő szervezetek is védelmezik. |
1,584,580 | Bohém rapszódia | 26,720,218 | null | [
"2018 filmjei",
"20th Century Fox-filmek",
"Amerikai rockfilmek",
"Amerikai életrajzi filmek",
"Brit életrajzi filmek",
"Fórum Hungary-filmek",
"LMBT-filmek",
"Münchenben játszódó filmek",
"Queen"
] | A Bohém rapszódia (angolul Bohemian Rhapsody) című életrajzi film a brit Queen rockegyüttes történetéről szól, középpontban a frontember, Freddie Mercury életével. A film végigköveti az együttes felemelkedését, Mercury szólókarrierjének indulását, és azt az időszakot, amikor az énekesnél diagnosztizálták az AIDS betegséget.
A film amerikai–brit koprodukcióban készült a 20th Century Fox, a New Regency, a GK Films és a Queen Films gyártásában. Forgalmazója a 20th Century Fox. A filmet Bryan Singer rendezte. A főszereplők Rami Malek (Freddie Mercury), Lucy Boynton (Mary Austin), Gwilym Lee (Brian May), Ben Hardy (Roger Taylor), Joseph Mazzello (John Deacon). A Queen tagjai, Brian May gitáros és Roger Taylor dobos kreatív szakértőként és zenei producerként vettek részt a film elkészítésében.
A forgatás 2017 szeptemberében kezdődött Londonban Bryan Singer irányításával. Decemberben Singer nem jelent meg a forgatáson, ezért kirúgták. Dexter Fletcher rendezőt kérték fel a film befejezésére, habár a hivatalos stáblistában Singer maradt a rendező az Amerikai Rendezők Céhének szabályai szerint. A forgatás 2018 januárjában fejeződött be.
Világpremierjét 2018. október 23-án tartották Londonban, Magyarországon október 26-án, az Egyesült Államokban november 2-án mutatták be.
2019\. április 26-ig több mint 902 millió dollár bevételt hozott, és a zenés életrajzi film műfajában a valaha volt legsikeresebb alkotás, megelőzve a 2015-ben bemutatott Egyenesen Comptonból című filmet.
A film történetvezetését sok kritika érte az eseményeknek gyakran a valóságtól eltérő bemutatása, valamint Mercury életének és szexualitásának ábrázolása miatt, azonban dicsérték Malek alakítását és a zenei rendezést. A filmet két Golden Globe-díjra is jelölték, a legjobb filmdráma és a legjobb drámai színész kategóriában; mindkettőt elnyerte. Öt Oscar-díjra jelölték, melyből négyet kapott meg, köztük a legjobb férfi főszereplőnek járót.
## Cselekmény
1970-ben Farrokh Bulsara a Heathrow repülőtéren dolgozik mint csomagrakodó. Ellátogat egy londoni éjszakai klubba, hogy egy helyi zenekar, a Smile koncertjét hallgassa. A koncert után találkozik Brian May gitárossal és a dobossal, Roger Taylorral, akik elmondják neki, éppen új tagot keresnek együttesükbe, mert a basszusgitáros és énekes Tim Staffell kilépett. Az ifjú Bulsara ajánlkozik, hogy lesz ő az együttes új frontembere. John Deacon basszusgitárossal együtt, immár Queen néven ismert zenekar lesznek, és Anglia-szerte koncerteznek. Farrokh mindeközben jogilag is felveszi a Freddie Mercury nevet, az együttes pedig szerződést köt az EMI Records lemezkiadóval. Az együttes amerikai turnéján, bár ekkor már kapcsolatban él Mary Austinnal, többször bizonytalanná válik szexuális irányultságát illetően.
1975-ben a Queen kiadja negyedik lemezét, a Night at the Operát, de otthagyja az EMI-t, amikor Ray Foster lemezkiadó menedzser elutasítja a Bohemian Rhapsody című dal kislemezen való szerepeltetését, mondván az túl hosszú, így a rádiók sosem fogják leadni azt. A dal a vegyes kritikák ellenére sikerrel debütált. Freddie, bár már eljegyezte kedvesét, bevallja neki, hogy biszexuális.
A zenekar sikerei az 1980-as években is folytatódnak, de a tagok közt sok feszültség van a játszani kívánt zenei irányzat miatt. Freddie otthonában egy beszélgetést követően beleszeret Jim Huttonba, egy felszolgálóba, aki a partiján segédkezett. Jim azt tanácsolja neki, hogy keresse fel, amikor már megtalálta az igazi belső énjét. A Hot Space című album 1982-es bemutatásán a sajtó képviselői Freddie-t elárasztják a magánéletéről és a szexuális beállítottságáról szóló kérdésekkel. Nem sokkal később Freddie bejelenti, hogy miután egy négymillió dolláros szerződést kötött a CBS Recordsszal, szólókarrierbe kezd.
1984-ben Münchenbe költözik, hogy első szólólemezén, a Mr. Bad Guy című albumon dolgozhasson, illetve, hogy személyi menedzserével, Paul Prenterrel folytathassa a homoszexuális orgiákat. Egy éjszaka meglátogatja a terhes Mary, és sürgetve kéri, hogy térjen vissza a Queenhez, valamint beszél Freddie-nek a készülő jótékonysági koncertről, a Live Aidről. Miután rájön, hogy Prenter ezt és még sok fontos információt elhallgatott előle, Freddie szakít szeretőjével, aki válaszul nyilvánosságra hozza annak szexuális irányultságáról szóló, addig titkolt dolgait. Freddie az AIDS világszerte terjedő megjelenésével titokban szűrővizsgálaton vesz részt, ahol szembesül vele, hogy ő is elkapta a halálos vírust.
Freddie visszatér Londonba, hogy bocsánatot kérjen az együttes tagjaitól és Jim Beach menedzsertől. Az utolsó pillanatokban sikerül leszervezni, hogy a Queen is felléphessen a Live Aiden, míg egy próba során Freddie bevallja társainak, hogy AIDS-ben szenved. A Live Aiden a Queen hatalmas sikerű koncertet ad, ami nagyban befolyásolja az adomány összegét.
Freddie 1991. november 24-én meghal, halála után Beach és a Queen megmaradt tagjai létrehozzák a Mercury Phoenix Trustot, hogy segítsenek az AIDS világméretű terjedésének megakadályozásában.
## Szereplők
## Háttér és forgatás
### Előzmények
A Queen gitárosa, Brian May 2010 szeptemberében nyilatkozott arról, hogy terveznek egy filmet. Az előzetes információk szerint a film 1985-ig, a Live Aid koncertig mutatta volna be a történetet, Graham Kinget nevezték meg társproducerként, Peter Morgant forgatókönyvíróként, és Sacha Baron Cohen nevét szellőztették meg Freddie Mercury szerepére.
May 2011 áprilisában megerősítette, hogy a munkálatok folytatódtak. Helyeselte Baron Cohent a főszerepre, ugyanakkor voltak fenntartásai a projekt lehetséges irányait tekintve. Az együttes szerette volna elkerülni, hogy a film bármilyen módon ártson Mercury örökségének. 2013 júliusában Baron Cohen otthagyta a produkciót, kreatív különbségek miatt. Állítólag ő egy Mercuryra fókuszáló, 18 éven felülieknek szóló explicit filmet szeretett volna, míg az együttes gyerekeknek is megfelelő tartalommal, az együttesről szóló alkotást preferált. May később úgy nyilatkozott, hogy Cohennel jó viszonyban váltak el. May és Roger Taylor kijelentései arra engedtek következtetni, hogy szerintük Baron Cohen túlságosan is jól ismert volt komikusként és tréfamesterként (főképp Ali G és Borat szerepei miatt), és hogy jelenléte a filmben túlzottan elterelte volna a nézők figyelmét. 2016 márciusában Baron Cohen interjúban beszélt a félreértésekről, hogy a Queen tagjai másképp képzelték el a cselekményt, különösképpen, hogy azt szerették volna, a film második fele arról szóljon, hogyan megy az együttes tovább Mercury halálát követően. Arról is beszélt, hogy a gyártás kapcsán is voltak nézeteltéréseik, különösen David Fincher, Tom Hooper és Peter Morgan bevonása okán.
Baron Cohen távozását követően, 2013 decemberében Ben Whishaw neve merült fel Mercury szerepére. Ez időtájt Dexter Fletchert ültették a rendezői székbe. Fletcher a következő év elején felmondott, a hírek szerint Kinggel való alkotói nézeteltérések miatt. 2014 augusztusában Whishaw szerint a film előkészítése nem haladt rendesen, és gondok akadtak a forgatókönyvvel. Hét hónappal később a színész kilépett a projektből. 2015-ben felröppent a pletyka, hogy Baron Cohen visszatér a filmhez, illetve Whishaw újra a projekt része lehet.
2015 novemberében Anthony McCarten lett a forgatókönyvíró, a film munkacíme pedig Bohém rapszódia lett, a Queen azonos című dala után. McCarten 2016 februárjában adta le a forgatókönyv első változatát, miután többször meginterjúvolta Mayt és Taylort. Egy évvel később Bryan Singer rendező neve merült fel, és Rami Maleket választották Mercury szerepére. A filmet a 20th Century Fox és a New Regency sínre tette. Roger Taylor szerepére Johnny Flynn neve merült fel a pletykalapokban, míg Mary Austin szerepére Gemma Artertont szellőztették meg.
2017 májusában Malek megerősítette, hogy felvételek készültek az Abbey Road Studiosban, és hogy személyesen konzultált Taylorral és Mayjel. Ugyanebben a hónapban az Entertainment Weekly megírta, hogy Taylor és May a film zenei producereiként is közreműködnek. 2017 augusztusában kiderült, hogy Justin Haythe a forgatókönyv egy másik változatát készítette el.
### Szereposztás
2016\. november 4-én bejelentették, hogy Freddie Mercury szerepére Rami Maleket választották. A producerek a Mr. Robot című televíziós sorozatban látták a színészt. Maleknek készítenie kellett egy próbafelvételt az Abbey Road Studiosban, melyet elküldtek a Queen tagjainak. 2017. augusztus 21-én további szereplőket jelentettek be: a dobos Roger Taylor szerepét Ben Hardy kapta, a szólógitáros Brian May szerepét Gwilym Lee-re osztották, míg a basszusgitáros John Deacon szerepére Joseph Mazzellót választották. Paul Prenter, Mercury személyi menedzserének szerepét Allen Leech kapta. Graham King producer szerint nem „sztárokat” akartak szerződtetni a szerepekre, hanem olyan színészeket kerestek, akik képesek visszaadni az eredeti karaktereket.
2017\. szeptember 6-án írták meg a lapok, hogy végül Lucy Boynton kapta Mercury barátnőjének, Mary Austinnak a szerepét. Korábban Lindsey Stirling, Bryce Dallas Howard, Maria Bello és Ashley Johnson neve is felmerült a szerepre. 2017. szeptember 11-én Mike Myers is csatlakozott a projekthez, Ray Foster (fiktív) EMI-igazgató szerepében, majd Aaron McCuskerrel egészült ki a stáb, aki Mercury utolsó kedvesét, Jim Huttont alakíthatta. John Reid, a Queen második menedzserének szerepét Aidan Gillen kapta, az együttes harmadik menedzsere, Jim Beach szerepét pedig Tom Hollanderre osztották.
A filmben Adam Lambert is megjelenik cameoszerepben, mint kamionsofőr. A film vágója és zeneszerzője, John Ottman is cameózik a filmben, mint tévérendező.
### Forgatás
A gyártás előkészítését 2017 júliusában kezdték meg, a forgatás pedig szeptemberben indult el Londonban. Szeptember 7-én felállították az 1985-ös Live Aid koncert régi Wembley Stadionbeli díszleteinek pontos mását a Bovingdon repülőtéren, Hemel Hempstead mellett. A színpad építésében az a cég is részt vett, amelyik az eredeti Live Aid-színpadot is építette, és a Live Aid producere is jelen volt. A felvételeken Brian May saját gitárját használták, mellyel a Live Aiden játszott, és minden egyéb aspektusban is a teljes eredetiségre törekedtek, az Adidas például újra legyártotta Mercury sportcipőjét, amelyet a fellépésen viselt. Több mint 100 statiszta dolgozott a jeleneten, mindenkit egyenként, 360°-ban szkenneltek le, és digitálisan hozták létre a több tízezres tömeget. Minden extra háromféle öltözéket viselt, és a dalokra külön, személyenként egyesével felvették velük a tapsolást és egyéb mozgásokat, hogy szinkronban legyenek a zenével. A statiszták a korra jellemző öltözéket és hajstílust viseltek, a sminkmester szerint szinte mindenkinek parókát kellett viselnie a forgatáson. A Queen teljes fellépését újraforgatták, azonban a moziváltozatból kivágták a We Will Rock You és a Crazy Little Thing Called Love felvételeit. Ezek megtekinthetőek a film blu-ray változatán, az extrák között. A Live Aiden játszott dalokat egyszerre vették fel, ugyanabban az időpontban, amikor az eredeti koncert is zajlott, napnyugtakor.
Greg Brooks, a Queen archívumának kezelője fontos szerepet játszott a jelenetek újraalkotásában, hogy a lehető legvalósághűbbek legyenek. Hónapokon át napi munkakapcsolatban volt a Fox-szal, számos kérdésre adott választ.
Mikor Malek megkapta a szerepet, csak felületesen ismerte a Queent. Ahhoz, hogy elmélyülhessen Mercury szerepében, rengeteget kellett készülnie, többek között mozgásoktató segítette, és meg kellett tanulnia protézissel beszélni és énekelni. Mercury mozgásának tanulmányozása mellett Liza Minnelli-videókat is megnéztek a mozgásoktatóval, mivel a színésznő színpadi mozgása Mercuryt is inspirálta. Malek ének- és zongoraleckéket is vett a szerephez, valamint nyelvtanárral dolgozott Mercury akcentusának elsajátításán. Malek úgy nyilatkozott a folyamatról, hogy nehéz volt utánoznia Freddie Mercuryt, mert az énekes teljesen spontán mozgott a színpadon: „Sokszor mondtam magamnak, hogy 'ez teljesen reménytelen'”. A forgatás befejezését követően Malek azt mondta, hatalmas Queen-rajongó lett, „Számomra Freddie a valaha volt legjobb előadó... Újra és újra lenyűgözött.” Ben Hardy úgy jelentkezett a szerepre, hogy nem tudott dobolni, ennek ellenére Roger Taylor szerint jól megoldotta a feladatot. Taylor rövid dobleckét adott neki, de nem a dobolás elsajátítására törekedtek, hanem Taylor mozdulatainak betanulására. Gwilym Lee korábban játszott már akusztikus gitáron, de meg kellett tanulnia szólógitáron játszani, amihez Brian Maytől tippeket is kapott, illetve May saját gitárjait használhatta a filmben. Joseph Mazzello játszik gitáron, így valamivel könnyebb volt számára megtanulni a basszusgitárt. Bár csak rövid idejük volt elsajátítani a hangszereket, a színészek a filmben valóban játszanak a hangszereken, nem akartak „léggitározni”, hihető előadást szerettek volna elérni.
A filmhez több száz jelmezt, ruhadarabot készítettek el, sok esetben az együttes eredeti kosztümjeit is felhasználták, melyeket Brian May adott kölcsön a stábnak. A helyszínek dekorálásakor is az eredetiségre törekedtek, például a Rockfield Studios újraalkotásakor, amelyet egy Londontól északnyugatra található rickmansworthi tanya elhagyatott, 200 éves pajtájában rendeztek be, nagyrészt az eredeti stúdiófelszerelésekkel, eredeti hangszerekkel. A felvételek során a Bohém rapszódia eredeti felvételét használták fel, amikor a kamera a keverőpultot mutatja, a műszerek pontosan a Bohém rapszódia sávjaira mozognak. A keverőpultot gyakorlatilag nulláról építették újra, bár ez nem a Rockfield farmon használt keverőpult volt, hanem egy másik stúdióból származott, amelyet az együttes használt.
Ugyan Malek maga is énekel a filmben, a producerek felhasználták a Queen-dalok éneksávjait, valamint Marc Martel is vett fel részleteket a filmhez, a kanadai énekes hangja ugyanis rendkívüli módon hasonlít Mercuryéhoz. Az ének részét tulajdonképpen Malek saját hangjából, Mercury felvételeiből és Martel hangjából gyúrták össze. A forgatáson Maleknek végig énekelnie kellett, erre szinkronizálták rá a hangmixet. A szereplőválogatás során Malek énekhangját a Queen tagjai is hallották.
2017\. december 1-jén a The Hollywood Reporter közzétette, hogy a 20th Century Fox átmenetileg felfüggesztette a gyártást Brian Synger rendező „váratlan elérhetetlensége” miatt. Úgy tűnt, Singer nem ment vissza a forgatásra Hálaadás után, és emiatt a producerek felvetették, hogy másik rendezőre bízzák a filmet. Singer helyett átmenetileg Newton Thomas Sigel operatőr vette át az irányítást. Singer egyes riportok szerint „saját és családja egészségét érintő személyes okokból” hiányzott a forgatásról. Más források szerint Rami Maleknek és a stábnak lett elege a rendezőből, mert állandóan elkésett és gyakran került összetűzésbe Malekkel. 2017. december 4-én végül Singert eltávolították a rendezői székből; ekkor még két hét volt hátra a főforgatásból.
2017\. december 6-án bejelentették, hogy Dexter Fletcher lett Singer utódja. December 15-én a forgatás folytatódott Londonban és környékén. Fletcher úgy vélte, a főforgatás mintegy kétharmada zajlott le az ő csatlakozásáig: „a főforgatás utolsó heteiben csatlakoztam, meg a vágás és ilyesmi [alatt]... Egy jó film két teljes felvonása volt előttem, és nem hagyhattam cserben [a filmet].”
2018\. január 16-án Brian May egy fotót tett közzé az Instagram-oldalán a következő szöveggel:
> Ma, az új főpilótánk, Dexter Fletcher védnöksége alatt megkaptam a saját rendezői székemet! Nagyon meghatott. Tehát. Hat hét óta először voltam a Bohém rapszódia forgatásán, és a hangulat hihetetlenül szívmelengető és vidám. Az egész BR-stáb olyan viharokon van túl, amelyek nem egy hajót elsüllyesztettek volna, de még mindig a fedélzeten vannak, tele vannak optimizmussal és erősebb a csapatszellemük, mint valaha. Olyan büszkék vagyunk erre a filmre! Bár mutathatnék képeket! De egyelőre jobb megvédeni a meglepetéseket. A Bohém rapszódia hajója kifutott. Teljes gőzerővel! Bri.
2018\. január 30-án Gwilym Lee a Twitter-oldalán jelentette be, hogy befejeződött a forgatás.
Az utómunkálatok során a vizuális effektusokért a DNEG volt a felelős, Paul Norris vezetésével.
### Rendező személye a stáblistában
Az Amerikai Rendezők Céhe (Directors Guild of America, DGA) szabályzata szerint csak egy rendezőt lehet megnevezni egy filmben, és a DGA dönti el, hogy az ki lesz. Bár Fletcher még a forgatás vége előtt váltotta Singert, 2018 júniusában Graham King producer bejelentette, hogy Singer neve fog szerepelni a stáblistában rendezőként. Fletchert hivatalosan executive producerként nevezték meg.
## Filmzene
A film zenéjét John Ottman szerezte, aki gyakran dolgozik együtt Bryan Singerrel. A hivatalos filmzenei albumot a Hollywood Records és a Virgin EMI Records adta ki CD-n, kazettán és digitális formátumokban 2018. október 19-én. A lemezen szereplő Queen-dalok között megtalálható 11 korábban meg nem jelent felvétel, köztük öt dal a 21 perces Live Aid-fellépésből, melyet még soha nem adtak ki audioformátumban. 2019 elején hanglemezként is megjelent.
## Pontatlanságok és eltérések a valóságtól
A filmben több pontatlanság, illetve a valós eseményektől való eltérés szerepel, melyet számos forrás említ.
### Az együttessel kapcsolatosan
- Az együttes összeállása nem olyan egyszerű volt, mint ahogy a filmben bemutatták. Tim Staffell középiskola óta ismerte Brian Mayt, és May iskolai együttesének, az 1984-nek az énekese is volt. Freddie Mercury a londoni Ealing Art College-ból ismerte Staffellt, ahol mindketten grafikusnak tanultak. Staffell még gitározni is tanította Mercuryt. Staffell így nyilatkozott: „Mindketten ugyanazokban a körökben mozogtunk, amelyek akkoriban együttesek körül gyülekeztek. Freddie-nek volt saját együttese. Emlékszem, hogy akkoriban láttam Freddie-t fellépni az egyik együttesével (az Ibexszel) Liverpoolban. Ő pedig eljött megnézni a Smile-t.” A Smile billentyűse, Chris Smith szerint Mercurynak sok ötlete volt az együttessel kapcsolatosan, és emiatt Smith úgy érezte, Freddie szeretett volna az együttes tagja lenni. Mikor Staffell úgy döntött, kilép, hogy a Humpy Bonghoz csatlakozzon 1970 elején, May és Taylor végül beleegyezett, hogy Mercury legyen az énekes, aki már hónapok óta szeretett volna csatlakozni az együtteshez. May szerint „Rogernek és nekem nem volt már bandánk. Azon töprengtünk, nem kéne-e feladni.” Taylor azt nyilatkozta: „Freddie odajött és azt mondta, 'ugyan srácok, nem adhatjátok fel. Énekelni akarok'.”
- Mercury a saját együttese, a Wreckage (korábban Ibex) utolsó fellépésén próbálta meg a feje fölé emelni a mikrofonállványt, és ekkor tört le a felső része. A mikrofontartó rudat Freddie kellékként használta, lengette, léggitározott vele – ez a védjegyévé vált.
- Mercury nagyjából akkor változtatott nevet, amikor az együttesnek a 'Queen' nevet javasolta, nem a John Reiddel való találkozás előtt. Queen néven 1970. július 18-án léptek fel először.
- John Deacon az együttes negyedik basszusgitárosa volt. 1971 februárjában csatlakozott.
- Az együttes a Killer Queen előtt is fellépett a Top of the Pops című tévéműsorban, a Seven Seas of Rhye-t adták elő. Amikor a Killer Queennel felléptek ugyanitt 1974. október 10-én, John Reid és Paul Prenter még nem tartozott a csapathoz.
- A film szerint John Reid szervezte az együttesnek az első amerikai turnét, azonban Reid csak 1975 közepén lett a menedzserük. Addigra a Queen kétszer is turnézott Amerikában, 1974 tavaszán és az 1975-ös év elején.
- Ray Foster karaktere fiktív. Az EMI igazgatója Roy Featherstone volt, aki ugyan valóban úgy vélte, hogy a Bohém rapszódia túl hosszú kislemeznek, azonban nagy rajongója volt az együttesnek.
- Mercury nem az első és nem is az egyetlen tagja volt az együttesnek, aki szólóalbumot jelentetett meg. Taylor 1981-ben Fun in Space, 1984-ben Strange Frontier címmel adott ki lemezt. May 1983-ban Star Fleet Project című albumát jelentette meg. Mercury Mr. Bad Guy című szólólemeze csak 1985 áprilisában jelent meg, és nem okozott semmilyen felfordulást az együttesben.
- A Queen sosem oszlott fel, így a Live Aid nem számít újraegyesülésnek. Abban az évben az együttes a The Works című lemezével turnézott. Az utolsó koncertjük Oszakában volt, nyolc héttel a Live Aid előtt. A Queent nem utolsó pillanatban vették fel a fellépők listájára, hanem elejétől kezdve szerepeltek rajta. Az együttes valóban próbált a fellépés előtt, Mercury pedig torokfertőzéssel küzdött, ami miatt nem énekelhetett volna.
### Mercury magánéletével kapcsolatosan
- Mercury nem aznap este ismerte meg Mary Austint, amikor az együtteshez csatlakozott. 1969-ben ismerkedtek össze, Austin a Biba nevű népszerű butikban dolgozott akkoriban. Brian May úgy nyilatkozott, hogy eredetileg ő kezdett randizni Maryvel, majd egyszer Mercury megkérdezte tőle, mennyire komoly a dolog köztük és hogy randira hívhatná-e a lányt. Austin először azt hitte, Mercury csak azért hívja randira, mert az ő legjobb barátnője tetszik neki, ezért egyedül hagyta őket a bárban, mire Mercury dühös lett.
- Jim Hutton nem felszolgáló volt Mercury partiján, fodrász volt, aki egy melegbárban ismerte meg Mercuryt 1983-ban, Londonban. Mercury meghívta egy italra, de Hutton visszautasította, mert a kedvesével volt a klubban. Nem ismerte fel az énekest. 1985 márciusában újra összefutottak egy klubban, miután Hutton már szakított a párjával. A Live Aid előtt néhány héttel Freddie újra kapcsolatba lépett vele. Bemutatta Mary Austinnak és Mary barátjának, Joe Bertnek is. Hutton valóban a színpad mögül nézte a Live Aidet – először látta színpadon Mercuryt: „Döbbenetes volt. Érezni lehetett a hatást, amit a jelenléte gyakorolt a tömegre. Később Elton [John] odajött és azt mondta: ‘Haver, jól learattad az összes babért.’”
- Különösen sok kritikát kapott az, ahogyan a film bemutatta Mercury HIV-diagnózisát. Az énekes nem a Live Aid előtt szerzett tudomást a betegségről. Elképzelhető, gyanította, hogy megfertőződött, de egy 1985 végén végzett teszt negatív lett. Mercury elég jól volt ahhoz, hogy részt vegyen a Magic Tour turnén 1986-ban. Csak 1987-ben diagnosztizálták és 1989-ig nem beszélt erről az együttesnek.
- A filmet Mercury homoszexuális kapcsolatainak bemutatása miatt is kritizálták, különösen a Paul Prenterrel való kapcsolatát, melyet züllesztő hatásúnak mutattak; a Huttonnal való kapcsolatának felületes leírását is bírálták. Ugyanakkor egy 2016-os interjúban John Reid úgy nyilatkozott, hogy Prenter megosztó személyiség volt Freddie és az együttes között. Roger Taylor szerint „nagyon, nagyon rossz hatással volt Freddie-re, és ezáltal az együttesre, tényleg. Azt akarta, hogy a zenénk olyan legyen, mintha besétáltál volna egy melegbárba. És én nem akartam ezt.”
### További eltérések
- Több dal születését sem kronológiai sorrendben mutatták be. A Fat Bottomed Girlst az együttes első, 1974-es amerikai turnéja alatt játsszák, azonban May csak 1978-ban írta meg. A We Will Rock You felvételei közben Mercury már bajusszal és rövid hajjal látható, azonban csak 1980-tól nézett ki így. Az Another One Bites the Dust az 1980-as The Game című albumhoz készült, és nem a Hot Space felvételei alatt született.
- Nem volt szó arról, hogy Paul Prenter ne adta volna át Mercurynak az üzeneteket. Prenter 1987-ig Mercury alkalmazottja maradt, és nem a televízióban beszélt az énekes férfiakhoz fűződő vonzalmáról, hanem a The Sun című bulvárlapnak adta el a sztorit fontért. Emiatt rúgták ki.
- John Reidtől, a Queen menedzserétől nem Mercury döntése alapján váltak meg. Közös megegyezéssel váltak szét, mivel az együttes úgy érezte, a menedzser nem tudott megfelelő mennyiségű időt szánni rájuk Elton John menedzselése mellett. Reid szép összeget kapott, valamint megtarthatta a neki járó jogdíjakat is.
- Jim Beach 1978-ban lett az együttes menedzsere, nem a Hot Space felvételeinek idején, ahogy a filmben látható.
## Forgalomba hozatal
A Bohém rapszódia premierjére 2018. október 23-án került sor a Wembley Arenában. Október 24-én került a mozikba az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban pedig november 2-án, a 20th Century Fox által. Magyarországon november 1-jétől volt látható a Fórum Hungary terjesztésében. Korábban december 25-i dátum volt megjelölve a forgalomba hozatalra.
2018 novemberében John Ottman egy interjúban megemlítette, hogy egy bővített változatot is kiadnak majd, melyben szerepelnek a kivágott jelenetek. Hogy milyen formátumban és mikor jelenne meg ez a változat, nem tudta megmondani. A filmet 2019. január 22-én mutatták be digitális platformokon, a DVD- és Bluray-változat pedig 2019. február 12-én jelent meg.
Kínában és Malajziában a filmet cenzúrázva mutatták be, kivágva az összes homoszexualitással és kábítószerrel kapcsolatos jelenetet.
### Marketing
2018\. május 15-én került fel a film előzetese a YouTube-ra, ahol az első 24 órában több mint ötmillió megtekintést számlált. Bryan Fuller televíziós forgatókönyvíró és producer rámutatott, hogy az előzetes, Mercury nőkkel való kapcsolatát favorizálja, és a szinopszisban nem szerepel az énekes HIV-diagnózisa, ehelyett „életét veszélyeztető betegségként” írnak róla. Az előzetes megjelenésével három Queen-dal került fel újra a Billboard Hot Rock Songs huszas slágerlistájára, a Bohemian Rhapsody, az Another One Bites the Dust és a We Are the Champions.
2018\. június 11-én a CineEurope rendezvényen részleteket mutattak a filmből, majd a színpadon megjelent Rami Malek, Graham King producer, valamint Brian May és Roger Taylor is.
2018\. szeptember 6-án bejelentették, hogy az Egyesült Államokban PG-13-as korhatár-besorolást kapott a film.
## Fogadtatás
### Bevételek
2019\. április 26-ával bezárólag a film 216,4 millió amerikai dollár bevételre tett szert az Egyesült Államokban és Kanadában, a világ többi részén pedig 685,8 millióra, így összesen 902 millió dollárt jövedelmezett. A zenés életrajzi film műfajában a valaha volt legsikeresebb alkotás, megelőzve a 2015-ben bemutatott Egyenesen Comptonból című filmet.
Az Egyesült Királyságban a filmet a 2018. október 24-én 575 moziteremben mutatták be, 1,62 millió font (2,08 millió USD) bevétellel. A nyitó hétvégén 1250 teremben vetítették, 12,5 millió dollárral első volt a jegypénztáraknál. A második hétvégére újabb 7,4 millió dollárt termelt, mellyel továbbra is első helyen maradt, majd pedig 12 nap alatt már 26,15 millió dollár bevételnél tartott.
A nemzetközi forgalmazást tekintve a második hétvégén a film vezette a világranglistát 72,5 millió USD bevétellel. Franciaországban 7,7 milliót, Mexikóban 5,8 milliót, Németországban 5,7 milliót, Ausztráliában 5,7 milliót ért el. A negyedik hétvégén a film továbbra is erősen tartotta magát a piacon, 78 piacról 45,5 millió dollárral gazdagodott, összesen 256,4 milliót hozott. Ebben az időszakban a film legnagyobb felvevőpiaca az Egyesült Királyság, Dél-Korea, Franciaország, Ausztrália és Mexikó volt. December 12-én a film a valaha volt legsikeresebb zenei életrajzi film lett a nemzetközi pénztárakban, 433 millió dollárral.
Dél-Koreában a film másodikként debütált a jegypénztáraknál, azonban a negyedik hétvégére átvette a vezetést. Két hétre ugyan visszaesett, de a hetedik héten újra első lett, ez először fordult elő a koreai piacon hollywoodi filmmel. Az észak-amerikai piacon kívül ez a második legsikeresebb piaca a filmnek, 2018. december 31-ig összesen 70,2 millió dollárt termelt itt, ezzel a hatodik legsikeresebb külföldi film lett Dél-Koreában, több mint 9 millió eladott jeggyel, valamint a valaha volt legsikeresebb zenés film lett az országban.
Az Egyesült Államokban és Kanadában a filmet A diótörő és a négy birodalommal, valamint a Nobody’s Foollal egy időben mutatták be, és eredetileg 26–30 millió dollár bevételt vártak tőle a nyitóhétvégén. A nyitóhétre már 35-40 millióra számítottak. Az első napon 18,4 millió dollárt hozott. A nyitóhétvége végül 51,1 millió dollárt termelt, mellyel a második helyre került az Egyenesen Comptonból (60,2 millió USD) mögött a zenés életrajzi filmek műfajában. A második hétvégét 31,2 millióval zárta A Grincs mögött, a harmadik hétvégén pedig 15,7 millióval zárt a Legendás állatok: Grindelwald bűntettei és A Grincs mögött. A negyedik hétvégén 13,8 millió dollárral az ötödik helyen volt. December 1-jén átlépte a 162 millió dollárt a hazai jegypénztáraknál, és ezzel megelőzte az Egyenesen Comptonból-t a műfajában.
A bemutatót követően Magyarországon 2018 november első hétvégéjén, a Filmforgalmazók Egyesületének összesítése alapján a legnépszerűbb film lett a magyar mozikban. 2019. április 26-ig összesen 911 millió forint bevételt produkált a magyar pénztárakban, a 2018-as év legsikeresebb filmje volt az országban, megelőzve a Bosszúállók: Végtelen háborút. Nézőszám tekintetében Magyarországon nézővel lett az év legnézettebb filmje.
### Kritikai visszhang
Az online kritika-aggregátor Rotten Tomatoes oldalon a film 62%-ot kapott 335 kritika alapján, és átlagosan 6,1 pontot ért el a 10-es skálán. Összesítésük szerint „[a] Bohém rapszódia megüt pár magas hangot, de ha egy közkedvelt együttes mélységeibe akarunk betekinteni, akkor a legnagyobb slágerek igazi válogatása helyett csupán egy egyveleget kapunk.” A Metacritic 100 pontból 48-at ítélt meg a filmnek, 46 kritika alapján, ami „vegyes vagy átlagos fogadtatást” jelöl. A CinemaScore oldalán a nézők az A+-tól F-ig terjedő skálán A-t szavaztak meg az alkotásnak, míg a PostTrak szerint a moziba járók 88%-ban pozitívan fogadták a filmet és 75% „mindenképpen ajánlaná”.
Owen Gleiberman a Variety magazintól úgy vélte, „Rami Malek imponálóan merít Freddie Mercury bohém rockisten-bravúrjából, de Bryan Singer középutat választó Queen életrajzi filmje alig ér fel a főszereplője teljesítményének autentikusságához.” Paul Whitington az Irish Independentben azt kifogásolta, hogy a film túl hangosan foglalkozik Freddie történetével, kihagyva fontos részeket a dráma felnagyítása miatt, és minden más szereplő egydimenziós a filmben. A párbeszédek egy részét esetlennek titulálta, és ötből három csillagot ítélt meg a filmnek, azonban hozzátette, hogy mindezek ellenére „remekül szórakozott”. Craig McLean az Evening Standardtól úgy fogalmazott, hogy a speciális effektusok jól sikerültek, a Live Aid felvételei nagyon meggyőzőek lettek. Dicsérte a színészek teljesítményét, különösen Malekét, „akiből csak úgy árad Mercury lénye”.
Alexis Petridis a The Guardiantól úgy vélte, Mercury ábrázolása „fertőtlenített”: „A Bohém Rapszódia olyan film, mely annyira gyorsan és lazán játszadozik az igazsággal, hogy végül szinte már nevetségessé válik: először csak kisebb kronológiai hibákon bosszankodik az ember... aztán a végére leesik az álla.” Steve Rose, szintén a The Guardian hasábjain azt írta, hogy „Rami Malek alakítása ad egyfajta varázslatot” ehhez a Queen által készített gyötrelmes rockkálváriához, mely aggasztóan moralizáló mögöttes olvasattal bír. David Ehrlich az IndieWirenál bár magasztalta Malek játékát, D+ értékelést adott a filmnek, kritizálva Singer rendezését és egyenesen kínosnak nevezte az alkotást. Kifogásolta, hogy a film szinte közhelyes, tankönyvi, amelyben a legendát az igazság elé helyezik még akkor is, amikor az igazság bemutatása sokkal érdekesebb lenne. A The Spectator kritikusa, Jasper Rees szerint a film „előemésztett klisék sorozata”, ahol „úrrá lesz rajtad az a zsibbasztó érzés, hogy semmi nem úgy történt, ahogy bemutatták.” Példaként Mercury AIDS-diagnózisának prezentálását hozta. Végül így jellemezte az alkotást: „A jelmezek és a parókák szemet gyönyörködtetőek, és a dalok még mindig ott vannak a szeren. De ez a showmannek dedikált hommage inkább éheztet, mintsem lakomára hív.” Olly Richards az Empire oldalán azt írta, a film egy „biztonságos, hozzáértő, határozottan botránymentes életrajzi film. Óvatos gyengédséggel bánik Freddie Mercury életével, boldogan marad a szabályok keretein belül, amikor egy olyan emberről mesél, aki minden volt, csak nem szabálytisztelő.” Malek alakítását rendkívül látványosnak ítélte: „ha a forgatókönyv tele is van hamis hangjegyekkel, Malek hangneme mindig tökéletes.”
Peter Travers a Rolling Stone magazintól úgy vélte, Malek teljesítménye az egyik legjobb volt 2018-ban, és hogy a színész „olyan mélyre ássa magát a szerepében, hogy szinte alig hisszük el, hogy nem a valódit [Mercuryt] látjuk.” Bár a filmet egyenlőtlennek nevezte, Katie Walsh a Chicago Tribune-től úgy gondolta, „Malek viszi a hátán [a filmet] a puszta akaraterejével és tehetségével.” A negatív kritikát író Soumya Srivastava a Hindustan Times hasábjain mégis azt írta, hogy Malek a karaktert „abszolút tökéletesen” alakította. Johnny Oleksinski a New York Posttól azonban nem volt meggyőződve Malek alakításáról, szerinte „csak a felszínt kapargatja – fizikailag felvillanyozó, de teljesen lényeg nélküli.”
A filmet Mercury homoszexuális kapcsolatainak ábrázolása miatt is sok kritika érte. Aja Romano a Vox weboldalán arról írt, hogy a film tulajdonképpen „egy nagy Queen-koncert akar lenni és Mercuryt egy rockistenségnek ábrázolni, nem pedig egy valódi, queer emberként. A végeredmény sokkal bántóbb mint az átlagos, tudat alatt homofób filmek. A Bohém rapszódia olyan film, amely tudatosan helyez a középpontjába egy meleg férfit, miközben stratégikusan elhatárolódik a 'meleg' résztől, amennyire csak tud, röviden átsuhan az érzelmi és szexuális tapasztalatai felett és rákattan az ex-barátnőjével való plátói kapcsolatára.” Olly Richards hasonló véleményen volt: „A fókusz tekintetében néhány szerencsétlen, furcsa döntésre került sor, például hogy annyi időt szentelnek a Mary Austinnal való kapcsolatának, de szinte semmit bármilyen boldog meleg, romantikus vagy másmilyen kapcsolatának.” Owen Gleiberman azt írta, a film „annyira kesztyűs kézzel, óvatosan kezeli Freddie magánéletét – a szexuális és romantikus identitását, a magányosságát, vakmerő kalandjait a melegbárokban –, hogy még ha nem is hazudik túlságosan nagyot, akkor sem érezzük azt, hogy sok köze lenne a valósághoz.”
A magyar kritikák hasonló problémákat emeltek ki, a 24.hu szerint a film „egy két órásra nyújtott PR-klip: színes-szagos renomédarab sziporkázó főszereplővel, a zene ellenállhatatlan sodrásával, csak éppen hamukázva”. Stöckert Gábor, az Index.hu Cinematrix rovatának írója szerint a film „tele van csúsztatásokkal” és a forgatókönyv „meg se próbál egy picit mélyre fúrni, hanem mindvégig rettenetesen felszínes marad.” Mindennek ellenére azonban szórakoztató volt a film, és szerinte Malek „ezzel az alakításával bejelentkezett az Oscarra – bár a forgatókönyv nem ad neki akkora teret, mint az egy jó életrajzi filmtől elvárható lenne, percek alatt eladta nekem, hogy nem színészt nézek, hanem azt a sérülékeny zsenit, akit Freddie Mercurynak hívtak.” Az sg.hu szerint „nagyon megosztja majd a nézőit a Bohém rapszódia. Aki csak a Queen zenéjét ismeri, az egy jól elkészített filmet láthat, a rajongók azonban számtalan hazugsággal szembesülnek majd és csalódottan jöhetnek ki a mozikból.”
A kritikákra válaszul Brian May úgy nyilatkozott, hogy „a kritikusok azt a hibát követték el, hogy az előzetest értékelték, és nem a filmet. Következtetésekbe bocsátkoztak. Ha az ember egyszer letette a voksát, nehéz utána visszakozni.”
Miután a film elnyerte a legjobb vágásnak járó Oscar-díjat, internetes oldalakon kritizálták a vágást, például azt a jelenetet, amikor az együttes először találkozik későbbi menedzserével. A kritika szerint a jelenet „szörnyen fest”, egymás utáni gyors, zavaros vágásokkal. A film vágója, John Ottman elismerte a hibát, úgy nyilatkozott, „akárhányszor látom [ezt a jelenetet], legszívesebben zacskót húznék a fejemre.” Ottman szerint a jelenet a rendezőváltásnak esett áldozatul, mert megváltozott a történet menete és nem volt idő finomítani a jeleneten.
## Díjak és jelölések
## Fordítás |
311,246 | Húsvét-sziget | 26,927,129 | null | [
"Húsvét-sziget"
] | A Húsvét-sziget (spanyolul Isla de Pascua, rapanui nyelven Rapa Nui) a Csendes-óceán délkeleti részén, Óceánia területén, a Baktérítőtől délre található sziget. Néprajzilag Polinézia része, nemzetközi jogilag Chile tartománya 1888 óta. Nevét Jakob Roggeveen holland tengerészkapitánytól kapta, aki 1722-ben húsvét vasárnapján fedezte fel.
A Húsvét-sziget főleg a mintegy 900 fennmaradt monumentális kőszobor (rapanui nyelven moai) révén híres. A sziget területének 40%-a a Rapa Nui Nemzeti Parkhoz tartozik, ami a világörökség része.
Polinéziából érkezett lakói az i. sz. első évezred első felében telepedtek le a szigeten és az évszázadok során jelentős kultúrát hoztak létre. A minden más lakható helytől távoli szigeten azonban az adott természeti erőforrásokhoz képest túlnépesedés alakult ki, ami, elsősorban az erdők kiirtása révén, végül ökológiai és civilizációs katasztrófát okozott. Az európai felfedezők megérkezésekor a lakosság már mindössze két-háromezer főre csökkent az egy évszázaddal korábbra valószínűsíthető körüli létszámról.
A 19. században perui rabszolga-kereskedők a sziget lakosságának nagy részét elhurcolták dél-amerikai latifundiumokra, ezután pedig a kevés visszatérő által behozott, addig ismeretlen betegségek csaknem teljesen kiirtották az őslakosságot, összlétszámuk 1877-re 111 főre csökkent.
A 19. és főleg a 20. század során világszerte nagy érdeklődést váltott ki a Húsvét-sziget kőszobrainak kultúrája, sok tudós vizsgálódott itt és könyvtárnyi tudományos irodalom dolgozta fel a sziget történetének különböző aspektusait. A legnagyobb közönségvisszhangot Thor Heyerdahl kutatásai váltották ki, és ezzel a norvég kutató hatalmas mértékben hozzájárult a sziget népszerűsítéséhez annak ellenére, hogy fő elméleteit tudóstársai végül sorra megcáfolták.
A mai lakosság túlnyomórészt az idegenforgalomból él, repülőgépekkel és nagy üdülőhajókkal turisták ezrei érkeznek rendszeresen a kellemes éghajlatú szigetre.
## Elnevezése
A sziget őslakói az egész szigetre, mivel az az egész világukat jelentette, nem használtak elnevezést, hanem csak annak egyes részeit különböztették meg nyelvükben. A 19. század végén, a 20. század elején európai nyelvészek, kutatók nagy erőfeszítéseket tettek, hogy a maradék őslakosokat rábírják a sziget ősi nevének „elárulására”, és ekkor születtek a Te pito o te henua (rapanui nyelven: „A világ köldöke” vagy a Mata ki te rangi („Égre néző szemek”) költői elnevezések.
A ma bennszülött elnevezésnek tekintett Rapa Nui (Nagy Rapa) nevet a 19. században megélénkült tengeri kapcsolatok idején polinéziai tengerészek adták a szigetnek, megkülönböztetendő a Bass-szigetek legnagyobb és egyetlen lakott szigetétől, amire emlékeztette őket. Ez a sziget addig a Rapa nevet viselte, de ettől kezdve Rapa Itinek (Kis Rapa) is nevezték.
Sok vita folyt a nyelvészek között a Rapa Nui elnevezés helyesírásáról, végül az a konvenció kerekedett felül, hogy a sziget neveként külön írják, míg a nyelv vagy a lakosság elnevezéseként egybe (rapanui).
A sziget „hivatalos” felfedezője, Roggeveen az adott dátum alapján Húsvét-szigetnek, azaz eredetileg hollandul Paasch-Eyland-nak nevezte el. Ez a név terjedt el tükörfordításban világszerte, és a hivatalos név a Chiléhez csatolás óta spanyol nyelven Isla de Pascua.
## Földrajz
A vulkanikus eredetű sziget a többi emberi településtől legmesszebb eső, régóta lakott hely a világon. Ebben a minőségében versenytársa Tristan da Cunha szigete az Atlanti-óceán déli részén, de annak csak a 19. század óta vannak állandó lakói. Hatalmas távolságok választják el a szárazföldtől és a Csendes-óceán többi szigetétől is. A legközelebbi lakott település tőle 2092 km-re északnyugatra van, a Pitcairn-szigeteken. Dél-Amerika legközelebbi pontja a chilei Punta Lavapié nevű földnyelv 3600 kilométerre délkeleten. Északkeleti irányban a Galápagos-szigetek az első szárazulat, 3474 kilométerre. A lakatlan Sala-y-Gómez-sziget fekszik a legközelebb, mintegy 400 kilométerre kelet-északkeletre.
A derékszögű háromszöghöz közelítő alakú sziget oldalai körülbelül 22, 18 és 16 kilométer hosszúak, területe 171 km2. (Összehasonlításul Budapest területe 525 km2.) A sziget három sarkát egy-egy vulkáni domb adja, ősi kráterrel: északon a legmagasabb az 510 méteres Terevaka, keleten a 460 méteres Poike, délnyugaton a 300 méteres Rano Kau. A terület 40%-a tartozik a Rapa Nui Nemzeti Parkhoz, ami 1995 óta az UNESCO világörökség része.
Három apró sziklaszirt (Motu Nui, Motu Iti, Motu Kao Kao) tartozik még hozzá, a „Madáremberek szigetének” is nevezik őket. Sok vándormadár fészkel rajtuk.
### Geológia
A sziget több óceáni hátság, a (Sala-y-Gómez-hátság, Keleti-Csendesóceáni-hát, Chilei-hát) találkozásánál, egy forrópont felett, a modern geológiai vizsgálatok szerint mintegy félmillió éve jöhetett létre. Legősibb része, a Poike kráter ennyi idős. A sziget tulajdonképpen csaknem 3000 méter magas vulkáni hegy, a környező, több mint 2000 méter mélyen fekvő tengerfenéktől számítva. Az utolsó nagyobb vulkánkitörés évvel ezelőtt történt, és az eddig legutolsó lávafolyásra 2-3000 évvel ezelőtt került sor. Az emberi letelepedés jóval ezután történt, ezért a sziget hagyományaiból is hiányzik a vulkáni aktivitás emléke, bár a legutóbbi kitörés időpontja geológiai értelemben nagyon közeli.
A vulkáni kőzetek rendkívül sok fajtája megtalálható a szigeten, de semmilyen olyan kőzetre nem leltek a kutatók, ami üledékes vagy kontinentális eredetű lenne. A három hegycsúcsot főleg bazalt alkotja. A szigeten található számtalan barlang tulajdonképpen lávaalagút, amit a lávafolyások hoztak létre úgy, hogy a lehűlő külső kéreg alól kifolyt a még forró, folyékony kőzet. E barlangok miatt állandó felszíni vízfolyások nincsenek is a szigeten, a lehulló csapadék nagy része rögtön a föld alá fut, felszíni szárazságot előidézve.
A bazalt egy része különösen kemény, ebből, illetve a vulkáni üvegből, az obszidiánból készítették az őslakók a nagy szobrok megmunkálásához szükséges eszközöket. A szigeten számos obszidián-lelőhely található; a legmagasabbra az egyik közeli sziklaszirten, a Motu Itin található fajtát értékelték.
A kőszobrok általában tufából készültek, mégpedig a Terevaka melletti Rano Raraku mellékkúp porózus anyagából. A sok szoborra fejdíszként feltett hatalmas, vörös színű kőtömbök anyaga összepréselődött vulkáni salak, scoria, ennek lelőhelye Puna Paunál van.
A sziget körül a polinéziai szigetvilágtól eltérően nincsenek korallzátonyok, mert már a Baktérítőtől délre, a trópusokon kívül helyezkedik el, és a tengervíz téli 20–21 fokos hőmérséklete nem kedvez a zátonyépítő korallfajtáknak. A partvonal északon sziklás, kikötésre a kisebb csónakok is alig találnak alkalmas helyet, a tenger hullámai folyamatosan erodálják. A déli part lankásabb; itt viszont az 1960-as chilei földrengés nyomán keletkezett cunami végzett nagy pusztítást. A 8 méter magas szökőár 15, mintegy 30 tonnás kőszobrot 150 méterre elsodort és összetört, valamint több ezer tonnányi hordalékkal borította be őket.
A köves felszín a szubtrópusi éghajlaton és a csekély esőzés nyomán csak lassan erodálódik. A fokozatosan kialakuló agyagos talaj azonban kiválóan alkalmas a növénytermesztésre.
Felszíni vízfolyások ugyan nincsenek a szigeten, de mindhárom vulkáni kráterben található egy-egy krátertó, ami jelentős mennyiségű édesvíz-tartalékot jelentett az őslakosok számára. A tavak iszapjában lerakódott pollen elemzése lehetővé tette a sziget ősi növényvilágának, az erdők kipusztulása folyamatának megismerését.
### Éghajlat
A sziget közel fekszik a Baktérítőhöz, ennek megfelelően éghajlata kellemes szubtrópusi. Az évi középhőmérséklet: 20,5 °C. A legmelegebb időszak: január-március (a déli féltekén ekkor van nyár), 23-24 °C. A leghidegebb időszak július-augusztus (a tél) 18 °C-kal. A hőmérséklet nagyon ritkán haladja meg a 30 °C-ot, és ugyancsak elvétve süllyed csak 10 °C alá, ingadozása tehát igen kicsi. Az évi csapadékátlag megközelíti az 1200 mm-t, de évről évre nagy eltérések lehetnek. Az egy éven belüli megoszlás is szeszélyes, de általában március és június a csapadékosabb, szeptember pedig az aszályosabb. A szél az éghajlat alapvető tényezője, nagyon ritkán van csak szélcsend, de gyakoriak a szélviharok. A tengervíz hőmérséklete télen 20 °C, a nyár végén, március hónapban eléri a 25 °C-ot.
### Élővilág
#### Növényzet
A sziget eredeti növényzete, a kontinensektől való távolsága miatt, fajokban nagyon szegényes lehetett. 1956-ban Carl Skottsberg svéd botanikus csak negyvenhat őshonos növényfajt talált a szigeten. Azóta mindössze két további eredeti fajt találtak a kutatók. A virágos növények száma nem éri el a harmincat. Kétségtelen, hogy az emberi letelepedés után több, addig meglévő faj, főleg fafélék kipusztultak, de az eredeti növényzet ezekkel együtt is csak kevéssé változatos lehetett. A vulkanikus sziget létrejötte után a növényfajok nagy része Délkelet-Ázsiából érkezett Polinézián keresztül, és csak kis hányada jutott ide Dél-Amerikából. Nagyobb részüket madarak hurcolhatták be, egyharmaduk – főleg a páfrányok – a szél útján, egyhatoduk pedig tengeráramlatok révén érkezett.
Skottsberg csak egyetlen endemikus fafajt tudott azonosítani, a toromirofát (Sophora toromiroÍ). ami a közönséges pagodafa közeli rokona. Ennek a magja három évig is képes a vízen sodródni, nyolc évig is megőrzi csíraképességét. A húsvét-szigeti toromiro közeli rokona a Juan Fernández-szigeteken előforduló pagodafa-fajnak. Ez egyébként inkább cserje, mint fa, és az őslakosok által végzett környezetpusztítás, valamint az európaiak által betelepített növényevő állatok miatt vészesen megfogyatkozott, és Thor Heyerdahl az ötvenes években már csak egyetlen példányt talált belőle. Ennek a magját a göteborgi botanikus kertben sikerült újra elszaporítani, és onnan telepítették vissza a szigetre.
Modern pollenanalízis révén azonban kimutatták, hogy a sziget növényzetében korábban döntő szerepe volt egy pálmafajtának, ami a Jubaea nemzetség egy őshonos, endemikus faja lehetett, a Chilében glilla néven ismert mézpálma (Jubaea spactabilis) közeli rokona, vagy ugyanaz a faj. A chilei mézpálma a világ legmagasabb pálmafája, legalább 20 méteresre nő. Hengeres törzsének átmérője az egy métert is eléri. Kis diószerű termése, amit rostos külső réteg borít, ínyencfalatnak számít, a törzs nedvéből mézet lehet sűríteni, illetve alkoholos italt lehet készíteni. A húsvét-szigeti ilyen, vagy nagyon hasonló pálmák nemcsak élelmiszert adtak a betelepedett polinéziaiak számára, hanem nyersanyagot is a hajóépítéshez, a házakhoz, a kőszobrok szállításához használt szánokhoz, illetve a termés rostjából készültek a kötelek. A termést azonban az őslakosok által behurcolt patkányok is nagy mennyiségben fogyasztották, ami önmagában korlátozta az erdők újratermelődését. A túlzott hasznosítás miatt aztán a betelepüléskor még dús pálmaerdők megritkultak, majd kipusztultak – de még a 16. századra datált nyomaik is vannak. Az első európai látogatók már csak hatalmas fatörzsek tönkjeit láthatták. A pálmafa mellett még 13 olyan fa- és cserjefaj faszén-maradványait találták meg, amelyek az esőerdőkre jellemzőek, és ma már nem élnek a szigeten. Bizonyítottnak látszik tehát, hogy az emberek betelepülésekor még szubtrópusi esőerdők voltak a szigeten.
A sziget mai növényzete természetesen sokkal változatosabb, számos fafajtát, dísz- és haszonnövényt betelepítettek vagy véletlenül hurcoltak be az európai utazók, a bevándorlók. A mai növényzet azonban így is sokfelé csak elvadult gyom, mint a cickafark nemzetségbe tartozó bolhafű, vagy a gyermekláncfű.
#### Állatvilág
A sziget eredeti állatvilága sem volt változatos. Őshonos szárazföldi gerincesek nem éltek a szigeten, kivéve szárazföldi madarakat, amelyek közül négy családhoz tartozó hat fajt azonosítottak a kutatók ősi maradványokból, többek között kettő papagájt és kettő guvatot. Ezek valamennyikét jóval a sziget európaiak általi felfedezése előtt kiirtották a megtelepülő őslakók. A betelepülő ember hozta magával a házi tyúkot, ami máig fontos háziállat maradt. Bár a polinéziaiak az új otthont kereső útjaikra általában vittek magukkal sertést és kutyát is, ezeknek a nyomait nem találták meg – talán a túl hosszúra nyúlt úton elpusztultak vagy el kellett fogyasztaniuk őket. Hoztak viszont egy polinéziai patkányfajtát (Rattus exulans), minden bizonnyal étkezési célokra, de ezeket mára felváltotta a behurcolt, világszerte ismert vándorpatkány. A szigeten megtalálható két gyíkfaj is valószínűleg potyautasként érkezett. Érdekesség, hogy az 1866-ban betelepített nyulakat is kipusztították 1911-re, megették az őslakosok.
A mai szárazföldi madarak is minden bizonnyal emberi segítséggel érkeztek ide; ilyen egy kis méretű, rovarevő faj a füstös karakara (Milvago chimango), a chilei fogoly, egy tinamuféle, a chilei tinamu (Nothoprocta perdicaria), a szigeten teljesen elvadultan élő házi galamb és kettő meghonosított énekesmadár, a házi veréb (Passer domesticus) és egy dél-amerikai eredetű tangaraféle az ezüstpinty (Diuca diuca).
Az ember megjelenése előtt a szigeten minden bizonnyal nagy számban fészkeltek a tengeri madarak, amint az ma is megfigyelhető a Csendes-óceán lakatlan szigetein. Ma már ezek is visszaszorultak a nehezen megközelíthető part menti sziklaszirtekre. A leggyakoribb itt a sziget híres madara, a füstös csér, de előfordulnak viharmadarak, vészmadarak, szulák, noddik és fregattmadarak is.
## Történelem
### Betelepülés
A modern genetikai vizsgálatok egyértelműen rokonítják a húsvét-szigeti őslakosságot a polinéziaiakkal. Utóbbiak származását a tudomány mai állása szerint Délkelet-Ázsiába lehet visszavezetni. A Csendes-óceán szigeteinek meghódítására i. e. 3000 – i. e. 1000 között indultak el Tajvan szigetéről. Terjeszkedésük több hullámban zajlott le, és az i. sz. 1. évezredben, a legelfogadottabb elméletek szerint valamikor i. sz. 300 és 500 között eljutottak a Húsvét-szigetre is. A betelepülők hajója a – valószínűleg túlzó – legendák szerint 30 méter hosszú, két méter magas volt, és több száz embert hozott magával.
#### A polinézek hajózása
Bár Új-Guineára és Ausztráliába – tengeri úton – már legalább évvel ezelőtt eljutott az ember és a Salamon-szigetek északi részét is elérte már 28 ezer évvel ezelőtt, a további terjeszkedés még sokáig váratott magára. Polinézia nyugati részére mintegy 3200 évvel ezelőtt érkeztek meg az első letelepülők. Az ottani sűrű és jó természeti adottságokkal rendelkező szigettengerben sajátították el olyan fokon a hajózás tudományát, alakították ki a megfelelő hajótípusokat, hogy távolabbi utakra is merészkedhessenek.
A polinézek hamarosan minden idők egyik legképzettebb hajósnépévé váltak. Kormányosaik kétszáz körüli csillagnak adtak nevet, de sokkal többet is felhasználtak „csillagiránytűs” navigációjukhoz. Kitűnően ismerték a tengeri áramlatokat és azokat az alig észrevehető holthullámokat, amik akár távoli szigetekről verődnek vissza. Gyakran a vízbe is beugrottak, és egész testükkel – beleértve legérzékenyebb pontjukat, a herezacskójukat – érzékelték e hullámok haladását.
A polinézek felfedező útjainak sokféle közvetlen kiváltó oka, mint a társadalmi konfliktusok, kalandvágy lehetett, de végső soron mind egy okra, a kedvező körülmények között növekvő népesség túlszaporodására, az adott gazdasági lehetőségekhez viszonyított túlnépesedésre vezethető vissza. Ilyenkor a lakosság egy része családosan, gyakran a törzsfőnöknek az örökösödésből kimaradt egyik ifjabb fia vezetésével, útnak indult. Nagy kenuikat megrakták mindkét nembeli háziállatokkal, növényi szaporítóanyagokkal, az útra szükséges élelmiszer- és vízkészletekkel, szerszámokkal.
Általában két kenut híddal kötöttek össze, ezen volt a vitorlaárbóc és egy fedett menedékhely. Az ivóvízkészletet a gyakori esőkből pótolhatták. A tengeren főzni is tudtak, mert egy homokkal telt láda tetején állandóan parazsat őriztek. Számítások szerint egy ilyen kettős törzsű kenu képes lehetett több tucat ember és mintegy 9 tonna készlet szállítására is.
A Csendes-óceán szigeteinek benépesítése hosszú és nagyrészt tudatos folyamat volt, ami fokozatosan épült az egyre bővülő ismeretekre. Ha a kitelepülők csak a véletlenre bízták volna magukat, akkor – számítógépes szimuláció szerint – mindössze század- vagy ezredrészük érhetett volna el egy szárazulatot. A navigációt segítette, hogy a szigeteket nem volt szükséges közvetlenül meglátniuk, közvetett jelek alapján már 80-120 kilométeres távolságból is észlelni tudták őket. A sikerhez a nagy kenuk gyorsasága is hozzájárult. Cook kapitány beszámolt arról, hogy a bennszülöttek többször is körülvitorlázták a hajóját, amivel ő, jó szélben, a lehető legnagyobb sebességgel igyekezett haladni. A kenuk kedvező széljárás esetében napi 180–240 kilométer megtételére is alkalmasak voltak, ami az akciórádiuszukat hihetetlen mértékben kiterjesztette. Oldalazva a szél ellen is tudtak vitorlázni, de a hosszabb távú utazások során, súlyos terhekkel rakottan ez nagyon megnehezítette volna a haladást. Sok kutató ezért azt tartja valószínűnek, hogy az uralkodó széliránnyal szembeni, keleti irányú terjeszkedésükre elsősorban a 8–16 évente ismétlődő El Niño jelenségek idején kerítettek sort, amikor a szélirány huzamosabb időre nyugatira, azaz kelet felé fordult.
A Húsvét-sziget azonban mindenképpen a lehetőségek végső határánál kellett legyen a polinéz hajósok számára, amit az is alátámaszt, hogy nincs jele betelepülők többszöri érkezésének, vagy valamiféle oda-vissza forgalom kialakulásának Polinézia más vidékeivel. Kelet felé csak a lakhatatlan Sala-y-Gómez-szigetig jutottak el, ahová a Húsvét-szigetről többször is ellátogattak az őslakosok hagyományai szerint. Később, a hajóépítésre alkalmas fák kipusztulásával, teljesen lehetetlenné vált a távolsági hajózás. A navigáció készsége azonban generációkon át is fennmaradt, mert a szigetlakók az 1940-es, '50-es években többször is elkötötték a chilei haditengerészet egy-egy evezős csónakját és azt kezdetleges vitorlával felszerelve, az uralkodó szél segítségével eljutottak Polinéziába. Visszafelé viszont soha nem tudták volna megtenni ezt az utat.
#### Húsvét-szigeti hagyományok a betelepülésről
A helyi szájhagyományok szerint az első telepesek egy nagy, meleg, zöld szigetről érkeztek nyugat felől, aminek a neve Marae Renga volt. Ezt ma a tudósok a Gambier-szigetekkel vagy a Marquises-csoport egyik tagjával vélik azonosítani. A több változatban élő legenda szerint egy kataklizma (áradás) vagy egy, a törzsfőnöki családon belüli konfliktus miatt kényszerültek elhagyni hazájukat Hotu Matu'a vezérletével, és hatheti utazás után értek a Húsvét-szigetre.
A legendák legvitatottabb részét a többszöri betelepülésre vonatkozó, szórványos és ellentmondó adatok jelentik. Hotu Matu'a ezek szerint eleve egy felderítő expedíciót küldött volna ki hat fővel, és az ő visszatértük után indította volna el a betelepülők csapatát. Ezt a kutatók teljesen valószínűtlennek tartják. Egyes emlékezések szerint ezt az első csoportot jóval később egy másik betelepülés is követte volna. Ezek közül a legendák közül emelte ki Thor Heyerdahl a hosszúfülűek (hanau eepe) és a rövidfülűek (hanau momokó) közötti harc történetét is. Ezzel kapcsolatban szövegértelmezési problémák is felvetődnek. Sebastian Englert, a polinéz nyelvek elismert szakértője szerint ezek a kifejezések nem a fülre vonatkoznak, hanem testes, illetve vékony embereket jelentenek. Mivel Polinézia-szerte a testességet, magasságot a vezetésre való rátermettséggel hozzák összefüggésbe, ezek a kifejezések valószínűleg inkább a vezetők és az alávetettek közötti különbséget rögzítették, és eszerint a köztük lévő harc legendája az elnyomottak egy lázadásának emléke lehet. Englert maga azonban úgy vélte, hogy a két csoport tagjai különböző hullámokban érkeztek a szigetre, és az újonnan érkezettek emelkedtek a régebben ott élők fölé.
A legendák keveset segítenek a sziget történetének feltárásában, mert azokat csak a 19. századtól kezdve gyűjtötték be a kevés megmaradt bennszülöttől, akiknek kultúrája a pusztulások nyomán már erősen lehanyatlott. Például hat különböző király-sorrendet jegyeztek le tőlük.
A modern radiokarbon-vizsgálatok szerint a legrégebbi faszén-leletek az i. sz. 4. századból származnak. A többszöri betelepülésre utaló jelet nem sikerült kimutatni. Több szakértő szerint egyébként is, egy később érkező csoportnak a már megtelepedett, és számban megerősödött népességgel szemben nem lett volna esélye a hatalom megszerzésére.
### A Húsvét-sziget önálló története
A betelepülők a magukkal hozott haszonnövényekkel a partok közelében lévő sík területeken kezdtek először földművelésbe. A letelepedés korai központja a régészeti adatok szerint a sziget délnyugati részén lehetett, nagyjából a mai „főváros” és egyetlen település, Hanga Roa helyén. Anakena területén, az északkeleti partszakasz közepén – ahol pedig a legendák szerint a partraszállás történt – az első lakóhelyek nyomai „csak” a 8-9. századra datálhatók. Az első kőtalapzatok, amelyek ceremoniális célokat szolgáltak, 1100-ban már álltak. Később ezekre kerültek a kőszobrok. A régészeti adatok szerint a déli part közelében csak 1300 körül indult meg a népesség gyors növekedése és az építkezés.
A szigetlakók legendái részletesen foglalkoznak a kezdeti időszakkal. Eszerint a nehéz partraszállás után – hajójuk összetört a parti sziklákon – három hónapon át, amíg magukkal hozott növényeik és magvaik termésére vártak, csak a szigeten fellelhető, begyűjthető táplálékot fogyasztották. A kezdeti időszakban különösen gyorsan pusztulhattak ki egyes védtelen állat- és növényfajok, amint azt a polinéziai szigetvilág más részeinek története is mutatja. Nem csak a táplálkozás révén, hanem a magukkal hozott patkányok és a baromfikon behurcolt madárbetegségek miatt is gyorsan fogyatkozott a sziget állatvilága.
A sziget történetének korai időszakából származó leleteket tártak fel a Terevaka-hegy oldalában. Mintegy 400 kisebb ház alapjait azonosították itt, amelyeket az obszidián szerszámok alapján az i. sz. 800-1300 közötti időszakra datáltak. Maga a hegy neve is annyit tesz, hogy „kenukat kihúzni”, vagy „dönteni”, ezért a kutatók szerint az akkoriban még itt lévő erdőből a fákat kitermelő munkások ideiglenes telepei lehettek ezek a házcsoportok. Hasonló telepeket határoztak meg a Rano Kau hegy oldalában is, egy kőfejtő mellett.
A mezőgazdasági termelés 1200 és 1600 között egyre intenzívebbé vált és egyre magasabbra kúszott a vulkáni hegyek oldalán. A nagyobb termőföldek művelésének rendszere az 1400-as években egyidejűleg jelenik meg a vallási jellegű szobrok számának fellendülésével. A halászat jelentősége ugyanakkor csökkenni kezdett. Ennek a nagyobb kenuk építésére alkalmas fák számának csökkenése lehetett az oka. A régebbi leletekben gyakran előforduló delfincsontok – a delfineket hajókról vadászták – az 500 évnél fiatalabb rétegekből gyakorlatilag eltűntek. Az első európai utazók pedig lényegében már fátlannak találták a szigetet. A pollenadatok elemzése is azt mutatja, hogy az eredetileg teljesen erdősült szigeten i. sz. 1000-re csak a magasabb területeken maradtak meg az erdők; 1680-ra csak a legmagasabb vulkán csúcsán és foltokban az oldalában voltak fás területek, amik aztán még később mindenhonnan eltűntek.
#### A szoborállítók társadalma
A sziget különböző törzsek területeire oszlott, bár az elhatárolódás sokfelé bizonytalan volt. Az egész szigetre kiterjedt viszont az örökletes törzsfő, az Ariki henua vezette „királyi” Miru törzs hatalma. A társadalomban merev osztályrendszer uralkodott, a többlettermék a törzsfőknek, papoknak, a művészet birtokosainak és a harcosoknak jutott. A sziget különböző részei között hatékony árucsere folyt mezőgazdasági termékekkel és az építkezési és más alapanyagokkal.
A fejlett munkamegosztás mellett közösségi feladatok végrehajtására a lakosság nagy részét mozgósítani lehetett. Kelet-polinéziai párhuzamok is arra mutatnak, hogy eredményes közös munkát folytattak az egyes szigetek lakói bizonyos feladatok megoldására, mint például a nagy hajók építésére. A Húsvét-szigeten a kedvező éghajlati körülmények nem tették szükségessé a túl sok mezőgazdasági munkát, a hajóépítésnek a fák kipusztítása vetett véget, így a közösségi energiákat egyre inkább ezoterikus célok megvalósítására, a nagy kultikus szobrok kifaragására és felállítására fordították. A jelek szerint a specializálódott kőfaragó mestereket és a sok tonnás szobrokat mozgató embertömegeket nem kényszerítették, hanem főtt étellel látták el, valamint abban hitben élhettek, hogy erőfeszítéseikért valamiféle természetfeletti jutalmat várhatnak. A különböző törzsi csoportok a saját őseik tiszteletére állított egyre hatalmasabb rituális platformok és ezeken természetesen az ősöket megszemélyesítő szobrok állításával vetélkedtek.
##### Hoa Hakananai'a
Az egyik legérdekesebb moai az Orongo kultikus központban állt, egy minden bizonnyal a szobor köré épített épületben. Ez a szobor kivételes módon kemény bazaltból készült, és ezért sokkal nehezebb lehetett kifaragni, mint a tufából készült társait. Egyes kutatók véleménye szerint ez lehetett a „prototípusa” a moaiknak, de a többség inkább arra hajlik, hogy ez az alkotás immár az átmenetet képviseli a moai-kultusz és az azt követő, az ökológiai katasztrófa után kialakult madárember-kultusz között.
A két és fél méter magas, 4 tonnás szobor a tengernek háttal állt a madárember-kultusz egyik központi épületében, mellkasáig a földbe temetve, talán azért, hogy a fölé építendő háznak ne kelljen túl magasnak lennie. A hátát gazdagon díszítették a madárember-kultusz jelképeivel, azaz stilizált madáremberekkel, rituális evezőkkel, a hatalom jelképeivel és vulvákkal, a termékenység szimbólumaival.
A szobornak a neve is fennmaradt, Hoa Hakananai'a-nak hívták, aminek a jelentése: A barát, akit elloptak. 1868-ban ez meg is történt: egy brit hajó legénysége (HMS Topaze), 300 matróz kimozdította a helyéről és Londonba szállította egy másik szoborral együtt (Moai Hava), ahol ma is a British Museumban őrzik.
#### Ökológiai katasztrófa és társadalmi összeomlás
A fordulat 1680 körül következett be a sziget társadalmában. A fák kipusztítása nemcsak a hajók építését, a nyílt vízi halászatot tette lehetetlenné, hanem a nagy szobrok mozgatását is, hiszen ahhoz is fából készült szán-szerű alkalmatosságokat használtak. Számos más területen is hiány lépett fel, az árucsere-hálózatok összeomlottak és a lakosság csoportjai közötti súlyos összecsapások alakultak ki.
A belső háborúk gyakoriak a polinéziai szigetek történetében, így a Húsvét-sziget esetében inkább az a különleges, hogy – a régészeti leletek és a legendák alapján – a sziget társadalma mintegy ezer éven át alapvetően békében élt. Az összeomlás után azonban a harcosok vették át a hatalmat, és szinte folyamatos lett a viszálykodás két laza szövetség, a nyugati Tu'u és a keleti Hotu Iti között. A 18. századtól tömegessé vált a leletek között az obszidiánból pattintott, tőrként vagy lándzsahegyként használatos hosszú penge (mataa), ami korábban csak elvétve fordult elő.
Az erőszak állandósult a szigeten. Az első európai utazók még csak álló szobrokról tesznek említést, Cook kapitány látogatása idején, 1774-ben viszont nagy részük már ledőlt. A szobrok fáradságos ledöntése tovább folytatódott, és 1868-ra már nem volt szobor álló helyzetben a szigeten. A szobrokat a konfliktusok során nemcsak ledöntötték, hanem igyekeztek össze is törni, arcukat, szemüket szétroncsolni, nyilván „varázserejük” megsemmisítése érdekében.
#### A lakosság genetikai eredete és egészségi állapota
A genetikai kutatások szerint az őslakók egyértelműen Polinéziából érkeztek. Génállományuk eleve egymáshoz közeli lehetett, és a későbbiekben, a szigeten eltöltött mintegy másfél ezer év alatt az eredeti lakosságon belül is szigorú törzsi elhatárolódás alakult ki, vagy maradt fenn. George Gill amerikai kutató az Anakena körül talált csontvázakon, és csak ott, egy nagyon ritka genetikai betegség nyomait fedezte fel; egy másik örökletes elváltozást pedig a déli parton talált csontokon mutatott ki. Az Anakena környéki populáció tagjai a hagyományok szerint a Miru avagy „királyi” törzs tagjai voltak, aminek kívülállók nem válhattak tagjaivá házasság révén sem. Genetikai érdekesség, hogy a 20. század hetvenes éveiben már kimutattak az őslakók közül tizennyolc személynél egy olyan génkombinációt, ami a baszkoknál gyakori. Ezt egy 19. századi közös ősig sikerült visszavezetni. Nagy valószínűséggel az akkoriban komoly bálnavadász-ipart folytató baszk tengerészek járhattak akkoriban vagy még korábban a szigeten.
A lakosság egészségi állapotáról szóló korai információk szórványosak és ellentmondásosak. Az első dokumentált európai felfedező, Roggeveen szerint magasak, erőteljesek voltak, és rendkívül jó fogazattal rendelkeztek. Később az antropológusok a csontmaradványokból és a korabeli élő népesség vizsgálatából is azt állapították meg, hogy a szigetlakók fogazata rendkívül rossz. Ezt főleg a nagyarányú cukornádfogyasztásnak tulajdonították. Cook kapitány és botanikusa, Forster szerint a szigetlakók nem magasak, és egyáltalán nem erős alkatúak. A korai látogatók mind sokféle bőrszínről számoltak be, a fehértől a sárgán át a vörösesig. A szigetlakók, más polinéziai népcsoportokhoz hasonlóan, nagyra becsülték a világos bőrt, és a fiatal lányokat a hagyomány szerint barlangokban elkülönítve tartották a fehérebb, „magasabb rendű” bőrszín megóvása érdekében. Ami az arckifejezéseket illeti, a 20. század végén tudományos módszerekkel sikerült néhány koponya arcának helyreállítása, és a gipszöntvények olyan jól sikerültek, hogy a szigetlakók azonosítani tudták az illetők leszármazási ágát.
#### Házak, települések
A családi otthonok egy házból (ehelyett használhattak megfelelő lávabarlangot vagy befedett sziklabeszögellést is) és a körülötte elhelyezkedő földbe ásott kemencéből, baromfiólból és fallal körülvett kertekből álltak. Két-három ilyen lakóhely állt egy csoportban a mezőgazdasági ültetvények körül elszórva. A házak, települések színvonala a tengerparttól, illetve más kitüntetett helyektől (vízforrások, termékenyebb földek) távolodva egyre csökkent. A polinéz hagyományoknak megfelelően a területeket a tengerparttól befelé haladva sávosan oszthatták fel, és a tengerpart „előkelőbb” helynek számíthatott, bár a föld itt kevésbé volt termékeny, és a szelek meg a sós permet károsan hatott a termésre.
A települések az oltáremelvénnyel rendelkező vallási, rituális helyek, kiemelkedő platformok (ahuk) köré csoportosultak. Később ezekre kerültek az ősöknek emléket állító nagy kőszobrok is. Ezektől 50-100 méterre helyezkedtek el a magas rangú személyek házai, a hare paenga nevű építmények. Az ilyen előkelő házaknak faragott lapos kövekből, bazaltlapokból készült padlózatuk volt, aminek az elkészítése igen sok munkát igényelt. (A „paenga” szó egyaránt jelent „faragott követ” és „nagy családot” is.) Ezeknek a házaknak a felépítménye kívülről felfordított hajótestre emlékeztetett. Függőlegesen a talajba rögzített ágakon nyugodott a hosszanti „mestergerenda”, amihez két oldalról a növényzetből készült domború „falazat” támaszkodott. A ház legmagasabb része is csak két méter körül volt középen, a két végén ez egy méterre csökkent. Lakói a hossztengellyel párhuzamosan helyezkedtek el az alváshoz, a fiatalok az alacsonyabb részeken, a tekintélyesebb személyek középen. A nagyobb házakban több tucat ember is élt, illetve csak vacsorázott és aludt, mert a nappalt többnyire a házon kívül töltötték. A házakban bútorok nem voltak. Bejáratuk egy kis, maximum egy méter magas alagút volt, amin csak négykézláb lehetett bemászni, ez védte a lakókat a széltől is. A bejárat két oldalán kis fa- vagy kőszobrok állhattak. A köznép házai hasonlóak voltak, csak faragott kőpadló nélkül. Mindössze a bejárat előtti részt kövezték ki.
A sziget leggyakoribb régészeti leletei a kővel bélelt kis gödrök, földkemencék (umu pae), amikben a baromfit készítették el úgy, hogy körberakták izzított kövekkel. Ilyenekből több százat találtak. A legtöbb családi használatra készült, de van közöttük „közösségi konyha” is, akár harminc kemencével, ahol valószínűleg a közös munkákban – például a kőszobrok felállításában – részt vevők számára főztek.
A szigetlakók földművelésük nagy részét kőtörmelékből emelt falakkal bekerített kiskertekben (manavai, szó szerint „vizes hely”) folytatták. A falak és/vagy a talajszint kimélyítése a széltől védte a termesztett növényeket. A Rano Kau vulkáni kráterében, ezen a természettől szélvédett helyen a belső meredek lejtőn sűrűn sorakoztak egymás mellett a házak és teraszos kertek.
A sziget szokatlan építményei a „betörésbiztos baromfiólak”, amik jól mutatják ennek a háziállatnak a fontosságát a lakosság élelmezésében. Ezek a tyúkólak (hare moa) négyszögletes alaprajzú, vastag falú, két méter magas, 2-3 méter széles és 5-20 méter hosszú épületek. A szűk bejáratokat el lehetett torlaszolni egy-egy kőlappal. Mintegy 1230 ilyen építményt vettek számba a szigeten. Az épületek eredeti rendeltetése máig vitatott, ugyanis legtöbbjükben emberi csontokat is találtak. Egyes elbeszélések szerint eredetileg baromfiólnak épültek, és a társadalmi összeomlás, valamint a baromfiak nagy részének pusztulása után lettek csontkamrák, osszáriumok. Más elképzelések illetve más legendák feljegyzései szerint eredetileg lettek volna csontkamrák, amikbe később a tyúkokat betelepítették, vagy az állatok maguk költöztek beléjük. Tovább bonyolítja a lehetséges variánsokat, hogy a tényleges tyúkólakba is elhelyeztek a királyi Miru családból származó, a hiedelmek szerint a tojáshozamot növelő emberi koponyákat.
A tyúkok mindenesetre a látogatók beszámolói szerint a 18. század végén, a 19. század első felében szinte teljesen eltűntek a szigetről, később úgy kellett újra telepíteni őket. Az új állományt viszont már nem tartották a kőólakban, hanem mindenfelé szabadon kószáltak és fészkeltek a szigeten.
#### Az obszidián
A vulkanikus eredetű szigeten többfelé található obszidián, a vulkáni üveg. Ez a jól pattintható, különlegesen kemény, fekete kőzet nagy szerepet játszott a szigetlakók életében. Szerszámaikat ebből készítették, a puha tufából készült nagy kőszobrok kifaragását is ez az anyag tette lehetővé. A legjobban pattintható, különlegesen értékes obszidián-fajtát a közeli kis Motu Itu szigetről termelték ki, amit leginkább csak úszva lehetett megközelíteni.
Az obszidián keménysége ellenére a használat közben kopik, és ez a kopás a mai tudományos eszközökkel jól elemezhető. Megállapítható az anyag felszíni rétegeinek változásaiból, hogy mit dolgoztak fel vele, valamint az is, hogy magát a szerszámot mikor pattintották ki az anyakőzetből. A kő felszínén ugyanis hajszálvékony hidratációs rétegek alakulnak ki ugyanis azáltal, hogy a kő magába a szívja a nedvességet környezetéből, és ez réteg idővel vastagszik. Ezért a szigeten garmadával talált obszidián-eszközök elemzése jól kiegészíti a radiokarbonos kormeghatározást, és számos egyéb hasznos információt szolgáltat. Az egyik mezőgazdasági körzetben talált szerszámokról például meg lehetett állapítani, hogy azokat nagyrészt élelmiszernövények hámozására, puhafák gyalulására, illetve halak pikkelyezésére használták.
#### A sziget európai felfedezése, kutatása
A Nyugat számára 1722. április 5-én, húsvét vasárnapján fedezte fel Jakob Roggeveen holland hajóskapitány és felfedező három hajója közül az Afrikaansche Galei nevű legénysége. Roggeveen az akkori ünnep miatt adta a szigetnek ezt a nevet. A szeszélyes időjárás nem tette lehetővé a kikötést, de másnap a lehorgonyzott hajókhoz kis kenujával kievezett egy bennszülött. Az idős férfi nem látszott különösebben meglepettnek, ezért erősen tartja magát az a feltételezés – amit egyes korábbi hajósok bizonytalan beszámolói is erősítenek, de nem bizonyítanak – hogy korábban is voltak már európai látogatói a szigetnek. Harmadnap Roggeveen is partra szállt embereivel egy rövid látogatásra, tőle származik a hatalmas kőszobrok első említése. A második holland hajó kapitánya, Cornelis Bouman is megjegyezte naplójában, ami csak 1910-ben jelent meg, hogy a bennszülöttek egyáltalán nem féltek tőlük.
A Roggeveen utáni európai utazók általában rövid időt, egy-két napot töltöttek a szigeten, megfigyeléseiket csak jóval később rögzítették, és gyakran jelentős túlzásokba estek. Jean-François de La Pérouse, a híres francia felfedező 1786-ban csak tíz órát töltött a szigeten. A tulajdonképpeni tudományos kutatás James Cook kapitány 1774. évi útjával kezdődött. Ők négy napot töltöttek a szigeten, tahiti kísérőjük úgy-ahogy szót is tudott érteni az őslakosokkal. Élelmiszert is vásároltak cserekereskedelem révén, és ők is megcsodálták a hatalmas szobrokat, amikről – hasonlóan holland elődeikhez – nem tudták elképzelni, hogyan állíthatták fel azokat.
Az első komoly régészeti feltárásokat a német Hyäne nevű ágyúnaszáddal érkezett szakemberek végezték 1882-ben. Feladatuk elsősorban anyaggyűjtés volt a berlini etnográfiai múzeum számára. Részletes leírásokat is készítettek, valamint feltárták egy ház padlózatát, valamint néhány hare moát, „tyúkólakat”, a sziget jellegzetes kőépítményeit, amikben a bennszülöttek féltett kincseiket, a baromfikat őrizték.
Az amerikai Mohican hadihajó legénysége 1886-ban még alaposabb munkát végzett; tizenegy nap alatt számba vettek 555 kőszobrot, 113 kőtalapzatot, részletes feljegyzést készítettek több faluról, köztük a szertartások színhelyéül szolgáló Orongóról, valamint sziklarajzokról és más emlékekről. A helyi legendákról is sok információt gyűjtöttek, és két rongorongo táblát is beszereztek a húsvéti-szigeti írás felirataival.
Az első világháború idején egy angol nő, Katherine Routledge másfél évet töltött a szigeten férjével. Jelentős kutatásokat végzett és sok, mára felbecsülhetetlen értékű fényképfelvételt készített. Eredményeiről 1919-ben könyvet is megjelentetett The Mystery of Easter Island: The Story of an Expedition címmel.
1934-35-ben Henri Lavachery belga archeológus és Alfred Métraux francia néprajzkutató öt hónapig kutattak ott egy közös expedíció keretében, majd jelentős tanulmányokat tettek közzé. Sebastian Englert német katolikus misszionárius 1935-től haláláig, 1969-ig élt és munkálkodott a szigeten. Különösen a helyi nyelv és hagyományok feltárása terén ért el jelentős tudományos eredményeket.
Új fejezetet nyitott a Húsvét-sziget kutatásának történetében Thor Heyerdahl munkássága, annak ellenére, hogy a norvég kutató a legfontosabb elméleteit nem tudta elfogadtatni a nemzetközi tudományos közösséggel. 1955-ös első expedíciójában több archeológus is részt vett, köztük William Mulloy, aki a későbbiekben a Húsvét-sziget régészetének legelismertebb szaktekintélyévé vált. Ő végezte az első radiokarbon- és obszidián-kormeghatározásokat, és érdekes kísérleteket hajtott végre a szobrok kifaragására és felállítására vonatkozóan. Haláláig, 1978-ig húsz hosszabb-rövidebb kutatóutat tett a szigeten, és hamvait is ott helyezték örök nyugalomra.
### Az európaiak általi felfedezés után
Az első kísérletet a sziget annektálására a katalán származású Manuel d’Amat i de Junyent, Chile kormányzója és Peru alkirálya tette, aki expedíciót küldött a Csendes-óceánra Don Felipe Gonzales de Haedo vezetésével a spanyol gyarmatbirodalom kiterjesztése érdekében. Gonzales 1770 november 15-én a San Lorenzo sorhajóval és a Santa Rosalia fregattal elérte a szigetet, több keresztet állított fel ott és a San Carlos névvel ruházta fel. Nem sikerült azonban igazán felkelteni az anyaország érdeklődését a távoli terület iránt, ezért aztán a területi igényt sem újították meg. Még az expedíció hajónaplóját is csak 1908-ban adták ki.
A 19. században a szigetet már rendszeresen látogatták az Antarktisz környéki vizeken tevékenykedő bálnavadász-hajók. Az európaiak által behurcolt, a szigeten addig ismeretlen betegségek, mint az influenza, tuberkulózis és a szifilisz a népesség jelentős visszaesését okozták. A szigeten elsőként letelepedett misszionárius, Eugène Eyraud is tüdőbajban hunyt el. Különösen sötét fejezetét írták a Húsvét-sziget történetének a perui rabszolga-kereskedők 1862–63-as támadásaikkal, amelyek során a hagyományok szerint mintegy 1400 szigetlakót hurcoltak el kényszermunkára a perui és chilei nagybirtokokra. A kevés visszatérő által behozott himlő aztán a sziget csaknem teljes lakosságát elpusztította.
Az európaiak a juhtenyésztésben találták meg a sziget gazdasági kiaknázásának lehetőségét. A betegségekben elhunyt lakosok földjeit felvásárolták, ami aztán összeütközésekhez vezetett a maradék őslakosokkal.
Jean-Baptiste Dutrou-Bornier volt az első nagyvállalkozó, aki felvásárolta a sziget összes földjét a misszionáriusok területeit kivéve. Néhány őslakost a Tahitin elterülő birtokaira költöztetett át. 1871-ben összekülönbözött a misszionáriusokkal is, akik ezután 171 helyi lakos kivételével az összes többit kitelepítették a Gambier-szigetekre. Így a lakosság 97%-a meghalt vagy kivándorolt egy évtized alatt, és velük a Húsvét-sziget kulturális hagyományainak, élő emlékezetének túlnyomó része elveszett.
Néhány év múlva másik vállalkozó, Alexander Salmon, Jr., egy angol zsidó kereskedő és a tahiti bennszülött Pōmare-dinasztia egyik hercegnőjének fia, a húsvét-szigeti kivándoroltak nagy részét visszatelepítette és megvásárolta a földeket kopra-ültetvények létesítése céljából. 1878-tól ő lett minden föld tulajdonosa és a sziget egyetlen munkaadója. Ő kezdte el a turizmus fejlesztését is a szigeten, a brit és német tudományos expedíciók fő segítője, informátora lett. Több eredeti rongorongo fatáblát gyűjtött be. Végül 1888-ban minden helyi földtulajdonát eladta a chilei kormánynak és közreműködött a sziget Chiléhez csatolásában.
A sziget annektálására 1888. szeptember 9-én került sor. A chilei kormányt Policarpo Toro képviselte, az őslakosokat egy Atamu Tekena nevű bennszülött, akit szintén a chilei kormány nevezett ki a korábbi „király” és örökösének halála után. A bennszülött származású lakosok egy része máig vitatja a szerződés érvényességét.
#### 20. század
Az 1960-as évekig a megmaradt bennszülöttek mozgását és lakhatását a sziget „fővárosa” és egyetlen települése, Hanga Roa körzetére korlátozták. A sziget többi részét 1953-ig a Williamson-Balfour Társaság bérelte juhtenyésztés céljára, majd 1966-ig a chilei haditengerészet kezelésébe került. 1966-ban nyitották meg az egész szigetet az őslakosok előtt, és egyben megadták számukra a chilei állampolgárságot.
Az 1973-as chilei államcsíny nyomán a szigeten is bevezették a katonai kormányzást. A turizmus visszaesett és „helyreállították” a magántulajdont. Augusto Pinochet három alkalommal is meglátogatta a szigetet az uralma alatt. Katonai létesítményeket emeltek és felépítették az új városházát.
A Mataveri nemzetközi repülőtér kifutópályáját az Egyesült Államok hosszabbította meg 423 méterrel 3353 méterre, esetleges szükségleszállóhely céljára a Space Shuttle számára. Pinochet az 1987-es avatáson nem vett részt az emberijog-sértéseket érintő amerikai bírálatok miatt.
1989-ben Chile a szigetet teljes egészében történelmi emlékhelynek nyilvánította.
#### 21. század
2007\. július 30-án a Húsvét-sziget egy chilei közigazgatási reform keretében a Robinson Crusoe történetéről ismertté vált Juan Fernandez-szigetekkel együtt megkapta a különleges terület státuszát.
2010 augusztusa és 2011 februárja között összetűzésekre került sor a szigeten a bennszülött Hitorangi klán és a hatóságok között ingatlantulajdonlási okok miatt. A területfoglaló aktivisták szerint őseik földjét csalással vették el tőlük. 2011 januárjában az ENSZ bennszülött népek ügyében illetékes rapportőre sürgette a chilei kormányt, hogy tegyen meg mindent a rapanui néppel folytatandó jóhiszemű dialógus érdekében.
## Népesség
A 2002-es népszámlálás alapján a lakosság lélekszáma fő volt. Közülük 60% vallotta magát rapanui őslakosnak, 39% vegyes európai-amerikai indián leszármazottnak és 1% amerikai indiánnak, Chiléből. A népsűrűség 23 fő/km2 volt.
### Demográfiai történet
A sziget polinéz lakosságának száma a történelmi viszontagságok során erősen ingadozott; az első ezer év alatt súlyos túlnépesedés alakult ki, majd az ökológiai katasztrófa és az ezt követő belharcok nyomán erősen lecsökkent a népesség. Az első európai látogatók becslései 2000 fő körüli lakosságot jeleznek. A történelmi lakosság maximumát a kutatók hét és tizenhét ezer fő közé teszik. Az európaiak hódítása, az őslakosok Peruba hurcolása rabszolgának, majd az újfajta betegségek a 19. században megint népesedési katasztrófát okoztak. A minimumra, 111 főre 1877-ben csökkent az őslakosok száma, és közülük is csak 36-nak voltak utódaik. A mai rapanui lakosság ettől a 36 személytől származtatja magát.
## Közigazgatás
A Húsvét-sziget Chile közigazgatásában külön tartományt (provincia) képez, ami Valparaiso régió nyolc tartományának egyike. A Húsvét-sziget mint tartomány, Chile más régióitól elérően, nem oszlik tovább községekre (communes), hanem egyetlen községet alkot. Ebbe a közigazgatási egységbe tartozik még a lakatlan Sala-y-Gómez-sziget is.
A sziget fővárosa és egyben egyetlen települése Hanga Roa, a nyugati parton.
### Időzóna
A Húsvét-sziget időzónája UTC-6 (nyáron UTC-5), ami megegyezik az észak-amerikai Mountain Daylight Time időzóna idejével (Denver (Colorado állam) és Salt Lake City ideje) és ez egy órával több, mint ami földrajzilag indokolt lenne.
## Kultúra, vallás
A sziget ősi kultúrájának legfontosabb emlékei a moai szobrok. Ezek a szobrok a mai tudományos konszenzus szerint egyfajta ős-kultusz termékei, az egyes csoportok a saját őseiknek állítottak ebben a formában emléket, és egyúttal vetélkedtek más csoportokkal ebben a kultikus tevékenységben. A szobrok alakjában a kutatók és a helyi hagyományok egyaránt fallikus szimbólumot (is) látnak.
A 17. századra kialakult ökológiai katasztrófa nyomán megszűnt az addigi – Polinéziában párját ritkító – társadalmi béke. A szűkülő forrásokért vívott harcban megdöntötték a hagyományos királyi klán hatalmát, a kiterjedt összetűzésekben a rivális csoportok lerombolták egymás szobrait. Az ősök kultuszát is egy új szertartásrendszer váltotta fel, a „madárember” kultusza. Ez a vallási rendszer egyistenhit volt, a teremtőt Makemake személyében tisztelték. A hiedelemvilág továbbra is a termékenységet állította a középpontba. A hosszan elhúzódó törzsi harcok helyébe lépő új békerendszer keretében a vezetést minden évben más és más csoport vette át, ennek vezetőjét egy „istenítélet” alapján választották ki. Az új vallás központja Orongo település volt, ahonnan a sziget társadalmának előkelői minden évben végignézték a kultikus tojásszerző versenyt. Ennek során a különböző törzsi csoportok ifjai abban vetélkedtek, hogy melyikük tudja elhozni úszva a közeli sziklaszirtek közül a legtávolabbiról, a két kilométerre lévő Motu Nuiról (3,6 hektár) az oda érkező vándormadarak, nevezetesen a füstös csér első tojását. A győztes megkülönböztetett tiszteletnek örvendhetett egy évig, ő lett a Tangota Manu, a „Madárember”, az a törzsfő pedig, akinek a törzsébe tartozott, vallási vezetővé, Makemake földi képviselőjévé vált arra az évre. A keresztény misszionáriusok tevékenysége nyomán a kultusz a 19. század derekára egyfajta ügyességi vetélkedővé szelídült.
A sziget hagyományos kultúrájából a 21. századra főleg a polinéziai gyökerekből fakadó ének és a tánc él tovább, az idegenforgalom igényeihez is alkalmazkodva.
A mai házak, a középületek, de még az öltözködés is chilei stílusú, azzal a különbséggel, hogy ruháikon a helyi flóra motívumai bukkannak fel. A helyi szokásos eledelek a languszta, a tonhal, az édesburgonya és a taró.
### Rongorongo
A rongorongo a Húsvét-szigeten a 19. században felfedezett, fatáblákra vésett jelek rendszere, ami valószínűleg egy írásrendszer. Megfejtésére számos kísérlet történt, de ezek mindmáig sikertelenek maradtak. Bizonyos naptári információkat és leszármazási sorokat már sikerült azonosítani, de ezeket sem sikerült eddig ténylegesen elolvasni. Egyelőre azt sem sikerült bizonyítani, hogy a rongorongo ténylegesen egy írás, és ha az, akkor helyi találmány-e.
A rongorongo összesen 25 fatáblán maradt fenn, ezek a világ különböző múzeumaiban találhatók, a Húsvét-szigeten egy sem maradt belőlük. A helyi hagyományok szerint az írást a legendás ős, a betelepülők vezetője, Hotu Matu hozta magával, de ezek a legendák számos más összefüggésben is bizonyítottan nem felelnek meg a valóságnak, így a rongorongót illetően sem fogadják el őket a tudósok. Polinéziában egyébként sehol másutt nem ismeretes ősi írás. A 25 fatábláról feltételezik, hogy mindegyik az európai kapcsolatteremtés utáni időkből származik, az egyikről bizonyították, hogy eredetileg egy európai evező darabja. Rajtuk összesen 14 ezer írásjelet azonosítottak. Az jelek úgynevezett busztrophedon (ökörfordulós) sorrendben követik egymást, azaz a sor végén a jelek az ellenkező irányba folytatódnak az új sorban, mégpedig az addigiakhoz képest fejjel lefelé.
A kutatók egy része azt feltételezi, hogy a rongorongo kialakítására a spanyolok 1770. évi annexiós kísérlete nyomán került sor. Ekkor ugyanis a spanyolok birtokbavételi dokumentumot készítettek a szigetről, és azt aláíratták a helyi előkelőkkel. A máig fennmaradt dokumentumon a bennszülöttek „aláírásai” nagyon egyszerű jelek, csak egyetlenegy hasonlít közülük a rongorongo jelrendszerére.
### Ünnepek, fesztiválok
Februárban tartják a Tapati Rapa Nui fesztivált, ami két hétig tart. Tartalmaz táncos, zenés, és egyéb kulturális eseményeket. Bemutatják a moaik faragását, a testfestést.
### Gasztronómia
A konyha magába foglalja az ősi rapanui kulináris szokásokat és a latin-amerikai spanyol hatásokat. Fő összetevők a halak, tengergyümölcsei (polip, angolna, tengeri csigák, homár), édesburgonya, taró, banán, ananász, kókusz, sütőtök, baromfi-, sertés- és bárányhús. Gyakori ételkészítési módszer a fogások banánlevélben történő pörkölése a földön. A halakat gyakran sütik felforrósított kövön.
A szigeten mai napig termelt haszonnövények javát még a polinéz bevándorlók honosították meg Kr. e. 1200 és 800 között. Ma a legfontosabbak a taró, cukornád, banán, taró, jam, édesburgonya, kurkuma, káposztapálma, malájalma. A bevándorlók hozták magukkal a baromfit és a hústermelő patkányt. A legfontosabb szerepe az édesburgonyának van a mai napig az élelmezésben.
Jellemző húsvét-szigeteki ételek: a chilei eredetű cazuela, amely polinéz hozzávalókból (édesburgonya, vaddisznóhús) készül; a citruslében főtt nyers hal (főleg tonhal), a ceviche; az empanada tésztaféle töltelékkel (főleg tonhallal); a po'e nevű pudingszerű étel, amely banánból vagy taróból készül és banánlevélben sütik meg; a sopaipilla nevű lapos kovászos kenyér; a tunu ahi, amely forró kövön sütött hal.
## Gazdaság
A helyiek főleg a turizmus adta lehetőségek kihasználásával keresik a kenyerüket. Az újra felállított híres kőszobrok rengeteg turistát vonzanak ide. A hivatalos fizetőeszköz a chilei peso, de elfogadják az eurót és az amerikai dollárt is. Fejlett a hagyományos kézműipar, ami emléktárgyakat gyárt a turisták részére.
A szigeten az elektromos hálózat jellemzői: 240 V, 50 Hz. Metrikus rendszert alkalmaznak.
## Közlekedés
A szigetre 1967-ben kezdődött meg a rendszeres légi forgalom Chiléből, havi egy járattal, amelyen DC-6B típusú gép közlekedett. A repülőút kilenc órán át tartott. 1970-től már heti egy alkalommal Boeing 707-es közlekedett. 1971-ben indult meg a légi közlekedés Tahiti felől.
A Mataveri nemzetközi repülőtér egyetlen kifutópályája 3318 m hosszú. A létesítményt 1987-ben újította fel az Egyesült Államok annak érdekében, hogy alkalmassá tegye szükségleszállóhelynek a Space Shuttle számára. Ez azt is lehetővé tette, hogy modern, széles törzsű Boeing 767-es gépek is repülhessenek a Húsvét-szigetre.
Az 1994-es Rapa Nui – A világ közepe című film forgatása után a szereplők leginkább gépkocsit vásároltak keresetükből, az autó státuszszimbólummá vált. Hamarosan mintegy 2000 gépkocsi közlekedett a kis területen, ahol gyakorlatilag csak egyetlen út van.
A szigeten belül jobb oldali közlekedés van érvényben. Tömegközlekedés nincs, de van taxi és bérelhető kerékpár, motorbicikli vagy autó. A repülőtérre érkező utasokat ingyen szállítják a szálláshelyükre, ami rendszerint Hanga Roa településen van.
## Turizmus
A modern turizmus is 1967-ben kezdődött, a polgári légi forgalom beindulásával. Az 1980-as évek óta ez a legfontosabb gazdasági ágazat és túlnyomórészt a szigetlakók ellenőrzése alatt áll. 1998-ban már 21 ezer turista látogatott a Húsvét-szigetre, és ott 8 millió dollárt költöttek, a repülőjegyek és szállodai szobák árán kívül. A legnagyobb turistaforgalom a déli félteke szerinti nyáron van, december és március között, ekkor a fontosabb látnivalóknál zsúfoltság is tapasztalható.
A sziget 2013-ban is mindössze három irányból, Santiago de Chile, Lima vagy Tahiti felől, kizárólag a LAN chilei légitársaság gépeivel érhető el, 5-6 órás légi úton. Európából vagy Észak-Amerikából további minimum 10-12 órás légi utat kell terveznie annak, aki oda vágyik.
Nagy személyszállító hajók számára alkalmas kikötő nincsen, csak kis hajókkal lehet kikötni. A hatalmas luxus tengerjárók a nyílt tengeren horgonyoznak le, és a vendégeket kishajóval szállítják a szigetre, ami viharos tenger esetén kényelmetlen is lehet.
A szálláslehetőségek a magánpanzióktól az európai három csillagosnak megfelelő hotelekig terjednek. A turisták többsége körutazások állomásaként érkezik a szigetre, és csak három-négy napig marad.
A viszonylag magas árszínvonal oka, hogy néhány mezőgazdasági termék kivételével a vendéglátáshoz szükséges dolgokat sok ezer kilométerről kell légi vagy vízi úton ideszállítani.
A lakosság túlnyomó része számára ma már a turizmus a megélhetés forrása. A nagy világnyelveken mind lehet idegenvezetőt fogadni, a szigetet terepjárókkal vagy – könnyen és olcsón bérelhető – hátaslovon járhatják be vendégek, de gyakorlottabb túrázók számára az összes látványosság elérhető gyalog is, bár a vulkanikus terep nehéz, és az ivóvizet is magukkal kell vinniük.
A szigetről a régészeti örökség részét képező tárgyat szigorúan tilos kivinni. A helyi kézművesek jó minőségű másolatokat kínálnak megvételre.
## Kulturális hatás
A távoli és elszigetelt kultúra, különösen a hatalmas kőszobrok világszerte nagy érdeklődést váltottak ki. Thor Heyerdahl munkássága újabb lökést adott a sziget történelme, kultúrája kutatásának. A Húsvét-szigettel foglalkozó nemzetközi tudományos irodalom sok száz tételre rúg.
Az ezoterika művelőinek figyelmét is megragadták természetesen a „rejtélyes” szobrok. Erich von Däniken nagy szerepet juttat elméleteiben az itteni emlékeknek.
1994-ben Kevin Costner producerként játékfilmet jegyzett Rapa Nui – A világ közepe címmel a sziget történelméből kiindulva.
A szigetet a történelmi időkben sújtó ökológiai katasztrófa nagy hatást gyakorolt a nemzetközi környezetvédelmi gondolkodás fejlődésére. Ellenpéldaként az Anuta szigeten élő közösség fenntartható környezeti gazdálkodását állítják a kutatók. |
39,528 | Jedlik Ányos | 26,834,453 | null | [
"1800-ban született személyek",
"1895-ben elhunyt személyek",
"Az Osztrák Császári Vaskorona-rend lovagjai",
"Győriek",
"MTA-tagok",
"Magyar bencés szerzetesek",
"Magyar egyetemi, főiskolai oktatók",
"Magyar feltalálók",
"Magyar fizikusok",
"Magyar pedagógusok",
"Magyar poliglottok",
"Magyarok, akikről kisbolygót neveztek el",
"Római katolikus magyarok",
"Szímőiek",
"Érsekújváriak"
] | bélyeg\|Eötvös Loránddal közös domborműve a szegedi pantheonban (Körmendi-Frim Jenő alkotása) Jedlik Ányos (Szímő, 1800. január 11. – Győr, 1895. december 13.) magyar természettudós, feltaláló, bencés szerzetes, kiváló oktató. Eredeti neve Jedlik István, az Ányos a rendben felvett neve. Hozzá fűződik többek között az első villanymotor megalkotása, az öngerjesztés elve, a dinamóelv első leírása, a szódavíz magyarországi gyártása és a feszültségsokszorozás felismerése.
Az első elektromossággal foglalkozó magyarországi tankönyv már 1746-ban megjelent, de az elektrodinamika kutatása és oktatásának bevezetése is az ő nevéhez köthető. Az elektromos fejlődés hulláma a 19. század negyedik évtizedétől kezdve Magyarországra is elért, jó ideig egyedül Jedlik munkásságával. Fennmaradt írásai alaposabb feldolgozása azt mutatja, hogy a szerény anyagi eszközökkel rendelkező fizikaszertárak csendes munkása nemcsak, hogy lépést tartott az európai haladással, de nem egy dologban meg is előzte azt.
A Magyar Királyságban 1844-ig a latin volt a hivatalos, így minden magasabb fokú oktatási intézményben is az oktatás nyelve. Egyetemi katedrán először – 1845-ben – Jedlik Ányos szólalt meg a „deák” helyett magyarul.
## Életrajza
Szülei, Jedlik Ferenc és Szabó Rozália földművesek voltak. Édesapja anyagi áldozatra is kész volt, amikor tehetséges gyermekének neveltetéséről volt szó. Hároméves otthoni tanulás után Jedliket tízéves korában Nagyszombatba küldte, a bencések gimnáziumába. A negyedik osztályt azonban már Pozsonyban végezte, szintén a bencéseknél, mert apja oda vitte át, hogy németül is megtanuljon. Így három nyelvet is ismert a fiatal Jedlik, mivel szlovákul is tudott.
Pozsonyi tanárai közül Gácser Leó volt rá a legnagyobb hatással. Az ő befolyásának köszönhető, hogy a hatosztályos gimnázium elvégzése után Jedlik Pannonhalmára ment, és a bencés rendbe való felvételét kérte. Példáját követte másod-unokatestvére és egyben osztálytársa, Czuczor István is. A két jól tanuló, tehetséges fiút szívesen fogadták a Szent Márton-hegyen, így 1817. október 25-én beléptek a Szent Benedek-rendbe. Ekkor kapta Jedlik az Anianus magyarosan az Ányos, Czuczor pedig a Gregorius (Gergely) nevet.
Az 1808-ban kiadott királyi rendelet alapján a tanító rendek is tarthattak fenn bölcseleti tanfolyamokat tanulóik részére, ha gondoskodtak olyan tanárokról, akik a pesti királyi tudományegyetemen nyertek képesítést, és emellett tantervüknek is meg kellett egyeznie az akadémiák tantervével. A próbaév kitöltése után Jedlik a rend győri filozófiai tanfolyamán folytatta tanulmányait. Ez a kétéves tanfolyam az akkori akadémiák bölcseleti fakultásának felelt meg. 1818–20-ban bölcsészeti tanulmányokat végzett a rend győri líceumában, majd Pesten szerzett 1822-ben doktori címet, matematikákból, fizikából, filozófiából és történelemből szigorlatozott. 1825-ben szentelték pappá. A rend döntése értelmében 1825-től a győri gimnáziumban tanított, ezt követően pedig a győri líceum fizika tanszékén.
Eközben folyamatosan bővítette szertárát, igen gyakran maga készített ehhez eszközöket, első találmányait is ekkor alkotta. 1831-től a Pozsonyi Királyi Akadémián tanított, miközben nyaranta tanulmányi utakat tett Ausztriába. Később megpályázta az egyetemi tanári állást, és 1840-től már a pesti királyi tudományegyetem bölcsészeti karának fizikai tanszékvezetője. Lakása az egyetemen, a szertár mellett volt, amelynek bővítését itt is a szívén viselte. Munkásságát befolyásolták Oersted, Ampère, Arago és Faraday kutatásai, hatásukra tevékenységének középpontjába a villamosságot állította.
Az 1832–36 között zajlott reformországgyűlés hatására kezdett azon gondolkodni, hogy tankönyvét magyarul írja meg, amihez azonban csak 1843-ban készült el az első magyar nyelvű kézirat. 1844-ben hirdették ki a törvényt, amely szerint a közoktatás nyelve a magyar lett. Ezután az egyetemen 1845-től megkezdődött a magyar nyelvű oktatás. Nagy nehézséget okozott azonban az egységes magyar műszavak hiánya, ezért először a magyar tudományos nyelvet kellett kialakítani, mielőtt a rendelkezést teljes egészében végre lehetett volna hajtani. Jedlik is részt vett a munkában, melynek célja az volt, hogy – különösen a középiskolai oktatás számára – megállapítsák a magyar tudományos műnyelvet, melyhez – Kazinczy Ferenc és Czuczor Gergely unszolására – elkezdte megalkotni a magyar műszaki és természettudományos nyelvhez szükséges szakszavakat. Az 1858-ban megjelent német–magyar tudományos műszótárban (főszerkesztő: Toldy Ferenc, szerkesztők: Jedlik Ányos és Szvorényi József), ő írta a fizikai, kémiai és mechanikai részt. Példaképpen felemlíthető néhány ma is használatos szó, amit ő kezdeményezett: dugattyú, haladvány, merőleges, tehetetlenségi nyomaték, eredő erő, osztógép, dörzsvillany(/m)osság, fénytöréstan, hangszekrény, hullámhossz, hullámvölgy, kiloliter, kilométer, léggömb, légnyomás, műanyag, szögsebesség stb.
Jedlik, akit az 1846/47-es tanévtől kezdve három évre dékánná választottak az egyetem bölcsészkarán, 1846-ban magyarul e szavakkal szólt az évnyitóra összesereglett hallgatósághoz: „...Nincs egyéb hatalom tehát e földön, mint a tudományok varázsereje, melly mind egyeseknek, mind köztársaságoknak annyira óhajtott jóllétét eszközölhetné és biztosíthatná.” Hasonló, tanulásra buzdító szavakkal fordult a hallgatósághoz 1848 márciusában, de a józanságra intő beszéd ellentétes hatást váltott ki az ifjúságból. Az 1848/49-es tanévben már nem tarthatott előadást az egyetemen, még a szertár kulcsát is elvették tőle.
A tanításban beállt kényszerszünetet Jedlik két dologra használta. Hazafias érzéseinek sugallatára beállt nemzetőrnek. Őrséget állt, árkot ásott, ott segített, ahol szükség volt rá. Amikor Pest lövetése megkezdődött, a szertárat nehéz munkával biztonságos helyre mentette. A szabadságharc után nehéz idők következtek reá is, nehezen találta helyét. Bár újra taníthatott, de csak német nyelven. Megmaradó idejében egyetemi tankönyvének kéziratát rendezgette. Az első kötetnek, amelybe mechanika, hangtan és kémia került, a „Súlyos testek természettana” címet adta. A könyvet 1850-ben, saját költségén jelentette meg. Elkezdte a második részt is, de félbehagyta. Jedliket ugyan visszavették az egyetemre, tarthatott újra – németül – előadásokat, de már szinte alig volt kinek. 1850-től kezdve a műszaki képzést leválasztották az egyetemről, az egyetemi Institutum Geometricumot az Ipartanodához csatolták.
Ezekben az években több időt töltött találmányaival és tankönyvek írásával, például a Természettan elemei cíművel, később Hőtan és Fénytan címmel is láttak napvilágot könyvei, amelyek az akadémián is nagy elismerést váltottak ki, s ami ott rendkívüli esetnek számított, a levelező tagságot átugorva, ugyanazon napon rögtön rendes tagnak választották. 1863–64-ben már elismert tudós, az egyetem rektora volt.
Az idő teltével barátai váratlan halála (Czuczor Gergely: 1866, Eötvös József: 1871) figyelmeztette életének rövidségére, így egyre inkább visszavonult, hogy saját kutatásainak élhessen. E mellett azért az egyetem segítségére volt az oktatás fejlesztésében, tanulmányutat tett németországi egyetemeken.
1878-ban egyetemi professzori helyét az akkor 30 éves Eötvös Loránd vette át. A győri rendházba vonult nyugalomba, ahol szellemi frissességét megőrizve folytatta a munkáját, amennyire egészsége és a szűk hely engedte. 1895-ben, hosszú és sikeres élet után hunyt el, majdnem 96 évesen. Halála után első nyughelye a régi, úgynevezett Belvárosi temető bencés kriptája volt. A búcsúbeszédet Eötvös Loránd mondta.
Ahogy a város gazdasága fejlődött, ahogy a 19. század utolsó harmadában egymás után születtek a gyárak – a vagongyár éppen a temető közelében – szükségessé vált a temető bezárása. Erről a közgyűlési határozat 1912-ben született meg. A bezárás idejét 1931. december 31-ében állapította meg. Ezt azonban többször módosították: 1942. január 31-ére, majd „bizonytalan időre elhalasztva.” Innen az áttelepítésre 1935. augusztus 1-jén került sor. Áttelepítették az Újtemetőbe, ahol a Bencés Rend húsz koporsó befogadására alkalmas sírboltot alakíttatott ki. A síremlék feliratában (5. helyén) olvasható Jedlik Ányos neve. Ezután 1942-ben kerültek Jedlik Ányos földi maradványai a harmadik helyre, amikor az illetékesek több más kiváló győri személyiséggel együtt Jedlik Ányosnak is díszsírhelyet adtak. Az ide történt újratemetés egyházi szertartását Apor Vilmos akkori győri megyés püspök végezte.
Jedlik egész életfelfogására jellemző, amit halála előtt néhány nappal Acsay Ferenc győri igazgatónak mondott, amikor az utolsó szentségeket szolgáltatta ki neki: „Kedves rendtárs úr, életem hosszú volt, de a munka sohasem fárasztott. Hová kellene lennünk, ha az Isten a munkára való képességet megvonná tőlünk”. Nála a munka csakugyan az a csendes segítőtárs volt, amely egész életét végigkísérte vigasztalásával. Nagy szenvedélyei sohasem voltak, léha örömöket nem keresett, mindezekért kárpótolta, hogy mindent megtalált munkájában, ami nem robotolás volt számára, hanem örömöket nyújtó életfeladat.
## Fontosabb találmányai
Fiatal korára az általános érdeklődés volt jellemző, foglalkozott kémiával, elektrokémiával (galvánelemekkel), később az elektromossággal kapcsolatban volt sok alkotása, és kiemelkedőek voltak az optikai kísérletei. Munkásságából két korszakalkotó felfedezése emelkedik ki: az elektromotor és az öngerjesztésű dinamó. Az első, akinek sikerült áramvezetőt mágnesrúd egyik sarka körül forgatni, Faraday volt. Erről egy 1821-ben megjelent cikkében számolt be. A következő lépés Peter Barlow mágnespatkó szárai között forgó fogazott kereke volt, amely higanyba merülő fogak és a kerék tengelye között folyó sugárirányú áramtól jött forgásba. A fejlődés láncolatába ezen a ponton kapcsolódott be Jedlik villámdelejes forgonya, amely két új elemet vitt a szerkezetbe: az egyik az acélmágnes helyére kerülő elektromágnes, a másik pedig a higanyvályús kommutátor volt.
### A villanymotor
#### Működési elve
A „villamdelejes forgony” lényegében egy egyenáramú gép. A képen látható külső tekercs egyenárammal van táplálva. A tekercsben folyó áram a jobbkéz-szabállyal megállapítható irányú erővonalakat hoz létre. Mivel a tekercs unifiláris kivitelű (egyszeresen, egy irányba csévélt), ezért a tekercs meneteiben folyó áram iránya megegyezik, ezek az erővonalak azonos irányú, a tekercs síkjára merőleges mágneses teret hoznak létre. A létrejövő mágneses tér nagysága függ a tekercs menetszámától és a rajta átfolyó áram nagyságától (ezt hívják fajlagos gerjesztésnek). A belső tekercs tekercselési iránya végig megegyező (szintén unifiláris). A benne folyó áram itt is a jobbkéz-szabállyal megállapítható irányú mágneses erővonalakat hoz létre. A létrehozott mágneses tér a tekercsben tengelyirányú. A belső tekercsben elhelyezett vas miatt elektromágnesként viselkedik. A külső mágneses tér hat a belső mágnesre, és a fellépő Lorentz-erő a belső tekercset elfordítja, egészen addig, míg a belső tekercs hossztengelye a külső tekercs síkjába nem kerül. Ebben a helyzetben a tengelyen lévő kommutátor a belső tekercsbe folyó áram irányát megfordítja, és a forgás folytatódik. Itt a kommutátor szerepe a belső tekercsvégek higanyba merülő polaritásváltásával van megoldva. A külső tekercs áramirányának változatlanul hagyása mellett, és a belső tekercs ellentétes irányú táplálásakor a forgás iránya ellentétes lesz.
Jedlik mindjárt háromféle forgókészüléket gondolt ki:
- az elsőben a multiplikátor-tekercs áll, benne forog az elektromágnes;
- a másodikban az elektromágnes áll és körülötte forog a multiplikátor-tekercs;
- a harmadikban a multiplikátort elektromágnes helyettesíti: az egyik elektromágnes forog a másik szilárdan álló elektromágnes felett.
Kivitelét tekintve lehet:
- az állótekercs és a forgótekercs sorba kötve
- az állótekercs és a forgótekercs párhuzamosan kötve
Jedlik találmányának velejét, a tisztán elektromágneses forgást csak mintegy hat esztendővel később, a német Moritz Hermann Jacobi motorján látjuk újra, amelyet a párizsi akadémián mutatott be. Ez a Jedlik-féle harmadik megoldási mód szerint épült gép már gyakorlati célokra alkalmas villamos motor volt, amely 1838-ban Szentpéterváron a Néván egy 12 személyes csónakot hajtott.
A feltalálás időpontjára és eredeti voltára nézve Jedlik a következőképpen nyilatkozott:
A készüléket tökéletesítve és modellt alkotva megmutatta, hogy az áram járművek hajtására is alkalmas, így megteremtette a későbbi elektromos mozdonyok, vagy a mai áram hajtotta autók nagyon korai ősét.
### A dinamóelv
Jedlik másik – következményeiben korszakalkotó jellegű – szellemi terméke az ún. dinamó-villamos elv felfedezése volt. A dinamó elvét már 1856-ban lefektette, és 1859-ben működött egy egysarki villanyindító, ami a dinamó elvet hasznosította. Jedlik elektrotechnikai munkásságából általában, de helytelenül a dinamó feltalálása él a köztudatban. Pontatlanul azért, mert nem magát a dinamót, mint villamos gépet találta fel, hanem az öngerjesztés elvét ismerte fel, és ennek alapján – bizonyíthatóan a világon elsőként – leírta a dinamó elvét. A hiteles bizonyíték a Magyar Királyi Tudományegyetem tanszékének leltárában Jedliktől származik, amely rögzíti az egysarki villanyindító (Unipolar Induktor) készítésének idejét. A készülék használatára is kitért, a leírás 4. pontjában található az öngerjesztés elvének felfedezése. Okmányszerűen bizonyítható, hogy Jedlik a dinamóelvet Werner Siemens és Sir Charles Wheatstone előtt legalább hat évvel felismerte.
#### Az öngerjesztés elve
Minden korábban mágneses hatás alá került vastestben valamekkora visszamaradó (remanens) mágneses tér van jelen. Ha ebben a gyenge mágneses térben egy vezetőt mozgatunk, és az elmozdulásnak van az erővonalakra merőleges komponense, a vezetőben feszültség indukálódik. Ha ezt a vezetőben létrejövő feszültséget a vastest körüli tekercsre kapcsoljuk, növelni tudjuk a vastestben az erővonalak számát. A nagyobb erővonalsűrűség között mozgatott vezetőben már nagyobb feszültség indukálódik, és így nagyobb áram folyik, ami aztán ismét a vastest erővonalainak a számát növeli. Az öngerjesztés addig növekedhet, amíg a vastest mágnesesen telítetté nem válik; vagy addig, amíg a visszavezetett gerjesztőáramot nem korlátozzák valamilyen szabályzóval.
### Rácsosztó gép
1814-ben Joseph von Fraunhofer felfedezte, hogy a hevített anyagok sajátos színtartományokban bocsátanak ki fényt. Az így létrejött vonalak pontos elemzéséhez azonban folytonos színképre is szükség volt. Ezt Newton óta a fehér fény prizma segítségével való bontásával oldották meg. Optikai rácsok alkalmazásával azonban használhatóbb, szélesebb színképet kaptak. Jedlik az akkor kapható eszközökkel nem volt megelégedve, ezért új gép konstruálásába fogott, ami folyamatos fejlesztőmunkává alakult, és három évtizeden át tartott. Eközben a neki dolgozó műszerésszel lényegében lerakták a magyar finommechanikai műszergyártás alapjait. Az 1840-es évek elején külföldön megjelentek a milliméterenként 300–400 vonást tartalmazó rácsok. A vonalak távolsága azonban nem volt egyforma, így nem kaptak tökéletes színképet. Jedlik ezért nem a vonalak számának növelését tűzte ki célul, hanem a karcolások közeinek egyenletességét. 1860-ra már pontosan dolgozó gépe volt. Egy-egy vonal meghúzása kb. 10 másodpercig tartott, azután a tű felemelkedett, s a gép a következő vonal végének megfelelő pontot tolta a tű alá. Egyetlen rács elkészítése – vonal meghúzása – több napig tartott, ezért egy másik találmányát, a villamos motort állította be a gép meghajtására. A gép a dinamóval hajtva önműködően dolgozott. Többféle rácstípust is készített: vonalas, kereszt- és körkörös rácsokat. A rácsok előállítása komoly kémiai ismereteket és sok kísérletezést kívánt (az üveget bevonattal látták el, ezt karcolták és a karcolt felületet maratták), míg végül is Jedlik rátalált a legmegfelelőbb anyagokra. Kitűnő optikai rácsai ismertté és keresetté váltak. Egy párizsi optikus – akitől hajdan Jedlik egy óraműves szabályozású ívlámpát vett – lett a fő terjesztő. A Jedlik-rácsok pontosságukkal és nagy fényerejükkel vívták ki a szakértők elismerését. Segítségükkel a színkép nanométer (10<sup>−9</sup> m) alatti hullámhosszfelbontása volt elérhető. Optikai rácsait, amelyeken 1 milliméteren több mint kétezer vonást húzott, még az 1960-as években is használták spektroszkópiai célokra.
### Csöves villámfeszítő
Jedlik az 1860–1870-es években fordult a nagyfeszültségű jelenségek irányába. Problémát jelentett a nagyfeszültség megbízható, reprodukálható előállítása. Már rendelkezésre álltak a dinamó elektromos elven működő villamos gépek, amelyek alkalmasak voltak üzemszerűen villamos energiát termelni. A feszültség növelése tekercselési menetszámok növelésével – elvileg – korlátlanul lehetséges volt, komoly gátat jelentettek azonban a rendelkezésre álló lehetséges szigetelőanyagok. A villamos szilárdság, a kúszóáramok, a rostos anyagok nedvességérzékenysége korlátozta a lehetőségeket. Figyelme az elektrosztatikus elven működő influenciagép felé fordult. A korábban alkalmazott üveg, illetve keménygumi (ebonit) helyett impregnált papírt használt szigetelőként, ami kitűnően bevált az adott célra. A sokszorozás elvét a „Leydeni palackok láncolata” című munkájában fogalmazta meg 1863-ban. Sokéves kísérletezés után továbbfejlesztette, és leydeni palackok helyett üvegcsöves rézkondenzátor kötegekből nagy kapacitású és feszültségű kondenzátorokat készítve valósította meg a feszültségsokszorozást. Influenciagépével ugyanis kondenzátorokat töltött fel párhuzamos kapcsolásban az átütés határáig, majd pedig a párhuzamos kapcsolást felbontva a feltöltött kondenzátorokat sorba kapcsolta. Kezdetben töltéstárolóként leydeni palackokat alkalmazott, majd pedig ezeket saját „csöves villámszedőivel” váltotta ki. Négy oszlopban 50-50 csövet használt kondenzátortelepként. Ezzel a berendezéssel 60-90 centiméter hosszúságú kisüléseket sikerült előállítania levegőben. 1863-ban publikálni akarta eredményét az Annalen der Physik und Chemie című folyóiratban, de a szerkesztő a cikket terjedelme miatt nem tartotta leközölhetőnek. Az 1873-as bécsi világkiállítás azonban meghozta a sikert. A Siemens elnökletével vezetett nemzetközi bizottság legnagyobb elismerését, a „Haladásért érdemrend”-et nyerte el.
Alapelvét az atomtechnikai kutatások kezdetén használták fel.
### Galvánelemek és villanyvilágítás
Az 1840-es évektől kezdve – az ívlámpás világítás nagy áramigénye miatt – kezdett Jedlik az elemek tökéletesítésével foglalkozni. A kor legjobb telepeit, a Bunsen-elemeket vizsgálva jött rá arra, hogy a belső ellenállás csökkentésével érheti el célját. Az addig használatos egysavas merítőelemek helyett kétfolyadékos battériákat készített, amikben a kétféle savat előbb agyagdiafragma, majd később impregnált papír választotta ketté. Ilyen elemeket küldött ki az 1855-ös párizsi világkiállításra, de ezek a hanyag szállítás miatt tönkrementek. Néhány épen maradt cellát tudott csak a bizottság megvizsgálni, és ezek hatását erősebbnek találták a megfelelő Bunsen-telepeknél. Ezt az eredményt bronzéremmel jutalmazták, Pesten pedig üzemet hoztak létre a gyártáshoz. Telepei ismertek és keresettek voltak, Párizsba, sőt Konstantinápolyba is szállítottak belőlük. Az elemeket és az ívlámpás világítást 1856-ban Pannonhalmán is bemutatta.
### Szódavíz
1826-ban, hogy rendtársait meglepje, szerkesztette meg „apparatus acidularis” nevű berendezését, amellyel mesterséges szénsavas víz volt előállítható. Az apparátust magyarul „savanyúvízi készület”-nek nevezte. Később tervei alapján épült fel az első szikvízüzem. Sajnos ez hamar csődbe ment, így a nagy találmány akkor még kiaknázatlan maradt.
A szódavízgyártó gép leírását Jedlik Bécsbe küldte, a Zeitschrift für Physik und Mathematik című folyóiratnak. A latin nyelvű cikket német fordításban „Bereitung Künstlicher Säuerlinge” címmel jelentették meg.
## Elismerései, társulati tagságai
- 1855 – a párizsi világkiállítás bronzérme
- 1858 – a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja
- 1858 – a „Súlyos testek természettana” tankönyvéért a Magyar Tudományos Akadémia nagyjutalma
- 1863 – a Királyi Magyar Természettudományi Társulat 1. számú tagja
- 1863 – a Tanárvizsgáló Bizottságnak tagja
- 1863 – a pesti egyetem rektora
- 1864 – a pesti egyetem prorektora
- 1867 – királyi tanácsos
- 1873 – „Haladásért érdemrend”
- 1873 – a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja
- 1879 – II. osztályú Vaskorona-rend
- 1891 – a Mathematikai és Physikai Társulat első rendes tagja
## Emlékezete
Emlékét ápolja a nevét viselő Jedlik Ányos Társaság, a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban a Társaság által létrehozott állandó Jedlik-kiállítás, a ma Szlovákiában található szülőfalujának, Szímőnek (szlovákul Zemné) Jedlik-múzeuma, valamint a nevét viselő oktatási intézmények, közterületek. A Magyar Elektrotechnikai Múzeum Jedlik-terme. A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala és vele párhuzamosan a szímői Jedlik Ányos Társaság évente egy alkalommal Jedlik-díjakat oszt ki. Több városban Budapesten, Győrben, Dunaharasztiban Pozsonyban, Kassán, Nyitrán és Zsolnán is utca viseli nevét. Kassán a róla elnevezett utca a külvárosban található. Itt van a város több diákotthona, többek között az Szakkay József Szakközépiskoláé, ami Kassa egyetlen magyar nyelvű szakközépiskolája. A sírfelirata egy bibliai idézet: „Az igazak örökké élnek.”
## Származása
## Nagyobb dolgozatai
- Villany-mágnesi villam-tünemények, 1841, 1842
- Leydeni palaczkok lánczolata, 1863
- Csöves villamszedő, 1867
- A csöves villamszedők láncolatáról, 1879
- Über die Anwendung des Elektromagnetes bei elektrodynamischen Rotationen, 1858
- Über Ketten aus Röhren bestehender Electrizitätsrecipienten, 1882
- A villanytelepek egész működésének meghatározása, 1859
## Főbb művei
- Természettan elemei; szerzői, Pest, 1850
- Fénytan; s.n., Pest, 1851
- Beszéd a természettudományok fontosságáról az emberi nem anyagi jólétére nézve, tekintettel hazánkra; Egyetemi Ny., Budapest, 1864
- Hőtan; sajtó alá rend., bev., kiegészítő rész Liszi János; Műszaki, Budapest, 1990
- Sulyos testek' természettana; sajtó alá rend. Gazda István, utószó Ferenczy Viktor; Jedlik Ányos Társaság–Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet, Budapest, 2017 (Tudománytár)
- Sulytalanok természettana – fénytan, hőtan. Függelék: kiegészítés a Sulyos testek természettanához – víznyugtan. Három muzeális értékű kőnyomat; tan. Goldsmit Vilmos, sajtó alá rend. Gazda István; Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet–Jedlik Ányos Társaság, Budapest, 2019 (Tudománytár)
## A nevét viselik
- GYSZC Jedlik Ányos Gépipari és Informatikai Technikum és Kollégium, Győr
- Jedlik Ányos Elektrotechnikai Szakközépiskola és Kereskedelmi Akadémia, Érsekújvár (Szlovákia, )
- Jedlik Ányos Gimnázium, Budapest XXI. kerület (Csepel)
- Jedlik Ányos Tudományos Ismeretterjesztő Társaság, Miskolc
- Veszprémi Egyetem Jedlik Ányos Szakkollégiuma
- Jedlik Ányos matematika és fizikaverseny
- Jedlik Ányos fényhíd (Győr)
- Jedlik Ányos utca (Budapest XVIII. kerülete)
- Jedlik Ányos utca (Győr)
- Jedlik Ányos utca (Dunaharaszti)
- Jedlik Ányos utca (Sóskút)
- Jedlik Ányos utca (Pozsony) (Szlovákia, )
- Jedlik Ányos utca (Komárom) (Szlovákia, )
- Jedlik Ányos utca (Kassa) (Szlovákia, )
- Jedlik Ányos utca (Nyitra) (Szlovákia, )
- Jedlik Ányos utca (Zsolna) (Szlovákia, )
- Jedlik Ányos utca (Szímő) (Szlovákia, )
- Jedlik Ányos program
## Galéria
## Ajánlott irodalom
### Munkásságát elemző fontosabb művek
- Mayer Farkas: – ódok Jedlik Ányos életéből; sajtó alá rend. Gazda István, szerk., jegyz. Székács István, közrem. Bodorné Sipos Ágnes; 2., jav. kiad.; Jedlik Ányos Társaság, Budapest, 2010 |
407,022 | Károlyi-kert | 25,962,389 | null | [
"Angolkertek",
"Budapest V. kerülete",
"Budapest parkjai"
] | 265px\|jobbra\|bélyegkép\|A kert légi felvételen, a kert felső végénél a Károlyi-palota látható 265px\|jobbra\|bélyegkép\|Madártávlatból
A Károlyi-kert közpark Budapest V. kerületében. A Belváros legrégibb ebben a funkciójában megmaradt kertje, valamint a kevés magyarországi palotakert között a legjobban dokumentált. A kertet északról a Ferenczy István utca, keletről a Magyar utca, délről a Henszlmann Imre utca, nyugatról a Károlyi-palota határolja. Területe a 17. század vége óta változatlanul 7625 m2.
Többszöri tulajdonosváltás után, 1768-ban került a Károlyi család birtokába a palota és a hozzá tartozó kert, és egészen 1929-ig a családé is maradt. A 18. század végén barokk kertet alakítottak ki, amelynek egyes részein az akkoriban újdonságnak számító angolkert stílust alkalmazták. A 19. század első felében a palota és a kert is teljes klasszicista átalakításon esett át, miközben az 1838-as árvíz utóbbit jelentősen megrongálta. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után élte a kert a fénykorát, ekkoriban egzotikus növényeket is neveltek a virágházban, a kertben pedig lugasok és egy teniszpálya is a grófi család és vendégei rendelkezésére állt. A magánkertet magas kőfal övezte, és bár tervezték, hogy lecserélik vaskerítésre, erre akkor még nem került sor.
A család nehéz anyagi helyzete miatt a 20. század elején majdnem lebontották a palotát, hogy az épület és a kert helyén bérházakat emeljenek. Ez sem történt meg, mivel akkori tulajdonosától, Károlyi Mihály exminiszterelnöktől 1929-ben állami tulajdonba került, és 1932-ben a magánkertet közparkként megnyitották a nagyközönség előtt. A II. világháborúban súlyos károkat szenvedett, majd helyreállítása után, 1970-ig volt látogatható, azután közel egy évtizedre az M3-as metróvonal-építkezés felvonulási területe lett. Mivel ezalatt növényzete szinte teljesen kipusztult, 1981-ben újra ki kellett alakítani a parkot. 1996-ban az elhasználódás miatt ismét áttervezték.
A parknak – a palota felőli kettőn kívül – öt bejárata van, de csak négy használatban. Két bekerített játszótér, külön homokozóval a gyerekeknek, van szökőkút, jelentős méretű gyepfelület az évszaknak megfelelő virágokkal, s egy árnyas részen sakkozóhely. A park stílusa ötvözi a barokk korra utaló mértanias és az angolkertre emlékeztető kialakítást kanyargós sétányokkal. Felszerelései közé tartozik egy vasútikocsi-szerű nyilvános illemhely (vasvázas, ipari műemlék-jellegű Beetz-féle „zöld villamos”, ill. „zöldház”, korábban „László-féle olajjal szagtalanított vizelde”) és egy ivókút is. A Károlyi-kertben különleges növények már nem díszlenek, de itt található az ország egyik legidősebb fehér eperfája.
## Fekvése
### Elhelyezkedése
A Károlyi-kert a mai Budapest V. kerületében, azaz a Belvárosban fekszik. Eredetileg a Károlyi-palota, illetve az előtte ott állt paloták magánkertje volt, 1932 óta közpark. Állandóan zárva tartott rácsos kerítéssel van elzárva a palotától és annak udvarától. A 2014-es állapot szerint a kertet nyugatról a Károlyi-palota és udvara, északról a Ferenczy utca, keletről a Magyar utca, délről a Henszlmann utca határolja, mindegyik utcáról nyílik kapu a parkba. A kert közvetlen környezete az idők folyamán többször változott. A terület mindig is Pest városához tartozott. Amikor a 15. században a várost fallal kerítették, már akkor is a falakon belül feküdt, félúton a Hatvani-kapu (a mai Astoria) és a Kecskeméti-kapu (a mai Kálvin tér északi széle) között, a falaktól csak a mai Magyar utca választotta el.
A telket körülvevő utcák nevét többször is megváltoztatták. Az 1758-as várostérképen a terület még Wilfersheimb telke néven szerepel, habár a telek tulajdonosa már Barkóczy Ferenc egri püspök volt. A Magyar utca a Szabó-Rondella utcza, illetve A Kecskeméti kapu felé nevet viseli. A Henszlmann utca még nem létezett, a telek jobb oldalán, azaz dél felé a Harruckern-telek látható. Nyugatra, a mai Károlyi utca látható, amelyet akkor Uri utczának hívtak, balra, azaz északra pedig a mai Ferenczy utca két nevet visel, Uj u. illetve Wilfersheimi utcza.
Az 1833-ból származó, Pest, Buda és Óbuda beépített területeinek vízrajzi térképén jól látható nemcsak a Károlyi-palota és -kert, de az is, hogy a kert már akkoriban el volt kerítve. A szomszédos palotának szintén nagy kertje volt, a két kert elválasztását pedig vonallal ábrázolták a térképen is. Az 1854-ből származó német nyelvű térkép szerint a mai Ferenczy utca neve Zucker Gasse, vagyis Cukor utca, a Harruckern-palota pedig új tulajdonosai után új nevet kapott: Wenckheim-palota lett a neve, és szintúgy kerttel rendelkezett, mint a Károlyi-palota, bár csak mintegy fele nagyságúval.
1867 és 1872 között kataszteri térképsorozat készült Pestről, melyen később ábrázolták az 1872 és 1920 közötti változásokat is. Itt még mindig létezik a Károlyi-palotát délről határoló Wenckheim-palota és kertje, a Ferenczy utca neve pedig Czukor utcza. Egy 1878-as térképen a Cukor utca nevét gróf Károlyi utczára változtatva látjuk.
Az 1908-ból származó Budapest közigazgatási térképsorozatán már szerepel a mai Henszlmann utca, amelyet akkor Kaplony utcának hívtak, s a lebontott Wenckheim-palota és kertje helyére időközben épült, de már szintén lebontott bérházak helyén nyitották meg, így ekkortól kezdve a Károlyi-kertet északról, délről és keletről is utca határolta.
### Megközelítése
A Károlyi-palota kitűnő belvárosi elhelyezkedésénél fogva gyalogosan, autóval és közösségi közlekedéssel is jól megközelíthető, utóbbi használata esetén, a 2023. márciusi menetrendeket alapul véve, a Kálvin térről gyalogosan (M3-as és M4-es metró illetve M3-as metrópótló busz, 47-es/48-as/49-es villamos, 15-ös busz, 72-es/83-as troli); a Ferenciek teréről szintén gyalogosan (M3-as metró, 5-ös/7-es/8E/15-ös/133E busz) illetve az Astoriától gyalogosan (M2-es metró, M3-as metrópótló busz, 47/48/49-es villamos, 9-es busz) egyaránt 5-10 perces sétával érhető el. Közvetlenül a palota előtt található egy MOL Bubi bérkerékpár-állomás is.
## Története és leírása
### Középkor
A második világháború idején, 1944-ben a polgármesteri II. ügyosztály terve alapján a kert közepén egy négyszögletes oltóvízmedence építését kezdték el, melyet légoltalmi célokra akartak használni. A munkálatok végzése közben csontvázra bukkantak, így ekkortól a munkát figyelemmel kísérte a Régészeti és Ásatási Intézet is, és így sikerült számos leletet megtalálniuk, amelyek a kert helyén egykor létezett temetőből származtak. A sírokból négy férfi, egy női és két gyermekcsontváz került elő, többé-kevésbé ép állapotban. A csontvázak mellett kisebb tárgyakat is találtak: övcsatok, bronzgyűrű, nyakperec és egy érem is. A leletek elhelyezkedése miatt várható lett volna, hogy további sírok is előkerülnek, de a háborús helyzet miatt a vízmedence ásását gyorsan be kellett fejezni. A medence oldalának hossza 18,5 méter volt, a sírokat átlagosan 2 méter mélyen találták meg. A tudomány akkori állása miatt ezekből a leletekből a temető pontos korát nem tudták meghatározni. Az előkerült érmén a Fortuna Redux felirat, hátlapján jobbra néző koszorús császári portré volt látható. 11. századi sírokban gyakori volt a régi római kori érmék obulusként való használata, a sírok többi lelete pedig más temetőkével mutat rokonságot, így a pilin-simánhegyivel, vagy a székesfehérvári Demkóhegy és Maroshegy temetőivel. Mivel ezek kora a 11. századra tehető, így valószínű, hogy a Károlyi-kerti sírok is a kora Árpád-korból származnak, és arra is rávilágítanak, hogy a korabeli Pest lakosai szegényesen éltek, és semmiképpen sem tartoztak az akkor uralkodó nemzetségekhez.
Az oltómedence építésekor a vízelvezető csatornából is leletek kerültek elő, így egy sokszögű oszloplábazat, amely a 14. században kerülhetett ide. Találtak egy cserepekkel teli középkori hulladékgödröt is. A háború után, 1946-ban az medencét feltöltötték a környékbeli, lerombolt házakból származó törmelékkel, és a Fővárosi Kertészet elrendelte, hogy helyét homokjátszótérré alakítsák át. A szükséges homokot a medencétől 10,7 méterre lévő területről termelték ki, ahol erre a célra egy 6×4 méteres gödröt ástak. Ebből a gödörből is leletek kerültek elő, egy női és egy vele eltemetett csecsemőcsontváz. A munkálatok végzése alatt egy környékbeli lakos tájékoztatta a régészeket, hogy a kert Magyar utca és akkori nevén Károlyi utca (ma Ferenczy utca) kereszteződésében az 1930-as években egy kis sárga ház állt, és annak bontásakor is csontvázakat találtak. Ez alapján feltételezhető, hogy az Árpád-kori temető legalább a mai kert negyedére kiterjedt. A homokkitermelés során újabb hulladékgödröket is találtak a középkorból, és a török korból.
Egyes kutatók úgy vélik, hogy a Bonfini híradásából ismert pesti vadaskert, amely Mátyás király tulajdona volt, magába foglalta a kert mai területét is. Ennek némileg ellentmond, hogy a pesti városfalak építésének legvalószínűbb ideje az 1468–71-es évekre tehető, és a mai kert már akkor is a falakon belül, szinte teljesen a várfal mellett volt. Bonfini szerint ugyanis a vadaskert a Hatvani-kaputól (a mai Astoriától) egy római mérföldnyire helyezkedett el, és fallal volt kerítve, kapuja pedig a mai Rózsa utca és Dob utca kereszteződésének tájékán lehetett.
### 17–18. század
A 17–18. században sűrű tulajdonosváltás jellemezte a területet. A 17. század végén, Buda töröktől való visszafoglalása után – mivel a városok, Buda és Pest lakossága jórészt kihalt vagy elmenekült – ingyen vagy nagyon olcsón telkeket osztogattak. Csak Pesten 350 telket osztottak így szét. Ekkoriban báró Werlein János István mint kamarai inspektor volt a város ura. Ebben a minőségében választhatott magának lakhelyet, és ő ezt a telket szemelte ki, tekintve, hogy a város legforgalmasabb részén, egyaránt közel feküdt a Hatvani- és a Kecskeméti-kapuhoz. Egy ház is állhatott már akkor a telken, amit talán át is alakított. Fia, Werlein Edmund József már egy kerítéssel körülvett és tatarozott házat örökölt, amelyet 1694. augusztus 30-án eladott Wilfersheim József (más forrás szerint Wilfershaimb) császári és királyi élelmezési biztosnak 150 forintért. Két évvel később Wilfersheim lebontatta a házat, és Kalcher Márton tervei szerint – aki a budai kőfaragó és kőműves céh alapító tagja volt – palotát építtetett. Örökösei azonban nem akartak Pesten élni, ezért 1744. április 9-én eladták a telket a palotával és a hozzá tartozó két rákosi réttel együtt Patachich Gábor kalocsai érseknek, aki a maga, valamint fivérei, Sándor és Lajos számára vette meg. A telek rajza ekkor vált szabályos négyszögből szabálytalan alakúvá. Az érsek már a következő év végén meghalt, fivérei pedig az egész ingatlant eladták Barkóczy Ferenc egri püspöknek, forintért. A püspök nagy pompával rendezkedett be új palotájában, amely így a város egyik legelőkelőbb épülete lett, ahol még Mária Terézia is megfordult 1751. augusztus 4-én, amikor a palota erkélyéről fogadta a nép hódolatát. A palota mögötti telken ekkor már minden bizonnyal létezett egy díszkert.
Nyolc évvel később, 1759-ben, Mayerhoffer Andrást bízta meg Barkóczy a palota átalakításával, ami 1761-re készül el. A püspök ekkor ideje nagy részét már Pozsonyban töltötte, 1765-ben pedig meg is halt, így az akkor már alig használt palota az öccsére, gróf Barkóczy János szabolcsi főispánra szállt. Barkóczy János a palota és a kert használati jogát átadta nővérének, Szirmay Tamásné grófnénak, aki azt egy évre bérbe adta Beleznay Miklós tábornoknak 600 forint bérleti díj fejében. 1768. november 5-én pedig ismét eladták az ingatlant, ezúttal már végleges tulajdonosaiknak, a Károlyi családnak, akik kezelésében Pest egyik legszebb palotájává és kertjévé vált.
#### A Károlyiak palotája és kertje
A telek és a rajta álló épület az Úri utcza 24. szám alatt volt nyilvántartva, amikor 1768 novemberében gróf Károlyi Antal nevében báró Gastheimb Károly vezérőrnagy aláírta az adásvételi szerződést. Károlyi Antal forintot fizetett vételárként, és a pesti városvezetőség azt is kikötötte, hogy a „város földjussának elismeréséül” évi 18 forint 62 dénár földadót fizessen. Az Úri utca (a mai Károlyi utca), ekkoriban a főurak utcájának számított, és a Károlyiak azért vették meg éppen ezt a telket, mert Károlyi Antalnak mint Hétszemélyes táblai közbírónak gyakran kellett Pesten tartózkodnia, és ezért szüksége volt itt állandó lakásra, amely jó környéken, a Harruckern- és a Jessenovszky-ház mellett állt. Drágán jutott a telekhez, aminek az volt az oka, hogy Pestnek ebben a reprezentatív utcájában ugrásszerűen nőni kezdtek az ingatlanárak. Mivel a Beleznayval kötött bérleti szerződés még érvényben volt, a hivatalos telekátírásra 1769. január 17-én került sor, és ekkor készült egy telek- és házalaprajz is. Becslések szerint a telek alapterülete az épületekkel együtt , azaz majdnem 1,5 hektár lehetett. Egy vázlatos helyszínrajz szerint a kert négy, homorúan kicsípett sarkú táblából állt.
1775-ben a gróf megkezdte az épület átalakítását, és az akkoriban a város méretéhez képest nagy kert rendezésére is készültek tervek. Az átépítés szakaszosan haladt, amit hátráltatott az 1775. februári áradás is, amely majdnem egész Pestet elöntötte. A menekültek elhelyezésére a gróf megnyitotta a palotáját és a kertjét is. 1778-ban Jung József építőmester tervsorozatot készített az állagmegóvásra és az átalakításra. A kertre is ekkor születtek tervek. A palota és a kert átalakítása végül 1780. november 23-ig tartott, és forintba került.
##### Kerttervek a 18. század végéről
###### Első terv
Az egyik tervben, amelyet 1779-ben készített Gombos szerint egy ismeretlen szerző – talán Jung József –, Fatsar szerint Franz Rosenstingl, és amely az épületeket részletesen, de a kertet csak nagy vonalakban ábrázolja, bizonyos stílustörés észlelhető, legalábbis ezt állítja a tervek megtalálója, Őrsi Károly kertészmérnök. Szerinte a tervező ugyan átvette a Barkóczy-féle kert útrendszerét, amelynek a főtengelye lezárására még egy díszes kerti házat vagy pavilont is javasolt, de az a barokk, sőt, rokokó kertkialakítás nem volt kellően átgondolt. A tervezett hímzett virágágyások (parterre) ugyanis minden irányban kerítésbe ütköztek volna, vagyis a terület egyszerűen nem volt elég nagy ahhoz, hogy barokk kertet lehessen rajta kialakítani. Ezen a terven a kert főtengelye a palota főtengelyének a meghosszabbítása, a kertet pedig a kert közepén egy, a főtengelyre merőleges széles sétány oszt négy nagyobb részre. A palota felé eső két nagyobb rész bal oldali darabját újabb egymásra merőleges, de keskenyebb sétányok osztják négy részre, melyek találkozási pontjában kisebb ovális tér helyezkedik el, a jobb oldalit pedig a fősétányra merőleges keskenyebb sétány felezi el. A bal oldali, négy részre osztott kertrész bal alsó sarkában lévő negyedében úgynevezett „hímzéses parterre” látható, a kert főtengelye és az arra merőleges széles sétány metszéspontjában valószínűleg medence helyezkedik el, amelyet a terven a növényzet színével azonos színre festettek. A főtengely végére, a kert falához tervezett négyszögletes pavilonnak nemcsak a három oldalán, de a sarkain is van nyílás, ezzel jelölték ki az innen induló sugaras sétányok irányát, de ezeket a terven nem ábrázolták. A kert bal alsó részében, a hímzéses parterre mellett sövény indul a fal eltakarására. A parterre rokokó mintázata Fatsar szerint erős stíluskésést mutat, „de az idősödő mestertől ez nem meglepő”.
###### Második terv
Az első tervet végül elvetették, és más kertépítészt kerestek a feladathoz, aki valószínűleg a Károlyiak nagykárolyi birtokáról érkezett, mivel az a kertterv, amely az új változatot mutatja, egy „Nagykárolyi tervek” feliratú mappából került elő a család levéltárának átvizsgálása közben. A terven sem évszám, sem szignálás nem látható.
Ezen új terv szerint arra törekedtek, hogy a telek szabálytalan alakját eltüntessék. A kertet határoló falak elé végig fedett, lécrácsos lugast terveztek, valószínűleg szőlőből kialakítva, aminek a palota felőli bejárata kapuzatos. A lugas a kert Magyar utca felőli végén is folytatódik, mintegy U alakot képezve úgy, hogy annak száraival derékszöget zárjon be, vagyis a lugas Magyar utca felőli oldala mögött egy háromszögletű rész alakul ki, amit zöldségeskertként használtak. Ezen a terven szabályos rendben narancsfák, citromfák és egyéb mediterrán növények is láthatók, dézsába ültetve. A díszkert közepén, a palota tengelyében vezet az út, melynek két oldalán impozáns fasor látható, de azt nem tudni, milyen fajtájú fákról van szó. A fő sétány mellett jobbról is balról is 3-3 kertrész van kialakítva. A kert főtengelyének jobb és bal oldalán a palotához közelebbi két parterre félig hímzéses, félig gyepes kialakítású, a szegélyük virágokkal van beültetve, mellettük dézsás növények vannak elhelyezve, a palota felől nézve a bal oldali parterre melletti épület valószínűleg narancsház. A parterre-ek mögött a főtengely mentén 2-2 zárt boszké látható, a két első azonos kialakítású: egy középső ovális térből a boszkék sarkai felé sugaras sétányokkal. A két hátsó különbözik egymástól. Figyelemre méltó a bal oldali (a Ferenczy utca Magyar utca felőli végénél) tábla középső ovális tere, ahol Gombos szerint valószínűleg egy vízmedencét fognak körül a fák, míg Fatsar szerint oválisan kialakított gyepfelületet látunk, amit paliszád vesz körbe. Az ovális tér négy „sarkán” fülkékben padok vannak elhelyezve, a térből pedig a fősétányra, az arra merőleges sétányra, valamint a falak melletti utakra is nyílik egy-egy átjáró. A fősétány jobb oldalán lévő boszké sugaras kialakítású, melynek közepén kör alakú tér helyezkedik el. A sugárirányú belső utak nem vezetnek sehova, mindegyik végén „szobák” találhatóak, a szobákban egymással szemben álló padok vannak, melyek iránya párhuzamos az út irányával. A belső kör alakú tér közepén szintén kör alakú gyepterület látható, amit áttört gyűrűként vesz körbe gyep. A kert főtengelyében fekvő fősétány áthalad a lugason és a mögötte lévő zöldségeskerten, és hátul, a kert rövidebbik oldalának közepén a Magyar utcára nyíló kapuban végződik.
###### Harmadik terv
1780-ban fejeződtek be a palota átépítési munkái, és ekkorra már elkészült „...az Ló Iskola, az Övegház a Szerszámos Színn, új kamara” is. 1790-ben azonban újabb tervek készültek, Lauer jóvoltából, amihez a részletterveket Janits György készítette el.
Lauer tervében már megpróbált igazodni az új stílusirányzatokhoz, de alapvetően ő is geometrikus kertet tervezett. A kertet továbbra is a palota főtengelyének irányában húzódó fősétány uralja, amely mellett megmaradt a fasor. A fősétányt merőleges sétányok keresztezik, ennek köszönhetően a kert nyolc részre oszlik. Lauer a középső keresztsétányt lugassal kívánta befedni, a lugasfolyosók metszéspontjába pedig pavilont tervezett. A nyolc kertrészt a lugason kívül nyírott szegélynövényekkel rejtették el. Az új stílusirányzat, az angolkert ihlette meg Lauert abban, hogy a jobb hátsó kertrészben egy kanyargós utakkal ellátott boszkét alakítson ki, amelyben vízfelület is helyet kapott, valamint kialakítottak még egy kisebb mesterséges dombot is, ahonnan vissza lehetett tekinteni a kertre és a palotára. A kertrész középső, szabálytalan térségét szőlő tölti ki, a kertrészen kívül, a falkerítés sarkában pedig pavilon támaszkodik a falhoz.
A kert palotához közeli jobb alsó negyedében egy nagyméretű, csak sátortetővel jelzett épület áll, a lugasos keresztsétány baloldali végében pedig egy alaprajzával is ábrázolt épület látható, amiben valószínűleg az üvegház is helyett kapott. Ezen épület mellett, a kert hátsó része felé egy kút valamint egy még kisebb, csak sátortetővel ábrázolt épület helyezkedik el, amely elé két, lépcsősen kialakított növénypolc került, valamint virágágyások látszanak, bennük fák is állnak.
Ennek a kertnek mindegyik táblája haszonkerti kialakítású, kivéve a jobb hátsó, angolkert jellegű részt. A kertet minden oldalról határoló falak mentén redélyt alakítottak ki, amelyek külső oldalán a szegélyek kiültetése megegyezik a főtengely szegélyeivel. A két első tábla a jobb oldaliban talán bokros gyümölcsös, a másikban minden második ágyás után fákat látunk. Ugyanilyen kialakítású a két következő tábla is, azzal a különbséggel, hogy az ágyások iránya merőleges a főtengelyre. A lugas mögötti jobb oldali tábla mellett kuglipálya látható. A lugas mögötti három táblában fák nem látszanak, de a szegélyük kialakítása más, mint az elülső tábláké. A bal hátsó táblában kisebb üvegházak és melegágyak szerepelnek.
A kert kőkerítését empire stílusú vázákkal díszítették. A lugasok metszéspontjába pavilont terveztek, amihez Janits két tervet is készített.
#### Vendégek a palotában
A palota és a kert lakói 1789-ben már Károlyi Antal fia, József és annak felesége lettek, mivel Antalt testőrkapitányi majd táborszernagyi feladatai Bécsbe szólították, ahol 1791-ben meg is halt. Fia és menye beköltözésük örömére 1789-ben nagy estélyt adtak, de az apa halála után ők is Bécsbe költöztek, a palotát és a kertet pedig lezárták, s csak néha nyitották meg egy-egy vendégség kedvéért. Ilyen alkalom adódott 1795-ben, amikor József nádor főispánná való beiktatásának örömére adtak estélyt, ahol „méltán ragadta meg a szemtanúk figyelmét a Károlyi gróf palotájának ragyogása: a nyitva hagyott kapu aljában sűrűn elhelyezett mécsek világítottak, a kapu folytatásának irányában, az udvar közepén egy piramis látszott, még beljebb pedig a kivilágított kertkapu tűnt a nézők szemébe.”
Öt évvel később, 1800. május 3-án, József nádor feleségének, Alexandra Pavlovnának a neve napját ünnepelték, majd 1803-ban a nádor szállt meg néhány napra a palotában, de a gróf vendégei között volt Károly főherceg és Albert királyi herceg is.
### 19. század
A 19. század folyamán a palota és a kert végig a Károlyi család birtokában maradt. 1803-ban elhunyt Károlyi József, akinek három fia örökölte a vagyont, benne a pesti palotát. Mindhárom fiú kiskorú volt még ekkor, ezért a vagyon felosztásával várni kellett 1827-ig, amikor a legkisebb fiú, György is nagykorú lett. Egy 1823-ból származó, Pestet, Budát és Óbudát ábrázoló katonai célú térképen a palota és a kert is jól látszik, a kert négy részre van osztva fasorokkal. A 10 évvel későbbről, 1833-ból származó Pest–Buda–Óbuda beépített területének vízrajzi térképén is négy részre osztott kert látható. Ekkoriban kezdődött a palota átépítése, amelynek során elnyerte mai alakját.
#### Károlyi György átépíti a palotát
1832-ben Károlyi József legkisebb fia, Károlyi György megvette testvéreitől a pesti palotát a hozzátartozó kerttel, és még ugyanabban az évben átterveztette. A tervező Anton Pius Riegl bécsi építész volt, a kivitelezést pedig Hofrichter József vezette, majd 1834-től Koch Henrik, akinek az emberei között dolgozott a fiatal Ybl Miklós is. Koch változtatni kívánt a kerti épületek tervein, így 1834-ben engedélyért fordult a Szépítő Bizottmányhoz. A munkálatok 1840-ig tartottak, de közben az 1838-as árvíz megrongálta nemcsak az épületet, de a kertet is, az üvegház is elpusztult. Az árvíz alatt a palotában Wesselényi Miklós 200 menekültet helyezett el. 1841-ben avatták fel az új palotát, amelynek építése, a kerttel együtt váltóforintba került. A 2500 négyszögöles kert sarkába az üvegház mellé kertészlakást is építettek.
A reformkor alatt a palota a magyar elit központja volt, sűrűn megfordult benne Széchenyi István, és Wesselényi Miklós is a legtöbbször itt szállt meg.
#### A szabadságharc idején
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt Jelasics költözött be az épületbe, és innen hurcolták el Batthyány Lajos miniszterelnököt is 1849. január 9-én. Ugyanebben az évben a palotát konfiskálták Ferenc József számára, de a lefoglalás után négy nappal, 1849. július 17-én inkább Haynau költözött be. A személyzet megfigyelései szerint „szokott reggeli hideg fürdése után a kertbe ment, hol dobogva szaladgál, hol maga, hol meghittjeivel, naponkint 7 óra tájban és melegszik.”
Haynau röviddel az aradi vértanúk kivégzése után táncestet adott a palotában a vele együttműködni hajlandó magyar arisztokratáknak. Az eseményt Alexander A. Paton angol haditudósító és diplomata örökítette meg, aki a 150 vendég között volt. Haynau a „Nur fleißig danzen” („csak táncoljanak szorgalmasan”) szavakkal, virágok és kandeláberek között (vagyis valószínűleg a kertben) nyitotta meg a bált. A „bresciai hiéna” beköltözése után éppen egy évvel, 1850. július 18-án hagyta el a palotát.
#### A 19. század második felében
A szabadságharc után a kert Kopál József kertész munkájának eredményeképpen vált híressé. Kopál, aki mint növényszaporító segéd került hároméves szerződéssel a palotába 1868-ban, 25 éves korában, igen nagy megbecsülésnek örvendett a Károlyi grófok részéről. Rövid ideig gróf Karátsonyi Guido budai palotakertészetében is dolgozott, majd 1872-től 1886. január 11-i haláláig ismét a Károlyiak alkalmazásában állt. A grófok kiküldték őt a párizsi világkiállításra is, de már odafelé utaztában is tanulmányozta a holland és francia kertészeteket.
1881 májusában a Károlyiak vendége volt a walesi herceg, a későbbi VII. Edvárd király, 1883-ban pedig bált adtak az udvar tiszteletére, Ferenc József részvételével, amelyen Kopál is sikert aratott „nemes, ízléses, alapos képzettségű virágrendezői tehetségével. Ez alkalommal a palota impozáns lépcsőházát, előtermeit a kertészeti díszítő művészet ritka érzékével és kiváló ízléssel díszíté fel, s ez általános bámulatot keltő műve magát a királyt is meglepte.” Kopál József további dicsőséget szerzett a Károlyi családnak azzal is, hogy az Országos Magyar Kertészeti Egyesület által rendezett kiállításokon évről évre számos díjat és elismerő oklevelet szerzett különleges dísznövényeivel. Kopál mellett más kertészek is dolgoztak ezekben az időkben a Károlyiak kertjében, így 1872 és 1876 között Paczel János, aki később mint gyümölcsnemesítő vált ismertté, Kopál halála után pedig az új főkertész Jindácsek Gyula lett.
A kert, annak ellenére, hogy lévén magánkert, a nagyközönség nem használhatta, népszerű volt a pesti lakosok körében. 1880-ban, amikor a palota és a kert új tulajdonosa már Károlyi Gyula volt, Vajda Viktor írt cikket a kertről a Magyarország és a Nagyvilág című lapba:
„A főváros kellős közepén csak nagy úrnak lehet kertje, s ország-világ tudja, hogy a Károlyi-kert tulajdonosa nagy úr, s mi több, általánosan kedvelt és tisztelt úr is egyszersmind. Mily sivár lenne e hely kert nélkül? A görbén kanyargó Magyar utcza lakhatatlan volna, de a grófi kert felvidítja, beillatozza egész környékét. Egyszer már azt rebesgették, hogy a grófi család elhányatja onnan a falakat és vasrácsozattal különözi el a kertet az utczától. Mily gyönyörűség kínálkozott volna a Czukor, s a Magyar utcza lakóinak! El se merjük képzelni! De jó, hogy meg van legalább a kert, s éppen mivel a Károlyi grófoké, biztosítva vagyunk arról is, hogy egyhamar be sem építik!”
Hosszú cikkében Vajda leírta a kertet, annak hangulatát:
„Tavasszal az utczára hajolnak ki a virágfürtök, mikkel a kerítésre támaszkodó akáczfák kedveskednek. Kihasználandják e szépségeket a környező házak urai is, akik magasabb bért számítanak fel a kertre néző lakóknak – így húzván titkon hasznot a grófból. Ez a bűbájos kert szabatos, arányos, oly határozott vonalú s minden részletében oly kecsesen kidomborodó! Árny és fény, sötétség és világosság kellő mennyiségben és szép minőségben omlik szét a kertben; [...] Ha az egyetem-utczai palotán át megyünk a kertbe, legelsőbben is a tágas udvarra jutunk, melyet pár lábnyi magas vasrácsozat választ el a kerttől. Az mit az angol park-kertészetben »pleasure-ground«-nak neveznek, itt mindjárt meglepő szépségben tárul fel. A mindig egyenletes, mindig üde zöld gyepszőnyeg, melyhez hasonlót csak a Margit-szigeten találunk, ragyogva tűnik szemünkbe, s bármerre tekintünk, a kilátások mindig ugyanazok.”
Igen alapos leírást ad a kert akkori növényeiről is, amelyek között megtalálható volt rododendron, azálea, kamélia, orgona, dupla fürtű, zanót, akác, tulipán, cinerária, lobélia, Alternanthera, Pyrethrum, werschaffeltii. Vajda leírása szerint a fal mellett út vezetett, ami mellett „kies berkek zöldülnek székeknek, lóczáknak s asztaloknak szolgálva hátterül.” A mérsékelt övön élő növények mellett más éghajlatról származóak is éltek a virágházban, amiket nyáron kivittek a kertbe: legyezőpálma, datolyapálma (főnixpálma), üstököspálma, cikász, dracéna és sok levélnövény. Leír egy olyan páfrányt is, mely „a legnagyobb, a legfejlettebb milyet még a botanikus kertben sem lelünk”, és megjegyzi, hogy a botanikus kerten kívül a Károlyi-kerti virágházban vannak a legszebb orchideák.
Vajda szerint Károlyi György, a korábbi tulajdonos mindig a kertben reggelizett, azonban arról nem ír, hogy ebben a kertben építették meg Pest harmadik teniszpályáját. A 20. századig nem történtek további nagy átépítések a kertben, és a Kopál József és Jindácsek Gyula után érkező kertészek nevét sem jegyezték fel.
### 20. század
A 20. század nagy változásokat hozott a kert történetében. A Károlyi család tulajdonából átkerült állami kezelésbe, és megnyitották a nyilvánosság előtt.
#### A második világháborúig
Az 1900-as évek elején a Károlyi család rossz anyagi helyzete miatt szóba került, hogy eladják a palotát és a kertet, és a nagy értékű telken bérházakat építenek. Az új tulajdonos, Károlyi Mihály Andrássy Katinkával 1914-ben kötött házassága után elállt ettől a szándékától. Az anyagi gondok azonban nem oldódtak meg, ezért a háború alatt a palotát bérbe adták Mikes Ármin grófnak. Károlyiék a háború kitörése után így csak rövid ideig használták a palotában lévő fő lakást és a kertet. Károlyiné visszaemlékezései szerint „[a kertet] magas kerítés vette körül, és csak a család rokonai, barátai és gyerekeik használhatták. A selymes pázsiton, lugasok, virágzó bokrok között teáztunk délutánonként, és fogadtuk ismerőseinket. A kertet nem adtuk át a Mikes családnak, sőt a mahagóni fából faragott könyvtárat sem.” A kommün leverése után Károlyi Mihály emigrációba vonult, a palota üresen állt. 1927-ben pályázatot írtak ki a 10 évvel korábban lebontott Nemzeti Színház felépítésére, és a tervek között – Ámon József 1901-ből származó javaslata alapján – szerepelt Padányi Gulyás Jenő terve is, amely a Károlyi-kertbe tervezte volna felépíteni a színházat, rövid szárú görög kereszt alakú épület képében.
1929-ben vette át a főváros a palotát és a kertet. Az adásvételt, amit „Budapest székesfőváros közönsége” kötött a gróf Károlyi György-féle I. hitbizomány gondnokával, gróf Cziráky Józseffel, Károlyi Mihályné szerint jogtalanul kötötték, sőt lopás volt, mivel a tulajdonos nem járult hozzá. A szerződés 10 pontból áll, a második pontban szerepel a vételár: 5 millió pengő. A szerződés azt is kimondta, hogy a palota és a kert 1929. január 1-jétől lesz a főváros tulajdona. A palotába 1930-ban beköltözött, és 20 évig működött a Fővárosi Képtár, de már 15 éve egyébként is tartottak ott kiállításokat. A kertet áttervezték Räde Károly kertészeti igazgató vezetésével, az átépítés 1932-ben ért véget, amikor közkertté nyilvánították.
Räde tervei szerint bontották le a korábbi kőfalat, és építettek a helyére térdig érő rácsos kerítést. A kertben állították fel az 1848-as márciusi mozgalmak egyik vezető politikusának, Irányi Dánielnek a mellszobrát, Kallós Ede 1904-ben készült alkotását. A park a szokott módon, padokkal, hintákkal és homokozókkal volt felszerelve.
A háború alatt többször előfordult, hogy a kertbe temettek embereket, a sírok miatt idővel szinte „temető” lett a kert egyik sarka.
#### A második világháború után
1946-ban Károlyi Mihály hazatért, és Ries István igazságügy miniszter és Kővágó József polgármester átadta számára a palota kulcsait, de Károlyi azonnal vissza is adta azzal, hogy a palota a magyar közművelődést szolgálja.
Az 1940-es évektől a palotaudvaron szabadtéri hangversenyeket tartottak, a metróépítés kezdetéig. A parkba egészen 1948-ig csak belépőjeggyel lehetett belépni.
Az 1956-os forradalom során ismét a kertbe temettek több embert, a sírok a kert Magyar utca felőli kerítése mentén sorakoztak, és a következő év tavaszán számolták fel őket.
##### Metróépítés és helyreállítás
1970-ben kezdték el építeni az észak-déli irányú M3-as metróvonalat. A Károlyi-kert ennek a vonalnak két állomása, a Ferenciek tere és a Kálvin tér között félúton fekszik, így a szellőző műtárgyak műszaki okokból a kertbe kerültek, és az építkezés ideje alatt a kertet felvonulási területként használták, így az építkezés végeztével, az 1980-as évek elején szükségessé vált a terület helyreállítása. Mivel a felvonulási terület a kert 7625 m2-es területéből 7450 m2-t foglalt el, a helyreállítási tervet a kert teljes területére el kellett készíteni. A terveket Kecskésné Szabó Ildikó készítette, 1981-ben, és ennek során figyelembe kellett venni, hogy a Károlyi-palota felújítási munkái után sor került a belső udvar rendezésére is, habár a két területet vaskerítés választja el egymástól.
Az 1980-as évek támasztotta új igények miatt nem volt cél, hogy a park korábbi berendezéseit változtatás nélkül állítsák helyre. Az „új park” megtervezéséhez kikérték a környékbeli lakosok véleményét is, így például a közeli nyugdíjasklub sakkozóhely felállítását és pihenőszékek beállítását javasolta.
A kert múltjára utal az újjáépítés után is megtartott tengelyes felépítés, de a metró műtárgyainak aszimmetrikus elhelyezése miatt a kert maga mégsem szimmetrikus. A metró szellőzőinek az elhelyezése azért is aszimmetrikus, mert tervezésükkor figyelembe vették az akkor meglévő fák helyzetét. A szellőzőket 1,5 m mélyen folyosó köti össze, amely a kert alatt átlósan húzódik, ezért ebbe a vonalba nem lehetett szabad gyökerű fákat telepíteni. Így a felújítás során 24 darab előnevelt, földlabdás Cerasus fruticosa 'Globosa' (gömbkoronájú csepleszmeggy) fajtájú fát ültettek el 70 cm magas műkő edényekbe.
A szökőkút, amely a kert Magyar utca felőli végében áll, süttői márványból készült 1979-ben, rusztikus megmunkálással. Automatikus világítással és vízforgató berendezéssel látták el. A parkban két játszóhelyet alakítottak ki, homokfelületbe helyezve őket, bennük firkálófal, csúszdák, kötélhálós gerendamászó, hinták, favonat és faló .
A kertben a metróépítés előtt 39 pad állt, ezek számát az igényeknek megfelelően bővítették 63-ra, valamint 60 darab kerti széket és ülőfalat is kialakítottak, egy árnyas részen pedig a kívánt sakkozóhelyet is felállították. A kertben műkőből készült padok is helyet kaptak, melyeket a Kőfaragó- és Épületszobrászati Vállalat készített, akárcsak a növények tartóedényeit.
A növényeket, hogy megvédjék a letaposástól, 25 cm-re kiemelkedő felületbe telepítették. A metró szellőzőit örökzöld növényekkel takarták el. A kertbe a rekonstrukció során parkrózsákat és futórózsákat is telepítettek. A környező utcákról való jobb megközelítés érdekében több bejáratot nyitottak, és figyeltek arra is, hogy a közvilágítás a műemléki környezethez illő legyen.
1985-ben tervpályázatot írtak ki a Kossuth Lajos utca–Múzeum körút—Belgrád rakpart által határolt terület rendezésére, amin az egyik pályázatban a Károlyi-kert alá építendő mélygarázs is szerepelt. Az ötletet azonban elvetették, mivel szinte biztosan a növényzet pusztulását okozta volna.
1996-ra a park már nagyon elhasználódott, ezért ismét átalakították, az új terveket Wild László készítette. Az átépítés során félautomata öntözőberendezést telepítettek, valamint olyan vaskerítéssel látták el a parkot, amely hasonlít a közeli Múzeumkertihez, de annál magasabb és szebb kivitelű, tégla- és kőlábazattal ellátott.
### 21. század
A 21. század nem hozott jelentős változásokat a park életébe. A 2010-es évek elején lezajlott Budapest Szíve Program, amely a Belváros megújítását tűzte ki célul, is elkerülte a kertet, semmilyen fejlesztést, átalakítást nem terveztek vele kapcsolatban. 2015-ben a kert egy műalkotással bővült: június 30-án, a Henszlmann utca felőli bejáratnál avatták fel Lajtha László zeneszerző, néprajzkutató szobrát, Gálhidy Péter szobrászművész alkotását.
Egy év múlva, 2016. május 18-án szobrot állítottak a kert előző télen elpusztult nyula emlékére. Ugyanezen év szeptemberében közösségi könyvtárat nyitottak a kertben, mely egy könyvszekrényből áll, amiből bárki kivehet olvasnivalót arra az időre, míg a kertben tartózkodik. 2019. szeptemberében a közösségi könyvszekrény mellé egy POKET zsebkönyv-automatát is elhelyeztek.
2020 kora tavaszán Magyarországot is elérte a világszerte áldozatokat követelő COVID-19 koronavírus-járvány. A járvány ideje alatt park továbbra is szabadon látogatható volt, kivéve a játszótereket, melyeket kordonnal lezártak.
#### Bejáratai
2009-ben a parknak öt bejárata volt, egy-egy a palota bal és jobb szárnya felőli oldalon (vagyis a Henszlmann és a Ferenczy utcák felől), egy-egy a park sarkainál (A Henszlmann–Magyar és a Ferenczy–Magyar utcák sarkán), valamint egy a Magyar utca, és egyben a park rövidebbik oldalának közepén. Ez utóbbi kapu egy keskeny kutyasétáltatóba nyílott, amely a szökőkút mögött helyezkedett el. Ezt megszüntették, 2014-re a kutyasétáltató helyén is egy gyerekhomokozó volt, az ottani kaput pedig nem lehetett használni.
Mindegyik használatban lévő kapun táblák igazítják el a látogatókat a park nyitvatartásáról és rendjéről, és néhány kapu tetején kis fehér fémtáblán van kiírva a park neve: Károlyi-kert. A parkot éjszakára bezárják. Korábban a nyitvatartás rendje úgy szólt, a park az év minden napján sötétedésig tart nyitva, ezt 2019. szeptemberétől pontosították: új nyitvatartási táblákat helyeztek ki a park mind a 4 kapujára, melyeken a hónapok éves körforgását jelző kör mentén minden hónapra megadták, mikor nyit és zár a park. A kertet a palotától elválasztó kerítésen, a palota szárnyai mellett is van egy-egy kapu, de ezeket állandóan zárva tartják, mellettük hajdani őrházak állnak.
A kert Magyar utca–Ferenczy utca sarkán lévő bejárata előtti öblösödést egy vendéglátóhely terasza foglalja el, amely a Budapest Városépítészi Főosztálya és a Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központ Nonprofit Kft. közös pályázatán a Terasz Budapest 2014-en első díjat nyert „terasz” kategóriában. Finta Sándor főépítész és zsűritag szerint „jó szem vette észre ezt a lehetőséget”.
A park kapuit és a mintegy 400 méter összhosszúságú kovácsoltvas kerítését Imre Pál lakatosmester készítette, 1994-ben.
#### Elrendezése és élővilága
A Károlyi-kert mai elrendezésére két stílus keveredése jellemző: a mértanias és az angolkertre emlékeztető. A központi virágágyak és a szökőkút elrendezése a mértanias jelleget hangsúlyozzák, különös tekintettel a szökőkút két oldalán és a háta mögött elhelyezkedő játszóterekre, míg a kert hosszanti oldalai mentén egy viszonylag keskeny sávban – különösen a metrószellőzők környékén és a palota szárnyai melletti bejáratoknál – a kanyargós, angolkert jellegű sétányok és növényelhelyezések dominálnak. A gyöngykavicsos sétányokat bazalt nagykockakővel szegélyezték, egyes cserjecsoportok szélét pedig laposvassal hangsúlyozták. A játszóterek környékén faburkolat borítja a terepet.
Ma már nincs annyi pad a kertben, mint az 1981-es felújítás idején. A mai padok öntöttvasból készültek, hozzájuk illő lámpaoszlopokkal. A szemétgyűjtők úgynevezett Ceglédi-típusúak, a Henszlmann utca felőli oldalon pedig egy 1990-ben készült vas ivókutat is üzembe helyeztek a „sakkozóhelyre” vezető úton. A Magyar utca és a Henszlmann utca sarkán lévő bejáratnál található egy régi, zöld WC is, melynek vasútikocsi-szerű kinézete jól illik a kert hangulatához.
##### A játszóterek
A játszóterek Company-gyártmányú játékokkal vannak felszerelve. A Henszlmann utca felőli játszótér külön bejáratán tábla tájékoztat, hogy délelőttönként csak óvodák használhatják, játékai inkább nagyobb, 3–6 éves gyerekek számára valók. A Ferenczy utca felőli játszótér, bár sövénnyel van elkerítve, minden napszakban nyitott, de ennek játékait inkább óvodáskor alatti gyerekek élvezik. A szökőkút sövénnyel és sétaúttal van elválasztva a mögötte és a közvetlenül mellette lévő, bekerítetlen homokozóktól, az egykori kutyasétáltató helyén pedig egyszerűbb, mászásra alkalmas játékok vannak elhelyezve.
##### Növényzet és állatvilág
A kert növényzetét legutóbb 2009-ben mérték fel tudományos igénnyel. Eszerint növényállománya gazdag, de a természetes növényzet csak 12 fajból áll: fehér tippan, százszorszép, fehér libatop, mezei aszat, kanadai betyárkóró, réti csenkesz, angolperje, erdei madársóska, réti perje, lándzsás útifű, nagy útifű és pongyola pitypang.
Az egynyári és kétnyári dísznövények csupán hét fajból álltak, köztük volt az árvácska, bársonyka és kétféle begónia. Azonban az egynyári növényekből minden évben más-más fajokat ültetnek ki, sokszor követve az éppen aktuális kertészeti trendeket.
Az évelő dísz- és fűszernövények száma 20-féle volt, köztük gyöngyvirág, erdei pajzsika, árnyliliom, levendula, citromfű, borsmenta, szurokfű, kakukkfű, legyezős törpebambusz, két kínai kenderpálma, melyek a fagyos időszakot a palotában töltik.
Nyitvatermők közül 16 faj van jelen, amik között megtalálható egy szürke Atlasz-cédrus, szerb luc és kanadai hemlokfenyő, lucfenyő, tiszafa. Lombos fából és cserjéből 79-féle található a parkban, ezek között nagyobb, idősebb példányok is láthatóak, mint ezüst juhar, nyugati ostorfa, jegenyenyár, közönséges pagodafa (japánakác) és nagylevelű hárs. Egyéb fái a csörgőfák, gömbkoronájú csepleszmeggy, tarkalevelű zöldjuhar, tövises lepényfa, páfrányfenyő.
A kert vélhetően legöregebb fája egy fehér eperfa, amely talán országosan is az egyik legöregebb eperfa lehet, ez a példány a Ferenczy utcára nyíló bejárat közelében áll. Az Irányi-szobor mellett, amely a Magyar utca–Ferenczy utca sarkánál lévő bejárat mellett áll, húsos som látható, valamint Ketaba-havasszépe és hófehér havasszépe. A kerítés mentén koreai loncok élnek. A Ferenczy utcában lévő Podmaniczky-emléktáblával szemben található kikeleti bangita, aminek a közelében megtalálható nagylevelű varázsmogyoró és amerikai ámbrafa. De a kertben él még portugál babérmeggy, fehérvirágú liliomfa és vénic-szil is, a metró szellőzőit tűztövisek és más cserjék rejtik el.
A Ferenczy utca felőli oldalon, a központi füves-virágos térség melletti padok között egyszerű vonalú kerámia edényekben dísz- és fűszernövények láthatóak.
###### A kert nyula
Bár nem tartozott a kert természetes állatvilágához, mégis ott élt a nyilvános illemhely melletti ketrecében egy fekete színű belga óriás nyúl, Károly. Vélhetően látogatók hagyták az egyik bokor alatt, és a park dolgozói javaslatára a helyi önkormányzat befogadta, és hat éven keresztül a kert egyik látványosságának számított, mivel naponta többször kiengedték sétálni. A nyúl 2015. december 28-án pusztult el. A látogatók körében népszerű állat helyére 2016. május 18-án új nyulat hoztak egy menhelyről, és ugyanaznap Szentgyörgyvölgyi Péter polgármester helyi óvodások társaságában felavatta a kert új, az elpusztult nyulat ábrázoló szobrát, amely egy mesterséges halmon áll a Henszlmann utca felőli játszótér és a padok között. A szobrot Fekete Géza Dezső készítette. Az új – Karcsi nevű – nyulat a régi ketrecben tartják, de nagyobb, emeletes házat kapott.
## A Károlyi-kert a kulturális életben
A Károlyi-palota udvarán, amit a köznyelvben is sokszor Károlyi-kertként említenek, habár lezárt kerítés választja el a tulajdonképpeni kerttől, 1940 és 1970 között rendszeres komolyzenei hangversenyeket tartottak a Fővárosi Hangversenyzenekar közreműködésével, több neves vendégművész fellépésével. A koncerteknek a metróépítés vetett végett.
A kert több művészeti alkotás tárgya, ezen kívül az irodalmi élet több alakjának is kedvelt tartózkodási helye volt: Mándy Iván, Németh László, Schöpflin Aladár szívesen üldögéltek, sétáltak, dolgoztak a Károlyi-kertben.
Mándy Iván a kertben töltött időknek állít emléket Idegen szobák című novelláskötetének több írásában. Orsovai G. Emil verset írt Károlyi-kert címmel, amely a Budapest 1966. decemberi számában is megjelent. Balogh Tibor olajjal, vászonra készítette el 2010-ben Károlyi-kert című festményét, amely a park egyik bejáratát ábrázolja.
A palotában és a kertben több játékfilmet és vizsgafilmet is forgattak, így az Andrássy Katinka életét bemutató A vörös grófnő címűt, 1985-ben, de Viggo Mortensen Good című filmjének egyes jeleneteit is a parkban vették fel, 2007-ben. 1999-ben az ELTE Fekete Doboz Dokumentumfilm Iskola hallgatói vizsgafeladatként készítettek rövidfilmet a parkról.
Tekintve, hogy a palotában működik a Petőfi Irodalmi Múzeum, a kertben irodalmi témájú rendezvényeket is tartanak, így 2014 óta évente kortárs gyermekirodalmi játszótérnek adott helyett a park. |
975,500 | Muraszaki Sikibu | 26,936,394 | null | [
"A 11. században elhunyt személyek",
"A 970-es években született személyek",
"Japán költők, írók",
"Japán nők"
] | Muraszaki Sikibu (紫 式部; Hepburn: Murasaki Shikibu<sup>?</sup>; Heiankjó, 973 és 978 között – 1014 és 1025 között) japán regényíró, költő és udvarhölgy volt a Heian-korban. Legismertebb műve a Gendzsi szerelmei (源氏物語, Gendzsi monogatari) című nagyregény, „a világirodalom első regénye”, amely körülbelül 1000 és 1012 (vagy 1021) között keletkezhetett. A Muraszaki Sikibu felvett név, valódi neve ismeretlen, de talán ő lehetett az a Fudzsivara Takako, akit egy 1007-es udvari napló udvarhölgyként említ.
A Heian-kori nők hagyományosan nem tanulhattak kínaiul, a korabeli kormányzás (és a férfiak) nagy presztízsű hivatalos nyelvén, de a művelt apja háztartásában nevelkedő Muraszaki igen hamar fogékonyságot mutatott a kínai klasszikusok iránt, és sikerült elsajátítania a kínai írást-olvasást. Húszas évei elején-közepén ment férjhez, és egy leánygyermeke született; a férj a házasságkötés után két évvel meghalt. Nem tudni pontosan, mikor kezdte írni Muraszaki a Gendzsi szerelmeit, talán házasélete alatt, vagy nem sokkal utána. 1005-ben meghívták udvarhölgynek Sósi császárné mellé, minden bizonnyal akkor már kialakulóban levő írói hírneve miatt. Udvari szolgálata alatt is folyamatosan írhatott, udvarbéli jelenetekkel gazdagítva regényét. Öt vagy hat év után otthagyta az udvart, és Sósi császárnéval együtt visszavonult a Biva-tó mellé. Halála évét nem tudják pontosan megjelölni a kutatók: legtöbben 1014-re teszik, de vannak, akik szerint még 1025-ben is élhetett.
Három műve ismert: a Muraszaki udvarhölgy naplója, egy kötetnyi vers és a Gendzsi szerelmei. Alig egy évtizeddel elkészülte után a Gendzsit már tartományokszerte terjesztették, egy évszázad múltán pedig a japán irodalom klasszikusának számított, és tudós elemzések tárgya lett. Külföldön a 20. század első harmadában jelent meg először: Arthur Waley hatkötetes angol fordítása 1933-ra fejeződött be. Muraszaki írásai alapműveknek számítanak nemcsak irodalmi értékük okán, hanem azért is, mert részletes ábrázolást nyújtanak a virágkorát élő Heian-udvar kultúrájáról. A 13. század óta számtalan kiadásban illusztrálták őket japán festők és közismert ukijo-e mesterek.
## Ifjúsága
Muraszaki Sikibu 973 körül született Heiankjóban, a későbbi Kiotóban, a Fudzsivarák északi ágán, amely Fudzsivara no Josifuszától, az első, 9. századi Fudzsivara régenstől eredeztette magát. A Fudzsivara család egészen a 11. század végéig kezében tartotta az udvari politika irányítását azáltal, hogy lányaikat beházasították a császári famíliába, valamint hogy kiskorú császárok alatt kisajátították a régensi pozíciót. A 10. század végén, 11. század elején Fudzsivara no Micsinaga (966–1027) nem kevesebb mint négy lányát adta hozzá leendő uralkodókhoz, és így addig példátlan hatalomra tett szert. Muraszaki dédapja, Fudzsivara no Kaneszuke még a legfelső arisztokratarétegbe tartozott, de a családnak ez az ága fokozatosan veszített hatalmából, és Muraszaki születésekor már csak a középső-alsó rétegbe, a tartományi kormányzók csoportjába volt sorolható. Az arisztokrácia alsóbb rangosztályait képviselő férfiakat általában nemkívánatos vidéki posztokra küldték, eltávolítva őket a központi hatalomtól, a kiotói udvarból.
A család a státuszvesztés ellenére irodalmi hírnévnek örvendett: Muraszaki apai dédapja és nagyapja is közismert költőnek számított. Dédapjának, Kaneszukénak ötvenhat versét vették be tizenhárom császári antológiába, azonkívül a Harminchat halhatatlan költő című gyűjteménybe, valamint a Jamato monogatari-ba. Mind dédapja, mind nagyapja barátja volt Ki no Curajukinak, a japán nyelvű verselés egyik első népszerűsítőjének. Apja, Fudzsivara no Tametoki kijárta a Császári Egyetemet, és megbecsült szakértője volt a kínai klasszikusoknak és általában a költészetnek; néhány verse szintén antológiadarab lett. 968-ban nevezték ki alacsony beosztású kormányhivatalnokká, de csak 996-ban kapott négyéves kormányzóságot Ecsizenben, majd tízéves szünet után, 1011-ben Ecsigóban. Körülbelül 1014-16-ig maradt állami szolgálatban. Muraszaki édesanyja ugyanarról az északi Fudzsivara-ágról származott, mint Tametoki, róla csak annyit tudunk, hogy Fudzsivara Tamenobu lánya volt. Három gyermekük született, egy fiú és két lány.
A nők nevét nem volt szokás megörökíteni a Heian-korban. Muraszaki valódi neve ismeretlen; mint a kor legtöbb asszonya, ő is becenevet kapott, a Muraszaki Sikibut. A nők beceneve általában egy-egy férfi rokonnal volt kapcsolatos: a „Sikibu” a Sikibu Sóra, a Szertartási Hivatalra utal, ahol apja dolgozott, a „Muraszaki” pedig eredhet a muraszaki nevű növény lila virágából, amely a Fudzsivara nevet idézi fel (ez ugyanis szó szerint „lilaakácmezőt” jelent), habár többek szerint éppen a muraszaki növény kapta a nevét az írónőről, de az is lehetséges, hogy a Gendzsi egyik hősnője, Muraszaki, Gendzsi második felesége nevét ragasztották rá. Micsinaga egy 1007-es naplóbejegyzésében említi néhány udvarhölgy nevét: az egyik, Fudzsivara Takako (Kjósi) lehetett éppen Muraszaki is. A bejegyzésben szereplő hét nő közül négynek ismerjük a nevét, a másik három közül egy nem Fudzsivara volt, egynek túlságosan magas rangja miatt idősebbnek kellett lennie, így tehát a harmadik, Fudzsivara Takako talán valóban Muraszaki volt.
A Heian-kori Japánban a férj és a feleség külön háztartásban élt; a gyerekeket az anyjuk nevelte, noha a társadalom még az agnáció rendszerén alapult. Muraszaki helyzete annyiban rendkívüli, hogy ő az apjánál lakott, valószínűleg a kiotói Teramacsi utcában, a Rozandzsi templom mellett, öccsével, Nobunorival együtt. Anyjuk korán meghalt, talán gyermekágyi lázban. Muraszakinak három féltestvére is volt, ezek az anyjukkal éltek; tudjuk, hogy egyik lánytestvérével, aki huszonéves korában hunyt el, különösen meghitt kapcsolatban állt.
Muraszaki olyan korban született, amikor Japán szándékosan egyre inkább elszigetelődött, a kínai követjárások véget értek, és kifejlődőben volt az erős nemzeti kultúra. A 9. és a 10. század folyamán a japán fokozatosan írott nyelvvé vált, a kínai írásjegyek egyszerűsítésével kialakult a kana vagyis a szótagírás. Muraszaki idejében a férfiak továbbra is kínaiul, a kormányzás nyelvén írtak, a kana pedig a nemesasszonyok írott nyelve lett, ami lehetőséget teremtett a japán irodalom egy egészen különleges műfajának létrehozására.
Muraszaki öccsét is tanították kínaira, hogy kormányzati hivatalt kaphasson, és gyermek korában, mivel apjuk házában élt, Muraszaki maga is kiválóan elsajátította a klasszikus kínai nyelvet. Mint naplójában írja: Amikor öcsém a kínai klasszikusokat tanulta, én hallgatóztam, és egészen járatos lettem azoknak a passzusoknak az értelmezésében, amelyeknek megértése és memorizálása neki oly nehezére esett. Atyánk, aki igen művelt ember volt, többször is sajnálkozva megjegyezte: „Ilyen az én szerencsém. Milyen kár, hogy nem férfinak született!” A kínai irodalmat is tanulmányozta öccsével, de valószínűleg képzést kapott a hagyományosabb tárgyakból, a zenélésből, a kalligráfiából és a vakaköltészetből is. Muraszaki kétségkívül szokatlan neveltetésben részesült. Mint Louis Perez The History of Japan című művében kifejti: „A nőket nem tartották igazán értelmes lényeknek, ezért nem is tanulhattak kínaiul.” Muraszaki tisztában volt vele, hogyan vélekednek róla kortársai: elbizakodott, mégis félszeg, nehezen megközelíthető, barátságtalan, túlságosan nagyra van az irományaival, dölyfös, lépten-nyomon verselget, lenéző, zsémbes és gunyoros. Thomas Inge, az ázsiai irodalmak kutatója úgy véli, „erőteljes egyénisége kevés barátot szerzett neki”.
## Házassága
A Heian-kori arisztokrata nők igen behatárolt és elzárt életet éltek, férfival csak akkor beszélgethettek, ha az közeli rokon vagy családtag volt. Muraszaki önéletrajzi jellegű versei arról vallanak, hogy nőkkel folytatott ugyan társasági életet, férfiakkal azonban az apján és az öccsén kívül kevés kapcsolata volt: nőkkel aránylag gyakran váltott verseket, férfiakkal soha. A legtöbb rangbéli nővel ellentétben nem ment férjhez, amint a serdülőkorba lépett; apja házában maradt egészen huszonéves koráig, sőt lehet, hogy a harmincas évei elejéig, udvari szolgálata kezdetéig.
Amikor apját 996-ban négy évre kinevezték Ecsizen tartomány kormányzójává, Muraszaki elkísérte, noha a korban szokatlan volt, hogy egy arisztokrata nő olyan hosszú vidéki útra induljon, amely akár öt napot is igénybe vehet. Valószínűleg 998-ban tért vissza Kiotóba, hogy feleségül menjen apja barátjához, Fudzsivara no Nobutakához (kb. 950 – kb. 1001), nála jóval idősebb másod-unokatestvéréhez. Nobutaka a Fudzsivara családnak ugyanarról az ágáról származott, a Szertartási Hivatal udvaronc-tisztviselője volt, híres ficsúr és tehetséges táncos. Házasságkötésük idején közel járt az ötvenhez, több háztartást is fenntartott, több felesége és gyermeke volt. Ismert társasági embernek számított az udvarban, sok nővel folytatott viszonyt, amelyeknek alkalmasint a házasságkötésekor sem vetett véget. Nobutaka több tartományban is szolgált már kormányzóként, s valószínűleg eléggé gazdag volt. Házasságuk megítélése nem egyöntetű: Richard Bowring szerint boldog házaséletet éltek, a japán származású amerikai kutató, Haruo Shirane szerint viszont Muraszaki verseiből kiolvasható, hogy nem kedvelte a férjét.
999-ben született meg a lányuk, Kensi (Kataiko), és két évvel később Nobutakát elvitte egy kolerajárvány. Muraszakinak mint férjes asszonynak bizonyára számtalan szolgálója volt, hogy ellássák a háztartást és gondoskodjanak a lányáról, így sok szabadidővel rendelkezhetett. Szeretett olvasni, hozzáfért különböző beszélyekhez (monogatarikhoz), például A bambuszgyűjtő öregember meséi-hez és az Iszei történetek-hez. A kutatók úgy vélik, már férje halála előtt hozzákezdhetett a Gendzsi írásához; annyi bizonyos, hogy friss özvegyként, talán gyászában, már alkotott. Naplójában kitér rá, hogyan érezte magát férje halála után: szomorú voltam és elesett. Évekig fásultan éltem... csak tengődtem, és néztem az idő múlását... Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy mindig ilyen magányos leszek.
A legenda szerint Muraszaki elvonult a Biva-tó partján álló Isijamadera buddhista templomba, ahol egy augusztusi estén, a holdat nézve kapott ihletet a Gendzsihez. Noha a kutatók elvetik ennek a lelkigyakorlatnak a meséjét, a japán festők és fametszetkészítők gyakran ábrázolták őt az Isijamadera verandáján, amint a holdhoz fohászkodik inspirációért. Lehet, hogy megrendelésre kezdett írni, és talán ismert is olyan száműzött udvaroncot, aki hősére, a „fénylő Gendzsire” emlékeztetett. Minden valószínűség szerint kölcsönadta barátainak a Gendzsi új fejezeteit, akik másolatokat készítettek róluk, és szintén továbbadták őket. A történet így korán, már keletkezése közben ismertté vált, és jó előre megalapozta írói hírnevét.
Húszas évei végén, harmincas évei elején, 1005 utolsó havában udvarhölgy (njóbó) lett Sósi (Akiko) császárné mellett, amit valószínűleg írói hírének köszönhetett. Chieko Mulhern a Japanese Women Writers: A Bio-Critical Sourcebookban megjegyzi: a kutatókat már régóta foglalkoztatja, miért vállalt Muraszaki hivatalt életének ilyen aránylag kései szakaszában. Naplója tanúsága szerint férje halála után verseket váltott Micsinagával, ennek nyomán egyesek úgy gondolják, a szeretője lehetett. Bowring kétli, hogy Micsinaga ágyasaként került volna az udvarba, bár tény, hogy a férfi a szolgálati út megkerülésével juttatta be lánya mellé. Mulhern úgy véli, hogy Micsinaga azt akarta, Muraszaki tanítsa, művelje a lányát, Sósit.
## Udvari élete
A Heian-kori kultúra és császári udvar a 11. század elején élte fénykorát. Kiotó lakossága elérte a 100 000 főt, miközben az arisztokrácia egyre inkább elszigetelődött a császári palota területén, a kormányzati és udvari szolgálatban. Az udvaroncoknak valójában igen kevés tennivalójuk volt, a végletekig kifinomulttá váltak, a való élettel, a külvilággal szinte semmilyen kapcsolatot nem tartottak, az udvari élet apróságai, a művészi törekvések kötötték le őket. Az érzelmeket szertartásosan, artisztikus öltözködéssel, illatszerekkel, kalligráfiával, színes levélpapírokkal, versekkel, a lehető legjobb összhatást keltő ruharétegek kiválogatásával juttatták kifejezésre – mindennek a pillanatnyi hangulatot és az évszakot együtt kellett tükröznie. Akiknek nem volt tehetségük a bevett esztétika elsajátításához, hamar népszerűtlenné váltak, különösen az udvarban. A Heian-kori nemes hölgyeknél általános divat volt a földig érő haj, a fehérített arcbőr, a feketére festett fogsor, és jóformán kötelező időtöltés a szerelmi viszonyok szövögetése, a vers- és naplóírás. A Heian-kori nőirodalom ma a japán kánon egyik legkorábbi és legértékesebb összetevőjének számít.
### Rivális udvartartások, nőköltők
Amikor Micsinaga két fivére, Fudzsivara no Micsitaka és Fudzsivara no Micsikane 995-ben meghalt, és a régensség betöltetlen maradt, Micsinaga villámgyorsan megnyerte a hatalmi harcot unokaöccse, Fudzsivara no Korecsika (Icsidzsó császár feleségének, Fudzsivara no Teisinek a testvére) ellen, és nővére, Szensi segítségével megszerezte a régensi tisztséget. Teisi a fivérét, Korecsikát támogatta, aki nem sokkal utóbb kegyvesztett lett, és egy időre száműzték az udvarból, ami még inkább megrendítette Teisi pozícióját. Négy évvel később Micsinaga császári ágyasként az udvarba küldte legidősebb lányát, az akkor még csak tizenkét éves Sósit, egy évre rá pedig, hogy Teisi befolyását tovább csökkentse, és Sósi tekintélyét növelje, előléptette Sósit császárnévá, noha ezt a címet már Teisi birtokolta. Mint Donald Shively kifejti: „Micsinaga még rajongóit is megdöbbentette azzal, hogy addig példátlan módon elérte: Teisi és Sósi egyszerre legyenek császárnéi ugyanannak az uralkodónak, Teisi a szokásos Dicső Örökösszülő (kógó) címmel, Sósi pedig a külön erre az alkalomra kreált Belső Palotalakóval (csúgú).” Körülbelül öt év múlva, talán 1005 végén juttatta be Micsinaga Muraszakit Sósi udvarába, Bowring szerint amolyan társalkodó-nevelőnőnek.
A Heian-kori udvari élet nagyon divatos, sőt „modern” volt, de meglehetősen laza erkölcsű is. Az udvarbéli nők elzárkózva éltek, és rokonaik, pártfogóik leginkább arra használták őket, hogy ügyes férjhez adásukkal politikai hatalomra tegyenek szert. Elzártságuk ellenére egyes nők jelentős befolyással rendelkeztek, gyakran egymással versengő szalonjaik révén, amelyeknek személyzete ily módon kulcsfontosságú volt. Icsidzsó anyjának (vagyis Micsinaga nővérének, Szensinek) is volt egy igen tekintélyes szalonja; Micsinaga valószínűleg éppen azért akarta a Muraszakihoz hasonló tehetséges nőkkel körülvenni Sósit, hogy hasonló hírű szalont hozhasson létre.
Sósi 16–19 éves lehetett, amikor Muraszaki az udvartartásába került. Arthur Waley komoly ifjú hölgynek nevezi Sósit, aki hol apja házában, hol a palotában lakott. Tehetséges nőírókat gyűjtött maga köré, közöttük volt Izumi Sikibu és Akazome Emon is, utóbbi egy korai japán nyelvű krónika, az Eiga monogatari szerzője. A nők közötti rivalizálás Muraszaki naplójából is kiviláglik, amelyben lekezelően így ír Izumiról: Izumi asszony mulatságos levélíró, de van benne valami nyugtalanító. Tud kapásból közvetlen sorokat írni, de a költészetben érdekes témára vagy klasszikus mintára van szüksége, amit utánozhat. Nem is hiszem, hogy egyáltalában költő lenne.
Szei Sónagon, a Párnakönyv szerzője már udvarhölgyként szolgált Teisinél, amikor Sósi az udvarba érkezett; könnyen lehet, hogy Muraszakinak éppen az ő riválisaként kellett fellépnie Sósi udvartartásában. Teisi 1001-ben halt meg, mielőtt még Muraszaki Sósi szolgálatába szegődött volna, így a két neves írónő nem volt egyszerre jelen a palotában, de Muraszaki, aki naplójában Sónagonról is ír, kétségkívül ismerte a hírét, s bizonyos fokig hatással is lehetett rá vetélytársnője. Sónagon Párnakönyvét talán éppen azért rendelték meg, hogy propagandaműként tükrözze Teisi környezetének fényét, amely művelt udvarhölgyeiről volt híres. Joshua Mostow, a japán irodalom kutatója úgy véli, Micsinaga azért küldte Sósi mellé a Sónagonhoz foghatóan művelt vagy talán még műveltebb Muraszakit, hogy hasonló módon feltündököltesse Sósi udvartartását.
A két írónő más-más temperamentumú volt: Sónagon szellemes, okos, nagyszájú, Muraszaki visszahúzódó, érzékeny. Muraszaki naplójának egyes bejegyzései azt sejtetik, hogy nem lehettek jó viszonyban. Muraszaki ezt írja például: Szei Sónagon igen öntelt teremtés volt. Roppant eszesnek képzelte magát, műveit teleszórta kínai írásjegyekkel, amik nem mondhatni, hogy hibátlanok lettek volna. Keene szerint Muraszaki Sónagonról alkotott véleményét befolyásolhatta Sósi, no meg az udvarhölgyei, hiszen Sónagon korábban a rivális császárnénál szolgált. Keene úgy sejti, Muraszakit egyenesen azért vitték az udvarba, hogy Sónagon népszerű Párnakönyvére válaszul írja meg a Gendzsit. Muraszaki többféleképpen is megkülönböztette magát Sónagontól. Lekicsinyelte a párnakönyv műfaját, és Sónagonnal ellentétben, aki büszke volt kínaitudására, úgy tett, mint aki nem is ismeri ezt a nyelvet.
### „Krónikás hölgyünk”
Noha a kínai ismeretek presztízse a Heian-kor második felében megcsappant, a kínai költészet továbbra is népszerű maradt; különösen Po Csü-ji verseit tartották nagyra. Muraszaki kínaira tanította Sósit, akit érdekeltek Po Csü-ji költeményei. Amikor császárné lett, Sósi kínai írásjegyekkel díszíttette paravánjait, ami botrányosnak számított, hiszen a kínai a férfiak nyelve, a női szállásokon semmi keresnivalója. Hölgyeknek kínaiul tanulni illetlenség volt, a kínai irodalomhoz csupán a férfiaknak volt szokás szentesítette hozzáférése. A nők csak japánul írhattak-olvashattak, hogy ily módon is el legyenek zárva a kormányzat és a hatalom központjától. Muraszaki példátlan klasszikus kínai műveltsége révén azon kevés nő közé tartozott, akik taníthatták Sósit. Bowring egyenesen „felforgatónak” nevezi, hogy Muraszaki tudott kínaiul, és Sósinak is megtanította a nyelvet. Muraszaki nem szellőztette kínaitudását, eltitkolta kettejük nyelvóráit, és így írt róla naplójában: Múlt nyár óta, nagy titokban, őfensége a császárnéval Po Csü-ji verseit olvassuk együtt. Persze szó sem lehetett szabályszerű nyelvtanulásról... Mégis jobbnak véltem, hogy a dologról egy szót se szóljak senkinek.
Második becenevét (Nihongi no cubone, „krónikás hölgyünk”) valószínűleg azért kapta Muraszaki, mert kínai irodalmat tanított Sósinak. Az egyik udvarhölgy, aki nem kedvelte Muraszakit, megvádolta, hogy kérkedik kínai ismereteivel, és ráaggatta a „krónikás hölgyünk” csúfnevet (a klasszikus kínaiul írott Nihongi japán krónikára utalva ezzel); erre az incidensre azután került sor, hogy valaki fejezeteket olvasott fel a császárnak és udvaroncainak a Gendzsiből, s egyikük megjegyezte, hogy a szerző igen művelt teremtés lehet. Muraszaki ezt jegyezte fel naplójában: Milyen nevetséges! Én, aki még otthoni szolgálóim előtt is titkolom műveltségemet, merészelnék-e kérkedni vele őfelsége udvarában? Habár sértésnek szánták, Mulhern szerint Muraszakinak valójában hízelgett ez a csúfnév.
A kínai nyelvhez fűződő viszony ellentmondásos volt. Teisi udvartartásában valósággal tüntettek vele, a császári uralom, a felsőbbrendűség jelképének tekintették. Ám Sósi szalonjában ellenségesen viszonyultak hozzá, talán politikai okokból, hiszen ebben az időszakban már a japán nyelvet részesítették előnyben, habár maga Sósi, mint láttuk, tanult kínaiul. Ez az ellenségesség hathatott Muraszakira és az udvarról alkotott véleményére is, s arra késztette, hogy titkolja kínaitudását. Sónagonnal ellentétben, aki hivalkodó és csélcsap teremtés volt, és nagydobra verte kínaitudását, Muraszaki alázatosnak tűnik, ami, úgy tetszik, jó benyomást tett Micsinagára. Noha Muraszaki használta kínai ismereteit, és művébe is beépítette őket, a nyilvánosság előtt elvetette a nyelvet, ami alighanem helyes attitűdnek számított a japán kultúra egyre erősödő hegemóniája idején.
Úgy tetszik, Muraszaki nem volt boldog az udvarban, erre utal tartózkodása és komolysága is. Nem maradt ránk feljegyzés arról, hogy valaha is részt vett volna a divatos költészeti versenyeken, s alig váltott verset vagy levelet a többi udvarhölggyel. Naplója azt érzékelteti, hogy Szei Sónagonnal ellentétben nem szerette az udvari életet, az udvarhölgyeket és a részeg tivornyákat. Egy bizonyos udvarhölggyel, Szaisóval azonban összebarátkozott, és a teleket is szerette: Imádom nézni itt a havat.
Waley szerint talán nem is maga az udvari élet tette boldogtalanná, hanem Sósi udvartartása untatta. Waley feltételezi, hogy jobban érezte volna magát Szensi anyacsászárné szalonjában, akinek környezetét kevesebb szigorúság és nagyobb könnyedség jellemezte. Muraszaki így ír Sósi udvaráról: Az évek múlásával őfensége a császárné több élettapasztalatra tett szert, és már nem ugyanazzal a merev mértékkel mér, mint azelőtt; de időközben az udvar rendkívül unalmas hírnevet szerzett magának...
Muraszaki ki nem állhatta a szerinte folyton részegeskedő és ostoba udvaroncokat. Egyes kutatók, köztük Waley is, úgy vélik azonban, hogy legalábbis Micsinagával viszonyt folytatott. Annyi biztosnak látszik, hogy Micsinaga kitartóan üldözte szerelmével, s hogy Muraszaki flörtölt vele, azt naplója még 1010-ből is tanúsítja. A naplóban megörökíti, hogy sokszor menekülnie kellett Micsinaga elől – egy éjjel például a régens belopózott a szobájába, és elcsente a Gendzsi legújabb fejezetét. Micsinaga pártfogására azonban szüksége volt ahhoz, hogy tovább írhasson. Muraszaki megörökítette Micsinaga lányának udvarbeli ténykedését: a fényűző szertartásokat, a rafinált és kifinomult széptevéseket, „a házasodási rendszer bonyodalmait”, továbbá, meglehetős részletességgel, Sósi két fiának világra jövetelét.
Valószínű, hogy Muraszaki szeretett magányosan, elvonulva írni. Úgy érezte, nem illik bele az udvar légkörébe, s magáról így vallott: Teljesen belemerültem a régi történetek tanulmányozásába... egy kitalált költői világban élek, alig veszem észre más emberek létezését... De amikor megismernek, legnagyobb meglepetésükre állapítják meg, hogy kedves és gyengéd vagyok. Inge szerint túlságosan szókimondó volt ahhoz, hogy barátokra tegyen szert az udvarban, Mulhern pedig úgy véli, Muraszaki élete az udvarban viszonylag csendes és nyugodt volt a többi udvari költőéhez képest. Mulhern valószínűnek tartja, hogy Muraszaki megjegyzései Izumiról nem annyira annak költészete ellen irányulnak, mint inkább a viselkedése, erkölcstelensége és udvari viszonyai ellen, amelyeket Muraszaki helytelenített.
A rang nagyon fontos tényező volt a Heian-kor udvari társadalmában, és Muraszaki aligha érezhette magát egyenrangúnak a nála előkelőbb és hatalmasabb Fudzsivara rokonsággal. Naplójában így ír erről: Már akkor is tudatában voltam annak, hogy a családnak az az ága, amelyhez tartozom, nagyon szerény; de ez a gondolat csak ritkán bántott, mert akkortájt messze állt tőlem a kisebbrendűség fájdalmas tudata, amely szakadatlanul megmérgezte életemet az udvarnál. Az udvari pozíció ennek ellenére növelte megbecsültségét, s ami még fontosabb, több élményre tett szert, amelyekről írhatott. Az udvari élet sokkal elevenebben tükröződik a Gendzsi azon fejezeteiben, amelyeket már mint Sósi udvarhölgye vetett papírra. Legvalószínűbb, hogy udvari becenevét, a Muraszakit egy vacsorán kaphatta, amelyet naplójában is megörökített: 1008 táján Fudzsivara no Kintó, jeles udvari költő a „kis Muraszaki” felől érdeklődött (így hívják a Gendzsi egyik hősnőjét, s egyben ez az egyik fejezet címe is), ami nőíróhoz intézve feltétlenül bóknak számított egy udvari férfi költő szájából.
## Visszavonulása, halála
Amikor Icsidzsó császár 1011-ben meghalt, Sósi visszavonult a császári palotából, és a Biva-tó partján álló egyik Fudzsivara-kúriába költözött, ahová bizonyára Muraszaki is elkísérte, legalábbis tudomásunk van arról, hogy 1013-ban ott tartózkodott Sósival. George Aston felidézi, hogy Muraszaki, amikor otthagyta az udvari szolgálatot, ismét kapcsolatba kerülhetett az Isijamadera templommal: „Azt mondják, erre a szépséges helyre húzódott el Muraszaki no Sikibu az udvarból, hogy hátralevő életét az irodalomnak és a vallásnak szentelje. Ám vannak, akik kétlik a dolgot, köztük Motoori Norinaga is, aki nem hisz ebben a mesében, mert... nem egyezik a tényekkel. Mindenesetre máig mutogatják a templomnak azt a helyiségét, ahol a Gendzsi született – akárcsak az írónő tuskövét és egy általa másolt szútrát, ami a kritikust lehet, hogy nem elégíti ki, de a templom egyszerű látogatóit nagyon is képes meggyőzni.”
Lehetséges, hogy Muraszaki 1014-ben halt meg. Apja abban az évben váratlanul visszatért Kiotóba ecsigói tartományából: ennek az írónő halála is lehet a magyarázata. Shirane az A Bridge of Dreams: A Poetics of „The Tale of Genji” című művében kifejti, hogy Muraszaki Sikibu halálának évét legtöbben 1014-re teszik, és konszenzus van abban is, hogy 973-ban született, amiből következőleg halálakor 41 éves lehetett. Bowring ezzel szemben az 1014-et spekulatívnak tartja, és úgy véli, Muraszaki akár 1025-ig is Sósinál élhetett. Waley álláspontja is ezzel egyezik: szerinte Muraszaki 1025-ben Sósival együtt még részt vehetett a császárné fiának, Go-Icsidzsónak a tiszteletére rendezett szertartáson.
Muraszaki öccse, Nobunori 1011-ben hunyt el, s ez a körülmény talán a lánya halálával együtt járult hozzá ahhoz, hogy apjuk 1014-ben vagy 1016-ban végleg lemondott hivataláról, és a Miidera templom szerzeteseként folytatta életét 1029-ben bekövetkezett haláláig. Muraszaki Sikibu lánya előbb Sósi anyacsászárné (visszavonulása utáni „palotanevén” a Dzsótó Monin) udvarhölgye lett, majd 1025-ben tényleges udvari szolgálatba lépett mint a leendő Go-Reizei császár szoptatós dajkája. Daini no Szanmi (999–1078?) néven maga is ismert és jelentős költővé vált. A családban az ükapa óta ő volt az első, aki megkapta a harmadik rangosztály második fokozatát (összesen tíz rangosztály volt), vagyis messze anyja és nagyapja fölé emelkedve a legelőkelőbb arisztokrata rétegbe tartozott.
## Utóélete, emlékezete
Muraszaki hírneve, hatása mit sem csökkent azóta, hogy más Heian-kori nőírókkal egyetemben létrehozta, kialakította az írott japán nyelvet. Művei az udvari költők számára kötelező olvasmánynak számítottak a 12. századtól, s már akkor tudósok tanulmányozták őket, állítottak helyre hiteles szövegváltozatokat, készítettek róluk elemzéseket. Alig egy évszázaddal a halála után már klasszikusnak tekintették. A 17. századra életműve a konfuciánus filozófia jelképévé vált, és minden nőt arra buzdítottak, hogy olvassák a könyveit. Kumazava Banzan 1673-ban nagyra tartotta érzékenységét és érzelemábrázolását. Gendzsi-kommentárjában azt írta: „amikor az emberi érzelmeket nem értik meg, az Öt Emberi Kapcsolat harmóniája odavész”.
A Gendzsi szerelmeiből másolatok, illusztrált kiadások készültek már egy évszázaddal Muraszaki halála után is. A Gendzsi monogatari emaki 12. századi tekercskép négy tekercsből, tizenkilenc festményből és 20 oldalnyi kalligráfiából áll. Az 1110 és 1120 közé datált illusztrációs anyag talán Fudzsivara no Takacsika műve, a kalligráfia pedig a kor híres írásművészeié. A Gendzsi monogatari emaki részben a Gotó Múzeumban, részben a Tokugava Képzőművészeti Múzeumban látható.
A 17. században a nők erényességét irodalmi ismereteikkel hozták összefüggésbe, így nagy keletje lett a Muraszaki vagy a Gendzsi témájú műtárgyaknak; ezek összefoglaló neve a gendzsi-e. A Gendzsi-jeleneteket vagy Muraszakit ábrázoló kelengyék igen népszerűek voltak az arisztokrata nők körében: a gendzsi-e a 17. században kulturális státusszal ruházta fel a menyasszonyt, a 18.-ban pedig már a sikeres házasságot vetítette előre. 1628-ban Tokugava Iemicu sógun lánya ilyen lakkdobozkészletet vitt magával a házasságba; Tositada herceg egy pár gendzsi-e selyemparavánt kapott nászajándékul 1649-ben, amelyeket Kanó Tanjú festett.
Muraszaki kedvelt témája az olyan festményeknek és illusztrációknak, amelyek erényes nőként és költőként ábrázolják őt. Gyakran látható íróasztalánál az Isijamadera templomban, amint a hold nézéséből merít ihletet. Tosza Micuoki fali tekercsképeket festett a Gendzsi fejezeteihez a 17. században. A Gendzsi szerelmei igen korán a fametszetkészítők népszerű témája lett, Hirosige, Kijonaga, Utamaro is készített illusztrációkat a különböző kiadásokhoz. A korai „Gendzsi-művészet” még az udvari kultúrához kötődött, de az Edo-kor közepére a tömegtermeléssel előállított ukijo-e illusztrációk a szamurájok és a köznép számára is elérhetővé váltak.
Mint Shirane az Envisioning „The Tale of Genji”ben megjegyzi: „a Gendzsi szerelmei sok mindent jelentett sok különféle közönségnek sok különféle közvetítő közeg révén ezer éven át... egyetlen japán irodalmi szöveg vagy más műalkotás sem ér e tekintetben a nyomába”. Művet és szerzőjét a legkülönfélébb módokon népszerűsítették: tekercsképek, paravánképek, fametszetek, filmek, hagyományos képregények, mangák foglalkoztak vele. Muraszakiról írott életrajzi regényében (Muraszaki meséje) Liza Dalby romantikus szerelmi viszonyt sző köréje, miközben apjával Ecsizen tartományba igyekszik.
A Gendzsi szerelmei ma már időtlen klasszikus. McCullough vélekedése szerint Muraszaki „egyszerre tökéletes képviselője egy egészen különleges társadalomnak, és olyan író, aki egyetemes emberi vonatkozásokat ábrázol időtlen hangon. Azóta sem volt ekkora géniusza Japánnak.” Keene is úgy véli, a Gendzsi azért tudja máig rabul ejteni az olvasókat, mert figurái és témái egyetemlegesek. Az 1920-as–30-as években, amikor Waley angol fordítása kötetenként megjelent, a kritikusok Jane Austenhez, Marcel Prousthoz, Shakespeare-hez hasonlították Muraszakit. Mulhern is Shakespeare-hez méri, aki az Erzsébet-kori Angliát képviseli számunkra, Muraszaki pedig a Heian-udvar leglényegét ragadta meg, s regényíróként „olyan maradandó sikert aratott, amiben maga sem reménykedhetett”. Műve, akárcsak Shakespeare-é, könyvtárnyi szakirodalmat szült.
2008-ban Kiotóban egész éven át tartó ünnepségsorozattal emlékeztek meg a Gendzsi keletkezésének 1000. évfordulójáról: költészeti versenyeket rendeztek, kirándulásokat szerveztek az Udzsi városkában található Gendzsi-múzeumba és az Isijamaderába (mely utóbbiban ez alkalommal kiállították Muraszaki életnagyságú mását, amint íróasztalánál ül), nők vonultak fel hagyományos tizenkét rétegű Heian-kori udvari öltözékekben és bokáig érő parókákban. Múzeumi tárlatokat, mangafeldolgozásokat szenteltek a szerzőnek és életművének. Az először 2000-ben kibocsátott 2000 jenes bankjegy hátoldalán egy Gendzsi-jelenet és az írónő portréja látható.
## A Gendzsi fordításai
### Klasszikus japán eredetiből készült fordítások
- The Tale of Genji, 6 kötetben, Arthur Waley, G. Allen and Unwin, London, 1921–33
- The Tale of Genji, Edward Seidensticker, Alfred A. Knopf, New York, 1976
- The Tale of Genji, Royall Tyler, Viking Penguin, New York, 2001
- Die Geschichte vom Prinzen Genji, Oscar Benl, Manesse Verlag, Zürich, 1966
- Le Dit du Genji, René Sieffert, Publications orientalistes de France, Párizs, 1988
- Díszkiadása 3 kötetben, rengeteg színes illusztrációval, díszdobozban: Le Dit du Genji de Murasaki-shikibu illustré par la peinture traditionnelle japonaise, Diane de Selliers, Párizs, 2008
- Повесть о Гэндзи, 4 kötetben plusz 1 kötet melléklettel, Tatyjana Lvovna Szokolova-Gyeljuszina, Nauka, Moszkva, 1991–93
- Příběh prince Gendžiho, 4 kötetben, Karel Fiala, Paseka, Prága, 2002–2008
### Magyar fordítások
- Gendzsi regénye. Regény, 1-3.; bev., jegyz. Arthur Waley, angolból ford. Hamvas Béla, átdolg. Philipp Berta; Európa, Bp., 1963 (A világirodalom klasszikusai)
- Muraszaki asszony: Napló; ford. Philipp Berta; in: Párnakönyv. Japán irodalmi naplók a X-Xl. századból; Európa, Bp., 1966
- Muraszaki udvarhölgy (Muraszaki Sikibu): Gendzsi szerelmei, 1-3.; ford., előszó Gy. Horváth László; Európa, Bp., 2009
## Fordítás |
38,582 | 1956-os forradalom | 26,858,594 | null | [
"1956-os forradalom",
"Magyar Örökség díjasok"
] | Az 1956-os forradalom és szabadságharc, vagy az 1956-os népfelkelés Magyarország népének a sztálinista terror elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákoknak az egyetemekről kiinduló békés tüntetésével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be Csepelen november 11-én.
Az október 23-i budapesti tömegtüntetés a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója és a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé nőtt, amely október 30-án a pártház elfoglalásával végül győzött. Ez a kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához, majd a többpártrendszer visszaállításához és az ország demokratikus átalakulásának megkezdéséhez vezetett. November első napjaiban az új kormány megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről. A szovjet politikai vezetés azonban a kezdeti hajlandóság után meggondolta magát, és miután számíthatott arra, hogy a nyugati nagyhatalmak nem nyújtanak a magyar kormánynak segítséget, november 4-én hajnalban a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen. A honvédségi laktanyák, repülőterek a Szovjet Hadsereg egységeinek gyűrűjébe kerültek. Az aránytalanul nagy túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott hősi forradalma így végül elbukott.
A harcokban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2652 magyar és 720 szovjet állampolgár esett el. A forradalom következményeként hozzávetőleg 176 ezer, más adatok alapján mintegy 200 ezer magyar hagyta el az országot, túlnyomó többségük Ausztria felé menekülve (egy részük azonban nemsokára visszatért).
1957 januárjától a forradalom résztvevőit tömegesen börtönözték be, majd sokukat kivégezték. A brutális megtorlást és a magyar nép elnyomását az ENSZ és a világ közvéleménye egyaránt elítélte.
A forradalom leverését követő évtizedekben az 1956-os eseményeket a pártállami hatalom ellenforradalomnak bélyegezte és elítélte, de a rendszerváltás során megváltozott az események hivatalos értékelése. 1989. október 23. óta ez a jeles nap kettős nemzeti ünnep Magyarországon: az 1956-os forradalom kitörésének napja és a Magyar Köztársaság 1989-es kikiáltásának napja, melyet az 1990. évi XXVIII. törvény iktatott a nemzeti ünnepek sorába. Az 1956-os események meghatározó szerepét a 2011-ben elfogadott Alaptörvény preambuluma is hangsúlyozza.
## Előzmények
Az 1948–1953 közötti időszakra a sztálinista terror volt jellemző: az ÁVO, illetve a belőle önállósított ÁVH kegyetlenkedései, koncepciós perek, az „osztályidegen elemek” gulag-szerű táborokba történő kitelepítése, kivégzése gyakori esemény volt. Az országban mindent behálózó és ellenőrzése alatt tartó rendőrállam épült ki 28 000 fős államvédelmi rendőrséggel és kb. 40 000 besúgóval. Mindehhez járult Rákosi Mátyás és Sztálin személyi kultusza, az erőltetett kolhozosítás, a nehéz- és a hadiipar gazdaságtalan fejlesztése, az ezek miatt növekvő szegénység. Rákosi szektás irányvonala a politikában, dogmatikus állásfoglalásai az ideológiában, gazdaságpolitikai voluntarizmusa katasztrofális károkat okoztak, megrontották a párt és a tömegek kapcsolatát.
1953-ban meghalt Sztálin, és az új szovjet vezetés utasítására Rákosi lemondott a miniszterelnöki tisztségről. Az új miniszterelnök a szövetkezetesítés ellenzése miatt 1949-ben a pártvezetésből kizárt agrárszakember, Nagy Imre lett. Ő reformelképzelései első lépéseként amnesztiát hirdetett, októberben pedig, ígéretéhez híven, felszámolta az internálótáborokat, véget vetett az ÁVH önállóságának, a könnyű- és élelmiszeripar javára módosított a támogatások rendszerén, a parasztságot sújtó terheket mérsékelte, béremeléseket és árcsökkentéseket hajtott végre. Az életszínvonal érezhetően emelkedni kezdett. 1954-ben újabb reformjai keretében többek között demokratikusabbá tette a közéletet. Létrehozták a Hazafias Népfrontot, azzal a céllal, hogy az a véleményalkotás szabad fórumává váljon. A reformokat támogató baloldali értelmiségiekből pedig újjáalakulhatott a hosszú ideje betiltott Petőfi Kör is, amely a továbbiakban nagy társadalmi befolyásra tett szert.
A reformok folytatására azonban nem jutott idő, mivel Rákosi és hívei csak a visszarendeződés lehetőségére vártak. Csoportjuknak pozíciói még mindig erősek voltak, hiszen az ő embereik ültek az államigazgatásban és a pártszervezetekben, egy ideig azonban nem mertek a Moszkva támogatását élvező miniszterelnök ellen cselekedni. Végül 1955 januárjában Rákosi kihasználta az NSZK NATO-taggá válása miatt bekövetkező szovjet külpolitikai váltást, és elérte, hogy Moszkvába rendeljék riválisát, ahol Nagy Imre – általános megrökönyödésre – nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni. Ettől függetlenül a márciusi pártvezetőségi ülés elmarasztalta a miniszterelnököt, akitől tavasszal minden tisztséget elvettek, sőt év végén még a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) tagságát is megszüntették.
Az új miniszterelnök Rákosi egyik híve, Hegedüs András lett, azonban az enyhülés légköréhez szokott közélet – elsősorban az értelmiségi Petőfi Kör – és a kiszabadult párton belüli belső ellenzék miatt nem lehetett már visszaállítani a sztálinizmust az országban. Rákosi helyzetét az is nehezítette, hogy Hruscsov békülni kezdett Titóval, amivel a Rajk-per jogosságát kérdőjelezte meg, és az, hogy az SZKP XX. kongresszusa 1956 februárjában elítélte a sztálinista diktatúrát. Márciusban Rákosi beismerte, hogy Rajk László ügye provokáción alapult, és az ÁVH letartóztatott vezetőire hárított minden felelősséget. Májusban már be kellett ismernie, hogy neki is szerepe volt a bűnök elkövetésében, egyúttal az ellenállást a Petőfi Kör betiltásával próbálta letörni, ám hiába: az MDP vezetőségi ülésére érkező Anasztasz Mikoján közölte Rákosival, hogy le kell mondania párttitkári tisztségéről, amit ő meg is tett. Utóda a szintén sztálini vonalat követő Gerő Ernő lett, azaz lényegi változás nem történt.
1955-ben a Szovjet Hadsereg kivonult Ausztria általa megszállt övezeteiből. Az osztrák államszerződés megkötése és az ezt követő kiürítés Magyarországon is azt a reményt keltette, hogy a szovjet megszállók hamarosan kivonulnak innen is, erre azonban nem került sor.
1956 júniusának végén a lengyelországi Poznań városában munkásfelkelés tört ki, amit ugyan a kormányerők vérbe fojtottak, de a megingott hatalmú sztálinista pártvezetést leváltották, és az addig mellőzött Władysław Gomułka lett a lengyel kommunista párt új vezetője. Gomułka Moszkva ellenében Nagy Imre magyarországi reformjainak mintájára a diktatúrát enyhítő demokratikus reformok bevezetését kezdte meg Lengyelországban.
## Az 1956. októberi forradalmi helyzet
A helyzetre az újjáalakult Petőfi Körben és a Magyar Írók Szövetségében tömörülő értelmiség egyre nyíltabb politizálással reagált: Nagy Imre visszatérését követelték és bírálták Gerő Ernőt. Október 6-án Rajk László és három kivégzett társa újratemetésén 200 000 fő jelent meg, a diákság a Batthyány-örökmécsesnél tüntetett. Este G. B. Shaw Szent Johannájának szegedi bemutatóján a közönség szintén a fennálló rend ellen tüntetett. Az elkövetkező hetekben országszerte egyre erőteljesebbé vált az ellenzék sajtójelenléte és a diákok is folytatták a szervezkedést. Október 16-án Szegeden újjáalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ), az első kommunistáktól független ifjúsági szervezet. Október 17-től Budapest, Sopron, Pécs és Miskolc szervezkedő egyetemi hallgatói is csatlakoztak a MEFESZ-hez. A szegedi diákok október 20-i gyűlésükön pontokba foglalták demokratikus követeléseiket.
Gomułka lengyelországi reformjaira Moszkva fegyveres beavatkozással fenyegetőzött, mire október 19-én számos lengyel városban szovjetellenes tüntetések kezdődtek. A magyarországi reformellenzék a lengyelországi tüntetőkkel rokonszenvezett, és a diákszervezkedés is felgyorsult az egész országban. Október 22-én a különböző egyetemek küldötteiket a Műegyetemre küldték, ahol nagygyűlést tartottak. Az egyetemisták itt elhatározták, hogy másnap délután három órára a lengyel néppel szimpatizáló tüntetést hirdetnek Budapesten. A demonstráció helyszíneként a lengyel–magyar barátságot jelképező Bem József szobrát jelölték meg, a Margit híd budai hídfője mellett. A diákgyűlés elfogadta az egyetemisták híres 16 pontos követeléseit is, amelyek már független, demokratikus Magyarország-képükkel jócskán túlmutattak a pártellenzék antisztálinista elképzelésein. A felhívás első pontja a szovjet csapatok kivonását szorgalmazta. Este a diákok képviselői megpróbálták beolvastatni a rokonszenvtüntetés hírét és a 16 pontot a Magyar Rádióban, az utóbbit azonban a rádió vezetői megtagadták.
## A forradalom kitörése, október 23.
Az október 23-i napon az első események Debrecenben történtek: Reggel debreceni diákok többezres tömege gyűlt össze az egyetem előtt. A diákok innen jelszavakat skandálva és forradalmi dalokat énekelve, nyolcas sorokban a belvárosi pártszékházhoz vonultak, hogy az egyetemi ifjúság pontokba szedett követelését kinyomtassák. A pártvezetés tárgyalt a diákok küldöttségével, majd Görbe János az épület erkélyéről elszavalta Petőfi Sándor A nép nevében című versét.
### A budapesti tömegtüntetés
Október 23-án reggeltől a diákok által meghirdetett tüntetés engedélyezése körül óriási zűrzavar alakult ki a fővárosban. Reggel a rádió és a legnagyobb számú napilap, a Szabad Nép tényként adta hírül a demonstrációt. A felhíváshoz az Írószövetség, a Petőfi Kör, a párt ifjúsági szervezete, a DISZ, és számos más szervezet csatlakozott. Az MDP vezetése hosszas vita után betiltotta a tüntetést, majd du. két óra körül mégis engedélyezték, mindkét döntést beolvasva a Kossuth Rádióban. Sőt, ezt követően a párt vezetői a párt budapesti tagjait is felszólította a részvételre, hogy az eseményeket legalább mederben tarthassák. Ugyanakkor a város valamennyi stratégiai pontján mozgósították az ÁVH erőit.
Három órakor a Bem-szobor talapzatán állva Veres Péter, a Magyar Írók Szövetsége elnöke felolvasta a szervezet kiáltványát a tömegnek, a diákok pedig a tizenhat pontot.
Ezután Zbigniew Herbert lengyel író is köszöntőt mondott, majd Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt. A diákok megkoszorúzták a szobrot; a tüntetők létszáma ekkor már kb. 50 000 fő lehetett, és a tömegnek igazából nem volt vezetője. Valaki kivágta egy nemzeti színű zászló közepéből a szovjet mintájú Rákosi-címert, amit hamarosan minden zászlóval megtettek. A tüntetés a beszédek elhangzása után nem oszlott fel, hanem egyesek javaslatára a menet a Kossuth-hídon át a Parlamenthez vonult meghallgatni Nagy Imrét.
18 órára a Kossuth téren és a környező utcákban kb. 200 000 ember gyűlt össze. A demonstráció szenvedélyektől fűtött, de békés volt. A tömeg követelésére végül este 9 órára a helyszínre siető Nagy Imre megjelent a Parlament ablakában. „Elvtársak”! megszólítása indulatos visszautasítást váltott ki, párton belüli reformokat ígérő, hazatérésre szólító, követeléseiket nem említő beszéde után az emberek csalódottan, haraggal távoztak.
A tüntetés ideje alatt Gerő Ernő pártfőtitkár és köre riadóztatta a budapesti és a környékbeli katonai egységeket. Gerő telefonon katonai segítséget kért Hruscsovtól. Még Nagy Imre megjelenése előtt este 8 órakor a Kossuth Rádió közvetítette Gerő Ernő beszédét, amelyben sovinisztának, nacionalistának és antiszemitának nevezte a tüntetést, önmagát a reformok képviselőjének nyilvánította, addigi politikáját helyesnek ítélte és a tüntetők minden követelésétől elzárkózott.
18 óra körül a Dózsa György úti Sztálin-szobornál is tömeg gyűlt össze a tizenhat pont egyik követelése, a szobor eltávolítása céljából. A tüntetők a Himnusz éneklése mellett fél tíz körül végül ledöntötték a 10 méter magas és csaknem 6 tonna súlyú szobrot. A diktátor monumentális szobrából a talapzaton csak a csizmái maradtak, s a népi humor Csizma-térre keresztelte át a helyet. Sztálin feje pedig a pesti utcán hevert.
### A Magyar Rádió ostroma
Gerő Ernő rádióbeszéde hatalmas felháborodást keltett a budapesti tüntetők körében, majd Nagy Imre Kossuth téri szereplése általános csalódást okozott. A tömeg egy része ezért felháborodásában a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete elé vonult. Itt azonban az Államvédelmi Hatóság őrségként odavezényelt felfegyverzett egységei fogadták őket. Miután sem könnygázzal, sem tűzoltófecskendőkkel nem tudták a rohamosan növekvő emberáradatot feloszlatni, a rádió vezetése a tömeg rendelkezésére bocsátott egy felvevőkocsit, hogy a tizenhat pontot beolvashassák. Azonban hamarosan kiderült, hogy becsapásról van szó, mivel az elhangzottakból semmit nem közvetítettek. A tüntetők ezért a felvevőkocsival betörték az épület kapuját. A rádió vezetése ezután hajlandó volt fogadni egy tárgyalóküldöttséget, akiket azonban úgy tűnt, hogy odabent letartóztattak. Az összegyűlt tömegben egyre inkább elszabadultak az indulatok. A híradóezred katonái megpróbálták a Múzeum körútig szorítani a tömeget szuronyt szegezve rájuk. Ekkor azonban két, erősítésként érkezett harckocsi tévedésből áttörte a kordont, és nyomukban a tömeg újra a főbejárathoz nyomult. Ekkor a sötétben a katonák lövöldözni kezdtek a levegőbe, amit az épületben levő ÁVH-katonák támadásként értelmeztek és tüzet nyitottak a tömegre. Egy katonatiszt meghalt és két tüntető megsebesült. Az ÁVH egy mentőautóban megpróbált lőszer- és fegyverutánpótlást bejuttatni az épületbe, de a tüntetők leleplezték és megakadályozták az akciót. A rádióhoz kivezényelt katonák közül erre egyre többen átálltak a tüntetők pártjára, illetve átadták fegyverüket, a sapkájukról pedig letépték a vörös csillagot. A tüntetők között ezenkívül több gyári munkás is fegyvert osztogatott, amelyeket az időközben feltört budapesti fegyverraktárakból szereztek. Két órával a véletlen incidens után a lövöldözés kiújult, és ezzel kezdetét vette a budapestiek fegyveres felkelése. A felkelők hajnalra elfoglalták a Rádió épületét. Az ottani stúdiók azonban addigra már használhatatlanná váltak, mivel a pártvezetőség lekapcsoltatta őket a rádióadóról, és a parlamentben rendeztek be ideiglenes stúdiót. Innen szólt a Kossuth Rádió műsora a forradalom alatt, és még a forradalom leverése után is, egészen 1957 áprilisáig. A lakihegyi adó november 7-én kezdett ismét műsort sugározni. Az adótornyokat a stúdióval összekötő kábel sértetlen maradt, de a forradalom napjaiban a vidéki adók a központitól eltérő műsort sugároztak, vagy hallgattak.
### Események országszerte, október 23.
A Debreceni Egyetemen október 23-án délután ötkor folytatódott a tanácskozás, majd a diákok hat óra körül ismét a városközpontba vonultak, de most már a város lakossága is folyamatosan csatlakozott hozzájuk. Ekkor a megyei rendőrkapitányság Kossuth utcai székházából az ÁVH katonái figyelmeztetés nélkül lőni kezdték a békés tüntetőket, mire az emberek menekülni kezdtek és a tüntetés feloszlott. A sortűznek két halottja és számos sebesültje volt.
A miskolci DIMÁVAG Gépgyár dolgozói elkészítették a borsodi munkások követeléseinek 21 pontját, és megalakították a demokratikus Munkásszervező Bizottságot, a Miskolci Egyetemen pedig megalakult a független Diákparlament.
## Budapesti események, október 24–31.
### A fegyveres felkelés kezdete
Október 24-én hajnalban a szovjet honvédelmi miniszter, Georgij Zsukov parancsára a szovjet csapatok bevonultak Budapestre. Szovjet harckocsik sorakoztak fel az Országház körül, valamint a hídfőknél és a legfontosabb útkereszteződéseknél, kezdetben elrettentő jelleggel, támadó fellépés nélkül.
Az éjszaka felfegyverzett forradalmárok a város több pontján barikádokat emeltek, és megkezdődtek az utcai harcok. A forradalom alatt Budapesten összességében néhány ezer fő vette fel fegyverrel a harcot. A fegyveres felkelők többsége munkásfiatal, kisebb része diák, főleg egyetemisták, és sajátos jelenségként számos tizenéves fiú, a vakmerő, tankok elleni Molotov-koktélos akcióikkal hamar hírnevet szerző, a forradalom jelképévé váló „pesti srácok". Ezalatt az MDP vezetősége megerősítette pártfőtitkári pozíciójában Gerő Ernőt, és az „ellenforradalom” leverésére katonai bizottság alakult, amely együttműködésről állapodott meg a székesfehérvári különleges szovjet hadtesttel. Ugyanakkor azonban a nép által követelt kormányfőváltást is végrehajtották: a kormány ülésén Hegedüs Andrást leváltották és Nagy Imrét nevezték ki miniszterelnökké. (Lásd: Második Nagy Imre-kormány)
Hajnalban a rádióban – az Akadémia utcai pártközpontban berendezett stúdióból – a kormány közleménye „ellenforradalmi, fasiszta, reakciós elemek” támadásának minősítette az eseményeket, és gyülekezési tilalmat hirdetett. 8 óra 13 perckor bejelentették Gerő megerősítését pártfőtikárként és Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését. Alig félóra múlva beolvasták Nagy Imre statáriumát a harcolók ellen. Negyedóra múlva a rádió hivatalosan is bejelentette, hogy „szovjet alakulatok a kormány kérését teljesítve részt vesznek a rend helyreállításában”. A tényleges vezetésbe csak 24-én reggel bekapcsolódó Nagy Imre így az ország közvéleménye előtt a megtorlás és a szovjet csapatok behívásának részese lett, elvesztve a felkelők bizalmát.
Délben Nagy Imre miniszterelnöki rádióbeszédet mondott. „A békésen tüntető magyar ifjúsághoz csatlakozva ellenséges elemek félrevezettek sok jóhiszemű dolgozót, a népi demokrácia, a néphatalom ellen fordultak.” – fogalmazott, a felkelőket a harcok beszüntetésére szólította fel, és ígéretet tett az 1954-ben félbeszakadt politikai reformok folytatására.
A rádió egész nap felforgató ellenforradalmi bandákat, a kormány mellett álló békés, becsületes közvéleményt emlegetett, és szinte óránként valótlan jelentéseket közölt arról, hogy különböző felkelő csoportok letették a fegyvert.
Ennek ellenére egész nap folytatódott a fegyveres ellenállási csoportok kialakulása a város különböző pontjain: Csillaghegyen, a Baross téren, a Corvin köznél (corvinisták), a VIII. és IX. kerület déli részén, a Tompa utcában és a Berzenczey utcában. A felkelők a Bem téri Radetzky-laktanyából és a Timót utcai fegyverraktárból nagy mennyiségű fegyvert zsákmányoltak és az önkéntes jelentkezők ezreit fegyverezték fel. A fegyveres ellenállók sikerrel folytatták a harcot az „ideiglenesen” Magyarországon állomásozó szovjet megszállókkal szemben, és egymás után tették ártalmatlanná a szovjet harckocsikat, fogságba ejtve legénységüket. Az évek óta Magyarországon élő szovjet katonák számos esetben nyíltan barátkoztak a felkelőkkel, akik gyakran meggyőzték őket a forradalom tisztaságáról.
Délután az ÁVH-s őrök a Szabad Nép székházában fegyvertelen tüntetőket lőttek agyon és a holttesteket éppen akkor vitték ki az épületből, amikor egy csoport felfegyverzett forradalmár érkezett oda. Ettől kezdve a felkelők dühe a szovjet katonákról az illegális kommunistákból toborzott erőszakszervezet, az ÁVH ellen fordult. A felkelők hamarosan elfoglalták az Athaeneum Nyomdát, és megkezdődött a röpcédulák gyártása. A nap folyamán az SZKP KB-küldöttségeként Anasztasz Mikoján és Mihail Szuszlov megérkeztek Budapestre azzal a moszkvai utasítással, hogy a pártfőtitkári tisztségbe Gerő helyére azonnal Kádár Jánost kell kinevezni. A Petőfi Kör erre a napra a nemzeti kérdésről tervezett vitát. Ezt és a többi októberre tervezett vitát már nem tartották meg, mert este nyolc óra után a rádióban beolvasták Kádár beszédét, melyben az eseményeket Gerőhöz és Nagyhoz hasonlóan ellenforradalmi felkelésnek nevezte.
### Budapesti események október 25-én
Október 25-én hajnalra a szovjet csapatok visszafoglalták a Rádió épületét, majd reggel hat órakor a rádió beolvasta a kormány közleményét mely szerint „az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták”.
#### A Kossuth téri sortűz
A hírek hatására a délelőtt folyamán fegyvertelen tüntetők tömege gyűlt össze Budapest több pontján: a Deák téren, a Bartók Béla úton, az Amerikai úton, az Astoria Szállónál. A tüntetési menetek az Országház elé, a Kossuth térre vonultak, ahol Nagy Imre megjelenését követelték. Közben az Astoriánál és máshol a várost ellenőrző szovjet harckocsik legénysége nyíltan a tüntetőkkel barátkozott, majd több szovjet harckocsi a tüntetők mellé állt és az embertömeggel együtt a Kossuth térre érkezett, ahol már számos szovjet harckocsi állomásozott egy napja. Délelőtt 11 óra körül mintegy 5000 békés tüntető gyűlt össze az Országház előtt. Ekkor a Földművelésügyi Minisztérium, illetve a tér körüli más épületek tetejéről az ÁVH mesterlövészei tüzet nyitottak a tüntetőkre. Erre a szovjet harckocsik egyik része is a tömeg közé lőtt, míg a forradalomhoz pártolt másik részük a háztetőkön megbújó orvlövészekre tüzelt. A tömeg csak nehezen tudott a térről elmenekülni. A vérengzésnek 61 halálos áldozata és több mint 300 sebesültje volt az ENSZ jelentése szerint, Az áldozatok számát általában 100–200 közé teszik. Később még nagyon sok sebesült is meghalhatott, az összes áldozat 800-1000 fő körül lehetett.
A Kossuth téri sortűz végleg a fegyveres forradalom felé sodorta az eseményeket, ami hamarosan a kormány bukásához vezetett. A Corvin közi felkelők újult erővel lendültek támadásba a szovjet csapatok és az ÁVH egységei ellen. A vérengzést követően a pártvezetés Gerőt végre menesztette, és Kádárt nevezték ki a párt Központi Vezetőségének első titkárává.
#### Kádár János beszéde október 25-én, 15 óra 30 perckor a rádióban
Délután három óra után Kádár János és Nagy Imre beszéltek a rádióban. Kádár a dolgozókat és párttagokat az ellenforradalmárokkal szembeni fellépésre szólította fel, az október 23-i békés tüntetés céljait azonban becsületesnek nevezte.
#### Nagy Imre beszéde 1956. október 25-én 15 óra 18 perckor a rádióban
Nagy Imre a dolgozó nép elleni szocialista rend megdöntésére irányuló fegyveres ellenforradalmi támadásnak nevezte az eseményeket, a felkelőket a büntetlenség ígérete mellett ismét fegyverletételre szólította fel, és bejelentette, hogy a magyar kormány tárgyalásokat kezdeményez a szovjet haderők Magyarországról való kivonásáról.
<table>
<tbody>
<tr class="odd">
<td data-valign="bottom" style="color:#B2B7F2; font-size:40px; font-family:Times New Roman, serif; font-weight:bold; text-align:left; padding:10px 10px"><p>„</p></td>
<td style="padding: 10px;"><p>Magyarország dolgozó népe!</p>
<p>Az elmúlt napok során hazánk tragikus eseményeket élt át. Kisszámú ellenforradalmár felbujtók népköztársaságunk rendje ellen fegyveres támadást indított, amelyet Budapest dolgozóinak egy része az ország helyzete felett érzett elkeseredése következtében támogatott. Ezt az elkeseredést fokozták a múlt súlyos politikai és gazdasági hibái, amelyek helyrehozását az ország helyzete és a nép általános óhaja feltétlenül megkövetelte.</p>
<p>A párt új vezetősége és az új vezetés alatt álló kormány el van szánva arra, hogy a tragikus események tanulságait a legmesszebbmenően levonja. A rend helyreállta után rövidesen összeül az Országgyűlés....</p>
<p>...Mint a Minisztertanács elnöke bejelentem, hogy a magyar kormány tárgyalásokat kezdeményez a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatokról, többek között a Magyarországon állomásozó szovjet haderők visszavonásáról, a magyar-szovjet barátság, a proletár internacionalizmus, valamint a kommunista pártok és a szocialista országok közötti egyenjogúság és a nemzeti függetlenség alapján....</p></td>
<td data-valign="top" style="color:#B2B7F2; font-size:40px; font-family:Times New Roman, serif; font-weight:bold; text-align:left; padding:10px 10px"><p>”</p></td>
</tr>
<tr class="even">
<td colspan="3" style="text-align: right; padding-bottom: 10px; padding-right: 40px;"><p>– Nagy Imre rádióbeszéde október 25.</p></td>
</tr>
</tbody>
</table>
Közben Maléter Pál a kormány képviselőjeként utasítást kapott a rend tárgyalás útján történő helyreállítására, és estére sikerült fegyverszünetet kötnie a Corvin közi felkelőkkel, akik a Kilián laktanyába húzódtak vissza. A nap folyamán sorra alakultak az egyetemeken és főiskolákon forradalmi diákbizottságok, a gyárakban munkástanácsok.
Október 26-án a rádió békülékenyebb hangnemre váltott, nyugalomra és rendre szólított, „testvérharcról” beszélt, fegyverletételre kérte a felkelőket. Az MDP vezetősége október 26-án is szünet nélkül ülésezett. A katonai bizottság tagjai a felkelés könyörtelen leverését követelték, Losonczy Géza és Donáth Ferenc viszont forradalomról beszéltek és sürgették a tárgyalást a felkelőkkel. A Széna téren, a Móricz Zsigmond körtéren és a Thököly út–Dózsa György út kereszteződésében eközben új fegyveres csoportok alakultak, amelyek elsősorban Molotov-koktélok bevetésével sikeresen küzdöttek a szovjet harckocsik ellen a város szűk utcáiban. Este fél hatkor a kormány amnesztiát hirdetett minden felkelőnek, aki 22 óráig leteszi a fegyvert. A hitelét vesztett kormány felhívása hatástalannak bizonyult, a felkelők nem kívánták a régi karhatalomnak lefegyverezni magukat.
### A fegyveres felkelés sikere és a tűzszünet kihirdetése
A fegyveres felkelés sikere és gyors terjedése, Gerő és Hegedüs bukása, a szovjet csapatok, a párt-keményvonalasok–ÁVH-sok intézkedéseinek kudarca a felkelés erőszakos leverésére, a magyar hadsereg bevethetetlensége meglepte és először összezavarta a politikai vezetés tagjait. A vitából a politikai rendezést támogató Nagy Imre és hívei kerültek ki győztesen, és hosszú vitában többséget kapott az álláspont, hogy ismerjék el, hogy a fegyveres harc ellenére nem ellenforradalomról, hanem a szocializmus mellett álló népfelkelésről van szó. A helyzetet látva a szovjet vezetés is Nagy Imréék mögé állt, próbálva még egy esélyt adni a válság újabb fegyveres beavatkozás nélküli megoldására (miközben ezzel párhuzamosan vidéken folytatták a lépéseket katonai jelenlétük megerősítésére).
Október 27-én délelőtt Nagy Imre átalakította kormányát, amelyben az MDP reformkommunista tagjai mellett helyet kapott a Kisgazdapárt két volt vezetője, Tildy Zoltán és Kovács Béla is. Az új kormány elhatározta az azonnali tűzszünet kihirdetését és az utcákon harcoló forradalmi tömegek követeléseinek megfelelően a gyökeres politikai irányváltást. Éjszaka Nagy és Kádár a szovjet nagykövetségen hosszan tárgyalt Mikojannal és Szuszlovval, akik támogatták a politikai vezetés átalakítását, és hogy a tűzszünet érdekében kivonják a szovjet harckocsikat a fővárosból. Nagy Imre erőteljes fellépése nyomán végül az MDP politikai bizottságának ülése is jóváhagyta a kormány döntéseit a tűzszünetről, az események forradalomként való értelmezéséről és a felkelők követeléseinek részleges elfogadásáról. A tűzszünet kihirdetését követően rádióközleményben felszólították a fiatalokat, hogy csatlakozzanak a szerveződő új forradalmi karhatalomhoz. A rádióban a fegyveres felkelőkről ekkor is mint a rendőrség és a baráti szovjet hadsereg segítségével lefegyverzendő ellenséges csoportokról beszéltek.
#### A fordulat napja a vezetésben (okt. 28.)
Reggel a szovjetek még az éjszakai megállapodás ellenére támadást indítottak a Corvin köznél. A Kilián laktanyában lévő Maléter Pál ezredes és katonái, valamint a Kossuth Tüzér Tiszti Iskola odavezényelt százada megtagadták a részvételt a felkelők elleni támadásban. A felkelők Molotov-koktélokkal sorra semmisítették meg a szovjet harckocsikat. Kemény ellenállásuk miatt végül az utolsó nagy szovjet roham is kudarcba fulladt, és a támadók visszavonultak. A Nagy Imréhez csatlakozott Kádár Jánost 27-én éjjel értesítették, hogy a SZOT megállapodásra jutott az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság és az Írószövetség képviselőivel, s közös nyilatkozatot jelentetnek meg a forradalom követelései mellett. Délben a Nagy Imre-kormány az ország felé hivatalossá tette a lezajlott politikai fordulatot: kihirdette a tűzszünetet és a felkelés követeléseinek elfogadását. A Parlamentben megalakult és ülést tartott az új kormány.
A tűzszünet kihirdetése után a corvinisták fegyverszünetet kötöttek Maléterrel, és katonái a felkelőkkel együttműködésben léptek fel.
Nagy Imre este 17 óra 25-kor rádióbeszédben jelentette be az új kormány megalakulását és az általános amnesztiát a felkelés résztvevői számára, a szovjet csapatok kivonását Budapestről, az ÁVH feloszlatását, a Kossuth-címer bevezetését és március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását, valamint hogy az új kormány már nem ellenforradalomként, hanem nemzeti demokratikus mozgalomként értékeli a történteket. Este tízkor a rádióban közleményben szólították fel a fiatalokat az alakuló nemzetőrséghez való csatlakozásra, és felfüggesztették a kijárási tilalmat. Éjjel Gerő, Hegedüs és jó néhány további sztálinista pártvezető családjukkal együtt repülőgépen Moszkvába menekültek.
Október 28-án tehát a fegyveres felkelés kivívta az ország vezetésében a politikai fordulatot és a forradalom követeléseinek elfogadását.
Október 29-én a rendőrség, a katonaság és a felkelők vezetői megtárgyalták a fegyverszünet részleteit. Janza Károly honvédelmi miniszter parancsot adott forradalmi katonatanácsok alakítására. A nap során a főváros számos intézményében forradalmi bizottságok alakultak. Münnich Ferenc belügyminiszter közölte, hogy megkezdték a demokratikus rendőrség megszervezését. Tovább folyt a kormány által felállított nemzetőrség szervezése is, amelyet a rendőrség és a hadsereg mellett működő harmadik fegyveres alakulatként képzeltek el a forradalom vívmányainak megvédésére, a közrend biztosítására, illetve a fegyveres felkelők szervezett keretek közé illesztésére. Másnapra a kormány által meghirdetett fegyverszünet megvalósulni látszott: a harcok elcsitultak, 30-án a szovjet csapatok zöme elhagyta Budapestet, és vidéki laktanyákba visszavonulva erős katonai gyűrűt építettek ki Budapest körül. Ez volt az első nap, amikor a rádió nem beszélt a fegyveres felkelőkről lefegyverzendő csoportokként, hanem már csak a „hozzájuk csapódó, a népi rendszert megdönteni akaró ellenforradalmi elemektől” óvott.
### A Köztársaság téri csata
Október 30-án reggel a Köztársaság téren, az MDP budapesti bizottságának épülete előtt harcok kezdődtek. A konfliktus oka az volt, hogy a pártház védelmére kirendelt 46 ÁVH-s katona annak ellenére az épületben maradt, hogy Nagy Imre kormánya 28-án feloszlatta a szervezetet, amely így illegális fegyveres csoportnak minősült. A helyzetet súlyosbította, hogy az ÁVH-sok rendkívül provokatívan viselkedtek és a téren átvonuló nemzetőrökre, illetve fegyvertelen járókelőkre rálőttek, sőt többüket elfogták és az épületbe vitték.
Az a hír is elterjedt, hogy föld alatti börtöneikben kínozzák őket. Ezért reggel egy nemzetőrcsapat hatolt be az épület előterébe, hogy megtudakolják, kik tartózkodnak odabent. A nemzetőröket azonban lövésekkel fogadták, sőt egy kézigránát is robbant, mire kimenekültek. Az ÁVH-sok ezzel az érvényben lévő tűzszünetet is felrúgták. A történtek miatt délelőtt a nemzetőrök, katonák és rendőrök spontán szerveződő csoportjai a tér bokrai és fái fedezékéből megkezdték a pártház ostromát, azonban a védők az ablakokból távcsöves puskáikkal zúdítottak rájuk folyamatos tüzet. Az ostromlóknak a tér bokrai csak gyenge fedezéket nyújtottak, az épület felé rohanva pedig könnyű célpontot jelentettek a mesterlövészeknek, ezért igen sok volt a halottjuk és sebesültjük. Amikor a földön fekvő sebesültek elszállítására mentők érkeztek a helyszínre, az ÁVH-sok agyonlőtték őket is. Kora délután a pártház védelmére odarendelt magyar honvédségi harckocsik jelentek meg, ezek azonban helyismeret hiányában, a helyzetet tévesen felmérve magát az épületet lőtték szét.
Ekkor Mező Imre, a védők parancsnoka – akit a párt Katonai Bizottsága a Pártbizottság épületében tartózkodó civilek irányítására kért fel október 24-étől – és két másik katonatiszt fehér zászlóval kijött az épületből, azonban valahonnan tűz zúdult rájuk, és sebesülten mindhárman elterültek a földön. Az ostromlók ezután behatoltak az épületbe, és az ellenálló ÁVH-s katonákat tűzharc után elfogták, míg a védők nagyobb része és az épületben megbújó belügyi- és pártvezetők a szomszédos házak udvarán át elmenekültek.
A pártház elfoglalását követően az épület előtt összegyűlt fegyveres civilek egy kisebb csoportja bosszút követelt azért a két sortűzért, melyet a fehér zászló kitétele után vezényeltek az ostrom végének örülő, fegyvertelen tömegbe. Az áldozatok száma száznál is több lehetett. A fehérköpenyes ápoló lelövéséért is bosszút kiáltottak az emberek. Amikor az elfogott ÁVH-sokat az épületből kivezették, az agresszív csoport hét ÁVH-s kiskatonát a falhoz állítva, további két tisztet a pártház előtt agyonlőtt, holttestüket pedig a pártház előtt brutálisan meggyalázták – amit külföldi fotóriporterek meg is örökítettek. (Ezt az eseményt később a Kádár-rendszer az „ellenforradalommal” szembeni propaganda egyik fő elemeként használta fel.) A kegyetlenkedést a nemzetőrök és a helyszínre érkező corvinisták fékezték meg. A pártház védői közül állítólag 25 személy vesztette életét, és az ostromlók halottainak száma sokkal több lehetett.
### Négypárti koalíciós kormány megalakulása és a szovjet kivonulás
A korábban betiltott politikai pártok, például a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKGP), a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) és a Nemzeti Parasztpárt (NPP) újra megkezdhették működésüket, hogy az ország koalíciós kormányzásában való részvételre felkészüljenek. A gyors változások és a rövid idő miatt a nemzeti kormány nem tudta pontosan tisztázni politikai céljait, amelyeket a közvélemény is erőteljesen befolyásolt. Az újságok vezércikkei hangsúlyozták, hogy Magyarországnak semleges, többpártrendszerű szocialista demokráciának kell lennie. A többpártrendszer bevezetése azonban késett, mivel Nagy Imre és kormánya egészen másban, a „demokratikus szocializmusban” gondolkodott: „ők a kommunista párt hegemóniájához ragaszkodnak, de ezen túlmenően nem változtatnak a belső politikai viszonyokon, amely szerint csak egyetlen politikai párt létezhet. A többi pártnak a rendszerrel egyetértő elemei csak a Hazafias Népfrontban mint segédcsapatok szerepelhetnek.” A kormányt csak napokkal később, az események alakulása kényszerítette rá a korlátozott többpártrendszer elfogadására.
Október 30-án délután Nagy Imre rádióbeszédében bejelentette, hogy „a mind szélesebben kibontakozó forradalom, a demokratikus erők hatalmas megmozdulása válaszút elé állította” Magyarországot és bejelentette a pártállam és az egypártrendszer megszűnését és a szabad választások előkészítését. Egyidejűleg bejelentette, hogy „a nemzeti kormányon belül szűkebb kabinetet létesít, amelynek tagjai: Nagy Imre, Tildy Zoltán, Kovács Béla, Erdei Ferenc, Kádár János, Losonczy Géza és a szociáldemokrata párt által kijelölt személyiség.” Ezenkívül bejelentette, hogy a felkelőket bevonják az új karhatalom szervezésébe, eltörlik a parasztságot sújtó begyűjtési rendszert, és tárgyalásokat kezdenek a szovjet csapatok teljes kivonásáról. Nagy Imre minisztertanácsba kérette Andropovot, ahol közölték vele a Varsói Szerződésből kilépésről szóló döntést, valamint számonkérték Andropovon az országba mindeközben folyamatosan beözönlő, hívatlan szovjet csapatokat. Kádár magyarázata szerint a szovjet haderő jelenléte ellenforradalmi megmozdulásokat válthat ki, ezért egyetért a javaslattal. Ha ez bekövetkezik, akkor Kádár véleménye szerint mint kommunistának és mint magyarnak egyetlen kötelessége marad: fegyverrel harcolni. Andropov estére azzal a javaslattal állt elő, hogy a szovjetek készek kivonni a csapatokat, amennyiben Magyarország visszavonja az ENSZ felé intézett kérését a magyar ügy napirendre tűzéséről. Nagy Imre ezt elfogadta.
A kormányzáshoz az 1945-ös koalíciós pártokat tömörítő ideiglenes négypárti koalíciós kormányt, a Nemzeti Kormánynak nevezett testületet állítottak fel. Egy szűkebb kabinet tagja volt Nagy Imre, Losonczy Géza MDP, Kádár János (MDP), Tildy Zoltán, Kovács Béla (FKGP) és Erdei Ferenc (NPP). A szociáldemokraták számára fenntartott helyet Kéthly Anna és az újjáalakult MSZDP többi vezetője vonakodása miatt egyelőre nem töltötték be, Nagy Imre azonban velük is tárgyalást folytatott a széles nemzeti egységkormány létrehozásáról.
Nagy Imre tárgyalt a fegyveres felkelők vezetőivel is, és megállapodott velük az új nemzeti karhatalomban való részvételükről. Ennek megszervezésével a kormány Király Béla volt tábornokot bízta meg, aki ezekben a napokban szabadult a börtönből, mivel a forradalom előtt politikai fogolyként életfogytiglani büntetését töltötte. Október 29-én, a Budapesti Rendőr-főkapitányságon megalakult a Forradalmi Karhatalmi Bizottság. Másnap a fegyveres erők vezetői közös ülést tartottak a Kilián laktanyában. Az ülésen úgy döntöttek, hogy a Nemzetőrség válik a hadsereget, a rendőrséget, a felkelők csoportjait és a nemzetőröket egyesítő egységes karhatalommá, és hogy a Király Béla vezetésével létrehozott irányító szervben, a Forradalmi Karhatalmi Bizottságban a felkelőcsoportok és a katonatanácsok küldöttei közösen vesznek részt. A Honvédelmi Minisztériumban ezután összeállították az új katonai vezetés követeléseit, többek között a szovjet csapatoknak az ország egész területéről való kivonásáról és a Varsói Szerződés felmondásáról.
Október 31-én a média hírül adta a leginkább várt hírt: a szovjet kormány határozatot hozott csapatainak Magyarországról történő kivonásáról (nem sejtve, hogy ez csupán taktika, és a szovjetek ugyanezen a napon döntöttek Moszkvában a végső katonai invázióról). Nagy Imre kora délután beszédet mondott a Kossuth téren, amelyben bejelentette, hogy tárgyalások kezdődtek az országnak a Varsói Szerződésből való kilépéséről és hogy október 23-a nemzeti ünnep lesz.
A nap során az MDP elnöksége kimondta a párt feloszlatását, és helyette megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt, a leváltott Gerő, Hegedűs, Kovács István, Piros László Szovjetunióba menekültek. A négy nagy párt mellett sorra alakultak különböző kisebb politikai pártok is, mint a Kereszténydemokrata Néppárt, a Magyar Forradalmárok Pártja és a Parasztszövetség. A Nemzeti Parasztpárt ugyanakkor Petőfi Pártra változtatta a nevét, vezetőségi tagjai pedig a legnagyobb kortárs írók lettek: Bibó István, Féja Géza, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Kodolányi János, Németh László, Remenyik Zsigmond, Sinka István, Szabó Lőrinc, Tamási Áron.
A forradalom győzelme során a börtönökből kiengedték a politikai rabokat (a belügyi tárca becslése szerint kb. 3000 politikai s 10 000 köztörvényes szabadult ki, de az utóbbiak közt sok olyan paraszt és munkás volt, akit szabotázsért, munkalassításért, élelmiszer-rejtegetésért vagy jegyüzérkedésért ítéltek el), köztük a legfontosabb személyt, Mindszenty József bíborost is, akit az új kormány hivatalosan is rehabilitált. A magyar katolikus egyház vezetőjének október 31-i útja Rétságról Budapestre valóságos diadalmenet volt. A falvakban és a városokban, amelyeken átvonult, harangzúgás és virágeső fogadta. Újpesten akkora munkástömeg várta és köszöntötte, hogy az autó, amelyen ült, csak lépésben tudott előbbre jutni. A Magyar Forradalmárok Pártja a Rákóczi téren rendezett tüntetésén Mindszenty-kormányt követelt. Ugyanezen a napon Ordass Lajos korábban bebörtönzött evangélikus püspök is újra átvette hivatalát.
## Országos események, október 24–31.
A budapesti eseményekkel egyidejűleg az ország nagyobb városaiban és kisebb településein is tüntetéseket, népgyűléseket tartottak, többek között Békéscsabán, Dunapentelén, Dunaszekcsőn, Esztergomban, Gyöngyösön, Győrött, Gyulán, Kaposvárott, Keszthelyen, Komáromban, Komlón, Miskolcon, Mohácson, Nagykanizsán, Nyíregyházán, Oroszlányban, Ózdon, Pakson, Pápán, Pécsett, Salgótarjánban, Siófokon, Sopronban, Szegeden, Szekszárdon, Szentesen, Szigetváron, Szolnokon, Szombathelyen, Tatabányán, Tiszafüreden, Vácott és Veszprémben. Vidéken is követelték a budapesti egyetemisták 16 pontjában foglaltak végrehajtását és a földek visszaadását. Az országban sok helyen elzavarták a korábbi vezetőket, ledöntötték a szovjet emlékműveket, leverték a vörös csillagokat, a helyi tanácsok irodáiból kidobálták és elégették a begyűjtési íveket.
A hatalom azonban akárcsak Debrecenben és Budapesten, sok más településen is erőszakkal próbálta elfojtani a forradalmat. Október 24-én Székesfehérváron a városháza előtt a békés tüntetőkre a szovjet katonák sortüzet adtak le, hatan életüket vesztették. Október 26-án és 27-én az ÁVH-s katonák fegyvertelen tüntetőkre nyitottak tüzet Baján, Bajon, Berzencén, Gödöllőn, Győrött, Kalocsán, Kiskunhalason (2 halott), Kecelen, Kiskőrösön, Kecskeméten (3 halott), Miskolcon, Nagykanizsán, Örkényben, Sopronban, Szabadszálláson, Szegeden, Tatán, Várpalotán és Zalaegerszegen. A mosonmagyaróvári sortűznek 52 halottja és 86 sebesültje volt, az esztergomi vérengzés áldozatainak számát a különböző források 14 és 22 közé teszik. A Sötétkapu alagútjában elhelyezett táblán 14 név szerepel, közülük 8 esztergomi lakos volt. tüntető halt meg és legalább ötvenen megsebesültek. Tiszakécskén vadászgépről lőtték a felvonulókat (17 halott és 110 sebesült). 1956. október 29-ig a békés tüntetők ellen összesen 61 sortűzre került sor az országban. A több száz halott és sebesült között számos asszony és gyerek is volt, és az áldozatok zöme hátulról szenvedte el sebesüléseit.
Az október 23-i gyilkos sortűzre a debreceni lakosság általános politikai sztrájkkal válaszolt. Ennek eredményeként október 26-án a pártvezetés meghátrált és a polgárok demokratikusan választott képviselői vették át a város irányítását. 26-ától máshol is sorra alakultak a városi forradalmi bizottságok, nemzeti tanácsok, munkástanácsok, így például Baján, Békéscsabán, Egerben, Esztergomban, Győrben, Gyulán, Kaposváron, Komlón, Miskolcon, Nyíregyházán, Sopronban, Szekszárdon, Székesfehérváron, Szolnokon, Tatabányán és Zalaegerszegen. Máshol súlyos harcok robbantak ki a felkelők és az ÁVH között, mint Dunapentelén, Kecskeméten, Nyíregyházán, Tatán és Várpalotán. A rendőrök számos helyen a forradalmárok mellé álltak az ÁVH-val szemben. A felkelők mindenütt kiszabadították a börtönökben és munkatáborokban raboskodó politikai elítéltek ezreit. Lőkösházán és Battonyán a lakosság felszedte a vasúti síneket, hogy megakadályozzák az újabb szovjet csapatok beszállítását. Mind több városban jöttek létre új független újságok és rádióállomások, mint a Szabad Győr Rádió és a Szabad Debrecen Rádió. Október 30-án valamennyi forradalmi bizottságot és munkástanácsot elismerte a Nemzeti Kormány, mint a települések, illetve a gyárak és bányák szabadon, demokratikusan választott új döntéshozó szerveit. A munkástanácsok elismerésével az üzemek és bányák valódi dolgozói tulajdonba kerültek, ami történelmileg is egyedülálló tett volt.
## A forradalom nemzetközi visszhangja
A magyar forradalom hírére a nyugati országok számos városában szovjetellenes jelszavakkal vonultak ki a diákok az utcákra és a szovjet követségek elé. XII. Piusz pápa a világ katolikusait imára szólította a felkelés győzelméért. Számos nyugati országból érkezett vér, gyógyszer és élelmiszer a Magyar Vöröskereszt számára.
Varsóban október 24-én több százezres nagygyűlésre került sor a magyar forradalom mellett, ami az 1956. októberi lengyelországi tüntetéssorozat igazi csúcspontját és egyben lezárását is jelentette. A lengyel napilapok nagy terjedelemben és objektíven számoltak be a magyarországi eseményekről. Gomułka és az új lengyel reformista pártvezetés is szövetségest látott Nagy Imre kormányában. Október 28-án a Lengyel Munkáspárt (LEMP) nyilvános üzenetet intézett a magyar nemzethez, amelyben üdvözölték a magyar forradalmat. Ezzel mintegy „felhatalmazták” a lengyel társadalmat a magyarok melletti szolidaritási mozgalomra, ami egyben levezető csatornaként is szolgált az októberi tüntetéssorozat által kiváltott érzelmeknek. Az október 28-tól Budapestre érkező lengyel vér- és segélyszállítmányok a legnagyobb mértékű külföldi segítséget jelentették a magyar forradalom napjaiban.
Október 30-án a román egyetemisták mintegy 2500 diák részvételével nagygyűlést tartottak a temesvári Műegyetemen, ahol a szolidaritásukat fejezték ki a magyar forradalommal, a szovjet csapatok kivonását és demokratikus reformokat követeltek. A hadsereg és a Securitate azonban bekerítette a diákokat, majd valamennyiüket gyűjtőtáborba hurcolták. November 1-jén, halottak napján a kolozsvári magyar Bolyai Tudományegyetem hallgatói a Házsongárdi Temetőben tartottak tömeges rokonszenvtüntetést a magyar forradalom mellett. Megemlékező beszédet mondtak, egy diák elszavalta Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét, majd elénekelték a Himnuszt. Sok résztvevő nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A bukaresti egyetemisták november 4-én próbáltak tömegtüntetést szervezni, de a szervezőket letartóztatták.
Eisenhower amerikai elnök október 31-i elnökválasztási televíziós és rádióbeszédében a magyar nép iránti csodálatának adott hangot. Ugyanebben a beszédben azonban azt is kijelentette, hogy az Amerikai Egyesült Államok az új magyar vezetést nem tekinti potenciális szövetségesének és nem fog katonai segítséget nyújtani a magyaroknak. Ezzel Moszkva gyakorlatilag megkapta a jóváhagyást az invázióra.
Az Amerikai Egyesült Államok finanszírozásával működtetett Szabad Európa Rádió a magyarországi közvélemény egyik fő információs forrása volt ezekben a napokban. A november 4-i szovjet támadást követően a rádiócsatorna folyamatosan kitartásra biztatta a fegyveres felkelőket és a Nyugat várható katonai segítségéről beszélt. Az így keltett megalapozatlan remény hozzájárulhatott a fegyveres felkelőknek a mérhetetlen túlerővel szembeni harc utolsókig tartó vállalásához, majd csalódásához.
## Szovjet döntés a végső katonai beavatkozásról
A magyar forradalom első napjaiban a szovjet pártvezetés is megosztott volt. Hruscsov és a többség eleinte a katonai beavatkozás helyett a politikai megoldást, Nagy Imre reformkommunista vezetését támogatta. Miután azonban a koalíciós magyar kormány túllépett a Szovjetunió számára elfogadható reformok szintjén, az USA és a nyugati nagyhatalmak pedig kifejezték, hogy nem nyújtanak segítséget Magyarországnak, a szovjet politika vezetői is a katonai támadás mellett döntöttek. A döntést számos tényező indokolta. Az egyik fő indok az volt, hogy Magyarország ki akar lépni a Varsói Szerződésből és ki akarja nyilvánítani semlegességét, ami azzal fenyeget, hogy a Szovjetuniót határoló, szatellitállamokból kialakított egész kelet-európai védelmi és ideológiai ütközőzóna összeomlik.
Október 31-i ülésén a szovjet pártvezetés úgy döntött, katonai erővel leveri a magyar forradalmat. A felállítandó szovjetbarát kormány vezetésére olyan személyt kerestek, akivel a fegyveres beavatkozás után a legkisebb ellenállás mellett konszolidálni tudják befolyásukat. Münnich Ferenc vagy Kádár János neve merült fel. A szovjet vezetés ekkor inkább a keményvonalas, korábban Moszkvában nagykövetként szolgált Münnich felé hajlott.
Kádár belső meggyőződése szerint valóban le akart számolni a Rákosi-klikk sztálinista korszakával, mely után egy reformkommunista, szovjetbarát rendszert képzelt, nem feladva a kommunista párt meghatározó befolyását. Ám a tömeg által a forradalom során egyre bátrabban követelt függetlenség, a többpártrendszer bevezetésében és a kibontakozó fegyveres felkelésben kommunistaként már az „ellenforradalom” (azaz a kapitalizmus, a Horthy-korszak „úri világa” visszatérésének) veszélyét látta. Az események sodrában végül is Nagy Imre tömegmozgalommal radikalizálódó politikája mögé állt. A forradalom első napjaiban üzemekben járva, munkásokkal beszélve szembesült azzal, hogy az események mögött valóban munkástömegek vannak. Moszkvába távozása előtti utolsó két beszédében kiállt a forradalom mellett, sőt szemtanúk szerint privát körben azt mondta: szovjet támadás esetén akár maga is fegyverrel védi meg az országot. A Nagy Imre-kormányban való részvétele, a magyar közvélemény előtti viszonylagos elfogadottsága, és egyidejűleg feltételezett Moszkva-hűsége tette megfelelő jelöltté Hruscsovék szemében.
Moszkvába szállításuk megszervezését egy fiatal KB-titkár, Brezsnyev végezte. Megtévesztésül ezzel egyidőben szovjet diplomatákat küldtek Nagy Imre kormányához, akik látszat tárgyalásokat folytattak a szovjet csapatok kivonásáról. Október 31-én a Pravdában megjelent cikk szerint „A szovjet kormány készen áll megkezdeni a szükséges tárgyalásokat a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződés más tagállamaival a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok kérdésében.”
### Kádár és Münnich Moszkvába hívása
November 1-jén délután Kádár János (ekkor a Nagy Imre-kormány államminisztere és az aznap megalakított MSZMP vezetésének tagja) távozott az Országházból, majd őt és Münnich Ferenc belügyminisztert a szovjetek repülőgéppel Moszkvába szállították. A feltételezések szerint az akciót a szovjet vezetés szervezte: Az új vezetés élére kiszemelt Münnichet és Kádárt előbb a budapesti szovjet nagykövetségre megbeszélésre hívták, majd ott egy másik autóba átültetve a tököli szovjet bázisra vitték. Közölték, a legfelsőbb szovjet vezetés kíván tárgyalni velük. Münnichet és Kádárt külön-külön repülőgéppel szállították Moszkvába. November 2-án az SZKP elnöksége előtt Kádár előbb vállalta a felelősséget az új párt, az MSZMP megalapításáért, a semlegesség kimondásáért és a Varsói Szerződésből való kilépésért, óvatosságból hozzátéve, „Nagy Imre politikájában vannak ellenforradalmi elemek”, a katonai beavatkozást nem javasolta. Ugyanezen a napon Hruscsov Brioni szigetén megkapta Tito támogatását a lerohanáshoz, azzal az ajánlással, hogy a reformistább Kádár legyen az új vezető. E megegyezéssel ment Hruscsov november 3-án az SZKP elnökségi ülésére, és a katonai beavatkozás szükségét jelző beszédet mondott Kádár előtt. Kádár – a szovjet álláspontot érzékelve – már maga is a „segítség szükségességéről” nyilatkozva elfogadta a beavatkozást és a neki szánt vezetői szerepet. Hruscsov ismertette a leendő, Kádár vezette magyar kormány névsorát. Kádár ezután már arról beszélt, hogy Magyarországon „az ellenforradalmárok kommunistákat gyilkolnak, Nagy Imre pedig fedezi őket.”<sup>[14]</sup>
Közben szovjet pártküldöttségek indultak valamennyi kommunista ország vezetőihez és Kínába, hogy megszerezzék hozzájárulásukat a Magyarország elleni támadáshoz.
## A függetlenség kísérlete, november 1–3.
### A semlegesség kihirdetése és a szovjet lépések
A szovjet kormány – természetesen a magyar kormány tájékoztatása nélkül – a már bent lévők mellé további jelentős katonai egységeket küldött Magyarország területére. Október 30-án légideszant- és ejtőernyősdeszant-egységek érkeztek a veszprémi reptérre. Másnap a harkovi 35. gépesített gárdahadosztályt is Magyarországra vezényelték. A Tökölön állomásozó Különleges Hadtest megkezdte készletei feltöltését. Október utolsó napjaira a szovjet 38. hadsereg is Záhony körzetébe vonult Lvov térségéből. Október 31-én, miközben a Különleges Hadtest egyes csapatai kifelé látszottak vonulni Magyarországról, Konyev marsall Hruscsovtól utasítást kapott az újabb bevonulás előkészítésére. November 1-től a 38. hadsereg megkezdte a Dunántúl megszállását, a 128-as gépesített hadosztály a repülőtereket zárta körül.
A csapatmozgások hírére Nagy Imre többször telefonon kérdőre vonta Andropov nagykövetet a csapatok érkezéséről, jelezve, hogy ezzel fegyveres agressziót követnek el. November 1-jén reggel a kormányülés foglalkozott a szovjet csapatok mozgásának kérdésével. Megállapították, hogy a Budapestről kivont szovjet katonai egységek körbezárták a repülőtereket, és hogy a keleti határokról újabb csapatok érkeznek és haladnak az ország belseje felé. A kormány berendelte Jurij Andropov nagykövetet, aki nem tudott kielégítő választ adni a csapatmozgásokra. A kormány ezek után úgy döntött, hogy felmondja a Varsói Szerződést, kinyilvánítja az ország semlegességét és az ENSZ-hez fordul, hogy a semlegesség védelmére segítséget kérjen a nagyhatalmaktól. Ugyanakkor megtiltotta a magyar alakulatoknak a szovjet csapatokkal szembeni ellenállást.
Este Nagy Imre a rádióban közzétette a kormány álláspontját, kihirdette Magyarország semlegességét. Később Mindszenty József rádiónyilatkozata hangzott el, majd Ravasz László református püspök és más népszerű személyiségek szóltak a megbékélés szükségességéről. Végül este tíz órakor elhangzott a rádióban Kádár János beszéde, melyben a történteket dicsőséges felkelésnek nevezi, majd bejelenti az MDP megszűnését és a Magyar Szocialista Munkáspárt megalakulását.
A beszéd egy reggel rögzített felvételről forgott, Kádár ugyanis ekkor már Moszkvában tartózkodott. Másnap Münnich Ferenccel együtt részt vett az SZKP Elnökségének ülésén, ahol elmondta véleményét a magyarországi helyzetről, és óvott a katonai beavatkozás veszélyeitől.
1956\. november 1-jén a Kossuth Rádióban boldogfai Farkas Dénes a Demokrata Néppárt egykori képviselőinek korelnöke (legidősebb tagja), volt országgyűlési képviselő, felhívást tett közzé a DNP újjászervezésére. 22:20 perckor rövid beszédében jelentette be az ország közvéleményének a Demokrata Néppárt újbóli működésének elindítását. Pár mondatban összefoglalta, hogy pártjuk 1947-es alapon áll, ellenzéki marad, elutasítva bármiféle koalícióba való belépést. Ugyanakkor támogatta a kormánynak a rend fenntartásában, az élet-és vagyonbiztonság terén tett erőfeszítéseit. Farkas Dénes felkérte a párt volt tagjait, választóit valamint minden volt képviselőjét, hogy csatlakozzanak hozzájuk és kezdjék meg a pártszervezést. (A fővárosi pártszervezők némelyike a velük nem egyeztetett bejelentés után a kilépett demokrata néppárti képviselők visszahívásának ezzel a módjával nem értett egyet.) A rádióadásban elhangzott bejelentésnek a külföldi rádióállomásoknál lejegyzett szövegét a forradalom alatti több hírt összegyűjtve Farkas Dénes volt párt-és képviselőtársa, dr. Varga László, a Szabad Európa Bizottság munkatársa adta ki első ízben még az emigrációban, 1957-ben.
November 2-án a Magyarországon állomásozó öt szovjet hadosztály mellé további tizenkettő vonult be. Az újonnan érkezett csapatok legénysége főleg közép-ázsiai volt, akiket a feletteseik úgy tájékoztattak, hogy a német nácik ellen fognak harcolni. Konyev marsall, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka Szolnokon berendezte főhadiszállását a magyarországi hadműveletek irányítására. Nagy Imre tiltakozott Andropovnál, majd tájékoztatta a Budapestre akkreditált nagyköveteket. Újabb táviratot küldött az ENSZ-hez, amelyben ismételten kérte Magyarország semlegességének elismerését, mint a szovjet csapatok kivonásának egyik zálogát. A kormány három delegációt állított össze: Losonczy Géza vezetésével Varsóba, a Varsói Szerződés felmondásáról és a szovjet csapatok kivonásáról tárgyalni; Nagy Imre vezetésével az ENSZ közgyűlésre; Maléter Pál vezetésével a szovjet csapatkivonás gyakorlati végrehajtásáról tárgyalni. Közben Király Béla kidolgozta Budapest védelmi tervét, a város fontosabb pontjaira pedig tüzérségi ütegeket telepítettek.
### Nagykoalíció és semlegességi tárgyalások
November 3-án Nagy Imre új, szélesebb koalíciós kormányt alakított a következő tagokkal:
- B. Szabó István – államminiszter
- Bibó István – államminiszter
- Farkas Ferenc – államminiszter
- Fischer József – államminiszter
- Kádár János – államminiszter (távollétében)
- Kelemen Gyula – államminiszter
- Kéthly Anna – államminiszter
- Kovács Béla – államminiszter
- Losonczy Géza – államminiszter
- Maléter Pál – honvédelmi miniszter
- Nagy Imre – miniszterelnök és külügyminiszter
- Tildy Zoltán – miniszterelnök-helyettes
Délben szovjet–magyar tárgyalások kezdődtek a Parlamentben. Témái között volt a csapatkivonások lefolytatása, a távozó csapatok ünnepélyes búcsúztatása és a szovjet hősi emlékművek megóvása. A magyar delegációt Maléter Pál vezette. Megállapodás született arról, hogy a tököli szovjet parancsnokságon folytatják a tárgyalásokat este. Maléter másnap 11 órára valamennyi fegyveres erő magasabb parancsnokait a Honvédelmi Minisztériumba rendelte.
Este nyolc órakor elhangzott a fogságából kiszabadított Mindszenty József bíboros-hercegprímás újabb rádióbeszéde, amelyben a keresztény hitoktatás szabadságáért szállt síkra: „...megemlítem, az ország hat és fél millió katolikus híveinek tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk. Ez nálunk ősi hit- és erkölcstanunkból és az Egyházzal egyidős jogszabályokból önként adódik. A nemzethez intézett mostani szózatom más részletekre tudatosan nem terjed ki, mert amit mondtam, világos és elég. De végezetül egy kérdés felvetése mégsem hagyható el: Mit gondolnak a bukott rendszer örökösei? Ha az általuk megbélyegzett elődeik vallás-erkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elől menekülni kényszerülnek? A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus Egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk....” A beszéd Mindszenty bíboros céljairól szólt és tisztázta azt is, hogy a prímás Nagy Imrével és koalíciós partnereivel sem kíván együttműködni, mert egyetemlegesen tartotta őket felelősnek a bukott kommunista rendszer tetteiért.
Este kilenckor Erdei Ferenc és a hadsereg három legfontosabb vezetője, Maléter, Kovács István, a honvéd vezérkar főnöke és Szűcs Miklós hadműveleti csoportfőnök, valamint katonai szakértőként Hersicki Lajos, Garai Sándor, Szücs Sándor dr. és Kriszten Andor, továbbá a parlamenti gyorsíró iroda főnöke, egy fotóriporter, a biztosító egység, Maléter Pál segédtisztje és a gépkocsivezetők megérkeztek Tökölre. Amikor Maléter hozzákezdett a magyar kormány álláspontjának ismertetéséhez, megjelent a teremben Ivan Szerov tábornok, a KGB akkori vezetője, és letartóztatta a teljes magyar delegációt. Szerov mellett megjelent több magyar ÁVH-s tiszt is. Éjjelre a szovjet csapatok teljesen bekerítették Budapestet.
## Nemzeti szabadságharc, november 4–11.
### A szovjet támadás kezdete
November 4-én hajnalban az ország egész területén megindult a szovjet támadás. Reggel 5 órakor az ungvári rádióban a Szovjetunió által kinevezett ellenkormány (Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány) Nyílt levél a dolgozó magyar néphez című közleményét Münnich Ferenc beolvasta, aláírója Kádár János „miniszterelnök” volt. 5 óra 20 perckor viszont a Kossuth Rádióban Nagy Imre mondta el a következő drámai szavakat:
A kormányfő fenti mondatait magyarul és több világnyelven többször megismételték. Ezt követően az adás különböző felhívások beolvasásával folytatódott, és Nagy Imre rádiószózatát ismételték meg, többször is. 8 óra előtt néhány perccel a Magyar Írók Szövetségének felhívását („Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”) sugározta a rádió magyarul, angolul, németül és oroszul. Ezt követően a Kossuth-rádió adása 8 óra 7 perckor zene közben megszakadt. Miután Jugoszlávia menedéket ajánlott fel a magyar kormánynak, végül Nagy Imre és a kormány többi tagja a családjukkal együtt a jugoszláv nagykövetségre érkeztek.
### Forgószél hadművelet
A szovjet csapatok (az Операция «Вихрь» / Operacija «Vihr» / Forgószél hadművelet keretében) már hajnalban bevonultak a fővárosba is egyszerre három irányból, előbb a pesti oldalt a Duna teljes vonalában ellenőrzésük alá vonva, majd Budára is átkelve. A harcot a Budaörsi úti laktanya megtámadásával kezdték, majd a város számos más megjelölt célpontja ellen is támadásba lendültek. Hamarosan valódi háborús helyzet alakult ki, és a kora reggeli órákban már a város szinte minden kerületében a szovjet ágyúk és harckocsilövések robaja hallatszott. Reggel 8 körül a Parlamentet védő magyar egységek a szovjet támadás nyomására letették a fegyvert. A kormánytagok közül ekkor már csak Bibó István államminiszter maradt a Parlamentben, ahonnan kiáltványát szétküldte a nyugati országok nagykövetségeinek. A kiáltvány vége így hangzott:
### A szabadságharc eseményei
Katonailag változatos kép alakult ki. Óbudán és Csepelen a nemzetőrök álltak ellen a szovjet támadóknak, Soroksárnál, a Jászberényi úton, a Kőbányai úton, a Csajkovszkij parknál pedig a hivatásos katonák kerültek szembe a szovjetekkel. A szovjet csapatok délig elfoglalták a Honvédelmi Minisztériumot, a Belügyminisztériumot, a Budapesti Rendőr-főkapitányságot és a rádiót. A szovjet páncélosok nem tettek különbséget a katonai és a polgári célpontok között, és a Nagykörúton és máshol egyenesen a lakóházakat lőtték. A lakosság az óvóhelyekre menekült. Budapest szovjet katonai parancsnoka kijárási tilalmat rendelt el, de a fegyveres ellenállást ez nem tudta megakadályozni.
A hivatásos magyar katonai alakulatok csak szórványos és összehangolatlan ellenállást tanúsítottak, bár egyetlen olyan egységről sem tudni, amely átállt volna a szovjetek oldalára. A nap során a szovjet csapatok lefegyverezték valamennyi hivatásos katonai alakulatot. Budapest védelmére a hivatásos hadsereg részéről csupán a Mecséri János alezredes által vezetett esztergomi hadosztály tett kísérletet. A védelmi harcok ezután áttolódtak a felkelési gócpontokra. A legerősebb fegyveres ellenállás a város ipari övezeteiben bontakozott ki, ezek ellen a szovjet hadvezetés egyidejűleg vetett be légicsapást és erős tüzérségi támadást.
November 5-én a szovjetek összehangolt támadást intéztek a Kilián laktanya és a Corvin közi harcosok ellen, akik azonban visszaverték őket. Kőbányán, Óbudán, a VIII. kerületben (Baross tér), a IX. kerületben (Ferenc tér, Tűzoltó utca, Tompa utca), a Széna téren és a főpályaudvarokon az ellenállók szintén tovább tartották magukat a szovjet támadással szemben. A küzdelem jóval keményebb volt, mint amire a szovjetek számítottak. Budapesten kívül Magyarország számos más helységében is komoly katonai ellenállás bontakozott ki, a legjelentősebb Sztálinvárosban (Dunaújváros). Csak november 6-án omlott össze az óriási túlerővel szemben a vidéki ellenállás, majd a budapesti ellenálló központok, így a Széna téri, a Gellért-hegyi és az óbudai, végül pedig a Corvin közi is, ahol mintegy 500 személy esett fogságba.
A Szovjetunió által létrehozott Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány a fővárosi harcok idején erős szovjet védelem alatt Szolnokon tartózkodott, ahol megkezdték az új karhatalom megszervezését (Néphadsereg Katonatanácsa). November 6-án este Kádár egy szovjet harckocsiban, Marosán György pedig egy páncélautóval Budapestre indultak, kíséretük a 60. Szovjet Légvédelmi Tüzérosztály 419. Légvédelmi Tüzérezred 3. ütegének egyik szakasza volt Usakov hadnagy vezetésével. A konvoj november 7-én hajnalban érkezett a Parlamenthez. A Szovjetunió 16 hadosztállyal és 2000 harckocsival szállta meg Magyarországot.
A szabadságharc legtovább kitartó harcosai a csepeli ellenállók voltak, akik a hozzájuk csatlakozó légvédelmi üteg tucatnyi légvédelmi ágyújával még napokig védték a déli bevezető utakat.
### A szabadságharc leverése
A Szolnokról szovjet harckocsiban Budapestre szállított Kádárt egyenesen az Országházba vitték, ami után a Szolnokon megalakult kormány kezdett el működni, amit később Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak neveztek. Az új kormány november 7-én tette le az esküt. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa az 1956. évi 28. számú határozatával nevezte ki a Kádár-kormányt és egyidejűleg felmentette a Nagy Imre által vezetett koalíciós kormányt. Csepel november 11-i elfoglalásával a szovjet csapatok a fővárosban felszámolták a fegyveres ellenállást. Ekkor mondta el Kádár János a november 4-e utáni első rádióbeszédét, amelyben a felkelést levertnek nyilvánította. „...az egész ország területén – mind a fővárosban, mind vidéken – a Magyar Népköztársaság ellen intézett nyílt fegyveres támadást leverték.” Ezzel összhangban november 7-én a Népköztársaság Elnöki Tanácsa kinevezte a Kádár-kormányt, és ezen döntéseit a Magyar Népköztársaság hivatalos lapja, a Magyar Közlöny Budapest, 1956. november 12., hétfői keltezésű 93. számában Dobi István, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke és Kristóf István, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának titkára aláírással közzétette.
Kádár az első hónapokat feleségével együtt szovjet tanácsadók ellenőrzése mellett a szovjet tankokkal körülvett épületben töltötték, a merénylettől is tartó szovjetek csak a helyzet megszilárdulása után engedték át fokozatosan a gyakorlati irányítást Kádár és bábkormánya kezébe.
### A nemzetközi segítség kérdése
Világpolitikai szempontból a másik legnagyobb jelentőségű esemény ezekben a napokban az úgynevezett szuezi válság, a Szuezi-csatorna államosítása miatt Egyiptom ellen folytatott közös izraeli–brit–francia háború volt. Bár számosan úgy tartják – és a nagyhatalmak is előszeretettel hivatkoznak erre presztízs okokból –, hogy a Nyugat várva várt közbeavatkozása a szuezi válság miatt maradt el, ez felettébb kétséges. A szovjet iratanyagból mindenesetre kitűnik, hogy Moszkva reakciója mindenképpen az intervenció lett volna, és a nyugati hatalmak beavatkozása sokkal súlyosabb konfliktusba sodorta volna a hidegháborús világot. Tevőleges beavatkozás egyedül Spanyolország részéről merült fel.
## Menekülthullám
1956 októberének végére fokozatosan megszűnt a határellenőrzés az ország nyugati és déli határán. E néhány hét alatt mintegy ember menekült el az országból, túlnyomórészt a zöldhatáron át. (Közülük 1957 nyaráig a Kádár-kormány amnesztiáját elfogadva 11 ezren hazatértek.) A nyugati kormányok, nemzetközi szervezetek és a magyar forradalmat szimpátiával figyelő lakosság részvételével a magyar menekültek megsegítésére nemzetközi humanitárius akció indult. Erkölcsi kötelességüknek érezték, hogy a kiérkező „fáradt hősöket” bőkezű gondoskodással, barátként fogadják, hiszen a szovjet kommunista terror elől menekülő szabadságharcosok a nyugati mentalitás számára legfontosabb érték, a szabadság érdekében tették kockára az életüket. A magyar menekülteket nagy számukra tekintettel Ausztriában egyéni elbírálás nélkül menekülteknek tekintették, ellátásukra jelentős összeget biztosítottak. 1957. április 1-ig a kivándorló 70%-át elszállították az elsődleges befogadó államokból (főként Ausztriából). Az '56-os menekültáradatot az USA vezette nyugati politikai szövetség a hidegháború szovjetellenes propagandaharcában is felhasználta a szovjet rendszer kritikájára. A 200 000 menekültnek csak kis része volt a fegyveres felkelő, a többség a visszatérő terror, politikai megtorlás illetve a sivár életlehetőségeket biztosító szovjet rendszer elől menekülve, a nyugati „szabad világban” elérhető jobb életben bízva keltek útra. Magas volt közöttük a zsidó származásúak aránya is, akik megragadták ezt az alkalmat a családegyesítésre nyugaton élő rokonaikkal, vagy attól tartottak, hogy a magyarországi események újra zsidóüldözésbe torkollanak. A magyar emigránsok integrálása a befogadó társadalmakba általában könnyen haladt, az éppen egy gazdasági fellendülés időszakában tartó nyugati országokban nagy munkaerő iránti keresletnek köszönhetően a magyarok – akik közt mintegy 2/3 arányban voltak a fiatal, egészséges, jól képzett, egyedülálló férfiak – könnyen találtak munkát.
## A szabadságharc leverése után
### 1956. november–december
Elsősorban a munkástanácsok, de más forradalmi szervek is december elejéig folytatták a politikai sztrájkot. Tárgyalóasztalhoz kényszerítették a Kádár-kormányt, szívósan képviselték a forradalmi célkitűzéseket. A november 14-én megalakult Nagy-budapesti Központi Munkástanács az ellenállás központja lett. November 21-én megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa, melynek felhívására november 23-án, egy hónappal a forradalom kitörése után „néma tüntetéssel” emlékeztek meg az eseményről Budapesten: 12 és 13 óra között senki nem tartózkodott az utcákon, még a buszok és a villamosok is leálltak.
A jugoszláv követségen tartózkodó Nagy Imre nem mondott le a kormányfői tisztségről (néhány nap után az Elnöki Tanács „felmentette”). November 22-én a büntetlenség ígéretével kicsalták a menedékből és átmenetileg Romániába internálták.
December 4-én gyászruhás asszonyok sok ezres menete (Asszonyok tüntetése) vonult végig a városon. December elején több városban került sor tüntetésekre és a tüntetőkre leadott sortüzekre (Budapest, Salgótarján, Miskolc).
A Népszabadság című pártlap terjesztését sok helyen sztrájk és szabotázs akadályozta, annak ellenére, hogy november-decemberben az újságot fegyveres kísérettel szállították a megyeszékhelyekre. Több vidéki postahivatal a pártlapokat és kiadványokat nem továbbította, ami megnehezítette a központi hatalom propagandatevékenységét. Egy belső MSZMP-jelentés szerint még decemberben is akadtak olyan alföldi községek és tanyák, ahol az emberek nem tudták, hogy milyen kormány van hatalmon.
Az ellenállásra a szovjetek nyílt támadással válaszoltak. Az MSZMP december elején ellenforradalomnak nyilvánította az októberi eseményeket, és egyre erőszakosabban léptek fel az ellenállókkal szemben. Bevezették a rögtönítélő bíráskodást, letartóztatták a munkástanácsok vezetőit és betiltották a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát, felfüggesztették az Írószövetség működését. Hamarosan statáriumot hirdettek és megkezdődött a magyar történelem egyik legsúlyosabb politikai leszámolása.
### A megtorlás
A megtorlás ideológiai megalapozásaként 1957-ben fehér borítóval megjelent a „Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben” című, úgynevezett Fehér könyvek propagandasorozat. A következő három évben mintegy 400 embert végeztek ki a forradalomban való részvételért, több mint 21 668 személyt börtönöztek be, 16-18 ezer főt internáltak. Mindezt az amnesztia ígérete után, és úgy, hogy a résztvevők jelentős része elmenekült az országból. A börtönökben sokakat brutálisan vallattak, megkínoztak, köztük számos nőt és kiskorút is. Az 1957. évi 4. törvénnyel lehetővé tették a 16 év feletti fiatalkorúak esetében is a halálbüntetés kiszabását. (Lásd: Mansfeld Péter kivégzése.) A szovjet hadsereg által elfogottak közül további több száz főt szovjet hadbírósági eljárás során végeztek ki, mintegy 860 embert a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba deportáltak.
1958\. június 9. és 15. között zajlott le az úgynevezett Nagy Imre-per. Nagy Imre volt miniszterelnököt, Gimes Miklóst és Maléter Pált halálra ítélték, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, Donáth Ferencet 12 évi, Jánosi Ferencet 8 évi, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Vásárhelyi Miklóst pedig 5 évi börtönre ítélték. 16-án hajnalban Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst a budapesti Gyűjtőfogház udvarán kivégezték. Holttestüket a börtön udvarán a legnagyobb titokban bebetonozták.
Az első részleges amnesztia 1959-ben volt, majd 1963. március 21-én egyszerre 3480 főt engedtek szabadon. A forradalmárok egy jelentős csoportja, mintegy 600 fő csak az 1970-es években kerülhetett szabadlábra.
Az 1963-as amnesztia során az MSZMP vezetői számára összeállított jelentés szerint az „ellenforradalmi cselekmények” miatt felelősségre vontak száma összesen volt, közülük 228 főt ítéltek halálra, és a halálos ítéleteket összesen 199 esetben hajtották végre.
### A forradalom nemzetközi utóhatása
A magyar nép számára a forradalom dicsőséges bukás volt, amely egyrészt az idők során hozzájárult az elnyomás enyhítéséhez, másrészt erőt adott az alávetettség elviseléséhez, és olyan nemzetközi elismerést szerzett a magyarság számára, amilyenben az 1848-as forradalom óta nem volt része.
Leverése után a magyar forradalmat egyöntetűen reakciós, fasiszta ellenforradalomként bélyegezte meg a keleti blokk valamennyi országának politikai vezetése, ez alól csak a lengyel vezetés volt kivétel. A magyar forradalom leverése a blokk többi országában és magában a Szovjetunióban is egy megszorítási és terrorhullám kezdetét jelentette. A Szovjetunióban a szimpátiájukat kifejezők ellen brutális kizárási és letartóztatási hullám következett. Romániában pedig a megtorlás még súlyosabb volt, mint Magyarországon. A szervezkedő román egyetemisták bebörtönzése után 1958 áprilisától a romániai magyar értelmiségiek elleni tömeges letartóztatásokra és koncepciós perekre került sor a magyarországi forradalommal való szimpatizálás vádjával. Több száz embert megkínoztak, kivégeztek, munkatáborokba zártak, felszámolták az önálló magyar nyelvű felsőoktatást és valósággal lefejezték a kisebbségi magyar értelmiségi réteget.
Csehszlovákiában a magyar eseményekkel kapcsolatban már december elejére százával indultak a perek.
A keleti blokkban lezajló terrorhullám alól egyedül Lengyelország volt kivétel. A forradalom leverésének hírére november 5-én a lengyel nagyvárosokban sok ezer fős néma tiltakozó demonstrációt és gyászfelvonulásokat tartottak. Gomułka 1956 novembere után igyekezett elkerülni minden olyan lépést Magyarországgal kapcsolatban, amely a lecsillapodott kedélyeket újra felizgathatta volna. A lengyel vezetés ezért később sem erőltette a „magyarországi ellenforradalom” koncepcióját (a kádári Magyarország későbbi erre vonatkozó megkereséseit is mindig elutasították), a továbbiakban inkább hallgattak az eseményekről.
1957 januárjában Dag Hammarskjöld, ENSZ-főtitkár speciális bizottságot állított fel a magyarországi események kivizsgálására. Az 1957 júniusában elkészült 268 oldalas jelentés a magyar nép emberi jogainak a Kádár-kormány és a Szovjetunió részéről való súlyos megsértését állapította meg. Az ENSZ közgyűlése ennek nyomán 1958. december 12-én közös nyilatkozatot fogadott el, amelyben elítéli a magyar nép elnyomását és a szovjet katonai megszállást, más érdemi lépés azonban nem történt. (Az eseményekhez hozzátartozik, hogy az ENSZ-bizottság dán tagja, Povl Bang-Jensen tisztázatlan körülmények között halt meg.)
A magyar forradalom leverésének hatására a következő évtizedekben a két nagy katonai tömb (a Nyugat és a keleti blokk) kialakult hatalmi erőviszonya még inkább megkérdőjelezhetetlen valósággá vált, és jól megmutatkozott hogy a hidegháborús propaganda ellenére egyik félnek sem állt igazi érdekében ezen a helyzeten változtatni. A forradalom és leverése ugyanakkor a kommunista ideológia óriási erkölcsi hitelvesztését és befolyásának visszafordíthatatlan meggyengülését is eredményezte az egész világon. 1956 után nem lehetett többé nem tudomásul venni, hogy a Szovjetunióban és a fennhatósága alatt álló országokban fennálló rendszerek valójában népellenes, korrupt és életképtelen totalitárius diktatúrák. A magyar forradalomnak ez a nemzetközi hatása végső soron fontos szerepet játszott a Szovjetunió és az egész keleti blokk válságához és bukásához vezető folyamatban.
## A forradalom emlékezete
1991 decemberében Szovjetunió alatt Mihail Gorbacsov és Oroszországot, amelyet Borisz Jelcin képvisel, hivatalosan bocsánatot kért az 1956-os szovjet tettekért Magyarországon.
A forradalom leverését követő évtizedekben az 1956-os eseményeket a pártállami hatalom ellenforradalomnak bélyegezte. A gorbacsovi peresztrojka hatására erősödő magyar politikai ellenzék, a forradalom részvevőinek szóhasználatát magukénak vallva kezdettől forradalomnak nevezték az eseményeket. Az állampárt MSZMP reformkommunistáit képviselő Pozsgay Imre akkori államminiszter (aki korábban maga is az ellenforradalom elnevezés mellett érvelt) a hatalomban levő politikusok részéről tett első fordulatként 1989. január 28-án nyilvánosan népfelkelésnek nevezte, majd a politikai változások nyomására az MSZMP KB történelmi albizottságot hozott létre a felszabadulás utáni korszak elemzésére és 1956. októberi eseményeit népfelkelésként határozta meg. A rendszerváltozás után vált ismét hivatalosan is használttá az 1956-os forradalom és szabadságharc''' kifejezés.
1961\. február 24-én Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós földi maradványait titokban kihantolták és az Új köztemető 301-es parcellájában újra eltemették, a nyilvántartásba hamis neveket jegyezve be. 1988. június 5-én a volt 1956-os elítéltek által alapított Történelmi Igazságtétel Bizottsága felhívást tett közzé, amelyben egyebek mellett a Nagy Imre-perben kivégzettek tisztességes eltemetését és rehabilitációjukat követelték. Június 16-án Párizsban, a Père-Lachaise temető 44-es parcellájában felavatták Nagy Imre, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József, Gimes Miklós és a forradalom minden kivégzettjének jelképes síremlékét. Budapesten az Új köztemető 301-es parcellájában, majd a Belvárosban megemlékezést tartottak Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján. A belvárosi megemlékezést a rendőrség erőszakkal oszlatta fel. 1989. március 29-én megkezdődött Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József jeltelenül eltemetett holttestének kihantolása. 1989. június 16-án Nagy Imrét és mártírtársait ünnepélyesen újratemették Budapesten. A Hősök terén több százezren hallgatták a szónokokat.
1989\. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a legfőbb ügyész törvényességi óvása nyomán Nagy Imre és társai ítéletét hatályon kívül helyezte, és bűncselekmény hiányában felmentette őket. Ugyanezen a napon halt meg Kádár János, a kommunista rezsim vezetője. Szimbolikus jelentőségű volt, hogy a bejelentés közben a teremben az emberek egymás kezébe adtak egy papírt, amire az volt írva, hogy „meghalt Kádár János”. A forradalom évfordulóján, 1989. október 23-án kiáltották ki a köztársaságot a Kossuth téren. A kettős évfordulót az 1990. évi XXVIII. törvény iktatta a nemzeti ünnepek sorába.
2006\. október 23-án, a forradalom 50. évfordulóján Budapesten, országszerte, sőt számos más országokban is nagyszabású megemlékezéseket tartottak, emlékműveket emeltek. George W. Bush amerikai elnök 8072-es elnöki proklamációjában 2006. október 23-át a forradalom 50. évfordulójáról való megemlékezés napjává nyilvánította. Budapesten az évforduló megemlékezései kapcsán erőszakos eseményekbe és rendőri brutalitásba torkolló zavargásokra került sor.
Megemlékezéseken gyakran elhangzik a forradalom zenéjévé vált Ludwig van Beethoven Egmont-nyitánya. Ennek oka, hogy a rádió közvetítőkocsijában, mely a Parlament mellett volt 1956. október 23-án, nem volt semmilyen zenei hanganyag. Az Országház klubszobájában találtak néhány lemezt: a Himnuszt, a Szózatot, egy magyarnóta-lemezt, egy operettet és az Egmont-nyitányt. Utóbbit találták az alkalomhoz legmegfelelőbbnek, így azt a következőkben sokszor lejátszották.
## Az 1956-os forradalom ismert személyiségei
## Érdekességek
- Az Év Embere a Time magazin választása szerint 1956-ban „A magyar szabadságharcos” lett. Érdekesség, hogy a következő évben a Time a magyar forradalmat leverő Nyikita Szergejevics Hruscsovot választotta az év emberének.
- A forradalom elfojtása után Alberto Moravia író azt a javaslatot tette a világ országainak, hogy azokat az utcákat, ahol szovjet nagykövetség van, mind kereszteljék át „a legyilkolt magyarok utcájának”.
- A környező államok vezetésének formális hozzáállása mellett több nemzet képviselője is spontán megfogalmazta, hozzáállását a magyar forradalomhoz, illetve ezen keresztül általánosan az európai népek szabadságvágyához. Olaszországból származik az Avanti ragazzi di Budapest (Előre, budapesti fiúk) című dal, az Unkarin Vapaus'' (Magyar szabadság) című dalt pedig egy finn tanuló írta.
- Korabeli röplap: „NE MENJETEK AZ UTCÁRA!” |
267,751 | Niccolò Paganini | 26,856,136 | null | [
"1782-ben született személyek",
"1840-ben elhunyt személyek",
"19. századi hegedűsök",
"Genovaiak",
"Olasz hegedűsök",
"Olasz zeneszerzők",
"Paganini",
"Romantikus zeneszerzők"
] | Niccolò Paganini (Genova, Genovai Köztársaság, 1782. október 27. – Nizza, Szárd Királyság, 1840. május 27.) itáliai hegedűművész, gitáros, zeneszerző, a 19. század eleji romantika korának legjelentősebb hegedűvirtuóza, akit az ördög hegedűsének neveztek. Kilenc éves kora előtt komponálta első szonátáját, 1793-ban már fellépett a nyilvánosság előtt. Megválasztották a luccai hercegi udvar első hegedűsének, és ott Európa legvirtuózabb hegedűsévé képezte magát.
Többéves koncertkörútján elkápráztatta hallgatóit legendás előadóművészetével. Hatalmas vagyont szerzett és nemzetközi hírnévre tett szert. A kortársak számára hihetetlennek tűnt ez a hangszeres tudás, ezért nevezték technikáját boszorkányosnak. Munkássága hatással volt Brahmsra, Lisztre és Schumannra is. Szerzeményei Liszt zongoravirtuozitásának mintájául szolgáltak, Schumann pedig egyik koncertje után, amelyet Frankfurt am Mainban hallott, döntötte el, hogy nem a jogi pályának, hanem a zenének szenteli magát. Paganini egyik leghíresebb tanítványa Antonio Bazzini, aki nyomdokain haladva a virtuóz irányt folytatta. Paganini briliáns kompozíciói a mai napig a hegedűművészek állandó műsorszámai.
Káprázatos technikájú, a hangszer lehetőségeit korábban nem ismert mértékben kihasználó előadó volt. A legnagyobb hatást a szülővárosában is fellépő lengyel hegedűművész, August Duranowski virtuóz játéka gyakorolta rá. Jobb felkarját testéhez szorítva, alkarját és csuklóját mozgatva kezelte a vonót, amivel egészen sajátos dinamikát kölcsönzött muzsikájának és hibátlan kettős fogásokat produkált. Gyakorta virtuóz balkezes pizzicatójával lepte meg közönségét vagy azzal, hogy egyetlen húron játszott le egész futamokat. Nemegyszer élt az elhangolás eszközével, azaz egyes speciális hanghatások érdekében elhangolta hegedűjét. Nemcsak az Il Cannone (Ágyú) nevű, 1742-ben készült kedvenc hegedűjén volt virtuóz, de gitáron és Hector Berlioz hatására brácsán is művészi szintre jutott játékával.
Lelkes hangszergyűjtő is volt, kollekciójában több Stradivariusszal. Halála után gyűjteménye a Smithsonian Intézet tulajdonába került. Briliáns kompozíciói mindmáig a hegedűművészek állandó műsorszámai. 1954 óta Genovában Concorso internazionale di Violino Niccolò Paganini néven évente versenyt rendeznek emlékére. 1978-ban Nyikolaj Csernih szovjet csillagász róla nevezte el a 2859 Paganini kisbolygót
## Életpályája
### Gyermekévei
Niccolò Paganini 1782. október 27-én született Genovában, a Passo di Gatta Mora (Fekete macska köz) 38-as szám alatt, amelyet akkor Vico delle Fosse del Collének (Dombárkok sikátora) neveztek. Apja, Antonio Paganini szatócs, ügynök, szerencsejátékos volt, de később a kikötőben rakodómunkásként is dolgozott. Anyja, Teresa Bocciardo a ház körüli teendőket intézte. Niccolò a család harmadik gyermeke volt, Carlo és Biagio után. A családnak még három leánygyermeke született: Angela, Nicoletta és Domenica, de Angela még gyerekkorában meghalt.
A mindössze négyéves Niccolò súlyosan megbetegedett kanyaróban, ennek folyományaként gyakran kataleptikus görcsökben szenvedett. Betegsége egész életén végigkísérte. A céltudatos és szigorú apa, amikor felfedezte fia nem mindennapi tehetségét, saját maga tanította meg mandolinon és hegedűn játszani. Ötéves korában, 1787-ben kapta első hangszerét, egy mandolint. Mire hétéves lett, apja megvette neki első hegedűjét is. Nyolcévesen Niccolò ismét megbetegedett, ezúttal valószínűleg skarlátban. Ebből a betegségéből is többféle testi baja maradt vissza, amelyek haláláig gyötörték: ízületi fájdalmak, szemgyulladás, állandó köhögési inger. Legyengült szervezete valószínűleg már fiatalkorában magában hordta a tuberkulózis csíráit, ami aztán halálát is okozta. Az apa kegyetlen szigorral tanította. A fiatal Niccolònak rengeteget kellett gyakorolnia, és ha nem teljesítette az apja által kiszabott napi feladatokat, akkor bezárták a kamrába, hogy ott játsszék.
1791-ben az apa, Antonio belátta, hogy képtelen tehetséges fia tudásának gyarapítására, ezért elvitte Niccolòt Giovanni Servettóhoz, a városi színház hegedűséhez, akit azonnal bámulatba ejtett a fiú tehetsége. Servetto beajánlotta a fiút Giacomo Costánál, a város legkiválóbb hegedűsénél. Niccolò hat hónapig tanult nála. Ezalatt többször is nézeteltérések támadtak közöttük, elsősorban a gyermek szokatlan vonókezelése miatt. Az ifjú Paganini már ebben az időben szokatlan testtartásban játszott: jobb felső karját a törzséhez szorította és csak az alsó karját mozgatta.
A tizenkét éves Niccolò már népszerű zenésznek számított Genovában. 1794-ben Costa szervezte meg első nyilvános fellépését a Néri Szent Fülöp-templomban. Ugyanebben az évben már hangversenyen is fellépett, amelynek célja az volt, hogy pénzt gyűjtsön továbbtanulása költségeire. A fiatal művészt ez a hangverseny egy csapásra híressé tette, különösen a Carmagnole népdalra szerkesztett variációi ragadták meg a közönséget. 1795-ben apjával Parmába utazott, hogy Alessandro Rollánál, a híres hegedűsnél és karmesternél folytassa tanulmányait. A legenda szerint Rolla meghallgatta Paganini játékát, majd visszautasította a felkérést, mondván, hogy nincs olyan, amit még megtaníthatna a fiúnak. Niccolò előbb Ferdinando Paërhez került, majd Gasparo Ghirettihez, a parmai Conservatorio della Pietà tanárához. Tanulmányai (elsősorban zeneszerzés) rövid ideig, mindössze két évig tartottak, ezután visszatért Genovába. 1796-ban fontos ismeretséget kötött: bemutatták Rodolphe Kreutzernek, a híres hegedűművésznek.
A Paganini család ebben az időben többször is költözni kényszerült, hiszen Genova a napóleoni háborúk idején a harcok kellős közepébe került. 1799-ben a család Polcevarába költözött, de ezt megelőzően, apja kíséretében hangversenykörutat tett Észak-Itália városaiban. A fiatal Niccolò és apja közötti ellentét annak túlzott szigorúsága miatt egyre jobban kiéleződött, a fiú többször is szökni próbált a családi házból. Még abban az évben végre visszaköltöztek ugyan Genovába, de decemberben ismét menekülniük kellett, mert a George Keith Elphinstone admirális vezette brit flotta elkezdte a francia kézen levő város ostromát. Livornóban telepedtek meg, és csak a következő év végén tértek vissza ismét Genovába.
### Luccai évek
A tizennyolc éves művész számára menekülést jelentett az apai szigor elől, amikor Luccában első hegedűsi állást kapott a Nemzeti Zenekarban. A következő két évben kicsapongó életet élt, hódolt az apjától örökölt szerencsejáték-szenvedélynek, hírhedt szoknyavadász és botrányhős volt. Keveset koncertezett. Ebben az időszakban egy különös eset során övé lett egy Guarneri-hegedű. Az anekdota szerint Paganini egy este szerencsejátékon elveszítette a hegedűjét, így másnap, egy gazdag Livornói művészetpártoló kereskedő által megrendezett hangversenyen nem volt min játszania. A kereskedő, egy bizonyos Livron, kölcsönadta az ifjú művésznek a hegedűjét, szereplése után azonban nem volt hajlandó visszavenni: Nem akarom profanizálni a hangszert, ezért tartsa meg, kedves Paganini, és emlékezzék rám – kiáltott fel. Egy hasonló eset történt Parmában is, ahol a kiváló festő, Pasini ajándékozta meg egy szintén ma már nagyon értékes Amati-hegedűvel.
1804-ben az egyre terjedő trópusilázjárvány miatt visszatért Genovába, ahol több sikeres hangversenyt adott. 1805-ben immár Luccában nagy feltűnést keltő szerelmi kalandba bonyolódott Emilia Quilicivel, a mindössze tizenöt éves leánnyal. Még életének utolsó éveiben is visszaemlékezett egykori szerelmére, sőt végrendeletében is megemlékezett róla. Luccában ismét első hegedűs lett, a Nemzeti Zenekarban. 1805-ben Napóleon húga, Elisa, aki 1797 óta Felix Baciocchi felesége volt, Toszkána uralkodója lett. Székhelyének Luccát tette meg. Már első találkozásuk után félreérthetetlenül intim kapcsolat szövődött a művész és az uralkodónő között. 1806-ban Paganini elfoglalhatta az udvari kamarazenekar második hegedűsi állását. 1807-ben írta meg a hercegnőnek ajánlva a híres Duetti amorosit (Szerelmes duettek), valamint a császár dicsőítésére a Napóleon-szonátát. Sikereinek és tehetségének köszönhetően hamarosan kamaraszólista lett. Az uralkodónő meglehetősen nagyvonalúan kezelte kedvenc hegedűsét, még hangversenykörutakra is elbocsátotta. Paganini így előbb Genovába, majd Torinóba utazott, ahol két nagy sikerű koncerten lépett fel, majd az év végét Livornóban töltötte.
1809 elején visszatért Luccába, ahol a tavaszi hónapokban szorgalmasan dolgozott, sőt operaelőadásokat is dirigált. A hercegnőhöz fűződő viszonya lazult, már csak azért is, mert az többször is kénytelen volt elutazni. Előbb Firenzébe, majd Pisába tette át székhelyét. Paganini néhány hónapig szintén Firenzébe költözött, ahol megkapta az udvari csendőrség kapitánya címet, azonban az év végére feladta udvari szolgálatait, és úgy döntött, hogy hangversenykörútra indul.
### Hangversenykörúton
1810-ben tizenkét nagyobb hangversenyt adott, amelyeknek színhelyei Livorno, Lucca, Cesena, Forlì, Cappi di Piangipane (Ravenna) és Rimini voltak. Folytatta kalandos és kicsapongó életét, rengeteg pénzt veszített szerencsejátékon, azonban mindig ügyelt arra, hogy családjának is juttasson bevételeiből. Apja ezt ki is használta, és maga is szenvedélyes szerencsejátékos lévén egyre több pénzt követelt fiától, sőt öngyilkossággal is fenyegetőzött, ha fia nem segít rajta.
A következő évben fellépett Modenában, Parmában, majd Ferrarában, 1813 elején pedig Bergamóban és Bresciában. Májusban Milánóba utazott, ahol több hónapot visszavonultságban töltött. Ekkor keletkeztek híressé vált Le Streghe (Boszorkányok) című variációi. Október 29-én emlékezetes hangversenyt adott a La Scala operaházban. A közönség őrjöngő lelkesedéssel fogadta. A fellépés szenzációnak számított, és a tekintélyes zenei szaklap, a Leipziger Musikalische Zeitung is felfigyelt rá. Milánóban még több mint 12 koncertet adott. Itt ismerkedett meg Rossinivel, aki éppen az Aurelianus Palmürában című operájának bemutatóján dolgozott. 1814-ben Paviában, Torinóban, majd ismét Milánóban hangversenyezett. Közben március 24-én Signorina Calcagno, Paganini 16 éves, egyetlen tanítványa is bemutatkozott a milánói konzervatórium közönsége előtt.
Szeptemberben visszatért koncertezni szülővárosába, Genovába, ahol azonban ismét szerelmi botrányba keveredett, ugyanis megszöktette a fiatal Angiolina Cavannát. A nőt azonban rövidesen elhagyta, miután megtudta, hogy az gyermeket vár tőle. 1815-ben az elszöktetett lány apjának feljelentése nyomán letartóztatták, és erőszak meg kiskorú elcsábítása vádjával börtönbe vetették. Kilenc napot ült fogságban, majd rögtön szabadulása után feljelentette az apát zsarolás vádjával. Ez a bebörtönzés indította el azokat a pletykákat, amelyek a művészt egész élete során végigkísérték: feleségének, illetve szeretőjének meggyilkolásáról szóltak.
1816\. március 7-én Milánóban, közös hangversenyen lépett fel Charles Philippe Lafont-nal (1781–1839), a híres francia hegedűvirtuózzal, majd ezt követően Padovában, Velencében és Triesztben koncertezett. Velencében ismerkedett meg Louis Spohrral, a világhírű német hegedűs-zeneszerzővel.
1817 áprilisában meghalt szigorú apja. Temetését követően Paganini Ferrarában és Milánóban koncertezett, ahol vagyona egy értékes Stradivarius-hegedűvel gyarapodott. Milánóban megvárta még Rossini újabb bemutatóját, A tolvaj szarkát, majd visszatért Genovába, ahol megkomponálta I. hegedűversenyét, amely első hosszabb lélegzetű műve. A furcsa hegedűverseny érdekessége, hogy a műben scordaturát alkalmazott, azaz mindig a rendesnél félhanggal magasabbra hangolta a hegedűjét, annak üres húrjai tehát nem G-D-A-E, hanem Gisz-Disz-Aisz-Eisz voltak, de a D-húrnak megfelelő fogásokkal és ujjazattal játszott, miközben a zenekart Esz- (Disz)-dúrban, tehát transzponálva játszatta. Ezzel biztosította a hegedűszóló kiemelkedően fényes hangzását.
1818-ban tovább koncertezett Észak-Itáliában: Cremona, Piacenza (itt egy közös hangversenyen is fellépett a lengyel hegedűvirtuózzal, Lipińskivel), Mantova városokban. Bolognában az Accademia Filarmonica meghívta tagjai sorába. Még Piacenzában beleszeretett egy 13-14 éves lányba, Maria Bantiba, azonban ez a kalandja is rövid idejűnek bizonyult, hiszen házassági terveiről az év végére már letett. Az év második felében Firenzében, Luccában, Livornóban, Pistoiában és Sienában koncertezett, majd a következő év márciusában Rómában és Nápolyban lépett fel. Ekkor meghívást kapott Metternich hercegtől, hogy lépjen fel Bécsben. Az 1820-as esztendőt Dél-Itáliában töltötte, ahol a kedvező éghajlat egészségi állapotának jót tett. Fellépett Nápolyban és Palermóban is. Ez utóbbi helyen súlyos balesetet szenvedett: elesett és legurult mintegy negyven lépcsőn, ez egy ideig ágynak döntötte. Ugyanebben az évben két nagy zeneszerzői sikere is volt. A milánói Ricordi zeneműkiadó nyomtatásban közreadta néhány művét, ugyanakkor, ugyancsak Milánóban nyilvánosan előadták egyik kantátáját.
1821-ben Rómában járt, ahol műsorra tűzték Rossini új operáját, a Matilde di Shabrant. Az előadás előtt a színház karmesterét szélütés érte, helyette Paganini ugrott be, és maga játszotta a hiányzó hangszerek szólamait is. Ezután visszatért Nápolyba, ahol egészségi állapota jelentősen romlott, és ágynak esett. Állapota aggasztó volt, mire házigazdája a súlyos beteget ágyával és holmijával együtt kitette az utcára. Paganini egy zenészbarátjánál kapott megfelelő szállást, majd ismét szerelmi kalandba keveredett. Ezúttal egy Carolina nevű lányt akart feleségül venni. Az év végén visszatért Milánóba, és tervbe vette, hogy eleget tesz Metternich herceg meghívásának, és Bécsbe utazik. Gégebetegsége azonban kiújult, így kénytelen volt tervéről letenni.
A következő két esztendőben betegsége miatt nem koncertezett. Milánóban telepedett le, remélve, hogy az észak-itáliai nagyvárosban talál majd olyan orvost, aki segíteni tud rajta. Ebben az időben megírta a végrendeletét is. Rövid ideig Genovában tartózkodott, ahol leckéket adott egy Camillo Sivori (1815–1894) nevű csodagyereknek, akiben az utódját vélte felfedezni. 1823 májusában Paviába utazott gyógykezelésre, de végül az év végén mégiscsak Milánóban talált rá arra az orvosra, akinek kezelése eredményesnek bizonyult.
1824 elején Milánóban megismerkedett Antonia Bianchi karénekesnővel. Szerelmi kapcsolatuk 1828-ig tartott. A betegségéből felépült hegedűművész ismét koncertkörútra indult Paviába, Milánóba, majd Genovába, ahol már Antonia Bianchi is közreműködött. Még ugyanebben az évben koncertezett Comóban, Velencében, Udinében, Triesztben, Padovában és Bolognában.
Az egyházi áldás nélkül együtt élő Paganini és Antonia 1825-ben előbb Rómába és Firenzébe, majd Nápolyba, utána pedig Palermóba utazott, ahol megszületett fiuk, Achille Cyrus Alessandro. Erősödő köhögése miatt azonban kénytelen volt délen maradni, ahol az enyhe éghajlat miatt könnyebben érezte magát. Visszavonult egy Nápoly melletti birtokra, ahol a zeneszerzésnek szentelte idejét. Két hegedűversenyt írt, az egyiknek része a híres rondó-tétel, a La Campanella. Egy év pihenés után 1827 februárjában Rómában hatalmas sikerrel mutatta be hegedűversenyeit. XII. Leó pápa megajándékozta az Aranysarkantyús lovagrenddel, illetve a vele járó lovagi címmel. Paganini előtt két nagy muzsikus részesült ebben a magas kitüntetésben: Gluck és Mozart. Ezek után visszatért koncertezni Észak-Itáliába. Élettársához való viszonya egyre romlott, Antonia egyre több pénzt követelt, és nem egyszer magára hagyta betegségében. A kis Achille mindvégig apja gondnoksága alatt állt.
### Nemzetközi karrier
1828-ban a művész elérkezettnek látta az időt, hogy eleget tegyen a bécsi meghívásnak. Március 29-én került sor az első koncertre az osztrák fővárosban. A Redoutensaalban megtartott hangverseny hatalmas siker volt. Második koncertjére a császárné is ellátogatott. A művész valóságos lázban tartotta a bécsi műértő közönséget, és kiváló tehetségének köszönhetően az ördög fiaként kezdték emlegetni, ehhez természetesen hozzájárult sajátos testtartása is. Az éttermekben megjelentek az a la Paganini fogások, sőt megjelentek a Paganini-perecek, de a nagy művész tiszteletére emlékérméket is verettek. Paganini további hangversenyeket adott, és szokásává vált, hogy akárhova látogatott, egy hangversenyének bevételét mindig jótékony célokra ajánlotta fel. Ennek köszönhetően Bécs városa kitüntette a San Salvador-éremmel, a jótékonyság terén végzett tevékenységének elismeréséül. Az év közepén szakított Antonia Bianchival, aki tetemes végkielégítéssel utazott haza Itáliába. Ezek után Paganini Karlsbadba utazott pihenni. Fogínygyulladásban szenvedett, aminek következtében a prágai orvosok kihúzták összes metszőfogát, az arcüregfertőzést kizárandó. Ennek következtében alakult ki jellegzetes arcformája, a beesett ajkakkal, ami tovább táplálta a közönségben az ördög fia legendát.
1829-ben német földön koncertezett. Előbb Drezdában, a szász fejedelem udvarában, majd Berlinben, a porosz királyi udvarban. Fellépését itt Meyerbeer segítette. A porosz király címzetes udvari karmesterré nevezte ki. Ezek után továbbutazott Frankfurt am Mainba, majd Posenbe és Varsóba, ahol ismét az ünnepelt Lipinskivel együtt lépett színpadra. Az év második felében Frankfurt am Mainban telepedett le, ahonnan bejárta a környékbeli városokat (Darmstadt, Mannheim, Mainz). Kipihenve fáradalmait újabb hosszú koncertkörútra indult, amelynek állomásai Lipcse, Halle, Magdeburg, Halberstadt, Dessau, Bernburg, Weimar, Erfurt, Rudolstadt, Coburg, Bamberg, Nürnberg, Regensburg, München, Augsburg, Stuttgart és Karlsruhe voltak. Közben meglátogatta Weimarban Goethét is. A következő év elejét Frankfurtban töltötte, elsősorban fia megromlott egészségi állapota miatt, de intéznie kellett peres ügyeit is. Áprilisban a lipcsei Allgemeine Musikalische Zeitung leközölte a művész önéletrajzának vázlatát, amit két évvel előbb Milánóban fogalmazott meg. Májusban ismét koncertezni indult, ezúttal Koblenzbe, Kölnbe, Kasselbe, Düsseldorfba, Göttingenbe, Hannoverbe, Cellébe, Hamburgba, Brémába, Braunschweigba, majd ismét visszatért Frankfurtba, ahol értesült Carlo fivérének haláláról és anyjának súlyos betegségéről.
1831-ben Paganini pályafutása csúcspontjához közeledett. A virtuóz már nemcsak a közönség tömegeire hatott, hanem tartós és mély benyomást tett a zenetörténet elkövetkező nagyjaira is (Liszt, Chopin, Vieuxtemps, Schumann, Mendelssohn, Spohr stb.). Márciusban Párizsba utazott, ahol hangversenyeivel szintén hatalmas sikereket aratott. Ezután Boulogne-sur-Mer-ben, majd Calais-ban lépett fel, ezután május 13-án hajóra szállt, London felé. Londoni fellépéseit késleltették kiújult fogfájásai, valamint a számos rosszindulatú pletyka és sajtótámadás, amelyek ellen kénytelen volt védekezni (többek között a koncertbelépők magas árát vetették a szemére). Főúri támogatást élvezve azonban június 3-án fellépett a Kings Theatre-ben, természetesen fergeteges sikert aratva. Az ezt követő évben szédületes tempót diktálva magának, 132 koncertet adott Anglia különböző városaiban (Clifton, Bath, Liverpool, Manchester, Leeds, Chester, Birmingham, York, Halifax, Sheffield, Hull stb.). 1832. január 15-én szomorú hír érte: meghalt édesanyja, Teresa Paganini. Március elején, a Londonban kirobbant kolerajárvány miatt Párizsba utazott, de a járvány ott is felütötte a fejét. A francia fővárosban egyébként is nyugtalan volt az élet, ekkor robban ki ugyanis a júliusi forradalom, és emiatt a művész nem léphetett fel. Az év második felében ismét visszatért Londonba koncertezni, majd szeptemberben ismét Párizsba, ezúttal újabb szerelme, Charlotte Watson kíséretében. Az év végét pihenéssel töltötte, keveset koncertezett.
1833\. április közepén, immár harmadszor, visszatért Angliába, ahol találkozott a fiatal Mendelssohnnal. Londoni hangversenyeit követően több kisvárosban is fellépett. Az év végére visszatért Párizsba, teljesíteni korábbi kötelezettségeit, azonban súlyos tüdővérzést kapott.
### Visszavonulása
Az 1834-es esztendőt belgiumi hangversenysorozattal kezdte, ami már nem bizonyult akkora sikernek, mint korábbi fellépései. Közben újabb botrányba keveredett. Charlotte Watsont apja hazavitte, és perrel fenyegette Paganinit, amiért megszöktette a lányát. Ugyanebben az évben egy másik botrányba is keveredett, mert nem akart fellépni a szegény párizsi művészek megsegítésére rendezett hangversenyen. A sajtó kapzsisággal vádolta, ami részben érthető is volt hatalmas összehegedült vagyona miatt. Közben ügyvédje segítségével házat vásárolt Parmában (Villa Gaione), ahová aztán 1834 októberében be is költözött. 1835-ben keveset koncertezett. Genova városa arany emlékérem adományozásával tisztelte meg a művészt, Paganini pedig jelentős összeggel támogatta a genovai kolerajárvány áldozatainak családját. Elhatalmasodó gégefő-tuberkulózisa arra kényszerítette, hogy felbontsa itáliai koncertjeire kötött szerződéseit. Mária Lujza toszkánai főhercegnő megbízta a színházügyek országos felügyeletével, majd decemberben a szárd királytól megkapta a dekrétumot, ebben kinevezték az összes zenei ügyek felügyelőjének. A külföldön eltöltött hat esztendő megerőltetései után Paganini 1835-ben csak egyetlenegy hangversenyen lépett fel.
1836-ban továbbra is visszavonultan élt. Rosszindulatú pletykák szerint a Watson-ügy miatt nem utazhatott külföldre. Nyáron lemondott a színházi ügyek bizottságában elfoglalt tagságáról és elhagyta Parmát. Hosszabb időt töltött Torinóban, koncertjeit azonban itt is lemondta. Néhány hétre Genovában tartózkodott gyógykezelésen, majd decemberben Nizzába utazott, ahol két nyilvános hangversenyt adott.
Az 1837-es esztendő sikerrel kezdődött, ugyanis sikerült törvényesíttetni fiát, Károly Albert szárd király közbenjárásával. Továbbra is Nizzában tartózkodott, és a dél-franciaországi város kellemes éghajlatától várta állapotának javulását. Áprilisban visszatért Genovába, ahol megírta utolsó végrendeletét, majd egy rövid torinói megálló után júniusban Párizsba utazott, ahol megalapította a Casino Paganini-t. Ez a vállalkozás azonban hamarosan botrányba fulladt és csődbe ment. A rendőrség bezáratta az intézményt, s perek sorozata szakadt Paganini nyakába, akitől heti kétszeri fellépést követeltek, valamint lemondás esetében minden alkalommal tízezer frank kártérítést. A művész időközben súlyos beteg lett, hangját is elveszítette, valószínűleg a korábban összeszedett szifilisz eredményeképpen. Márciusban szanatóriumba vonult, hangversenyeit kénytelen volt lemondani. Az egyik hangverseny rendezői szerződésszegés miatt beperelték. Az év végén Paganini jó barátja, Hector Berlioz két hangversenyen megbukott, s hogy a pénzügyi problémákból kimentse, a hegedűművész nagyobb összeggel támogatta.
1839 januárjában Marseille-be utazott, de ritkán mutatkozott a nyilvánosság előtt. Júliusban a szerencsétlen Casino-ügy újabb bonyodalmakkal fenyegette. A párizsi bíróság nagy összegű kártérítésre kötelezte, sőt nemfizetés esetére még az adósok börtönét is kilátásba helyezte. A nyári hónapokban, orvosai tanácsára tengerparti üdülőhelyeken tartózkodott, majd szeptemberben Genovába utazott, de az ottani kénes fürdők sem segítettek egészségi állapotán, ezért visszatért Nizzába. Hangját teljesen elveszítette, írni is nehézkesen tudott, fájdalmas volt számára az étkezés. 1840. május 27-én, ötvenhét éves korában érte utol a halál.
Galvano, Nizza püspöke megtiltotta Paganini holttestének egyházi temetését, arra hivatkozva, hogy a művész állítólag megtagadta a halotti szentségek felvételét, de ehhez hozzájárult a művész köztudottan kicsapongó életmódja is. A holttestet a művész Grande Rue-i lakásán ravatalozták fel, az ismerősök sora és a város lakossága itt rótta le kegyeletét előtte. Paganini eltemetése érdekében azonban nem született előrelépés. A genovai hatóságok megtiltották a holttest tervezett elszállítását. Károly Albert szárd király is közbelépett, kegyeletre és emberséges magatartásra szólította fel az érintetteket. A hatóságok elrendelték a test bebalzsamozását és a koporsó lezárását, amit ideiglenesen a Villefranche-sur-Mer-i kórházban tároltak, majd onnan átszállították egy félreeső olajütő területére. A család, illetve végrendeletének végrehajtói többször is próbálkoztak a temetéssel, azonban a genovai hatóságok csak 1843-ban engedélyezték a koporsó átszállítását. Ez meg is történt: Paganini ideiglenes nyughelye Ramairone lett. 1845-ben gyászmisét mondattak érte, majd Mária Lujza pármai hercegnő és a pármai püspök engedélyével a Villa Gaionéba szállították át, és annak kertjében helyezték el, egyelőre egyházi áldás nélkül.
Csak 1876-ban rehabilitálták Paganinit, mint keresztényt. Megállapították, hogy egyházának hű fia volt, és a pármai temetőben helyezték örök nyugalomra. Fehér márványból készült mauzóleuma 1896-ban készült el.
## Életműve
Niccolò Paganini a 19. század első felének elkápráztató technikájú, a hangszer lehetőségeit korábban nem ismert mértékben kihasználó hegedűművésze volt. A legnagyobb, életművében is jelentkező hatást a szülővárosában is fellépő lengyel hegedűművész, August Fryderyk Duranowski virtuóz játéka gyakorolta rá. Korabeli leírások alapján ismert, hogy Paganini jobb felsőkarját testéhez szorítva, alkarja és csuklója mozgatásával irányította a vonót, amivel egészen sajátos dinamikát kölcsönzött muzsikájának, s hibátlan kettős fogásokat produkált. Gyakorta virtuóz balkezes pizzicatójával vagy azzal lepte meg közönségét, hogy egyetlen húron játszott le egész futamokat. Nemegyszer élt az elhangolás eszközével, azaz egyes speciális hanghatások érdekében elhangolta hegedűjét. Nemcsak az Il Cannone (Ágyú) nevű, 1742-ben készült kedvenc Guarneri-hegedűjén volt virtuóz, de gitáron és Hector Berlioz hatására brácsán is művészi szintre jutott játékával.
Művészete és a halála körüli események mítoszt teremtettek személye köré. Már életében kiérdemelte „az ördög hegedűse” elnevezést, arra való utalásul, hogy hús-vér ember nem lehet képes effajta, a fizikai világot meghazudtoló virtuozitásra, csak amennyiben lepaktált az ördöggel. Az utolsó kenet elutasítása tovább növelte a személye körüli mítoszt. Művészetével ugyanakkor nagy mértékben inspirálta nemcsak a nyomában járó hegedűsöket (például Louis Spohr, Felix Mendelssohn Bartholdy, Henri Vieuxtemps), de a romantika korszakának nagy zongoraművészeit is (többek között Hector Berlioz, Robert Schumann, Frédéric Chopin, Liszt Ferenc), akik Paganini példáját követve a saját hangszerük lehetőségeit tágították, és virtuozitást megkövetelő zongoradarabokat írtak. Az utókorra gyakorolt eleven hatását igazolja, hogy halála után egy évszázaddal, 1934-ben Szergej Rahmanyinov Rapszódia egy Paganini-témára címen komponált zenekari darabot.
Zeneszerzői életművét imádott hangszere határozta meg: vonósnégyesek, kamaradarabok és három hegedűszonáta mellett huszonnégy capriccióból álló, 1805 és 1818 között komponált ciklusa a legnevezetesebb. Szerzeményei – amelyek csak kevés kivétellel jelentek meg életében – a legnehezebben eljátszható, virtuóz hegedűdarabok közé tartoznak.
Művei hegedűtechnikailag a legbravúrosabban kihasználnak minden lehetőséget a dúr-moll rendszeren belül. Személyének regényes titokzatosságát azzal is fokozni igyekezett, hogy legtöbb művét nem adta ki (ezeket csak halála után tették közzé tanítványai) és hogy a 17-18. században sűrűn használt húrátáthangolást (scordatura) is titokban alkalmazta. Munkái a hegedűvirtuózok kötelező műsordarabjaivá lettek. A maga korában csak a nagy romantikus zongoristák közt akadt két követője: Liszt Ferenc és Robert Schumann. Liszt Paganini példájára fejlesztette ki a zongora bravúrtechnikáját, Schumann költészetében pedig Paganini belekerült a titokzatos hoffmanni alakok sorába (Carnaval Paganini). Kamarazenéléshez nem értett, az alkalmazkodó ensemble-játékra képtelen volt. Fő műve a 24 capriccio, amelyeket zongorára Schumann és Liszt is feldolgozott. A 24. etűd témájára Brahms két sorozat önálló variációt komponált. Néhány énekművet és számos gitárkompozíciót is írt, utóbbiak közül jó néhányat kamaraegyüttesre. Kitűnő gitáros is volt. Dallamalkotó tehetsége nem jelentékeny, formálásban Kreutzer és Rode epigonja, de hiányzott belőle a klasszikus szellem.
Paganini lelkes hangszergyűjtő is volt, kollekciója – amely halálát követően a Smithsonian Intézet tulajdonába került – több Stradivariust is magába foglalt.
## Emlékezete
1954 óta Genovában évente versenyt rendeznek az emlékére: Concorso internazionale di Violino Niccolò Paganini néven. 1978-ban Nyikolaj Sztyepanovics Csernih szovjet csillagász róla nevezte el a 2859 Paganini kisbolygót.
Éttermekben különböző ételeket neveztek el róla és népszerű a Paganini-perec is.
## Paganini a filmvásznon
Filmek Paganini életéről:
- Az ördög hegedűse (2013) – David Garrett főszereplésével
- Kinski Paganini (1989) – Klaus Kinski főszereplésével
- Paganini (1976) – Tino Schirinzi főszereplésével
- Paganini (1973) – Antonio Theba főszereplésével
- Paganini (1961) – Fritz Eckhardt főszereplésével
- Gern hab’ ich die Frau’n geküßt (1934) - Iván Petrovich főszereplésével
- Paganini (1923) – Conrad Veidt főszereplésével
- Paganini (1911) – francia némafilm |
49,829 | Demoscene | 26,832,660 | null | [
"Demoscene"
] | A demoscene (ejtsd: demószín) nemzetközi underground számítástechnikai szubkultúra, amelynek célja különböző számítógépes digitális művészeti alkotások („demók”) készítése. Ezen alkotások jellegzetessége, hogy valós időben („realtime”) futnak a számítógépeken, azaz nem a hagyományos értelemben vett előre renderelt animációkról van szó, amiket videoformátumban terjesztenek, hanem futtatható programokról, amik a futtatás során számolják ki a megjelenő látványt és hangokat. A kultúra több mint 30 éves múltra tekint vissza, és bár a gyökerei az első mikroszámítógépekre készített illegális programmásolatok bevezetőiben keresendők, mára a műfaj már neves filmfesztiválokon önálló művészeti ággá nőtte ki magát.
## A demó
A demó (a demonstráció, bemutató szóból) – szakszóhasználattal élve – audiovizuális, nem-interaktív, valós idejű prezentáció. Ez nem jelent mást, mint olyan futtatható programot, amely az adott pillanatban állítja elő a képernyőn megjelenő látványt. A játékokkal szemben azonban a demó (ne keverjük össze a fogalmat egy program próba-verziója alatt értett demóprogrammal) nem előre elkészített grafikát használ, nem igényel felhasználói irányítást, a komplett látvány- és hangvilág gondosan előre megtervezett, ezeket a program a futása során állítja elő, ugyanakkor mivel a demók algoritmikusak, egyes demóknál a látvány minden lefuttatáskor másképp jelenhet meg a véletlenszámok használata miatt.
A demók lehetnek méretkorlátozottak is, ezeket hívja a zsargon intróknak (az introdukció, bevezetés szóból). Manapság a legnépszerűbb intró-kategória a 64 kilobyte-os és a 4 kilobyte-os intró, de kedvelt kategória még például a 256 byte-os intró is.
## Történelem
Az 1980-as évek során, ahogy a számítástechnika betört a háztartásokba, ugrásszerűen megnövekedett az igény a szoftverekre (leginkább játékokra), és a felhasználók olcsó és egyszerű módszereket kerestek a szoftverek beszerzésére. Mivel a szoftverek többnyire meglehetősen borsos áron kerültek forgalomba, az emberek nagy része egyszerűen lemásolta a programokat valaki mástól. A szoftverfejlesztők emiatt válaszként másolásvédelmeket helyeztek a programokba. Az adott rendszer ismeretében, kisebb-nagyobb erőfeszítések árán sokan képesek voltak eltávolítani ezeket a védelmeket, ezáltal lehetővé téve a program másolását – ezt a tevékenységet nevezte el a zsargon „törésnek” vagy „crackelésnek”. A crackerek általában elvárták, hogy a nevük ismert legyen, így nemritkán átírták a program bejelentkező képernyőjén a szöveget, hogy az a program indításakor például a fejlesztő neve helyett a „Cracked by xyz” („feltörte xyz”) feliratot jelenítse meg.
Az így kialakult versengés során a crackerek kialakítottak egy módszert, amivel még nagyobb népszerűségre tehettek szert: külön programocskákat csatoltak a szoftverek elé, melyek a program futtatása előtt jelezték, hogy ki törte fel az adott programot. Ezek a kis cracktrók fokozatosan egyre komplexebbek lettek: míg az első kis intrók gyakran nem tartalmaztak többet egy rövid szövegnél, későbbi változataikban már látványos grafika és zene is társult hozzájuk. Az ilyen cracktrók készítése külön művészetté alakult át, és új versengési forma alakult ki: a crackerek hírnevét már nem csak a feltört szoftverek, hanem a cracktróik minősége is meghatározta. (Már ekkor előfordult, hogy a cracktro jobban nézett ki, mint maga a feltört szoftver.)
Az évek során végül az intró-készítés elérte azt a szintet, hogy különváljon a feltört programoktól. Így alakult ki a ma ismert demoscene.
### Platformok
A demoscene első megjelenése a 8 bites platformok elterjedésének idejére tehető (Commodore 64, Atari 800, ZX Spectrum stb.). A technika fejlődésével a scene is továbblépett a jóval erőteljesebb Amiga és Atari ST felé, 1993-tól pedig prominens platformmá vált a PC. A Windows 95 némileg elidegenítette a scene-t, mert megtiltotta a közvetlen hardver-elérést – a DirectX megjelenésével ezek a korlátok is megszűntek. A hardver-gyorsított 3D grafika 1999–2000 körül jelent meg először, és 2002-re vált jellemzővé a demókban. Manapság a PC-s demók 95%-a hardveres gyorsítást vesz igénybe, Windows alatt, OpenGL vagy Direct3D segítségével.
A demoscene-ben hagyomány a kötött, limitált számítási teljesítménnyel rendelkező platformok használata. Ennek jelentősége a kreativitás elősegítésében keresendő: egy korlátozott teljesítményű platformon a jól definiált határok miatt sokkal látványosabb és sokkal nagyobb elismerést arat egy olyan demó, amelyik valamilyen módon sikeresen túllépi a hardver eredeti korlátait.
A platform kiválasztása ugyanakkor nem kötött: a mai napig készülnek kiváló demók C64-re, csakúgy mint például Xboxra vagy Game Boy Advance-re. Gyakori vicc a demoscene-en, hogy bármire lehet demót írni, aminek kijelzője van: készültek már demók Pokemon Minire, Brother írógépre és iPodra is.
## Elterjedtség
A demoscenerek száma (2007 végén) világviszonylatban 10–20 ezer főre tehető. A demoscene „melegágya” Európa, azon belül is elsősorban Skandinávia és Németország – ezek a régiók adnak otthont a legnépesebb demoscene partyknak is (Assembly, Breakpoint, The Gathering). Bár léteznek amerikai, japán, argentin vagy ausztrál demók is, ezeken a kontinenseken messze nem annyira jelentős a scene jelenléte, mint Európában.
Bár az átlagos számítógép-felhasználók nagyon kis hányada ismeri a demoscenet, ennek ellenére az jelentős hatást gyakorol mind például a játékfejlesztési piacra, mind a modern művészetekre: a ma aktív játékfejlesztők jelentős része valamikor demoscener volt és nagyon sok mai ismert zenésznek van trackeres múltja. A legismertebb példa talán a 3DMark tesztprogramjairól ismert finn Futuremark (valamikor MadOnion) cég, amelyet legendás demócsapatok (Orange, Future Crew, Trauma) tagjai alapítottak.
A demoscene egyik, a kereskedelmi szoftverfejlesztés által átvett ismert technológiája a procedurális tartalom-előállítás. (Ez a demó tartalmának – textúrák, modellek, zene – algoritmikus úton történő előállítását jelenti.) A legismertebb példa erre a The Simst jegyző Will Wright által készített Spore – Wright többször is hangoztatta a demoscene ihletét a játék fejlesztéséhez.
## A demoscene célja
A demoscene-t elmagyarázni egy kívülállónak mindig problémás feladat, mert a demoscene nehezen definiálható fogalom, főként azért, mert a tagjai sem mindig értenek egyet abban, hogy miért is csinálnak demókat: van, aki azért műveli, mert így fejleszti a saját technikai tudását; van, aki hírnevet akar szerezni és versengeni másokkal; van, aki művészi önkifejezésnek használja a demóit; van, aki a társaság miatt, és van, aki puszta kíváncsiságból. A fő szempont azonban mindig a szórakozás marad – a scenerek számára a scene egy olyan közösség, ahol a számítógépek iránt érdeklődő kreatív egyének hasonló gondolkodásmódú emberekkel találkozhatnak.
## A scenerek
A demók készítői magukat scenernek vagy demoscenernek hívják. Általában fiatal középiskolás vagy egyetemista tanulók, akik a szabadidejüket a demók készítésére áldozzák fel.
A scenereknek több kasztja is van:
- A kóder az a programozó, aki egy demó gerincének működéséért felelős. A kódereknek általában egy demó elkészítéséhez különféle matematikai és programozási területeken kell képzetteknek lenniük (pl.: lineáris algebra, grafikai és audio-szintézis, tömörítés-elmélet, API programozás, modern 3D gyorsítók felépítése), de nem ritkán a kóderek dolga a demó tényleges felépítésének meghatározása, pl.: a látványelemek hozzáigazítása a zenéhez. Míg a 90-es évek elején a kóderek nagyrészt assemblyben programoztak, manapság már a C/C++ a népszerűbb nyelv.
- A grafikus rajzolja meg a demó állóképeit, modellezi a 3D tárgyakat és határozza meg a demó megjelenését, arculatát („design”). A kóder által rendelkezésre bocsátott eszközöktől függően a grafikus lehetőségei kiterjedhetnek az egyszerű állóképek megrajzolásától kezdve a teljes demó megrendezéséig. A grafikusok eszközei az évek során sokat változtak: a demoscene kezdetén, megfelelő programok híján, a „pixelgrafika” volt az egyetlen járható út; ma a profi grafikai szoftverek és a több lehetőséget biztosító eszközök révén a grafikusok jóval szélesebb skálán dolgozhatnak; kialakultak a „designer” és „modeller” alkategóriák: előbbi a demó megjelenési elemeiért felel (keretek, színösszeállítások, betűtípusok), az utóbbi pedig 3D objektumokat készít, textúráz és animál.
- A zenész felelős a demó hanganyagáért. A demók zenéi az évek során gyakorlatilag a teljes zenei spektrumot lefedték már. A zenészek nagy része az elektronikus zenét preferálja, de vannak, akik hagyományos, hangszeres zenéket szolgáltatnak a demók alá. A DOS-os éra kedvelt zenei szoftvere a tracker volt, de az MP3 elterjedésével a zenészek is átnyergeltek a jobb minőségű, profi technológiákra. (Pl.: Cubase, Nuendo, Sonar)
- Az organizer (szervező) általában nem vesz részt aktívan a demófejlesztésben, az ő feladata a csapattagok közti kommunikáció elősegítése, a csapat körüli PR-tevékenység, vagy éppen egy demoparty megszervezése.
- A csapatokban néha előfordulnak ún. „hangaround” („passzív”) tagok, akik a demókészítésben vagy party-szervezésben nem vesznek részt, de látogatják a partykat és különféle módokon segítenek, ahogy tudnak.
### Democsapatok
A demoscenerek általában csapatokban dolgoznak: Ezek a csapatok általában 3–10 fős baráti társaságok, változóan aktív tagokkal. Egy demócsapat célja általában a többi csapattal történő (többnyire barátságos) rivalizálás; egy csapat mindig sokat ad a hírnévre és az elismertségre, a csapatoknak többnyire saját logójuk, szlogenjuk, mottójuk van, és néha külön csapattag felel mind a csapat promóciójáért, mind a „humán erőforrások” kezeléséért, ami általában a noszogatásban és a csapattagok koordinálásában merül ki. Mivel a demoscene kozmopolita közösség, nem ritkák a többnemzetiségű csapatok.
### Magyar csapatok
- Absolute!
- AstroideA
- Chorus
- Conspiracy
- Digital Dynamite
- Dilemma
- Epilepsy
- e!rratic cyberworld
- Exceed
- Fresh!Mindworkz
- Hardread
- Holograms
- Industrial Revolutioners
- Inquisition
- Kangooroo
- LegendgrafiX
- Lunaticats
- Neurosis
- Rebels
- Resource
- Singular Crew
- TGD
- United Force
- Ümlaüt Design
## Demopartyk
A scenerek rendszeres találkozóhelyei a demopartyk. Ezek a rendezvények általában 3–4 naposak, céljuk a megjelenő scenerek munkáinak bemutatása, ami általában szombati napon, este történik, kivetítő és hangrendszer segítségével.
A demoparty fogalmát sokan összekeverik a LAN-parti fogalmával. A két esemény között a legjelentősebb különbség, hogy a demopartyk élvezetéhez nem szükséges a számítógép – a scenerek a partyk többségét általában a társaság miatt látogatják, és nem ritka, hogy a party jó részét a gépektől távol, például a szabadban, egy tábortűz mellett töltik.
### Versenyek
A demoscene alapköve a versenyszellem: a „rivális” csapatok (bár többnyire csak baráti rivalizálásról van szó) gyakran hónapokig készülnek egy-egy partyra, hogy ott a versenyek („compo”-k, az angol „competition” (=versengés) szóból) keretein belül döntsék el, hogy ki az adott kategóriában a legjobb. A művek megtekintése után a végeredményről szavazással a közönség dönt.
A versenyszellem egy másik megnyilvánulása lehet az általában lemezújságokban megjelenő toplista, amelynél szintén szavazás dönti el, hogy az adott műfajokban kik a legjobbak. (Pl.: legjobb demó, legjobb zenész, legjobb party, vagy épp, a móka kedvéért, a legrészegebb scener.)
2003-ban újabb lehetőség jelent meg a demók és alkotóik díjazására: a Scene.org megalapította a Scene.org Awards-ot, amit nagyon sokan „demoscene Oscar-díjnak” tartanak. E kezdeményezés szerint minden évben a megelőző évi demók és intrók közül egy nemzetközi zsűri döntése alapján kiválasztott műveknek adják át a díjat, egy kis bronzszobrot, 2010-ig a németországi Breakpoint, utána pedig a norvég The Gathering keretében.
### Magyar partyk
- Function, ősszel (szeptember-október) rendezik meg Budapesten
- SceneCON, 2008 júliusában harmadik alkalommal rendezték meg, a helyszín Budapest
- qbparty, 2015 májusában első alkalommal megrendezett multiplatform demoscene party Sülysápon.
- Árok Party, nyaranta rendezik meg Ajkán, szigorúan 8 bites party (például C64)
- fYaNIca party, évente egy vagy két alkalommal rendezik meg Budapesten, főszerepben az Amiga és az alternatív platformok |
38,210 | Dorog | 26,904,159 | null | [
"A Dorogi-medence települései",
"A Pilis települései",
"Dorog",
"Esztergom vármegye települései",
"Komárom-Esztergom megye települései",
"Magyarország városai"
] | Dorog (németül Drostdorf) Komárom-Esztergom vármegye keleti részén, az Esztergomi járásban, a Pilis és a Gerecse által közrefogott Dorogi-medence északi bejáratánál található iparváros. 2012-ig a Dorogi kistérség székhelye volt. 1154 hektáros kiterjedésével a megye legkisebb közigazgatási területű városa.
A Pilis és a Gerecse völgye már az újkőkor óta lakott hely. Itt haladt keresztül az a római hadi út, mely Aquincumot és a nyugati provinciákat kötötte össze, a város délkeleti határában a 4. századból származó római padlófűtéses villa romjait tárták fel. Nevét 1181-ben említette először oklevél Durugh formában, a török hódoltság idején elpusztult ősi falu a mai lakóterülettől délre feküdt, Ódorog néven ismert. A településnév eredetét szláv gyökerekkel, mint drug társ, barát, de személynévi eredettel is Attila hun király vezérének nevéből, magyarázzák.
Az elvadult tájat a sváb telepesek kapcsolták be újra az ország vérkeringésébe, a 18. században ismét közlekedési csomópont lett, a Buda–Bécs országúton megépült postakocsi-állomásán gyakran megfordultak a kor jeles személyiségei, mint Kazinczy Ferenc, Széchenyi István és Wesselényi Miklós. Dorog 20. századi gyors fejlődését a szénbányászaton kívül a kedvező közlekedés-földrajzi helyzete tette lehetővé; 1896-ra kiépült a , ennek köszönhetően Dorog vált a szénmedence központjává, ezzel egy időben megindult a nagyipari bányászat, a budapesti ipari- és lakossági szénfelhasználásnak köszönhetően látványos fejlődés ment végbe, a korábbi kis falu népessége tízszeresére növekedett, 1984-ben várossá nyilvánították.
Ma közel 12 000 ember él Dorogon a jelentős turisztikai célpontként számon tartott Dunakanyar és Esztergom, és a nagy gazdasági vonzóerővel rendelkező főváros közelségében a Duna-menti iparvidék határán, ezek együttes hatása biztosítja a település hosszútávú fejlődését.
## Fekvése
thumb\|left\|205px\| Dorog és környékének térképe A város a Pilis és a Gerecse között található Dorogi-medencében épült fel, légvonalban 7 kilométerre a Dunától. A különböző városrészek 115 és 250 méter közötti tengerszint feletti magasságon helyezkednek el. A település legrégebbi része, a „falu”, a Gerecse keleti nyúlványaira épült, míg az új városrészek a völgyben, a vizenyős lapályon, jelentős részben lecsapolt mocsarak helyén. A lakóterületet délnyugatról és keletről erdő, délkeletről rét és szántóföld, északról-északkeletről Esztergom-Kertváros és a Kenyérmezői-patak határolja. Az egyetlen állandó vízfolyása az említett patak, amely mentén nagyrészt lakótelepek épültek.
## Éghajlata
Éghajlata a mérsékelten meleg éghajlati típushoz közeli, mérsékelten hűvös és mérsékelten száraz. Az évi középhőmérséklet 9,7 °C körüli, a napsütéses órák száma nyáron 770, télen 190 óra. A csapadék évi összege mintegy 600 milliméter, a szél leggyakrabban északnyugati, északi irányból fúj.
## Története
A városban a legkorábbi leletek a neolitikumból származnak. Később, a Római Birodalom idejében az itt húzódó, Aquincumot a nyugati provinciákkal összekötő, nagy forgalmú hadi út mentén egy kolónia is kialakult a mai település helyén, a lakóterületről délkeletre pedig egy római padlófűtéses villa romjait tárták fel.
Az Árpád-kori főváros, Esztergom mellett Dorogon, a mai Ódorog területén a királyné szakácsai éltek, 1181-ben említette először oklevél. Eredetileg a Hunt-Pázmán nemzetség birtoka volt, később került az esztergomi káptalan tulajdonába. A település önállóan nem fejlődhetett, nagyrészt az esztergomi káptalan fennhatósága alá tartozott, ő gyakorolt vámszedési jogot is, bár egy oklevél alapján vámszedési jogot kapott 1288-ban. A törökök 1542-ben elpusztították, a lakosság elmenekült, 1570-ben végleg elnéptelenedett. Ezt követően egészen 1694-ig lakatlan területként tartották számon. A török kiűzése után újra visszanyerte közlekedés-földrajzi jelentőségét; az esztergomi káptalan által betelepített svábok (legelőször 12 család) és a visszatért magyarok újjáépítették. Pilisvörösvár és Csolnok mellett Dorog volt az egyik legkorábban benépesült Buda környéki sváb falu, 1715-ben már német többségű volt, az összeírt 35 jobbágycsaládból 25 német és 10 magyar volt. A magyarországinál fejlettebb termelési kultúrát meghonosító német telepesek áldozatos munkájának köszönhetően az elvadult mocsaras-erdős terület rövid időn belül kultúrtájjá változott. Bél Mátyás 1730-as beszámolója szerint a település szegény volt, rendelkezett postaállomással, vendégfogadóval, egy kis katolikus templommal és parókiával. Az új - barokk stílusú római katolikus - temploma 1767 és 1775 között épült fel.
Vályi András szerint "DOROG. Német falu Esztergom Vármegyében, földes Ura az Esztergomi Káptalanbéli Uraság, lakosai katolikusok, fekszik az Ország úttyában Csolnok, és Esztergom között, Tokod, Kesztőltz, és Csív faluknak szomszédságokban, Posta is van benne, legelője elég, tűzre fája tsekély, szőlei meglehetősek, eladásra alkalmatossága Esztergomban, és a’ Duna vizén, de mivel földgye homokos, második Osztálybéli."
Fényes Elek szerint "Dorogh, Esztergom m. német falu, a bécsi országutban, Esztergomhoz 1 mfd. 620 kath. lak. Van kath. paroch. temploma, nagy vendégfogadója, postahivatala. Szántóföldjei homokosak; bora elég; de fája, rétje kevés. F. u. az esztergomi káptalan. A lakosok birnak 23 3/ telek után 1019 2/8 hold szántóföldet, 218 3/ h. réte; majorság csak 15 hold rét van. Nagy szorgalom mellett kétszerest és hires burgonyát termesztenek."
A település történetének egyik legjelentősebb lépése 1845-ben történt, amikor megindult a szénbányászat. A 19. század végére már a szénmedence központjává vált, jeles tudósok dolgoztak a szénbányászat fejlesztésén. A településre nagy számban érkeztek Csehországból és Erdélyből bányászok. A korai időszakban a Dunán szállították a szenet, később az ebből a célból megépült on (Budapest-Esztergom-Füzitői helyi érdekű Vasút Rt.) és az Újpesti vasúti hídon szállították Budapestre és az ország más részeibe. A vasút kiépülésének és újabb szénrétegek feltárásának köszönhetően 1911-ben Dorog vált a szénmedence központjává.
Schmidt Sándor várostervezésének köszönhetően a község az 1920-as, 1930-as években városias arculatot kapott, számos kolónia épült, a lakosságszám rövid időn belül többszörösére növekedett (2000 főről 8000 főre). Lényegében ekkor épültek meg a fontosabb közintézmények (városháza, művelődési ház, kórház, uszoda, sportpálya), főként Gáthy Zoltán, Mende Valér és Fleischl Róbert tervei alapján. A két háború között két templom is épült az akkori nagyközségben. A Bányász köröndön a Szent Borbála katolikus bányásztemplom és a mai Köztársaság úton az erdélyi stílusú református templom. 1929-ben megkezdődött a vízvezeték-hálózat kiépítése, 1933-ban elkészült a sárga keramitkockával burkolt Bécsi út (a település főútja), a városiasodást jelzi az 1930-as évekre a közigazgatási hivatalok, kereskedelmi- és szolgáltató egységek jelentős bővülése: adóhivatal, anyakönyvi hivatal, állampénztár, a Pestvidéki Pénzügyigazgatóság fiókja, csendőrőrs, elemi iskolák, gyógyszertár, járásbíróság, jegyzői hivatal, 5 orvos, községi bánya- és fogorvos, postahivatal, pénzügyi biztosító, törvényszék, adóügyi jegyző és állatorvos. Az 1930-as években már naponta kétszer (reggel és délután) külön diákvonat járt Dorog és Esztergom között a megnövekedett középiskolás tanulólétszám miatt. Az első bécsi döntés után, 1941-ben, állami szinten felmerült Dorog, Esztergom és Párkány egyesítése (Budához, Óbudához és Pesthez hasonlóan), de ez meghiúsult.
Az 1930-as évek végétől a közelgő háború miatt a település több pontján légoltalmi óvóhelyeket építettek; a Petőfi iskola mellett, a sportpálya mellett, a Tisztviselőtelepen a Zrínyi utcában és a Chorin-telepen a Fűzfa-Fenyőfa utcák sarkán, ezek a vasajtós betonbunkerek (légópincék) lezárva ma is megtalálhatóak. 1944 áprilisában már láthatóak voltak Dorogról a Budapest feletti "Sztálin-gyertyák" (világítógránátok) fényei, a bombázások, a német- és szovjet csapatok túlkapásai miatt a három hónapos frontesemények idején a lakosság jelentős része (becslések szerint 5000 fő, a korabeli népesség 60%-ka) a dorogi bányaaltáróban (Reimann-altáró) keresett menedéket. 1944 decemberében a szovjet csapatok átkeltek a Dunán és bekerítették a fővárost, december 25-én értek a szénbányák miatt jelentős Dorog határába, ahol egy kisebb csata is lezajlott a német-magyar védők és az előrenyomuló szovjet hadsereg között, a védők kilőttek két T-34-es tankot és hozzávetőlegesen egy tucatnyit megrongáltak, a Vörös Hadsereg végül estére bevette a települést és lefoglalták a vasútállomáson álló több száz tehervagont, az ostrom végén erősítésképpen Dorog határában állomásozott egy nagyobb szovjet harckocsizó alakulat.
A háború háromszáz áldozatot követelt. Lezárultával nagyszámú német lakosságot telepítettek ki erőszakosan Dorogról (458 főt). 1950-től a város jelentősége megnövekedett, vonzáskörzete kibővült, ugyanis járási székhely lett, és ezzel együtt jelentős irányító szerepet kapott (Dorogi járás). A szocializmus alatt „kiemelt település” volt a többi bányászvároshoz, iparvároshoz, a megyeszékhelyekhez és a budapesti munkáskerületekhez hasonlóan, így jelentős összegeket fordítottak infrastruktúrafejlesztésre (lakások, ABC-áruházak, rendelőintézet, szolgáltatóház, iskolák építése). 1960 és 1990 között jelentősen megváltozott a korábban jórészt földszintes házakkal és kis utcákkal jellemezhető városkép, a lebontott kolóniák helyén a kor építkezési szokásainak megfelelően 3–5 emeletes parkosított lakótelepek (pl.:Zsigmondy Vilmos-lakótelep, Schmidt Sándor-lakótelep, Baross Gábor-lakótelep), a település külső részein, kertek és szántóföldek helyén pedig kertvárosok épültek. Az urbanizáció következtében Dorog és Esztergom-Kertváros teljesen egybeépült, néhol az utca egyik oldala Dorog, másik oldala Kertváros. A nagymértékű településfejlesztésnek több célja is volt; egyrészt új város létrehozása, másrészt a leromlott állapotú kolóniák bontásával és helyükre új paneles lakótelepek építésével a szegényebb elemek kiszorítása és megbízható, stabil egzisztenciájú népesség beköltöztetése. Az 1960-as évek közepétől kezdve a szénbányászatot fokozatosan visszafejlesztették, de a gyógyszergyár, a hanglemezgyár és a Fémmunkás Vállalat letelepítésének (mindhármat a fővárosból telepítették ki Dorogra) köszönhetően a település folyamatosan fejlődött.
Az elmúlt évtizedekben urbanizálódott nagyközség 1983-ban pályázatot nyújtott be várossá nyilvánítás tárgyában. A pályázat szerint Dorog jelentős vonzáskörzettel bírt, amelyet elsősorban az ipar fejlettségének köszönhetett. Említést tettek a munkaerőforrást biztosító természetes népszaporulatról (országosan 1981 óta fogyott a népesség), a betelepülésről és az ingázókról. A munkavállalók többsége ekkor a Dorogi Szénbányák Vállalat, a Kőbányai Gyógyszerárugyár Dorogi Gyáregysége és a Dorogi hanglemezgyár alkalmazásában állt. A egészségügyi-, szociális-, oktatási-, közművelődési-, és sport intézmények fejlettsége a térségi funkciók ellátásra alkalmasnak bizonyult. Külön kiemelték a kereskedelem és a kisipar kiemelkedő fejlettségét. A felsőbb vezetés elfogadta a pályázatot, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1984. január 1-jén Dorog nagyközséget várossá nyilvánította.
Ezzel együtt több jelentős beruházás is történt a városban: 1984-ben 40 férőhelyes bölcsődét alakítottak ki, 1985-ben felújítottak számos utcát és átadták az új Eötvös József Általános Iskolát, 1986-ra felépült a városi sportcsarnok, 1988-ban bővítették a közvilágítást, 1989-ben pedig a telefonrendszert. A város legnagyobb lakótelepét, az 1985-ben építeni kezdett Schmidt Sándort (eredetileg Leninnek szánták, de mire felépült a lakótelep, lezajlott a rendszerváltás, így új nevet kapott) 1990-ben adták át, a dorogiak közel hatoda itt él (az építkezéssel párhuzamosan 1988-ban rendezték a lakótelep mellett folyó Kenyérmezői-patakot is). Az új Zrínyi Ilona Óvoda 1992 óta fogadja a gyermekeket, 1993-ban pedig önálló rendőrkapitányság kezdte meg működését az új városban. A rendszerváltás után felszabaduló nagyszámú munkaerő a vegyiparban helyezkedett el, vagy az ingázást választotta. Az ezredforduló előtt lényegesen többen ingáztak Budapestre, számuk a térség ipari üzemeinek fejlődésével (pl. Magyar Suzuki Zrt.) párhuzamosan lecsökkent, 2001-ben a munkavállalóknak már csak nyolc százaléka (419 fő) ingázott a fővárosba. Az utolsó bányát 2004-ben zárták be. 2006-ban és 2007-ben nagyszabású fejlesztések történtek, ennek keretében újjáépítették a 10-es főút városi szakaszát, számos utcát, felépült a városi uszoda, az új mentőállomás és az új 1-es posta.
## Közélete
### Polgármesterei
### Önkormányzati képviselők
1. vk.: Molnár Albert (független)
2. vk.: Bokros László (független)
3. vk.: Karcz Jenő (független)
4. vk.: Jászberényi Károly (független)
5. vk.: Béres Tiborné (független)
6. vk.: Berndt József (független)
7. vk.: Finta András (független)
8. vk.: Schiszler Krisztina (független)
Kompenzációs listáról:
- Nagy Attila (Fidesz-KDNP)
- Erős Sándor (DK)
- Éberhardt György (CFVE)
## A város címere
A város címerének sok szimbolikus jelentése van. Színeivel utal a történelmi pillanatoktól egészen a város utóbbi 200 évének fő tevékenységére, a szénbányászatra, a szenvedésektől az örömteli pillanatokra is. Formájával arra a korra utal, amikor újra elkezdett felvirágozni a település.
## A megbékélés napja
Az első megbékélés napját 1993. május 9-én tartották Dorogon azzal a céllal, hogy javasolják a világ összes népének a megemlékezést az összes pusztító háború áldozatairól. Ekkor adták ki a dorogi nyilatkozatot, amely kimondta, hogy „a háborúnak nincsenek győztesei, csak áldozatai”. Továbbá ezen a napon emlékeznek meg a dorogiak a város második világháborús áldozatairól, valamint az erőszakosan kitelepített német ajkú polgártársaikról. 1993 óta minden évben ezen a napon tartják a megemlékezést, amelyet egy aktuális helyi, illetve országos évfordulóhoz is kötnek. 1997-ben, a Megbékélés Napján adták át a kitelepítési emlékművet a Templom téren.
## Kultúra, oktatás, sport
A városban három önkormányzati (Zrínyi Ilona Óvoda, Petőfi Sándor Óvoda, Hétszínvirág Óvoda), egy vállalati (Richter Óvoda) óvoda, valamint három általános iskola (Zrínyi Ilona Általános Iskola, Petőfi Sándor Általános Iskola, Eötvös József Általános Iskola) működik. A város középiskolája a Zsigmondy Vilmos Gimnázium és Informatikai Szakközépiskola, amelynek emelt idegen nyelvi, programozói valamint általános gimnáziumi osztályai vannak. Az Erkel Ferenc Zeneiskola mind a város, mind fiókintézmények révén az egész kistérség zenei oktatásáért felelős.
A város kulturális és közéletének központja a felújított, impozáns József Attila Művelődési Ház, amely színházteremmel, bálteremmel és moziteremmel is rendelkezik. Továbbá egy jól felszerelt könyvtár várja az olvasni vágyókat. Dorog zenei élete is jelentékeny. Meghatározó szereplő a Bányász Zenekar, mely 2009-ben ünnepelte fennállásának 120. évfordulóját.
Dorogon nagy hagyománya van a május elsejei felvonulásnak, amelyhez minden évben több tucatnyian csatlakoznak.
1951 óta minden évben szeptember első hétvégéjén kerül megrendezésre Dorogon a bányásznap. A búcsúval, koncertekkel, különféle programokkal tarkított ingyenes fesztivál minden évben tömegeket szokott vonzani. A dorogi városvezetés évek óta a bányásznap környékére időzíti az adott év legnagyobb beruházásainak befejezését, átadását.
A város hagyományosan jelentős sportélettel rendelkezik. A labdarúgásnak, a birkózásnak, az atlétikának, illetve a hegymászásnak kiemelt szerepe van Dorog életében. Az Aranycsapat két tagja: Buzánszky Jenő és Grosics Gyula is Dorogon kezdte pályafutását. A város labdarúgó csapata 1945 és 1977 között összesen huszonhárom évadban szerepelt az első osztályban, ezentúl 1952-ben Magyar Kupa döntőt játszott, valamint öt alkalommal volt a vidék legjobb csapata. Jelenleg a harmadosztályban szerepel.
## Lakosság
Dorognak 1851-ben 620, többségében katolikus német lakosa volt, fél évszázad múlva is még németajkú falu volt (1900-ban 1966 lakosából 1369 német, 477 magyar és 55 szlovák volt), de Trianon után jelentősen megváltoztak a nemzetiségi arányok. Megkezdődött a német ajkúak beolvadása, illetve az elszakított területekről nagy számban érkeztek bányászok, nagyrészt Erdélyből (ők építették 1936-ban az erdélyi stílusú református templomot). A második világháború után a német ajkú lakosság nagy részét erőszakosan kitelepítették, a németek helyére a csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében felvidéki, főként zoborvidéki magyarok érkeztek. A szocialista iparosítás évtizedeiben felgyorsult a svábok beolvadása, így jelentősen eltolódott a nemzetiségek aránya a magyarok javára, 1941-ben lakosságának már csak negyede volt német, 2001-ben pedig a város lakosságának 95%-a magyarnak vallotta magát. A mai város nemzetiségi képében azonban még mindig megfigyelhető egy, a lakosság 4%-át kitevő csoport, amely német nemzetiségűnek vallja magát, és aktívan ápolja a hagyományokat. A csekély aránnyal ellentétben sok magát magyarnak valló dorogi fél- vagy negyedrészben sváb származású. A német nemzetiségi tájház a Bécsi úton tekinthető meg. A németek mellett a szlovákok, a cigányok és az örmények is rendelkeznek kisebbségi önkormányzattal.
Az 1890-es évekig a népességnövekedés nem volt számottevő, és főleg a természetes szaporulatból adódott. Azonban 1911-ben Dorog lett a szénmedence központja, és ennek köszönhetően drámai módon felgyorsult a népességnövekedés. Az ország minden tájáról érkeztek bányászok és tisztviselők, így 1910 és 1941 között a népességszám 2000 főről 8000-re növekedett, amely a pozitív vándorlási egyenleg mellett a bányásztársadalomban megszokott rendkívül gyors természetes szaporulatnak volt köszönhető, amely még a Kádár-korszakban is közel kétszerese volt az országos átlagnak, és kitartott az ezredfordulóig. A gyarapodás üteme a második világháború után csillapodott, azonban az ország legtöbb városával ellentétben töretlen volt egészen 1995-ig (13 211 fő). A népességnövekedésben jelentős szerepet játszottak a helyi népességmozgások is, számottevő volt a beköltözés a környező falvakból, illetve a szénbányászat hanyatlása miatt a bányavidéken található elbontott külterületi kolóniák lakosságának jó részét is Dorogra költöztették az épülő panel lakótelepekre.
A település népességének változása: A 2011-es népszámlálás során a lakosok 83,7%-a magyarnak, 0,2% bolgárnak, 1,4% cigánynak, 2,9% németnek, 0,4% románnak, 0,7% szlováknak mondta magát (16,2% nem nyilatkozott; a kettős identitások miatt a végösszeg nagyobb lehet 100%-nál). A vallási megoszlás a következő volt: római katolikus 35,9%, református 5,7%, evangélikus 0,6%, görögkatolikus 0,4%, felekezeten kívüli 23,6% (31,6% nem nyilatkozott).
## Infrastruktúra
### Közlekedés
A város a 10-es főút mentén található, erre a 111-es főút csatlakozik, és biztosítja Esztergom gyors összeköttetését Budapesttel. 1998-ban megépült a déli (csolnoki) elkerülő út, 2005-re pedig teljesen kiépült a 117-es főút, így a teherforgalom kiszorult a városból. Rosszul érinti a környező településeket, hogy még mindig nem épült meg az M10-es gyorsforgalmi út Óbuda és Dorog között. A 10-es út dorogi szakaszáról Csolnok és Dág érhető el mellékúton (1106).
### Tömegközlekedés
Dorog közlekedés-földrajzi elhelyezkedése kedvező. A fontos Budapest–Esztergom elővárosi vasútvonal (1931-ig HÉV) mentén fekszik. Vasútállomására a két végállomás felől sűrűn érkeznek a légkondicionált és kényelmes Stadler FLIRT motorvonatok.
A település intenzív autóbusz-forgalommal rendelkezik, Esztergommal hétköznaponként átlagosan 340, Budapesttel 74, Tatabányával 46 buszjárat köti össze, a legjelentősebb ezek közül a Budapest és Esztergom irányába is sűrűn közlekedő 800-as busz. Dorogot 23 különböző buszjárat érinti. Nincs kifejezetten helyi jellegű járat, általában a Dorogot érintő buszok Esztergomig közlekednek, illetve onnan indulnak.
Dorog közigazgatási határain belül 12 buszmegálló található. Dorogról többek között olyan települések érhetőek el közvetlenül, mint Budapest, Tatabánya, Tata, Esztergom, Komárom, Győr, Székesfehérvár, Veszprém, Balatonfüred vagy Ajka. A város 2012-2015 között megújult vasútállomása mellett 2021. január 15-én nyílt meg az intermodális autóbusz-pályaudvar.
### Lakásállomány
A város közigazgatási területén 5169 lakás található (2019), ennek megközelítőleg fele lakótelepi, fele kertvárosi lakókörnyezetben. A lakásállomány több mint kétharmada 1960 és 1990 között épült, nagyrészt paneltechnológiával. A lakásépítés üteme jelentősen zuhant a rendszerváltás után, azonban 2005-ben fellendülés következett be, és napjainkban is több társasház áll építés alatt. Továbbá az önkormányzat tervezi a központtól délkeletre, a Kenyérmezői-patak mentén elterülő volt mezőgazdasági terület felparcellázását, ahol a tervek szerint öt utca kerül kialakításra.
A városban 79 utca, 11 út, 10 lakótelep, 7 tér és 5 dűlő található. 2009 óta minden utca rendelkezik közcsatornával és felszíni vízelvezető rendszerrel. Az ivóvízvezetékkel ellátott lakások aránya közel 100%, és több mint 99%-ukban van meleg víz és vízöblítéses WC. A szennyvízcsatorna-hálózatba bekapcsolt lakások aránya 88%. Az ingatlanok 25%-ában távfűtés, 33%-ában gázfűtés található. A lakások átlagos alapterülete 66 négyzetméter (2001).
## Gazdasága
Dorog gazdasági szerkezetében meghatározó szerep jut az iparnak; 1960-ban a város munkavállalóinak 66,2%-a (3644 fő), 2001-ben 53,7%-a (2775 fő) ipari foglalkoztatott volt. 1955-ben a Dorogi Szénbányászati Trösztnek 10 537, a Dorogi Szénfeldolgozó Vegyipari Vállalatnak 489, a Dorogi hőerőműnek 380, a Dorogi Mészműveknek 373, a Dorogi Bányagépgyártó Vállalatnak további 364 alkalmazottja volt. Az öt szocialista vállalat összesen 14 079 embernek adott munkát, a foglalkoztatottak száma 5000 fővel meghaladta a település korabeli össznépességét. 2008-ban több, mint 6000 fő, a város összlakosságának 50,3%-a adófizető volt, ami jelentős mértékben meghaladja a hozzávetőlegesen 40%-os országos arányt. 2008-ban a jövedelmi helyzetet jellemző egy állandó lakosra jutó személyi jövedelemadó-alapot képező jövedelem 948 940 Ft volt, magasabb minden megye és a legtöbb nagyváros jövedelmi adatánál.
A város gazdasága hagyományosan a szénbányászatra épült. A szénbányászat fejlesztésében jelentős eredményt ért el Hantken Miksa, az MTA tagja, aki kidolgozta a dorogi szénmedence földtani rendszerének alapjait. A Dorog környéki széntelepek feltárásán dolgozott Zsigmondy Vilmos és Schmidt Sándor is. A bányák felszámolása után azonban a gazdaság gyökeresen megváltozott, a kiszolgáló üzemek mindegyike megszűnt.
A gazdaságban viszonylag gyorsan végbement a szerkezetváltás, az 1990-es évek közepén regisztrált 16-18%-os munkanélküliségi ráta tíz év alatt 4%-ra csökkent. Számos üzem átalakult, magánkézbe került, illetve számos új is megtelepedett a városban. Egy átalakult üzem például a több mint százéves múltra visszatekintő Dorogi hőerőmű, amely az ipari nagyfogyasztók (pl. Richter Gedeon Nyrt.) és a legtöbb dorogi középület hőellátása mellett 3800 dorogi és esztergomi lakás távfűtés- és melegvíz-ellátását biztosítja.
A városban működik a Richter Gedeon Nyrt. gyógyszergyár gyártelepe. Elődje az 1922-ben a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. által épített szénlepárlótelep volt, a szénfeldolgozó vegyipari vállalatot 1967-ben a Kőbányai Gyógyszerárugyárhoz (a népnyelvben KöGyó) csatolták, ezzel együtt a termelés egy részét kitelepítették Dorogra, ahol a budapesti ipar dekoncentrációjával és a szénbányászat fokozatos visszafejlesztésével összefüggésben az 1960-as és 1970-es években felépült a kiterjedt gyártelep a város északnyugati határában. A vállalat a városban külön óvodát és műszaki könyvtárat tart fenn.
1968-ban Dorogra telepítették ki a zuglói Fémmunkás Vállalat gyártásának egy részét, 1971-ben önálló gyár lett, ma ACSI Logisztika Zrt. néven üzemel és fémszerkezetes polcokat gyárt. 1974 és 1976 között épült fel a Hungaroton Hanglemezgyár, amelynek termelését szintén a fővárosból helyezték ki Dorogra, két telephely épült, az Esztergomi úton a gyár és a Bécsi úton a raktárak. 1976 és a rendszerváltás között az ország legjelentősebb hanglemezgyára volt.
Itt található az országban egyedülálló veszélyeshulladék-égető (SARPI Dorog Kft.), amely főleg a szomszédos gyógyszergyár hulladékainak megsemmisítésére szakosodott. A könnyűipar is fejlődésben van. Jelentős üzemek működnek a nyomda- és a konfekcióiparban. Az építőipar is nagy mértékben növekszik, a dorogi székhelyű Baumit Kft. (korábban Dorogi Mészművek) a hazai piac meghatározó homlokzati hőszigetelő gyártója. A cég profiljába tartoznak még különböző vakolat- és esztrichrendszerek is. A Baumit Kft. 2008-ban jelentős fejlesztéseket hajtott végre dorogi üzemében, és Visontán is új gyárat épít.
A város ipari parkját 1999-ben alapították, ahol a Sanyo Hungary Kft. 500 embernek ad munkát (ez a szám 2008-ban, a csúcsidőszakban 2000 volt) ott napelemeket és légkondicionálókat gyártanak. 2010 tavaszán kezdték meg a gyár harmadik üzemcsarnokának építését, ezzel 400 új munkahelyet hoztak létre. 2012 nyarán 400 embert elbocsátottak az akkor 1041 főt foglalkoztató üzemből. A céget 2014 márciusáig felszámolják, a gépeket a malajziai és japán gyárakba telepítik át.
2006-ban épült fel a logisztikai központ (Preymesser Logisztikai Kft.), amely vasúti összeköttetéssel is rendelkezik. A logisztikai központból kapja a Suzuki autógyár a teljes acéllemez szükségletét. A szolgáltató intézmények is sorban jelennek meg a városban, a kereskedelem fejlett. A munkanélküliségi ráta 2007 végén 3,9% volt.
### Szénbányászat
## Nevezetességei
- Buzánszky Jenő Stadion, 1914-1921, tervezte Kompolthy Ödön,
- Szent József-plébániatemplom, 1767-1776, barokk stílusú
- Kórházkápolna, 1924, klasszicizáló
- Zenepavilon, 1924, tervezte Gáthy Zoltán
- Schmidt-villa, 1925, tervezte Gáthy Zoltán
- Intézmények Háza, 1926, terv. Fleischl Róbert, korábban a bányavállalat központi irodaháza volt
- Hősök tere (I. és II. világháborús emlékmű, '56-os emlékkő), 1927
- Városháza, 1927, terv. Gáthy Zoltán, klasszicizáló
- Mária-barlang, 1926-1928
- Kálvária, 1928, festői kilátás nyílik a városra, az esztergomi bazilikára, a Pilis és a Budai-hegység vonulataira
- József Attila Művelődési Ház, 1923-1929, terv. Fleischl Róbert, klasszicizáló
- Szent Borbála-bányásztemplom, 1924-1931, terv. Gáthy Zoltán
- Erdélyi stílusú református templom, 1935-1936, terv. Puskás Károly
- Pihenő bányász, 1952
- Jubileum tér és a jubileumi emlékmű, 1981, a település fennállásának 800, a szénbányászat 200 éves évfordulójára épült
- Bányász Emlékház, 1983
- Dorogi Sportmúzeum, 1999
- Német Nemzetiségi Emlékház (Deutsche Heimatmuseum), 2001
- Schmidt Sándor Agora, 2015
- Gáthy Zoltán Városi Könyvtár és Helytörténeti Múzeum, 1953, terv. Gáthy Zoltán, felújítva 2015-ben (volt Arany János könyvtár),
- Reimann Bányászattörténeti Miniverzum, 2019, tervezte Jaksics László építészmérnök.
## Galéria
## Híres dorogiak
- Buzánszky Jenő (1925–2015) labdarúgó, az Aranycsapat hátvédje
- Drasche-Lázár Alfréd (1875–1949) diplomata, a Trianoni békeszerződés aláírója
- Fekete László (1958–) erősportoló, Magyarország legerősebb embere
- Grosics Gyula (1926–2014) labdarúgó, az Aranycsapat kapusa
- Schmidt Sándor (1882–1953) bányamérnök, bányaigazgató, a város "atyja"
## Testvérvárosok
- : Wendlingen am Neckar (1998)
- : Zsére (1998)
- : Marienberg (2009)
- : Felsőboldogfalva (2013)
- : Tetovo (2020) |
73,603 | Caravaggio | 26,635,450 | null | [
"1571-ben született személyek",
"1610-ben elhunyt személyek",
"LMBT képzőművészek",
"Milánóiak",
"Olasz barokk festők"
] | Caravaggio (született Michelangelo Merisi da Caravaggio v. Michelangelo Amerighi da Caravaggio) (Milánói Hercegség, Milánó, 1571. szeptember 29. – Nápolyi Királyság, Porto Ercole, 1610. július 18.) itáliai festő, aki korának művészeti elvárásai ellen lázadva vált a manierizmus, valamint a 17. század eleji naturalisztikus ábrázolás iskolateremtő képviselőjévé.
Milánóban volt festőtanonc, majd Rómába ment. Eleinte koldusszegényen nyomorgott, majd egyre több megrendelést kapott, de egyre több botrányba is keveredett. Rendszeres résztvevője volt verekedéseknek, feljelentették becsületsértésért, de tehetős és nagy befolyással bíró pártfogói kimentették. Egy sokak által önvédelemnek is felfogható gyilkosság volt az utolsó csepp a pohárban. Menekülnie kellett, és Nápolyba került, ahol szintén ünnepelt festő lett. Később Máltára utazott, ahol felvették a Máltai lovagrendbe, de egy újabb verekedés miatt bebörtönözték. Nem bírta a fogságot, megszökött, és Szicíliába menekült, majd visszatért Nápolyba, és ott festette meg utolsó képét is.
Festőművészetét forradalmian új stílus jellemezte, amely a fény és árnyék kontrasztján alapult. Munkáiban az alak drámai megvilágítása és a mély árnyékok a barokk festészet ismertetőjegyévé váltak. Ellenezte a bibliai témák hagyományos, eszményített értelmezését, modelljeit az utcáról szerezte be, és a vallásos jeleneteket életszerűen festette meg. Már a Szent Máté életéről szóló három festménye (1600–1601) is szenzációt keltett, és később olyan mesterművek követték, mint az Emmausi vacsora vagy a Mária halála. Rövid pályafutása ellenére jelentős életművet hagyott hátra, és utat mutatott követőinek, a caravaggistáknak.
## Élete
Caravaggio apja, Fermo Merisi Francesco Sforzának, a Milánótól harminc kilométerre fekvő kisváros, Caravaggio urának az építésze volt. Anyja, Lucia Aratori birtokoscsaládból származott. Valószínűleg egyik gyermekük sem Caravaggióban született, hiszen nincs nyomuk a kisváros keresztelési anyakönyvében. Lehetséges, hogy a család Milánóban élt a Sforzák udvarában, és 1576-ban az ott dühöngő pestis elől menekültek Caravaggióba. Így elképzelhető, hogy a gyermek Caravaggio már korán kapcsolatba került a Sforzákkal, és a velük rokonságban álló hatalmas Colonna család tagjaival, akik fontos szerepet játszottak későbbi életében. Szigorú katolikus nevelésben részesült, amit később sem tagadott meg.
1577-ben Fermo Merisi meghalt. Caravaggióról az első megbízható adat 1584-ből való, amikor bátyja, Battista beadta a milánói Simone Peterzano festő műhelyébe, akivel négy évre szóló szerződést kötött. Lehetséges, hogy ennek lejárta után Velencébe utazott Giorgione és Tiziano művészetét tanulmányozni, de más kutatók szerint Milánóban folytatta tanulmányait, jelentős lombardiai mesterek nyomában.
Nincs megbízható adat arról, pontosan mikor utazott Caravaggio Rómába, valószínűleg 1590 körül. Annyi bizonyos, hogy a kezdeti években koldusszegényen nyomorgott, és minden munkát elvállalt. Előbb Lorenzo Siciliano festő műhelyében fejeket festett darabbérben, majd a sienai származású Gramaticának dolgozott. Súlyosan megbetegedett, és az Irgalmasok kórházába került. Felgyógyulása után VIII. Kelemen pápa kedvenc festőjének, Giuseppe Cesarinak, a későbbi Cavalier d’Arpinónak a műhelyében dolgozott, virágokat és gyümölcsöket festett. Ebből az időből származnak első ismert művei, mint legkorábbi ismert képe, A gyümölcsöt hámozó fiú, vagy a Beteg Bacchus-gyermek és a Gyümölcskosarat tartó fiú, mindkettő önarckép.
Cesari műhelyét 1594-ben hagyta ott. Akkoriban több fontos barátságot kötött: megismerkedett Prospero Orsi festővel, Onorio Longhi építésszel és a tizenhét éves szicíliai művésszel, Mario Minittivel, aki az élettársa lett. Ebben az időben festette első valóban mesterműnek tekinthető festményét, a Hamiskártyásokat. Ennek ellenére még mindig nyomorban élt, és ez akkor változott meg, amikor megismerkedett Francesco Maria Del Monte bíborossal, Róma vezető műértőinek egyikével. Ettől fogva Caravaggio Minittivel együtt a bíboros palotájában lakott, és neki, valamint gazdag és meleg művészetkedvelő baráti köre számára készített olyan intim hangulatú, homoerotikus képeket, mint a Gyíktól megmart fiú vagy a Lanton játszó fiú.
1599-ben első jelentős egyházi megbízatását is valószínűleg Del Monte közbenjárására kapta. A San Luigi dei Francesi-templom Contarelli-kápolnája részére kellett megfestenie Szent Máté életének jeleneteit. A vállalkozás nem indult sikeresen, ugyanis a Szent Máté és az angyal első változatát a megrendelők nem fogadták el. Kifogásolták, hogy Caravaggio a szentet mint analfabéta parasztot ábrázolta, és ebben igazuk lehetett, hiszen Máté eredetileg vámszedő volt, így valószínűleg tudott írni-olvasni. De a további négy kép olyan sikeres lett, hogy Caravaggio egy csapásra Róma leghíresebb festői közé került. (Az első változat a berlini Kaiser-Friedrich-Museumba került, ahol a második világháború alatt elpusztult.) 1600. szeptember 24-én már mint kiváló festő kötött szerződést a Santa Maria del Popolo-székesegyház két képének megfestésére. Hírneve átlépte Itália határait.
Viharos életének sok eseményét az utókor rendbiztosi jegyzőkönyvekből ismeri. Rendszeresen keveredett különböző verekedésekbe, botrányokba, s egy festőtársa feljelentette becsületsértésért is. Gazdag és magas állású pártfogói mindig kisegítették. De 1606. május 29-én egy verekedéssé fajult vitában megölte Ranuccio Tomassonit, egyes tanúk szerint önvédelemből. Ő maga is megsebesült. Ebben az esetben a pártfogók sem segíthettek, és Caravaggiónak menekülnie kellett.
Egy rövid ideig Marzio Colonna herceg vendége volt, majd Nápolyba utazott. Itt Róma után Nápoly leghíresebb festőjévé vált. Sorra kapta a megrendeléseket, egymás után festette nagy hatású képeit, a Krisztus ostorozását, a Feltámadást (elveszett) és a Rózsafüzéres Madonnát. Kutatók szerint a 17. századi nápolyi festészet Caravaggio művészetének egyenes folytatása. A városban csak rövid időt töltött, 1607-ben vagy 1608-ban Máltára utazott, ahol megfestette a Máltai lovagrend nagymesterének, Alof de Wignacourt-nak a portréját, és a vallettai székesegyház részére több festmény mellett Keresztelő Szent János lefejezését. Bár felvették a lovagrend tagjai közé, újra csak verekedésbe keveredett, ahol egy lovag súlyosan megsebesült. Bebörtönözték, de megszökött, és Szicíliába menekült. Ezek után a rend természetesen kizárta tagjai sorából.
Kilenc hónapnyi szicíliai tartózkodás után visszatért Nápolyba. Közben a Colonnák megpróbálták kieszközölni számára a pápai kegyelmet. Nápolyban megfestette utolsó képeit, a Keresztelő Szent Jánost és a Szent Orsolya mártíromságát. Egy fogadóban rajtaütöttek üldözői, és súlyosan megsebesítették. Később megjött a hír, hogy V. Pál pápa készül a halálos ítéletét visszavonni. Nápolyból, ahol Costanza Colonna márkinő Cellammare-palotájában lábadozott 1610 júliusában a pápai kegyelemben reménykedve, összes új festményét összebatyuzva útnak indult. Rómába tartó hajója kikötött Porto Ercoléban, ahol meghalt. Halálának okáról sok elmélet keletkezett: gyilkosság áldozata lett, szifiliszben vagy más járványban (malária, tífusz), esetleg ólommérgezésben hunyt el. 2001-ben találtak egy halotti levelet a helyi plébániahivatalban, amely szerint magas láz végzett vele, és közös sírba temették. Az ottani ásatások nyomán fellelt maradványokat 2010-ben olasz kutatók a születési helyén ma is élő Merisi rokonoktól vett DNS-mintákkal összehasonlítva, nagy valószínűséggel megállapították, hogy az ő maradványait találták meg. A festő csontjait Porto Ercole központjában kialakított pici emlékparkban (Parc Monumental Funeraire) helyezték végső nyugalomra; síremlékét (egy szarkofágot) halálának 404. évfordulóján (2014-ben) avatták fel.
## Művészete
Itáliában Caravaggio korában a festészet két nagy vonulata volt a jellemző: az egyik a tridenti zsinat szigorú előírásait ridegen követő művészet, a másik a könnyed felszínesség. Caravaggio nem hódolt be egyiknek sem, és makacsul járta a maga útját. Mivel modellre nem volt pénze, első képei önarcképek, vagy barátait kérte fel modellnek. Már első ismert művei is kitűntek témaválasztásukkal és a valóság visszaadásának különlegességével. A látvány egészét felölelő festmények újszerűségét az előkelő római körök nehezen fogadták el. De voltak festményei, amelyeken egyéni stílusa még nem jelentkezett a maga teljességében, így könnyebben talált utat a közönséghez. Ilyen az Izsák feláldozása című kép, amelynek hátterében a velencei iskolára jellemző táj látható. De már itt is szakít a hagyományokkal, hiszen Izsák nem megadó, magatehetetlen szereplő, szinte hallható kétségbeesett kiáltása. Ezt a képet Maffeo Barberini, a későbbi VIII. Orbán pápa megrendelésére készítette.
Első egész alakos képe is feltűnést keltett, hiszen a Bűnbánó Magdolnát nem a megszokott pátosszal vagy érzékiséggel keltette életre. Caravaggio Magdolnája egy szomorú, magába roskadt parasztlány, aki sírva üldögél a nem rá illő cifra ruhában. A Jövendőmondó című képe szinte kettős portré, és itt jelenik meg először a Caravaggióra oly jellemző semleges, elmosódó háttér. Csendéletei is elütöttek az addig elfogadottól. A Gyümölcsös kosárban féregrágta, közönséges gyümölcsök vannak minden csillogás, előkelősködés nélkül.
Találkozása Del Monte bíborossal nagy hatással volt művészetére, kezdett kialakulni végleges stílusa. A bíborosnak és körének festett képein a vonal dominanciája helyett fokozatosan megjelenik Caravaggio jellegzetes fény-árnyék festészete. Ennek az időszaknak egyik remekműve a Diadalmas Ámor, amely utolsó mitológiai tárgyú képe. Nem a megszokott duci puttót festi le, hanem egy valódi fiút provokatív meztelenségében. A kép egyszerre árulkodik mind a festő, mind a megrendelő, Vincenzo Giustiniani márki homoerotikus vonzódásáról. Del Monte részére festette a Medúzát, amely a maga korában Caravaggio legismertebb képe volt.
Vallásos tárgyú festményeit még nagyobb ellenállás és visszautasítás fogadta. A Bűnbánó Magdolna realizmusa tér vissza további munkáin. A reneszánsz művészetével ellentétben nem az emberi szépséget dicsőíti, hanem az adott pillanatban feltáruló lelki folyamatokat ábrázolja. Képei megújítják a hagyományos ikonográfiát, a szép helyett a valóságosra, az illusztratív és moralizáló képi elbeszélés helyett az evilágira kerül a hangsúly.
Az Emmausi vacsora már Caravaggio érett stílusának szép példája. A bibliai jelenetet egy kocsmába helyezte, s ezzel valószínűleg megbotránkoztatta az egyház embereit. Első jelentős megbízatása, a Szent Mátéról szóló festménysorozat sem készült el zökkenőmentesen. De a Szent Máté elhívatása már Caravaggio véglegesen megtalált egyéni hangjának gyönyörű tanúja. A hagyományos gúla alakú kompozíciót felváltotta a négyzet alakú. A telített, meleg színekben játszó jelenet egy római kocsmában játszódik, ahol Máté éppen szerencsejátékba merül, amikor belép Krisztus, és hívó mozdulattal mutat rá. A művész a témát áthelyezte a jelenbe, a hétköznapi környezetbe, és ezzel közel hozta kora emberéhez. S mégis, a megvilágítással, a fénysugárral sikerült földöntúlivá tennie a jelenetet. A festménysorozat harmadik darabja, Szent Máté mártíromsága az előző kép feszült csendjével ellentétben csupa mozgás és kegyetlen sötétség, amelyet fény-árnyék hatások alkalmazásával ért el.
A római Santa Maria del Popolo-székesegyház számára készült képek, a Szent Péter keresztrefeszítése és a Szent Pál megtérése is újat hoztak. Caravaggio hűvös távolságtartás helyett olyan közel hozza a jelenetet a nézőhöz, amennyire csak lehetséges. Szent Péter kivégzését a maga durva valóságában festette meg, olyan mocskos lábakat addig még egyetlen festő sem mert lefesteni. Nem véletlenül volt festményéről az az elítélő vélemény: „büdös”, hiszen szinte érezni a hóhérok izzadságszagát. Szent Pál megtérését is merészen ábrázolta: a kép középpontjában nem a szakáll nélkül, fiatalon ábrázolt szent, hanem a lova áll, amelyről leszállt, amikor meghallotta a hívó szót.
Caravaggiót egyházi részről nem elsősorban megbotránkoztató életvitele, hanem vallásos témájú képei miatt támadták, amelyek oka – nem utolsósorban – a modellnek felkért személyek kiléte volt. Caravaggio képein a kor embere felismerte az utcai csavargót, a prostituáltat és a római éjszakai élet több ismert figuráját. Az Emmausi vacsora Londonban található változata Krisztusának modellje valószínűleg ugyanaz a fiúprostituált, aki a Diadalmas Ámoron látható. A legnagyobb botrányt a Mária halála című képpel kavarta. Nem elég, hogy Krisztus anyjának halálát minden pátosz nélkül a legnagyobb realizmussal ábrázolta, felpuffadt hassal, elszíneződött lábakkal, és a helyszín is egy szegényházhoz hasonlít, hanem ráadásul a modellnek felkért nő Róma egyik legismertebb prostituáltja. Természetesen az egyházi megrendelők visszautasították a festményt, így került később Rubens közbenjárására I. Vincenzo Gonzaga mantovai herceg gyűjteményébe. Más megvetett képei a Borghese-gyűjteményt gazdagították.
## Művészetének utóélete
Caravaggio rövid és zaklatott élete miatt nem hozott létre iskolát, nem gyűjtött tanítványokat, de művészetének egyedisége több jelentős festőt vont hatása alá, akik összetett stílusának különböző részleteit vitték tovább. Orazio Gentileschi Caravaggio fényhatásait alkalmazta, lánya, Artemisia Gentileschi a színek intenzitását, a mozgalmasságot és a megvilágítást tanulta el. Bartolomeo Manfredi Caravaggio legtudatosabb utánzója volt, de hiányzik belőle a művész legtöbb erénye. Caravaggio újításait legteljesebben a kiemelkedő tehetségű a gall Valentin de Boullogne örökítette át festményeiben. Caravaggio művészetének hatását lehet kimutatni a francia Georges da La Tour és Simon Vouet, valamint a spanyol Giuseppe Ribera képein is.
Az utrechti katolikus festőművészek, az „utrechti caravaggisták” tagjai a 17. század első éveiben Rómában tanultak, és ott találkoztak a festő műveivel. Miután visszatértek északra, az 1620-as években, a hatás rövid életű, de virágzó volt olyan festők művészetében, mint Hendrick ter Brugghen, Gerrit van Honthorst, Andries Both vagy Dirck van Baburen. A következő generációban Caravaggio hatása felhígulva bár, de érezhető olyan festők munkáiban, mint Rubens (aki megvásárolt egyet a művei közül a mantovai herceg számára, valamint megfestette a Sírbatétel másolatát), Vermeer, Rembrandt, és Velázquez, az utolsó azok közül, akik valószínűleg látták Caravaggio műveit itáliai utazásaik alatt.
## Híres művei
- Az emmausi vacsora, 1596–1598, London, National Gallery; második változat 1606, Milánó, Brera
- Beteg Bacchus-gyermek, 1593–1594, Róma, Galleria Borghese
- Gyümölcskosarat tartó fiú, 1593–1594, Róma, Galleria Borghese
- Bacchus, 1597 körül, Firenze, Uffizi
- Jövendőmondó, Párizs, Louvre
- Pihenő Egyiptomba menekülés közben, 1595, Róma, Palazzo Doria-Pamphili
- Bűnbánó Magdolna, 1593–1594, Róma, Palazzo Doria-Pamphili
- Gyíktól megmart fiú, Firenze, Longhi-gyűjtemény,
- Izsák feláldozása, 1595 körül, Firenze, Uffizi
- Narcissus, 1594–1596, Róma, Galleria Nazionale d’Arte Antica
- Alexandriai Szent Katalin, 1597, Madrid, Thyssen-Bornemisza Múzeum
- Hamiskártyások, 1594–1595, New York, magángyűjtemény
- Gyümölcsös kosár, 1596, Milánó, Ambrosiana
- Keresztelő Szent János, 1602, Róma, Musei Capitolini
- Lanton játszó fiú, 1595–1596, Szentpétervár, Ermitázs
- Szent Máté és az angyal, 1600–1601, Róma, San Luigi dei Francesi
- Szent Máté mártíromsága, 1600–1601, Róma, San Luigi dei Francesi
- Szent Máté elhívatása, 1600–1601, Róma, San Luigi dei Francesi
- Diadalmas Ámor, 1598–1599, Berlin, Staatliche Museen
- Szent Péter keresztrefeszítése, 1601, Róma, Santa Maria del Popolo
- Szent Pál megtérése, 1601, Róma, Santa Maria del Popolo
- Salomé Keresztelő Szent János fejével, 1609–1610, London, National Gallery
- Mária halála, 1606, Párizs, Louvre
- Sírbatétel, 1602–1604, Róma, Vatikáni Múzeum
- A rózsafüzéres Madonna, 1606–1607, Bécsi Szépművészeti Múzeum
- Dávid Góliát fejével, 1601–1602, Bécsi Szépművészeti Múzeum
- Krisztus megkoronázása a töviskoszorúval, Bécsi Szépművészeti Múzeum
- Kígyós Madonna, 1605–1606, Róma, Galleria Borghese
- Szent Jeromos, Róma, Galleria Borghese
- Dávid, Róma, Galleria Borghese
- Loretói Madonna, 1603–1605, Róma, Sant’Agostino
- Az irgalmasság cselekedete, Nápoly, Pio Monte della Misericordia
- Krisztus ostorozása, Nápoly, San Domenico Maggiore
- Judit lefejezi Holofernészt, Róma, Galleria Nazionale d’Arte Antica
- Alof de Wignacourt, 1608, Firenze, Palazzo Pitti
- Alvó Ámor, 1608, Firenze, Palazzo Pitti
- Szent Jeromos, 1607–1608, Valletta, Szent János-társkatedrális
- Keresztelő Szent János lefejezése, 1607–1608, Valetta, Szent János-társkatedrális
- Szent Lucia temetése, 1608, Siracusa, Santa Lucia
- Lázár feltámasztása, 1609, Messina, Museo Nazionale
- Jézus születése Szent Ferenccel és Szent Lőrinccel, 1609, Palermo, Oratorio San Lorenzo |
288,769 | Lepantói csata | 26,833,248 | null | [
"A johannita rend csatái",
"Az Oszmán Birodalom csatái",
"Jón-tenger",
"Kései keresztes hadjáratok",
"Tengeri csaták",
"Újkori csaták"
] | A lepantói csatát 1571. október 7-én vívta az egyesült keresztény flotta az Oszmán Birodalom hajóhadával a Jón-tengeren, a mai Görögországhoz tartozó Patraszi-öbölben. A megerősített tengerparti kikötő, Lepanto, amelyről az ütközet a nevét kapta, az összecsapás helyszínétől jó néhány tengeri mérföldre nyugatra van. Az ütközetben nagyjából 600 hajó vett részt, a Földközi-tenger összes gályájának hetven százaléka, valamint 140 ezer ember – katonák, tengerészek, szabad vagy rabszolga evezősök.
Málta 1565-ös sikertelen török ostroma után I. Szulejmán oszmán szultán északnyugat felé terjeszkedett, és Magyarországot támadta meg. Az idős uralkodó Szigetvár ostroma közben meghalt. A törökök visszavonultak, és az 1568-ban kötött drinápolyi béke biztosította a nyugalmat a Duna mentén. Az új szultán, II. Szelim úgy döntött, hogy a Földközi-tengeren folytatja a hódítást. Itt a törökök óriási fölényben voltak, hiszen a katolikus államok belső problémáikkal, elsősorban a reformációval küszködtek, és nem akarták egyesíteni haderejüket a muzulmánok ellen.
Az egységes fellépés legerőteljesebb híve V. Piusz pápa volt, aki 1566 óta ösztökélte a keresztény hatalmakat, hogy indítsanak új keresztes hadjáratot az Oszmán Birodalom ellen. Az ellentétes érdekeik miatt egymásra gyanakvó Spanyolország és Velencei Köztársaság csak 1570-ben szövetkezett, miután a törökök elfoglalták a velenceiek termékeny birtokát, Ciprust. 1571. május 25-én született meg a Szent Liga. A megállapodásban Velence, Spanyolország és a pápai állam vállalta, hogy közös katonai erővel hadjáratot indít a török ellen.
A keresztény hajóhad 1571 nyarán gyűlt össze a Messinai-öbölben. A több mint kétszáz gályát Velence, a pápai állam, a spanyol király, a Genovai Köztársaság, a Savoyai Hercegség, a toszkánai Szent István Lovagrend, valamint a máltai lovagrend szerelte fel. A költségek felét II. Fülöp spanyol király állta, aki így jelentős súlyt kapott a főparancsnok kiválasztásában. A hajóhad élére féltestvérét, Don Juan de Austriát nevezték ki, helyettese Marcantonio Colonna pápai tengernagy lett.
A Szent Liga hajóhada októberben érte el a görög partokat, ahol II. Szelim mintegy háromszáz egységből álló flottája állomásozott. A had parancsnoka Müezzinzade Ali pasa volt. A keresztény seregben a velenceiek és a spanyolok hosszasan vitatkoztak arról, hogy milyen haditervet kövessenek; végül a velenceiek azonnali támadást sürgető javaslatát fogadták el. A törökök szintén sokat vitáztak arról, hogy várják-e meg a Szent Liga támadását, vagy hajózzanak ki jól védett öblükből, és menjenek a keresztények elé. Végül ők is a támadás mellett döntöttek.
A két hajóhad négy-négy egységből állt fel: főerőből, két szárnyból és tartalékból. A törököknek több hajója és embere volt, viszont a keresztények tüzérsége jóval erősebb volt. Ali pasa ezért kevés hajót hagyott a tartalékban, inkább a centrumot erősítette meg. A törökök a csata elején eredményeket értek el a Csuluk Mehmed vezette jobbszárnyukon, de végül vereséget szenvedtek. Balszárnyukon Ulucs Ali pasa egy átkaroló hadművelettel szétzilálta Giovanni Andrea Doria egységét és betört a keresztény hajók közé. Súlyos veszteségeket okozott a máltai, szicíliai és velencei gályáknak, de végül menekülnie kellett a keresztény erősítés elől.
Az ütközet a főerők között dőlt el, ahol összecsapott a két zászlóshajó, a La Real és a Szultána. A keresztényeknek sikerült visszaverniük a törökök támadását, és elfoglalták Ali pasa hajóját. Ez zűrzavart váltott ki a törökök között, sokan menekülni kezdtek. Az ütközetben a keresztények közül nagyjából nyolcezren vesztették életüket; az elesett törökök számát húszezerre becsülik.
Bár a török flotta megsemmisült, Ciprus nem került vissza velencei fennhatóság alá. A Szent Liga ugyan hamarosan felbomlott, viszont az Oszmán Birodalom soha nem nyerte vissza egykori tengeri erejét. A csata egyben a kézi erővel hajtott hajók utolsó nagy ütközete lett, a gályák helyét ezután átvették a vitorlások.
## Előzmények
Málta 1565-ös sikertelen török ostroma óta viszonylagos nyugalom volt a Földközi-tenger medencéjében. I. Szulejmán oszmán szultán1566-ban nem a térségben, hanem Magyarország ellen vezetett hadat. A szultán azonban Szigetvárnál meghalt, utóda pedig az Iszákosként emlegetett II. Szelim lett. 1568. február 17-én Szokoli Mehmed nagyvezír megkötötte a drinápolyi békét, ami nyugalmat hozott a Habsburg Birodalom keleti határainak.
A földközi-tengeri keresztény országok viszont félelemben éltek. Isztambulból minden évben hírek kaptak szárnyra arról, hogy a török flotta valamely nyugati célpont ellen készül. Ezekben a hírekben általában Málta, Ciprus és Szicília szerepelt legvalószínűbb célpontként. 1570-ben eloszlott a bizonytalanság: március 28-án II. Szelim követe, Kubat átadta a szultán ultimátumát Velencében, vagy megkapja Ciprust, vagy elveszi erővel. A velencei szenátus 195:5 arányban elutasította a követelést, és Kubatot a hátsó ajtón kellett kimenekíteni a feldühödött tömeg elől. Ciprus kiváló célpont volt a törököknek, közel feküdt az Oszmán Birodalom partjaihoz, messze a velenceitől. II. Szelim régóta szerette volna megszerezni: a velencei szenátust már az 1550-es években arra figyelmeztették a kémek és diplomaták, ha az Iszákos trónra kerül, háború lesz a szigetért.
II\. Szelimnek, hatalma megszilárdítása érdekében, szüksége volt hódításra, nem elégedhetett meg a birodalom határainak biztosításával. Ciprus nemcsak könnyű, de a muzulmánok szemében fontos célpont is volt, ugyanis a Mekkába és Egyiptomba vezető úton feküdt, és kiváló menedékül szolgált a zarándokokat és kereskedőket támadó keresztény kalózoknak. Mindazonáltal a török vezetés nem volt egységes a katonai akciót illetően, míg Lala Musztafa pasa, Piali és Ulucs Ali pasa támogatta a tervet, Szokoli Mehmed ellenezte.
1570 nyarán a szultán 300 gályával és több mint 60 ezer emberrel megtámadta Ciprust, és alig két hónap alatt elfoglalta. A főváros, Nicosia 46 nap ostrom után, 1570. szeptember 9-én esett el. A győzelem után a törökök háromnapos szabad rablást engedélyeztek a katonáknak: húszezer embert lemészároltak, ezer nőt és gyereket pedig rabszolgasorba vetettek. Ezután Famagusta kivételével, amely még hónapokig kitartott, minden ciprusi város megadta magát.
## A szövetség megalakulása
V. Piusz pápa 1566 óta próbálta szövetségbe fogni a katolikus államokat, hogy új keresztes hadjáratot indítsanak. A szövetség kialakítása csak lassan haladt, mert az érintett államokat saját problémáik foglalták le, illetve nem tudtak megállapodni a célokban és a költségek megosztásában. Franciaországban és a Német-római Birodalomban már komoly változásokat hozott a reformáció előretörése, az üres kincstárú Spanyolország pedig lázadásokkal nézett szembe Andalúziában és Németalföldön. A velenceiek pedig azért nem csatlakoztak, mert alapvetően elutasították az amúgy is komoly spanyol befolyást Itáliában.
A helyzet és a felek hozzáállása jelentősen megváltozott 1571-re. II. Fülöp az andalúziai muzulmánok, a moriszkók felkeléséből, amelyet az Oszmán Birodalom tevékenyen támogatott, azt szűrte le, hogy Spanyolország addig nem lesz biztonságban, amíg a török hegemóniát meg nem törik a Földközi-tengeren. Ciprus elfoglalása után a Velencei Köztársaság is kénytelen volt másként állni a szövetséghez, mivel egyedül képtelen volt visszafoglalni a szigetet.
1571\. május 25-én megszületett a Szent Liga, amelyet a pápai állam, Spanyolország és Velence alkotott. Tizenkét évre kötelezték el magukat, fő céljuk Ciprus, a Szentföld és Észak-Afrika visszafoglalása volt a törököktől. II. Fülöp vállalta a költségek felét, így döntő szava lett a parancsnok kijelölésében: a keresztény had élére féltestvérét, a 24 éves Don Juan de Austriát, helyettesének Marcantonio Colonna pápai tengernagyot nevezték ki. A szövetség megállapodott egy flotta felállításáról, amelynek a szicíliai Messinában kellett gyülekeznie a nyár folyamán.
Franciaország, amely hosszú évtizedeken át kifejezetten baráti viszonyban volt az Oszmán Birodalommal, kimaradt a szövetségből. Párizs a Szent Ligában nem vállalt szerepet, de az utolsó pillanatig arra törekedett, hogy kibékítse Velencét és a törököket. Ezt a közbenjárást a szövetség tagjai gyanakodva figyelték.
## A főszereplők
## A flották
A török és a keresztény flották túlnyomó többségét adó gályák a 16. század közepére elérték technikai határukat. Mivel a bronzból öntött, megbízható ágyúkat könnyű volt beszerezni, egyre többet helyeztek el belőlük a gályákon, ami nagyobb hajótestet igényelt. A 16. század közepére a gályák így nagyobbak és erősebb fegyverzetűek lettek elődeiknél, viszont csökkent a hatótávolságuk.
A flottákban többféle gálya szolgált. A legáltalánosabb a gallia sottil (közönséges gálya) volt, amely a flották nyolcvan százalékát tette ki. Egy tipikus velencei gallia sottil 41 méter hosszú, öt méter széles, 1,2 méter merülésű volt. A hajót 144 evezős húzta, oldalonként 72 lapáttal. Más gályákon az evezősöket másképp ültették, és egy lapátot akár több ember is húzott. Míg a spanyolok nagy hangsúlyt helyeztek a tüzérségre, addig a velenceiek és a törökök a mobilitást és a sebességet növelték az ütőerő kárára. Így az utóbbiakon csak egy középső és két oldalsó löveg volt, a spanyol, a nápolyi és néhány genovai gályán viszont négy-öt ágyút helyeztek el.
A parancsnokok a szokványosnál nagyobb gályákat használtak. A lanterna nevű hajótípus a taton elhelyezett, jelzésekre használt nagyméretű lámpásról kapta nevét. A legnagyobb gálya a zászlóshajó volt, a lepantói főparancsnok, Don Juan de Austria La Real nevű hajóját például 210 evezős hajtotta. A flottaegységeknek külön parancsnoki hajójuk volt, amelyek átlagosnál nagyobb gallia sottilok voltak. Használtak kisebb gályákat, galiotokat is, amelyeket 16-20 kétemberes evező hajtott oldalanként. Előnyük a sebesség, hátrányuk a nagy gályákkal szembeni sebezhetőség volt. Egy tipikus galiot 27 méter hosszú és három méter széles volt. Egy húszpados török galioton 60-80 evezős és 40-60 katona szolgált. Tipikus török hajó volt a kicsi fusta, amelyen 60 evezős és 30-40 katona tevékenykedett. Hossza 21,5 méter volt.
A keresztények „titkos fegyvere” a velencei fejlesztésű galeasz, a nagy spanyol gályák és a kereskedelmi vitorlások ötvözete volt. Mérete miatt nehéz volt vele manőverezni, ezért csak korlátozottan lehetett a csatában bevetni. Egy galeasz 47 méter hosszú és nyolc méter széles volt, 250-300 katonát szállított, és 70 tengerész dolgozott rajta. Kilenc nagy ágyúval és sok kisebb tüzérségi fegyverrel szerelték fel őket.
A Szent Liga hajóinak több mint a felét legalább öt nehézfegyverrel szerelték fel, míg a törököknél csak a nagy gályák vittek ennyi fegyvert fedélzetükön. A többi keresztény és muzulmán hajón három-három löveg volt. A Szent Liga katonáinak túlnyomó többségét szakállas puskával szerelték fel, míg a törökök kétharmadának csak íja volt. Az íjjal ugyan gyorsabban lehetett lőni, de hatótávolsága és átütő ereje jóval gyengébb volt a kézi tűzfegyverekénél. Mivel a tűzfegyvereket csak lassan lehetett újratölteni, két hajó összecsapásában csak egyszer lehetett használni őket, így a tüzérek csak közvetlen közelről lőttek. Miután a lövedékek végigsöpörtek a fedélzeten, a hajók megcsáklyázták egymást, majd a katonák az átvetett hidakon átrohantak a másik fedélzetre, ahol azután klasszikus gyalogos kézitusa döntötte el az összecsapást.
## Felvonulás
### Keresztények
A Szent Liga hajóinak gyülekezése nem zajlott zökkenőmentesen Messinában, a spanyol és az olasz katonák folyton egymás torkának estek, és a parancsnokok felakasztattak néhányat közülük, hogy helyreállítsák a rendet. A vezetői szinten ugyanez az utálat munkálkodott: a velenceiek, különösen parancsnokuk, Sebastiano Venier engesztelhetetlenül gyűlölte a spanyol szolgálatban álló Doriát, mert meggyőződése volt, hogy nem akar harcolni a törökökkel. Ebben az állításban sok igazság volt, ugyanis Doria fő utasítása uralkodójától a spanyol flotta védelme volt.
A velenceieket általában utálta mindenki, mert számítónak tartották őket, akik a lehető legkevesebbet akarják költeni a hadjáratra. Közös meggyőződés volt, hogy a velenceiek azért indították útnak gályáikat kevés katonával fedélzetükön, mert ezen is spórolni akartak. Egy korabeli forrás szerint a velencei gályákon egyenként csak 75 katona volt, ezért azt az utasítást kapták a főparancsnoktól, hogy vegyenek fedélzetükre külföldi harcosokat. Így az ütközetben 1500 spanyol és 2500 olasz harcolt a velencei hajókon.
Szeptember 10-én a zászlóshajó fedélzetén összegyűlt a szövetség hetven rangidős parancsnoka, hogy megvitassa a haditervet. Don Juan de Austria két általános javaslattal állt elő: felkutatják és megtámadják az ellenséget, vagy hagyják, hogy az keresse és támadja meg őket. A pápai és a velencei flotta azonnali támadást, a spanyolok kivárást javasoltak. A főparancsnok a támadás mellett állt ki, és ezzel eldőlt a kérdés. A szövetség hajói szeptember 16-án elindultak Korfu felé.
A Szent Liga hajóhada – De Austria levele szerint, amelyet García de Toledo Osoriónak küldött – 208 gályából, hat nehézgályából és 24 egyéb hajóból állt. A teljes haderő elérhette a 70 ezer embert (30 ezer katona és 40 ezer evezős). A gyalogosok kétharmada spanyol volt. A hajókon számos európai nemzet fiai szolgáltak harcosként avagy tengerészként: spanyolok, katalánok, Itália szinte valamennyi nemzetéből (szicíliaiak, friuliaiak, nápolyiak, toszkánok, korzikaiak, szárdok, lombardok, piemontiak, kalábriaiak, genovaiak), valamint portugálok, németalföldiek, németek, franciák, görögök, máltaiak, dalmátok és angolok, sőt néhány horvát és montenegrói tengerész (utóbbiak főként Cattaróból).
Don Juan de Austria előre küldte felderítésre Gil de Andrada máltai parancsnokot négy gyors gályával. Andrada néhány nap múlva azzal a hírrel tért vissza, hogy a törökök megtámadták Korfut, majd visszavonultak Prévezába. Félő volt, hogy a törökök visszahajóznak a biztonságos kikötőkbe, hogy ott teleljenek. A keresztények tíz nap múlva megérkeztek Korfura. Szeptember 27-én újabb haditanácsot tartottak, és a spanyolok ismét arról győzködték a főparancsnokot, hogy ne keresse az ütközetet a törökökkel. Másnap hasonló tartalmú levelet írt II. Fülöp Madridban Don Juan de Austriának, arra utasítva, hogy töltse a telet Szicílián, és csak a következő évben induljon hadba. Szeptember 29-én Andrada jelentette, hogy rábukkant a szultán hajóira Lepantónál.
Október 2-án, Gomenizzánál majdnem felbomlott a szövetség, miután Giovanni Andrea Doria meglátogatta Sebastiano Venier velencei parancsnok zászlóshajóját, hogy – nyilvánvalóan Don Juan de Austria utasítására – ellenőrizze azt. A velenceiek ezt elviselhetetlen sértésként értelmezték, de engedelmeskedtek. Délután kitörtek az indulatok: egy velencei gálya és egy spanyol zsoldban álló olasz kapitány hajójának legénysége összeszólalkozott, majd csetepaté alakult ki, amelyben Venier két zászlósát megölték. Veneri négy olaszt felakasztatott.
A lépés felbőszítette a főparancsnokot. Tanácsadóival megtárgyalta a történteket, és tizenegyük közül nyolc arra szavazott, hogy vezényeljen húsz gályát a velenceiek ellen, és akasztassa fel Sebastiano Veniert. De Austria végül úgy döntött, hogy leváltja a velencei flotta éléről a parancsnokot, és helyét Agostino Barbarigo veszi át. Október 3-án továbbhajóztak Préveza felé. Venier későbbi, a velencei szenátusnak küldött beszámolójából tudni, hogy október 4-én Kefaloniá közelében értesültek: a törökök bevették Famagustát. Ez eloszlatta azt a reményüket, hogy sikerül Ciprust felszabadítani. Október 7-én megpillantották a török flottát.
### Törökök
A törökök már április 25-én kihajóztak Isztambulból Müezzinzade Ali pasa és Pertev pasa parancsnoksága alatt: előbbi a hajókért, utóbbi az azokon szolgáló katonákért felelt. A törökök Krétát, Korfut, a dalmát és albán partokat fosztogatták. Augusztus 23-án Ulucs Ali pasa a mai Dubrovnik térségébe érkezett a dalmát partoktól, és kelet felé hajózott. Egy nap múlva Caracosa, más néven Kara Hodzsa, az itáliai származású kalóz, majd augusztus 25-én Pertev pasa követte őt Herceg Novi térségéből. Mindannyian csatlakoztak az Ali pasa által vezetett hajóhadhoz a görög partoknál. A hosszú kalózszezon megviselte a hajókat és a legénységet egyaránt, a harcokban elesettek és korábban elbocsátottak részbeni pótlására Lepantónál tízezer janicsár, kétezer szpáhi és kétezer egyéb harcos szállt hajóra.
A fennmaradt levelekből tudni, hogy Isztambul erőteljesen beleszólt a török flotta tevékenységébe, azt viszont ma már nem lehet megállapítani, hogy ennek hátterében a szultán, vagy Szokoli Mehmed állt. Ali pasa folyamatosan kapta az utasításokat arra vonatkozóan, hogy miként manőverezzen a flotta, hogyan töltse fel élelmiszerkészleteit, hol vegyen fel katonákat. Augusztus 19-én a pasa megkapta az egyértelmű üzenetet, ha megpillantja a Szent Liga hajóhadát, habozás nélkül támadja meg.
A törökök pozíciója kedvező volt, ugyanis megvárhatták volna a Szent Liga hajóit a Lepantói-öbölben, amelynek bejáratát két erőd őrizte. Az öböl partján állt Lepantó (törökül Inebahti) vastag fallal körülvett kikötője. A török had azonban október 6-án kedvező széllel kihajózott a védett öbölből, és csatasorba állt, hogy megakadályozza az áthaladást a területen. A hajósor hosszan elnyúlt, szinte parttól partig, hogy leszűkítse azt a helyet, ahol ütközet alakulhat ki.
A törökök 208 gályával készültek a csatára. A nagyobb hajókat 56 galliot és 64 fusta kísérte. A becslések szerint a flotta 77 ezer emberből (50 ezer evezős és 27 ezer katona) állt. Míg a velencei hajókon szabad emberek eveztek, akik szükség esetén bekapcsolódhattak a harcokba, a török gályákon keresztény rabszolgák húzták a lapátokat.
Az oszmánok nyolc helyről vonták össze a flottájukat: a balszárnyon álltak a konstantinápolyi, az algériai, a szíriai, az anatóliai, a negroponti és az albániai gályák. A centrumban szintén egy konstantinápolyi hajóhad, valamint a rodoszi flotta, a fekete-tengeri, a gallipoli és egy másik negroponti flotta, valamint a tripoli gályák foglaltak el hadállást. A jobbszárnyon a konstantinápolyi flotta harmadik része, néhány tripoli gálya, az anatóliai flotta másik része és az egyiptomiak (az alexandriai hajóhad) alkották. Hátvédnek jó néhány negroponti és antalóiai, valamint egy vegyes összetételű tengeri hadosztály maradt. A hajókon igen nagy számban szolgáltak a törökök mellett arab, bolgár, berber, görög és albán tengerészek is.
Ali több mint háromszáz hajója egy félhold ívében várakozott a Szent Liga flottájára. Korabeli források szerint annyira biztosak voltak a győzelemben, hogy október 6-án este mulatoztak és ünnepeltek. A törökök – szökött gályaraboktól – tudtak arról, hogy a velenceiek és a spanyolok egész úton veszekedtek, így meggyőződésük volt, hogy a keresztény flotta szétesik. A pasák utolsó tanácskozásán Pertev az összecsapás ellen érvelt, de a többiek támogatták az ütközetet.
Október 7-én meglátták a Szent Liga hajóit, és a had mérete meglepte őket, ugyanis Caracosa, akit a keresztények elé küldtek tájékozódni, azt jelentette, hogy százötvennél nincs több hajó a flottában. A törökök nyilvánvalóan alábecsülték a galeaszok ütőerejét is, amikor vállalták a nyílt tengeri összecsapást. Ali pasa döntését befolyásolták a szultántól érkező agresszív sürgetések és a téves hírszerzési információk. A krónikás, Pecsevi szerint a pasa azt mondta:„Folyamatosan kapom a fenyegető parancsokat Isztambulból; féltem a pozícióm és az életem.”
### Hadrend
Mindkét hajóhad négy részreː főerőre, balszárnyra, jobbszárnyra és tartalékra tagolódott. A török flotta jobbszárnyának parancsnoka Csuluk Mehmed, Alexandria kormányzója volt, aki a keresztény balszárnnyal állt szemben, amelyet a velencei Agostino Barbarigo irányított. A keresztény hajóhad 57 gályából állt. Az egyiptomi hajók a partok mellett északi irányban haladtak, hogy bekerítsék a Velencei Köztársaság gályáit. Csuluk Mehmed szpáhikat küldött a partra, hogy elfogják azokat, akik esetleg a szárazföldön akarnak majd menekülni.
A főerőt a flották főparancsnokai vezették. Ali pasa, hogy leküzdje a nyomasztó keresztény tüzérségi fölényt, egyesítette tartalékát az első vonallal, alig öt gályát hagyva magának támogatásul. Nyolcvanhét gályájával komoly számbeli fölényben volt a keresztények fő erejével szemben, ahol Don Juan de Austria 62 hajót irányított. A keresztény parancsnok felállított egy 30 gályából álló tartalék egységet is, amelyet bárhol bevethetett. A tartalék hadat a spanyol Álvaro de Bazán, Santa Cruz márkija vezette.
Az oszmánok balszárnyán Ulucs Ali pasa vonult fel 67 gályával, vele szemben Giovanni Andrea Doria vezényelte a keresztény jobbszárnyat 53 gályával.
A hat galeasz kettes csoportokban a három flottaegység előtt hajózott. A hatalmas hajók jóval magasabbak voltak a török gályáknál, így közelről lefelé, a palánkok mögül tudtak tüzelni rájuk.
A soknemzetiségű szövetség koherenciájának érdekében Don Juan de Austria úgy állíttatta fel a nagyobb egységeket, hogy mindegyikbe kerüljenek „idegen” hajók, így a velenceiek vezette balszárnyban legyenek genovai és nápolyi hajók, a spanyol centrumban velenceiek és a pápai államot képviselők, Doria egységében pedig szicíliaiak és savoyaiak egyaránt. Egy spanyol gályán az angol kalóz és zsoldos, Sir Thomas Stukeley (feltehetően VIII. Henrik törvénytelen fia) parancsnokolt.
## Összecsapás
A két hajóhad 7.30-kor pillantotta meg egymást, 8 órakor felvették a végső csatarendet. A keresztények szentmisén vettek részt, majd nekiindultak az utolsó mérföldeknek, amelyek a törököktől még elválasztották őket. De Austria átszállt egy gyors vitorlásra, és elhajózott a flotta előtt, egyrészt, hogy lássa, tartják-e a hajók a vonalat, másrészt, hogy harcra ösztönözze katonáit. A csatát túlélő keresztények közül később többen is azt mondták, hogy amikor közeledtek a tengeren ringatózó török hadhoz, úgy tűnt, túl kevesen vannak a győzelemhez, és azt szerették volna, ha a főparancsnok kiadja az utasítást a visszavonulásra. A csata kezdő mozzanataként Don Juan de Austria elsütötte a pisztolyát az ellenség felé, majd kibontatta a Szent Liga zászlaját a La Realon. A zászlóshajó aktív részvétele az ütközetben lelkesítően hatott a keresztény katonákra és hajósokra.
A keresztény hajók a kedvező széllel gyorsan közeledtek a török flotta felé, majd megkezdték az ágyúzást. A nehézgályák sortüzet lőttek a török hajókra, amelyeknek el kellett haladniuk mellettük, ha támadni akartak. A galeaszok hatalmas felfordulást okoztak a török sorokban, a mozgásképtelenné vált hajókba belefutottak más gályák. Amikor a csata korai szakaszában egy lövedék eltalálta zászlóshajója, a Szultána díszes lámpását, Ali viccel próbálta elütni a feszültséget: „Olyanok, mint a gyerekek: összetörik a szép tárgyakat”. A veszteség a török oldalon azonban óriási volt: a keresztény ágyútűzben, még a valódi kézitusa dominálta összecsapás előtt, Ali pasa hajóinak egyharmada elsüllyedt, vagy súlyosan megrongálódott.
### Harc a török jobbszárnyon
A keresztény balszárny szorosan az albán partok mellett haladva érte el a csatateret. Az egység parancsnoka Agostino Barbarigo volt, aki Veneri helyét vette át. Utóbbit az akasztásos összetűzés után a főerőhöz vezényelte a főparancsnok. Barbarigo mellett Antonio da Canale hajózott, míg a jobbszárnyat Marco Querini zárta le. Az előttük haladó két galeasz parancsnoka Ambrogio és Antonio Bragadin, Famagusta megnyúzott parancsnokának rokonai voltak. A velük szemben felsorakozó török jobbszárny parancsnoka Csuluk Mehmed, Alexandria kormányzója volt, aki Barbarigo zászlóshajója felé tartott, míg Mehmed bég, Negroponte beje Marco Querinivel nézett farkasszemet. Ahogy előrehaladt a csata, a velenceiek elvesztették a magasabb palánkok előnyét, amelyeknek következtében messzebbre tudtak lőni, és megkezdődött a kézitusa a nagyobb számú ellenséggel.
A török jobbszárny a partok mellett haladva csapott össze a velencei hajókkal. Úgy tervezték, hogy könnyebb hajóik a sekélyebb vizeken haladva megkerülik a nehéz velencei hajókat, és a hátukba kerülnek. Néhánynak sikerült is, de Barbaragio saját hajójával elállta az utat. A zászlóshajóra hatalmas tűz zúdult a török gályákról. A csatában nyílvessző találta el Agostino Barbarigo jobb szemét, így a flotta irányítását helyettese vette át.
A törökök megpróbálták bekeríteni a keresztényeket, de ez nem sikerült. Marino Contarini, Barbarigo unokaöccse, látva, hogy mekkora nyomás nehezedik nagybátyjára, hajóival kisegítette, és ezzel eldöntötte az ütközetet, de halálos lövést kapott. Negyed tizenkettőre a keresztény balszárny bekerítette a muzulmán jobbszárnyat, és a part felé szorította. A korabeli beszámoló szerint a Szent Liga hajói olyan szorosan haladtak egymás mellett, hogy „egyetlen gálya, még egy kicsi csónak sem tudott átcsúszni közöttük.” A török gályákat elözönlő katonák nem ejtettek foglyokat, akit értek, meggyilkoltak, több hajón pedig rátámadtak fogva tartóikra a keresztény gályarabok.
A muzulmánok csapdába kerültek, és ahogy egyre több keresztény hajó csatlakozott a harchoz, úgy fogyott a túlélés esélye. Néhány török kapitány kifuttatta a partra hajóját, hogy a szárazföldön próbáljon elmenekülni. A velenceiek, égve a Famagusta eleste miatt bosszúvágytól, csónakokkal partra szálltak, hogy a szárazföldön is üldözzék a menekülő törököket. Kora délutánra a katolikus flotta szétverte a török jobbszárnyat. A csatát a török parancsnok nem élte túl: Csuluk Mehmed vízen lebegő holttestére egy velencei hajó bukkant rá. A legénység a testet kiemelte, levágta a fejét, majd egy lándzsára tűzte. Barbarigo október 9-én halt meg fejsérülése miatt.
### Harc a főerők között
A délre Barbarigótól és északra Doriától elhelyezkedő több mint hatvan hajóból álló keresztény főerő lassan haladt, hogy tartsa a hadrendet. Északról déli irányban a 31. volt De Austria hajója, a La Real. Venier a La Real bal oldalán, Marcantonio Colonna a jobb oldalán hajózott. A keresztények előtt haladó két nehézgálya kapitánya Giacomo Guoro és Francesco Duodo volt. Velük szemben Ali pasa közeledett. A Szultána mellett Pertev pasa, majd Hasszán pasa, Hajreddin Barbarossa fia hajózott. A török zászlóshajó fedélzetén háromszáz janicsár, néhány puskás és száz számszeríjász volt. A keresztény zászlóshajón Don Lope de Figueroa vezetésével négyszáz szardíniai puskás készült a harcra.
Kevéssel dél előtt a Szultána és a La Real összecsapott. A török zászlóshajó három ágyúlövést adott le, ebből egy talált, és elsodorta az első evezőssort. A La Real kivárt, és csak közvetlen közelről lőtt: valamennyi lövése talált. A török hajó páncéllal burkolt orra mélyen belefúródott a spanyol gályába, majd legázolta az egyik evezősort. A törökök megrohanták a La Real fedélzetét, ahol véres közelharc alakult ki, de a keresztények visszaszorították őket. A spanyol gyalogosok egészen a Szultána főárbócáig jutottak a szétlocsolt olajtól és vértől csúszós fedélzeten, de onnan visszaverték őket.
Közben Colonna gályája, amelybe Pertev pasa hajója szaladt bele, nekirohant a Szultána másik oldalának, és onnan támadott. Újabb és újabb hajók kapcsolódtak be a zászlóshajók harcába. Venier gályáját, miközben a főparancsnok segítségére sietett, felöklelte egy török hajó, és csak a tartalék két velencei gályájának gyors beavatkozása mentette meg. Ahogy haladt előre a küzdelem, úgy érkeztek a tartalék hajói a szorongatott keresztény gályák segítségére. A török zászlóshajó egyórányi küzdelem után, 13 óra körül elesett. A véres kézitusában meghalt Ali pasa, Don Juan de Austria pedig megsebesült egy lándzsaszúrástól, a lábán. Ali pasa fejét levágták, és lándzsára tűzték.
A La Real hátsó árbócára felvonták a Szultána Korán-versekkel díszített lobogóját, a török zászlóshajóra pedig a Liga lobogóját húzták fel. Ezt látva a török sereg megzavarodott. A hajók egy része megpróbált visszafordulni és elmenekülni, megzavarva a továbbra is harcban álló egységeket. A vége mészárlás lett, a török főerő kevéssel délután egy óra után összeomlott, és a jobbszárny sorsára jutott. Pertu pasa egy gyors hajóval megszökött a csata helyszínéről.
### Ütközet a török balszárnyon
A keresztény flotta jobbszárnyát Giovanni Andrea Doria vezette. A hajóhad előtt haladó két galeaszt Andrea da Pesaro és Pietro Pisani irányította. Velük szemben Ulucs Ali pasa hajói álltak hadrendbe. A centrumból úgy tűnt, Doria nem akar harcolni, és ezért egyre távolodik a csata helyszínéről. De Austria egy vitorlást küldött oda, hogy tisztázza a helyzetet. Valójában Doria azért küzdött, hogy a nagyobb létszámú török had ne tudja a nyílt tenger felől megkerülni, majd hátba támadni. Ráadásul néhány velencei hajó, attól tartva, hogy Doria elárulta őket, megbontotta a hajók rendjét, és a főerő felé fordult. Ahogy a keresztény hajók távolodtak a centrumtól, rés nyílt közöttük, amelybe betörtek Ulucs Ali pasa gályái.
A török hajók le tudtak választani a többiektől néhány velencei és három máltai gályát. Ezek a hajók reménytelenül kevesen voltak a rájuk támadó törökökkel szemben. A három máltai gályát hét algériai hajó támadta meg. A keresztény hajók hősiesen küzdöttek a nagyobb létszámú ellenséggel. A máltai zászlóshajó legénységéből mindössze hatan élték túl az összecsapást, köztük a parancsnok, Pietro Giustiniani, akit ötször találtak el nyíllal, és kétszer vágtak meg handzsárral. A szicíliai hajók megpróbáltak segíteni, de lerohanták őket. A kalózok lemészárolták a genovai és a savoyai zászlóshajó, valamint öt velencei gálya teljes legénységét.A török siker nem volt hatással a főerő küzdelmére és Santa Cruz márkijának beavatkozása megelőzte az összeomlást. Ulucs Ali hajóit bekerítették, a pasa elhagyta ostromlott hajóját, és a máltai gálya lobogójával elmenekült. A gyűrűből mindössze 14 könnyű hajónak sikerült kitörnie.
## Veszteségek
A veszteségek pontos adatai nem ismertek. A becslések szerint a csatában a keresztények közül nagyjából nyolcezer vesztette életét, míg a halott törökök számát 20-30 ezer főre teszik. A liga 117 gályát zsákmányolt, és több ezer embert ejtett fogságba, és mintegy 15-20 ezer keresztény gályarabot felszabadított. Nyolcezer keresztény megsebesült, köztük az egyik pápai gályán szolgáló Miguel de Cervantes is. A keresztény zsákmány 137 gálya volt. A pusztításra visszaemlékezve egy angol tengerész azt mondta, annyi törmelék borította a tengert, hogy száraz lábbal át lehetett volna kelni rajta. A keresztény had Petala kikötőjében töltötte az éjszakát.
A zsákmányból a Pápai állam 19 gályát és két könnyűgályát, valamint 881 rabszolgát kapott. A spanyoloknak 64 hajó és 1713 rabszolga, a velenceieknek 43 hajó és 1162 rabszolga jutott. A lepantói csata volt az utolsó nagy ütközet, amelyet evezőkkel hajtott hajók vívtak.
## Következmények
A visszatérő keresztény flottát Messinában díszlövések és zúgó harangok fogadták. V. Piusz pápa október 22-én értesült a győzelemről, és már azon a napon hálaadó misét celebrált a római Szent Péter-bazilikában. A harc alatt a pápa és környezete kitartóan imádkozta a rózsafüzért, és a győzelmet az imádkozásnak tudta be, ezért elrendelte, hogy a csata napja, október 7. a Rózsafüzér Királynőjének ünnepe legyen. Az ünnep a keresztények megsegítésének napja. A pápa a misén reményének adott hangot, hogy további győzelmeket érnek el a jövőben.
Velencében a kézművesek és kereskedők játékokat és látványosságokat rendeztek. Messinában Don Juan győzelmi felvonulást tartott, Marcantonio Colonna pedig diadalmenetet tarthatott Rómában.
De Austria a zsákmányból neki járó részt, valamint a Messina városától kapott 30 ezer dukátot szétosztotta az ütközet sebesültjei között. A császári zászlót a pápának, a híres zöld selyemlobogót pedig II. Fülöpnek ajándékozta. A mekkai selyemzászlóba 28 900-szor hímezték bele aranyfonallal Allah nevét. A zászló a szultán kincstárából származott, és Lepantóig egyetlen olyan csata sem volt, ahol nem nyertek a törökök, miután felvonták.
A török birodalom hatalmas erejét még ez a katasztrófa sem törte meg, Velence továbbra is defenzívában maradt a Földközi-tenger keleti medencéjében. Szokolli Mehmed nagyvezír a vereség után fölényesen ezt mondta Velence konstatinápolyi követének: "Nagy különbség van a ti veszteségetek és a miénk között. Tőletek egy királyságot ragadtunk el, Ciprust, egy karotokat vágtuk le. Ti viszont leverve flottánkat, csak a szakállunkat borotváltátok le. Egy levágott kar nem nő ki többet, a leborotvált szakáll viszont igen, még nagyobb erővel."
1572-re a teljes flottát újjáépítették, és Uludzs Alit nevezték ki főparancsnoknak. A Szent Liga nem érte el kitűzött célját, se Ciprust, se Észak-Afrikát nem tudta elvitatni az oszmánoktól. Ezért, valamint belső ellentétei miatt a liga 1573-ra széthullott. Ebben az évben, egy esztendővel V. Piusz halála után, a Velencei Köztársaság olyan különbékét kötött az Oszmán Birodalommal, mintha a Lepantói csatát a törökök nyerték volna meg: ennek értelmében Velence lemondott Ciprusról és más, időközben elfoglalt erődről, valamint 300'000 aranydukát kártérítést fizetett készpénzben (viszont kereskedelmi érdekeltségei sértetlenek maradtak). A török flottát újjáépítették, a birodalom azonban soha nem heverte ki a tapasztalt hajósok ezreinek elvesztését.
A vesztes ütközet után a török hajóhad kerülte az összecsapást a keresztényekkel, és ebben az időben felépült az új flotta, amelyben megjelentek a mahonék, a nagy tűzerejű török nehézgályák. 1572 áprilisára 250 gálya és öt nehézgálya állt készen a harcra. Tunisz, amelyet a spanyolok 1573 októberében visszafoglaltak, a következő évben elesett. |
953,733 | Magyar Pamutipar Rt. | 26,573,883 | null | [
"1887-ben alapított szervezetek",
"Az 1880-as években alapított cégek",
"Magyarországi textilipari cégek",
"Technikatörténet"
] | A Magyar Pamutipar Rt. (rövidített nevén: MPI) Magyarország egyik legnagyobb pamutipari vállalata volt. (Nevében az "Rt." csak az államosításig szerepelt, akkor "NV", azaz Nemzeti Vállalat lett, majd egyszerűen csak "Magyar Pamutipar" néven jegyezték.) 1887-ben alapították Újpesten, egy korábbi, angol érdekeltségű textilgyár átvételével. Később megvásárolták az óbudai Kartonnyomógyárat is, amely így az MPI része lett. Önálló vállalatként 1963-ig működött, akkor több más pamutipari vállalattal együtt az újonnan alapított Pamutnyomóipari Vállalathoz (PNYV) csatolták és ebben a keretben működött az 1990-es évekig, amikor a PNYV és vele együtt a hozzá tartozó gyáregységek is (mint például a BUDAPRINT), tönkrementek és felszámolás alá kerültek.
## A kezdetek
A Magyar Pamutipar Rt. megalapításáról 1887-ben döntött egy magyar, német és svájci üzletemberekből álló részvénytársasági közgyűlés, amely ezzel a felszámolás alatt álló, eredetileg Roger Tatham angol textilgyáros által 1882-ben alapított Első Magyar Pamutfonó- és Szövőgyár Rt. újpesti gyártelepének sorsáról hozott határozatot. A részvények többségét a német Süddeutsche Baumwoll-Industrie tulajdonosai birtokolták és ők adták az igazgatóság tagjainak nagy részét is. Mellettük Lederer Sándor, csetei Herczog Péter és gróf Szapáry István, a Magyar Országos Bank Rt. igazgatója vett részt a részvénytársaság vezetésében. A társaság célkitűzése pamutfonodák és -szövödék létesítése, pamutfonalak és -szövetek kikészítése és a gyártmányok értékesítése volt.
A gyár megalapítását követően fonóorsóval, cérnázóorsóval és 151 szövőgéppel kezdte meg működését. Az alapítás évének végén 200 munkás dolgozott az üzemekben, akik 12 órán át – közben egy másfél órai étkezési szünettel – hajtották a gépeket, rendkívül alacsony fizetésért. A következő években a gyár termelése fokozatosan növekedett ugyan, de ez igen gyenge termelékenységgel, igen magas rezsivel, magas kamatokkal, rossz hatásfokú tüzeléssel és – az összes gyártási költséghez viszonyítva – rendkívül magas munkabérhányaddal párosult (annak ellenére, hogy a fizetések a munkások legszűkebb megélhetését is csak alig-alig tették lehetővé). 1887 és 1892 között a cég folyamatosan veszteséges volt. Végül a német főrészvényesek 1893-ban eladták a Spitzer Gerzson és Társai magáncégnek, amely jelentős kékfestő üzemet működtetett, amivel akkoriban a Goldberger-féle üzemnek jelentős konkurense volt.
## Tűzvész után korszerűsítés
Egy 1894-ben bekövetkezett tűzvész a fonodát teljesen elpusztította és komoly károkat okozott a szövödében is. A kártérítés gyanánt kapott jelentős összegből – kiegészítve azt a Hazai Bank Rt. pénzügyi támogatásával – helyrehozták az épületeket és korszerű, új gépek vásárlásával jelentős beruházást hajtottak végre. 1894–95-ben 2,3 millió méter szövetet adtak el, köztük már tarkánszőtt szöveteket is. Ettől kezdve a gyár már jelentős nyereséget ért el és termékeinek minősége is nagyot javult. 1896-ban 400–500 munkást foglalkoztattak és az energiát ekkor már egy 500 lóerős gőzgép szolgáltatta. 1000 tonna fonalat és 160–200 ezer vég szövetet gyártottak, amelyek jó részét Szerbiába, Bulgáriába, Belgiumba, az Egyesült Államokba és Dél-Afrikába szállították.
A századforduló éveiben a vállalat helyzete némileg romlott. Az 1900–1901-es üzleti évet – a tulajdonosváltás óta először – tetemes veszteséggel zárták. Ennek okait a magas gyapotárakkal, a jelentős kölcsön-visszafizetési kötelezettségekkel, a tekintélyes kamatokkal, a nagy rezsiköltségekkel és az alacsony termelékenységi mutatókkal, az osztrák konkurens cégekkel, valamint az európai textilipart sújtó dekonjunktúrával magyarázták. 1902-ben a helyzet valamelyest javult és a vállalat ismét nyereséges lett, azonban óvatosságból a nyereség nagyobb részét tartalékolták, nagyon keveset költöttek fejlesztésekre, ezért erősen lemaradtak a rohamosan fejlődő hazai versenytársaik mögött.
A világpiacon fokozatosan emelkedő gyapotárak következtében a textilpiacon válság alakult ki, amit még súlyosbított, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia agresszív külpolitikája miatt 1908–1909-ben bedugultak a balkáni piacok. Noha a vállalat 1906–1907-ben még igen jól prosperált, a válság következtében jelentős veszteségeket szenvedett el.
1907-ben ismét tűzvész pusztított a gyárban és a kényszerű helyreállítást most is az üzem bővítése és a gépállomány felfrissítése kísérte. Növelték a fonóorsók számát, több száz új szövőgépet szereztek be és kibővítették a kikészítő üzemet is, ahova fonalfehérítő gépeket is telepítettek, mert ilyenekkel a gyár korábban nem rendelkezett. Munkáslakásokat is építettek a nagy arányú fluktuáció fékezésére. 1911–1912-ben, az akkori textilipari konjunktúra hatása alatt további bővítéseket hajtottak végre, így a szezontól függően 800–1200 munkás 30 ezer fonóorsóval és 600 szövőgépen dolgozott.
## Az első világháború és az azt követő időszak
1914-ben, az első világháború kitörését követően nagymértékben megnőtt részben a hadsereg, részben a lakosság textiláruk iránti igénye. 1915-ben azonban már mutatkoztak a nyersanyagellátás – a pamutbehozatal – problémái, amelyek a rákövetkező években csak súlyosbodtak. A bevezetett intézkedéseknek megfelelően a pamutárukat csak katonai megrendelésre lehetett gyártani és ezeknek a termékeknek a minősége is egyre romlott. Ugyanakkor a Magyar Pamutipar Rt. – épp a hadseregnek történő szállításoknak köszönhetően – 1914-ben és 1915-ben igen jó gazdasági eredményeket könyvelhetett el. Ez részben annak is volt köszönhető, hogy a cég akkori igazgatója, Szurday Róbert volt a kereskedelemügyi minisztérium felügyelete alatt működő Pamutközpont elnöke. Ennek a szervezetnek a feladata volt a készletek számbavétele, a tartalékok és a rekvirált anyagok kiutalása, szétosztása, sőt az ármegállapítás is. Fellendült a hulladékok, rongyok, sőt pótanyagok (csalán, papír) textilipari hasznosítása. (Ennek a folyamatnak a hatására alapította meg Szurday 1917-ben a Magyar Vigognefonó Rt.-t, az első ilyen hazai vállalatot.)
A Tanácsköztársaság (1919. március 21.–augusztus 1.) idején lezajlott „szocializálás” során a Magyar Pamutipar Rt.-t a munkások kollektívája vette birtokába. A vállalat vezetője, „termelőbiztosa” Sinkó István volt, aki azonban jól együtt tudott működni a gyárvezetéssel. Jelentős, 30%-os béremelést is elértek és a munkaidőt 12-ről 9 órára csökkentették. A gyárat jelentős károk nem érték, a termelést folyamatosan fenn tudták tartani és végül a vállalat nyereségesen zárta az 1919-es évet.
A trianoni békeszerződés után kialakult új országterületen kevés textilgyár maradt, ugyanakkor a textiltermékek iránti kereslet igen nagy volt. Ez az MPI számára kedvező piaci helyzetet eredményezett. Szurday ismét átvette a vállalat vezetését. 1920 és 1925 között a kormány felújította az 1907. évi törvénnyel kezdeményezett iparfejlesztési politikát, aminek hatására számos vállalat, köztük 62 textilgyár kapott állami segélyt, kedvezményt. A háború alatt bekövetkezett áruhiány miatt a békeidőben óriásira nőtt a textiltermékek iránti kereslet is, így jelentős konjunktúra keletkezett. 1920 után normalizálódott a nyersanyagellátás, megszűnt az addig tapasztalható szénhiány. 1922-ben a vállalat ismét teljes kapacitással dolgozott. Az ezt kísérő, egyre rohamosabb infláció ellenére – az ennek megfékezésére 1925-ben bevezetett új pénzre, a pengőre átszámítva is – 1924-ben és 1925-ben is jelentős nyereséget könyvelhettek el, amit főleg ingatlanokba fektettek. A korábbi, Sas utca 25-ben működő központot átköltöztették a nagyobb, Arany János utca 31. sz. alatti, újonnan emelt épületbe, korszerűsítették a gyár mellett már korábban épített „Pamutházat”, amelyben 120 munkáslakást alakítottak ki. 1924-ben először csak kisebb gépbeszerzéseket eszközöltek, de 1925-ben megkezdték a géppark felújítását. Igazi nagy rekonstrukcióra 1927–1928-ban került sor, amikor összesen 5 millió pengő értékben felépítették egy-egy új fonoda illetve szövöde épületét, ezeket részben új, részben külföldről vásárolt, de korszerű használt gépekkel rendezték be, új turbinákkal és generátorokkal bővítették az áramellátást szolgáló erőművet, az új fonodában korszerű légnedvesítő berendezést helyeztek üzembe, korszerűsítették az üzemi helyiségek fűtését, bővítették a karbantartó és javítóműhelyeket.
## Az 1929–1933-as világválság hatásai
Az 1929–1933-ban lezajlott világválság súlyos következményekkel járt a magyar iparra nézve is (a válság mélypontján, 1931 és 1933 között a termelés értéke 20–30%-kal, a nehéziparban 50%-kal csökkent), de a textilipart kevésbé sújtotta. Ebben a nehéz időszakban, 1930-ban kezdett el az MPI vezetősége gondolkodni a munkások számára rendkívül előnytelen bérezési forma, a Bedeaux-rendszer bevezetésén. A több európai és Európán kívüli országban már alkalmazott rendszerrel szemben a munkásság nagy ellenállást fejtett ki, a munkásszervezetek mindenütt hevesen tiltakoztak ellene. A Magyar Pamutipar Rt. ennek ellenére elhatározta a rendszer alkalmazását, ami már a bevezetés hírére, 1930 végén (nem csak az MPI-nél, hanem az egész magyar iparban) a munkásság nagy ellenállásába ütközött és sztrájkokhoz is vezetett. 1931 januárjától mégis érvénybe léptették az ezzel kapcsolatos intézkedéseket, azonban az eredmények ellentmondásosak voltak, ezért az eredeti rendszer kisebb módosításával, a helyi adottságok figyelembe vételével módosították, ami valamelyest enyhítette munkások terheit.
A vállalat az 1931–1932-es években, épp a gazdasági válság mélypontján állt a legjobban. A korszerűsített és racionalizált üzem jól prosperált. A válság elmúltával azonban a konjunktúra alábbhagyott. 1935–1937-ben az eladási lehetőségek fokozatosan romlottak és a textiliparban újabb válság előjelei mutatkoztak. A textilfogyasztás csökkent, a gyártási kapacitások kihasználtsága romlott. Ehhez járultak az MPI-nél a túl nagy önköltségből, a nagy kamatterhekből adódó problémák, a főrészvényes Magyar Általános Hitelbank Rt.-vel kialakult ellentétek, a Goldberger Textilgyárral folytatott verseny.
Az MPI fő profilja a pamutfonal-gyártás volt. Mivel védjegye a Hunyadiak címeréből átvett, csőrében aranygyűrűt tartó fekete holló volt (hogy miért pont ez, ennek eredete nem ismert), különböző minőségű fonalait Corvin holló, Vörös holló, Arany holló, Rózsaholló néven forgalmazta. Emellett azonban különféle szövetek sokaságát is gyártotta közületi anyagok, ágyneműk, jacquard-szövésű asztalneműk, inganyagok, zsebkendők, konyharuhák, sőt női gyapjúruhaanyagok és hasonlók céljára.
A gyár már korábban is kapcsolatban állt az ugyancsak a Hitelbank érdekeltségébe tartozó Óbudai Kartonnyomógyárral (Kartonnyomó-ipar és Textilkereskedelmi Rt.). Ez a gyár korábban igen jól prosperált, azonban az 1920-as években már nem bírta a versenyt a konkurens Goldberger-gyárral és hanyatlásnak indult. 1932-ben meg is szűnt itt a termelés. 1933-ban az MPI bérbe vette a Kartonnyomógyárat (ekkor Kartonnyomó Ipari Rt.) és saját hatáskörében üzemeltette tovább. A gyár gépparkja és alkalmazott technológiája azonban nagyon elavult volt és a Magyar Pamutipar vezetősége nem sokat tett ennek feljavítására. Emiatt a vállalat folyamatosan veszteséges volt.
## Új vezetés
A Magyar Pamutipar Rt. vezetősége és a főrészvényes Hitelbank között régóta fennálló ellentétek oda vezettek, hogy 1935-ben a Magyar Pamutipar vezérigazgatója, Szurday Róbert, aki három évtizeden át vezette a céget, megvált a vállalattól. Utóda Gomperz Ervin, a Flóra szappangyár tulajdonosa lett, aki már korábban is részt vett az MPI igazgatóságában.
A vegyész végzettségű Gomperz elsősorban a kikészítésre fordított nagy gondot. Megerősítette a Kartonnyomógyár műszaki vezetését és 1936–1937-ben jelentős beruházásokat hajtott végre a gyárban. Egyebek között ekkor rendezkedtek be filmnyomásra is. A gyár gazdasági eredményei ennek ellenére romlottak, de ennek okát elsősorban a textiliparban kialakult általános dekonjunktúra rovására kell írni. 1939-ben Gomperz külföldre emigrált és le is mondott vezérigazgatói megbízatásáról. Utóda Módos József lett , de a tényleges irányítást az akkor már a részvények 99%-át birtokló Hitelbank ügyvezető igazgatója, Perényi István, illetve a neki alárendelt, az MPI ügyivel foglalkozó Frank Jenő igazgató látta el.
A Magyar Pamutipar vezetősége 1937-ben elfogadta a svájci Gherzi szakértő cég ajánlatát egy alapos átvilágítás elvégzésére és ennek alapján a vállalat racionális működésének biztosítására teendő intézkedések kidolgozására. A rendkívül alaposan kidolgozott javaslatok a gépi és a munkahatásfok növelése érdekében a tervszerű karbantartás és a rendszeres tisztítás megszervezését, a fonalminőség javítását, a jobb fonal-előkészítést tartották szükségesnek, új technológiai eljárások bevezetését, egyes műveletek összevonását és az egész termelési program módosítását, a minőség-ellenőrzés tökéletesítését, a hulladékok ellenőrzését, valamint az adminisztráció egyszerűsítését ajánlották. Mindezek figyelembe vételével a vállalat vezetősége számos intézkedést tett, aminek eredményeként valóban 20%-kal nőtt a gyártott termékmennyiség.
Az 1939. szeptember 1-jén kitört második világháborút közvetlenül megelőző években már erősen éreztették hatásukat a katonai beruházások. Ezek elsősorban a hadiipart, a nehézipart érintették, de hatással voltak a textiliparra is. 1939-ben a gyapjú- és lenipar termelésének mintegy felét, a pamutipar termelésének 15%-át tették ki a katonai célú megrendelések. Emellett az ország területi megnövekedése folytán (amikor az 1939 novemberében hozott úgynevezett első bécsi döntéssel visszacsatolták Magyarországhoz a Felvidék és a Kárpátalja egyes részeit) megnőtt a fogyasztói piac és a háborús készülődés hatására megindult a „tartalékképzés” mindenféle áruból, így az 1937–1938-ban fenyegető dekonjunktúra egyszeriben megszűnt. Ezzel a textilipar részesedése és jelentősége is nagy mértékben megnövekedett. Míg 1913-ban a hazai pamutipar termelése a lakosság fogyasztásának csupán 27%-át, 1929-ben pedig 66%-át tette ki, addig ez 1939-ben mintegy 99%-ot képviselt, gyakorlatilag tehát csaknem a teljes fogyasztást fedezte. Ezzel párhuzamosan nőtt a textiliparban foglalkoztatott munkásság létszáma is.
Ebben az időszakban azonban az MPI súlyos gondokkal küszködött. 1938-ban az egész hazai textiliparban válságos helyzet alakult ki, emiatt a gyár leépítésre, munkáselbocsátásokra kényszerült, termelése az előző évhez képest 10%-kal visszaesett. Fel kellett bontania a Kartonnyomógyárral kötött bérleti szerződést, a továbbiakban ez a gyár bérmunkát végzett az MPI-nek. Gomperz vezérigazgató távoztával a vezetésben is zavarok keletkeztek. Az év végére azonban a válság megszűnt és a fent említettek okán hirtelen a háborút közvetlenül megelőző időszakkal járó eladási korlátozások és a termelő kapacitás újbóli maximális kihasználásának igényei kerültek előtérbe. Módos vezérigazgató magas szinten kiváló kapcsolatokkal és az iparirányításban is megfelelő gyakorlattal rendelkezett és megszilárdította a gyár vezetését. 1939-ben az MPI és a változatlanul gyenge lábakon álló Kartonnyomó-ipar Rt. ismét fuzionált, ami azon a megfontoláson alapult, hogy a háborús konjunktúra folytán előállott helyzetben előnyös a fonal- és szövetgyártás kiegészítése saját hatáskörben működő kikészítéssel.
## A második világháború időszaka
1939\. szeptember 4-én (három nappal a háború kitörését követően) a Magyar Pamutipar Rt.-t hadiüzemmé nyilvánították. Mint a hadiüzemekben általában, a nyolc órás munkanapot törvényileg megszüntették, mindenkinek addig és annyit kellett dolgoznia, ameddig és amennyit a „honvédelem érdeke” megkövetelt. Külön rendelet vonatkozott a hadiüzemekben alkalmazott bérezési rendszerre is.
A háború kitörésekor és első évében az MPI kitűnően prosperált. Valamennyi gyárrészleg, beleértve a Kartonnyomógyárat is, teljes kapacitással és nyereségesen dolgozott, a termékek jelentős részét több balkáni országba, Szlovákiába, Skandináviába, Németországba exportálták. A nyersanyagellátás (elsősorban a pamut beszerzése) azonban az egész textiliparban egyre nehezebbé vált, ezt – kormányintézkedésre – igyekeztek műszálak bekeverésével pótolni. A Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) keretében létrehozták a textilanyag-gazdálkodási bizottságot, ezen belül a pamutipari szakbizottságot, majd később ismét az első világháború idején már működött Textilközpontot – ezek ellenőrizték a nyersanyag- és készletgazdálkodást. A textilanyag-gazdálkodási bizottság intézkedésére 1940 közepén a fonodákban 35, a szövödékben 25%-os termeléscsökkentést kellett végrehajtani, ez összességében 35% kapacitáscsökkentést jelentett. Az üzemek nagy része hetenként csak 4 vagy 5 napon dolgozott, ami természetesen létszámleépítéssel is járt. A nyerspamuthiány és a közszállítási kötelezettség előtérbe helyezte a korlátozások alá nem eső műselyem szélesebb körű felhasználását, amit Olaszországból és Németországból szereztek be, de ez nem fedezte a szükségleteket. Ezért különböző pótanyagokkal is kísérleteztek. A legnagyobb eredményt az úgynevezett kotonizált (a pamuthoz hasonlóvá tett) lenszálakkal érték el, de próbálkoztak papírfonalakkal is. Jelentős mennyiségben dolgoztak fel textilhulladékokat is.
A központosított hadigazdálkodás kedvezett a centralizációs törekvéseknek, a termelés kevés üzemben való összpontosításának. Ez vezette a Hitelbankot 1941–1942-ben a Magyar Vigognefonó, a Pápai Textilgyár, a Pápai Pamutfonógyár, valamint a svájci tulajdonban levő Filtex pestszentlőrinci fonodájának és filatorigáti nyomóüzemének kivásárlására és a Magyar Pamutiparral való összevonásukra. A Filtex gyáraiból a korszerű gépeket az MPI-be szállították át és az épületeket eladták, ill. a filatorigáti üzemben csak egy kis fehérítő részleg és a raktár maradt meg. 1943-ban az ugyancsak svájci tulajdonban levő Hazai Pamut-Szövő-, Festő-, Fehérítő- és Kikészítőgyár Rt.-t is megszerezték. Ezt a gyárat eredetileg a Hermann Pollack Söhne osztrák cég alapította (innen származik a HPS gyár- és márkanév) és Hazai Pamutfonó- és Szövőgyár néven csatolták a Magyar Pamutiparhoz. Az volt az elképzelés, hogy a teljes fonást, a durvaszövést és a konfekcionálást a törzsgyárban, a finomszövést (pl. selyemszövést) és a kikészítést a Hazai Pamutfonó- és Szövőgyárban, a nyomást a Kartonnyomógyárban összpontosítják. Ennek megfelelően új épületeket is emeltek.
A háború első éveiben az MPI igen jó eredményeket ért el, azonban 1943-tól már egyre nagyobb gondokat okozott a számos beszerzési korlátozás, a nyersanyagellátás és a szénhiány. A nyersanyagkészlet csökkenése a minőség romlását is magával hozta. Súlyosbította a helyzetet, hogy a katonai szolgálatra behívott férfiak és az alacsony fizetések következtében munkaerőhiány is fellépett. Ezt részben kényszermunkásokkal igyekeztek pótolni. A fonoda termelése egyötödére, a szövödéé egyharmadára esett vissza az 1939. évi adatokhoz képest. 1944-ben még tovább romlott a helyzet, amihez az egyre sűrűsödő légitámadások miatti leállások is hozzájárultak
1944 novemberében a Szálasi-kormány és az országot megszállás alatt tartó német parancsnokság megállapodást kötött a magyar gyárak leszereléséről és a gépek és egyéb javak Németországba szállításáról, a munkások Németországba telepítéséről. Az MPI utasítást kapott, hogy az energiaellátás lelkét képező gőzturbinák működését a szabályozószelep leszerelésével és elszállításával szüntessék meg és ezzel a gyár működését bénítsák meg. A parancsnak eleget is tettek, de előzőleg – gondos előrelátással és nagy titokban – rajzokat készítettek a leszerelt alkatrészekről, hogy újra el lehessen azokat készíteni. Két turbina szabályozószelepét Óbudán elrejtették. A termelés ezzel lehetetlenné vált és december 17-én arra is utasítás érkezett, hogy a munkások „önkéntesen” költözzenek át Németországba, ám erre önként senki nem jelentkezett. A vállalat üzemvezetősége az akkori főmérnökkel és a katonai parancsnokkal egyetértésben megtagadta a gyár leszerelésére érkezett parancsot. Az értékes készleteket budafoki, tárnoki sziklapincékbe, az óbudai telepekre, a békásmegyeri üdülőbe és a leányszállás pincéjébe rejtették el és a gyárhoz kényszermunkára kivezényelt munkaszolgálatosokat szökni engedték
## A háború után
1945\. január 10-én reggel érkeztek az első szovjet katonák a gyárba és parancsnokuk kihirdette, hogy a Vörös Hadsereg igénybe veszi a gyárat.
Az épületeket ugyan csak kisebb károk érték és valamelyes készletekkel is rendelkeztek, amivel meg lehetett indítani a termelést, de a rajzok alapján először is újra el kellett készíteni a turbina szabályozószelepét és vissza kellett hozni Óbudáról az ott elrejtett szelepeket is. (Ez az utóbbi hősies, de sikeres vállalkozás volt, mert ott még folytak a harcok.) Vissza kellett hívni a munkásokat is, akik közül sokan vidékre költöztek Budapest ostroma alatt. Februárra Újpesten sikerült ismét megindítani a termelést. A szovjet hadsereg számára gyártottak ruházatot. A gyár saját erőművének beindításával besegített a városi energiaszolgáltatónak is az energiaellátásban és ez tette lehetővé a budapesti Nyugati pályaudvar és Rákospalota között járó villamos üzemeltetését. A gyár konyhája nem csak a munkásokat látta el, hanem számos újpesti család is onnan jutott főtt ételhez. A szovjet hadsereg segített az élelmiszer beszerzésében.
Az Óbudán folyó harcok a Kartonnyomógyár épületeit és gépeit sem kímélték. A harcok elmúltával a lakosság széthordta az ott található anyagokat, végül a Duna áradása okozta árvíz tette használhatatlanná, ami még megmaradt. Ennek ellenére a gyár legodaadóbb dolgozóinak köszönhetően, akik helyreállították, amit lehetett, februárban ismét megindulhatott a munka ebben a gyárban is. A vezérigazgató Módos József, a Kartonnyomógyár korábbi vezérigazgatója lett.
1945\. január 27-én alakult meg a Magyar Pamutiparban az első üzemi bizottság (akkor „üzemtanácsnak” nevezték). Tíz pontból álló határozata hangsúlyozta a gyár vezetőségével való együttműködést, nem vitatta el a tulajdonjogot, a gyárvezetőség irányító hatáskörét, bár a lényeges termelési, bér- és személyzeti kérdésekben érvényesíteni kívánta saját ellenőrzési jogát. Az üzemi bizottság a szovjet parancsnokság segítségével gondoskodott az élelmiszerellátásról és ha nehezen is, de valamelyes eredménnyel járó tárgyalásokat folytatott az igazgatósággal a bérrendezésről is.
A háború alatt a vállalat épületekben 60, gépekben 30 százalékos veszteséget szenvedett, megsemmisült a vegyszerek, segédanyagok legnagyobb része, a különböző helyeken raktározott termékek elégtek, eláztak, vagy a lakosság hordta szét, illetve az üzemeket igénybe vevő hadsereg használta fel azokat, részben úgy, hogy más gyáraknak is adott belőlük az induláshoz szükséges nyersanyagokból. A vállalat vagyonának mintegy felét vesztette el.
Az MPI 1945 júniusában állami hitelekre, az iparügyi minisztérium és a szovjet hadsereg megrendeléseire támaszkodva kezdte meg a termelést. Az egyenruhaszövetek gyártásához a nyersanyagot a szovjet hadsereg biztosította, a népruházati akció keretében a minisztérium utalta ki a szükséges anyagokat. A tönkrement gépeket más hazai vállalatok kiselejtezésre váró gépeinek, a háború alatt más cégeknek leszállított, de még üzembe nem helyezett gépeknek, külföldi gyárak eladó gépeinek megvásárlásával pótolták. Kiselejtezett, roncs teherautókat hoztak helyre és tettek működőképessé, zsibvásárokon szereztek be különféle alkatrészeket, szerszámokat, egyebeket.
A nyersanyagellátás biztosítására a kormány 1945 augusztusában megállapodást kötött a szovjet kormánnyal, hogy a Szovjetunió 1945–1946-ban 30 ezer tonna nyerspamutot szállít Magyarországnak, amiből jóvátétel gyanánt 3,2 ezer tonna fonalat és 56 millió méter pamutszövetet szállítanak vissza a Szovjetunióba, 16 ezer tonna pedig az országban marad munkadíj fejében. Lényegében tehát szovjet megrendelésre bérfonást, -szövést és -konfekcionálást végeztek a hadsereg számára. Mindebből a Magyar Pamutipar is megfelelő részesedést kapott és ez lendületet adott a termelés felfuttatásának, annak ellenére, hogy a szénhiány miatt a gépek nem mindig tudtak teljes kapacitással dolgozni, és az is kétségtelen, hogy a fésüsfonoda orsós gépállományát le kellett szerelni és jóvátétel címén a Szovjetunióba szállítani.
A háborús pusztítások nyomán már 1945-ben megindult az 1926-ban forgalomba helyezett pengő értékvesztése, hatalmas méretű és egyre gyorsuló infláció bontakozott ki, ami 1946 nyarán tetőzött. Augusztus 1-jén vezették be a forint fizetőeszközt, aminek 1 egysége (1 forint) négyszázezer-quadrillió (egy 4-es után 29 nulla!) pengőt ért. Ez a hiperinfláció (az árak átlagosan 15 óránként megkétszereződtek!) természetesen hatalmas mértékben sújtotta mind a vállalatokat, mind a lakosságot.
1947-re a termelési helyzet nagyjából stabilizálódott. A nyersanyagbeszerzés és az export is állami szervek közvetítésével zajlott, részben szovjet, részben olasz és angol relációból származó pamuttal. A beérkezett nyersanyagot részben készáruval kellett kifizetni. Bővült az export piac is, az MPI árui a Szovjetunión kívül a skandináv országokba, Angliába és Olaszországba is kerültek. Az üzemi bizottság erélyes fellépésének volt köszönhető, hogy 1946–1947-ben a vállalat számos szociális létesítménnyel (munkásnőotthon, öltözők, zuhanyozók, sportpálya, balatonföldvári üdülő) bővült.
## Államosítás
A Magyar Pamutipar államosítására 1948. március 25-én, a száznál több munkást foglalkoztató vállalatok között került sor. Az új vállalatvezető dr. Lányi Tibor lett. Fő célkitűzéseként a termelés emelését, az önköltség csökkentését, a gyáron belüli munkanélküliség megszüntetését és a nyersanyagokkal való fokozott takarékosságot jelölte meg. Az igazgatóságot, a főtisztviselőket nem mozdították el, az ügyintézés és a termelés fennakadás nélkül ment tovább. A Hitelbankkal fennálló kapcsolat azonban megszűnt.
Az államosítás után a textilgyárak a Textilipari Igazgatóság (TIG) főhatósága alá kerültek, amely több osztályra tagolódott. A Magyar Pamutipar a Budapesti Pamutipari Központhoz tartozott, amely egy évig működött. Ezt követőleg, 1949-ben az MPI élére új vállalatvezető került, Nagy Józsefné (a későbbi könnyűipari miniszter) személyében, aki a háború után vidékről jött Budapestre és munkásként a Magyar Pamutiparnál helyezkedett el, majd a háború után a konyha vezetője lett.
A tervgazdálkodás bevezetése az 1947–1949-re vonatkozó hároméves tervvel indult. Nagyon szigorúan megkövetelték az évről évre emelkedő tervek mennyiségi teljesítését, sőt túlteljesítését, a termék minősége és az előállítás hatékonysága azonban háttérbe szorult. A piac amúgy is mindent felvett. Munkaerőben nem volt hiány. Mivel akkoriban a nehézipar fejlesztése volt az elsődleges cél, a textilipar elismertsége fokozatosan gyengült, fejlesztésekre, rekonstrukcióra alig volt lehetőség. Az MPI fonodájában a nyújtóművek korszerűsítése a gyár dolgozóinak újításai révén vált lehetővé, amibe 1952-től az újonnan alapított Fonógép- és Alkatrészgyár is besegített. Sikerült egyéb átalakításokkal és a karbantartási munkák jobb megszervezésével is a fonógépek és szövőgépek teljesítményét és hatásfokát javítani, és a minőség-ellenőrzés és -javítás érdekében néhány fontos műszert is be tudtak szerezni.
1949 végén a külföldi tulajdonban lévő és tíz munkásnál többet foglalkoztató üzemeket állami tulajdonba vették. A pamutipar vállalatai a Könnyűipari Minisztérium Pamutipari Igazgatósága irányítása alá kerültek.
1950-ben az iparvezetés az MPI óbudai telepéből és a HPS szövödéjéből Pamutkikészítőgyár néven új vállalatot alapított. Az óbudai telep leválasztása azonban számos hátránnyal járt és ezért 1957-ben ismét visszacsatolták a törzsgyárhoz.
Az 1950 és 1957 közötti időszakban a vállalat teljesítménye erős ingadozásokat mutatott, aminek oka a nyersanyagellátás bizonytalansága, a segédanyagok minőségének romlása, a gyakori programváltozások, a termelékenység alacsony színvonala, általában a tervutasításos rendszer negatív hatásai (főleg a túlfeszített tervek teljesítésének nehézségei), a műszaki fejlesztések elmaradása stb. volt. 1957-től azonban a helyzet javult. A termelés és a termelékenység emelkedett, ami elsősorban a műszaki színvonal javulásának (állagmegőrzés, gépjavítások, a gépek saját erőből megoldott minőségi átalakításai, új gépek üzembe helyezése), a nyersanyagellátás és -minőség javulásának, a technológiai újításoknak, a szervezési intézkedéseknek, a munkások magasabb színvonalú képzettségének volt köszönhető.
Az MPI munkásai közül ketten is Kossuth-díjat kaptak ebben az időszakban: 1948-ban (amikor a díjat először osztották ki) Bruckner Lipót cérnázó részlegvezető (I. fokozat), majd 1951-ben Erdélyi Gyula szövödei TMK-vezető (II. fokozat).
## Az MPI, mint a Pamutnyomóipari Vállalat gyáregysége
1963-ban az iparágat ismét átszervezték: a Pamutipari Igazgatóságot megszüntették, a kikészítő üzemmel is rendelkező pamutipari vállalatokat Pamutnyomóipari Vállalat (PNYV, a szakmai zsargonban rövidítve: „Panyova”) néven összevonták és közvetlenül a Könnyűipari Minisztérium alá rendelték, vezérigazgatójává Vég Lászlót, korábbi könnyűipari miniszterhelyettest nevezték ki. Ezt a nagyvállalatot 1963. július 1-jével az óbudai Goldberger Textilgyárból, a Kelenföldi Textilgyárból (KELTEX), a Kispesti Textilgyárból (KISTEXT), a Magyar Pamutiparból, a Pamutkikészítőgyárból, a Soproni Pamutiparból, a Szegedi Textilművekből, a Textilfestőgyárból, a Textilmintagyártó Vállalatból és a Textilcsomagoló Gyárból hozták létre. 1977-ben ide csatolták még a Hazai Pamutszövőgyárat (HPS) annak soroksári telepével (a volt Soroksári Textilgyár, SORTEX) együtt. 1982–1984-ben elkészült a Vállalati Gyártmány- és Mintafejlesztési Központ (VGYMK), 1985-ben pedig a Vállalati Számítóközpont (PRINTORG) is.
A PNYV feladata elsősorban pamutból, cellulóz alapú mesterséges szálakból, valamint ezeknek szintetikus szálakkal kevert változataiból készült nyomott szövetek gyártása volt.. Termékeit BUDAPRINT márkanévvel hozta forgalomba és 1986-tól a nagyvállalat neve is BUDAPRINT Pamutnyomóipari Vállalat lett.
A PNYV-nél lefolytatott átszervezések eredményeként az egyes gyárakban nagyjából egységes szövőgép- és áruprofil alakult ki. A fonodákban is csökkentették a fonalfinomságok és a nyersanyag-összetételek sokféleségét. A gyárakat szakosították. Megtörtént a fonodát, szövödét és kikészítő üzemet egyaránt működtető – vertikális – vállalatok fejlesztése is.
A PNYV gyáregységei (a fent felsorolt vállalatok) szempontjából az átalakulás a korábbinál fokozottabb centralizációt jelentett: a funkciók egy részét a központ vette át, oda helyezték át a legjobban képzett szakembereket, ott hozták meg a stratégiai döntéseket és a központ tartotta a kapcsolatot a bel- és külföldi piaccal. Ennek a központosításnak kétségtelenül voltak bizonyos előnyei, de sok tekintetben hátrányos volt a gyáregységek számára.
A Magyar Pamutipar tehát mint a PNYV egyik gyáregysége működött tovább. Az MPI-nél ekkor egy pamutfonoda, egy pamut típusú, mesterséges szálakkal kevert pamutfonalak gyártására berendezett fonoda (mindkettő nyújtott, gyűrűsfonású fonalak gyártására), egy szövöde (keskeny, vetélős gépekkel), egy fonalperzselővel is felszerelt cérnázó üzem, egy vigonyfonoda (a hulladékok hasznosítására), egy fonalkikészítő üzem (fonalfestöde és mercerező részleg), valamint egy öntöde működött és ezekben összesen mintegy 4800 ember dolgozott.
1971-ben a pamutfonodában új technológiát vezettek be: új gépek beszerzésével megkezdték a turbinás fonású (akkor a gép típusáról BD-nek nevezett) fonalak gyártását.. (Ez az üzemrész azonban egy 1977-ben kitört tűzvész martaléka lett. és újjá kellett építeni, új gépeket kellett beszerezni.) 1970–1974 között a szövöde gépparkját is korszerűsítették: a régi típusú gépek helyett a Szovjetunióból új automata gépeket vásároltak, ami épületkorszerűsítéssel is járt és aminek eredményeképpen jelentősen megnőtt a termelékenység is: az egy munkás által termelt mennyiség 10–20%-kal megemelkedett.
Az 1970-es évek elejétől azonban már folyamatosan jelentkezett a munkaerőhiány, ami miatt mind a fonodában és a cérnázó üzemben, mind a szövödében fölösleges gépkapacitások keletkeztek, ezért a gépek egy részét le kellett szerelni és más gyárakhoz telepíteni, el kellett adni vagy ki kellett selejtezni. A vigonyfonodát 1976-ban megszüntették, fonógépeit a Kispesti Textilgyárba telepítették át, az MPI-nél csak a hulladéktisztítás tevékenysége maradt meg. Hasonló sorsra jutott a fonalfestöde is, amelynek termelése és létszáma fokozatosan csökkent, így ezt az üzemet is bezárták.
A budapesti létszámhiány egyre növekvő mértéke miatt a textilgyárak (és a ruhaipar vállalatai is) vidéken kerestek munkaerőt, amit úgy oldottak meg, hogy tanácsi vállalatokkal, mezőgazdasági termelőszövetkezetekkel közösen szerveztek textilüzemeket. Ezek közé tartozott az MPI Kiskunhalason létrehozott csévélő- és szövőüzeme is, amit a helyi vezetők örömmel fogadtak. Új üzemet építettek és 1969-ben a csévélőüzemben 810 csévélőfejjel megindult a termelés, ezt 1971-ben követte a szövöde, ahol kezdetben 48, később 144 szövőgép működött. A termeléshez a fonalat az MPI biztosította. Később a csévélési tevékenységet visszafejlesztették és a szövödét bővítették. A kiskunhalasi telep jól szervezett, eredményesen működő egysége lett az MPI-nek, az itt is egyre erősebben mutatkozó létszámgondok miatt azonban 1980-ban a PNYV vezetősége a telepet a Szegedi Textilművekhez csatolta.
Kiskunhalas mellett az MPI az 1980-as években másutt is kialakított együttműködést mezőgazdasági termelőszövetkezetekkel és azok melléküzemágaiként több kihelyezett üzemet is létrehozott.
1988-ban a BUDAPRINT a magyar pamutipar termelésének 30%-át adta és különböző gyáregységeiben fonalakon, cérnákon, nyers és kikészített szövetek mellett kötött kelméket is gyártott.
## A hanyatlás korszaka
Az 1989–1990-ben végbement politikai és gazdasági változások az egész magyar textilipart is megrázták. A korábbi, számos gyáregységet magukban foglaló nagyvállalatok többé már nem voltak életképesek s részekre bomlottak. Ez történt a BUDAPRINT-tel is. 1989-ben megalapította az állami tulajdonú Hungarotextil PNYV Holdingot, amely csupán irányítási központként működött, s a hozzá tartozó gyárak függetlenné váltak és közvetlenül tarthatták a kapcsolatot a piaccal. Az állam képviseletét az akkori Ipari és Kereskedelmi Minisztérium látta el. 1992-ben a Holding önállóvá vált és a felügyeletét és a tulajdonosi jogok képviseletét az Állami Vagyonügynökség látta el.
Az MPI 1989-ben BUDAPRINT Újpesti Textilművek Rt. néven részvénytársasággá alakult, de nem élte túl a belföldi piac zsugorodását, a külföldi olcsó dömpingáru beáramlását, valamint az egykori Szovjetunióba és a többi volt KGST-országba irányuló export megszűnését. A vállalat anyagilag tönkrement és 1994-ben felszámolás alá vonták.
## További információ
## Kapcsolódó szócikk
- Pamutgyári tűz
[Magyarországi textilipari cégek](Kategória:Magyarországi_textilipari_cégek "wikilink") [Technikatörténet](Kategória:Technikatörténet "wikilink") [Az 1880-as években alapított cégek](Kategória:Az_1880-as_években_alapított_cégek "wikilink") [1887-ben alapított szervezetek](Kategória:1887-ben_alapított_szervezetek "wikilink") |
99,499 | Deinonychus | 26,532,273 | null | [
"Dromaeosauridák",
"Kiemelt cikkek",
"Kréta időszaki dinoszauruszok",
"Észak-Amerika dinoszauruszai"
] | A Deinonychus (nevének jelentése 'rettentő karom' – az ógörög δεινος / deinosz 'rettenetes', 'rettentő' és ονυξ/ονυχος / onüx/onükhosz 'karom' szavak összetételéből) a húsevő dromaeosaurida dinoszauruszok egyik neme. Egyetlen faját írták le, a Deinonychus antirrhopust. Ez a 3,4 méter hosszú állat a kora kréta korban (a középső apti–kora albai alkorszakban) élt, mintegy 115–108 millió évvel ezelőtt. Fosszíliáira az Egyesült Államok Montana, Wyoming és Oklahoma államaiban, a Cloverly- és az Antlers-formáció területén találtak rá, azonban feltehetően a Deinonychushoz tartozó fogakat találtak a keletebbre fekvő Maryland területén is.
Az 1960-as évek végén John Ostrom őslénykutató Deinonychusról írt tanulmánya forradalmasította a tudósok dinoszauruszokkal kapcsolatos gondolkodásmódját, elindítva az úgynevezett „Dinoszaurusz reneszánszt”, és lángra lobbantva a vitát arról, hogy a dinoszauruszok vajon melegvérűek voltak-e? Azelőtt a dinoszauruszokkal kapcsolatban az volt a közkedvelt elmélet, hogy vánszorgó, hüllőszerű óriások voltak. Ostrom szerint a kis test, a lapuló, vízszintes testhelyzet, a struccszerű gerinc és – különösen – a lábakon levő hegyes, görbe karmok arra utalnak, hogy ez az állat aktív és gyors ragadozó lehetett.
Neve arra utal, hogy a hátsó lábai második ujján szokatlanul nagy méretű, sarló alakú karom nőtt. Az YPM 5205 jelzésű fosszília egy nagy, erősen hajlított végső ujjperccel (unguallal) őrződött meg. Az élő archosaurusoknál a csontot egy szarutok borítja, ami egyben meg is hosszabbítja ezt a testrészt. Ostrom a krokodilok és madarak karmai alapján rekonstruálta az YPM 5205 karmát, ami meghaladta a 120 milliméteres hosszúságot. A faj (antirrhopus) nevének jelentése 'ellenegyensúly', John Ostrom farokkal kapcsolatos elképzelésére utal. Ugyanis más dromaeosauridákhoz hasonlóan, az állat farkát elcsontosodott inak, és felső, meghosszabbodott csontnyúlványok tartották mereven, amitől javult az egyensúlya és a fordulási képessége. Úgy tűnik, ugyanezek a jellemzők tették merev ellenegyensúllyá a közeli rokonságába tartozó Velociraptor mongoliensis (az IGM 100/986 azonosítójú lelet) farkát is, melynek maradványait hosszirányban elnyúlt S alakban meghajolva találták meg. Ez arra enged következtetni, hogy az élő állat farka rendkívül rugalmas volt, ami képes volt ostorszerűen oldalra csapódni.
A Cloverly- és az Antlers-formációkban, a Deinonychus maradványait az ornithopodák közé tartozó Tenontosauruséval együtt találták meg. A Tenontosaurus leletek mellett talált fogak arra engednek következtetni, hogy a Deinonychus vagy vadászott ezekre az állatokra, vagy dögevőként fogyasztotta őket.
## Anatómia
A legnagyobb ismert példányok alapján a Deinonychus elérhette a 3,4 méteres testhosszúságot, a 410 milliméteres maximális koponyahosszúságot, a 0,87 méteres csípőmagasságot és a 73–100 kilogrammos testtömeget. A koponyája erőteljes állcsontokkal rendelkezett, a szájban 60 darab hajlított, pengeszerű fog helyezkedett el. A koponyával kapcsolatos vizsgálatok az évtizedek során sok információt tártak fel. Ostrom rekonstruálta a részleges, tökéletlenül megőrződött koponyákat, amik háromszögűek, szélesek és leginkább az Allosauruséhoz hasonlóak voltak. A további Deinonychus koponyák és a közeli rokonságába tartozó fajok jó állapotú, háromdimenziós maradványai alapján úgy tűnik, hogy a szájpadlás boltozatosabb volt, mint ahogy Ostrom gondolta, így a pofarész jóval szűkebb lehetett, a szemgödröt alkotó pofacsontok pedig távolabb helyezkedhettek el, nagyobb sztereoszkóp látást biztosítva. A Deinonychus koponyája más volt, mint a Velociraptoré, mivel a koponyatető a Dromaeosauruséhoz hasonlóan robusztus volt, és az orr-része nem volt olyan szűk, mint a Velociraptoré. A koponya felső része és az állkapocs a tömeg csökkentése érdekében nyílásokkal (fenestrae) volt ellátva. A Deinonychusnál a szem és az orrnyílás között elhelyezkedő oldalsó nyílás (fenestra antorbitalis) különösen nagy volt.
Mint minden dromaeosaurida, a Deinonychus is nagy kezekkel rendelkezett, melyeken három nagy karom nőtt. Az első ujj volt a legrövidebb, a második pedig a leghosszabb. A hátsó lábak második ujján egy-egy sarló alakú karom helyezkedett el, amiket feltehetőleg a zsákmány elejtése során használt.
A dromaeosauridák, köztük a Deinonychus fosszíliáival együtt nem kerültek elő tollak nyomai. Mindazonáltal létezik olyan bizonyíték, ami arra utal, hogy a Deinonychus tollas volt. Bár a Microraptor egy családba tartozik a Deinonychusszal, geológiailag korábbi és filogenetikailag kezdetlegesebb, mégis számos fosszíliája a modern madarak szárnyain, lábain és farkán levőkhöz hasonló zászlós kontúrtollak lenyomataival együtt őrződött meg. A Velociraptor, noha a Deinonychusnál későbbről származik, közelebbi rokonnak számít (lásd lentebb az osztályozásról szóló részt). Egy jól megőrződött Velociraptor mellső lábán tollszárcsomókat fedeztek fel. A tollszárcsomók olyan pontok, amelyekhez tüszős szalagok kapcsolódnak, így modern szemszögből közvetlenül utalnak a tollak jelenlétére.
## Osztályozás
A Deinonychus az egyik legjobban ismert dromaeosaurida, és a közeli rokona a kisebb termetű Velociraptornak, amire újabb, késő kréta kori sziklaképződményekben találtak rá Közép-Ázsiában. Közös kládjuk a Velociraptorinae. Ezt az alcsaládot Rinchen Barsbold hozta létre 1983-ban, és eredetileg csak a Velociraptor nemet tartalmazta, de később Phil Currie ide sorolta be a legtöbb dromaeosauridát. Két késő kréta kori nem, a mongóliai Tsaagan és az észak-amerikai Saurornitholestes talán szintén a Deinonychus közeli rokonságába tartoztak, de az utóbbi kevésbé ismert, így nehezen osztályozható. A Velociraptor és társai inkább a karmaikat használták gyilkolásra, mint a koponyájukat, ellentétben az olyan dromaeosauridákkal, mint a Dromaeosaurus, melynek zömökebb feje volt. A dromaeosauridák a troodontidákkal együtt alkotják a Deinonychosauria kládot, ami az Aves testvértaxonja. Filogenetikailag a Deinonychosauria képviseli a madarak közé nem tartozó dinoszauruszok azon csoportját, amely a legközelebbi rokonságban áll a madarakkal.
## Felfedezés és elnevezés
A Deinonychus fosszilizálódott maradványaira Észak-Amerikában, Montanában és Wyomingban, a Cloverly-formációban, valamint a nagyjából ugyanolyan korú Antlers-formációban, Oklahoma államban találtak rá. A Cloverly-formáció a kora kréta kor késő apti–kora albai alkorszakok idején, körülbelül 115–108 millió évvel ezelőtt keletkezett. Emellett a Maryland állambeli Atlanti-parti síkságon fekvő Potomac-formáció részét képező Arundel-agyagfáciesben felbukkant fogak talán szintén ehhez a nemhez tartoznak.
Az első maradványokat 1931-ben ásták ki Montana déli részén, Bridger közelében. Az ásatás vezetője Barnum Brown őslénykutató volt, aki az ornithopodák közé tartozó Tenontosaurus maradványait kívánta feltárni és preparálni, de az Amerikai Természetrajzi Múzeum (American Museum of Natural History) ásatási területén végzett munkájáról szóló beszámolójában egy, a Tenontosaurus csontváza közelében felfedezett kis húsevő dinoszauruszról tett jelentést, ami a szöveg szerint „mészkőbe van ágyazódva, így nehezen preparálható”. Az állatot nem hivatalosan „Daptosaurusnak” nevezte el, és előkészületeket tett a leírására és a kiállítására, de a munkáját sosem fejezte be. Brown egy kisebb theropoda csontvázával tért vissza a Cloverly-formációból, melynek a túlméretezett fogaira utalva a „Megadontosaurus” nevet adta. John Ostrom évtizedekkel később átnézte ezt az anyagot, és felismerte, hogy a fogak a Deinonychushoz tartoznak, de maga a csontváz egy teljesen más állattól származik. A leletet Microvenatornak nevezte el.
Valamivel több mint harminc évvel később, 1964 augusztusában John Ostrom vezette a Yale Egyetem Peabody Múzeumának (Peabody Museum of Natural History) expedícióját, ami több csontmaradványra bukkant. A következő két nyáron a további expedíciók ezernél is több csontot tártak fel, köztük legalább három példányét. Amíg a felfedezett csontok közötti kapcsolat gyenge volt, lehetetlen volt pontosan meghatározni az egyedek számát, és a Deinonychus típuspéldánya (az YPM 5205) mindössze egy teljes bal lábból és egy hiányos jobb lábból állt. A további egyedeket a Peabody Múzeumban ötven különböző bejegyzéssel katalogizálták.
Ostrom és Grant E. Meyer a későbbiekben részletesen elemezték a saját anyagukat, valamint Brown „Daptosaurusát”, és rájöttek, hogy egyazon fajhoz tartoznak. Ostrom 1969-ben publikálta a felfedezéseit, és a maradványoknak új nevet adott: a Deinonychus antirrhopust. Az „antirrhopus” jelentése 'ellenegyensúly', és a merevített farok funkciójára utal.
Habár 1969-ben rengeteg csont került elő, sok fontos rész hiányzott, vagy nehezen volt értelmezhető. Kevés volt a posztorbitális (szemüreg mögötti) koponyaelem, nem voltak combcsontok, sem keresztcsont, villacsont vagy szegycsont, hiányoztak a csigolyák, és (Ostrom szerint) a hollócsőrnek csak egy apró töredéke került elő. Ostrom Deinonychus csontváz rekonstrukciója egy nagyon furcsa medencecsontot tartalmazott: a szeméremcsont trapéz formájú és lapos volt, nem olyan, mint a többi theropodáé, bár a hossza megegyezett az ülőcsont hosszával, és közvetlenül mellette találtak rá.
### További leletek
1974-ben Ostrom újabb írást jelentetett meg a Deinonychus vállával kapcsolatban, amelyben arról is beszámolt, hogy a korábbi leírásában szereplő szeméremcsont valójában egy hollócsőr, azaz a váll része. Ugyanebben az évben Montanában a Harvard Egyetem Farish Jenkins által vezetett expedíciója egy újabb Deinonychus példányt talált. Ez a lelet újabb elemeket tartalmazott: jól megőrződött combcsontokat, szeméremcsontokat, egy keresztcsontot, egy jobb állapotban levő medencecsontot, valamint a láb és a lábközépcsont részeit. Ostrom leírást készített erről az egyedről is, majd felülvizsgálta a saját Deinonychus csontvázának rekonstrukcióját. Ekkor látható volt rajta az igen hosszú szeméremcsont, amiről Ostrom gyanítani kezdte, hogy kissé hátrahajlottabb (retrovertáltabb) volt, mint a madaraké.
Az a Deinonychus csontváz, ami az eredeti és legteljesebb egyed csontjaiból áll, az Amerikai Természetrajzi Múzeumban került kiállításra, míg egy másik Az Összehasonlító Zoológia Múzeuma (Museum of Comparative Zoology) területén tekinthető meg, a Harvard Egyetemen. A két példány különböző lelőhelyről származik, de mindkettőnek vannak hiányzó részei, mint például a szegycsont, a szegycsonti bordák, a villacsont és a hasi bordák (gastralia).
Ostrom munkája ellenére, számos kisebb mészkőbe ágyazódott tömb maradt preparálatlanul az Amerikai Természetrajzi Múzeum raktárában. Többségűk elkülönült csont vagy csonttöredék az eredeti elrendezésben, illetve körülvéve azzal a kőzettel, amiben a példány eltemetődött. 2000-ben Gerald Grellet-Tinner és Peter Makovicky megvizsgálták ezeket a preparálatlan tömböket, és feltártak egy érdekes, figyelmen kívül hagyott jellegzetességet. A tömbökben sok hosszú, vékony, elcsontosodott ínszalagként azonosított csontot találtak (e struktúrák segítettek mereven tartani a Deinonychus farkát), amikről kiderült, hogy hasi bordák. Ezen kívül nagy számú, korábban fel nem fedezett, fosszilizálódott tojáshéjat is találtak az eredetileg a Deinonychus maradványai által körülvett kövekben.
Ennek következményeként Grellet-Tinner és Makovicky több részletes beszámolót készített a tojáshéjakról, arra következtetve, hogy azok a Deinonychushoz tartoznak, azaz az első dromaeosaurida tojások, amiket valaha azonosítottak. Emellett az egyik tojáshéj külső felületét a hasi bordákhoz kapcsolódva találták meg, ami arra utalhat, hogy a Deinonychus talán a madarakhoz hasonlóan költötte ki a tojásait. Ez alapján az állatnak hőátadó mechanizmussal kellett rendelkeznie a tojásköltéshez, azaz endoterm (meleg vérű) volt, mint a modern madarak. Gregory Erickson és kollégái további vizsgálatai kimutatták, hogy ez az egyed 13 vagy 14 éves lehetett amikor elpusztult, és a tanulmányukban szereplő más, tojásokkal és fészkekkel együtt talált theropodáktól eltérően már befejezte a növekedést.
### Hasonlóságok
Ostrom 1969-es Deinonychus leírása tartalmazta a legtöbb, 20. század közepén tett fontos dinoszauruszokat érintő őslénytani felfedezést. A nyilvánvalóan aktív és gyors ragadozó felbukkanása sokat változtatott a dinoszauruszokról alkotott tudományos (és népszerű) elképzelésen, és megnyitotta az ajtót a meleg vérűségükről való elmélkedés előtt. Ezt a fejlődési folyamatot „Dinoszaurusz reneszánsznak” nevezik. Néhány évvel később Ostrom hasonlóságokat vett észre a Deinonychus mellső lába és a madarak szárnya között, és ez a megfigyelés vezette rá arra, hogy újjáélessze azt az elsőként Thomas Henry Huxley által felvetett elméletet, ami szerint a madarak a dinoszauruszoktól származnak. Harminc évvel később az elmélet általánosan elfogadottá vált.
Rendkívül madárszerű anatómiája és közeli dromaeosaurida rokonai miatt az őslénykutatók úgy vélik, hogy a Deinonychust feltehetően tollak borították. Modern evezőtollakra utaló egyértelmű fosszilis bizonyítékot több, a rokonságába tartozó dromaeosaurida, például a Velociraptor és a Microraptor esetében is felfedeztek, de a Deinonychusszal kapcsolatban eddig ilyesmi még nem vált ismertté. Mikor olyan területeken végeznek vizsgálatokat, mint például a mellső lábak mozgástartománya, Phil Senter és más őslénykutatók számításba veszik az elsődleges szárnytollak jelenlétét (melyek valamennyi ismert dromaeosaurida bőrlenyomatnál megtalálhatók). A Cloverly-formáció középső része az alapjánál 115 ± 10, a tetejénél pedig 108,5 ± 0,2 millió éves.
## Ősbiológia és ősökológia
A földrajzi bizonyíték alapján a Deinonychus ártéri vagy mocsaras környezetben élt. A lelőhelyéül szolgáló Felső Cloverly- és Antlers-formációk őskörnyezete a mai Louisianához hasonló trópusi vagy szubtrópusi erdős terület volt, folyódeltákkal és lagúnákkal. A Deinonychus mellett olyan növényevő dinoszauruszok is éltek itt, mint a páncélozott Sauropelta, vagy az ornithopodák közé tartozó Zephyrosaurus és Tenontosaurus. Oklahomában a Deinonychus ökoszisztémájához tartoztak az olyan nagy méretű theropodák, mint az Acrocanthosaurus, az óriás sauropoda, a Sauroposeidon, a krokodilféléket képviselő Goniopholis és a kajmánhalféle Lepisosteus. Amennyiben a Marylandben talált fogak is a Deinonychushoz tartoznak, akkor a szomszédai között ott lehetett az Astrodon és egy, csak a fogai alapján ismert nodosaurida, a Priconodon is. A Cloverly-formáció középső része az alapjánál 115 ± 10 millió éves, a tetejénél pedig 108,5 ± 0,2 millió éves.
### Ragadozó viselkedés
A Deinonychus fogait az ornithopodák közé tartozó, és a Cloverly-formációban meglehetősen gyakori Tenontosauruséval együtt találták meg. Két lelőhelyen majdnem teljes egészében megőrződött Deinonychus fosszíliákat találtak a Tenontosaurus maradványai közelében. Az első, a Yale lelőhelye a montanai Cloverlyben sok fogat tartalmaz, melyek négy felnőtt és egy fiatal példánytól származnak. A számos Deinonychus csontvázhoz kapcsolódóan az egyik lelőhely arra utal, hogy a Deinonychus feltehetően ezekkel az állatokkal táplálkozott, és talán vadászott is rájuk. Ostrom és Maxwell ezen információ alapján arra következtetett, hogy a Deinonychus talán falkákban vadászott. A második lelőhelyen, amely az Antlers-formációban található Oklahomában, hat hiányos, különböző méretű Tenontosaurus csontvázat fedeztek fel, velük együtt pedig egy részleges Deinonychus csontváz és több fog is előkerült. Egy Tenontosaurus felkarcsontján olyan harapásnyomokat találtak, amik feltehetően a Deinonychus fogaitól származnak. D. L. Brinkman és kollégái (1998-ban) rámutattak, hogy egy felnőtt Deinonychus 70–100 kilogramm tömegű lehetett, míg egy Tenontosaurus elérhette az 1–4 tonnát. Egy magányos Deinonychus nem lehetett képes egy felnőtt Tenontosaurus elejtésére, ami alapján feltételezhető, hogy csapatban vadásztak.
Egy B. T. Roach és D. L. Brinkman által végzett újabb keletű vizsgálat megkérdőjelezte a Deinonychus csapatban történő vadászatáról szóló elméletet, a modern ragadozókkal való összehasonlítás és a Tenontosaurus lelőhelyek tafonómiai elemzése alapján. A modern archosaurusokra (a madarakra és a krokodilokra) valamint a komodói varánuszokra nem jellemző a csapatos vadászat; inkább magányosan ejtenek zsákmányt vagy keresnek dögöt, amit elfogyaszthatnak, és gyakori a fajtársak közötti konfliktus. Például azokban az esetekben, amikor a komodói varánuszok együtt táplálkoznak, a nagyobb példányok esznek először, és megtámadják az eközben a zsákmányból enni próbáló kisebb egyedeket; amennyiben megölik a kisebb állatot, azt is elfogyasztják. Ezen információk tükrében vizsgálva a Tenontosaurus lelőhelyeket, úgy tűnik, hogy a Deinonychus leletek egyezést mutatnak a varánuszokra és a krokodilokra jellemző táplálkozási stratégiával. Az ezekről a helyekről előkerült Deinonychus csontváz maradványok kifejletlenek, és feltételezhető, hogy a hiányos részeiket más Deinonychusok ették meg. Emellett Li Rihui és szerzőtársai a nyomfosszília lelőhelyekről szóló cikkükben hasonló lépéstávolságról és párhuzamos lábnyomsorokról számoltak be, ami a koordinálatlan táplálkozás helyett a társaságkedvelő, csapatos viselkedésre enged következtetni, de ez sem nyújt bizonyítékot a csapatban való vadászatra.
Denver Fowler és munkatársai 2011-ben új elméletet vetettek fel arról, hogy a Deinonychus és hasonló dromaeosauridák hogyan kapták el és fogták le áldozatukat. A "raptor pray restraint"-nek (RPR, magyarul kb. raptorok prédájának leszorítása) elnevezett vadászati modell szerint a dromaeosauridák a mai vágómadarakhoz hasonló módon ölték meg áldozataikat: rájuk ugrottak, testsúlyukkal leteperték, és sarló alakú karmaikkal erősen megragadták őket. Akárcsak a vágómadarak, a dromaeosauridák is elkezdték élve felfalni zsákmányukat, míg az bele nem halt a vérveszteségbe és szerveinek leállásába. Ezt az elképzelést főleg a dromaeosauridák és mai, ismert viselkedésű ragadozómadarak lábai és karmai közti morfológiai és méretbéli hasonlóságokra alapozták. Fowler rájött, hogy a dromaeosauridák lába és lábfeje leginkább a sasokéra és sólymokéra hasonlít, főleg a megnagyobbodott második karmuk és lábuk hatósugara miatt. A láb ereje és a rövid lábközépcsontok viszont inkább a baglyokéra hasonlítanak. Az RPR stratégia összhangban van a Deinonychus testfelépítésével, például szokatlan állkapocs- és karmorfológiájával. A kar nagy erő kifejtésére volt képes, de valószínűleg hosszú tollak borították, ezért talán ezek csapkodásával, valamint merev farkukkal őrizték meg egyensúlyukat, miközben a vonagló prédájukon álltak. Az állkapcsot Fowler és kollégái viszonylag gyengének találták, ezért ha a rúgások nem voltak elegendők a préda megölésére, a mai, szintén gyenge állkapcsú komodói varánuszhoz hasonlóan harapásaikkal fűrészszerű mozgást hajtottak végre. E ragadozóadaptációk együttese talán megmagyarázza, miért kezdtek a paravesek verdesni a szárnyaikkal.
### Végtag működés
Annak ellenére, hogy a sarló alakú lábkarom a Deinonychus legmegkülönböztetőbb jellemzője, a karom alakja és görbültsége eltér az egyes példányoknál. A típuspéldány, melyről Ostrom 1969-ben leírást készített, erősen görbült karommal rendelkezett, míg az újabb, 1976-ban leírt egyedek karma kevésbé volt hajlott, a profiljuk inkább a többi lábujjon levő „normál” karmokéra emlékeztetett. Ostrom szerint ezt a méretbeli és alakbeli eltérést a példányok, a nemek vagy az életkorok közti különbségek okozhatták.
Anatómiai és nyomfosszíliából származó bizonyíték is létezik arra vonatkozóan, hogy a Deinonychus a lábkarmait járás közben felemelve tartotta, így a harmadik és negyedik lábujján járt.
Ostrom úgy vélte, hogy a Deinonychus a karmos lábával rúgva felhasította a zsákmányt. Egyes kutatók szerint a lábkarom a nagy ceratopsiák kizsigerelésére szolgált. Manning és szerzőtársai 2005-ben egy, a Deinonychus és a Velociraptor lábával anatómiailag pontosan megegyező, hidraulikus dugattyúval felszerelt robot, valamint egy disznótetem segítségével teszteket hajtottak végre. A tesztek alapján a lábkarmok csupán kis mélységű szúrt sebek előidézésére voltak alkalmasak, vágásra vagy a test felhasítására nem. A szerzők szerint a lábkarmok alkalmasabbak lehettek a mászásra, mint halálos csapások bevitelére.
Ostrom összehasonlította a Deinonychust a struccal és a kazuárral. Megjegyezte, hogy ezek a madarak a második lábujjukon levő nagy lábkarommal súlyos sérüléseket okozhatnak. A kazuár karmai elérthetik a 125 milliméteres hosszúságot. Ostrom Gilliard 1958-as művéből idéz, ami szerint képesek egy kar levágására vagy egy ember kizsigerelésére. Kofron 1999-ben és 2003-ban 241 dokumentált kazuártámadást átvizsgálva a halállal végződött esetek áldozatai között egy embert és két kutyát talált, arra azonban nem talált bizonyítékot, hogy a kazuárok képesek lennének állatok kizsigerelésére vagy megcsonkítására. A kazuárok a fenyegetést jelentő állatokkal szembeni védekezés során fenyegető pózt vesznek fel, és a karmaikkal támadnak. A kígyászdarufélék második lábujján szintén található egy megnagyobbodott karom, amivel ezek az állatok a zsákmányukat könnyen lenyelhető darabokra tépik szét. 2011-ben egy tanulmány felvetette, hogy a sarló alakú karmokat a préda leszorítására használhatta miközben széttépte ahelyett, hogy hasításra szolgáltak volna.
2002-ben Kenneth Carpenter biomechanikai vizsgálatai igazolták, hogy a mellső lábak legvalószínűbb feladata a zsákmány megragadása volt, melyben előnyt jelentett a hosszuk, ami nagyobb volt, mint a legtöbb theropoda esetében. A meglehetősen nagy és meghosszabbodott hollócsőr arra utal, hogy a mellső lábakon erőteljes izomzat volt, ami szintén ezt az érvelést erősíti. Carpenter biomechanikai vizsgálatokhoz használt Deinonychus csontjai igazolták, hogy az állat nem volt képes a karjait a madarakhoz hasonlóan a testével szembefordítani, ellentétben azzal, amit az 1985-ben Jacques Gauthier és az 1988-ban Gregory S. Paul által készített leírások állítottak.
2006-ban, Phil Senter vizsgálata kimutatta, hogy a Deinonychus mellső végtagjai talán nem csak fogásra, hanem tárgyak mellkashoz való szorítására is alkalmasak lehettek. Amennyiben a Deinonychus tollas ujjakkal és szárnyakkal rendelkezett, a tollai egyes szögekben korlátozhatták a mellső lábak elmozdulásának mértékét. Például, amikor az állat előre nyújtotta valamelyiket, a tenyere automatikusan előrefelé fordult. Az egyik szárny a másik útjába kerülhetett, ha mindkét mellső végtagját egyidőben nyújtotta előre, így Senter szerint egyszerre csak az egyik végtagot használhatta arra, hogy tárgyat szorítson a mellkasához. Az ujjak működését szintén akadályozhatták a tollak; például csak a mellső láb harmadik ujja volt alkalmas arra, hogy rést keressen a kis méretű zsákmányon, és csak a szárnyra merőleges helyzetben. Alan Gishlick 2001-ben megvizsgálta a Deinonychus mellső lábának mechanikáját, és úgy találta, hogy amennyiben nagy szárnytollai voltak, az jelentősen gátolhatta a fogóképességét; a fogás inkább csak akkor lehetett tökéletes, ha a szárnyra merőlegesen történt, és a tárgyak megtartásához inkább két kézre és egy ölelésszerű mozdulatra volt szükség, ahogy azt Carpenter és Senter későbbi vizsgálatai is valószínűsítették.
William L. Parsons kimutatta, hogy a fiatal és kifejletlen Deinonychus egyedek morfológiai eltéréseket mutatnak a felnőttekhez viszonyítva. Például a fiatalabb egyedek mellső lábai aránylag hosszabbak voltak a felnőttekénél, ami viselkedésbeli különbségre is utalhat a fiatalok és a felnőttek között.
### Sebesség
A dromaeosauridákat, és különösen a Deinonychust, gyakran szokatlanul gyorsan futó állatokként ábrázolják a populáris médiában, és Ostrom is azt feltételezte az általa készített leírásban, hogy fürgelábú állatok voltak. Azonban amikor az első leírás készült, még nem állt rendelkezésre a teljes láb csontváza, így Ostrom csupán a combcsont hossza alapján következtetett, ám később kiderült, hogy a becslése eltúlzott volt. Ostrom egy újabb vizsgálat során feljegyezte, hogy a combcsont és a sípcsont aránya nem olyan fontos a sebesség meghatározása szempontjából, mint a lábfej és az alsó lábszár relatív hossza. A modern, gyorsan futó madaraknál, például a struccnál, a lábfej–alsó lábszár arány 0,95. Az olyan szokatlanul gyors dinoszauruszoknál, mint a Struthiomimus, az arány 0,68, de a Deinonychus, esetében csak 0,48. Ostrom kijelentette, hogy az „egyetlen észszerű következtetés” az, hogy a Deinonychus nem volt különösebben gyors a többi dinoszauruszhoz viszonyítva, és biztosan nem volt olyan gyors, mint a modern röpképtelen madarak.
A Deinonychusnál az alacsony talp és alsó lábszár arányt részben a szokatlanul rövid lábközépcsontok okozzák. Az arány a kisebb példányoknál magasabb, mint a nagyobbaknál. Ostrom felvetette, hogy a rövid lábközépcsontok talán a sarlókarom működéséhez kapcsolódnak, és hogy ennek fenntartása érdekében az egyedek idősebbé válásával megrövidültek. Ezeket a tulajdonságokat – a rövid második ujj a megnagyobbodott karommal, a rövid lábközépcsontok stb. – úgy értelmezte, hogy a támadó fegyverként használt hátsó láb támogatását szolgálták, amely a sarlókarommal együtt lefelé és hátrafelé csapott, felhasítva a zsákmányt. Ostrom úgy vélte, hogy egy ilyen támadás során a rövid lábközépcsontok csökkentették a lábcsontokat érő igénybevételt, és értelmezése szerint a láb szokatlan elrendezésű izomkapcsolódási pontjai is azt az elképzelést erősítik, ami szerint a láb lecsapó mozdulata más izomcsoportokat vett igénybe, mint a járás vagy a futás. Ostrom arra következtetett, hogy a Deinonychus lábai egyensúlyt tartottak fenn a fürge ragadozóként való tevékenykedéshez és az egyedi fegyver okozta igénybevétel csökkentéséhez szükséges tulajdonságok között.
Richard Kool 1981-ben a kanadai Brit Columbiában levő Gething-formációban talált, különböző fajoktól származó dinoszaurusz lábnyomok tanulmányozásával készített egy durva sebességbecslést. Kool szerint a megkövült vadcsapások egyike az Irenichnites gracilis nevű ichnotaxoné (lehet hogy a Deinonychushoz tartozik), és a járás közben mérhető sebessége körülbelül 10,1 km/h.
### Tojások
2000-ben egy feltételezett deinonychustojásként azonosított lelet, amit a nem egyik példányával együtt találtak meg, lehetővé tette az összehasonlítást más theropodák tojásszerkezetével, valamint fészkelési és szaporodási szokásaival. 2006-ban a példány tanulmányozása közben Grellet-Tinner és Makovicky megvizsgálták annak lehetőségét, hogy szolgálhatott-e a megtalált tojás a dromaeosaurida táplálékául, illetve hogy véletlenül társították-e a Deinonychus csontvázához. Elvetették azt az ötletet, ami szerint a tojás táplálék lehetett, mivel a töredékek a hasi bordák és a mellső láb csontjai között helyezkedtek el, ami kizárja, hogy az állat gyomortartalmának részét képezték. Továbbá az a mód, ahogy a tojás összezúzódott és széttöredezett, azt jelzi, hogy az eltemetődéskor még érintetlen volt, csupán a fosszilizálódási folyamat során tört el. Szintén valószínűtlennek találták azt az elképzelést, ami szerint véletlenül társították a tojást ahhoz a nemhez, aminek a maradványaival együtt megtalálták; a tojást körülvevő csontok ugyanis nem voltak szétszóródva vagy széttagolódva, hanem kimondottan érintetlennek tűntek ahhoz a helyzethez viszonyítva, amit az élő állatban elfoglaltak, jelezve, hogy a területet semmi sem zavarta meg a megőrződés során. A tény, hogy a csontok hasi bordák voltak, melyek nagyon ritkán találhatók meg tagolódva, szintén ezt az elképzelést erősítik. Grellet-Tinner és Makovicky szerint az összes bizonyíték arra utal, hogy a tojás érintetlen volt, amikor a Deinonychus teste eltemetődött. Lehetséges, hogy a Deinonychus költési vagy fészkelési szokásai hasonlóak voltak a rokonságába tartozó troodontidákéhoz és oviraptoridákéhoz, illetve, hogy a tojás valójában a petevezetékben volt, amikor az állat elpusztult.
A Deinonychus tojás mikrostruktúrájának vizsgálata igazolta, hogy a theropodákhoz tartozik, ugyanis a többi ismert theropoda tojáséhoz hasonló jellemzőkkel bír, és eltér a madármedencéjűek, illetve a sauropodák tojásaitól. A maniraptora theropodák tojásaival összevetve a deinonychustojás jobban emlékeztet az oviraptoridákéra, mint a troodontidákéra, annak ellenére, hogy a kutatások alapján az utóbbi közelebbi rokona az olyan dromaeosauridáknak, mint a Deinonychus. Bár a tojás túlságosan összetört ahhoz, hogy a pontos mérete meghatározható legyen, Grellet-Tinner és Makovicky a tojáshoz használt medencecsatorna szélessége alapján úgy becsülte, hogy az átmérője nagyjából 7 centiméter lehetett. Ez a méret hasonló a legnagyobb Citipati (oviraptorida) tojás méretéhez, ami 7,2 centiméter átmérőjű; a Citipati és a Deinonychus testmérete is hasonló, ami a becslés helyességét jelzi. Emellett a két nem tojáshéjának vastagsága is nagyjából megegyezik, és mivel a héjvastagság és a tömeg összefüggésben áll egymással, ez az adat is arra utal, hogy a két állat tojása hasonló méretű lehetett.
## A modern kultúrában
A Deinonychus a Utahraptorhoz és a Velociraptorhoz hasonlóan a legnépszerűbb dromaeosauridae-k közé tartozik: filmek, tévéműsorok, gyermekkönyvek, képregények és videojátékok szereplője. A Deinonychus megjelent például az Őslények kalandorai című brit tudományos-fantasztikus televíziós sorozatban (melyet 2007 óta sugároznak), valamint a Dino Riders című képregény szereplőjeként a késői 1980-as években. A holland doom metal együttes, a Deinonychus (1992–2008) erről a dinoszauruszról kapta a nevét. A Deinonychus kiállított műcsontvázai megtalálhatóak a világ különböző természettudományi múzeumaiban. A New Yorkban található Amerikai Természettudományi Múzeumban látható csontváz az egyetlen kiállított darab, mely részben eredeti csontokból áll. Ezek az eredeti csontok az AMNH 3015-ös példányhoz tartoznak, melyeket Barnum Brown fedezett fel 1931-ben, és máig az egyik legteljesebb Deinonychus-csontváz. A csontváznak olyan darabjai hiányoznak, mint a szegycsont, a háti bordák, a villacsont és a hasi bordák.
## Fordítás |
72,763 | Mikó Imre (politikus) | 26,871,352 | null | [
"1805-ben született személyek",
"1876-ban elhunyt személyek",
"A Házsongárdi temetőben eltemetett személyek",
"Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc fontosabb alakjai",
"Az Osztrák Császári Lipót-rend kitüntetettjei",
"Debrecen díszpolgárai",
"Erdély főkormányzói",
"Erdélyi magyar történelmi személyek",
"Felirati (Deák) Párt-tagok",
"Kiemelt cikkek",
"Kolozsváriak",
"MTA-tagok",
"Magyar irodalomtörténészek",
"Magyar mecénások",
"Magyar történészek",
"Magyar Örökség díjas személyek",
"Magyarország gazdaságpolitikusai",
"Magyarország közlekedésügyi miniszterei",
"Magyarország miniszterei",
"Magyarország művelődéspolitikusai",
"Országgyűlési képviselők (1865–1869)",
"Országgyűlési képviselők (1869–1872)",
"Református magyarok",
"Székelyek"
] | Gróf hídvégi Mikó Imre (Zabola, 1805. szeptember 4. – Kolozsvár, 1876. szeptember 16.) erdélyi magyar államférfi, művelődés- és gazdaságpolitikus, történész. A 19. századi Erdély politikai életének haladó szemléletű, meghatározó alakja, két ízben (1848, 1860–1861) Erdély főkormányzója, 1867 és 1870 között Magyarország közmunka- és közlekedésügyi minisztere volt. A közművelődés és közélet terén fáradhatatlanul munkálkodott hazája gazdasági, kulturális és tudományos felemelkedésén, kiérdemelve ezzel az „Erdély Széchenyije” megtisztelő jelzőt.
Politikai pályáját az erdélyi főkormányszék tisztviselőjeként kezdte 1826-ban, s 1847-re a kincstárnoki tisztségig jutott, egyúttal az erdélyi liberális reformnemzedék egyik vezéralakjává vált. 1848-ban Erdély ügyvivő, majd rövid ideig tényleges főkormányzója volt, ő elnökölte a magyar szabadságharc mellett kiálló agyagfalvi székely nemzeti gyűlést. A szabadságharc bukása utáni időszakban a passzív ellenállás híveként visszavonult a politikától, s az 1860-as évekig kizárólag Erdély gazdasági és művelődési felemelkedésének szentelte életét. Az Erdélyi Gazdasági Egyesület (1854) és az Erdélyi Múzeum-Egyesület (1859) megalapítása mellett fontos szerepet játszott a Kolozsvári Tudományegyetem létesítésében (1872), támogatta a kolozsvári Nemzeti Színházat, ösztönözte a korszerű mezőgazdaság és oktatásügy kibontakozását, s tevékenyen részt vállalt az erdélyi református egyházkerület közügyeiből is. Szerkesztője és kiadója volt az Erdélyi Történelmi Adatok három kötetének (1855–1858), ezzel tudományszervezőként megteremtette az erdélyi történetírás egyik alapvető fórumát, de maga is írt történeti, irodalomtörténeti tanulmányokat. Az 1860-as évektől ismét politizált, 1860–1861-ben Erdély főkormányzója volt, majd 1865-től Kolozsvár követe a pesti országgyűlésen. A kiegyezést követő első magyar kormány közmunka- és közlekedésügyi minisztereként (1867–1870) nevéhez fűződik a Magyarországot Erdéllyel összekötő vasúti pálya kiépítése, valamint az állami vasúttársaság, a mai Magyar Államvasutak Zrt. jogelődjének megalapítása. 1867-től 1876-ig a Magyar Történelmi Társulat első elnöke.
## Életútja
### Családja
Apja gróf hídvégi Mikó György háromszéki főkirálybíró, anyja gróf Mikes Borbála volt. A Mikó és a Mikes család egyaránt régi székely famíliák, amelyek a 18. században szereztek grófi rangot. A Mikó nemzetség őseinek első írásos említése 1252-ből maradt fenn, amikor IV. Béla a Brassó és Háromszék közötti Szék földjét adományozta Akadas fia Vince comesnek, sebesi (azaz sepsi) székelynek követi szolgálatai jutalmául. Az adománnyal a székely lófő egyben a vármegyei nemesség körébe is bekerült. Vince comes egyik fia Mikó volt, az ő neve alakult át nemzetségnévvé.
Az ősök gazdag örökséget hagytak utódaikra: jelentős földbirtokokat, földesúri jogokat, széles körű összeköttetéseket, tekintélyt. A patinás családból a történetíró Mikó Ferenc, az emlékíró Mikó Miklós, illetve Mikes Kelemen szellemi területen is nevet szerzett. Ezt az örökséget Mikó Imre kötelezettségként fogta fel. Fiához intézett intelmeiben így írt erről: aki őseitől nagyobb vagyont örökölt, „attól a hon kétszerte jobban megvárhatja, mint sok mástól” a hazának tett áldozatot.
Mikó Imre az anyai nagyszülők, gróf Mikes Zsigmond és Ugron Julianna zabolai házában született szülei harmadik gyermekeként. Miután édesanyja gyermekágyi lázban hamarosan meghalt, felnevelését a nagyszülők vállalták magukra. A fiú Zabolán és Sepsibodokon nevelkedett, majd idővel Marosújvárra költöztek, hogy unokájukat a nagyenyedi református kollégiumba járathassák. Az apa, Mikó György 1820-ban elhunyt.
### Tanulmányai
1813-tól a nagyenyedi református kollégiumban tanult. Az intézményben a humán műveltség alapvető elemeinek elsajátítására helyezték a hangsúlyt, a tananyag a latin nyelv elsődlegessége mellett a német nyelv tanítását is magában foglalta. A latin és görög klasszikusokon alapuló filozófiai oktatás mellett a tanrend előírta a görög, római és német irodalom, történelem és számtan oktatását is. A felsőbb jogi tanfolyamon köz- és magánjogot, természettudományt, erkölcstant, államtörténetet és oklevéltant oktattak. Az intézmény több mint kötetből álló könyvtára és múzeuma kiváló lehetőséget nyújtott az egyéni tanulásra is. A kollégium számos nagy tanáregyénisége közül ebben a korban Köteles Sámuel, Hegedüs Sámuel és Szász Károly országosan is jelentős tudósnak számított. Mikó Imrére különösen Köteles Sámuel és az általa tanított kanti filozófia volt hatással.
1824-ben „társai felett kitűnő” minősítéssel fejezte be nagyenyedi tanulmányait. Ezt követően jogi ismeretei kiegészítésére Marosvásárhelyre, a királyi ítélőtáblához ment joggyakornoknak – korabeli kifejezéssel jurátusnak –, ahol 1825-ben a jog- és törvénytudományokból kitűnő vizsgaeredménnyel szerezte meg oklevelét.
### Főkormányszéki pályafutása
1826-ban Apor Lázár udvari tanácsos közbenjárására az erdélyi főkormányszékhez avagy guberniumhoz nevezték ki számfeletti írnoknak, ahol néhány évig a segédhivataloknál dolgozott. 1831-ben tiszteletbeli fogalmazóvá, 1834-ben tiszteletbeli titkárrá lépett elő, 1835-ben pedig a Bécsben működő Erdélyi Udvari Kancelláriára nevezték ki, ugyancsak tiszteletbeli titkári titulussal. 1837-ben visszatért Kolozsvárra, és az erdélyi országgyűlésen lefolyt választás eredményeként főkormányszéki tanácsos lett, ebbéli minőségében a közigazgatási ügyeket irányította.
Hivatali munkája mellett 1838-ban a nagyenyedi főiskola gondnokává, 1840-ben az erdélyi református egyházkerület egyik státuskurátorává (főgondnokává) választották; ezzel döntő befolyást gyakorolt az iskola és az egyház ügyeire. Emellett az 1841–1843-as országgyűlés rábízta a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatását is (bővebben lásd a Kolozsvári Nemzeti Színház részben).
Az 1846–1847-es erdélyi országgyűlés felterjesztésére az uralkodó 1847. október 12-én erdélyi kincstárnokká nevezte ki, egyszersmind belső titkos tanácsosi címet is kapott. Egyik erdélyi párthoz sem csatlakozott, de mind a nemzeti liberális, mind a konzervatív párt elitjével jó kapcsolatokat ápolt. Noha saját nézetei inkább a liberálisokéihoz álltak közelebb, vállalta és közmegbecsülést szerezve látta el kormány-tisztviselői munkáját.
### 1848-as szerepvállalása
A pesti forradalom kitöréséről Mikó március 20-án, Nagyszebenben értesült. A törvényesség és a mérsékelt ütemű haladás híveként az volt a legfőbb törekvése, hogy a közrendet biztosítsa és elkerülje az összetűzéseket a magyarok és a többi erdélyi nemzetiség között. Feladatának a haza és az uralkodó szolgálatát tekintette: „...amíg a körülmények megkívánják, hogy mostani helyzetemben maradjak, s azt becsülettel tehetem, látva, hogy abban valami kis jót tehetek, addig Isten neki, szívem vonzalmát alárendelem Hazám s Fejedelmem iránti szoros kötelességemnek” – írta feleségének 1848. április 16-án. Amikor május közepén az uralkodó őt bízta meg az Erdélyi Udvari Kancellária báró Jósika Samu lemondásával megürült elnöki tisztségével, a felkérést nem fogadta el. Döntése óhatatlanul eltávolította Mikót a konzervatív politikai szárnytól, s az ezt követő időszakban politikai felfogását és tevékenységét erőteljesebben jellemezte a liberálisokhoz való igazodás.
Utóbb azonban a körülmények mégis úgy hozták, hogy a főkormányszék élére került: amíg gróf Teleki József kormányzó 1848 júliusától a pesti országgyűlésen tartózkodott, ideiglenes elnökként Mikó vezette az erdélyi guberniumot. Egyik első ténykedéseként július 18-án ő tartotta meg az utolsó rendi erdélyi országgyűlést berekesztő záróbeszédet, amelyben az egyesített ország jövőjébe vetett hitéről vallott hazafias hévvel. Ügyvivői főkormányzói posztján azonban azzal kellett szembesülnie, hogy Erdély vidékein – az úrbéri rendezés késedelmével – a parasztság és a birtokos nemesség közötti feszültség mind kiélezettebbé vált. A helyzetet orvoslandó egyre erélyesebben sürgette az igazságügyminiszter Deák Ferencet, nevezze ki az erdélyi törvényhozás előírásainak megfelelően a földesurak és a parasztság földigényeit rendező településenkénti bizottságokat. Deák azonban arra hivatkozott, hogy a magyarországi és az erdélyi jogrendszer összehangolását rendező törvényjavaslattal az ún. unióbizottmány még nem készült el, így keze meg van kötve, ami az erdélyi jogalkalmazást illeti. Mikó – kellő támogatás híján – ügyvezető guberniumi elnökként nem tudott úrrá lenni a birtokrendezés kérdésén, a román parasztok szembeszegülése az újoncozással pedig végül fegyveres incidenshez vezetett az erdélyi nemzetiségek között (Aranyoslóna, 1848. szeptember 12.).
1848 őszére az erdélyi politikai-katonai helyzet kritikus fordulatot vett. Az erdélyi szászok és románok szembehelyezkedése a forradalmi magyar kormánnyal polgárháború rémével fenyegetett, emellett az osztrák császári haderő katonai csapást helyezett kilátásba a „törvénytelen” forradalom erdélyi követőivel szemben. Berzenczey László erdélyi kormánybiztos októberre Agyagfalvára hívta össze a székely nemzeti gyűlést, amelynek feladata a székelység politikai útjának kijelölése volt. Mikó Imre királyi biztosként volt jelen az eseményen, s a mintegy főnyi követ őt választotta elnökké. A magyar országgyűlésnek írt jelentésében így fogalmazta meg az egybegyűltek politikai hangulatát: „harcunk szent és igaz – szabadságért harcolunk”. Vezetésével a gyűlés október 16-án nyilatkozatot tett V. Ferdinánd magyar király és a magyar alkotmány mellett, valamint a nemzeti főparancsnokság és a székely nemzetőrség felállításáról. Emellett felhívást intéztek a román és szász nemzethez, amelyben egyrészt kinyilvánították minden nemzetiség és felekezet jogainak tiszteletben tartását, másrészt azt kérték tőlük, engedelmeskedjenek a független magyar kormánynak, katonával és pénzzel segítsék az országot. Ugyanakkor fegyveres megtorlást helyeztek kilátásba az ellenszegülőkkel szemben: „De elvagyunk határozva védni a törvényt melyet királyi eskü szentesített, ’s ennek következésében fegyverrel torlani viszsza mind azon törekvéseket melyek az unio megsemmisítésére, ’s a’ király által alá irt törvény szerénti kormány, és akármily ajkuak’ személy, és vagyon bátorsága megdöntésére tétetnek.” Mikó ellenezte a katonák azonnali mozgósítását, s amellett foglalt állást, hogy a székelyek többsége hazatérjen és otthonában készüljön a fegyverbe hívó szóra. Egyrészt felszereletlennek és kiképzetlennek ítélte meg a székely nemzetőröket, másrészt óvatos politikusként szerette volna elkerülni a háború kiterjedését. Október 17-én azonban a követek tudomást szereztek Latour osztrák hadügyér Anton Puchner tábornokhoz intézett, október 3-ai keltezésű titkos mozgósítási parancsáról, másrészt az a valótlan hír érkezett a táborba, hogy a II. román határőrezred Urban tábornok vezetésével megszállta Marosvásárhelyt (ebből annyi volt igaz, hogy elfoglalták Szászrégent, és Marosvásárhelyt is fenyegették). Ezért elhatározták a jelen lévő haderő bevetését, s Mikó még aznap aláírta a gyűlésnek azt a határozatát, mely szerint a 19 és 40 év közötti férfiak kötelesek táborba szállni. Az uralkodóhoz és a magyar kormányhoz írt jelentésében Mikó egyaránt akként értelmezte a helyzetet, hogy a székely nemzeti gyűlés békésen és a törvények betartásával kezdődött, de a román népfelkelők pusztításait „borzasztó dulásokkal viszonozta”. A fegyvert fogó székelyekre azonban Puchner október 18-án vereséget mért.
1848 novemberére Erdély egyre nagyobb területe állt osztrák katonai kormányzás alatt, az ellenséges haderő Kolozsvárt is több irányból fenyegette. A magyarországi közvélemény meglepetésére az uralkodó november 14-én Mikót nevezte ki az erdélyi gubernium élére. A gróf, lehetőségeivel számot vetve fogadta el a tisztséget: noha nyíltan törvénytelennek bélyegezte meg a katonai hatalomátvételt, meggyőződéssel hitte, hogy jelenlétével és okos politikával elhárítható a polgárháborús veszély, s a népfelkelés is lefegyverezhető. Miután a város védelmére kirendelt 51. kolozsvári gyalogezred parancsnoka, Baldacci Manó tábornok elrendelte Kolozsvár kiürítését, a város közgyűlése a feladás mellett döntött. Az erről szóló szerződés aláírására Mikó Imre és Groisz Gusztáv főbíró, illetve Puchner tábornok között került sor november 17-én. A város így mentesült a fosztogatástól, viszont pengőforint hadisarcot kellett fizetnie. A feladás aláírása miatt Mikót egy időben árulónak tekintették.
1848\. december 2-án az erdélyi főkormányszék báró Kemény Ferenc indítványára sérelmi feliratot intézett az uralkodóhoz, melyben egyfelől a hazát fenyegető veszélyre és annak okaira figyelmeztette, másfelől a válságos helyzet orvoslását kérte tőle. A memorandum személyes átadásával Mikót bízták meg, aki fel is kereste a folyamodvánnyal az Olmützben tartózkodó császári udvart. Feladata végrehajtását követően azonban I. Ferenc József nem engedte vissza Erdélybe, s Bécsben házi őrizetbe került. 1848. december 22-én – alig egy hónapnyi hivatalviselés után – leváltották a gubernium éléről is. Itt értesült arról, hogy kislányuk született, de felesége 1849. március 24-én gyermekágyi lázban meghalt. A tragédia lesújtotta, és testi-lelki egészségét annyira megrendítette, hogy három hónapon keresztül betegágyához volt kötve. Végül csak a szabadságharc leverése után, 1849 októberében kapott engedélyt a hazatérésre.
### Az erdélyi közművelődés szolgálatában
A megszállt Erdélyben Mikó Imrének újabb lelki megpróbáltatásokkal kellett szembenéznie. A családi tragédia és a szabadságharc bukása felett érzett személyes fájdalom mellett egyfelől a kolozsváriak továbbra is árulónak tekintették a város előző évi feladása miatt, másfelől az erdélyi főkormányszék is felelősségre vonta 1848-as szerepvállalásáért. A vizsgálat éveken át tartott, közben birtokát lefoglalták. Ebben az időszakban tanult meg esztergálni, és kísérletezett a fényképezéssel is. Végül hivatalosan nem fogták perbe, jószágait is visszakapta, és kincstárnoki tisztségére tekintettel nyugdíjban részesült.
Mikó visszatért ugyan a közéletbe, de a Bach-korszak passzív ellenállási mozgalmához csatlakozva a közvetlen politizálás helyett a társadalom, gazdaság, kultúra, oktatásügy és tudományosság területén munkálkodott. Tetterejét és szervezőkészségét az erdélyi közművelődés szolgálatába állította, az 1850-es években vetette meg egy sor, Erdély kulturális életét hosszú évtizedekre meghatározó intézmény és egyesület alapjait. Nevéhez fűződik többek között az Erdélyi Gazdasági Egyesület (1854) és az Erdélyi Múzeum-Egyesület (1859) megszervezése, Erdély református kollégiumainak anyagi támogatása, a sepsiszentgyörgyi református kollégium megalapítása, valamint az erdélyi történetírás és tudományosság fórumainak megteremtése. (Közművelődési-tudományos tevékenységének eredményeit a Munkássága fejezet részletezi.) Mivel a gazdasági haladáshoz nélkülözhetetlennek tartotta a vasúti hálózat kiépítését, a kolozsvári vasúttársaság elnökeként próbálta elérni a bécsi kormány jóváhagyását terveire. A Bach-korszakban azonban ezen a téren nem tudott gyakorlati eredményt elérni.
### Főkormányzói és miniszteri tevékenysége
1860 végén, amikor az októberi diploma után az erdélyi guberniumot visszaállították, I. Ferenc József december 10-ével Mikó Imrét nevezte ki főkormányzónak. Kinevezésekor és hivatali ideje alatt ugyan „tisztségében gondosan elfelejtett felesküdni”, de Magyarország és Erdély unióján tevékenykedve munkához látott. Idővel azonban felmérte, hogy az unióellenes bécsi udvar olyan szerepet szán neki, amelyet hazaszeretetével és politikai céljaival sem tartott összeegyeztethetőnek. Amikor az uralkodó összehívta az 1861. évi erdélyi országgyűlést, az erdélyi románságnak kedvezve szokatlanul alacsony szinten, 8 forintos vagyonban állapította meg a választójogi cenzust, emellett – az erdélyi szászok felé is téve egy gesztust – Kolozsvár helyett Nagyszebenben jelölte ki az országgyűlés helyszínét. Mikó terjedelmes leiratban tiltakozott a rendelet ellen és ellenszegült a választási előkészületeknek is. Miután Șuluțiu fogarasi érsek és metropolita lázadónak nevezte a guberniumot és Mikót az uralkodóhoz küldött emlékiratában, Mikó 1861. november 21-én lemondott tisztségéről. Követte őt a magyar kormányszéki tanácsosok, főispánok és székely főkirálybírák nagy része is, s helyüket román nemzetiségű vármegyei adminisztrátorok vették át.
Mikó megjelent a Kolozsvárra összehívott 1865. évi utolsó erdélyi országgyűlésen, amelyet a Magyarország és Erdély egyesítéséről alkotott 1848. évi I. törvénycikkely újratárgyalására hívtak össze. Ugyanebben az évben választották meg Kolozsvár képviselőjeként a pesti országgyűlésbe is, de megbízólevelét csak 1866 márciusában mutatta be, s ekkor foglalta el parlamenti helyét is. 1867. február 20-án az Andrássy-kormányban a közmunka- és közlekedésügyi tárca minisztere lett. Mikó Imre tárcavezetői tevékenységét és törekvéseit erőteljesen meghatározta Erdély gazdasági felemelkedésének elősegítése, közlekedési infrastruktúrájának fejlesztése. Ugyanakkor a vasútüggyel korábban is foglalkozó államférfinak átfogó vasútpolitikai elgondolásai voltak a teljes magyarországi vasúthálózat bővítésére is. Széchenyi István 1848-as terve, valamint az Országos Magyar Gazdasági Egyesület 1862-es ajánlása alapján készítette el 1867-ben Magyarország vasuthálózata címen miniszteri programjának szánt emlékiratát. Terveiben a székesfővárost kívánta a vasúti hálózat központjává tenni, ugyanakkor nagy hangsúlyt helyezett az ország peremvidékeinek vasútfejlesztésére is. Az általa vezetett minisztérium irányításával készítettek elő több törvényjavaslatot, így például a Magyar Keleti Vasút Arad és Temesvár közötti pályaszakaszának (1868. évi 37. tc.), valamint Gyulafehérvárig, Marosvásárhelyig és Nagyszebenig húzódó szárnyvonalainak kiépítéséről (1868. évi 45. tc.); a Magyar Északi Vasút viszonylataként a hatvan–miskolci pálya (1868. évi 12. tc.), a teljes északkeleti vasúthálózat Debrecentől Szatmárnémetin és Tekeházán át Máramarosszigetig vezető fővonala, továbbá kassai és munkácsi szárnyvonalai kijelöléséről (1868. évi 13. tc.); a délvidéki területeken a zákány–zágrábi vasúti pálya kiépítéséről (1868. évi 12. tc.); a nyugati határszélen a székesfehérvár–grazi fővonal, illetve a kiscell–győri szárnyvonal lefektetéséről (1869. évi 5. tc.). Bár törvényi erőre nem emelkedtek, de további parlamenti javaslataival síkra szállt a miskolc–bánrévei fővonal és az arra épülő gömöri iparvasúti hálózat, a salgótarján–losonc–besztercebányai, az érsekújvár–nyitra–trencséni, valamint az eszék–sziszek–károlyváros–fiumei vasútvonalak kiépítése mellett. Távlati tervei között szerepelt egy Romániával kötendő kereskedelmi egyezmény aláírása, valamint a kolozsvár–brassó–galaci vasút fejlesztésének támogatása. Ezektől nem csupán Erdély kelet és nyugat felőli elszigeteltségének megszűnését remélte, de azt is, hogy ezzel szűkebb pátriája kulcsszerepet tölthet be a Fekete-tenger és az Adriai-tenger között zajló nemzetközi kereskedelemben. Az állami garanciavállalással és kamatbiztosítási rendszerben, de magánvállalkozások beruházásával folyó vasútfejlesztés azonban számos visszaélésre adott lehetőséget, a korabeli sajtó hangos volt a „vasúti panamáktól”. Mikó sem habitusa, sem életkora miatt nem volt alkalmas a vasúti koncessziók körüli korrupció elleni hatékony fellépésre, így 1870. április 21-én lemondott miniszteri tisztségéről. Érdemei között tartják számon, hogy az anyagi nehézségekkel küzdő Magyar Északi Vasút állami felvásárlásával 1868-ban megalapította a Magyar Királyi Államvasutakat, valamint minisztersége idején épült ki az Erdélyt Magyarországgal összekötő vasúti pálya. Minisztersége alatt, 1868 karácsonyán adták át a keleti vasút gyulafehérvári szárnyvonalát, s fél évvel lemondását követően, 1870. szeptember 7-én avatták fel a Kolozsvár–Nagyvárad közötti pályaszakaszt is. A politika élvonalából a háttérbe húzódott, s két parlamenti ciklust (1865, 1869) követően 1872-ben már a képviselő-választáson sem indult.
### Utolsó évei és halála
Visszavonulása után, 1873-ban érdemei elismeréseként az uralkodó a Lipót-rend nagykeresztjét adományozta neki, emellett főpohárnokmesterré nevezték ki, ezzel zászlósúr és a főrendiház tagja lett. Államférfiúi, művelődésszervezői és tudományos tevékenységét már a korábbi években is több kitüntetéssel honorálták. 1858. augusztus 15-én a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti, majd 1865. január 26-án igazgatósági tagjává választotta. Kolozsvár (1854), Marosvásárhely (1856), Gyulafehérvár (1859), Székelyudvarhely (1859), Szatmárnémeti (1861), Csongrád (1861), Nagybánya (1867) és Fiume (1869) városai díszpolgárukká választották, emellett kitüntették a török Mecidî-rend első osztályával is.
Élete utolsó éveiben a politikával kevesebbet foglalkozott, idejét inkább a református egyház ügyeinek szentelte. 1875 márciusában még elnökként ő vezette le a Deák-párt és a Balközép Párt egyesülését kimondó ülést, 1875 májusában pedig elnökölt az erdélyi református egyházkerület közgyűlésén. 1875 végétől azonban betegsége miatt teljesen elzárkózott a közéleti feladatvállalástól. 1876. július 15-én bekövetkezett halálát cirrózis – avagy mai köznapi nevén májzsugorodás – okozta. Temetésén 10–12 000 ember gyűlt össze; a gyászbeszédet közeli munkatársa, Nagy Péter református püspök tartotta. Sírhelyét, amely a Házsongárdi temetőben, a Kagerbauer Antal által tervezett neogótikus Rhédey–Mikó-kriptától jobbra található, svédgránát obeliszk jelzi. Halálát követően a magyar országgyűlés 1876. szeptember 30-ai ülésén Mikó Imre emlékét jegyzőkönyvbe iktatta.
## Munkássága
### Közművelődési munkássága
Gróf Mikó Imre roppant tevékenységét és áldozatkészségét leginkább társadalmi téren fejtette ki, amiért kortársaitól méltán kiérdemelte az „Erdély Széchenyije” jelzőt. Már az 1830-as–1840-es években bekapcsolódott az erdélyi református egyház, az oktatás és a kolozsvári magyar színház ügyeibe, de intézményszervezői munkássága igazán a politikai visszavonultság éveiben, az 1850-es években teljesedett ki. Felkarolta a nemzeti nyelv ügyét, az ismeretek terjesztését, az erdélyi közművelődési, oktatási és jótékonysági intézeteket, melyeknek egész sora neki köszönheti létét vagy felvirágzását. Az alábbiakban külön részletezett egyesületek mellett újjászervezte az 1848 után bomlásnak indult Erdélyi Kölcsönös Jég- és Tűzkármentő Társaságot. 1856-ban megalapította és 1859-ig szerkesztette a Kolozsvári Közlöny című politikai hetilapot, ennek óvadékát is a sajátjából fizette le. Anyagilag támogatta Gyergyai Ferenc A magyar nyelv sajátságairól című nyelvészeti munkájának (1856) és Kriza János Vadrózsák című székely népköltési gyűjteményének (1863) megjelentetését. Mindemellett részt vett az erdélyi román (ASTRA) és szász (Verein für siebenbürgische Landeskunde) művelődési egyesületek munkájában. Közművelődési, tudományszervezői és mecénási tevékenysége azonban nem csupán Erdély kulturális felemelkedésére irányult, szervezőmunkájával és anyagi áldozattételeivel az összmagyarság közművelődését is szolgálta. 1860-ban 4000 forintos adománnyal járult hozzá a Magyar Tudományos Akadémia törzstőkéjének felemeléséhez, 1867-től haláláig a Magyar Történelmi Társulat első elnöke volt.
#### Oktatásügy
Erdély oktatásügyével korán elkötelezte magát, már 1838-ban megválasztották a nagyenyedi református kollégium főkurátorává, 1840-ben pedig az Erdélyi Református Egyházi Főtanács egyik főgondnokává. Ebben a tisztségében kötelességének érezte, hogy a református iskolák ügyével foglalkozzon.
A Bach-korszak alatt a bécsi kormányzat arra törekedett, hogy a magyar iskolák működését ellenőrizze és korlátozza. E törekvések legsúlyosabban a nagyenyedi református kollégiumot érintették, amelynek berendezését az 1849-es nagyenyedi vérengzés során a román felkelők elpusztították. 1850. augusztus 13-án Erdély kormányzója engedélyezte ugyan a marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi és kolozsvári református kollégiumok megnyitását, de a nagyenyedi kollégium csak elemi iskolaként fogadhatta újra a tanulókat. Mikó Imre kitartó utánajárással elérte, hogy a nagyenyedi intézet ismét kollégiumként működhessen. Ezzel párhuzamosan rendezte az iskola vagyoni helyzetét, helyreállíttatta épületét, gyarapította könyvtárát és régi éremgyűjteményét. Fia halála után, 1863-ban a kollégiumnak adományozta 823 kötetes könyvgyűjteményét, amely görög és római klasszikusok mellett valódi ritkaságokat, többek között 23 ősnyomtatványt is tartalmazott.
Támogatásban részesítette a kolozsvári, zilahi, szászvárosi, marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi református kollégiumokat; a Koós Ferenc-féle bukaresti református iskola építésére 20 aranyat adott. Az ő anyagi segítségével alakult meg 1859-ben Sepsiszentgyörgyön a református kollégium, jelenlegi nevén Székely Mikó Kollégium. Ez utóbbira végrendeletében 60 000 forintot hagyott. A kolozsvári református teológiai akadémia alapjához 4000 forinttal járult hozzá.
Az anyagiak mellett foglalkozott az iskolaügy elméleti-módszertani megújításával is. 1858-ban a tanítási módszerek reformjára ösztönözte a nagyenyedi kollégiumot. Úgy tartotta, hogy a nevelésben helyet kell hagyni az önálló munkának, az egyéniség kibontakozásának: „Én, amint tartósabbnak hiszem azon virág életét, mely a szabad légen, mint amely virágházban fejlett ki, úgy alaposabbnak tartom azon tudományt, szilárdabbnak azt a jellemet, mely a magánszorgalomnak, önálló lélek vizsgálódásának gyümölcse, mint azt, amely mások fáradsága után, a mi igyekezetünk és utánajárásunk nélkül, úgyszólván ingyen lőn sajátunkká.” Szintén fontosnak tartotta a tanárok folyamatos továbbképzését, valamint az egyetemi szintű lelkészképzést.
Befolyását latba vetve nagy része volt a Kolozsvári Tudományegyetem létrejöttében, az általa korábban megszervezett Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári gyűjteményei az egyetem helyének kiválasztásában is fontos szerepet játszottak. Mikó Imre javaslatára az egyesület a gyűjteményeket átengedte az egyetem használatába, a tulajdonjogot és az ellenőrzés jogát továbbra is fenntartva. Füvészkert kialakítása céljából szintén átadták az egyetemnek az általa adományozott kertet. Mikó olyan szövetséget álmodott az egyesület és az egyetem között, amelyben mindkét fél megőrzi önállóságát, de közösen dolgoznak az erdélyi tudományosság érdekében. Nem véletlen tehát, hogy 1872. október 19-én Mikó Imre volt az, aki miniszteri biztosként feleskette az egyetemre kinevezett első tanárokat.
#### Kolozsvári Nemzeti Színház
Az 1792-től állandó társulattal, 1821-től kőszínházzal rendelkező kolozsvári színjátszás a 19. század közepére válságos helyzetbe került. A színháznak két öltözőre, díszlet- és jelmeztárra, könyvtárszobára, próba- és táncteremre, gondnoki lakásra és raktárhelyiségekre lett volna szüksége, amelyek kialakítása pengőforintba került volna. A rövid távon gondolkodó bérlők nem törődtek a díszletek és színpadi gépezetek elhasználódásával. Udvarhelyszék kérésére az országgyűlés az 1842. június 6-ai ülésen napirendre tűzte a színház anyagi ügyeinek rendezését. Noha a törvényjavaslat a színház támogatását csak a magyar és a székely nemzetre rendelte kivetni, a szász követek ellenzése miatt végül nem fogadták el. Ennek ellenére az országgyűlés 1843. január 7-ei ülésén rendelkezett az Országos Színházi Bizottság, voltaképpen a kolozsvári Nemzeti Színház felügyelőbizottságának felállításáról, melynek elnöke Mikó Imre lett. A bizottság megfelelő anyagi eszközök hiányában nem szervezett állandó társulatot, hanem bérbe adta a színházat a pályázó színigazgatóknak, így voltak olyan időszakok, amikor az épület üresen állt.
A szabadságharc alatti ostromállapot során az intézmények működését betiltották vagy korlátozták; a kolozsvári színházat Karl Freiherr von Urban ezredes városi tulajdonba vette, és német társulatnak adta bérbe. A szabadságharc leverését követően Mikó Imre 1851-ben fordult Erdély kormányzójához, Ludwig von Wohlgemuthhoz, és kérte a színház eredeti jogi helyzetének visszaállítását. Az időközben elhalálozott Wohlgemuth helyett utódja, Karl Philipp Borromäus zu Schwarzenberg válaszolt, de csak részben teljesítette Mikó kérését: a színház ugyan a Mikó által vezetett bizottság felügyelete alá került, amely viszont a korábbi helyzettel ellentétben nem az országgyűlés, hanem a hatóságot képviselő kormányzó alá tartozott.
1853-ban a színház csődközeli helyzetbe került, ekkor Mikó a színházkedvelő közönség segítségét kérte a Szózat az erdélyi nemzeti színház ügyében a haza s különösen Kolozsvár városa minden rendű és rangú polgárához című felhívásában. Bevezették a bérletrendszert, amely ugyan csak részben váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de segítséget jelentett a pillanatnyi anyagi nehézségekben. 1854-ben részvények kibocsátását határozták el, de az összegyűlt összegből csupán egy egyemeletes műszaki épület kialakítására nyílt lehetőség. Ezért 1859-ben Mikó Imre „színházi alap” létesítését javasolta, és 1860-ban ismét adakozásra buzdított a Felszólítás a Kolozsvárt létező erdélyi nemzeti színház jövőjének biztosítása ügyében című kiáltványában. A gyűjtés 1861 februárjában indult, és jelentős adományok érkeztek, nagyrészt a volt földesuraknak ekkortájt kézbesített úrbéri kárpótlási kötlevelek formájában. A legnagyobb összeg azonban abból származott, hogy Mikónak sikerült az 1841–1843-as országgyűlés határozata alapján létesített nemesi felkelési alap forintját császári határozattal a színházi alapba irányítania. Így a színház főépületét felújították, könyvtárat, ruhatárakat, festőműhelyt, öltözőket és anyagraktárat létesítettek.
Mikó Imre harminckét évig, 1875-ig állt a kolozsvári színház felügyelőbizottsága élén. Szervezőmunkájával és anyagi áldozatokat is hozva sokat tett a színház megmentéséért, majd fejlesztéséért és bővítéséért.
#### Erdélyi Gazdasági Egyesület
Bővebben: Erdélyi Gazdasági Egyesület
A reformkorban Erdélyben is megjelent a törekvés a mezőgazdasági termelés korszerűsítésére és háttérszervezeteinek kialakítására. 1844-ben gróf Teleki Domokos kezdeményezésére több mint száz birtokos intézett felhívást az erdélyi gazdákat tömörítő egyesület megalapítására. Az okszerű gazdálkodás előmozdítására 1844. március 4-én megalakult Erdélyi Gazdasági Egyesületnek Mikó Imre is tagja volt. Az alapítók legfőbb célja a mezőgazdasági eszközállomány korszerűsítése és a gazdaságos állattenyésztés feltételeinek megteremtése volt.
A forradalom alatt tönkrement agrárgazdaság helyreállítása érdekében már 1852-ben felmerült az igény az 1848-ban megszűnt egyesület újjáalakítására, amelyet 1853-as gyűlésükön el is határoztak. A régi tagok felkérték Mikó Imrét, hogy legyen segítségükre a bécsi kormány engedélyének megszerzésében, amit ő felvállalt és sikerre is vitt. Tevékenyen részt vett az új egyesület szervezésében, és 1854-ben az alakuló ülésen elnökké választották, amely tisztséget haláláig betöltötte. Az alapítók elgondolása szerint az egyesület működésének anyagi hátterét a vagyonosabb hazafiak és egyesületek által vásárlandó részvényekkel kívánták biztosítani. Maga Mikó saját költségen tíz részvényt állított ki, amelynek kamatait az egyesület tetszés szerint használhatta fel, ezen felül az alaptőke emelésére 1000 konvenciós forintot jegyzett.
Az egyesület a mezőgazdaság haladását korszerű gépek elterjesztésével, nemesített vetőmagvak és tenyészállatok juttatásával, mezőgazdasági szakirodalommal, könyv- és folyóirat-kiadással, tanfolyamokkal, előadásokkal szolgálta. Kiállításokat is rendeztek részben a hasznos újdonságok elterjesztése, részben a versenyszellem és munkamorál javítása céljával.
Munkássága elismeréséül a New York-i Gazdasági Egyesület levelező tagjává választotta (1857).
#### Erdélyi Múzeum-Egyesület
Bővebben: Erdélyi Múzeum-Egyesület
Mikó Imre legnagyobb műve az erdélyi múzeum létrehozása volt, amelynek érdekében egyrészt meg kellett szereznie az erdélyi magyar társadalom támogatását, másrészt az alapítást több éven át ellenző bécsi kormány jóváhagyását. A szervezőmunka több mint négy éven át tartott.
Egy erdélyi tudós társaság létrehozásának gondolatát már 1760-ban Bod Péter, majd tőle függetlenül 1781-ben Batthyány Ignác erdélyi római katolikus püspök is felvetette. Az Aranka György által alapított, a századfordulón működő Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság megszűnése után 1819-ben Döbrentei Gábor egy erdélyi magyar tudományos akadémia, 1829-ben pedig Bölöni Farkas Sándor egy erdélyi nemzeti múzeum alapításáról készített meg nem valósult tervezetet. Az 1841–1843-as erdélyi országgyűlés egyebek mellett napirendjére tűzte az erdélyi nemzeti múzeum megalapítását is. Noha Kemény József és Sámuel grófok felajánlották könyv- és ásványgyűjteményüket is a nemzeti múzeum céljára, előbb az erdélyi szászok különvéleményén, majd a bécsi udvar halogató magatartásán megfeneklett az uralkodóhoz beterjesztett tervezet.
Mikó Imre már az 1841–1843-as országgyűlésen is részt vett az előkészítő munkában mint az erdélyi múzeum működési tervezetét és szabályzatát véglegesítő 1842-es rendszeres bizottmányi albizottság elnöke. A tényleges szervezőmunkához a közvetlen indíttatást történészi gyűjtőmunkája adta. 1854 végén vagy 1855 elején meglátogatta Gerenden gróf Kemény Józsefet, és ekkor határozta el az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalapítását. Mikó szerette volna elérni, hogy a nagy történetíró hagyatéka Erdélyben maradjon, így a múzeumalapítás Kemény 1855. szeptember 12-én bekövetkezett halálával sürgetővé vált. Miután Mikó és munkatársai számos levelet írtak szándékukról, a bécsi Magyar Sajtó című lapban vita indult arról, hogy Erdélynek múzeumra vagy akadémiára van-e inkább szüksége. A vita és azon belül Toldy Ferenc hozzászólása bátorítást nyújtott Mikó Imrének, aki ezt követően tárta a szélesebb nyilvánosság elé programját.
1856\. március 31-én és április 10-én jelent meg a Kolozsvári Közlöny mellékletében Mikó szózata az Erdélyi Múzeum-Egyesület ügyében. Az előzmények ismertetése után közzétette felhívását, és egyben felajánlotta kolozsvári nyári kastélyát a hozzá tartozó 10 holdas kerttel a múzeum számára. Mikó írása visszhangra talált, Kolozsváron és más erdélyi városokban is gyűjtések indultak a múzeum javára.
A szervezőmunka során három feladatot kellett végrehajtania: a Kemény-hagyaték Erdélyben tartását, az erdélyi magyar és magyarországi közönség támogatásának megszerzését, a bécsi kormány engedélyének kieszközlését. Szervezőbizottságot hozott létre, amely kidolgozta és 1856. május elején elfogadta az egyesület szabályzatát, majd május 26-án kihallgatáson ismertette az uralkodóval a múzeum felállítására vonatkozó kérést. A bécsi kormányzat 1856 májusa és 1859 novembere között számos módosítást kért a tervezetben, mivel gyanúsnak találták a kezdeményezést. A bécsi hivatali ügyek intézésével párhuzamosan Mikó folytatta az egyesület szervezését és az anyagok gyűjtését. Sikerült elérnie, hogy a Kemény-gyűjteményt ne szállítsák el a Magyar Nemzeti Múzeumba, és megszerezte Aranka György hagyatékát is. 1857. május 3-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület első közgyűlése elfogadta az egyesületnek a bécsi elvárások szerint módosított alapszabályát. Szeptemberben Mikó Bécsbe utazott, hogy az uralkodóval megerősíttesse az alapszabályt, de Ferenc Józseffel nem sikerült találkoznia. Az engedélyezésre végül csak két év múlva, 1859 szeptemberében került sor.
A hivatalos jóváhagyás után az egyesület alakuló közgyűlését 1859. november 23–26. között tartották meg a kolozsvári Redut nagytermében. A részt vevő 383 tag Mikó Imrét választotta meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökévé, az alelnök gróf Lázár Miklós, a titkár Finály Henrik, a múzeumőr Brassai Sámuel, a könyvtáros Szabó Károly lett. Mikó Imre a következő évben alapította meg és indította útjára az egyesület folyóiratát, az Erdélyi Múzeumot, s egészen haláláig az egyesület szellemi irányítója maradt. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az általa működtetett Erdélyi Nemzeti Múzeum szakosztályaival, könyvtárával, állat-, növény- és ásványgyűjteményével, levél- és régiségtárával fennállása során az erdélyi magyarság tudományos életének és múzeumügyének központi intézményévé nőtte ki magát.
### Történetírói munkássága
Mikó már 1848 előtt történelmi tanulmányokra adta magát; saját kezével másolta a könyvtárakban s levéltárakban őrzött fontosabb kéziratokat. 1853–1855 között intenzíven kezdett foglalkozni Erdély múltjával, mivel a Habsburg-abszolutizmus korában a történelemtől mozgósító, reményt adó erőt remélt. Ugyanakkor azt is látta, hogy a múlt ismerete hozzájárul a magyar identitás fenntartásához a soknemzetiségű Erdélyben: „Nekünk a társnépekkel szemben individuális jelenlétünket elveszítenünk nem szabad. Én ily irányt a mostani időkben annyival kevésbé helyeselhetnék, mivelhogy látjuk, mily egységes és bizonyos végcélra törekvő munkásságot fejtenek ki itt nálunk szász és oláh szomszédink” – írta 1855. március 21-én gróf Kemény Józsefnek.
A forráskutatáshoz, „a nyomtatásban meg nem jelent s itt ott még feltalálható erdélyi történelmi kútfőknek és adatoknak lassankénti kiadásához” közreműködésre kérte fel a körülötte kialakult értelmiségi kör történetkutatóit. A munkában gróf Kemény József, Nagyajtai Kovács István, Ötvös Ágoston, Jakab Elek, Kőváry László, Szabó Károly, Kriza János, Vass József, gróf Teleki Domokos és Mike Sándor vettek részt. Mikó Imre szerkesztésében, három kötetben jelent meg az Erdélyi Történelmi Adatok című forrásgyűjtemény. A negyedik kötettől a szerkesztést Szabó Károlynak adta át, mert a múzeumalapítás ügye „minden más érdeket és irányt útból eltávolítva nyomult előtérbe”. A magyar, román és szász történetírók azóta is használják a sorozat köteteit.
Életrajzaival azoknak az erdélyi tudósoknak és irodalmároknak állított emléket, akiket előtte nem vagy csak kevéssé értékeltek. Az 1862-ben megjelent Bod Péter élete és munkái című munkájában elsőként méltatta Bod Péter jelentőségét, aki alapos és sokoldalú történetírói munkásságával valamennyi kortársát meghaladta, illetve szabatos nyelven írt műveivel a magyar nyelv fejlődéséhez is hozzájárult. Benkő Józsefről szóló életrajzát azért írta meg, mert úgy látta, hogy tudományos munkásságát – emberi gyarlóságai miatt – nem értékelték érdemének megfelelően. Debreczeni Márton, aki az erdélyi kincstárnál volt bányászati szakember, mérnök és feltaláló, nyomorúságos anyagi körülmények között élt és halt meg, ezért Mikó, akinek közeli munkatársa volt, erkölcsi tartozásnak érezte A kióvi csata című hőskölteménye kiadását és életrajza megírását.
Történetkutatói munkássága során számos kisebb tanulmányt és cikket jelentetett meg. Az Erdély különválása Magyarországtól címen 1859. november 1-jén elhangzott akadémiai székfoglalóját egy nagyobb lélegzetű mű részének szánta, „melyben – ha Isten napokat ad – ki fognám fejteni: mint tartotta fenn magát Erdély a fejedelmi korszak alatt 1691-ig, s ekkor miképen ment ismét vissza testvéreivel egy korona alá.”
## Családi élete és személyisége
Miután első szerelme és eljegyzett menyasszonya, Mikes Mária hirtelen meghalt, sokáig nem gondolt a nősülésre. Már harmincöt éves volt, amikor 1840-ben házasságot kötött gróf Rhédey Máriával, gróf Rhédey Ferenc volt kincstárnok lányával. Családi életük példásan boldog volt, frigyükből négy gyermek született: Mária, Ádám, Ferenc és Anna. Ferenc fiuk csecsemőkorában meghalt, legkisebb leányuk, Anna 1848-as születése után pedig felesége is meghalt. A családi tragédiák sora azonban ezzel sem ért véget: 1862-ben elvesztette 19 éves fiát, Mikó Ádámot, így fiúörökös nélkül maradt, 1868-ban pedig 25 éves lánya, Mária (gróf Teleki Károlyné) halt meg gyermekágyi lázban. Mikó Imre halálakor csak legkisebb gyermeke, Anna (özv. Wesselényi Farkasné) volt mellette.
Mikó Imrével a Mikó család grófi ága kihalt: Zsigmond bátyja nem érte meg a felnőttkort, György bátyja pedig család és szintén utódok nélkül halt meg.
Családjában vallásos nevelést kapott és a református vallást egész életében gyakorolta, ugyanakkor a hagyományos erdélyi vallási tolerancia jegyében viszonyult a többi felekezethez: „Előttem nevetségesebb, sőt rútabb valami nincs, mint valakit hitbeli meggyőződésiért nézni keresztül.” 1848-ban, amikor néhány erdélyi városban a polgárság egy része a zsidók szeszfőzési tevékenységének korlátozását kérte, és kitelepítésükkel fenyegetőzött, Mikó Imre – többek között emberiességi szempontokra hivatkozva – a belügyminiszter közbelépését kérte.
Életfelfogása és a helyes életvitelre vonatkozó gondolatai a fiához írt intelmeiből ismerhetőek meg: a siker feltétele a „folytonos önmívelés, elmédnek komoly örömekhez és foglalkozásokhoz szoktatása, magasztos példákban gyönyörködés, a könyvek és élet okos tanulmányozása.” Könyvgyűjteményét a görög és római klasszikusok mellett a világirodalom és a magyar irodalom nagyjainak művei alkották, de nem hiányoztak belőle Montesquieu, Kant és Herder filozófiai munkái, illetve Guizot, Thierry, Thiers, Burckhardt és Macaulay történelmi könyvei sem.
Horvát Boldizsár méltatása szerint „nagy tehetségeit is túlszárnyaló szorgalma, mindenekfölött pedig egyéniségének szeretetreméltósága, jellemének átlátszó tisztasága” voltak Mikó személyiségének azok a vonásai, amelyekkel kivívta a közmegbecsülést. Jeligéje illett kitartó és áldozatkész egyéniségéhez: Peragit tranquilla potestas, quod violenta nequit, amelyet maga Mikó így fordított: Mit erőszakkal nem, csöndben és halkan munkálva végbevihetni. Másik jelmondata, amely könyveinek címeres ex librisén szerepelt: Et facere et pati fortia, azaz Szítsd a tűzvészt, de bírd is ki! arra utalt, hogy a legnehezebb időkben, a sorscsapások között is dolgozni és alkotni kell.
Nem szerette a fényűzést, és nem éreztette arisztokrata származását. Szerénysége, szelídsége és barátságos modora ellenére nagy hatással volt az emberekre, lelkesíteni és irányítani tudta őket.
## Emlékezete
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1884-ben határozta el, hogy szobrot állíttat alapítójának; a megbízást báró Vay Miklós kapta. A mellszobrot 1889. június 10-én avatták fel a Mikó Imre által a nemzetnek ajándékozott kolozsvári parkban. Születésének századik évfordulóján, 1905-ben emléktáblát helyeztek el a zabolai Mikes-kastélyon, 1906-ban Sepsiszentgyörgyön megjelent egy Mikó-emlékkönyv, az Erdélyi Múzeum-Egyesület pedig ünnepi közgyűlésen emlékezett meg róla. 1909-ben a Székely Mikó Kollégium tanára, Demeter Béla tette közzé Mikó Imre irodalmi működése című munkáját az iskola értesítőjében, és ugyanebben az évben az ötvenéves Erdélyi Múzeum-Egyesület jubileumi emlékkönyve is megemlékezni készült az egyesület alapítójáról. (A kötet az első világháború, illetve ezt követően az egyesület tevékenységének ellehetetlenítése miatt csak 1942-ben jelenhetett meg.)
1940 után Jancsó Elemér foglalkozott Mikó Imre munkásságával a Hitel, Ellenzék, Szellem és Élet, Erdélyi Múzeum oldalain. Tervezte az Intelmek kiadását is az Erdélyi Ritkaságok sorozatban, de ez nem valósult meg.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület céljaira adományozott kolozsvári park Mikó-kert néven ismert, s az oda vezető utca 1899-től 1964-ig viselte a nevét. 1967-ben, a Magyar Történelmi Társulat alapításának századik évfordulóján Budapesten, az I. kerületi, krisztinavárosi Mikó utcában emléktáblát állítottak a társulat első elnöke, Mikó Imre tiszteletére.
Az 1989-es romániai forradalom után a sepsiszentgyörgyi középiskola ismét felvehette Mikó Imre nevét. 1991-ben a zabolai református vártemplom közelében felavatták mellszobrát, Petrovits István alkotását. Szintén Petrovits István műve a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium falán 1996-ban elhelyezett bronzplakett. A kolozsvári Egyetemi Könyvtár egyik olvasóterme és az 1992-ben megalakult Heltai Gáspár Alapítvány könyvtára az ő nevét viseli. A sepsiszentgyörgyi városi parkban található Bocskay Vince egész alakos Mikó-szobra. 2005-ben, születésének kétszázadik évfordulóján Erdély-szerte számos rendezvényen emlékeztek meg róla.
Mikó Imre nevét két alapítvány is viseli: 1991-ben jött létre Entz Géza művészettörténész professzor kezdeményezésére a Gróf Mikó Imre Alapítvány, melynek célja az Erdélyi Múzeum-Egyesület támogatása, illetve 2005-ben alakult meg a Hídvégi Mikó Imre Kutatóintézet Alapítvány, melynek célja a határon túli magyarság oktatással, kultúrával, tudománnyal kapcsolatos problémáinak megoldására független szakmai műhely létrehozása.
Vasútfejlesztő tevékenységének emlékét őrzi a Magyar Tudományos Akadémia által a Magyar Államvasutak Zrt. kötelezettségvállalása mellett létrehozott Mikó Imre-díj, valamint a Magyar Közlekedési Közművelődésért Alapítvány Mikó Imre-emlékplakettje. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Gróf Mikó Imre tudományos díjával a harmincötödik életévüket be nem töltött, Romániában élő szerzőknek az erdélyi, máramarosi, partiumi, bánáti vagy általában romániai magyarság múltjával és jelenével foglalkozó adattárait, forráskiadványait és tudományos monográfiáit jutalmazzák. |
286,842 | Durhami vár | 26,860,072 | null | [
"Anglia várai",
"Az Egyesült Királyság világörökségi helyszínei",
"Kulturális világörökségi helyszínek"
] | A durhami vár egyike a legjelentősebb észak-angliai normann váraknak. A Wear folyó kanyarulatában felépült, majdnem ezeréves múltra visszatekintő vár az évszázadok során jelentős szerepet töltött be a Brit-szigetek történelmében, hiszen a két ország egyesítéséig az Anglia és Skócia közötti ütközőzónában feküdt. Évszázadokon keresztül a befolyásos durhami hercegpüspökök rezidenciája volt, ma a nagyhírű Durhami Egyetem székhelye.
A vár a szomszédságában lévő székesegyházzal együtt Durham városának jelképe, 1986 óta pedig a UNESCO világörökségének része.
## Fekvése
A vár a northumbriai Durham városának központjában emelkedő, 35 méter magas dombon áll, a Wear folyó kanyarulatában kialakult félsziget északi oldalán. Délen a Palace Green nevű tér határolja, mely elválasztja az impozáns durhami székesegyháztól. Földrajzi koordinátái:
## Története
### A szász erőd
Noha Durham első említése 762-ből származik, amikor Peothwine-t Aelfet ee püspökévé avatták (a mai Elvet a város egyik keleti negyede), a régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy az első erőd a félszigeten a 10. században épült, a szász Uchtred earl uralkodása alatt. Ennek a korai erődnek a pontos alakja nem ismert, mindössze néhány falmaradvány utal rá. A régészeti leletek alapján azt feltételezik, hogy a félsziget északi oldalát lezáró egykori vizesárok is ebben az időben épült meg.
995-ben érkeztek a városba (korabeli neve Dunholme) a Szent Cuthbert ereklyéit őrző lindisfarnei szerzetesek, akik a viking támadások elől menekültek Northumbria belső területeire. Ők alapították 998-ban a székesegyházat a szent ereklyéinek elhelyezésére. Ezzel egyidőben valószínűleg az erődöt is kibővítették, hiszen a korabeli krónikák szerint a durhamiak 1006-ban sikeresen visszaverték a skótok támadását.
### A normann erőd
1066-ban a normannok elfoglalták Angliát, a trónra pedig Hódító Vilmos került, aki Northumbria irányítását továbbra is a helyi earlökre bízta. Ez nem bizonyult bölcs döntésnek, hiszen az általa kinevezett első két earlt meggyilkolták, a harmadik pedig 1069-ben ellene fordult. Ekkor Robert Comine vezetésével egy 700 fős sereget küldött a dunholme-i erődbe, de a helyi lakosság már az érkezésük utáni napon lemészárolta őket. Ennek következtében, illetve a folyamatos skót fenyegetettség felszámolása érdekében Vilmos hadjáratot indított Northumbria és Skócia elfoglalására. 1069-ben áthaladt Dunholme-on, majd 1072-ben visszatért és elrendelte az erődítmény teljes átépítését. A munkálatokat Waltheof, Northumbria earlje indította el. Miután 1075-ben egy felkelésben Waltheof életét vesztette, William Walcher püspököt nevezték ki earlnek, aki így az első durhami hercegpüspök lett. Megjegyzendő, hogy a hercegpüspök sohasem volt hivatalos titulus. Walcher folytatta az építkezést és az épülő várat püspöki rezidenciának nevezte ki.
Az erődre katonai okok miatt volt szükség, hiszen az Angliát lerohanó kis lélekszámú normann seregeknek szükségük volt védelemre a folyamatosan lázadó helyi lakosság ellen. Másrészt szükség volt az ország védelmének biztosítására az Északi-tenger felől támadó vikingek és az északról támadó skótok ellen. Az erőd Anglia keleti partvidékének fő útvonala mentén állt, így ráhatással volt a kereskedelem zavartalan zajlására.
A főleg fából és földből épült erőd 1080-ra elkészült, és még abban az évben sikeresen ellenállt a helyi lakosság egyik lázadásának, melynek során Walcher püspök is életét vesztette. 1088-ban Willian de St. Calais püspök (1080–1096) az erőd falai között talált menedékre, miután az általa is támogatott királyellenes felkelést II. Vilmos seregei leverték.
Ranulf Flambard püspök (1099–1128) megerősítette a várat a falak magasításával és a külső paliszád átépítésével. Ugyancsak ő rendelte el egy belső fal megépítését a székesegyház keleti vége és a vártorony között, ezzel külső és belső részre osztva az erődöt. Ebben az időben bontották el a vár és a székesegyház közötti épületeket, létrehozva egy hatalmas belső udvart, a mai Palace Greent. Ebben az időben már motte-jellege volt a várnak és a korábbi fából épített lakótornyot kőből átépítették.
Az első Nagy-csarnok vagy más néven Nyugati-csarnok a 11. században épült fel, valószínűleg William Walcher idején, de a 13. században elbontották egy új csarnok mégépítése érdekében, ezért nincsenek pontos adatok a 11. századi erőd kinézetéről. Az egykori vár központi tömbjét, a palotát is átépítették az évszázadok során, a normann örökségre csak a kripták és a kápolna utalnak. A történészek valószínűsítik, hogy a normannok megőrizték az egykori szász palota szerkezetét és csak a belső kialakításon változtattak. A kápolna már egyértelműen normann építmény, 1072–1080 között épült fel és az angliai normann építészet egyik legkiemelkedőbb példája. A normannok idejéből további fennmaradt építmények a keleti várfal, a kapubástya és az Északi-csarnok.
A 12. század elején a vár többször is gazdát cserélt, hiszen a skótoknak többször is sikerült elfoglalniuk. A folyamatos angol–skót összecsapások miatt a vidék elnéptelenedett és elszegényedett. Változás Hugh le Puiset püspök (1153–95) idején következett be, amikor újjáépítették a város falakon kívüli negyedeit, megépítették a durhami székesegyház Galilea-kápolnáját, és felújították a többszörös tűzvészen átesett várat is. Le Puiset idejében vált Durham Anglia egyik legjelentősebb zarándokhelyévé (Szent Cuthbert ereklyéi), minek köszönhetően a város gazdasági élete is fellendült. Ebben az időben épült fel a ma is látható Normann-galéria, valamint a Normann-átjáró gyönyörű faragásaival.
### A vár a késő középkorban
A 13. és 14. század eljövetele a durhami vár életébe békésebb időszakot hozott, hiszen Northumbria lakossága elfogadta a normann fennhatóságot. A vár katonai jelentősége elhalványult, és inkább a hercegpüspökök politikai hatalmának jelképévé vált. Továbbra is veszélyt jelentettek azonban az északról betörő skótok, akik támadásainak a vár mindannyiszor ellenállt. Antony Bek püspök (1284–1310) idején átépítették, majd Thomas Hatfield püspök (1345–1381) idején déli irányban kibővítették a Nagy-csarnokot. Ugyancsak ekkor épült fel a város Északi-kapuja, mely 1774-ben összeomlott. 1314–1315-ben, amikor II. Eduárd angol király csapatai lerohanták Skóciát, Durham lakossága esetleges skót megtorlásoktól tartva kibővítette a városfalakat, az addig falon kívül levő Piactér és környékének védelme céljából. 1346-ban a skótok kihasználták III. Eduárd franciaországi távollétét és lerohanták Northumbriát, de a Hatfield püspök által vezetett seregeknek sikerült visszaszorítaniuk őket a Tweed folyótól északra (történelmi határvonal Skócia és Anglia között). Ebben az időszakban építették át a vártornyot a ma is látható nyolcszögletű formájára. Az átépítés során azonban befalazták a Normann-kápolna ablakait, így az természetes fényforrás nélkül maradt.
### Átépítések a 15. században
A 15. század elején Thomas Langley püspök (1406–1437) idején átépítették az Északi-kaput és ezzel lezárult a vár megerősítésének korszaka. Az ezt követő években, évszázadokban elsősorban a várban lévő épületeket építették át, illetve bővítették, további bástyákat, falakat már nem emeltek. A durhami vár a hercegpüspökök palotájává alakult át és katonai jelentősége fokozatosan csökkent.
Robert Neville püspök (1438–1457) idején feltöltötték a várat körülvevő vízárok délnyugati részét, és helyén felépítették a kincstári hivatal (Exchequer) épületét. Richard Fox (1494–1501) idején a Nagy-csarnok déli részét átalakították egy négyemeletes lakosztállyá. Fox nevéhez fűződik a mai is látható konyha megépítése. Tervbe vette a vártorony átépítését is, de winchesteri püspökké való kinevezése miatt nem sikerült tervét megvalósítania.
### A vár a reformáció idején
A durhami békeidők rövid ideig tartottak, mert 1513-ban VIII. Henrik franciaországi távollétét kihasználva VI. Jakab skót király lerohanta Észak-Angliát, de a Thomas Ruthall püspök (1509–1523) által vezetett durhami seregeknek sikerült visszaverni a skótokat, és megölni királyukat.
A 16. században azonban mégsem a skótok jelentették a legfőbb veszélyt, hanem a VIII. Henrik vezette reformáció és az anglikán egyház megalapítása. 1539-ben felszámolták a durhami kolostort, majd 1541-től a székesegyház is dékáni vezetés alá került. A durhami püspök előjogainak nagy részét, így törvénykezési előjogát is elveszítette. Ettől kezdve a helyi bírák már nem a hercegpüspök, hanem a király nevében ítélkeztek.
1536-ban a durhami püspök csatlakozott az Észak-Angliában kibontakozott felkeléshez, melynek fő követelése a katolikus egyház jogainak visszaállítása volt. A püspökök ezen felül követelték elveszített előjogaik visszaállítását is. Felismerve a felkelés hiábavalóságát, Cuthbert Tunstal püspök (1530–1559) visszavonult norhami várába és ott várta ki a felkelés leverését. Ezt követően az angol király elrendelte Észak-Anglia, és ezzel együtt a Durhami Hercegség közigazgatásának átalakítását és a korona közvetlen fennhatósága alá helyezését. Az új kormányzati szerv az úgynevezett Északi Tanács lett, Tunstal püspöknek sikerült viszont elérnie, hogy őt válasszák meg elnöknek, ezzel bizonyos mértékig ellensúlyozva a hatalomvesztést, mint hercegpüspök.
A vár életében a 16. század eleje nem sok változást hozott, hiszen sem Ruthall, sem pedig utódja, Thomas Wolsey püspök (1523–1529) nem tartózkodtak hosszabb ideig lakosztályaiban. A legjelentősebb változtatásokra Tunstal püspök idején került sor: ekkor épült fel a belső udvar északkeleti sarkában az új kápolna, kibővítette a kapubástyát és egy kétemeletes galériát építtetett az Északi-csarnok déli fala mentén. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik egy új kút fúrása a belső udvaron. Noha a 16. század második felében a vár többször is gazdát cserélt (katolikusok és protestánsok között), sikerült komolyabb pusztítások nélkül átvészelni a vallási villongásokat.
### Hanyatlás a 17. században
1603-ban a skót VI. Jakab királyt I. Jakab néven angol királlyá is koronázták, ezzel tulajdonképpen véglegesen megszűntek a skótok és angolok közötti összecsapások Northumbria területén, így a durhami vár véglegesen elveszítette katonai jelentőségét. A következő évszázadok során kizárólag reprezentatív szerepe volt, mint a durhami püspökök palotája. Annak ellenére, hogy I. Jakab kétszer is megfordult a várban, az 1620-as években sürgős felújításokra szorult. Neile püspök (1617–1627) idején jelentősen átépítették. Ebben az időszakban épült fel a szenátusi lakosztály, valamint a raktárhelyiségek a Nagy-csarnok északi oldalán.
Az angol polgári forradalom idején, 1646-ban felszámolták a durhami püspökséget, és a várat 1649-ben Thomas Andrews londoni polgármesternek adták el. 1660-ban, a restaurációt követően a püspökséget visszaállították. Ebben az időszakban a vár már lakhatatlannak bizonyult, de John Cosin püspök (1660–1672) és Nathaniel Lord Crewe (1674–1722) idején helyreállították. Ebben az időszakban bontották le a belső udvarra néző barbakánt, véglegesen feltöltötték a várat körülvevő árkokat és felépítették az úgynevezett Fekete-lépcsőket, a Nagy-csarnok és a Tunstal-kápolna is pazarabb dekorációt kapott.
### A vár mint püspöki palota
A vár a 18. század során nyerte el mai formáját. 1789-ben Thomas Turlow püspök (1787–1791) felújította a vártornyot, visszabontva felső két emeletét. A falakat felújították, a vészesen megdőlt déli falat visszabontották. Ebben az időszakban épültek fel a ma is látható püspöki lakosztályok, valamint a hatalmas étkezőcsarnok. A díszlakosztályok 1780-ra készültek el. A hercegpüspökök egyre ritkábban tartózkodtak a várban, helyette a közeli Auckland-kastélyt választották lakhelyüknek, hiszen ahhoz egy sokkal nagyobb birtok és kert tartozott. 1836-ban, William Van Mildert halála után véglegesen felszámolták a hercegpüspöki titulust, a püspökség pedig az angol korona fennhatósága alá került, s a vár a Durhami Egyetem tulajdonába került át.
### A Durhami Egyetem székhelye
A vártornyot 1840-re átépítették és szobákat alakítottak ki benne a diákok számára. Ebben az időszakban merült fel a vár előtti Palace Green beépítése is további épületekkel az egyetem számára, de a terv nem valósult meg. Jelentős változtatásokat az épületkomplexumban a 19. század végén végeztek, amikor bevezették a szobákba a központi fűtést, kicserélték a festett üvegablakokat és a Tunstal-kápolnába orgonát szereltek. A század végére a vár felújításra szorult, mert a nyugati, Wear folyóra néző fal megsüllyedt és a leomlás veszélye fenyegette. Közadományokból és állami támogatásokból sikerült aládúcolással elhárítani a fennálló veszélyt. A vár a két világháború pusztításait sikeresen átvészelte.
A durhami várat 1986-ban a székesegyházzal együtt az UNESCO felvette a világörökség listájára, azonban így sem sikerült hozzájutni az épületkomplexum felújításához szükséges 8 millió fonthoz. A világörökségi listára való felkerülést annak a ténynek köszönheti, hogy nagyon kevés olyan épület maradt meg a Brit-szigeteken, amelyet nem sokkal a normann hódítás után alapítottak, s megszakítás nélkül használtak több mint 900 éven át. Az egyre inkább romló állagú épületet 1999-ben az English Heritage nevű, történelmi épületek felügyeletével foglalkozó szervezet C kategóriájú, azaz fokozatosan romló állagú épületnek sorolta be.
## Az épület
A durhami vár déli irányból, a Palace Green felől közelíthető meg az egykori barbakán helyén felépült úton. Legfontosabb látnivalói:
- Kapubástya – a bástya mai formáját a 18. században nyerte el, amikor James Wyatt építész Barrington püspök kívánságára gótikus stílusban emeletet épített a normann stílusjegyeket őrző boltíves kapu fölé. Eredeti funkcióját napjainkig megőrizte. A vár bejárata eredetileg vasalt fakapu volt, ezt a 15. század elején cserélték le vasrácsra.
- Belső udvar – a vár központi része, melyet a különböző épülettömbök fognak körül. A szabálytalan alakú, szögletes udvar érdekessége a régi kút, valamint a keleti virágágyásokat díszítő kis szökőkút. A kutat az 1970-es ásatások során fedezték fel a mai udvar szintje alatt 2 méterrel. Ez jelzi azt is, hogy az udvar burkolatának felújításakor az újabb rétegeket mindig a régiekre építették, így az évszázadok során megemelkedett. Megtalálták egy régi kútház alapjait, valamint az udvart átszelő ólomvezetékeket is, melyek a Tunstal-galéria vízellátását biztosították. A kút eredetileg 22 méter mély volt, de az évszázadok során feltöltődött törmelékkel, ami a többszöri építkezésekből származott. A bejárattól keletre áll a háromemeletes Kerti-épület, mely a 17. században épült Cosin püspök (1660–1672) idején. Ma az egyetem hivatalainak ad otthont. Az udvar nyugati oldalán áll a Nagy-csarnok, északi oldalán a Fekete-lépcső épülete, valamint a Tunstal-galéria épülete.
- Vártorony – a vár keleti oldalán álló szabálytalan nyolcszög alaprajzú épület egy 14 méter magas földhalom tetejére épült. Az egykori normann motte&bailey típusú erőd magját képezte. A tornyot a Tunstal-galériával az úgynevezett Normann-fal köti össze, mely a 16. században épült fel egy 13. századi fal átépítésével. A fal mentén ma is láthatók korabeli lövésznyílások. A vártornyot és a kapubástyát összekötő fal a 17. századból származik. A vártorony elődje egy Walcher püspök (1071–1080) idején épített paliszád volt. Ennek helyére Ranulf Flambard püspök emeltetett egy kőfalakkal körbevett fatornyot. Ezt Hatfield püspök idején a 14. században építették át. Mai formáját a 19. században kapta, amikor két emeletét visszabontották. A vártorony 23 méter hosszú és 20 méter széles. A toronyban ma a diákok hálószobáinak egy része található, illetve alagsorában raktárhelyiségek sorakoznak. Három emeletét egy központi lépcsősor köti össze.
- Harangtorony – 1705-ben épült Tunstal püspök megbízásából a kápolna bejárata fölé. A bejárat a torony nyugati oldalán található. A fél-nyolcszög alakú torony homlokzatát egy ablak díszíti, mely a belső lépcsősor megvilágítását biztosítja, valamint két kisebb ablak, melyek a lépcsősor feletti kamrába bocsátanak be fényt. A déli homlokzatot egy 19. század végén beszerelt óra díszíti. Az eredeti óra, melyet a 18. elején Crewe püspök szereltetett be, eltűnt. Az emeleti kamra az óra mechanizmusát rejti. A kamrában egy szintén Crewe püspök idejéből származó, 60 centiméter átmérőjű harang is lóg.
- Tunstal-kápolna – a 18. században épült Tunstal püspök megbízásából egy korábbi normann kápolna alapjain. A kápolna megvilágítását a déli falon vágott négy ablak biztosítja. A kórusülések a 16. századból, Ruthall püspök idejéből származnak, ezeket az elbontott kápolnából mentették át. Az ülésekhez tartozó misericordok finom faragásúak és a durhami nemesség címereivel vannak ellátva, ami azt is bizonyítja, hogy a város lakosság a kápolnában rendezett szertartásokon is részt vett, nemcsak a székesegyházban rendezetteken. A kápolna falát faragott tölgyfapanelek borítják, melyek egyidőben készültek el az oltárral 1887-ben. A szárnyasoltár központi panelje Jézus keresztrefeszítését ábrázolja. Az egyhajós kápolna mennyezetét hét boltív tartja, ebből öt Tunstal, míg kettő később, Comin püspök idején épült fel. A kápolna orgonáját 1873-ban szerelte Smith atya, híres durhami orgonakészítő, aki dolgozott a székesegyház hangszerén is.
- Normann-kápolna – a Tunstal-kápolna alatt található és a vár egyik legősibb részét képezi. Valószínűleg 1072-ben építették Walcher püspök idején. A kápolna 9,75 méter hosszú és 3 m széles, magassága közel 3 méter. A mennyezetét három boltív tartja. Padlóját rombusz alakú kövekből alakították ki. Az oltár alatti padló 60 centiméterrel magasabb. Szembetűnő az oszlopok elhajlása, ami a vár alatti terület megsüllyedésével magyarázható, így az építmény teherbírása jelentősen meggyengült. A kápolna észak-angliai normann építészet egyik legkiemelkedőbb alkotása rombuszdíszítésű oszlopokkal, faragott boltívekkel. Az oszlopfőket díszítő szobrok groteszk alakokat valamint állatokat ábrázolnak. Az északnyugati sarkában levő oszlopot egy vadászatot ábrázoló dombormű díszíti.
- Tunstal-galéria – a vár egyik legjelentősebb építménye. Az északi oldalon álló galéria napjainkban is átjáróként szolgál a Nagy-csarnok és a kápolna között. A vármúzeum kiállításainak ad otthont.
- Fekete-lépcsők – a 17. században épült 17,5 m magas lépcsősor a Tunstal-galéria nyugati végében található masszív tornyépületben található. A befelé megdőlt lépcsőket napjainkban is használják, viszont 40 főnél többen nem tartózkodhatnak rajta, hiszen szerkezete jelentősen meggyengült. A lépcsők karfáját faragott panelek díszítik. A lépcsők biztonságossá tételére az 1960-as évek acél tartóoszlopokat építettek be és a megromlott állapotú tartógerendákat lecserélték.
- Normann-galéria vagy Északi-csarnok – ma az egyetem diákjai használják, egykoron a vár egyik legpatinásabb terme volt, belső díszítései azonban az évszázadok során tönkrementek. A galéria belső udvarra néző falának normann stílusú árkádjai ma is láthatók.
- Püspöki lakosztályok – 1836-ban a vár átadásakor az egyetemnek a durhami püspök visszatartott saját használatra egy lakosztályt. Ennek napjainkban is ő a kizárólagos használója, amikor az épületben tartózkodik. A lakosztályok a leggazdagabban díszített helyiségek közé tartoznak, falait 17. századi flamand szövetek díszítik, valamint 18–19. századi bútorok, melyek közül kiemelkedő szépségű a baldachinos ágy.
- Püspöki ebédlő – a Tunstal-galéria nyugati végében helyezkedik el, a vár egyik legnagyobb és legpompásabb terme. Ma is eredeti rendeltetésének megfelelően használják, habár napjainkban nem a püspök és vendégei, hanem az egyetem alkalmazottjai ebédelnek benne. Falait a vármúzeum gyűjteményébe tartozó 18–19. századi olajfestmények díszítik.
- Szenátusi lakosztályok – ezekben rendezkedett be az 1836-os átadás után az egyetem vezetősége. Ezt a funkcióját napjainkig megőrizte. A szobákat 17. századi szövetek valamint a vármúzeum gyűjteményébe tartozó festmények díszítik.
- Zöld szalon – az egykori püspöki szoba átalakításával keletkezett. A neve ellenére rózsaszínűre festett szalont gyűlésteremnek használják. Falait Szent Cuthbert életének mozzanatait ábrázoló skiccek díszítik.
- Nagy-csarnok – korábban Bek-csarnok, Hatfield-csarnok és Fehér-csarnok néven ismerték. A 13–14. században épült 13,7 méter magas, 11 méter széles és 31 méter hosszú csarnok az épületkomplexum nyugati részét foglalja el. Egy korábbi normann építmény helyén épült fel, de ennek napjainkban csak kevés nyoma látható (néhány oszlop a csarnok alatti kriptában). A csarnokot Anthony Bek püspök (1284–1312) építette, ennek ma is látható részei a bejárati boltív valamint a keleti falon lévő ablakok. A csarnokot 1350-ben bővítette ki Hatfield püspök. Az általa megépített faragott mennyezet későbbi tűzesetek során elpusztult. Ugyancsak ebben az időszakban készültek el a csarnok két végében álló faragott püspöki trónok is. Miután Fox püspök a csarnok déli részét leválasztotta saját lakosztályainak megépítése céljából, a déli trónust felszámolták. A csarnok érdekességei a bejárati faragott boltív, a falakat díszítő faragott püspöki címerek, a rombusz alakú kövekből 1663-ban lerakott padló valamint a csarnok falait borító faragott tölgyfapanelek.
- Konyha és éléstár – Hugh le Puiset püspök (1153–95) idején épült eredetileg fegyvertárnak. A 15. század végén alakította át konyhának Fox püspök. Ebben az időben épültek fel a napjainkban is használt kandallók és a falakba mélyített kémények. A konyhához csatlakozik az éléstár, mely 1499-ben nyerte el mai formáját. Mivel az évszázadok során raktárhelyiségként használták és kevés módosítást eszközöltek rajta ez a vár épületkomplexumának legódonabb része. Szintén a konyhából nyílik az egykori sütőkamra, melyben ma is láthatók a 15. századi kemencék. A konyha bútorzatának egyik legérdekesebb darabja egy ismeretlen korú faláda, melyről a helyi legendák úgy tartják, hogy a reformáció idején benne rejtegették Szent Cuthbert ereklyéit. A konyha egyik alkóvjában van kiállítva a vár ezüst étkészlete, melyet a 18–19. században vásároltak a püspökök.
- Normann-kripta – a Nagy-csarnok alatt húzódik és a Normann-kápolnával egyidőben épült. Eredeti díszítése az évszázadok során elpusztult, hiszen (akárcsak napjainkban) élelmiszer raktárként használták.
## Gyűjtemények
A vármúzeumot az 1980-as évek elején hozták létre a várban található értéktárgyak felügyelete céljából. A múzeum rendhagyónak mondható, hiszen a gondozása alatt lévő műtárgyak nagy része egy működő épületben van kiállítva, sőt egyes műtárgyak napi használatban is vannak. Kurátorát a Durhami Egyetem szenátusa nevezi ki. A múzeumi anyag több gyűjteménybe van szervezve: képtár, ezüstgyűjtemény, faliszőnyegek, bútorok, fegyvertár, porcelángyűjtemény, fényképgyűjtemény.
- A várban több mint 200 festmény van kiállítva, melyhek nagy része a durhami püspököket ábrázolja illetve a várat és Durham városát. A festmények nagy részét a 17–19. században gyűjtötték. A legtöbb festmény a Tunstal-galériában valamint a Tunstal-kápolnában van kiállítva, ezek közül figyelemreméltóak George Jeffreys, J.W. Carmichael, Hugo van der Goes alkotásai. Több ismeretlen (valószínűleg helyi) festő alkotása is látható, ezek általában gyenge művészi színvonalon készültek, de betekintést adnak a vár korabeli kinézetére.
- A múzeum ezüstgyűjteményébe tartoznak 18–19. századi étkészletek, asztali gyertyatartók valamint vallási kegytárgyak. A gyűjtemény legértékesebb darabjai: IV. György brit király ajándéka a Pemberton-tál, II. György és III. György uralkodása idejéből származó sótartók. Az ezüstgyűjteményhez sorolták be a diákok által nyert különböző sportversenyeken nyert serlegeket és kitüntetéseket. Ezeket a Nagy-csarnokban állították ki.
- A faliszőnyeg-gyűjteménybe a Püspöki lakosztály és a Szenátusi lakosztály falait díszítő 17. századi flamand faliszőnyegek tartoznak. Az évszázadok során kifakult faliszőnyegeket az 1970-es és 1980-as évek során restaurálták. A legtöbb szőnyeg bibliai jeleneteket ábrázol és mindegyiken látható a megrendelő püspök címere.
- A bútorgyűjteménybe számos napjainkban is használt bútordarab is tartozik: konyhaasztalok, székek, ebédlőasztalok, ágyak stb. A gyűjtemény legértékesebb darabjai egy 15. századi konyhaasztal, a Püspöki lakosztály bútorzata (kiváltképpen a baldachinos ágy), a Szenátusi lakoszályok 17. századi bársonybevonatú karosszékei. Ugyancsak ezen gyűjtemény leltárába tartoznak a Tunstal kápolna kórusülései is, a finoman faragott misericordokkal.
- A fegyvertár leltárába tartozó középkori fegyverek és páncélok egy része a hercegpüspökök idejéből származik, a legrégebbi darab 14. századi. A többi darab 1922-ben került a várba, ezek közé tartoznak 17. századi lándzsák, 28 Cromwell-korabeli páncél, valamint az 1803-ban alapított Wallsendi Könnyűgyalogság puskagyűjteménye. Ezek nagy része a Nagy-csarnokban van kiállítva.
## Kapcsolódó lapok
- Durhami székesegyház
- Durhami püspökök listája |
1,002,712 | 2014-es Eurovíziós Dalfesztivál | 26,879,933 | null | [
"2014 a zenében",
"Eurovíziós Dalfesztivál"
] | A 2014-es Eurovíziós Dalfesztivál (angolul és dánul: Eurovision Song Contest 2014, ) volt az ötvenkilencedik Eurovíziós Dalfesztivál. Dániában rendezték meg, mivel a 2013-as Eurovíziós Dalfesztivált Emmelie de Forest dán énekesnő Only Teardrops című dala nyerte. Dánia volt az első ország, amely másodszorra rendezhette a versenyt az új évezredben, mivel 2000-ben is ők nyertek. 2013. szeptember 2-án jelentették be, hogy a koppenhágai B&W Hallerne fog otthont adni a versenynek. Az első elődöntőre 2014. május 6-án, a második elődöntőre május 8-án, a döntőre pedig május 10-én került sor.
37 ország erősítette meg részvételét a dalfesztiválra, beleértve Lengyelországot és Portugáliát is, mely országok kettő illetve egy év kihagyása után tértek vissza. Ugyanakkor Bulgária, Ciprus, Horvátország és Szerbia még a verseny előtt visszalépett. A magyar induló Kállay-Saunders András lett, aki a Running című számával nyerte meg A Dalt, a hazai válogató műsort. Kállay-Saunders az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjében 143 ponttal az ötödik helyet érte el, ami a második legjobb helyezés, amit magyar versenyző el tudott érni a dalfesztiválok történetében. Továbbá a kapott 143 pont a legtöbb, amit valaha magyar induló kapott.
A verseny győztese az Ausztriát képviselő Conchita Wurst lett, aki 290 pontot összegyűjtve nyerte meg a döntőt. A Rise Like a Phoenix című dal emellett tizenhárom országtól kapta meg a maximális 12 pontot.
A 2014-es elődöntőket és döntőt 195 millió ember látta.
## A helyszín és a verseny témája
A verseny helyszíne a Dánia fővárosában, Koppenhágában található B&W Hallerne, a 10 000 fő befogadására alkalmas, egykori hajógyári szerelőcsarnok volt. További lehetséges helyszínek voltak még a maximum 15 000 személyes DR Byen-sátor a fővárosban, a horsensi Állami Büntetés-végrehajtási Intézet 13 000, és a dánok által legalkalmasabbnak tartott, 15 000 férőhelyes herningi Jyske Bank Boxen is. Eredetileg az aalborgi Gigantium, a fredericiai MesseC és a koppenhágai Parken Stadium is pályázott, de azok visszaléptek.
Koppenhága főpolgármestere, Frank Jensen 2013 augusztusában bejelentette, hogy a városvezetés 40 millió dán koronával járult a hozzá a költségvetéshez. A dán főváros minden bizonnyal az eddigi legzöldebb házigazdája a verseny 1956-ban kezdődött történetének: Koppenhága 2014-ben az Európa Zöld Fővárosa címet viselte.
A dalfesztivál hivatalos mottója \#JoinUs! volt, azaz \#CsatlakozzHozzánk!.
A dalversenynek egy év kihagyás után ismét három házigazdája volt: Lise Rønne, Nikolaj Koppel és Pilou Asbæk. Emellett ez volt a verseny történetében az első alkalom, hogy egy női és két férfi műsorvezető volt.
## A résztvevők
Luxemburg 2013. július 24-én jelentette be, hogy nem tér vissza a versenyre. Ezzel ez volt sorozatban a huszonegyedik dalfesztivál a nagyhercegség nélkül. Hozzájuk hasonlóan az andorrai, a cseh, a marokkói, a monacói, a szlovák és a török műsorsugárzók sem kívántak indulót küldeni a versenyre. Horvátország huszonegy év folyamatos versenyzés után, pénzügyi problémák és az utóbbi évek rossz eredményei miatt nem vett részt a koppenhágai versenyen. A ciprusi közmédia is hasonlóan döntött, ők eddig mindössze két versenyt hagytak ki debütálásuk óta. Érdekesség, hogy legutóbb 2001-ben nem vettek részt, amikor szintén Koppenhága adott otthont a versenynek. Hozzájuk csatlakozott november végén Bulgária és Szerbia is, akik többek között financiális problémákra hivatkozva utasították el a részvételt. Mindkét ország eddig részt vett az összes versenyen debütálásuk óta. Bosznia-Hercegovina eredetileg visszatért volna a versenyre, de 2013. december 18-án bejelentették, hogy mégsem vesznek részt. Portugália viszont egy kihagyott év után újból küldött versenyzőt. Lengyelország 2013. december 5-én döntött a részvételüket illetően: két kihagyott év után ismét jelen voltak a megmérettetésen. Szlovénia pedig tíz nap haladékot kapott az EBU-tól, hogy eldöntse, indul-e a versenyen, vagy nem. Az RTVSLO végül 2014. január 17-én jelentette be részvételi szándékát, így végül 37 állam vett részt a 2014-es Eurovíziós Dalfesztiválon, mely kettővel kevesebb, mint a 2005-ös, a 2010-es és a 2013-as létszám, illetve ami megegyezik a 2006-os létszámmal.
A belga Axel Hirsoux volt az első vallon énekes a dalfesztivál történetében, akit Flandria választott ki Belgium képviseletére.
### Visszatérő előadók
2013\. június 19-én jelentették be, hogy San Marinót sorozatban harmadszor Valentina Monetta fogja képviselni. Korábban Lys Assia, Corry Brokken és Udo Jürgens indult a versenyen szólóénekesként háromszor egymás után. Rajta kívül másodjára állt színpadra a Romániát képviselő Paula Seling és Ovi is, akik 2010-ben az ország legjobb eredményét elérve a harmadik helyen végeztek. Továbbá másodjára szerepelt Macedónia 2008-as képviselője, Tamara is, aki ezúttal háttérénekesként vett részt nővére produkciójában, valamint a 2009-ben Szlovéniát képviselő Martina Majerle ezúttal Montenegró színeiben, Sergej Ćetković egyik háttérénekeseként szerepelt. Az énekesnő korábban hatszor vett részt háttérénekesként, utoljára 2012-ben. Az Oroszországot képviselő Tolmacsova-ikrek pedig a 2006-os Junior Eurovíziós Dalfesztivál győztesei voltak. Emellett ők az első Junior Eurovízió-győztesek, akik a felnőtt versenyen is indultak. A testvérpár az 1959-ben Németországot képviselő Alice és Ellen Kessler, az 1980-ban versenyző luxemburgi Sophie és Magaly, a 2011-es szlovák TWiiNS-formáció, illetve a 2011-ben és 2012-ben Írországot képviselő Jedward-testvérek után a verseny történetének ötödik résztvevői, akik egypetéjű ikrek.
### A magyar résztvevő
2013\. január 14-én este az MTVA egy sajtókonferencia keretében jelentette be, hogy részt kíván venni a soron következő dalversenyen és nyílt pályázatot írnak ki, akárcsak az előző két évben. A dalok leadásának határideje 2013. december 1-je volt, jelentette be Lencsó Rita, az MTVA sajtófőnöke 2013. szeptember 26-án az M1 esti híradójában. A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap 2013. október 10-én hozta nyilvánosságra a pályázati feltételeket. Változtatás az előző évadhoz képest, hogy a magyar nyelvű dalszövegek mellett angolul, valamint a Magyarország területén élő kisebbségek nyelvén írt pályaműveket is vár a zsűri, azonban minden dalhoz csatolni kell magyar nyelvű szöveget is. Tehát összesen tizenöt különböző nyelven is megszólalhatnak a műsor dalai, melyek az alábbiak: angol, bolgár, cigány, görög, horvát, lengyel, magyar, német, örmény, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén és ukrán.
A beérkezett 435 dal közül egy tíztagú előzsűri választotta ki a magyar válogató résztvevőit. 2013. december 2-án az M1 Ma reggel című műsorában Lencsó Rita és Rákay Philip elmondta, hogy ebben az évben is harminc dalt fognak beválogatni az élő műsorokba. Az előzsűrizés december 4-én, 6-án és december 9-én volt. 2013. december 3-án egy sajtókonferencia keretében ismertették a részleteket a műsorról. A nemzeti döntő zsűrije a 2013-assal ellenben ismét négyfős lett, és a tagjai Rákay Philip, a Magyar Televízió vezérigazgató-helyettese, Csiszár Jenő, televíziós–rádiós személy, Kovács Kati, Kossuth-díjas előadóművész (aki számos hazai és nemzetközi dalfesztivál győztese) és Rúzsa Magdi, a 2007-es Eurovíziós Dalfesztivál hazai résztvevője lettek. ByeAlex, az előző széria győztese digitális kommentátorként volt jelen a műsorfolyamban. 2013. december 11-én mutatták be a továbbjutott harminc pályaművet. Az első elődöntőre 2014. január 25-én került sor, a döntő pedig 2014. február 22-én került képernyőre.
#### A Dal 2014 – Döntő
A döntőt február 22-én tartotta az MTV a két középdöntőből továbbjutott nyolc előadó részvételével. A végeredmény a telefonos szavazás, illetve a szakmai zsűri szavazatai alapján alakult ki. Első körben a továbbjuttatott nyolc versenyzőből kizárólag a zsűri szavaztok alapján jelölték ki azt a négy dalt, amelyek közül a telefonos szavazatok döntötték el, hogy szerintük melyik dal képviselje Magyarországot az Eurovíziós Dalfesztiválon. A zsűri a megszokottól eltérően az összes produkció elhangzása után pontozott. Az első helyezett 10 pontot kapott, a második 8-at, a harmadik 6-ot, míg a negyedik 4 pontot. A műsort élőben közvetítette az M1 és a Duna World, illetve interneten az adal2014.hu és a eurovision.tv. A műsor nyitányaként az akusztikus szavazás első helyezettje, a Muzikfabrik bemutatta a dalának, a This Is My Life-nak ezen verzióját. Meghívott előadóként lépett fel a 2013-as Eurovíziós Dalfesztivál magyar indulója, A Dal 2014 digitális kommentátora, ByeAlex, aki a Magyar Rádió szimfonikus zenekarával a Kedvesemet adta elő.
Az SMS-szavazás során közel 152 000 érvényes szavazat érkezett be.
A zsűri és a nézői szavazatok alapján is A Dalt Kállay-Saunders András nyerte. Emmelie de Forest, a 2013-as Eurovíziós Dalfesztivál győztese is köszöntötte A Dal nyertesét.
## A versenyszabályok változása
2013\. szeptember 20-án hozta nyilvánosságra az EBU a verseny szabályait. Ezek alapján, egy változtatás szerint május 1-ig nyilvánosságra kellett hozni az összes részt vevő ország zsűrijének tagjait. A 37 részt vevő országból összesen 185 zsűritag értékelte a produkciókat, országonként öten. A zsűritagok átlagéletkora 40 év volt. 79 közülük nő, míg 106 férfi. A zsűritagok kiválasztásának kritériuma volt, hogy hivatásos zenészek legyenek. A zsűritagok nem zsűrizhettek az elmúlt két évben ugyanebből az alkalomból. Nemi, életkori és zenei tapasztalatok alapján kiegyensúlyozott zsűrit kellett összeállítani. Csak helyi állampolgárok lehettek zsűritagok, akik továbbá semmilyen módon nem kötődhetnek bármelyik versenydalhoz. Emellett a döntő után közzétették az egyes zsűritagok részletes pontszámait is. A verseny szervezőinek célja az volt, hogy a lehető legigazságosabb eredmény szülessen.
Az előző versenyhez hasonlóan a részt vevő országok rajtsorrendjét a műsor producerei határozták meg. Egyedül a rendező Dánia helyzetét bízták a véletlenre a döntőben. Januárban a korábbiakhoz hasonló módon zajlott le az országok elődöntőkbe való szétválasztása. Az államokat partnerkapcsolataik szerint csoportosítva sorolták be egy-egy kalapba, összesen hatba, és ezekből húzva eldőlt, hogy kiknek, kik ellen, melyik napon kell először fellépniük. A rendezők csak ezt követően, a március közepén tartandó delegációvezetők találkozóján tettek eleget a rajtsorrend végleges meghatározásának. Mivel a legtöbb látogatót a két közeli szomszédos országból várták, ezért néhány kisebb problémára is megoldást találtak a versenyszervezők. A jegyeladások arányossága miatt a szomszédos Svédország képviselője megállapodás szerint az első, Norvégiáé pedig a második elődöntőben állt a közönség elé.
### Az elődöntők felosztása
A harmincegy elődöntős országot – Izrael, Norvégia és Svédország kivételével – hat kalapba osztották földrajzi elhelyezkedésük, és szavazási szokásaik alapján, a 2008-ban bevezetett módon. Január 20-án tartották a sorsolást, ahol a kalapok egyik fele az első elődöntőbe, a másik a második elődöntőbe került. Ennek célja a szavazás igazságosabbá tétele. A sorsolás során azt is eldöntötték, hogy az egyes országok az adott elődöntő első, vagy második felében fognak fellépni, így a delegációk előre tudták, mikor kell megérkezniük a próbákra.
## Eurovíziós hét
Magyarországon az MTVA több csatornája, így az M1 és az M2 is többször foglalkozott a dalfesztivállal. Az M2 az Eurovíziós hét előtt minden este műsorra tűzött egy, vagy kettő videóklipet a résztvevők közül. Az Eurovíziós héten az M1-en naponta mutattak be többet is az egyes versenyzők dalaiból, hogy a tévénéző közönség jobban megismerje a többi ország indulóját. Nem csak Magyarországon, de külföldön is több ország bemutatta a versenydalokat. Például az összeurópai Euronews hírcsatorna is többször műsorra tűzte a magyar versenyzővel készített anyagot.
### Próbák és sajtókonferenciák
A próbák április 28-án kezdődtek az arénában. Első körben minden ország elpróbálhatta a produkcióját többször is egymás után, beállították a fényeket és a mikrofonokat. Ezután a delegációk a videószobába vonultak, ahol megnézhették, hogy a rendező csatorna hogyan képzelte el a produkció lefilmezését. Innen a sajtótájékoztatóra mentek az előadók, ahol egy műsorvezetővel – Ulla Essendrop, illetve Abdel Aziz Mahmoud – beszélgettek a versenyről, a próbákról, valamint a sajtó akkreditált tagjai is tehettek fel kérdéseket. A próbák és a sajtótájékoztatók egyszerre zajlottak: míg az egyik ország sajtótájékoztatót tartott, addig a következő már próbált az arénában. Az első napon Örményország, Lettország, Észtország, Svédország, Izland, Albánia, Oroszország, Azerbajdzsán, Ukrajna és Belgium képviselője tartotta próbáját. A második napon következett Moldova, San Marino, Portugália, Hollandia, Montenegró, Magyarország, Málta, Izrael, Norvégia, Grúzia és Lengyelország versenyzője. A harmadik napon pedig Ausztria, Litvánia, Finnország, Írország, Fehéroroszország, Macedónia, Svájc, Görögország, Szlovénia és Románia próbált. Az első elődöntősök második próbáit május 2-án, a második elődöntősökét május 3-án rendezték. Az automatikusan döntős országok – Németország, az Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország és Spanyolország – és a házigazda Dánia képviselője május 4-én, illetve május 6-án próbált.
A hivatalos megnyitó ceremóniát május 4-én tartották a koppenhágai városházánál.
## A verseny
Az M1 május 1-jén és május 6-án, Irány Koppenhága! címmel egy riportműsort vetített, melyben a nézők Kállay-Saunders András útját követhették nyomon a dalválasztóshow megnyerésétől a Dániába való elutazásig.
A három adásból álló műsorfolyamot élőben, HD minőségben közvetítette az M1, Gundel Takács Gábor helyszíni kommentálásában. Az első elődöntőt és döntőt megelőzően Novodomszky Éva műsorvezetésével, az Elővízió című műsorban tudhattunk meg kulisszatitkokat, érdekességeket a versenyről. A második elődöntő felvezető műsoraként, Víziómúlt címmel egy történelmi visszatekintést láthattak a nézők az eddigi Eurovíziós Dalfesztiválokról. Ez volt az utolsó alkalom, hogy az M1 közvetítette a dalfesztivált. 2015 és 2019 között Magyarországon a Duna adta a versenyt.
Egy év kihagyás után a dalfesztiválnak ismét három műsorvezetője volt: Lise Rønne, Nikolaj Koppel és Pilou Asbæk.
A házigazda műsorsugárzó a nézőket is bevonta a dalfesztivál műsorába. A részvételhez az előző évi győztes dalt, az Only Teardrops-t kellett elénekelni, majd a produkciót feltölteni JoinUs.dk oldalra. Az énekesek mellett táncosok is feltölthették a produkciójukat, majd közülük is kiválasztották a legjobbakat, akik személyesen is ott lehettek a versenyen és élőben mutathatták be táncukat a második elődöntőben.
A dalok közötti képeslapok az adott versenyzővel készült kisfilmek, melyeket a szervező DR forgatott márciusban a részt vevő 37 országban. Az országok bemutatásához a szervezők megkérték a versenyzőket, hogy ők maguk jelenítsék meg országuk zászlaját, úgy ahogy az jellemző hazájukra.
A 2014-es dalfesztivál egyik különlegessége volt az Eurovíziós rekordok könyve, amit a fellépő-blokkok között lapoztak fel. A könyv a dalverseny rekordjait mutatta be 8 kategóriában: A legnagyobb haj, A legnagyobb válltömés, A legtöbb ezüst, A legtöbb taps, A legtöbb ajaknyalás, A leghosszabb hang, A legmagasabb hang, A legtöbb "la" egy dalban. A rekorderek közül többen személyesen is ellátogattak a fesztiválra, mint például az ír Jedward-testvérek és Johnny Logan, valamint az ukrán Verka Szergyucska is.
Az első elődöntő nyitásaként Emmelie de Forest adta elő előző évi győztes dalát egy kórus kíséretében, a háttérben pedig a LED-falon egy rajongók videóiból készített montázs volt látható. A szavazatszámlálás alatt a Dán Balett művészei adtak elő modern táncokat, amihez a hátteret ez egyik leghíresebb dán író, Hans Christian Andersen meséje, A rút kiskacsa adta.
Montenegró 2007-es, illetve San Marino 2008-as debütálása óta először kvalifikálta magát a dalverseny döntőjébe. Jelenleg Andorra az egyetlen ország, mely egyszer sem vett részt az Eurovíziós Dalfesztiválok döntőjében legalább egyszer. Az ország 2009-ben vett részt legutoljára a versenyen.
A dalfesztivál történetében először a versenyt évek óta követő Ausztrália is részt vett, habár nem versenyzőként: Jessica Mauboy a második elődöntő meghívott előadójaként lépett fel. Az énekesnő a Sea of Flags című dalt adta elő, amit ő maga írt kifejezetten a dalfesztivál tiszteletére.
Az előző évhez hasonlóan a döntő a részt vevő huszonhat ország versenyzőinek bevonulásával kezdődött. A bevonulás az olimpiai játékokhoz hasonló volt, a országok neveit angolul, franciául és adott nemzet hivatalos nyelvén is ismertették, miközben a LED-falon az ország zászlaja volt látható. A szavazás közben dán színészek adták elő a Joyful Land című dalt világító létrákon egyensúlyozva. Ezután Lise, az egyik műsorvezető, Gaia Cauchival, a 2013-as Junior Eurovíziós Dalfesztivál győztesével beszélgetett. Az előző évi Junior Eurovízió győztese győztes dalának refrénjét a cappella is előadta. A szavazatok számlálása alatti szünetben Emmelie de Forest előadta győztes dalát, a Only Teardrops-t, majd a 2014-es dalfesztivál hivatalos himnuszát, a Rainmaker című dalát a huszonhat döntős ország képviselőjével.
Először a verseny történetében Feröer és Kanada is közvetítette a műsort.
1986 után másodszor fordult elő, hogy királyi vendégek is megtekintették a műsort. Frigyes herceg és felesége, Mária hercegné is jelen volt a döntőn.
Az M1 július 9-én, Koppenhágából jeles! címmel egy riportműsort vetített, amiben a Dániában elért sikerekről számoltak be, továbbá bejelentették, hogy a 2015-ös Eurovíziós Dalfesztiválon is részt fog venni Magyarország. Ezúttal is a zsűri és tévénézők szavazati alapján fog eldőlni, hogy ki vesz részt az ausztriai megmérettetésen. A riportműsort később 2014. december 31-én megismételték az M1-en.
## Incidensek
### Reakciók az orosz produkciót követően
Az első elődöntő és a döntő során is a helyi közönség többször kifütyülte az orosz produkciót, aminek a hátterében olyan politikai események húzódtak meg, mint a 2014-es krími válság illetve Oroszország kelet-ukrajnai megszállása. A Tolmacsova ikrek ennek ellenére a döntőben a hetedik helyen végeztek.
### Az örmény induló kijelentése
A versenyt megelőzően az örmény versenyző, Aram Mp3 úgy kommentálta Conchita Wurst külalakját és életstílusát, hogy „nem természetes” és el kellene döntenie, hogy ő tulajdonképpen egy férfi vagy egy nő. A kijelentése vitát váltott ki; miután Aram Mp3 bocsánatot kért, hozzátette, hogy amit ő mondott, azt csak viccnek szánta. Wurst megbocsátott neki, bár megjegyezte, hogy „azt kell mondanom, ha ez csak vicc, akkor nem vicces... de ő elnézést kért, és ez elég nekem”.
### A grúz zsűri szavazatai
A grúz zsűri összes szavazata a döntőben érvénytelennek lett nyilvánítva, miután az összes zsűritag ugyanúgy osztotta ki a pontjait 3-tól 12-ig. Az EBU szerint ez statisztikai képtelenség. Így a szavazás során Grúziában csak a telefonos szavazatok alakították ki a grúz pontok végeredményét.
### A litván pontbejelentő megjegyzése
A litvániai pontbejelentő, Ignas Krupavičius, miután bejelentette, hogy az országa Ausztriának adja a 10 pontot, tett egy megjegyzést Conchita Wurst szakállára: „[i]tt az ideje borotválkozni”, és elővett egy borotvát, majd a saját arcán demonstrálta az elmondottakat. Az egyik műsorvezető, Nikolaj Koppel a következőképp reagált erre: „Itt lenne az ideje? Nem hiszem.” Ezzel Koppel a szavazásnál soron következő Ausztriára is utalt, ahonnan Kati Bellowitsch jelentkezett, aki egy pamut műszakállal az arcán jelentette be az osztrák zsűri és közönség pontjait. A brit BBC kommentátora, Graham Norton elégedetlenségét fejezte ki Krupavičius viccével kapcsolatban. A magyar kommentátor, Gundel Takács Gábor ugyan lefordította a litván pontbejelentő elhangzott mondatát, de nem kommentálta azt: „Itt az ideje borotválkozni, Ausztria tíz pontot kap Litvániától”.
### Egy internetes aktivista szabálysértése
Miután Conchita Wurst megnyerte a versenyt, majd előadta versenydalát még egyszer, nem sokkal a televíziós közvetítés vége előtt, a sajtó képviselői tolongtak Wurst előtt, hogy fényképet készítsenek róla. A fotózás közben az észt „Free Anakata” aktivistájának, Meelis Kaldalunak sikerült áttörnie a biztonsági őrökön, és megközelítenie Wurstot. Virágokat adott neki és egy dán zászlót. Elfogadta a virágokat, majd Kaldalu letérdelt elé; hogy mit mondott, azt nem lehetett érteni. A biztonsági személyzet rájött, hogy Kaldalunak nem kellett volna ott lennie, így elvitték onnan. Kaldalu készített egy papírt, amit a pólója alá rejtett, a következő felirattal: „#free anakata”.
## A szavazás
A verseny előtt a legesélyesebbnek Ausztriát, Örményországot, az Egyesült Királyságot és Svédországot tartották, végül az osztrák versenyző győzni tudott.
A szavazás az elődöntőkben és a döntőben is azonos módon történt: mindegyik ország rendelkezett egy ötfős szakmai zsűrivel, és az ő pontjaik, valamint a nézők telefonos szavazatai közösen alakították ki az országonkénti eredményeket. Az elődöntők eredményeit a döntő után hozták nyilvánosságra. Az első elődöntőben Moldova végzett az utolsó helyen, történetük során először, míg a második elődöntőben Grúzia zárt a tabella legalján szintén először. Továbbá mindkét országnak ez volt a második alkalom, hogy nem jutottak be a döntőbe.
A döntőben a szavazás során összesen négy ország váltotta egymást az élen. Az elsőként szavazó Azerbajdzsán Oroszországot helyezte az élre. Görögország pontjai után továbbá is Oroszország vezetett, ezt követően még Magyarország és Svédország is váltotta egymást az élen, de nem sokkal ezután átvette a vezetést Ausztria, amely biztos előnyét végig őrizve második győzelmét aratta. Az elődöntők 2004-es bevezetése, ezáltal a résztvevők számának megemelkedése óta a 290 pont addig a negyedik legmagasabb pontszám volt, amivel nyerni lehetett. Ez éppen két ponttal kevesebb, mint amennyit a 2006-os finn győztes, a Lordi összegyűjtött. Emellett a győztes dal tizenhárom országtól gyűjtötte be a maximális tizenkét pontot. Mindössze négy ország, Fehéroroszország, Örményország, Lengyelország és San Marino nem adott pontot a győztesnek. A harmincnegyedik szavazó ország után kihirdették a győztest, miután matematikailag eldőlt, hogy megnyerte a döntőt Ausztria, és csak utána adták meg a lehetőséget, hogy kihirdesse a pontjait a még fennmaradó három ország. A legtöbb tizenkét pontot a győztes kapta, aki a második elődöntő győztese is volt egyben. A második helyezett az első elődöntő győztese, Hollandia lett. A harmadik helyen az első elődöntő második helyezettje, Svédország végzett. A döntőben az utolsó helyet Franciaország szerezte meg, történetük során legelőször.
A házigazda Dánia a kilencedik helyen végzett. A hazai közönség ezúttal nem örülhetett a maximális 12 pontnak, mert nem szavazta őket senki sem az első helyre. A döntőben mindössze tizennégy olyan dal volt, amely nem kapott legalább egyszer tizenkét pontot; tizenkettő pedig legalább egyszer kapott. Magyarország pontjait Novodomszky Éva hirdette ki, a tizenkét pontot Hollandia dala kapta, a későbbi győztes Ausztria tíz pontot kapott. Magyarország Montenegrótól kapott tizenkét pontot; továbbá tíz pontot adott Románia és Macedónia, nyolcat Albánia és Azerbajdzsán, hetet Ausztria, Belgium, Észtország, Izrael, San Marino és Svédország, hatot Görögország, Izland, Oroszország és Portugália, ötöt Fehéroroszország és Finnország, négyet Hollandia és Moldova, hármat Dánia és Ukrajna, kettőt Spanyolország, egyet pedig Írország, Lettország és Svájc. Érdekesség, hogy a döntőben 12 pontot adó Montenegró volt az első elődöntőben az egyetlen olyan ország, aki egy pontot sem adott Kállay-Saunders András produkciójára. A részt vevő harminchét országból huszonöt adott legalább egy pontot a magyar produkciónak a döntőben. Ezzel Magyarország megszerezte története második legjobb eredményét, továbbá a legtöbb pontot ekkor sikerült összegyűjteni. 1994-ben Friderika 122 ponttal lett negyedik, míg Kállay-Saunders András 143 ponttal lett ötödik.
Magyarország szakmai zsűrijének tagjai Palásti Kovács Zoltán "Zoohacker", Kovács Kati, Náksi Attila, Dorozsmai Péter és Tóth Vera voltak.
## Első elődöntő
Az első elődöntőt május 6-án rendezték meg tizenhat ország részvételével. Az egyes országok által kiosztott pontok telefonos szavazás, illetve szakmai zsűrik szavazatai alapján alakultak ki, mely alapján az első tíz helyezett jutott tovább a döntőbe. A részt vevő országokon kívül , és is az első elődöntőben szavazott.
### Ponttáblázat
| | Szavazók |
|--------------|----------|
| Össz | |
| ' | 121 |
| | 33 |
| | 36 |
| ' | 131 |
| ' | 61 |
| | 22 |
| ' | 63 |
| ' | 57 |
| ' | 118 |
| | 28 |
| | 13 |
| ' | 40 |
| | 39 |
| ' | 150 |
| ' | 63 |
| Magyarország | 127 |
A sorok és az oszlopok a fellépés sorrendjében vannak rendezve. Az utolsó három oszlopban az itt szavazó automatikus döntősök ábécésorrendben találhatók meg.
### Zsűri és televoting szavazás külön
### 12 pontos országok
Az alábbi országok kaptak 12 pontot az első elődöntőben:
### Magyarország zsűri és televoting eredményei
Magyarország pontjait az első elődöntőben 50%-ban a zsűri szavazatai, 50%-ban pedig a telefonos szavazók szavazatai tették ki. Magyarország területéről a telefonos és SMS szavazás telefonszáma 06–91–636–136 volt. A hívás és SMS díja bruttó 195 Ft volt.
Az egyes országok zsűrijének rangsorai alapján az első helyen végzett a magyar dal kettő albán, kettő flamand, egy moldáv, három orosz, kettő portugál és négy svéd zsűritagnál.
## Második elődöntő
A második elődöntőt május 8-án rendezték meg tizenöt ország részvételével. Az egyes országok által kiosztott pontok telefonos szavazás, illetve szakmai zsűrik szavazatai alapján alakultak ki, mely alapján az első tíz helyezett jutott tovább a döntőbe. A részt vevő országokon kívül az , és is a második elődöntőben szavazott. A Dalfesztiválon először részt vehetett is, de csak meghívott előadóként, a szavazásban nem vettek részt. Ennek az oka az, hogy Ausztráliában évtizedek óta nagy népszerűségnek örvend a verseny. Az országukat Jessica Mauboy képviselte, aki a Sea of Flags'' című dalt adta elő.
### Ponttáblázat
A sorok és az oszlopok a fellépés sorrendjében vannak rendezve. Az utolsó három oszlopban az itt szavazó automatikus döntősök az angol ábécé szerinti sorrendben találhatók meg.
### Zsűri és televoting szavazás külön
### 12 pontos országok
Az alábbi országok kaptak 12 pontot a második elődöntőben:
## Döntő
A döntőt május 10-én rendezték meg huszonhat ország részvételével. A mezőnyt a következő országok alkották:
- Az első elődöntő első tíz helyezettje: , , , , , , , , ,
- A második elődöntő első tíz helyezettje: , , , , , , , , ,
- A házigazda ország, egyben az előző év győztese:
- Az automatikusan döntős „Öt Nagy” ország: , , , ,
### Pontbejelentők
A szavazás sorrendjét 2014. május 10-én jelentették be. A pontbejelentők között, a korábbi évekhez hasonlóan, több korábbi részt vevő is volt: az azeri Sabina Babayeva (2012), a fehérorosz Alyona Lanskaya (2013), a grúz Nodi és Sopho (2013), a lett Ralfs Eilands (PeR tagjaként, 2013), az észt Lauri Pihlap (2XL tagjaként, 2001 győztes) az orosz Alsou (2000, 2009 műsorvezető), a svéd Alcazar együttes tagja, Andreas Lundstedt (a six4one tagjaként, Svájc színeiben, 2006) és az ukrán Zlata Ognevich (2013).
Első alkalommal fordult elő, hogy egy korábbi Junior Eurovíziós Dalfesztiválon induló előadó pontbejelentőként vett részt a versenyben: a 2013-ban San Marinót képviselő olasz Michele Perniola ezúttal San Marino pontjait jelentette be. Lettország szóvivője, Ralfs Eilands pedig korábban a 2010-es Junior Eurovíziós Dalfesztiválon látta el ugyanezt a feladatot, habár ő sohasem vett részt a gyerekek versenyén.
Ugyancsak ez volt az első alkalom, hogy egy egész együttes (a háromtagú svéd Alcazar) ismertette egy ország pontjait.
A szavazás sorrendje a következőképpen alakult:
1. – Sabina Babayeva
2. – Andriánna Magganiá
3. – Paulina Chylewska
4. – Andri Xhahu
5. – Michele Perniola
6. – Sofie Lassen-Kahlke
7. – Tijana Mišković
8. – Sonia Argint Ionescu
9. – Alsou
10. – Tim Douwsma
11. – Valentina Rossi
12. – Elodie Suigo
13. – Scott Mills
1. <li value="14">
– Ralfs Eilands
2. – Anna Avaneszjan
3. – Benedict Valsson
4. Macedónia – Marko Mark
5. – Alcazar
6. – Alyona Lanskaya
7. – Helene Fischer
8. – Ofer Nachshon
9. – Joana Teles
10. – Margrethe Røed
11. – Lauri Pihlap
12. Magyarország – Novodomszky Éva
13. – Olivia Furtună
1. <li value="27">
– Nicky Byrne
2. – Redrama
3. – Ignas Krupavičius
4. – Kati Bellowitsch
5. – Carolina Casado
6. – Angelique Vlieghe
7. – Linus
8. – Zlata Ognevich
A győztes kihirdetése
1. <li value="35">
– Kurt Aeschbacher
2. – Nodi és Sopho
3. – Ula Furlan
### Ponttáblázat
| | |
|:-------------|----------|
| | Szavazók |
| | Össz |
| | 113 |
| | 43 |
| | 33 |
| | 58 |
| | 88 |
| | 72 |
| | 174 |
| | 37 |
| | 62 |
| | 35 |
| ' | 290 |
| | 39 |
| ' | 218 |
| | 2 |
| | 89 |
| | 33 |
| | 9 |
| | 72 |
| | 74 |
| | 64 |
| Magyarország | 143 |
| | 32 |
| | 74 |
| ' | 238 |
| | 14 |
| | 40 |
| | |
A sorok a fellépés, az oszlopok előbb a döntősök, majd az elődöntőben kiesettek fellépési sorrendjében vannak rendezve.
### Zsűri és televoting szavazás külön
### 12 pontos országok
Az alábbi országok kaptak 12 pontot a döntőben:
A huszonhat döntős ország közül tizenkettő kapott minimum egyszer tizenkét pontot, és tizennégy maradt legmagasabb pontszám nélkül.
### Magyarország zsűri és televoting eredményei
Magyarország pontjait a döntőben 50%-ban a zsűri szavazatai, 50%-ban pedig a telefonos szavazók szavazatai tették ki. Magyarország területéről a telefonos és SMS szavazás telefonszáma 06–91–636–136 volt. A hívás és SMS díja bruttó 195 Ft volt.
Az egyes országok zsűrijének rangsorai alapján az első helyen végzett a magyar dal egy azeri, egy észt, egy flamand, egy görög, egy izraeli, három macedón, egy román és kettő svéd zsűritagnál.
## Nemzetközi közvetítések
Megjegyzés: Az egyes országok televíziócsatornái illetve rádiói alapesetben élőben közvetítették a dalfesztivált. Ez néhány esetben elérhet, mely a fenti táblázatban is fel van tüntetve.
## Hivatalos album
A Eurovision Song Contest: Copenhagen 2014''' (magyarul: Eurovíziós Dalfesztivál: Koppenhága 2014) volt a 2014-es Eurovíziós Dalfesztivál dalainak válogatáslemeze, melyet az Európai Műsorsugárzók Uniója és a Universal Music Group közösen jelentetett meg 2014. április 14-én. Az album tartalmazta mind a 37 részt vevő ország dalát, beleértve azokat az elődöntős országokat is, akik nem jutottak tovább a döntőbe. Továbbá a lemez tartalmazott egy bónusz dalt is, amit a hivatalos \#JoinUs téma köré építettek fel. A Rainmaker című dalt a 2013-as Eurovíziós Dalfesztivál győztese, Emmelie de Forest adta elő.
## Nézettség
A 4+-os adatok a teljes lakosságra, a 18–59-es adatok a célközönségre vonatkoznak.
A műsor magyarországi nézettsége:
Az Eurovíziós Dalfesztivál nézettségi adatai más országokban:
- – Jessica Mauboy fellépése a második elődöntőben, illetve Sydney élő kapcsolása rekord nézettségi számokat produkált az ausztráloknál. 2 971 000 ausztráliai látott valamennyit az Eurovíziós Dalfesztiválból.
- – Az osztrák tévénézők többsége az előző évi adatokkal ellenben aktívan bekapcsolódott a dalfesztiválba. 1 470 000 ember nézte végig a műsort. Ez 73%-os közönségarányt jelentett, ami óriási növekedés volt Ausztriában.
- – Nem meglepő, hogy a házigazda Dániában 2 400 000-en nézték az Eurovíziós Dalfesztivált, egy masszív 89%-os közönségaránnyal. Ez a legjobb nézettségi adat a dánoktól 2001 óta, amikor legutóbb ők rendezték a dalfesztivált.
- – A BBC 2011 óta a második legnagyobb nézőszámot érte el, majdnem 9 millióan nézték meg a verseny döntőjét. A tévénéző lakosság 41,9%-a nézte végig Conchita Wurst győzelmét. A legnézettebb pillanatban 10 és fél millióan figyelték a történéseket. A brit delegáció vezetője, Guy Freeman megerősítette, hogy az Egyesült Királyság nem fog kilépni a dalfesztiválból, amíg ilyen jó nézettségi számokat produkálnak.
- – Miután Tanja nem jutott be az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjébe, az észteket kevésbé érdekelte a verseny, az előző évhez képest csak fele annyian nézték a döntőt, körülbelül 148 000-en.
- – 2 600 000 ember nézte meg a dalfesztivál döntőjét, a tévénéző lakosság 13,4%-a. Az Eurovíziós Dalfesztivállal egy idősávban futó The Voice'' tehetségkutató volt a franciák kedvence május 10-én. A dalfesztivál 1 400 000 nézőt vesztett az elmúlt két évben, míg a versenyzőik sem szerepeltek nagy sikerrel a versenyen.
- – 2014-ben 11,2%-os visszaesést mutattak a dalfesztivál nézettségi adatai. Bár ennek ellenére is 2 100 000 ember nézte a dalfesztivált, ami még mindig egy erős 55,7%.
- – 2013-ban, Anouk sikere óta, a hollandok még jobban szeretik a dalfesztivált, és a nézettségi adatok újabb rekordokat döntöttek meg. 5 100 000 ember – 300 000-rel több, mint 2013-ban – követte figyelemmel a koppenhágai verseny döntőjét. A legnézettebb pillanatban, a The Common Linnets fellépésekor 6 200 000-en. A közönségarány 65%-os volt, ami egy meglehetősen jó szám a holland műsorsugárzónak.
- – Az előző évvel ellenben 2014-ben megduplázódott a nézőszám nem csak a döntőben, de az elődöntőben is, pedig ez alkalommal sem sikerült Izraelnek kvalifikálnia magát.
- – A nézőszám 750 000-rel nőtt az előző évhez képest. 8 960 000-en nézték a dalfesztivált. A nézettség volt, hogy majdnem a 11 milliót is elérte. Talán az elmúlt évek megújított nemzeti válogatói, illetve a zeneipar nagy neveinek részvétele miatt nőtt meg az érdeklődés ismét a németek körében.
- – Annak ellenére, hogy a fogadóirodák az élmezőnybe várták Carl Espen dalát, és az előző évben az előkelő negyedik helyen végeztek, kevesebb norvég nézte a versenyt. 1 400 000 néző kapcsolt az Eurovíziós Dalfesztiválra, ami így is 77,3%-os közönségarányt jelent, de ez 6,7%-kal kevesebb, mint 2013-ban.
- – Az olaszok még mindig csak kis érdeklődést mutatnak a dalfesztivál irányába. Csak 1 747 000 (8,77%) nézte a döntőt, a lakosság nagyon kis hányada.
- – Habár Suzy nem jutott be az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjébe, Portugáliában így is 541 500-an nézték végig a döntőt (13,5%).
- – A svédeknél 3 400 000 nézője volt az Eurovíziós Dalfesztiválnak, ami egy gigantikus 83,2%-os közönségarányt jelent.
- – Az ország közel fele bekapcsolódott a műsorba, miután a második elődöntőben kihirdették, hogy Tinkara Kovač bejutott a döntőbe. 324 000 nézője volt a versenynek, ami 47%-os közönségarányt jelentett. Ez 17%-kal több, mint az előző évben.
- – Míg az Eurovíziós Dalfesztivál volt a hét legnézettebb műsora Spanyolországban, addig csak 5 141 000 néző (35%) követte figyelemmel a versenyt. Ez az egyik legalacsonyabb nézettségi adat Spanyolországból. 200 000-rel kevesebb, mint 2013-ban. Ennek ellenére a közönségarány 2,1%-kal növekedett.
Ezen felül ban 646 680 (36,5%), ban 4 630 000 (38,9%), Romániában pedig 1 300 000 (20,2%) a becsült nézőszám.
A 2014-es elődöntőket és döntőt összesen 195 millió ember látta.
## Térkép |
8,029 | I. Károly magyar király | 26,924,320 | null | [
"1288-ban született személyek",
"1342-ben elhunyt személyek",
"A székesfehérvári bazilikában megkoronázott királyok és királynék",
"A székesfehérvári koronázóbazilikában eltemetett személyek",
"Anjou-ház",
"Anjou-kor",
"Dalmácia királyai",
"Horvát uralkodók",
"Kiemelt cikkek",
"Magyar királyi hercegek",
"Magyar uralkodók"
] | I. Károly (köznapi nevén: Károly Róbert, születési nevén: Caroberto, magyarosan régebben: Róbert Károly; Nápoly, 1288 – Visegrád, 1342. július 16.) Anjou-házi magyar király 1308-tól haláláig. Bár már 1301-től koronás, de csak az „Anjou-párt” részéről elismert uralkodó. Nagyanyja Árpád-házi Mária nápolyi királyné volt. Érvényesen (harmadszorra megkoronázva) 1310 és 1342 között uralkodott. A történettudomány 1308-at, az őt érvényesen királlyá választó országgyűlés évét tekinti uralkodása kezdetének. Ő volt az Anjou-ház magyar ágának alapítója, Anjou Martell Károly és Habsburg Klemencia elsőszülött gyermeke, V. István magyar király dédunokája. A Képes krónika szerint születésekor „elsőbben otthon Carobertónak, vagyis Károly Róbertnak neveztek, Magyarországon pedig elhagyván Róbertot, a magyarok Károlynak hívták.”
Nyugati és északi politikájával igyekezett olyan szövetségi rendszert kialakítani, amely ellensúlyozza a Német-római Császárság nagyhatalmi helyzetét, valamint gazdaságilag is kedvezőbb helyzetbe hozza Magyarországot. A honor rendszer kiépítésével a regálé – királyi jogon szerzett – jövedelmekre alapozva pénzügyi reformokat hajtott végre, amivel jelentősen megnövelte a kincstár bevételeit. Uralkodásának második felében jelentős gótikus építkezések folytak, ekkor épült például a visegrádi királyi palota, a soproni ferences kolostor káptalanterme, átépült a diósgyőri vár, valamint gótikus szárnyakkal bővült a székesfehérvári koronázóbazilika is. Energikus politikájának köszönhetően Károly 1342-es halálakor erős országot hagyhatott fiára, Lajosra.
## Harc a trónért
Károly Róbert V. István Árpád-házi magyar király dédunokája volt. V. István 1270-ben egyik lányát, Máriát II. Anjou Károlyhoz, a későbbi nápolyi királyhoz adta feleségül. Árpád-házi Mária, majd elsőszülött fia, Martell Károly már IV. László halálakor, 1290-ben bejelentette igényét a magyar trónra, ugyanis Árpád-házi utószülött Istvánt IV. Béla nem ismerte el testvérének. Utószülött István fiának, András hercegnek IV. László halála után mégis elég nagy tábora volt ahhoz, hogy az Árpád-ház utolsó fiúági leszármazottjaként királlyá koronázzák. Amikor Martell Károly 1295-ben meghalt, a nápolyi Anjouk trónigénye fiára, Carobertóra szállt, és a nápolyi királyi pár 1298-tól készült a trón megszerzésére.
### Érkezése, első koronázása (1301)
Károly Róbert hajója akkor kötött ki Spalatóban (1300 augusztusában), amikor még III. András ült a trónon. Károly mellett a délvidéki tartományok urai álltak – a Šubićok, a Babonić család, a Frangepán család és Csák Ugrin – valamint a főpapok közül Bicskei Gergely választott esztergomi érsek, Mihály zágrábi püspök, János leendő nyitrai püspök és alig néhány további nemes. Külföldi támogatói a Nápolyi Királyság hűbéruraként VIII. Bonifác pápa, valamint a Habsburg-hercegek voltak.
Károlyt nagyapja, II. Károly nápolyi király meglehetősen sovány ellátmánnyal indította útjára: az Adrián mindössze két gályával és egy szállítóhajóval keltek át; a teljes kíséretnek összesen 150 lovat vittek. Egyes történészek szerint ugyan Károlyt 1200 nápolyi zsoldos kísérte Magyarországra, ám ennek a jelentős katonai erőnek egyetlen bevetéséről sem tudunk; már az 1301-es, illetve az 1302-es hadjárat leírásaiban sem esik szó róluk. A gyermek herceg kíséretében persze volt néhány olasz és francia nemes, közülük azonban csupán egyetlen család, a Druget família játszott szerepet. Ennek a jelentéktelen nápolyi családnak a tagjai Magyarországon, immár Drugeth néven tüneményes karriert futottak be: 1323 és 1342 között hármójukból is nádor lett.
III\. András életében az ifjú trónkövetelő valóban nem tudta érdemben befolyásolni a magyar politikát. Petrus de Bonzano szerint a király „értesült ugyan Károly király unokájának érkezéséről, de nem törődött vele”. Károlyt Spalatóban Šubić Pál fogadta, majd Zágrábba kísérte, és ott Csák Ugrin gondjaira bízta, Ugrin pedig Valkó várát bocsátotta rendelkezésére (Kristó 1995).
András pozícióit jelentősen erősítette , hogy egyértelműen mellé állt Csák Máté, a Kőszegi családot pedig egy ügyes házassággal kötötte magához — egy Turcho nevű rokona feleségül vette Kőszegi Henrik leányát. Miután III. András 1301 januárjában váratlanul meghalt, támogatói csapatot gyűjtöttek trónigényének érvényesítésére, ehhez azonban először meg kellett várniuk az osztrák hadak kivonulását.
III\. András halálhírére ugyanis I. Albert német király utasította fiát, III. Rudolf herceget (a későbbi I. Rudolf cseh királyt), hogy gyűjtsön hadat és induljon Magyarországra. A sereg parancsnokává Hermann von Landenberg marsallt nevezte ki. Károly szerencséjére Albert nem akarta se maga, se valamelyik fia számára megszerzi a magyar koronát, hanem megelégedett Pozsony vármegyével, amit III. András névleg feleségének (Albert leányának) adományozott. Az osztrákok gyorsan elfoglalták a vármegyét és a pozsonyi várat, valamint (föltehetőleg) a megye többi erősségét. Ezután szövetséget kínálva csatlakoztak hozzájuk a Kőszegiek (Kőszegi Iván és öccsei). Rudolf a Kőszegiek ösztönzésére bevette a szentmártonhegyi bencés kolostort, amely ezután egészen a család bukásáig (1317-ig a Kőszegiek kezén maradt. Az osztrákok ezután bevonultak Budára, hogy hazakísérjék Ausztriába az özvegy királynét, aki nem kívánt Magyarországon maradni.
Károly ezalatt ezer főnél kisebb, jelentéktelen harcértékű csapatával elfoglalt több kisebb erősséget a Dél-Dunántúlon. Az osztrákok kivonulása után se Székesfehérvárra (a koronázó városba), se Budára (ahol a korona volt) nem sikerült bevonulnia, mert mindkét város polgárai lezárták előtte a kaput, és nem engedték be. A trónutódlás tisztázatlansága miatt ugyanis a nemesség meghatározó része az ősi hagyományt fölelevenítve országgyűlésen kívánt királyt választani, és nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen választás Vencelnek kedvezne. Ennek számos oka közül fölemlítendő, hogy:
- a nemesek mérvadó csoportjai berzenkedtek attól, hogy „idegen hatalom” (az adott esetben a pápa) oktrojáljon királyt az országra,
- sok báró hajlamos volt elismerni Erzsébet hercegnő, az Árpád-dinasztia utolsó szülöttének trónigényét azzal, hogy az majd átszármazik a hercegnő leendő férjére — márpedig III. András Vencellel jegyezte el apja halálakor mindössze 8 éves gyermekét. A királyválasztó országgyűlést vélhetően április végére, május elejére hívták össze. Ezt megelőzendő hívei Károlyt Esztergomba vitték, és ott Bicskei Gergely még május 13-a előtt megkoronázta egy alkalmi koronával. Ez az akció, amelyet több történész is „puccsszerűnek” nevez, nemcsak az ellentábort háborította fel, de Károly saját híveit is elbizonytalanította.
A gyakorlatilag mindenki által érvénytelennek tekintett koronázás után a Kőszegiek visszaszorították Károlyt a Dráván túlra, hogy ne tudja megvetni a lábát a Dunántúlon. A következő hónapokban Kőszegi Iván az óvári királyi várat is elfoglalta.
A tervezett országgyűlésre összesereglett főurak, nemesek, prelátusok és alacsonyabb rangú egyháziak rövid tárgyalás után érvénytelennek mondták ki az esztergomi koronázást, és Vencel herceget választották királyukká. Fő szószólóik
- gimesi Hont-Pázmány János kalocsai érsek,
- II\. András egri püspök,
- Imre váradi püspök,
- Háb (Haab) váci püspök,
- Antal csanádi püspök,
- Miklós boszniai püspök,
- Jakab címzetes szepesi püspök, valamint
- Rátót nembeli Domonkos tárnokmester és
- Miklós fia Demeter zólyomi ispán voltak.
Vencelhez több nagyúr, illetve egyházi méltóság ment delegációba. Hogy ténylegesen kik is, azt a források ellentmondásosan közlik:
- a Képes Krónika szerint a Rátót család, a Balassa család, a Kőszegi család egy-egy tagja, valamint Hont-Pázmány János kalocsai érsek, András egri püspök, Antal csanádi püspök, a boszniai, a szepesi és a váradi püspök;
- a Kronika Zbraslavská szerint Csák Máté, Aba Amadé, Balassa Demeter, Balassa Werner, valamint a budai bíró.
Hasonképpen ellentmondásos a tárgyalások leírása. Az egyik változatban II. Vencel elhárította a felkérést és maga helyett azonos nevű 12 éves fiát – III. András leánya, Erzsébet jegyesét – ajánlotta. A másik változat szerint a magyar urak eleve az ifjabb Vencelt kérték fel Magyarország királyának, mert úgy vélték, hogy a gyermek uralkodó kevéssé lesz képes elhatározásaikat keresztezni. Annyi biztos, hogy a megegyezés értelmében az ifjabb Vencel lett a királyjelölt. Behívásának előkészítésére Kőszegi Iván 1301 augusztusában megtámadta Esztergomot, ahonnan Károly Róbertnek és Bicskei Gergelynek menekülnie kellett. 1301. augusztus 27-én, Fehérvárott a Szent Koronával, tíz püspök és hívei jelenlétében János kalocsai érsek királlyá koronázta Vencelt — tehát a főurak nagy többségének akarata ellenére ez a koronázás se volt érvényes, mert a magyar szokásjog szerint a királyt az esztergomi érseknek kellett felkennie.
A pápa 1301. május 13-án kelt bullájával Károly támogatására Magyarországra küldte Boccasini Miklóst (Niccolò Boccasinit, a későbbi XI. Benedek pápát). Ebben az időszakban az erős kezű VIII. Bonifác pápa pápa támogatása még inkább hátrányára volt Károlynak — a Képes Krónika szerint az ország szabadjai féltek, hogy az egyház adta királyt elfogadva elveszítik szabadságukat. Károly első híveit hozzávetőleg egy évtizedekkel később kelt krónikából ismerhetjük meg (Kristó 1995). Eszerint megérkezése után három fontos főember csatlakozott hozzá:
- Csák Máté,
- Aba Amadé és
- Csák Ugrin.
Közülük Csák Máté „csatlakozása” merőben formális volt; nem annyira Károly támogatását, mint inkább Vencel gyöngítését szolgálta. 1302-ben már oklevelekkel igazoltan Vencel pártján állt, majd őt is faképnél hagyta.
Ebben az időszakban oklevelekkel bizonyítottan Vencel hívének tekinthető:
- Rátót Kakas,
- Rátót Domonkos,
- Rátót László (mindhárman a nemzetség Nógrád megyei ágából) és
- Ákos István.
### Bonifác pápa „döntőbírósága” (1301–1302)
Boccasini bíboros pápájától igencsak eltérően tapintatos, szelíd ember volt és ügyes diplomata, aki a magyar püspököket fenyegetés helyett türelmes rábeszéléssel próbálta Károly oldalára téríteni. Megígérte, hogy a pápával kivizsgáltatja az általánosan utált Bicskei Gergely gyanús érsekké választását és hatalmaskodásait. Később több világi hatalmasságot is bevont tárgyalásaiba, és ők a nem túl kedvelt cseh orientáció helyett mindinkább hajlottak a valódi hatalom nélkülinek gondolt gyermekkirály elismerésére. A bíboros több zsinatot tartott és gyűlést szervezett. Ezek hatására pártja a Horvátországgal határos területeken szépen gyarapodott.
Boccasini Bicskei Gergely ügyeinek kivizsgálására tett ígéretét azonban a pápa kerek-perec visszautasította. Követének szigorúan meghagyta, hogy mindazon papokat, akik parancsainak nem engednek, megfenyítse és a vétkeseket Rómába idéztesse. Károly 1302 szeptemberében elfoglalta a Dunántúl nagy részét.Még ebben a hónapban kisebb hadával felvonult Vencel székvárosa, Buda alá, de nem engedték be a városba (Dümmerth, p. 231–232.). Bosszúból feldúlta a város körüli szőlőket, majd Kőszegi Iván fellépésére visszavonult a Délvidékre. Átmenetileg nagybátyja, I. Albert német király oltalmába húzódott (Dümmerth, p. 232.), majd 1303-ban Salamonharasztján állított ki oklevelet.
Vencel király 1302. szeptember 26-án kelt oklevelében felsorolta azon hűtleneket, akik Károly Róberttel székvárosát, Budát ostromolták:
- Csák Ugrin,
- Csák István,
- Kán Lőkös,
- Péc Apor (Kristó 1995).
Ezzel párhuzamosan, ugyancsak 1302-ben a pápa az illetéktelen koronázás miatt hivatalvesztés terhe mellett a Szentszék elé idézte János kalocsai érseket, ő azonban még az idézés kézhez vétele előtt elhunyt. Ez érzékenyen érintette a Vencel-pártot, mert a helyére kinevezett István Károly Róbert elkötelezett híve volt. Ezután a pápa 1302. június 10-én megbízta Boccasinit, hogy a két Vencelt és Károly Róbertet idézze a Szentszék elé. Boccasini az év közepén tért vissza Rómába (bár a Képes krónika azt állítja, hogy nem ért el semmit, és dolga végezetlen tért haza). Mielőtt elutazott volna, egyházi tilalom (interdictum) alá helyezte a Vencel-párti budaiakat. Válaszul a budaiak Petermann bíró és Tót Márton esküdt kezdeményezésére Lajos pap vezetésével megszegték a tilalmat:
- klerikusokat és álpapokat bíztak meg a szentségek kiszolgáltatásával;
- kiközösítették a pápát, valamint Magyarország érsekeit és Károlyhoz húzó püspökeit.
Károly képviseletében egész csapat hozzá átpártolt főpap érkezett a pápa színe elé:
- István kalocsai érsek,
- Bői Mihály zágrábi püspök (később esztergomi érsek),
- Benedek veszprémi püspök,
- Tódor győri püspök.
A magát birtokon belül tudó Vencel — akinek semmi oka nem volt arra, hogy elfogulatlan tárgyalást reméljen — csupán három jogtudóssal képviseltette magát. A meglehetősen formális procedúra valóban a papírformának megfelelő eredmémnnyel zárult: 1303. május 31-i kelt ítéletlevelében (Spectator omnium) a pápa újlag leszögezte, hogy a vikáriusi hatalom birtokosaként (officium vicarie potestatis habentes) köteles a romlásra jutott Magyarország helyzetén javítani. A kiközösítés terhe mellett elrendelte, hogy Vencelnek valamennyi királyi jogáról le kell mondania, és ezekbe a jogokba Károlyt kell beiktatni. Egyúttal felkérte Albert német királyt és Rudolf osztrák herceget, hogy Károly Róbert oldalán avatkozzanak be a konfliktusba. Ennek hatására Miklós boszniai püspök (1301–1303) elpártolt Venceltől, és Károly hívéül szegődött.
A pápa az érseki jelvények átvételére magához rendelte Bicskei Gergelyt, akit a pápára támadó fegyveresek 1303. szeptember 7-én Anagniban megöltek.
### Károly első udvara Temesvárott (1303)
A Délvidékre visszatérve Károly a tartományurak hatalmi körzeteitől távol eső és egyúttal jól védhető Temesvárott rendezte be udvarát. Kora általános szokásától eltérően és érett diplomáciai érzékkel udvartartásának tagjait az egy Drugeth Fülöp kivételével nem a magával hozott francia és olasz nemesek közül válogatta, hanem magyar urakat nevezett ki a fontosabb tisztségekre. Természetes szövetségesei voltak azok a királyi területekhez közel birtokos nemes családok, amelyek nem tagozódtak be a tartományurak famíliáiba, és ezért különösen megszenvedték azok hatalmaskodásait. Különösen sokan voltak ilyenek Szlavóniában, a Duna–Tisza-közén és a Maros mentén. Fontosabb képviselőik:
- a Csák nemzetségből
- Csák Ugrin és családja és
- Tót Lőrinc,
- az Aba nemzetségből
- Nekcsei Demeter (az 1310-es évekig Lipóci Dömötör néven), a későbbi tárnokmester, Károly Róbert gazdasági reformjának kidolgozója,
- Nekcsei Sándor — mindketten a nemzetség Lipóci ágából,
- a Bór nemzetségből
- a Szeri Pósa család legalább egy tagja,
- a Hermány nemzetségből
- Lack.
- Egységesen álltak Károly mellé a kunok.
A Felvidékről is több nemes érkezett udvarába, a környékbeliekéhez hasonló okokból. Közülük megemlítendők:
- a Balog nembéli Szécsi család tagjai,
- a Kácsik nem Falkos ágából Szécsényi Tamás,
- az Ákos nemzetség Bebek- és Ördögh-ágának ősei.
Még az évtized első felében több tehetséges katona is csatlakozott az ugyancsak képzett parancsnok Károlyhoz; ilyen voltpéldául a fentebb említett Nekcsei Demeter, akinek tehetségét a király inkább a gazdaság rendbetételére hasznosította. Alvezérekként, illetve önálló seregvezérekként kitűnő teljesítményt nyújtott:
- Debreceni Dózsa,
- Szécsényi Tamás, a későbbi erdélyi vajda a Kacsics nemzetség Falkos ágából, a Szécsényi család alapítója,
- Becsei Imre (egykori várjobbágy),
- Köcski Sándor, aki korábban a Kőszegi család familiárisa volt és
- Dancs mester, aki korábban Aba Amadé, majd Csák Máté familiárisa volt.
A felsorolt (és fel nem sorolt) nemesek familiárisaikkal együtt már számottevő katonai erőt képviseltek, ez azonban még messze nem volt elegendő ahhoz, hogy a siker reményében megtámadhassa vele a nagyobb tartományurakat. Ezért szövetségeseket keresett magának, hogy a főhatalom visszaállításának első lépéseit azok segedelmével tegye meg.
Trónra kerüléséig udvarát, illetve szépen gyarapodó seregét szülei, valamint nagybátyja, I. Albert német király támogatásából, valamint több firenzei bankház hosszú távú kölcsöneiből sikerült fenntartania.
### Károly, Vencel és Ottó versengése (1304–1307)
II\. Vencel, Cseh- és Lengyelország királya fia érdekében és a Habsburgok ellen IV. Fülöp francia királlyal lépett szövetségre. A francia királyt 1303. április 13-án kiátkozó pápát IV. Fülöp emberei Anagni városában szeptember 7-én megtámadták. Megölték a pápa kíséretének több tagját, köztük a Károlyt megkoronázó Bicskei Gergely esztergomi érseket is. A pápa fél évvel később, október 11-én belehalt bántalmaiba. Utóda XI. Benedek néven bizalmasa, Boccasini lett. Ő Mihály zágrábi püspököt, Károly elkötelezett hívét nevezte ki esztergomi érsekké — Mihály azonban egy év múlva meghalt.
1304-ben Károly Róbert Galíciába ment, hogy eljegyezze Lev halicsi fejedelem lányát. Az év közepén II. Vencel sereggel jött Magyarországra. Elfoglalta Esztergomot, ahonnan elűzte az érseket. Ezután bevonult Budára, de be kellett látnia, hogy nem tud elég szövetségest fia mellé állítani. Rudolf osztrák herceg csapatai bevették az utánpótlási, illetve visszavonulási útvonalát védő Marchegg és Nikolsburg (Mikulov) várát, Lokietek Ulászló elűzött lengyel király pedig Aba Amadé segítségével betört a Krakkói Hercegségbe, ahol elfoglalta Wiślicát, 1305-ben Sandomierzet, majd 1306 tavaszán magát Krakkót is. A több oldalról támadott II. Vencel augusztus elején fiával és a koronázási jelvényekkel visszatért Csehországba. Esztergom várát hűséges híveire, a Kőszegiekre bízta (Kristó 1978, 17. o.).
1304\. augusztus 24-én Pozsonyban Károly és Habsburg (III.) Rudolf osztrák herceg kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött III. Vencel cseh király ellen. Egyházi és világi főemberei:
- Csák Ugrin (Újlaki Ugrin),
- Aba Amadé,
- Rátót II. Loránd,
- Borsa Kopasz
- Kán Lőkös (Lőrinc fia Lőkös mester),
- Csanád Tivadar (Tivadar bán),
- Csák István (Csák Márk fia),
- Péc Apor nádor,
- Kompolt fia(?) Péter az Aba nemzetségből,
- Monoszló Péter,
- Igmánd Lőrinc vajda,
- Rátót nembéli Kakas mester,
- Borsa III. János
- Bői Mihály esztergomi érsek,
- István kalocsai érsek,
- Péter erdélyi püspök,
- Tivadar győri püspök,
- Miklós bosnyák püspök,
- János nyitrai püspök,
- Kán László erdélyi vajdát testvére képviselte (Kristó 1995).
Csák Máté is nyíltan szembefordult a csehekkel. Megállapodott Rudolffal, hogy támogatja őt, ha hadat indít Csehországba. Vazallusa, Nagy (avagy Szép) Aba elzárta a Vencelek útját a Nyitra megyei Szenicénél, és hogy tovább tudjanak haladni, meg kellett ostromolniuk a várat.
Az egyezségnek megfelelően még 1304 szeptemberében három sereg tört be II. Vencel országába:
- Rudolfé
- Károlyé és
- Csák Máté híveié.
Együttes létszámuk elérte a főt. I. Albert német király ösztökélésére az osztrákok oldalán bekapcsolódott Ottó bajor herceg is. Az egyesült osztrák-magyar had ostrom alá vette az ezüstbányái miatt „Csehország kincsestárának” nevezett Kutná Horát (Kuttenberg), de nem sikerült elfoglalniuk. II. Vencel helyes stratégiai érzékkel nem vette fel a harcot a túlerővel, hanem kivárta, amíg az ostromot feladva szétválnak és hazafalé indulnak. Ekkor űzőbe vette a gyengébbnek ítélt osztrák sereget, és súlyos veszteségeket okozott neki.
A kudarc hatására Albert és Ottó szövetsége felbomlott. Ottó átállt Vencel oldalára, ő pedig tanácsadójává és csapatainak fővezérévé tette.
A csehországi hadjáratot követő két évről keveset tudunk. 1305-ben meghalt II. Vencel, és a Cseh- és Lengyelország királyává koronázott III. Vencel békekötésre kényszerült. 1305. október 9-én Brünnben Ottó bajor herceg javára lemondott a magyar trónról, átadta neki a koronát és a koronázási jelvényeket. A kiürített visegrádi várat Károly jóváhagyásával Csák Máté csapatai foglalták el; az oligarcha ezután átmenetileg itt rendezte be székhelyét. Ottó magyarországi trónigényének fő támogatói a Kőszegiek és a bajor rokonságukhoz húzó Ákosok voltak, átpártoltak hozzá a Borsák (Borsa Kopasz és testvére, Borsa Lóránd), továbbá Rátót Domonkos és a később nagy szerephez jutó Debreceni Dózsa is; ezzel nagy többség alakult ki mögötte Károly ellenében. A német anyanyelvű királyt az erdélyi szászok is szívesen látták volna a trónon. A szórványos ellenállás jeleként Tamás, az új esztergomi érsek 1305. augusztus 2-án kiközösítette az egyházból az Ottót támogató Kőszegi Ivánt és Henriket, Rudolf pedig az utakat zárta el tervezett útvonalán. A kalandos úton (amin elveszítette, majd megtalálta a koronát) Magyarországra jött Ottót hívei Fehérvárra vitték, ahol a Szent Koronával 1305. december 6-án a veszprémi és a csanádi püspök koronázta királlyá. Jogilag ez a koronázás is — mint ahogy a Vencelé — azért volt érvénytelen, mert a királyt az esztergomi érseknek kellett felkennie.
1305-ben fiatalon elhunyt Mária, Károly első felesége (egyes történészek vitatják, hogy élt-e egyáltalán) II. Károly nápolyi király unokájának támogatására újabb kölcsönt vett fel a firenzei bankároktól, és fogadta Nápolyban a délvidéki magyar főurak követeit.
1306 tavaszán Károly Egerben keltezett egy oklevelet; ebből gyanítható, hogy a számára kedvezőtlen időszak legalább egy részében újra Aba Amadé láthatta vendégül váraiban. Tavasszal visszafoglalta Esztergomot és elfoglalt több felvidéki várat. A Délvidéken Csák Ugrin átadta neki Pozsega erős és stratégiailag igen fontos várát. A horvát urak továbbra is őt támogatták, de a gyakorlatban keveset tehettek érte.
Károly valószínűleg ebben az évben vette feleségül Beuteni Máriát, Kázmér beuteni (Bytom) és tescheni (Cieszyn) herceg leányát. A nyár elején hadat vezetett az ellene lázadó Balassák — Balassa Demeter és Dancs — ellen, akiktől elvette több várukat:
- Zólyom,
- Zólyomlipcse,
- Dobronya,
- Palojta.
A katonai vereség hatására a Balassák átálltak Károly Róbert oldalára, és a továbbiakban mindvégig kitartottak mellette
Eközben Csák Máté elfoglalta Zólyom vármegyét. 1300–1308 között (Visegrád mellett) az alábbi fontosabb várak kerültek birtokába:
- Zsolnalitva,
- Budatin,
- Ricsó,
- Várna (Varin, Óvár),
- Drégely,
- Divény (lerombolta),
- Gács (lerombolta),
- Kékkő,
- Gyarmat,
- Fülek,
- Somoskő,
- Hollókő,
- Baglyaskő,
- Nógrádsipek.
1307 tavaszán Ottó Erdélybe utazott — egyrészt hogy biztosítsa jóindulatáról az őt támogató szászokat, másrészt hogy maga felé hajlítsa az ingadozó Kán Lászlót. Először a besztercei szászokat kereste fel, majd Kán Lászlóhoz indult, hogy együttműködő szándéka komolyságának jeleként feleségül kérje annak lányát. Az erdélyi vajda azonban elfogta Ottót. Elkobozta tőle a koronázó jelvényeket, magát az ellenkirályt pedig Szegeden átadta Csák Ugrinnak. Néhány hónap fogság után Ottónak vissza kellett térnie Bajorországba, a koronázó jelvények pedig a vajdánál maradtak. Ettől fogva Károly Róbertnak vele már nem kellett számolnia, bár a magyar királyi címet formálisan egészen haláláig (1312-ig) viselte.
Ottó balsikerű útjával párhuzamosan 1307 májusára Károly tartományi zsinatot hívott össze Udvardra. A zsinaton az Anjou-párti egyházfők mindenkit arra intettek, hogy térjenek Károly hűségére, ismerjék el őt Magyarország királyának, biztosítsák neki a királyi jogokat és teljesítsék a szolgálatokat. A Vencel fogságából kiszabadult Werner fia László budai bíró Csák nembeli János támogatásával visszafoglalta és Károly Róbert hűségére térítette Budát. Ellenfeleit: a Vencelhez hű bírót, az esküdteket és az ilyen polgárokat megfutamította, megölte, illetve megkínozta; birtokaikat elkobozta. Megbüntette a pápát kiközösítő „hitszegő” papokat is. Maga Károly Róbert az év második felében felvidéki hadjáratra indult, és bevette Szepes várát, amit még Vencel hívei szálltak meg.
1307\. augusztus 8-án V. Kelemen pápa legátust küldött Magyarországra — Gentilis bíborost. Augusztus 10-én a pápa Rómába idézte Ottót, amiért Károly Róbert jogait háborította és a csanádi püspököt, amiért Ottót megkoronázni merészelte.
Október 10-én Károly Róbertet a hívei által összehívott rákosi országgyűlés királlyá választotta. Több történész (például Hóman Bálint,) ettől a naptól tekinti Károlyt legitim magyar királynak. A nagyurak közül jelen volt többek között:
- Csák Ugrin,
- Rátót Domokos,
- Aba Amadé nádor,
- Borsa Kopasz nádor,
- Ákos István nádor,
- Rátót Loránd nádor.
A megjelentek elfogadták Károlyt és utódait Magyarország királyának. Nem voltak jelen a leghatalmasabb tartományurak: Csák Máté, Kán László és a Kőszegiek, és több jelenlévő érdeke sem a királyi hatalom erősítése volt. Mindezek ellenére a gyűlés kimondta, hogy a király iránt hűtleneket a két érseknek és a püspököknek ki kell közösíteniük, és hogy az ilyen hűtelenek vagyona a királyra száll.
### A kiskirályok
Az 1300-as évek elején három olyan tartományúr, illetve család volt, akinek/amelynek már sikerült gyakorlatilag önálló és a „hivatalos” Magyar Királysággal dacolni képes államszervezetet kiépítenie:
- Csák Máté,
- Kán László és
- Kőszegi Henrik.
A többi, hasonló önállóságra vágyó tartományúr:
- Aba Amadé,
- Ákos István,
- Babonić István,
- Borsa Kopasz,
- Frangepán Duim
- Gutkeled Joakim
- Pok Miklós
- Šubić Pál
fentieknél kisebb területet uralt és közigazgatásuk, amit a felsorolt három nagyúrnál jóval később kezdtek kiépíteni, azokénál kezdetlegesebb szinten állt, famíliájuk kevésbé volt strukturált. A familiaritás rendjének embrionális állapota miatt az így eluralt tartományok közös jellemzője volt a személyközpontú szervezet. Ennek megfelelően a nagy hatalmú tartományúr halála után az általa uralt kiskirályság széthullott vagy legalábbis erősen meggyengült, mert egyikben sem volt az örökösödésnek egyértelműen szabályozott és a fontosabb érdekeltek által elfogadott rendje.
I. Károly eleinte közülük keresett magának szövetségeseket, hogy erre alapozva ellensúlyozhassa, illetve később letörhesse a „három nagy” hatalmát.
Legelső támogatóinak egyike Aba Amadé volt; Károly olyankor, amikor kimozdult temesvári udvarából, többnyire az ő váraiban vendégeskedett. 1307-ben szövetséget kötött a többi tiszavidéki oligarchával:
- Ákos Istvánnal,
- a Rátót nemzetségbeli Porcz I. István fiaival,
- Borsa Kopasszal és
- Pok Miklóssal.
Ezek a szövetségesek lehetővé tették, hogy ellensúlyozza Kán László hatalmát, de a Kőszegiekkel, illetve Csák Mátéval nem mérkőzhettek. A Kőszegi családot két, gyorsan egymás után következő esemény gyöngítette meg:
- Károly 1309-ben Kőszegi Henrik helyett újra Babonić Istvánt tette szlavón bánná,
- ami után Kőszegi Henrik hamarosan meghalt.
### Gentilis legátus tevékenysége (1308–1311)
1308 tavaszán érkezett Dalmáciába Gentilis bíboros, majd az év közepén továbbutazott az ország középrészére. Útján folyamatosan próbálta rávenni a tartományurakat Károly Róbert támogatására. Tervének központi eleme az volt, hogy megállapodik a „három nagy” egyikével, és annak támogatásával töri meg a másik kettő hatalmát. Kulcsfigurának e célra Csák Mátét választotta, mivel:
- a Kőszegi családnak Kőszegi Henrik halála nem volt olyan családfője, aki a többieket is képviselve megállapodhatott volna vele;
- Kán László kiskirálysága az ország fontosabb központjaitól túlságosan távol volt.
További komoly megfontolások is szóltak Csák Máté mellett:
- elődei szilárdan és hűségesen álltak ki Magyarország mindenkori királyai mellett;
- maga Máté kezdetben Károly Róbertet támogatta
#### Egyezsége Csák Mátéval
Károly szövetségesei próbálták meggyőzni Gentilist arról, hogy Csák Mátéval nem érdemes egyezkedni, mert állhatatlan, erőszakos és egyáltalán nem szótartó ember. Se Gentilis, se a Csák Mátéval rivális bárók nem ismerték fel, hogy a tartományúr magatartása egyáltalán nem következetlen, hanem jól felismert érdeket szolgál: minden akciójával azt próbálta megakadályozni, hogy az ország élére olyan, sokak által támogatott király kerüljön, aki sikerrel veheti fel vele a harcot.
Gentilis és Csák Máté az akkor még Kékesnek hívott Pilisszentlászlón, az azóta elpusztult pálos kolostorban egyezett meg 1308. november 10-én. Máté felesküdött Károlyra, cserébe ő lett a tárnokmester. A tekintélyes, jól jövedelmező tisztség és a már birtokába került királyi birtokok nagy részének megtartása fejében megígérte, hogy a további, idegen kézre került egyházi és királyi birtokokat akár fegyveres erővel is visszafoglalja, majd azokat az egyháznak, illetve a királynak visszaszolgáltatja.
#### Második koronázás
1308\. november 27-én Gentilis Budán országos gyűlést tartott, ahol a Kőszegiek közül többen maguk is megjelentek, Kán László és Csák Máté pedig követet küldött. Úgy tűnt, kialakult a bárók egységfrontja Károly mögött. 1309. június 4-én Kőszegi Henrik egész családja nevében hűségesküt tett a királyra Gentilis előtt. 1309. június 15-én immár másodszor is megkoronázták Károlyt — bár ezúttal is az esztergomi érsek, de nem Székesfehérvárott, hanem Budán, a Nagyboldogasszony-templomban és továbbra sem a Szent Koronával, hanem egy Gentilis által készíttetettel. A Szent Korona ugyanis még mindig Kán Lászlónál volt, aki a koronázásra még csak követet se küldött. Jogilag tehát ez a koronázás is érvénytelen volt, a többség mégis e naptól tekinti Károlyt az ország törvényes királyának. Ezután Gentilis Pozsonyba ment, és hosszabb ideig ott is maradt, még Károly harmadik koronázására se ment el. Az 1301 utáni évtizedben a magyarországi főpapok sorra álltak át Károly Róbert pártjára. Ebben jelentős szerepe lehetett annak, hogy a legtöbb tartományúr rendszeresen fosztogatta az egyházi javakat – Csák Máté például feldúlta két egyházmegye központját is (Esztergomot és Nyitrát). Károly és hívei – elsőbben is a mélyen vallásos Aba Amadé – azonban mindvégig tartózkodtak az egyházi birtokok fosztogatásától, sőt, időnként adományokkal támogatták azokat.
Csák Máté látszólag a szerződés értelmében tüstént nekilátott a szomszédai kezére került királyi javak elfoglalásának, az így megszerzett birtokokat azonban nemhogy visszaadta volna a királynak, de magának tartotta meg. Az egyházi javakat még látszólag, formálisan se készült visszaszolgáltatni. Amikor a király és a bíboros a szerződés be nem tartása miatt megintette, nyíltan szembefordult velük.
1307–1309 között több oklevél tanúsága szerint az alábbi urakat tekinthetjük stabilan Károly Róbert híveinek (Kristó 1995):
- Csák Ugrin,
- Aba Amadé,
- Rátót Loránd,
- Borsa Kopasz,
- Ákos István,
- Rátót Domonkos (Domokos),
- Rátót László,
- Rátót Kakas,
- Rátót Dezső,
- Pok Miklós,
- Ákos Miklós.
Fentieken (illetve képviselőiken) túl 1308. szeptember 22-én a budai egyházat jogaiba visszaállító aktuson részt vett még:
- Rátót Miklós,
- Kaplyon Jakó,
- Debreceni Dózsa,
- Balog Miklós,
- Pányoki Jakab,
- Zsadány Dénes,
- Pozsegei Gilét;
Gentilis 1308. november 27-én tartott budai zsinatán:
- Héder Henrik,
- Héder Miklósés
- Aba Péter;
Károly harmadik koronázásán pedig:
- Balassa Demeter,
- Türje Fülöp,
- Pozsegai István,
- Forrói Aladár,
- Csák Péter,
- Csák Márk,
- ? Benedek,
- Budai László,
- Šubić Pál,
- Babonić István,
- Babonić László és
- Babonić Radiszló.
#### Harmadik koronázás
Gentilis Kán Lászlóval is próbált egyezkedni, de sikertelenül, ezért 1309 karácsonyán kiközösítette az erdélyi vajdát.
Kán László végül 1310. április 8-án, Szegeden fogadta el Károlyt törvényes urának úgy, hogy a Tamás esztergomi érsek kezében tartott keresztre esküdött. A vajda által visszaadott Szent Koronával Fehérvárott 1310. augusztus 27-én az esztergomi érsek harmadszorra, immár minden szempontból érvényesen is Magyarország királyává koronázta Károly Róbertet. 1310 táján a királyválasztásban mértékadó nemesek már pontosan látták, hogy Károly és a tartományurak között kell választaniuk, és reális esély a király mellé állni. Széles egységfront alakult ki. Sok későbbi nagy család ekkor alapozta meg hatalmát azzal, hogy a király pártjára állt, akár rokonai ellenében is. Így tett például:
- a nógrádi Szécsényi Tamás,
- a gömöri Szécsiek,
- az 1310-es években a Kőszegi család familiaritásából kivált Kanizsaiak és
- a Kőszegiek egyik rokona, a Héder nemzetségbeli Köcski Sándor.
Ugyancsak az Anjou-korban emelkedtek fel:
- a Losonciak,
- a Báthoriak,
- Nekcsei Demeter,
- a Kompoltiak (Kompolthy),
- a Görgeiek (Görgey),
- a Kállayak (Kállai) és
- a Becseiek.
A tartományurak erőszakos visszaélései, különadói és a szabad költözködés gátlása miatt a jobbágyok és a városok is a királyi hatalom megerősödését kívánták.
Csák Máté a székesfehérvári koronázáson nem jelent meg — sőt, dúlta a a király és familiárisainak birtokait. Esztergom kifosztása után 1311. június 25-én csapatai egészen Budáig nyomultak abban a reményben, hogy el tudja fogni az ott tartózkodó királyt és családját, Károly azonban még időben visszaköltöztette udvarát Temesvárra. Csák Mátét Károly 1311. július 6-án leváltotta a tárnokmester tisztéből, Gentilis pedig kiközösítette. A legátus ezután (szeptember körül) végleg elhagyta az országot.
### Összefogás Csák Máté ellen
Károly Debreceni Dózsa vezetésével csapatokat küldött Máté ellen, de ezek nem vállalták a nyílt összecsapást a számbeli fölényben lévő és jobb fegyverzetű ellennel, csak annak dúlását próbálták fékezni.
Csák Mátét a kettős ítélet mélyen felháborította, és immár nyíltan szembefordult a királlyal. Ennek megfelelően magát princepsnek, azaz uralkodó hercegnek kezdte címeztetni, és formális hadjáratot vezetett fő ellenfelei:
- a király,
- az esztergomi érsek és
- a nyitrai püspök
ellen.
Károly ennek hatására a Csákok régi riválisaival, a meggyengült Kőszegi családdal próbálta szorosabbra fűzni a kapcsolatot. Ezért:
- Kőszegi Gergely Miklós nevű fiát, Moson és Sopron vármegye főispánját nevezte ki Csák Máté helyett tárnokmesterré,
- Kőszegi Jánost (Henrik fiát) Bodrog, Baranya, Tolna és Somogy vármegye főispánját lovászmesterré,
emellett
- Kakas Miklós Vas vármegye,
- Gergely fia András pedig Zala vármegye főispánja lett.
Ezzel elérte, hogy 1311 őszére Csák Máté és Kán László kivételével minden tartományúr a király mögé sorakozzon fel. Ezzel a széles összefogással kívánta a Felvidéket megtámadni.
## A hatalom megszilárdítása
A Csákok elleni készülődést meg kellett szakítania 1311 első felében, amikor Velencével került konfliktusba. Sokadszor is elfoglalta Zárát, és Subić Mladent tette meg a várgrófnak. Katonákat azonban — éppen a Csákokkal kirobbant ellenségeskedés miatt — nem tudott küldeni neki. Ezért (1313-ban ?) kompromisszumot kötött Velencével: Zára grófja velencei lesz, de a magyar király névleges fennhatósága megmarad. Mladen ezután garázdálkodni kezdett a környező térségben.
1311 őszén Károly elindult az első, Csák Máté elleni hadjáratra, és 1312 tavaszára pedig összehívta a tartományúr elleni háborút meghirdetni hivatott országgyűlést — ekkor azonban átmenetileg egy másik konfliktus kötötte le erőit.
### Az Abák
A formailag a királyt támogató Aba Amadé szerette volna megszerezni Kassát. 1311. szeptember elején a városba érkezett kíséretével. A feszült helyzetben kitört tömegverekedésben Amadét és kíséretének több tagja is életét vesztette. Ezután – másokkal együtt – a kassai börtönbe zárták Amadé két fiát,Jánost és Demetert. A király a konfliktusban Amadé fiaival szemben a város mellé állt, és a fiak október 3-án szerződésben kötelezték magukat, hogy nem háborgatják Kassát és visszaadják az elfoglalt királyi javakat, egyebek között Abaúj és Zemplén vármegyét.
Az Abák egy pillanatig se gondoltak a megállapodás betartására, és katonai segítség fejében hűbéruruknak fogadták el Csák Mátét. A tartományurak egyesített seregét 1312. június 15-én Károly Kassa mellett, a rozgonyi csatában legyőzte, de az Abák területét csak 1315-re tudta szilárdan ellenőrzése alá vonni.
Az Abákkal vívott háborúja közben 1312 tavaszán kedvelt híve, Borsa Kopasz nádor 1312 tavaszán két generális kongregációt is tartott — az elsőt Kassa mellett, a másodikat Sáros vára alatt, miközben a király (akkor még eredménytelenül) a várat ostromolta. Utóbbi gyűlésen a király két hatalmaskodót fő- és jószágvesztésre ítélt.
A győztes csata után a király a mindvégig az ő hűségén maradt Sárospatakra ment, és több mint egy hónapig onnan keltezte okleveleit. 1312 augusztusában rövid időre visszatért Abaúj vármegyébe, majd szeptemberben hosszabb időre Budán rendezkedett be. A Tekele nembeliek, akikre Balassa Demeter Sáros várának őrzését bízta, még az év vége előtt visszaadták a várat a királynak. 1313–1315 gyakorlatilag a meghódított északkeletei területek pacifikálásával, az Abák maradék helyőrségeinek megvívásával telt. Eközben Károly 1314 őszén fölkereste Szepes és Sáros vármegyét; több helységben okleveleket állított ki. 1315 tavaszán a hozzá következetesen hű Ákos nembeli Mikest nevezte ki Sárosra várnagynak és egyúttal ispánnak (Kristó 1978, p. 87–88.).
1315 körül került vissza a királyhoz Zólyom, Liptó és Árva vármegye. Ezek élén addig a kényszerből a Csák Máté-familiáris Balassa Dancs mester állt, de ekkor visszatért a királyhoz. Ezután Károly régi tervét felújítva Csák Máté ellen fordult. Ehhez szövetséget kötött János cseh királlyal, és a két király egyszerre támadt a tartományúrra. Csák Máté erejét mi sem mutatja jobban, mint hogy a koordinált akció minimális eredményekkel zárult: Károly Róbertnek Visegrádot sikerült elfoglalnia, Jánosnak pedig a Morva menti Veselí várát (Kristó 1978, p. 87–89.).
### Többfrontos háború 1316-ban
1316-ban lázadtak fel a király ellen a korábban hűséges híveinek számító Borsák: Borsa Kopasz és öccse, Borsa Beke. A király Debreceni Dózsát küldte ellenük, és ő szétzúzta a Borsák seregét.
A győzelem hírére a király Bihar vármegyébe utazott. Borsa Kopasz először Adorján várában próbált védekezni, de a várat a királyi sereg 1317 júliusában ostrommal elfoglalta. Borsa Kopasz titkon Sólyomkő várába menekült, hívei Erdélybe szöktek. A bukott nádor kegyelemet kért és feladta magát, Károly Róbert azonban kivégeztette.
A Borsák felkelését kihasználva lázadtak fel a király ellen Ákos István fiai, de Károly Róbert az ő felkelésüket is gyorsan leverte. Ezzel megszerezte Diósgyőr várát és vele az Ákosok kiskirályságát.
Ekkoriban halhatott meg Kán László erdélyi vajda, akinek helyére a király a hozzá hű Pok Miklóst nevezte ki. Kán László fiai fellázadtak; felkelésüket a királyi hadak gyorsan leverték. Az év őszén a király a Dunántúlra küldött sereget a Kőszegiek ellen, miközben ő maga egy másik haddal elfoglalta tőlük a baranyai Kőszeg várát.
### Petenye fia Péter és az Abák (másodszor)
1317-ben az Amadé-fiak újra fellázadtak Ung vármegyében, de a király ottani váraikat is sorban megvívta.
### A Dunántúl
### A Felvidék
Csák Máté hatalma a rozgonyi csata után meggyengült, de még így is elég erős maradt ahhoz, hogy a király óvatos legyen vele. 1316-ban elvette tőle Visegrádot, majd 1318-ban Komáromot, de a Felvidék nagyobb része csak a nagyúr 1321-es halála után került Károly Róbert ellenőrzése alá.
### A Délvidék
### Politikai és gazdasági konszolidáció
Végül 1323 első felében az addig kényszerűségből Temesváron tartott királyi székhely is átkerült Visegrádra.
1323 után Károly Róbert tárnokmestere, Nekcsei Demeter segítségével fokozatosan nagy léptékű gazdasági reformokat hajtott végre.
1330\. április 17-én Záh Felicián sikertelen merényletet kísérelt meg a király ellen, de ez már nem fenyegette a király hatalmát. A véres megtorlás komoly figyelmeztetést jelentett minden lázadó kedvű nagyúr számára.
Károly Róbert új alapokra helyezte és megszilárdította az utolsó Árpádok alatt megrendült királyi hatalmat. Bár a király, a földek harmadával a kezén, továbbra is az ország legnagyobb földbirtokosa volt, hatalma elsősorban nem birtokai méretén nyugodott, hanem a várak túlnyomó többségének birtoklásán. Az Anjou-korban a király mintegy 160-at birtokolt az ország 300 várából, míg például a Lackfiak, a legtöbb várral bíró főúri család, mindössze hetet.
Nagy földadományok helyett a király a szolgálatokat úgynevezett honor-ok (magyarul: tisztség, régi magyar nyelven: becsü) adományozásával jutalmazta. A honor birtokosai a királyi tulajdon kezelőivé, hasznainak szedőivé váltak, de a honort nem örökíthették át, a király azt bármikor elvehette tőlük. Az országbárók nagy honorjai jellemzően a legnagyobb főurak között rotálódtak. A honor jelentette az igazi hatalmat, mivel olykor 10–20 vár birtoklása is járt vele. A honort birtokosai saját familiárisaik útján irányították.
### Az új arisztokrácia
A tartományurak elleni küzdelem sok korábbi kisbirtokos számára nyújtott lehetőséget, hogy a király mellé állva a folyamatosan leváltott régi elit helyett létrehozott új elit részese legyen. Ezek a személyek sem voltak teljesen ismeretlenek, általában a régi nemzetségeknek a 13. század második felében a hatalomból kiszorult csoportjaiból kerültek ki, akiket kiegészítettek a Károly Róbert által külföldről hozott emberek. Az első időszakban inkább a tisztségek gyors váltogatása jellemző, de később, a hatalmi viszonyok megszilárdulásával egyes tisztségeket egyes személyek vagy családok szinte kisajátítottak maguknak.
Az új arisztokrácia gerincét az országos főtisztségviselők – szűkebb értelemben vett bárók -, a főpapok és a királyi, valamint a királynéi udvar tisztségviselői képezték.
Országos főtisztségviselők :
Főpapok:
A királyi udvar tisztségviselői:
A királynéi udvar tisztségviselői:
Károly Róbert reformjainak véghezvitelét az általa létrehozott új nagyúri bázisra alapozta. Ez az új arisztokrácia hivatalát, hatalmát és birtokait Károly Róbertnek köszönhette, az ebben az időszakban hatalmi pozícióba kerülő családok jelentős része befolyását még a következő évszázadban is megőrizte.
## Külpolitikája
### Nyugati és északi politikája
Károlynak az 1312-es rozgonyi csata után csak 1315-re sikerült az Amadé-fiak tartományuraságának törzsterületét, Abaúj és Sáros vármegyéket szilárdan kézbe vennie. Ezzel azonban kitört abból az elszigeteltségből, ami addig az ország középső területeire szorította, és ezzel megnyílt az út Lengyelország felé is. Még ebben az évben segítséget ígért János cseh királynak, a trencséni tartományúr, Csák Máté elleni harcában. Ez a segítségnyújtás végül elmaradt, de a cseh király így is visszafoglalta a Morva folyó menti Veselí várát Mátétól. Lokietek Ulászlónak 1314-re sikerült egyesítenie Lengyelországot – Pomeránia, Mazóvia és Szilézia kivételével –, és 1320-ban lengyel királlyá koronáztatta magát. Sziléziáért a cseh királlyal kellett vetélkednie, aki a lengyel királyi címet is felvette, ezzel is kifejezze egész Lengyelország iránti igényét, míg Pomerániáért a Német Lovagrenddel kellett háborút folytatnia. Így a németek és a csehek ellen a Magyar Királysághoz, és így Károly Róberthez igyekezett közeledni, akihez 1320-ban feleségül adta lányát, Piast Erzsébetet, aki ezzel Károly negyedik felesége lett.
Hosszú ideig jó viszonyt ápolt a Habsburg-családból való osztrák hercegekkel, akik az ő királyságát támogatták Ottóéval és Vencelével szemben. Ő viszonzásul támogatta az osztrákok német királyi ambícióit. 1322-ben beleszólt a német belviszályokba, amikor az 1301-ben elfoglalt Pozsony visszaadásáért cserébe Köcski Sándor vezetésével segítséget küldött a „Szép” ragadványnévvel illetett III. Frigyes osztrák hercegnek IV. Lajos német király ellen, de Lajos a mühldorfi csatában vereséget szenvedett. Ezután megromlott viszonya a Habsburgokkal, akik nemcsak hogy többszöri ígéretük ellenére sem adták vissza a megszállva tartott Muraközt, de 1324-ben szövetkeztek régi ellenségeikkel, a bajorokkal, és ismét elfoglalták Pozsonyt. Emellett támogatták a Kőszegieket, a nyugati határszél tartományurait, akik 1326-ban a délvidéki Babonićokkal összefogva ismét fellázadtak. A magyar uralkodó erre reagálva Frigyes lázadó öccsét, a családi tartományok megosztását követelő Ottót segítette, és kezdett az osztrák hercegek helyett Luxemburgi János cseh királyhoz közeledni. 1327-ben Nagyszombatnál a két király személyesen is találkozott, és egyebek közt közös pénzrendszerről is megállapodtak. A találkozó után János rögtön Sziléziába ment. Károly Róbert fenyegető hangú üzenetére elállt ugyan Ulászló fővárosa, Krakkó megtámadásától, de szövetséget kötött a Német Lovagrenddel.
1328-ban Károly és János közös hadjáratot indított az osztrák hercegek ellen. Az év júliusában, a csehek támadásával egyidőben Lackfi István 16– ezer fősre becsült lovashadseregével végigdúlta Alsó-Ausztriát. Miután elfoglalt több várat, a még 1328-ban megkötött brucki békében Frigyes és fivérei többszöri ígéretüket most már tényleg betartva kénytelenek voltak visszaadni Pozsonyt. 1329 és 1332 között Ulászló súlyos harcokat vívott a Lovagrenddel, és ehhez jelentős katonai segítséget kapott Károly Róberttől. Ekkor János cseh király is megtámadta Ulászlót, mire Károly kibékült az osztrák hercegekkel, és 1331 őszén nagy erőkkel, állítólag 50 ezer katonával felvonult a cseh határra. A cseh király kénytelen volt visszavonulni országába, és 1332-ben békét kötött Károly Róberttel, aki ekkor visszakapta a Csák Máté egykori csehországi híve, Cseh István által megszállva tartott Holics és Berencs határvárakat. Károly Róbert ettől kezdve arra törekedett, hogy kibékítse egymással a cseh és a lengyel királyt, ami utóbbi haláláig (1333) nem sikerült. Fia és utóda, Nagy Kázmér azonban 1335-ben részt vett a visegrádi királytalálkozón, és kibékült régi ellenlábasával. Kázmér azért is hajlott a megegyezésre, mert belső problémáira akart koncentrálni, János pedig azért is, mert 1335 tavaszán a karantán-tiroli örökség miatt fegyveres konfliktusba keveredett nemcsak II. Albert osztrák herceggel, de IV. Lajos német-római császárral is.
1336 elején János király betört Osztrák Hercegségbe, ezért májusban Károly és Kázmér is felvonult az osztrákok ellen. A Kőszegiek és a Babonićok ekkorra már az osztrák herceg hűbéresei voltak. 1337 nyarán Károly újra behatolt Ausztriába, csapatai dúltak, fosztogattak, majd visszafoglalták a Muraközt és megadásra kényszerítették a lázadó nagyurakat. A Kőszegiek határ menti várait elcserélte az ország belsejében fekvőkre, ezzel fellázítva őket maga ellen. Az osztrák hercegekkel 1337. szeptember 11-én Pozsonyban megkötött béke visszaadta a Muraközt a magyar királynak. 1338-ban a magyar-cseh szövetséget megújították. 1339 júliusában Visegrádon Károly és Kázmér magyar-lengyel örökösödési szerződést kötött, amely kimondta, hogy Kázmér gyermektelen halála esetén Károly egyik fia lesz a lengyel király, Károly pedig továbbra is támogatja Kázmért a Német Lovagrend ellen. Az egyezmény következményeként 1370-ben létrejött a magyar-lengyel perszonálunió, Károly fiáé, a későbbi Nagy Lajosé lett a lengyel trón is.
### Balkáni háborúi
Az 1282-ben a szerb trónról lemondott Dragutin István 1284-ben IV. László magyar királytól a macsói bánság kormányzását kapta meg a sói és ozorai bánságokkal együtt. Károly Róbert uralma kezdetén ő is, valamint Kotromanić István bosnyák bán és Subić Mladen tengermelléki bán is Károlyt támogatták riválisai ellen. 1316-ban meghalt István, és a bánságban fia, Dragutin László követte, akit Károly Róbert és a pápa is a szerb trónra akart ültetni II. Uroš István helyett, és ebben támogatta őket Kotromanić István, Subić Mladen, valamint a magyar király nagybátyja, Tarantói Fülöp is.
Az ellentét alapvető oka az volt, hogy míg Dragutin István katolizált, addig Uroš István (Milutin) az ortodox hitet követte, ezért Károly Róbert és Uroš István viszonya kezdettől ellenséges volt. Eleinte Uroš István volt a sikeresebb: elfoglalta Nándorfehérvárt és a macsói bánságot; foglyul ejtette Dragutin Lászlót. A Kőszegiek leverése után Károly Róbert személyesen vezetett hadjáratot: visszafoglalta Nándorfehérvárt és a macsói bánságot, de nem sikerült a szerb trónra ültetnie jelöltjét, aki csak II. Dragutin István halála (1321) után szabadult ki.
1324-ben újra próbálkozott Dragutin László hatalomra juttatásával III. István Uroš szerb király ellen is, de ekkor is sikertelenül, annak ellenére, hogy Kotromanić István bosnyák bán is támogatta. A vereség után, Bosznia erősítése érdekében a bosnyák bánra bízta az ozorai és sói bánságot.
1316 óta a kun származású Basarab volt Havasalföld fejedelme, mint a magyar király hűbérese. Viszonyuk 1324-ig felhőtlen volt, amikor Basarab elhatározta, hogy felszámolja a hűbéri függést, és szövetséget kötött a tirnovói bolgár cárral. 1326-ban támogatta a szörényi bánságba betörő tatár és kun sereget. Befogadta a bukott erdélyi vajda, Kán László fiait, s megengedte nekik, hogy Havasalföldről be-betörjenek Erdélybe.
1330-ban Károly Róbert hadjáratot indított Havasalföld ellen, mert Basarab elfoglalta a szörényi bánságot. A magyarok kihasználták, hogy ugyanennek az évnek a nyarán a hódítani akaró vajda a bolgár cárral és a bizánci császárral szövetségben súlyos vereséget szenvedett a szerb királytól. Károly szeptemberben visszafoglalta Szörényvárt és a szörényi bánságot, majd októberben meghódította a vajda székhelyét is, Argyasudvarhelyt. Miután az ellenállással napokon át nem találkozó királyi sereg előrehatolt a hegyek, ill. havasok között – s eközben mind a katonák, mind pedig a lovak egyre súlyosabb hiányt szenvedtek a táplálékban fegyverszünetben állapodtak meg Basarab havasalföldi vajdával, aki engedelmességet fogadott a királynak, és megígérte, hogy haderejével együtt biztonságos visszatérést enged számára. Azonban november 9-én, hazafelé tartva, egy szűk hegyszorosban a vajda csapatai (a Bozorad népéhez tartozó vlach harcosok) megtámadták (Posadai csata), és a sereg felét megölték, Károly király a Dénes fia Dezsővel kicserélt páncéljában, maga is alig szabadult meg. Ez volt Károly Róbert legsúlyosabb katonai veresége.
1331-ben az új szerb király, Dusán István, a középkori szerb hatalom megalapozója, szövetséget kötött a magyar király ellen a havasalföldi vajdával és a bolgár cárral. Rendszeressé váltak a határ menti összecsapások, és 1339-ben a szerb király elfoglalta a macsói és a kucsói bánságot. Ezeket csak Nagy Lajos tudta visszafoglalni.
### Nápolyi és dalmáciai politikája
Horvátországban és Dalmáciában a három nagy tartományuraság, a Šubićoké, a Babonićoké és a Frangepánoké, évtizedekig Károly Róbert fő támogatói voltak, azonban ők is útjában álltak a királyi hatalom erősítésének.
Zárát még II. András elzálogosította Velencének, 1311-ben Velence ellen fordult, és Šubić Mladent választotta grófjának. A Magyarországon lekötött Károly Róbert nem tudott segítséget küldeni, így olyan kompromisszum született, hogy Zára grófja velencei lesz, de a magyar király névleges fennhatósága megmarad. Hogy Mladen maradhasson a gróf, Velence polgárjogot adott neki. Mladen azonban ezután garázdálkodni kezdett.
1322-ben két dalmát város, Sebenico és Trau szövetséget kötött az őket sújtó Šubić Mladen bán és testvérei ellen. Mladen eredménytelenül ostromolta meg őket, mire hűbéresei, akik addig félelemből álltak mögötte, elpártoltak tőle. Csatlakoztak hozzájuk a Babonićok, valamint Kotromanić István bosnyák bán, és együtt legyőzték a Šubićok seregét. A trauiak és sebenicóiak velencei gályákkal és zsoldosokkal felégették a Šubićok két fontos központját. Mladen előbb testvérét küldte Károly Róberthez, majd személyesen járult elébe Horvátországban, hogy a segítségét kérje, a király azonban elfogatta, és fogolyként Magyarországra vitte. 1323 augusztusában Károly Róbert Gutkeled nembeli Miklóst nevezte ki horvát–dalmát bánná. A dél felé vonuló bánt Babonić János és fia fel akarta tartóztatni, de az új bán legyőzte őket. Közben a Velence és Károly között ügyesen lavírozó Frangepánok kitértek az összecsapás elől. Az 1320-as évek közepétől a dalmát városok egymás után hódoltak be Velencének, és Károly Róbert semmit sem tett visszaszerzésük érdekében.
Šubić Mladen családját Károly a Babonićoktól elcserélt unnavölgyi Zrin várával kárpótolta, ahonnan kiindulva a későbbi leszármazók Zrínyi család néven még jelentős szerepet játszottak a magyar történelemben.
Sánta Károly nápolyi király elsőszülött fia – Martell Károly calabriai herceg – egyetlen fiaként igényt tartott a nápolyi trónra, és ezért címei között szerepeltette a salernói herceg titulust. 1328-ban meghalt nagybátyjának, Bölcs Róbert nápolyi királynak a fia, a trón hivatalos örököse, Károly calabriai herceg. 1329-ben megkezdődtek a tárgyalások a magyar és a nápolyi király között a trón öröklése ügyében. Károly király második fiának, Andrásnak akarta biztosítani a trónt. A pápa – a Nápolyi Királyság hűbérura – közvetítésével tartott megbeszélések eredményre vezettek, és 1333 nyarán Károly király a hatéves Andrással együtt Nápolyba hajózott. Andrást eljegyezték Róbert király hétéves unokájával, Johannával, megkapta a calabriai hercegi címet, és a nápolyi trón hivatalos örököse lett. A megállapodást a pápa jóváhagyta, Károly 1334 elejére visszaérkezett Magyarországra.
## Hadszervezete
A tatárjárásig a királyi hadsereg alapvetően a királyi várszervezet királyi katonaságára épült. Egy-egy királyi vármegye hagyományosan 400 katonát adott a seregbe. Ehhez járult a király udvari hadserege. A várbirtokok eladományozása miatt ez a királyi hadszervezet lényegében széthullott a 13. század második felében. Egyre nagyobb súlyt képviseltek a tartományurak hadseregei, a legnagyobbak közülük több ezer katonát is fegyverben tudtak tartani.
Károly Róbert ennek ellensúlyozására kötelezte az országos főméltóságokat és a főpapokat, hogy a honor rendszer részeként saját költségükön fegyveres csapatot állítsanak ki és bocsássanak a rendelkezésére. Minden csapat urának zászlaja alatt vonult hadba, ezért a zászló olasz neve (bandiera) után bandériumnak, zászlóaljnak nevezték őket. Egy csapat hadi létszáma elvileg kétszáz (nemes) harcos volt plusz a nemesek kisegítői (csatlósok, szolgák, fegyvernökök). A főpapok bandériumait az egyházi nemesek (predialisták) alkották. Az esztergomi érsek és az erdélyi vajda két-két bandériumot volt köteles kiállítani. Mindehhez jött a király bandériuma, amelynek békelétszáma ezer fő volt, hadilétszáma ennek többszöröse. A királynénak külön bandériuma volt. A bandériumok páncélos katonái voltak a hadsereg legütőképesebb része. Háború idején csatlakoztak hozzájuk a királyi várak hivatásos katonái, a városok harcosai és a csatlakozott népek — kunok, székelyek — könnyűlovasai. Alkalmanként zsoldosok is kiegészítették a királyi sereget, amelynek teljes létszámát legkevesebb 25 ezer főre becsülhetjük.
Károly Róbert korában felvirágzott a lovagi kultúra. A személynévanyagban a korábbiakhoz hasonlóan jelen vannak a lovagi kultúrára utaló személynevek, mint Priamus („Perjámos”), Hektor, Achilles („Ehellős”), Alexander („Sándor”), Trisztán („Terestyén”), Roland („Loránd”), Olivér. 1326-ban megalapította a Szent György-lovagrendet, ami nemzetközileg is az első világi lovagrend volt az egyházi alapítású rendek után, de ez a kezdeményezés nem erősödött meg. A király körül jelen volt azonban az udvari lovagság. A nyugati lovagi kultúrát a Károly Róberttel Nápolyból jött emberek, mindenekelőtt a Drugethek terjesztették. A lovagi kultúra erősítése érdekében Károly Róbert idején támogatták az ekkor a lovagi eszmény megtestesítőjének tartott Szent László kultuszát.
Angelino Dulcerttől maradt ránk Károly Róbert zászlajának legkorábbi ismert ábrázolása.
## Egyházpolitikája
Károly Róbert legfőbb támasza a magyar korona megszerzése érdekében a pápa és az egyház volt, ezért is mutat érdekes kontrasztot későbbi egyházpolitikája, amivel az egyháznagyok befolyását igyekezett csökkenteni, az erős királyi hatalom megteremtése érdekében. Az 1308 és 1311 között Magyarországon tartózkodó Gentilis pápai legátus tevékenysége tette Károly Róbertet elismert királlyá.
1318-ban éleződtek ki először Károly Róbert kapcsolatai az egyházzal, amikor februárban Kalocsán a főpapok szervezkedni kezdtek. A királyt az egyház kiváltságainak megsértésével, egyházi javak elkobzásával vádolták. Minden bizonnyal bizonyos mértékig csalódottak voltak amiatt, hogy a király nem vált a pápától függő, az egyház érdekeit minden tekintetben kiszolgáló személyiséggé. A király arra törekedett, hogy a főkegyúri jogot kihasználva a főpapi stallumokat az őt hűségesen kiszolgáló híveinek és rokonainak juttassa. Így püspök lett Piacenzai Jakab, lengyel feleségének testvérei közül Bolesław érsek, Mieszko pedig püspök. 1337-ben XII. Benedek pápa a király kifejezett kérésére természetes fiát, Kálmánt nevezte ki győri püspökké. Támogatta a kolduló rendeket (domonkos rend, ferences rend), szerzetesei közül többeket érseki vagy püspöki méltósághoz juttatott. Ha kellett, szembeszállt a káptalani választással is. Az 1320-as évek végén az esztergomi káptalan Dörögdi Miklóst választotta meg érsekké, pedig a király az előzetes konzultáción Telegdi Csanád egri püspököt ajánlotta. A király nem ismerte el a választást, hosszas huzavona után a pápa végül Telegdit nevezte ki esztergomi érsekké. Ha kellett, a pápa rezervációs jogával is szembeszállt. Az 1320-as évek elején XXII. János pápa Jakab francia szerzetest nevezte ki zágrábi püspöknek. A király nem ismerte el a kinevezést és nem engedte be az országba Jakabot, aki hosszas kötélhúzás után végül francia püspöki széket kapott, Károly pedig elismerte László titeli prépost zágrábi püspökké választását, aki a királyi udvar orvosa volt.
Az is gyakran megesett, hogy a király a megüresedett püspöki székeket hosszabb ideig nem töltötte be, a hozzájuk tartozó birtok igazgatását pedig világi híveire bízta, amivel sértette a pápa és a káptalan anyagi érdekeit. Előfordult, hogy az elhunyt püspök hagyatékára is rátette a kezét. A birtokvisszaszerző kampánya idején, ha az egyházi birtok eredetét nem tudták meggyőzően igazolni, azt is visszavette a korona a javára. Beiktatásukkor a püspökök és a kanonokok jelentős ajándékot voltak kötelesek adni a királynak. Behajtotta az állami adókat – például portális adó – az egyházi birtokok jobbágyain is, akiknek az állami közmunkákon – például várépítés – is részt kellett venniük. A püspököket is bandérium felállítására kötelezte, az esztergomi érseket kettőre. A pápai tized egyharmadára is igényt tartott.
1338-ban a főpapok egy része bevádolta a királyt XII. Benedek pápánál, hogy az az egyház jogait és kiváltságait vagy már teljesen megsemmisítette, vagy az enyészet szélére juttatta. Az akció eredménytelen volt, a király ezután sem volt hajlandó betölteni az éppen üresedésben levő kalocsai érseki széket. Mindenesetre a főpapok állítása túlzás volt, mert a tartományurak által elvett birtokaikat visszakapták, sőt újabb adományokban is részesültek a király politikája következtében. Az egyház részesedett a vámjövedelmekből, az esztergomi érsek például megkapta a portális adó és az urbura tizedét. Egy-egy megye ispáni tisztét is a püspökök és érsekek kapták meg. A ferences rend, a domonkos rend és a pálos rend ebben az időszakban számos kolostorral gyarapodott. A ferencesek és a domonkosok felvették a harcot az egyre jobban terjedő valdens és bogumil eretnekséggel.
## Kancellária és írásbeliség
Károly Róbert korában az előző korhoz képest jelentősen megnövekedett a kiadott oklevelek száma. A magyar szakirodalom 1308-tól számítja a tömeges jellegű okleveles gyakorlat korát. Becslés szerint nagyjából 15 ezer oklevél maradt ránk az 1301 és 1342 közötti időszakból. A királyi és királynéi oklevelek mellett ekkor már jelentős számban adtak ki oklevelet a főméltóságok, megyék, városok, hiteleshelyek (például káptalanok). A fontos szerepet játszó kancellária mellett önálló oklevélkiadó hellyé vált a hiteleshelyi feladatokat ellátó királyi kápolnaispánság, amelynek vezetője viselte a titkos kancellári címet is. 1308–1310 körüli az első ismert papíroklevél, amely a drága pergament helyettesítette a szaporodó okiratoknál.
Károly Róbert korából való az 1334-es eredetű, első ismert káptalani szabályzat, a zágrábi káptalan statútuma. Itt készült a Zágrábi krónika, korábbi magyar krónikák alapján a magyar történelem összefoglalása a 14. századig. Budán a Kézai Simonnal korábban megszakadt krónikás hagyományt a budai ferences minoriták folytatták az 1330-as évek végéig. Ezek alapján, valószínűleg Kálti Márk szerkesztésében készült el a Képes krónika, amelyik Záh Felicián merényletének elbeszélését követően, az 1330-as havasalföldi hadjárat, valamint az 1330. november 9-én kezdődött posadai csata leírásával és Károly halálát megemlítő sorokkal hirtelen megszakad, s a mondat közepén a »quatenus« szóval végződik.
Az írásoktatás Károly Róbert idején kolostori, plébániai és káptalani iskolákban folyt. 1308-ban a budai zsinat előírta, hogy a káptalani iskolákban ingyen tanítsák az egyház klerikusait és a szegény tanulókat, a többieknek tandíjat kellett fizetni. Előírta továbbá a nagyobb káptalani iskolákban a jog és a logika oktatását, valamint erősíteni kívánta a – latin – grammatika tanítását. A zágrábi káptalan 1334-es statútuma szerint is a koldulásból élő szegény tanulókat is ingyen kellett tanítani. Itt az iskola két tanárral működött, az egyik a grammatikát, a másik az éneket tanította. Főként a káptalani iskolák képezték azt a világi értelmiségi réteget, amelyet latinul litterátus, magyarul deák néven illettek. Ebben az évszázadban jelentek meg, majd a század második felére számuk nagyon meggyarapodott, ami jelezte, hogy a műveltség már nem egyházi monopólium.
A kor hivatalos kultúrnyelve még a latin volt, csak egyetlen összefüggő nyelvemlék maradt ránk, a Gyulafehérvári Sorok 1310–20 körüli másolata, amely latin szentbeszédek verses összefoglalóinak magyar fordítását tartalmazza. 1330 körül készült el a Magyar Anjou-legendárium, amely képekkel illusztrált tankönyv Károly Róbert gyermekei számára, a szentek életéről. Az 1330-as években készült el a kétkötetes Nekcsei-biblia, Nekcsei Demeter tárnokmester részére.
## Gazdasági intézkedései
Az Árpádok idején a magyar királyok kétféle fő jövedelmi forrással rendelkeztek. A nagyobb részt a királyi földbirtokok jövedelmei tették ki, amelyek a királynak mint földesúrnak jártak. Ezek voltak a domaniális jövedelmek. A kisebb részt azok jövedelmek jelentették, amelyek a királyt felségjogon, mint uralkodót illették meg. Ezek voltak a regálé jövedelmek. Ilyenek voltak a vámok, a bányabér (urbura), a pénzverési, a kényszerpénzbeváltási (kamara haszna lucrum camerae) jövedelmek stb. Károly Róbert igyekezett a megcsappant kincstárat a regálé jövedelmekre alapozva feltölteni. Ebben fő segítsége Nekcsei Demeter volt, aki 1315 és 1338 között, tehát szokatlanul hosszú ideig töltötte be a tárnokmesteri tisztséget, s aki az államháztartás fő irányítója volt. A váltásra az ösztönözte őket, hogy a királyi uradalmak a 14. század elejére erősen megcsappantak, ugyanakkor a felfutó árutermelés és pénzgazdálkodás miatt lehetőség nyílt a pénzbevételek erőteljes fokozására.
A király 1327-től nagy birtok-visszaszerzési akcióba is kezdett, biztosai 15 éven át járták az országot, és visszavettek minden olyan birtokot, amelynek tulajdonjogát haszonélvezői nem tudtak kétséget kizáróan bizonyítani. Ezen kívül a levert tartományurak birtokai is királyi tulajdonba kerültek. Mindezeket azonban a tisztségviselés idejére szóló honorbirtokként továbbadta tisztségviselőinek, azaz bevételeikkel nem tudta a kincstárat közvetlenül gyarapítani, az államháztartás problémáinak megoldása a regálé jövedelmekre maradt. A 14. századra több korábbi regálé is megszűnt vagy jelentéktelenné vált, ilyenek voltak például a nyestadó (marturina), a szabadok dénárja, a székelyek ököradója, a rendkívüli terményadó.
### Bányászat és pénzverés
1320 táján Magyarországon mintegy harmincötféle hazai és külföldi pénzfajta és veretlen ezüst volt forgalomban. A sokféle pénz helyett a báni dénárok mintájára 1323-ban megkezdték az állandó értékű ezüstdénár verését. Ez a reform azonban sikertelen volt, mivel a dénár névértéke sokkal nagyobb volt a tényleges ezüsttartalomnál, így inkább a cseh ezüstgarast használták helyette. Ezért 1325-ben, áttérve az aranyvaluta-rendszerre, firenzei mintára aranyforintot kezdtek verni, de önmagában ez sem segített, mert ez sem tudta kiszorítani a cseh ezüstgarast. Végül Károly Róbert 1327-ben Nagyszombatban megegyezett János cseh királlyal, hogy mindkét országban vegyes, arany-ezüst valutarendszert fognak használni. Ennek értelmében 1329-ben Magyarországon is megkezdődött az állandó értékű ezüstgaras verése, a korábbi ezüstdénárokat („apródénár” vagy „kisdénár”) pedig váltópénzként használták, minden más pénz használatát megtiltották. Az aranyforint később körmöci arany néven Közép-Európa egyik legkedveltebb pénze lett. Az ezüstdénárok azonban továbbra is évi kényszerbeváltás alá estek (kamara haszna), ami zavarokat okozott a pénzforgalomban, ezért 1336-ban megszüntették az ezüstdénár kényszerbeváltását. A pénzreform következő lépéseként így a váltópénz értékét is stabilizálták. 1338-ban az ezüst nagyarányú áresése miatt Magyarország visszatért az aranyvalutára, az ezüstgaras és az apródénár megszűnt, és új értékálló ezüstdénárokat vezettek be váltópénzként.
A pénzváltásból eredő haszonról a kincstár nem mondhatott le, ezért a kamara haszna szerepe is megváltozott, és szabályos adóvá alakult. Károly Róbert átalakította a bányabér (urbura) rendszerét. Az Árpádok alatt a kibányászott aranynak csak egytizede, az ezüstnek csak egynyolcada illette a királyt. Károly 1325-ös rendeletével megtiltotta, hogy a nemesércet külföldre szállítsák, az aranyat és ezüstöt az uralkodó által megszabott áron be kellett szolgáltatni (nemesfém-monopólium). Ezen a névérték és a nemesfémtartalom különbsége miatt az ezüst esetében 35%, az arany esetében 40% haszna volt a kamarának. Ha külföldiek pénzhez akartak jutni, más árukkal kellett kereskedniük. 1327 májusában a bányabér egyharmadát megosztotta a földesurakkal, hogy elősegítse az új bányák feltárását. A magyar nemesfémre nagy szüksége volt Európának, mivel Magyarországon bányászták a világ aranytermelésének egyharmadát (mintegy évi 1000 kilogrammot), az ezüstének egynegyedét. A 14. század közepére az aranytermelés elérte az évi 2000–2500, az ezüsttermelés az évi 10 ezer kilogrammot.
A nemesfémek mellett a réz, a vas, az ólom és a só kitermelése is fellendült. A só értékesítése is királyi monopólium volt. Károly Róbert az erdélyi sóbányák támogatása mellett megvetette a máramarosi sóbányászat alapjait is.
### Külkereskedelem
A külkereskedelem a tartományurakkal folytatott háború idején erősen lehanyatlott. Fellendítése érdekében Károly 1316-ban általános menlevelet adott ki a délről érkező kereskedők számára. A két fő nemzetközi kereskedelmi útvonal közül az egyik ekkor délre, Dalmácián keresztül Itáliába, a másik Bécsen keresztül nyugatra vezetett. Az addigi belső vámok helyett – amelyek elajándékozás révén zömmel magánkézbe jutottak – egy új külkereskedelmi vámra, a harmincadvámra alapozta a vámbevételeket. Ezt a fő kereskedelmi utak mentén a nagyobb városokban szedték. Mértéke kezdetben a kivitt és behozott áruk értékének 1%-a volt. Idővel magába olvasztotta a régi nyolcvanad határvámot is. Bécs árumegállító joga komoly akadálya volt a külkereskedelem fejlődésének, ezért 1335 őszén III. Kázmér lengyel és Luxemburgi János cseh királlyal Visegrádon királytalálkozót szervezett. Ezen kibékítette a lengyel és a cseh uralkodót, és új kereskedelmi utak létrehozásáról állapodott meg velük Csehország és Lengyelország irányába, hogy kikerüljék a bécsi vámot. A Buda–Brünn útvonal főbb állomásai Esztergom, Nagyszombat és Holics voltak. Buda és Brünn teljes árumegállító jogot kaptak. A lengyel-orosz kereskedelem magyarországi központja Kassa lett, Vezettek innen utak Krakkóba, keletre Oroszország, valamint a kun-román-tatár területeken keresztül Genova Fekete-tenger melléki birtokai felé.
### Egyéb adók
A kieső kamara haszna pótlására minden olyan telek után kapuadót szedtek, amelyiken egy megrakott szénásszekér ki-bejárhatott. 1336-ban ennek összege évi 3 garas volt, 1338-tól az ezüstgaras és az apródénár megszűnése után, az új értékálló ezüstdénárokban pedig, 18 dénár, azaz egyötöd aranyforint.
II\. András mintájára hadjáratok előtt rendkívüli hadiadót is szedett, ami portánkénti 1 aranyforint mértékével – tekintettel a 200 ezer portára – igen jelentős összeg volt.
Rendszeres bevétel volt a városok („városi adó” census) és a zsidók („zsidóbér” collecta) évi egy összegben fizetett rendes adója. Tőlük időnként rendkívüli adót is szedtek (subsidium, taxa).
Károly Róbert megadóztatta az egyházi jövedelmeket is. 1332-től csak úgy engedélyezte a pápai tized – nem összetévesztendő az egyházi tizeddel vagy a Péterfillérrel – beszedését, ha annak egyharmadát a király kapja.
### Kamararendszer
Továbbfejlesztette az Árpádoktól örökölt kamararendszert. A korábbi négy pénzverőkamara mellett még hatot felállított, ezekbe idővel beolvadtak a bányakamarák. A kamararendszer behálózta az egész országot, ezek feladata volt a portális adó behajtása, a pénzverés, a nemesércek beváltása, az urbura beszedése. II. András mintájára a kamarákat bérbe adta. Először nemesekkel próbálkozott, de ez nem vált be, attól kezdve városi polgárok, a kamaraispánok lettek a bérlők, akik a kamarákban saját familiárisaikat alkalmazták. A királlyal szerződést kötöttek az évente a királynak fizetendő összegről, de tevékenységüket részletesen szabályozták a pénzlábak, a súly, a finomság, a pénz alakja és verete, a pénzverés évi mennyisége és ideje meghatározásával.
A kamarák működését a tárnokmester és az esztergomi érsek megbízottai állandóan ellenőrizték. 1338-tól a tárnokmester megnövekedett feladatainak egy részét egy új tisztségviselő, a kincstartó (thesaurarius) vette át.
A városokban működő harmincadhivatalok irányítására létrehozták a harmincadispánságot, amelyet szintén bérlő irányított.
Az adóregálék kezelését Károly Róbert saját embereivel végeztette, azokat nem adta bérbe.
## Halála és utódlása
Károly Róbert 1342. július 16-án hunyt el Visegrádon. A temetési szertartás öt napon át tartott. A király holttestét legelőbb a visegrádi plébániatemplomban ravatalozták fel, majd a Dunán Budára szállították. Itt a város lakossága körmenetben, zsoltárokat énekelve kísérte be a városba. A menet élén az országnagyok haladtak zászlaikkal, egyikük a királyi lobogót vitte elöl. A budai gyászmisék után Székesfehérvárra vonultak a tetemmel. Fehérvár határában papok sokasága fogadta őket a város polgárai és nemesek kíséretében, és a városba érve egész éjjel virrasztottak a halott mellett. Másnap a fehérvári Nagyboldogasszony-bazilikában temették el István király és Imre herceg sírja közelében. A gyászbeszédet az esztergomi érsek mondta. A temetésen részt vett Károly Róbert sógora, a lengyel király, és násza, Károly morva őrgróf, a majdani IV. Károly császár. Feltételezett sírját Kralovánszky Alán tárta fel 1969-ben. A 14. századi, valószínűleg királyi sírban talált férfi megállapított életkora megfelel Károly Róbert életkorának. Arcát a koponya alapján rekonstruálták. Károly fiát, Lajost öt nappal később koronázták királlyá Fehérvárott.
## Családja
Első felesége Halicsi Mária, I. Leó halicsi király lánya volt, akit a forrásokban sokszor összekevertek második feleségével.
Második felesége a házasságkötéskor körülbelül 16 éves Piast Mária, II. Kázmér – a sziléziai Beuten hercege – lánya lett. 1318 közepén második felesége meghalt Temesvárott, ahol ekkor a királyi székhely volt. Ebből a házasságából feltételezhetően egy vagy két lánya született.
Harmadikként 1318 vége felé Károly szövetségesének, János cseh királynak a testvérét, az akkor körülbelül 13 esztendős Luxemburgi Beatrixot vezette oltárhoz, aki azonban egy év múlva, 1319 végén szintén elhunyt gyermekszülésben, újszülött gyermekével együtt.
Károlyt első három házassága trónörökös nélkül hagyta, és ez gyorsan újabb házasságra ösztökélte. Negyedikként 1320. július 6-án Budán feleségül vette I. Ulászló lengyel király lányát, a házasságkötéskor körülbelül 15 éves Lokietek Erzsébetet, ami később fiuknak, Lajosnak jogalapot teremtett a lengyel trón megszerzésére. Ebből a házasságából több gyermeke született:
- ?Károly vagy ?Katalin (\*1321)
- Károly (\*†1323)
- László (1324. október 1.–1329)
- Lajos (1326. március 5.–1382), I. (Nagy) Lajos néven magyar király
- András (1327. november 30.–1345. szeptember 18.), calabriai herceg, nápolyi trónörökös, majd a királynő koronázott férje
- ?Erzsébet (\*1327 és 1332 között)
- István (1332. augusztus 20.–1354)
Házasságon kívül született gyermeke egy Csepel-szigeti ágyasától:
- Kálmán (1317/18–1375), győri püspök 1337-től 1375-ig.
## Származása
</center>
## Kapcsolódó cikkek
- A magyar gazdaság a 14–16. században
[Magyar uralkodók](Kategória:Magyar_uralkodók "wikilink") [Anjou-kor](Kategória:Anjou-kor "wikilink") [Anjou-ház](Kategória:Anjou-ház "wikilink") [Magyar királyi hercegek](Kategória:Magyar_királyi_hercegek "wikilink") [Kiemelt cikkek](Kategória:Kiemelt_cikkek "wikilink") [1288-ban született személyek](Kategória:1288-ban_született_személyek "wikilink") [1342-ben elhunyt személyek](Kategória:1342-ben_elhunyt_személyek "wikilink") [A székesfehérvári bazilikában megkoronázott királyok és királynék](Kategória:A_székesfehérvári_bazilikában_megkoronázott_királyok_és_királynék "wikilink") [A székesfehérvári koronázóbazilikában eltemetett személyek](Kategória:A_székesfehérvári_koronázóbazilikában_eltemetett_személyek "wikilink") [Dalmácia királyai](Kategória:Dalmácia_királyai "wikilink") [Horvát uralkodók](Kategória:Horvát_uralkodók "wikilink") |
854,086 | Vukovári csata | 26,885,158 | null | [
"1991",
"Horvátország történelme",
"Szerbia csatái",
"Vukovár"
] | A vukovári csata (, ) a kelet-horvátországi Vukovár 87 napos ostroma, amelyet a szemben álló felek 1991 augusztusa és novembere közt vívtak meg. A várost a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) és különféle szerb paramilitáris erők ostromolták. A horvátországi háború előtt a barokk város virágzó, sokszínű település volt, melyet zömében horvátok, szerbek, de más népek, köztük magyarok is jelentős számban laktak. 1990-ben a Jugoszlávia felbomlása utáni nacionalista politika, melyet Slobodan Milošević szerb és Franjo Tuđman horvát elnök folytatott, a horvátországi szerbek fegyveres felkeléséhez vezetett, melyet a szerb kormány és paramilitáris csoportok is támogattak. Amikor a horvátországi szerbek megszerezték az irányítást Horvátország szerbek által is lakott részei felett, a JNA beavatkozott a felkelők oldalán. 1991 májusában Szlavónia kelet-horvátországi tartományban konfliktusra került sor. Augusztusban a JNA támadást indított Kelet-Szlavónia horvát uralom alatti részei, köztük Vukovár ellen.
Vukovárt a Horvát Nemzeti Gárda (ZNG) körülbelül könnyű fegyverzetű katonája és civil önkéntesek védték a JNA katonája és a nehézfegyverzetű szerb harcosok ellen. A csata alatt volt olyan nap, amikor tüzérségi eszköz, köztük rakéták és repeszgránátok csapódtak be a városban. Ez volt abban az időben Európa legpusztítóbb és leghosszabb csatája, és a második világháború óta Vukovár volt az első nagyobb európai város, amelyet teljesen leromboltak. Amikor a város 1991. november 18-án elesett, a szerb erők több száz katonát és civilt mészároltak le, és legalább polgári lakost deportáltak a városból és környékéről. Vukovárt etnikai tisztogatás keretén belül szerbbé tették, és a függetlenségét kikiáltó Krajinai Szerb Köztársaság része lett. Számos szerb katonai és politikai vezetőt – köztük Miloševićet – később elítélték háborús bűnök miatt, melyeket a csata alatt vagy az után követtek el; többen közülük börtönbe is kerültek.
A csata kimerítette a Jugoszláv Néphadsereget, és ez fordulópontot jelentett a horvátországi háborúban. Pár héttel később tűzszünetet jelentettek be. Vukovár ostroma elég időt hagyott Horvátországnak, hogy haderejét felkészítse és megerősítse, így később sikerrel vette fel a harcot a szerbek ellen. Vukovár 1998-ig szerb kézen maradt, majd békés úton visszakerült Horvátországhoz. Azóta újjáépült, de népessége csak a háború előtti felét érte el, és számos épületen még látszik a harcok nyoma. A két fő etnikai közösség között jelenleg is szakadék húzódik, a település nem nyerte vissza korábbi fényét.
## Háttér
left\|thumb\|Vukovár látképe a Dunáról 1917-ben Vukovár fontos regionális központ Horvátország keleti határánál, a Duna nyugati partján, Szlavónia keleti részén helyezkedik el. A területen horvátok, szerbek, németek, magyarok, szlovákok, ruszinok és más népek színes egységet alkotva éltek viszonylagos békében a háború kitörése előtt. Vukovár hosszú ideje jólétben élt, ez tükröződött Horvátország talán legszebb barokk épületein is.
A második világháború után jelentős demográfiai változások történtek, amikor a németeket kitelepítették, helyükre Jugoszlávia más részeiről érkeztek telepesek. Az utolsó, 1991-es jugoszláv népszavazás adatai szerint Vukovár községben a 84 189 lakosból, 36 910 (43,8%) volt horvát, 31 445 (37,4%) szerb, 6 124 (7,3%) jugoszláv, 1375 (1,6%) magyar és 8 335 (9,9%) egyéb nemzetiségű. Vukovár városában 1990-ben 44 639 fő lakott (21 065 horvát, 14 425 szerb).
1945-ben Jugoszlávia szövetségi szocialista állam lett, hat újonnan kialakított köztársasággal – Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Montenegró és Macedónia. A jelenlegi szerb–horvát határt 1945-ben húzták meg, a kormánydöntés a szerb többségű területeket Szerbia Szocialista Köztársasághoz, a horvát többségűeket pedig Horvátország Szocialista Köztársasághoz csatolta. Ez jelentős szerb kisebbséget hagyott a horvát oldalon.
A jugoszláv vezető, Josip Broz Tito 1980-as halála után az addig elfojtott nacionalizmus előtörni látszott, az egyes köztársaságok kormányai is erősödni kezdtek a szövetségi kormány gyengülésével párhuzamosan. Szlovéniában és Horvátországban le is zajlott az átállás a többpárti demokráciára, és gazdasági reformokat is bevezettek, de Szerbia autoriter kommunista elnöke, Slobodan Milošević minden reformtörekvést ellenzett, és a kommunista jugoszláv kormány hatalmának növelésére törekedett. 1990-ben Horvátországban és Szerbiában is választáson vetettek véget a kommunista uralomnak, függetlenségpárti nacionalista erők kerültek mindkét köztársaságban hatalomra. Horvátországban a Horvát Demokratikus Szövetség (HDZ) került kormányra, vezetője, Franjo Tuđman lett az elnök.
Tuđman programját a horvátországi szerb kisebbség ellenezte, akik felé nyíltan ellenséges volt. A Milošević által is támogatott horvátországi Szerb Demokrata Párt (SDS) a második világháború alatt szerbek százezreit kivégző usztasa mozgalom reinkarnációját látta benne. 1990 közepétől az SDS fegyveres felkelőket támogatott a szerbek lakta horvát területeken. A helyzetet tovább bonyolította, hogy kikiáltották a Krajinai Szerb Autonóm Területet, amely a szerb kormánytól és a paramilitáris szervezetektől is burkolt segítséget kapott. A horvát kormány gyorsan nagy területek felett vesztette el ellenőrzését. 1991 februárjában a krajinai szerbek kinyilatkoztatták függetlenedésüket Horvátországtól, és csatlakozási szándékukat Szerbiához. Horvátország több másik szerb közössége is elszakadást tervezte, létrehozva saját milíciáikat és területi elkülönülésüket.
## A csata előzményei
A szerbek és a horvátok konfliktusa 1991 elején terjedt át Kelet-Szlavóniába. Tavaszig több kelet-szlavóniai településen szerb félkatonai egységek alakultak, amelyeket a szerb belügyminisztériumon keresztül támogatott Slobodan Milošević. A belgrádi háborús propagandával feltüzelték a helyi lakosokat. A súlyosbodó helyzet miatt 1991. április 9-én Dokmanović drámai levelet írt Tuđmannak, amelyben kifejtette, hogy a városban a helyzet kritikus, minden pillanatban kitörhet egy etnikai konfliktus, amely számos áldozattal járna. Április 1-jén a Vukovár környéki falvak és más kelet-szlavóniai városok szerb lakói barikádokat kezdtek emelni a főutcákon. A Vojislav Šešelj vezette Fehér Sasok félkatonai csoport bevonult a Vukovártól északra fekvő, szerb többségű Borovo Selóba. Április közepén Armbrust páncéltörő rakétákat lőttek ki a településen. Az egyik verzió szerint barikádként szolgáló mezőgazdasági gépekre lőttek. Egy másik változat szerint szerbek lakta házakra irányítottak három rakétát. Áldozatok nem voltak, de a támadás fokozta és mélyítette az etnikai feszültségeket.
1991\. május 1-jéről 2-ára virradó éjjel két rendőri ellenőrzőpontot állítottak fel Borovo Selo határában. Egyesek szerint tüzet nyitottak kivilágítatlan házakból, amikor levették a szerb lobogókat a bejáratnál. Két rendőr megsérült, de elmenekültek, kettőt viszont elfogtak. Másnap reggel Veselin Šoškočanin, a Szerb Demokrata Párt vezetője tagadta az esetet, de utána elismerte, hogy elfogtak két rendőrt, mert szerb civilekre lőttek. Vinkovcei rendőrök indultak értük, de amint beértek a faluba, tüzet nyitottak rájuk, és többen meghaltak. Eszékről erősítést kértek, majd a megérkezésük után az eszéki rendőrök barikádokat építettek, amíg a vinkovcei rendőrök benyomultak a faluba. Ekkor a JNA 12. proletár gépesített dandár 7 páncélosa a két tábor közé állt. Az incidensben 12 rendőr meghalt, 22 megsérült, néhányuk testét megcsonkították. Három szerb is életét vesztette. A borovói csata a második világháború óta a legnagyobb erőszakos cselekmény volt a horvátországi szerbek és horvátok között. Ez sok horvátot feldühített, ami további erőszakhoz vezetett.
right\|thumb\|Szerb paramilitáris járőr a kelet-szlavóniai Erdődben (1991)
Nem sokkal ezután, a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) egységei bevonultak Borovóba. A hadsereg beavatkozását a helyi horvát vezetők üdvözölték, de a horvát belügyminiszter-helyettes, Milan Brezak azzal vádolta őket, hogy megakadályozzák a horvát rendőrség beavatkozását a paramilitárisok ellen. A rivális milíciák között tűzharcok alakultak ki az egész régióban. Vukovárban a horvátok gyakran erőszakba torkollóan zaklatták a szerb lakosokat. A horvát rendőrség erővel foglalta el a helyi rádióadót, az etnikailag kevert stáb szerb tagjait menesztették, helyükre horvátok kerültek. A szerb milíciák szisztematikusan lezárták a szerbek lakta vidéki területek közlekedési útvonalait, napokon belül Vukovár már csak egy horvátok lakta falvakon átvezető, burkolatlan úton lett megközelíthető. Vukovár atmoszférája elmondások szerint „gyilkos” lett.
1991\. május 19-én a horvát kormány függetlenségi népszavazást tartott. Vukovárban, csakúgy, mint Horvátország más részein, a keményvonalas szerb nacionalisták bojkottra szólították fel a szerbeket, míg a mérsékeltek a részvételt és a függetlenségre nemmel való voksolást ajánlották. Sok szerb szavazott is, de az ország 94%-os arányban a függetlenség mellett döntött.
A népszavazás után Vukovárban és környékén még inkább eluralkodott az erőszak. Sorozatos tűzharcokról és bombatámadásokról érkeztek jelentések. A szórványos tüzérségi támadások júniusban kezdődtek, és nyáron intenzitásuk nőt. Vukovár horvát kézen lévő északi elővárosában, Borovo Naseljében gránáttámadás történt. Szerb paramilitáris harcosok nem szerbek ezreit telepítették ki otthonaikból a községben. A Tomislav Merčep vezette horvát paramilitárisok szerbeket támadtak Vukovárban és környékén, 30 és 86 közötti szerbet gyilkoltak meg vagy tüntettek el, és több ezer ember elmenekült otthonából. A horvát kormány vukovári képviselője a zágrábi hatóságoknak ezt mondta: „a város ismét a terror, a fegyveres viszály és provokatív lövöldözések áldozata potenciálisan kifürkészhetetlen következményekkel. Az eddigi politika a szerb és horvát lakosság között terrorállapotot eredményezett.” Mindkét oldal fegyveresei felégettek és kifosztottak több száz házat és gazdaságot.
A konfliktus etnikai jellege elmosódott. Sok, generációk óta Vukovárban élő, starosedioci („régi telepes”) néven ismert szerb ellenállt a Belgrádból és Kninből érkező propagandának, inkább békében élt volna horvát szomszédjaival. Viszont a došljaci néven emlegetett, az 1945 után kitelepített németek helyére Szerbia és Montenegró területéről érkezők fogékonyabbak voltak a nacionalista szólamokra. Paolo Rumiz olasz újságíró szerint „megpróbálták kétetnikumúságukat a hazafias mozgósítás felett tartani, ha ez sikertelen volt, megölték, kifosztották vagy elhajtották őket. A régi telepesek nem hagyták magukat más nemzetiségűek ellen fellázítani.” Amikor a horvátok elmenekültek, lakásukat gyakran szerb szomszédaiknak hagyták megőrzésre, inkább bennük bíztak, mint a horvát rendőrségben. Sabrina P. Ramet amerikai újságíró szerint a kelet-szlavóniai háború „azok harca volt, akik nem akartak integrálódni a multikulturális városok multikulturális életébe.” Belgrád korábbi polgármestere, Bogdan Bogdanović a vukovári eseményeket a városiasodás elleni támadásnak nevezte.
## Szembenálló erők
right\|thumb\|Vukovár és a környező területek térképe 1991 júliusának végére a vukovári rögtönzött horvát védelmi erőt már kis híján bekerítették a szomszédos falvak szerb milíciái. Paramilitárisok, JNA-katonák és a Területi Védelem (, vagy TO) szerb sorkatonái voltak jelen a szerbek lakta területeken. A JNA-nak kis létszámú erői állomásoztak a vukovári Sajmište városrész laktanyáiban, horvát erőkkel körülvéve. Habár a két oldalra rendre „horvát”, „szerb” vagy „jugoszláv” jelzőkkel utalnak, több más népcsoport, köztük jelentős számban magyarok is harcoltak mindkét oldalon. A támadó erő első parancsnoka egy macedón volt, a horvát védők nagy hányada is szerb vagy más etnikumú volt.
### Horvát erők
A vukovári horvát védők között 1800 tagot számlált az újonnan megalakult Horvát Nemzeti Gárda, ebből 400 a 3. és az 1. gárdadandár tagja volt. A 3. gárdadandár 4. zászlóalja a kezdetektől a városban állomásozott, míg az 1. gárdadandár részei a Szerémség nyugati részéből vonultak be. A gárdistákon kívül 300 rendőrtiszt és 1100 civil önkéntes védte a várost. Az erők nagy része az elején rögtönzött módon szerveződött, de szeptemberben hivatalosan is létrejött a 124. dandár, vagyis a 204. Vukovári dandár. A kisszámú és gyengén felfegyverzett egység tagjainak családja még a városban volt, ezért az elsődleges céljuk az ő védelmük volt.
Önkéntesek Horvátország más részeiről is érkeztek, például a szélsőjobboldali, paramilitáris Horvát Védelmi Erők (HDS) 58 tagja, Dobroslav Paraga extrém nacionalista Horvát Jogok Pártja (HSP) támogatásával. A védők a vukovári társadalom széles rétegeiből tevődtek össze: harmaduk nem horvát, hanem szerb, rutén, magyar vagy más nemzetiségű volt. Nagyjából 100 szerb volt, akikben Zoran Šangut horvát védő elmondása szerint „teljesen megbíztunk. Velünk együtt védték Vukovárt.”
A vukovári horvát erők parancsnoka a JNA korábbi tisztje, akkori ZNG-tag Mile Dedaković volt, aki önként érkezett Vukovárba, majd átvette a védelem irányítását. Az ostrom alatt egyszerűen csak Jastrebként, azaz Héjaként emlegették. Akkoriban a horvát honvédelmi miniszter Gojko Šušak azt állította, hogy Vukovárt szerbek is védik, és Dedakovićot hozta fel példának, ez az állítás később független forrásokban is megjelent, de nem volt valóság alapja. A parancsnok, Branko Borković, szintén JNA-tisztből lett önkéntes. A két férfi egységes parancsnoki struktúrát alkotott, a védőket egy dandárba szervezték, integrált védelmi rendszert alakítottak ki. Hat szektorból álló védelmi gyűrű alakult, mindegyiket a 204. dandár egy-egy egysége védte.
A csata kezdetén gyengén voltak felszerelve, sokan csak vadászfegyverekkel rendelkeztek. A védők menet közben kaptak tüzérségi és légvédelmi eszközöket, de saját készítésű aknákat és úgynevezett IED (improvised explosive device) eszközöket is készítettek. Pár száz páncéltörő eszközt is kaptak, mint az M79 Osa vagy M80 Zolja páncéltörő gránátokat, de a csata alatt számos esetben kritikus lőszerhiány alakult ki. A JNA laktanyáinak elfoglalása is javította a helyzetet, mivel így megszerezték az ott található hadi felszereléseket is. Becslések szerint a horvát erők összes lőszerkészletének 55–60%-át is felhasználták.
### Jugoszláv és szerb erők
left\|thumb\|A JNA jobb fegyverekkel és felszereléssel rendelkezett, mint a horvát erők, vadászrepülőgépeket is használtak
A támadó erők részeként JNA-katonák harcoltak Jugoszlávia minden részéről, de rajtuk kívül a TO tagjai, csetnikek (szerb nacionalista paramilitárisok), helyi szerb milíciák, a Jugoszláv Haditengerészet és a Jugoszláv Légierő egységei is kivették részüket a küzdelemből. A csata csúcspontján 36 000 körüli jugoszláv és szerb katona volt Vukovár közelében. Nehéztüzérséggel, rakétákkal és tankokkal voltak felszerelve, repülők és a Duna vizén hadihajók támogatták őket.
A csatát elsődlegesen a jugoszláv szövetségi haderő vívta, így Szerbia kormánya is közvetlenül érintett volt. Ugyanis a szerb titkosrendőrség (SDB) is részt vett a hadműveletekben, néhány tisztje szerb TO egységeknek parancsolt. A szerb belügyminisztérium irányította a paramilitárisok tevékenységét, felfegyverezte és felszerelte őket. Slobodan Miloševićet később közvetlen befolyással vádolták. A később Vukovárban elkövetett háborús bűneiért elítélt Veselin Šljivančanin szerint a tűzparancs „Dedinjéből” jött, ebben a belgrádi villanegyedben élt Milošević.
right\|thumb\|A JNA 1991-es stratégiai terve Horvátország elfoglalására. A vukovári csata után elvetették a tervet a hadsereg kimerülése miatt A szlovéniai háború kezdetén a hadsereg még mindig úgy láttatta magát, mint a szövetségi, kommunista Jugoszlávia védelmezője, nem pedig a szerb nacionalizmus eszköze. Vezetője, Veljko Kadijević tábornok egyben Jugoszlávia honvédelmi minisztere és elkötelezett kommunista volt, kezdetben megpróbálta az állam egyben tartását kiharcolni, és semlegességet hirdetett a szerb–horvát konfliktusban. A JNA vezérkara célul tűzte ki Horvátország kettévágását a szerbek lakta belső területek, azaz gyakorlatilag a teljes dalmát partvidék és Kelet-Horvátország mentén. Ez a horvát politikai vezetők kapitulációjához, és Jugoszláviához való visszatéréséhez vezethetett volna. A JNA vezetését nem csak szerbek alkották, mert meg kellett őrizni a „jugoszláv” küllemet. Kadijević félig horvát, félig szerb, a JNA erőinek vezetője a csata első felében macedón, a Vukovárt bombázó légierő feje pedig horvát volt.
Szlovénia elvesztése a tíznapos háború után lehetetlenné vált az eredeti cél, azaz Jugoszlávia egységének megőrzése. A hadsereg szerb tagjai közül sokan nem akartak tovább harcolni egy többnemzetiségű Jugoszláviáért. Így egyre inkább szerb jellegű lett, a nemszerbek ha csak tehették elhagyták a hadsereget, vagy megtagadták a további szolgálatot. Néhány JNA-tiszt nyíltan támogatta a horvátországi szerb felkelőket, fegyvereket is juttattak nekik. Habár Kadijević és más JNA-vezetők kezdetben azt vallották, hogy „Jugoszlávia minden nemzetét meg kell védeni”, fel kellett ismerniük, hogy erre nincs esélyük, így beálltak a lázadó szerbek mögé.
A jugoszláv és szerb propaganda a horvát szeparatistákat népirtásra készülő usztasáknak állította be, akik illegálisan vettek el területeket Jugoszláviától, és a szerb civileket a második világháború szerbellenes népirtásainak megismétlésével fenyegetik. Kadijević később elismerte, hogy a Vukovár elleni hadműveletekkel a város „felszabadítását” és a horvát hadsereg „gerincének megroppantását” szerették volna elérni. A JNA folyóirata, a Narodna Armija a csata után azt írta, hogy „Vukovár évtizedeken át készült, hogy a német hadsereg levonulását támogassa a Dunán.” Šešelj így fejtette ki: „Mi mind egy sereg leszünk. Ez nagy feladat a szerbeknek. Akik teljesítik, győztesek lesznek. Akik feladják, nem maradhatnak büntetés nélkül. Egy usztasa sem hagyhatja el élve Vukovárat.”
A bosnyák és koszovói albán katonák további gondot okoztak, akik nem azonosultak a nagyszerb elképzelésekkel. Szerbiában sem szimpatizált mindenki a háborúval, így a mozgósítás is nehézkes volt.
## I. szakasz (1991. augusztus–szeptember)
thumb\|left\|Hadműveletek Kelet-Szlavóniában 1991 szeptembere és 1992 januárja között. A frontvonal a hadjárat végétől 1998 januárjáig fennálló szerb-horvát határt mutatja A vukovári csatának két szakasza volt, melyek együtt nagyjából kilencven napig tartottak. Az első szakasz 1991 augusztusa és szeptembere között zajlott, mielőtt a várost teljesen bekerítették, a második október elejétől november közepéig, mikor a várost körülvette és elfoglalta a JNA. Júniustól a szerb erők Vukovárat és a környező falvakat naponta vagy szinte naponta ismétlődő tüzérségi és aknavető tűznek tették ki. Júliusban a JNA és a TO nagy létszámban vonult Kelet-Szlavóniába, három oldalról bekerítve a várost. A komolyabb harcok augusztus végén kezdődtek. 23-án Borovo Nasaljét két jugoszláv G–2 Galeb vette bombázás alá. A horvát erők hordozható légvédelmi rendszer segítségével lőtték le ezeket. Másnap a JNA, a Jugoszláv Légierő és a Jugoszláv Haditengerészet nagyszabású támadást indítottak, harckocsik, tüzérség eszközök és dunai hadihajók is részt vettek benne. A határ két oldaláról vezetett támadás komoly károkat és számos polgári áldozatot követelt.
A horvát kormány szeptember 14-én megtámadta a JNA helyőrségeit és fegyverraktárait, ez volt a laktanyák csatája. A vukovári JNA katonai létesítményeket is támadták, de a védők ellenálltak. Bosszúból a szerb palamilitárisok Negoslavci irányából támadtak Vukovártól délnyugatra fekvő területeket, nagyjából 2000 embernek kellett otthonait elhagyni, tömegmészárlásokról és civil áldozatokról is érkeztek hírek. A kerületen kívüli horvát erők az elfoglalt laktanyákból rengeteg hadi felszerelést zsákmányoltak, ezekből Vukovár védőinek is jutott.
A JNA válaszul komoly erőkkel nyomult Kelet-Szlavóniába, ahonnan Vinkovcen és Eszéken keresztül akartak Zágrábig vonulni. A hadsereg nem akarta megkerülni Vukovárt, mivel szerették volna az ostromlott laktanyákat megvédeni, és az utánpótlási vonalra leselkedő esetleges veszélyeket is meg kívánták szüntetni. A JNA vezérkara nem Vukovárra összpontosította a hadművelet fő erőkifejtését, de csakúgy, mint a sztálingrádi csata a második világháborúban, ez a kezdetben jelentéktelennek tűnő helyszín később egyre nagyobb politikai jelentőséggel bírt mindkét fél számára.
Szeptember 19-én a legalább 100 T–54/55-ös és M–84-es harckocsikkal indult meg egy hadoszlop, melynek részeként páncélozott szállítók és nehéztüzérségi eszközök hagyták el Belgrádot. Horvátországba szeptember 20-án, a szerbiai Sid város közelében vonultak fel. A horvátokat gyorsan visszaszorították Vukovárba. A JNA 1. Gépesített Gárdadandárja hamarosan megérkezett a vukovári laktanyákhoz, felmentve azokat a horvát ostrom alól. Vukovár bekerítéséhez is hozzákezdtek és szeptember 30-ra a város már teljesen körbe volt zárva. Minden kifelé és befelé vezető utat ellenőriztek és lezártak, az egyetlen kivétel egy korábban elaknásított gabonamezőn át vezető mezőgazdasági út volt.
A JNA támadások sorát indította, átütő sikerek nélkül. Nyílt terepre tervezett fegyverzete használhatatlan volt Vukovár szűk utcáin. A reguláris tüzérség támogatása is hiányzott, a TO gyengén kiképzett és motivált alakulatai nem voltak képesek megfelelő alternatívát nyújtani. A JNA katonái nem értettek a városi hadviseléshez és parancsnokaik sem tudták kihasználni erőfölényüket és szervezettségüket.
A horvát erők a JNA támadásaira a bekötőutak aknázásával, páncéltörő fegyverek és mesterlövészek alkalmazásával és a megerősített pozíciókból való visszacsapásokkal próbáltak válaszolni. A JNA kezdetben páncélos ékek tömegét vetette be, melyek az utcákon egymás mögött tudtak haladni, néhány lövészszázad követte ezeket. Válaszként a horvátok páncéltörőkkel céloztak rájuk gyakran mindössze 20 méter távolságból, kilövendő az elöl és oldalt haladó járműveket, a támadók többi részét így védetlenné téve. Óvakodtak a JNA fegyverzetének teljes megsemmisítésétől, hiszen a zsákmányolt eszközök fontos utánpótlást biztosítottak. A horvátok „aktív védekezési” stratégiát választottak, rajtaütésszerű támadásokat vezettek a szerbek ellen. A (taposó)aknák gátolták a JNA műveleteit. Szokatlan módszereket is bevetettek az ellenség moráljának megbontása érdekében, például időjárás-módosító rakétákat lőttek ki, a parkoló tankok alá aknákat helyeztek, melyek a reggeli indításnál robbantak. A JNA veszteségei igen komolyak voltak. Mindössze egy, „tanktemetőként” emlegetett úton nagyjából 100 páncélozott jármű semmisült meg, ezek közül 15-öt Marko Babić ezredes pusztított el. A sok áldozat a harci morál jelentős csökkenését hozta, ez aztán egyre feljebb gyűrűzött a parancsnoki hierarchiában is.
A JNA a város ellen tüzérségi és rakéta-zárótüzet vetett be. A harc végéig több, mint gránátot és más rakétát lőttek Vukovárra, akár naponta 12 ezret is. Becslések szerint a városra és környékére több, mint 2 és fél millió, 20 mm-nél nagyobb átmérőjű gránátot lőttek. A bombázás intenzívebb volt a sztálingrádinál is. A Vukovárban maradó több ezer civil pincékben és a hidegháború alatt épült óvóhelyekben húzta meg magát.
### A JNA gyengeségei és új taktikái
right\|thumb\|A JNA M–84 harckocsija egy aknára futása után Vukovárban, 1991. november Az, hogy a JNA-t nem támogatta jelentős gyalogság, az előző hónapok elképesztően alacsony mozgósítási szintjének volt köszönhető. Számos tartalékos, akik között Jugoszlávia teljes területéről, így Horvátországból is voltak akik megtagadták a behívó parancsot, sok már állományban szolgáló katona pedig dezertált. Szerbia hivatalosan sosem vett részt a háborúban, így általános mozgósításra nem került sor. 150 ezer körüli szerb külföldre menekült a besorozás elöl, mások dezertáltak vagy elrejtőztek. A sorkatonai szolgálatra kötelezetteknek mindössze 13%-a jelentkezett katonának. 40 ezren lázadást rendeztek Szerbia városaiban, a Vreme szerb újság szerint „totális katonai összeomlás” helyzete állt fenn.
A csatatéren is elképesztően gyenge volt a harci morál. A JNA parancsnokai több esetben saját katonáikra fogtak fegyvert, hogy így vegyék rá őket az engedelmességre. Mikor egy egység parancsnoka két részre osztotta csapatát aszerint, ki akar harcolni tovább, illetve ki akar inkább hazamenni, egy újonc képtelen volt választani, ezért inkább tarkón lőtte magát. Egy tiszt később elmesélte, alárendeltjei hogyan próbálták megtagadni a parancsokat. „Elhagyták a járműveket, eldobták fegyvereiket, leültek a földre és John Lennon Give Peace a Chance dalát énekelték.” Október végén egy teljes újvidéki lövészzászlóalj elhagyta Borovo falut, és harc nélkül megfutamodtak. Egy másik tartalékos alegység fegyverét eldobva egy közeli hídon átsétált Szerbiába. Vladimir Živković harckocsizó járművét a frontvonalról a belgrádi parlament elé vezette, majd az épület előtti lépcsőkön leparkolta. A hatóságok letartóztatták és őrültnek nyilvánították. Katonatársai tiltakozásképp fegyverrel elfoglaltak egy rádióállomást, és kijelentették, hogy „nem vagyunk árulók, de agresszorok sem akarunk lenni.”
Szeptember végén Života Panić vezérezredes került a Vukovár elleni hadművelet élére. A nagy parancsnoki eréllyel és szaktudással rendelkező Panić új összpontosítási körzeteket határozott meg és szigorúan ellenőriztette a kiadott parancsok végrehajtását azért, hogy a JNA működésében mutatkozó szervezetlenséget megakadályozza. A rendelkezésre álló erőket két részre osztotta: az északi és a déli felelősségi területekre. Az északi vezetését Mladen Bratić vezérőrnagy, a déliét Mile Mrkšić ezredes kapta. Közben szerb paramilitáris csapatok újonnan is érkeztek a harctérre. Jól felszereltek és motiváltak, de gyakran fegyelmezetlenek és brutálisak voltak. Gyengeségeik ellenére zászlóalj erősségű csapatokba szerveződtek és képesek voltak akár a hiányzó tartalékosok helyettesítésére is. Az újvidéki hadtest parancsnokát a csata után levideózták, ahogy a csata után az „Arkan” néven is ismert Željko Ražnatović „tigriseit” méltatja:
Panić a motivált paramilitáris gyalogságot a képzett műszaki egységekkel kombinálta, a nehézfegyverek és a lövészek támogatása mellett megtisztították az utakat az aknáktól. A félkatonaiak által szorgalmazott támadás, aztán szeptember 30-án kezdődött meg. Vukovár horvát ellátási útvonalát vágták el, mikor a városba vezető út menti Szlavónmária falut október 1-jén elfoglalták. Nem sokkal ezután a 204. dandár parancsnoka, Mile Dedaković pár fő követőjével kitört a horvát kézen lévő Vinkovci felé. Ezután Vukovár védelmének irányítását helyettese, Branko Borković vette át. Anton Tus tábornok, a kerületen kívüli horvát erők parancsnoka Dedakovićot nevezte ki egy az ostromzár áttörését célul kitűző hadművelet élére. A város védelmét támogató katonai akció október 13-án kezdődött. Nagyjából 800 katona és 10 tank vett részt a támadásban, mely a kora reggeli órákban a tüzérségi előkészítéssel vette kezdetét. A különleges rendőri erők délelőtt érkeztek meg Szlavónmáriába, de még pihenniük kellett. A horvát tankok és gyalogosok a JNA kemény ellenállásába ütköztek, Berzétemonostornál tüzérségi tűz fogadta őket. A JNA 252. Páncélozott dandárja nagy veszteségeket mért a horvát erőkre, 13 óra körül a hadműveletet a HV leállította. A Vöröskereszt humanitárius konvoját átengedtek Vukovárba.
## II. szakasz (1991. október–november)
thumb\|right\|300px\|A vukovári csata végső szakasza, mikor a JNA és a szerb csapatok bekerítették a várost, majd el is foglalták A csata végső szakasza alatt Vukovár megmaradt lakói, köztük több ezer szerb, pincékbe és egyenként akár főt is befogadó óvóhelyekre menekültek. Válságbizottságot hoztak létre, mely a városi kórház alatti atombunkerben működött. Ez a bizottság átvette a város irányítását, megszervezték az élelem, víz és orvosi ellátmány kiszállítását. Ez biztosította az utcákon rekedt civileknek a minimumot, és azt is, hogy minden óvóhelyen legalább egy-egy orvos és ápoló tartózkodott.
A kórháznak sebesültek százait kellett ellátnia, szeptember második felében naponta 16-80 ember érkezett, ezek háromnegyede civil volt. Annak ellenére, hogy az épület Vöröskereszt-védelem alatt állt, a csata alatt több, mint 800 találat érte. Az épület nagy része megrongálódott, a személyzet és a betegek föld alatti folyosókon húzták meg magukat. Az intenzív osztály az épület atombunkerébe költözött. Október 4-én a Jugoszláv Légierő támadta a várost és ennek keretében lerombolta műtőjét. Egy bomba több szintet zuhant, nem robbant fel, hanem egy sebesült lábára esett, anélkül, hogy megsebesítette volna. Az egyik orvos később rákérdezett Szerbiában, miért támadták meg a kórházat, azt a választ kapta: „Mert sebesült horvát katonák voltak ott.”
A horvát légierő közben An–2 repülőgépeket vetett be, hogy ejtőernyővel utánpótlást dobjanak le a vukováriaknak. A gépek az ellenségre levetettek rögtönzött bombákat is, melyek üzemanyaghordókból készültek, robbanóanyaggal és fémcsövekkel megtöltve ezeket. A csapatok GPS-sel bemérték a célpontot, majd az első ajtón kilökték a dolgokat. Az egyik gépet 2K12 Kub-bal lőtték le, megölve ezzel a légi egységek parancsnokát, Marko Živkovićot.
Az Európai Közösség is megpróbált a bent rekedt 12 ezer civilnek humanitárius segélyt nyújtani, de csak egy konvojuk jutott be. A horvát erők október 12-én felfüggesztették hadi tevékenységüket, hogy a konvoj áthaladhasson, de a JNA a szünetet is kihasználta. Miután a konvoj elindult, a jugoszláv hadsereg két napig feltartotta, ez alatt aknákat fektettek, erősítést szereztek és megerősítették a Vukovárba bevezető utak feletti ellenőrzésüket. A konvoj megérkezte után a kórház orvosi ellátmányt kapott, 114 sérült civilt pedig evakuáltak a városból.
Október 16-án a JNA nagy támadást indított Borovo Naselje ellen. Ezzel némi nyereséget értek el, de a horvátok ismét komoly ellenállást tanúsítottak. Október 30-án a JNA teljesen összehangolt támadást indított, paramilitáris erőkkel az élen, akiket gyalogság és műszaki egységek követtek, átnyomulva a horvát védelmen. Az északi és déli szektorra osztott szerb erők bizonyos pontokat egyszerre támadtak meg, visszanyomva a védőket. A JNA új taktikát is bevetett, például közvetlenül a házakra lőttek, majd tankokat vezettek beléjük, könnygázt és füstbombákat is bevetettek, páncéltörő és légvédelmi lövegeket is használtak, miközben házról házra haladtak. Ez a taktika komoly veszteségeket okozott horvát oldalon.
November 2-án elérte a stratégiai fontosságú Lužacot, a Borovo Naselje és Vukovár közt fekvő elővárost, elvágva ezzel a városközpontot az északi külvárosokkal összekötő utat. Eközben a ZNG (melyet ekkorra már Horvát Hadseregnek hívtak) megpróbálta visszafoglalni Szlavónmáriát és Cseriget, hogy ismét megnyílhasson az utánpótlási útvonal. Ezt a JNA hozzáférési útvonalainak bombázásával, illetve páncélostámadással kívánták elérni. Ez Mladen Bratić JNA tábornok életébe került, ugyanis november 4-én harckocsiját találat érte, de a JNA gyalogsága és tüzérsége visszaverték a horvátokat, súlyos veszteségeket okozva
### Vukovár eleste
right\|thumb\|A vukovári kórház az október 4-i bombatámadás után November 2-án a JNA csapatai kétéltű támadást indítottak át a Dunán, északra Lužactól, hogy november 3-án egyesüljenek Arkan paramilitáris „Tigriseivel”. Ez a támadás félbeválasztotta a horvát területet, a városközpont védőit elválasztva a Borovo Naseljei kisebb csoporttól. A déli műveleti csoport ezután szisztematikusan kezdte megtisztítani a városközpontot, újabb és újabb csoportokat vágva le. November 9-én foglalták el a kulcsfontosságú Milova Brdát (Malom-domb) dombtetőt, így ráláthattak a város nagy részére. A támadást nagyrészt paramilitárisok vezették, de a JNA és TO katonái is támogatták, különösen aknamentesítéssel és gyalogsági kísérettel. A Vukovártól közvetlenül nyugatra fekvő Bogdánfalva november 10-én esett el. November 13-án a JNA az utolsó kapcsolatot is elvágta Borovo Naselje és Vukovár között. A Vukováron kívül rekedt erők megpróbáltak visszatérni a városba, de a Berzétemonostorból induló támadás sikertelen volt.
Ekkorra a védők kifogytak a lőszerből, kimerültek a folyamatos, eredmény nélküli harcokban. Ekkorra már csak három külön részre oszlottak. A már elkerülhetetlen vereség előtt több száz horvát katona és civil próbált kitörni, erre azért volt lehetőségük, mert a JNA a végső támadásra készülődött. A Borovo Naseljeiek nagy része nem tudott kitörni, így megölték őket. November 18-án Vukovár központjának utolsó védőit is bekerítették.
Vukovár polgári lakói közül sokan nyomorúságos körülmények között, az éhenhalás küszöbén éltek. Egy nő mondta az ENSZ-különmegbízott Cyrus Vancenak, hogy az utolsó két hónapot egy óvóhelyen töltötte öt gyermekével, mosakodási lehetőség és illemhely nélkül. Két szelet kenyér és egy darab pástétom volt egy napra élelmük. Vukovár egyik védője így írta le a csata csúcspontjakor tapasztalható körülményeket:
A csata végén az óvóhelyeken meghúzódó tömegek sokkot kaptak az állapotokat meglátva. A Horvát Rádió riportere, Siniša Glavašević és egy végig a városban maradó vukovári így jellemezte a képet, ami a túlélőket fogadta:
Habár Vukovár központjában véget értek a harcok, a város más részein továbbra is folytak a küzdelmek. Néhány védő november 20-ig ellenállt, mások november 23-án távoztak Borovo Naseljéből. right\|thumb\|Jelenet tíz nappal a megadás után: vukovári utca romokban Külföldi újságírók és nemzetközi megfigyelők nem sokkal a védők megadása után beléphettek a városba, rögzítették is, mit láttak. Blaine Harden, a Washington Post újságírója így írt:
Chuck Sudetic a The New York Timestól így írt:
Laura Silber és a BBC-s Allan Little leírta, hogy „az emberek és állatok tetemei az utcákon hevernek. Az épületek szörnyű csontváza még égett, pár centin múlott, hogy megúsztuk. Vad szerb önkéntesek kóborolnak az utakon, zsebeik tele lopott kincsekkel.” Marc Champion a The Independentben írta le, hogyan ünnepeltek a JNA katonái:
## Veszteségek
### Horvát
Horvátország jelentős katonai és polgári veszteségeket szenvedett. Az első jelentések 1798 halottról szóltak. Anton Tus horvát tábornok későbbi állítása szerint 1100 horvát katona meghalt, katonát és civilt pedig eltűntként tartanak számon. Másik katonát pedig Vinkovce és Eszék megközelítése alatt öltek meg Tus szerint. Megjegyzése szerint a harcok olyan hevesek voltak, hogy a szeptember és november közti kelet-szlavóniai veszteségek a teljes 1991-es horvát háborús veszteségek felét adták. A Horvát Védelmi Minisztérium 2006-os jelentése szerint 879 horvát katona halt meg, további 770 katona sebesült meg Vukovárnál. A Központi Hírszerző Ügynökség a kelet-szlavóniai horvát veszteségeket és köré teszi. A 204. Vukovári dandár létszámának 60%-át elvesztette. Horvát tisztviselők halottról, 800 eltűntről, fogságba esőről és menekültről számoltak be Kelet-Szlavónia kapcsán.
### Szerb és jugoszláv
Habár a JNA veszteségei kétségkívül jelentősek voltak, a pontos számok a hivatalos adatok hiánya miatt nem ismertek. A JNA 1279 elesettet ismert el, melyek közül 177 tiszt volt, de ez az egész horvátországi háborúra vonatkozott. Tus szerint a JNA újvidéki alakulata 1300 katonát vesztett a kelet-szlavóniai hadjárata alatt. Ebből az adatból úgy becsli, hogy és közti az elesett katonák és önkéntesek száma, 600 páncélozott járművet és 20 repülőt is vesztettek.
A szerb források nem támasztják ezt alá. Andrija Biorčević tábornok, az újvidéki alakulatok korábbi parancsnoka szerint „nem estek el tőlünk -nál többen.” A szerb hadsereggel szoros kapcsolatban álló Miroslav Lazanski újságíró a belgrádi Večernje novosti lapban így írt: „A JNA Területi Védelem, és önkéntes egységei oldalán pontosan -an haltak meg.” 110 páncélozott jármű és két harci repülő elvesztését ismerte be, további egy pedig technikai okok miatt pusztult el. Života Panić tábornok a szerb Vreme hetilapnak adott interjújában 1503, a csatában elesett JNA-tagról beszélt. Milisav Sekulić ezredes 1180 JNA-és TO-katona haláláról tud. Norman Cigar hadtörténész szerint az elesettek valós száma jóval nagyobb lehet, mivel a csata alatt nem mindig jelentették be a veszteségeket.
## Háborús bűnök
left\|thumb\|Az ovčarai sertéstelep, ahol 260 embert mészároltak le a csata után
Sok Vukovárban elfogott katonát és polgári lakost megöltek. A szerb paramilitárisok az utcát járták, horvátok után kutatva és számos brutális kivégzésre került sor. Újságírók is tanúi voltak egynek Vukovár főutcáján, de civilek utcán heverő holttesteiről is beszámoltak. A BBC televíziós riporterei rögzítették, ahogy szerb paramilitárisok a „Slobodane, Slobodane, šalji nam salate, biće mesa, biće mesa, klaćemo Hrvate!” („Slobodan, Slobodan, küldj nekünk salátát! Lesz hús, lesz hús, levágjuk a horvátokat!”). Egy, a JNA tartalékosai közé beépült újságíró később így írt:
right\|thumb\|upright\|Gyermek vár az ENSZ általi evakuálására 1991 decemberében
A vukovári kórházból nagyjából 400 embert (nem-szerb páciensek, orvosi személyzet, helyi politikusok és mások, akik itt kerestek menedéket) a JNA-hoz vitték. Bár néhányukat elbocsátották, nagyjából 200-at a közeli ovčarai táborba vittek, majd kivégeztek. Az esemény a vukovári mészárlás néven vált ismertté. Nagyjából 50 másik embert soha többé nem láttak. Több ezer személyt a szerbek által ellenőrzött horvát területek vagy Szerbia börtöntáboraiba szállítottak. További tömegmészárlások is történtek, a Vukovártól északra fekvő Dályában, ahol korábban is volt már mészárlás, számos vukovári foglyot kemény kihallgatásnak, veréseknek és kínzásoknak vetettek alá, legalább 35 áldozattal. A JNA kétezer embert börtönzött be egy veleprometi gyárépületbe Vukovárban. 800-at a JNA hadifogolynak minősített. Sokukat brutálisan kihallgatták, többeket a TO vagy paramilitárisok lőttek le, másokat pedig Ovčarába küldtek, ahol a vérengzés áldozatai lettek. A fennmaradó foglyokat pedig a szerbiai Szávaszentdemeterben található JNA-börtöntáborba szállították, ahol érkezéskor meztelenre vetkőztették őket, megverték és kihallgatták őket, heteken át a puszta padlón kellett aludniuk. Legtöbbjüket a Cyrus Vance közvetítésével tető alá hozott ENSZ-egyezmény megkötése után, 1992 januárjában kiengedték. Másokat 1992. közepéig fogságban tartottak. A Vukovárt védő szerbeket árulónak minősítették, különösen kegyetlenül bántalmazták őket.
A fogvatartottakat, akiket nem gyanúsítottak a horvát erőkkel való együttműködéssel, Szerbia és Horvátország más részeire telepítették. Vukovár és környéke nem-szerb lakosságát etnikailag megtisztították, legalább 20 ezer lakosnak kellett elhagynia a várost, Kelet-Szlavóniából tízezreket telepítettek ki. 2600-an tűntek el a város eleste után, 550-en máig hiányoznak. Háborús nemi erőszakra is volt példa, ezért három katonát később elítéltek.
A szerb erők számos prominens személyt különválasztottak. Köztük volt Vesna Bosanac, a kórház igazgatója, akit Horvátországban hősként ünnepeltek, de a szerb média démonizálta. Őt és férjét a szávaszentdemeteri börtönbe szállították, ahol 66 másik nővel zárták egy szobába hetekre. Férjét többször is megverték. A Nemzetközi Vöröskereszt segítségével a párt fogolycsere után elengedték. Siniša Glavašević horvát rádiós újságírót, akinek adásai ikonikussá váltak Horvátországban, Ovčarába vitték, megverték, majd lelőtték a mészárlás többi áldozatával együtt.
Vukovárat módszeresen kifosztották. Egy ott harcoló JNA-katona a Dnevni Telegraf szerb újságnak elmondta, hogy „a csetnikek [paramilitárisok] professzionális zsákmányszerzők, akik tudták, mit keresnek az éppen kifosztott házakban.” A JNA is részt vett ebben: a Szerb Védelmi Minisztérium egyik tisztviselője így beszélt erről: „Mondj nekem akár csak egy tartalékost, különösen ha tiszt, aki több, mint egy hónapot töltött a fronton és nem tért vissza egy jó autóval, ami mindenfélével tele ne lett volna pakolva.” Több, mint műtárgyat raboltak el, például a városi múzeum, az Eltz-kastély kiállítási tárgyait, amelyet lebombáztak és meg is semmisítettek. 2001 decemberében Szerbia 2000 lopott műtárgyat visszaszolgáltatott.
### Perek és vádemelések
Három JNA-tiszt (Mile Mrkšić, Veselin Šljivančanin és Miroslav Radić) ellen a Hágai Nemzetközi Törvényszék (ICTY) emberiség elleni bűntettek és a háború törvényei megszegése miatt vádat emelt, a három férfi 2002-es, 2003-as elfogása vagy átadása után. 2007. szeptember 23-án Mrkšićet a ICTY 20 év börtönbüntetésre ítélte kínzás és gyilkosság, Šljivančanint öt évre kínzás miatt, Radićot felmentették. Šljivančanin büntetését fellebbezés után 17 évre növelték, utána második fellebbezésre tíz évre csökkentették, végül 2011 júliusában szabadult. Slavko Dokmanovićot, Vukovár szerb polgármesterét is letartóztatták, de nem sokkal az ítélet meghozatala előtt, 1998 júniusában öngyilkos lett.
Vojislav Šešelj szerb félkatonai vezető ellen is vádat emeltek háborús bűnök, köztük több rendbeli megsemmisítés és a kórházi vérengzés miatt, utóbbiban „Fehér Sasai” állítólag részt vettek. 2016 márciusában minden vád alól felmentették. Horvátország is vádat emelt több szerb ellen háborús bűnök miatt. 2005 decemberében egy szerb bíróság 14 korábbi paramilitárist ítélt el a kórházi mészárlásban való részvételük miatt. Az ICTY Željko „Arkan” Ražnatovićot is beidézte ezért, de még azelőtt meggyilkolták Belgrádban, hogy megjelenhetett volna a bíróság előtt.
Slobodan Milošević vádirata a teljes JNA-Szerbia offenzívát tartalmazta, így a kelet-szlavóniai harcok is beletartoztak. Közös bűnszövetkezetben vett részt a nem-szerbek kitelepítésében, számos emberiség elleni bűntettel, a háború törvényeinek és a genfi egyezmények megszegésével vádolták. 2006 márciusában, a per vége előtt hunyt el. Goran Hadžić horvátországi szerb vezető „otthonok, vallási és kulturális intézmények öncélú megsemmisítése”, „katonai szükségszerűség által nem indokolt pusztítás” és Vukovár nem szerb lakosságának deportálása miatt került Hágába. Hét év bujkálás után 2011 júliusában tartóztatták le, tagadta bűnösségét. 2016 júliusában, a per lezárulta előtt hunyt el.
Horvát bíróságok emeltek vádat a Jugoszláv Néphadsereg parancsnokai, Veljko Kadijević és Blagoje Adžić ellen, szintén a vukovári háborús bűnökkel kapcsolatban. Adžić 2012 márciusában természetes halállal hunyt el Belgrádban, sosem került sor a perére. Kadijević Oroszországba menekült, 2008-ban megkapta az orosz állampolgárságot is. 2014 novemberében hunyt el Moszkvában. 2011-ben egy szerb bíróság több, mint 40 horvátot ítélt el vukovári háborús bűnök miatt, de egy horvát katona elleni korábbi vádiratot elvetettek, az eljárás alatt tapasztalható szabálytalanságok miatt.
1999-ben Horvátország a Nemzetközi Bíróság (ICJ) előtt perelte be Jugoszláviát, állításuk szerint Vukovárban népirtást követtek el. Szerbia és Montenegró 2006-os szétválása után Szerbiára maradt a per. 2015 februárjában az ICJ kijelentette, nem volt népirtás, habár a JNA és a szerb paramilitárisok sorozatos háborús bűnöket követtek el.
## Politikai szempontok
### Propaganda
A szerb és horvát média ádáz propagandaharcot vívott a csata eseményeiről és okairól. Mindkét fél ultranacionalista véleményeket hangoztatott, és kritizálta a másikat objektivitás és önkritika hiánya miatt. A horvát média a szerbeket „szerb terroristáknak” és „szerb-kommunista megszálló hadseregnek” mutatta be, melyek célja a független Horvátország ezeréves álmának szétzúzása. A propaganda Vukovár eleste után pörgött fel igazán. A Novi list horvát lap a szerbeket „kannibáloknak” és „brutális szerb extrémistáknak” nevezte, míg a szerb média a szerb nép „felszabadítóinak” és „védőinek” nevezte őket, a horvátokat pedig „usztasa hordáknak”, „feketeingeseknek”, „militánsoknak” és „részeg és kövezett szörnyeknek” festette le. Faji és nemi előítéleteket is elővettek, például hogy a horvát védők „nőnek öltözve hagyták el a várost”, és „fekete embereket” toboroztak.
Az áldozati státusz mindkét oldal propagandájának központi célja volt, a csatát az atrocitások alátámasztására használták fel. Az azonosítatlan áldozatok a zágrábi televízióban horvátokként, a belgrádiban pedig szerbekként bukkantak fel. A Republika nevű szerb ellenzéki lap állítása szerint az állami tulajdonú TV Novi Sadnak ki volt adva, hogy riporterei bármilyen holttestet „szerb hullaként” mutassanak be. A csata után a vukovári kórház előtt fekvő holttestek százairól a belgrádi televízió azt állította, szerbek, akiket a horvátok „mészároltak le”. A Human Rights Watch jelentése szerint a kórházban sérüléseikbe belehalók testei voltak, akiket az intenzív szerb bombázás miatt képtelenek voltak eltemetni, így a szabadban kellett hagyni őket. A szerb adók még a város eleste után is gyakran sugároztak képeket „Vukovárban lemészárolt szerbekről”.
Ennek az áldozatközpontú propagandának erős motiváló hatása volt. Egy szerb önkéntes elmondása szerint a csata előtt sosem látta a várost, de ide kellett jönnie harcolni, mert „a horvátoknak katakomba-hálózatuk van a város alatt, ahol csak azért kínoznak és ölnek meg gyermekeket, mert szerbek.” A Reuters hibásan jelentette, hogy 41 gyermeket mészároltak le horvát katonák, és hiába vonták vissza ezt egy nappal később, a szerb média arra használta, hogy igazolják a Horvátország elleni katonai akciókat. Sok Vukovárnál harcoló azt hitte, azért folyik a küzdelem, hogy a várost felszabadítsák az idegen megszállás alól.
### Nemzetközi reakciók
A nemzetközi közösség több alkalommal is véget próbált vetni a harcoknak, sikertelenül. A tűzszüneteket mindkét fél megsértette, gyakran órákon belül. Az Európai Közösség néhány tagjának felhívását, mely szerint a Nyugat-európai Uniónak be kellene avatkozni, az Egyesült Királyság megvétózta. E helyett Lord Carrington elnökletével Jugoszlávia-konferenciát rendeztek, a konfliktus rendezése érdekében. Az ENSZ fegyverembargót vezetett be minden jugoszláv tagköztársaság felé (az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsának 713. számú határozata, 1991. szeptember), de ez hatástalan volt, mivel a JNA nem szorult fegyverimportra. Az európai hatalmak nem ragaszkodtak Jugoszlávia egyben tartásához, 1992. január 15-én elismerték Horvátország és Szlovénia függetlenségét.
A nemzetközi megfigyelők a csatát követően sikertelenül próbálkoztak az emberi jogok betartatásával. Az ENSZ képviseletében Vukovárba látogató Marrack Goulding és Cyrus Vance munkáját a JNA szisztematikusan akadályozta. Vance szerette volna látni a kórházat, ahonnan sebesült pácienseket hoztak ki, hogy megöljék őket, de Veselin Šljivančanin polgármester, a vérengzés egyik vezetője elutasította ezen szándékait. A polgármester a Vöröskereszt küldöttjeit is megakadályozta, a televízió kamerái előtt utasította el őket: „Ez az én országom, mi foglaltuk el. Ez Jugoszlávia, itt én parancsolok!”
Vukovárban nem volt jelen a nemzetközi média, mivel egyszerre zajlott Dubrovnik ostroma, majd Szarajevó ostroma is, így a csatának csak kis részét közvetítették külföldre. Misha Glenny brit újságíró megjegyzése szerint a JNA, a horvátországi szerb kormány és sok hétköznapi szerb gyakran ellenséges volt a külföldi médiával, míg a horvátok nyitottabbak és barátságosabbak voltak.
### Horvát reakciók
A horvát média bőséges tudósításokat szolgáltatott a csatáról, Siniša Glavašević újságíró közvetítéseit is leadta. Művészeti alkotások is fókuszáltak a „VukoWAR”-ra (a posztereken így szerepelt). A horvát kormány elkezdte letiltani a Glavašević-adásokat, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a vereség elkerülhetetlen a „Vukovárnak nem szabad elesnie”, „Vukovár nem eshet el” szlogenek ellenére. Két jelentős napilap (Večernji list és Novi list) nem adott hírt a város elestéről, november 20-án, két nappal a csata vége után is azt írták, hogy a harc még folyik. A feladás hírét a szerb propaganda is elhallgatta. Azonban sokan nyugati műholdas adásokon keresztül látták a romos várost és azt, ahogy a szerb katonák a lakosságot őrizetbe veszik. Amikor az átadást már nem lehetett tagadni, a két újság a horvát bátorság és ellenállás jelképeként mutatta azt be, a nemzetközi közösséget hibáztatva.
A horvát kormányt bírálták a csata megközelítéséért. Túlélők és jobboldali pártok árulással vádolták, azzal, hogy szándékosan feláldozza a várost Horvátország nemzetközi elismeréséért. Az egyetlen magyarázat, amit sokan a város feladására el akartak fogadni, az volt, hogy Vukovár egy összeesküvés részeként esett el. A horvát erők parancsnokai, Mile Dedaković és Branko Borković egyaránt túlélték a csatát, és nyilvánosan szólaltak fel a kormány tevékenysége ellen. Hogy elhallgattassák őket, mindkettejüket letartóztatta a katonai rendőrség , a horvát kormány pedig megpróbálta elnyomni a Slobodni tjednikben megjelent telefonbeszélgetés-leiratot, amiben Dedaković katonai segítségért könyörgött Tuđmannál. A kinyilatkoztatások közfelháborodást okoztak, megerősítették az érzést, hogy a védőket elárulták.
Katonai szempontból a vukovári csata végkifejlete nem volt katasztrófa a horvátoknak. A csata megtörte a JNA offenzívájának lendületét, lehetőséget adott a többi horvát erőnek, hogy megszervezze a védelmet, amíg a szerbek nem tudnak beljebb vonulni. A város valószínűleg védhetetlen volt, szerblakta területtel körülvéve, közelebb volt Belgrádhoz, mint Zágrábhoz, és habár a vereség rontotta a morált, stratégiai szempontból a JNA többet vesztett, mint a védők.
A csatát követően Vukovár a horvát ellenállás és szenvedés jelképévé vált. A túlélők, veteránok és újságírók számos visszaemlékezést, dalt és tanúvallomást írtak a csatáról és szimbolikájáról, „a jelenség”, „a büszkeség”, „a pokol” és „a horvát lovag” érzések váltakoztak ezekben. A „vukovári elv”, „Vukovár spiritualitása” és „vukovári etika” is megjelent a védők és a városlakók tulajdonságaiként. A horvát háborús veteránoknak járó medálokon Vukovár neve állt. 1994-ben, mikor a horvát dinár helyett a kuna került bevezetésre, a 20 kunás bankjegyre felkerült a lerombolt Eltz-kastély és a Vukovár közelében megtalált, neolitikus vučedoli galamb. A képek azt hangsúlyozzák, hogy a szerb irányítás alatt egész Horvátország vukovári volt. 1993 és 1994 között országos vita volt arról, hogy újraépítsék-e Vukovárat, miután visszaszerzik, többeknek is az volt a véleménye, emlékként meg kell hagyni.
A hatalmon lévő HDZ a Vukovárral kapcsolatos népi kultúrát is bevetette, mikor a térség visszaintegrálása folyt. 1997-ben Tuđman elnök Kelet-Szlavóniába látogatott, megtekintette a Sve hrvatske pobjede za Vukovar („Minden horvát győzelem Vukovárért”) zenei kampányt is. A Croatia Records is kiadott egy összeállítást hazafias zenékből. Mikor 1998-ban visszacsatolták Vukovárat, a szabadságért és nemzeti identitásért vívott hosszú harc végét üdvözölhették. Tuđman is ilyen érzelmek alá került vukovári beszédje során:
### Szerb reakciók
left\|thumb\|upright\|A jugoszláv zászló egy lerombolt vukovári házon lóg, jelezve a szerb sikert Habár a csatát a szerb egység és védelem nevében vívták, a reakciók igen megosztottak voltak. A JNA, az állami irányítású szerb média és az ultranacionalisták a győzelmet diadalként üdvözölték. A JNA diadalívet is emelt Belgrádban, amely alatt a hazatérő katonák átmenetelhettek, és fogadhatták a tisztek gratulációit „a legkeményebb és legkegyetlenebb usztasa erőd bevételéért.” A Politika szerb lap november 20-án „Vukovár végre szabad” főcímmel jelentkezett. 1992 januárjában a Pogledi („Nézőpontok”) folyóiratban jelent meg Milić Stanković ultranacionalista festő cikke, melyben kifejtette, „Európának tudnia kell, hogy Vukovár felszabadult a horvát nácik alól. A közép-európai söpredék segítette őket. A pápai tiara alatt másztak fel, mint a kígyó nyelve, amely kilógott a dagadt Kraut alól, és megterhelte az Európai Közösség végbélnyílását.”
Jovan Ilić szerb geográfus víziója szerint a terület szerb kézen marad a jövőben is, a horvát lakosságot Horvátország más részeiről ideköltőző szerbekkel helyettesítik. Szerbia határainak újjárajzolása minden szerbet egy országban egyesítene, ez gyógyítaná a horvátok szerbellenességét is, amit Ilić „néplelki betegségnek” nevezett, „az új határok elsősorban ennek a gyógymódja lenne.” Más szerb nacionalista írók felidézték a történelmi példát, hogy Kelet-Szlavónia évszázadokon át horvát volt, de a horvát többséget hibáztatták a katolizáció, unitáció és horvátosítás, a „népirtó megsemmisítés” miatt. A legtöbb irrendenta propagandaanyag Szerbia közelségére és a nagyszámú szerb lakosra fókuszált.
A horvátországi szerb vezetők is pozitívan látták az eredményt. A Krajinai Szerb Köztársaság 1991 és 1995 közötti fennállása során 1991. november 18-át, Vukovár elestének napját a „Felszabadulás Napjaként” ünnepelték. Úgy mutatták be, mint a helyi szerbek sikeres küzdelmét életükért és tulajdonukért Horvátország ellen. Szerbek ezrei szenvedtek horvát szomszédjaik mellett vukovári pincékben és óvóhelyeken, három hónapig borzalmas körülmények között éltek, de „felszabadulásuk” után podrumašiként („emberek a pincéből”) emlegették őket. A szerb civil áldozatokat nem is azonosították, a vukovári szerb emléktemetőben is csak olyan helyi szerbek nyugszanak, akik együttműködtek a JNA-val.
Ezzel ellentétben Szerbiában sokan ellenezték a csatát és az egész háborút, ellenálltak az állam arra irányuló erőfeszítéseinek, hogy bevonja őket a konfliktusba. Mikor a JNA meghirdette a tartalékosok besorozását, a szülők és a rokonok a laktanyák köré álltak, hogy megakadályozzák gyermekeik részvételét a küzdelemben. Az ellenállás egész Szerbián végigsöpört, egyéni akcióktól több száz tartalékos kollektív lázadásáig terjedt. Szerb ellenzéki politikusok is a háború ellen voltak: a Demokrata Párt színeiben politizáló Desimir Tošić szerint Slobodan Milošević „a hatalomhoz ragaszkodás miatt támogatja a konfliktust”, míg a Szerb Megújhodási Mozgalom vezetője, Vuk Drašković arra kérte a JNA-katonákat, hogy „vegyék fel fegyvereiket és fussanak” a frontvonalról. Vukovár eleste után a Borba napilapban ítélte el, miket tettek Jugoszlávia nevében:
1991\. december végén, mindössze egy hónappal a győzelmet követően, közvélemény-kutatások azt állapították meg, hogy a lakosság 64%-a szeretné a háború befejezését, és csak 27% van a folytatás mellett. Milošević és más vezető szerbek a folytatás mellett döntöttek, mivel látták, hogy politikailag lehetetlen több sorkatonát toborozni a horvátok ellen. A dezertálások folytatódtak, a jól motivált és egyre jobban felszerelt Horvát Néphadsereget egyre nehezebb volt ellensúlyozni. 1991 végére szerb politikusok és a JNA vezetői már a mellett voltak, hogy a harc folytatásában ellenérdekeltek lennének. Boszniában is konfliktus közeledett, a Horvátországban lekötött erőforrásokat inkább oda szánták.
Habár a csatát a nyilvánosság diadalként láthatta, a színfalak mögött mélyen érintette a JNA karakterét és vezetését. A hadsereg vezetői rájöttek, hogy túlbecsülték a városi célpontok elleni képességüket. A közép-horvátországi Gospić a JJA stratégiai célja volt, de már „második Vukovárként” emlegethették. A hadsereg „szerbesítése” felgyorsult, 1991 végére már nagyjából 90% volt a szerbek aránya. Korábbi kommunista, jugoszláv arculata eltűnt, az új tisztek „egymás, az egység, a hadsereg és a haza – Szerbia és Montenegró – szeretetét” tartották fontosnak. A JNA kudarca lehetővé tette a szerb kormánynak, hogy kiterjessze a hadseregre is befolyását, a vezetőségben tisztogatások zajlottak, Milošević-párti nacionalisták kerültek be. A csata után Veljko Kadijević tábornoknak is le kellett szerelnie „egészségügyi okok” miatt, 1992 elején másik 38 tábornokot és egyéb tisztet is visszavonulásra kényszerítettek, többjüket perbe vonták hozzá nem értés és árulás miatt.
Sok, a csatában részt vevő JNA-katona fellázadt a látottak, és vezetőik a paramilitárisokkal való kapcsolata miatt. Milorad Vučić tábornok később elmondta, hogy „egyszerűen nem akartak ezek miatt meghalni”. A Vukovárban átéltek traumát és bűntudatot okoztak nekik. Egy JNA-veterán így beszélt az arab Asharq Al-Awsat újságírójának:
### Egyéb jugoszláv reakciók
Alija Izetbegović, Bosznia-Hercegovina elnöke a televízióban utasította a boszniai polgárokat, ne vegyenek részt, mert „ez nem a mi háborúnk.” „Jognak és kötelességnek” nevezte a horvátországi „ördögi cselekedeteknek” való ellenállást, szerinte „csinálják, fogadják el, akik szeretnék. Mi nem akarjuk ezt a háborút.” Mikor a JNA csapatai Višegrad környékén át vonultak a frontra, a helyi boszniai horvátok és muszlimok barikádokat emeltek, géppuskával fogadták a tankokat, mintegy 60-at meg is állítottak, de következő nap szétverték őket. Több, mint 1000 ember kényszerült otthona elhagyására. Ők voltak a délszláv háború első áldozatai Boszniában, mintegy hét hónappal a boszniai háború kezdete előtt.
Macedónia parlamentje 1991 januárjában fogadta el a nyilatkozatot a Jugoszláviától való elszakadásról, de csak 1991 szeptemberében, egy népszavazás után lépett életbe. Macedón JNA-tisztek egy csoportja titokban akadályozta meg, hogy Horvátországba küldjenek katonákat, több busznyi katonaszülő Montenegróba utazott megkeresni és hazahozni fiaikat, az utat a kormány állta. A macedónokat azonban továbbra is besorozták a JNA-ba, és kivitték őket a frontra. A JNA parancsnoka a csata első felében egy macedón volt, Aleksandar Spirkovski. Nemzetisége valószínűleg szerepet játszott benne, hogy a szerb Života Panić vette át a helyét. 2005-ben Miroslav Stojanovski, a macedón hadsereg vezérkari tábornoka nemzetközi össztűzbe került, mivel állítások szerint részt vett a csatát követő háborús bűnökben.
## Megszállás, helyreállítás és újjáépítés
Vukovár katasztrofális károkat szenvedett a csata során. Horvát becslések szerint a házak 90%-a lerombolódott vagy megrongálódott, ami nagyjából 15 ezer házat jelentett, a kárt 2,5 milliárd dollárra becsülték. Állapota nem sokat javult a hétéves szerb irányítás alatt. Marcus Tanner, a The Independent újságírója így jellemezte a csata utáni várost:
Michael Ignatieff 1992-ben látogatott el Vukovárba:
A lakosság 20 ezer körülire nőtt, mivel sok szerb érkezett Horvátország és Bosznia más részeiről, a RSK segítségével. Kezdetben víz és áram nélkül éltek, a sérült épületeket műanyaggal és faanyaggal foltozták. Üvegdarabokat kerestek a romok közt, hogy ablakot készítsenek belőle. A fő bevételi forrás a háborús nyerészkedés és csempészet volt, de Kelet-Szlavónia újjáéledő olajiparában is lehetett munkát találni. A rekonstrukciót nagyban késleltették a gazdasági szankciók és a nemzetközi segítség hiánya.
Az erdődi megállapodás 1995-ös aláírása után létrejött az ENSZ Átmeneti Adminisztráció Kelet-Szlavóniában, Baranyában és Nyugat-Szerémségben (UNTAES), elősegítendő a horvát menekültek hazatérését, és felkészítendő a régiót a visszaintegrálásra. 1996 és 1998 közt az ENSZ békefenntartó erői nyújtottak biztonságot. Mindössze 1999-ben kezdődhetett meg a horvátok nagyszámú visszatelepülése, azonban sok háború előtti lakos sosem tért vissza. 2011 márciusára 31 670-re növekedett a lakosságszám, ami még mindig a háború előtti adat fele, ennek 57,46%-a (18 199 fő) horvát, 32,88%-a (10 412 fő) szerb volt. A két nemzetiség elkülönülve él. Külön üzletek, kávézók, éttermek, sportegyesületek, iskolák, szervezetek és rádióállomások alakultak a két közösségnek.
Habár a horvát kormány támogatta a Vukovárban és környékén zajló rekonstrukciót, a szerb lakosságú belváros 2003-ig romos maradt. A horvát és a szerb lakosság is úgy gondolta, szándékosan alakult így. A Human Rights Watch adatai szerint 4000 ház épült újjá, de egyet sem szerbek laktak. A munkanélküliség is magas volt a nagy gyárak lerombolása miatt, sok lakos nem tudta eladni házát. 2011-re a legtöbb házat és sok műemléket helyreállítottak.
## Megemlékezések és emlékhelyek
right\|thumb\|upright\|Vukovár védőinek emlékműve a Duna és a Valkó folyók torkolatánál A csata nyomai máig látszanak a városban, sok épületen meghagyták a golyók és repeszek nyomait. A folyó partján álló víztornyot meghagyták megrongálódott állapotban, emlékműként. A városi kórház bemutatja a csata alatti körülményeket az épületben. Ovčaránál a mészárlás helyén tömegsír található, kiállítás is megtekinthető. A helyi idegenvezetők, gyakran a csata túlélői, ezeket és más helyeket is felkeresik az érdeklődőkkel, gyalog és biciklivel egyaránt.
Minden novemberben a városvezetés négynapos ünnepségsorozatot tart, melynek legjelentősebb eleme a november 18-i „Emlékmenet”. A horvát lakosok a városi kórháztól 5 kilométert gyalogolnak a hősi temetőhöz. Horvátország minden részéről érkeznek, összesen több tízezren.
A szerb lakosok nem vesznek részt a horvát megemlékezésen, november 18-án elutaznak a városból vagy otthon maradnak. 2003-ig november 17-én, azóta november 18-án tartanak megemlékezést a szerb hősi temetőnél. A RSK-korszakban ünnepelt „Felszabadulás Napját” ejtették, de a horvát terminológiától is óvakodnak, egyszerűen „november 18”-ként emlegetik.
A szerbek emlékezeti módszerei is kérdéseket vetnek fel. A JNA ellen harcoló szerbek ott vannak eltemetve, ahol egykor horvát házak álltak. A sírokon eredetileg šajkača-szobrok voltak. A Horvátországhoz való visszacsatolás után a sírokat többször megrongálták, ezután a szerb közösség a katonai sapka formájú szobrokat semlegesebb alakzatokra cserélte.
A vukovári szerbek kiszorítva érzik magukat a horvát nacionalizmussal kapcsolatos helyekről, mint például a védők emlékművei. Kruno Kardov szociológus egy jelentős emlékművel, a Valkó és a Duna összefolyásánál álló nagy fehér kőkereszttel példálózik. Szerinte a szerbek ritkán látogatnak el ide, ha meg is teszik, stresszesek lesznek tőle. Egy szerb fiú kíváncsi volt, hogy mi van írva az emlékműre, de nem volt bátorsága az elolvasáshoz. Egy nap azonban odafutott hozzá, elolvasta, majd visszafutott „biztonságos” távolságba. Kardov szerint Vukovárat továbbra is „láthatatlan vonal osztja ketté, amelyet csak a két csoport tagjai ismernek.”
A csatára Horvátország-szerte megemlékeznek. Majdnem minden városban van Vukovár utca, a Horvát Haditengerészet két újonnan beszerzett Helsinki osztályú rakétás naszádjai közül az egyiket Vukovarnak nevezte el 2009 januárjában. A horvát parlament november 18-át „Vukovár 1991-es szenvedésének emléknapjává” nyilvánította „mindazok emlékére, akik részt vettek a horvát szabadság szimbolikus városának védelmében.”
thumb\|left\|250px\|1998 és 2000 között épült a hősi temető, 938 márványkereszt található itt Horvátország nemzeti identitásának szimbólumaként Vukovár zarándokhelyé vált, minden évben rengeteg horvát látogat el ide, átélve a védők sorsát. Páran a fő emlékkereszt előtt imádkoznak szilveszter éjszakáján az év végéért, ezért sok kritikát kapnak a helyi horvátoktól, akiknek nem teszi lehetővé, hogy „egy éjszakára elfeledjék a szenvedést”. Kardov szerint a város „a tiszta, megtestesült horvát identitás” és a „horvát állam alapítási legendája” lett. Ez oda vezetett, hogy ma már inkább képzelt helyként tekintenek rá, mint valódiként. A szociológus összegzése szerint kérdéses, hogy le tudja-e rázni magáról a város ezt az érzést, „és lakóié lehessen.”
2010 novemberében Boris Tadić Vukovárba látogatott, ezzel Szerbia első elnöke lett, aki ezt megtette. Az ovčarai mészárlás színhelyénél „bocsánatát és sajnálatát” fejezte ki.
## Filmek és könyvek
A csata több szerb filmben is szerepelt, mint az 1992-es Dezerter („Dezertőr”), az 1993-as Kaži zašto me ostavi („Miért hagytál el engem?”) és az 1994-es Vukovar, jedna priča („Vukovár: egy történet”) címűekben. A horvát filmeseknek is kedvelt témájuk, az 1994-es Vukovar se vraća kući („Vukovár: az út haza”) és a 2008-as Zapamtite Vukovar („Emlékezz Vukovárra”) is itt játszódik. 2000-ben jelent meg a Harrison's Flowers francia dokumentumfilm, amely szintén Vukovárról szól. A Vukovar – Final Cut című szerb dokumentumfilm elnyerte a Szarajevói Filmfesztivál 2016-os Emberi Jogok Díját. A csata áll Vladimir Arsenijević szerb író 1995-ös U potpalublju („Az alsó szinten”) regényének középpontjában is.
## Fordítás |
413,133 | Doggerbanki csata (1915) | 26,904,152 | null | [
"1915 hadműveletei",
"Az Egyesült Királyság csatái az első világháborúban",
"Csaták az első világháború északi-tengeri frontján",
"Németország csatái az első világháborúban"
] | A doggerbanki csata (angol: Battle of Dogger Bank; német: Gefecht auf der Doggerbank) 1915. január 24-én lezajlott tengeri ütközet volt a Dogger-pad (Doggerbank) közelében az első világháború során brit és német csatacirkáló-kötelékek között, melynek során egy német hadihajó, a Blücher elsüllyedt.
A csatához az vezetett, hogy a német hadvezetés a britek 1915. január 19-ei Északi-tengeren végrehajtott előretörésére válaszul, visszatámadott a csatacirkálóival január 24-re a Dogger-pad irányába. A célja ezzel az volt, hogy egyfajta elterelő hadműveletként a Nyílttengeri Flotta karbantartások és Balti-tengerre átvezényelt egységek miatti átmeneti gyengeségüket leplezzék. A brit hírszerzés tudomást szerzett a németek tervezett hadműveletéről és a brit flotta nagy része kihajózott az elfogásukra. Az előőrsöt képező két brit csatacirkálóraj meglepte a csatahajóflotta biztosítása nélkül kifutó kisebb német köteléket a küldetésének végpontján, a Dogger-pad nyugati felén. A németek megpróbáltak visszavonulni a túlerő elől, de a több órán át tartó üldözés során a britek beérték és tűz alá vették őket. Előbb a német formáció végén haladó, de a csatacirkálóknál gyengébb és a fellépő meghajtási problémák miatt náluk jelentősen lassúbb Blücher páncélos cirkálót rongálták meg súlyosan, de a németeknek sikerült a britek zászlóshajóját, a Lion csatacirkálót megrongálni. Az elégtelen jeltovábbítás miatt a többi brit hadihajó felhagyott az üldözéssel és mind a már leszakadt Blücher ellen fordult, így a többi német hajó elszakadhatott az ellenségtől és hazatérhetett.
A britek nem veszítettek el egyetlen hajót sem és élőerőben is csekély volt a veszteségük. A mozgásképtelenné váló Liont sikeresen hazavontatták és hónapokba telt a javítása. Rajta kívül a Tiger szenvedett még el kisebb károkat. A németek a Blücher páncélos cirkálót elveszítették, míg a Seydlitz súlyosabb, a Derfflinger kisebb károkat szenvedett. A Blücher legénységének többsége életét veszítette, a túlélői hadifogságba kerültek. Ennek alapján az ütközetet brit győzelemként tartják számon, bár az összecsapás során kimondottan gyenge tüzérségi teljesítményt nyújtottak a hajóik, és emiatt nem sikerült feltartóztatniuk és megsemmisíteniük a német köteléket a terveiknek megfelelően.
## Előzmények
### A háború eddigi menete az Északi-tengeren
Az 1914. augusztusi első helgolandi csata után a német Nyílttengeri Flotta (Hochseeflotte) hónapokig nem vállalkozott jelentősebb hadműveletre az Északi-tengeren. Az Anglia keleti partjai elleni támadások novembertől kezdődtek meg és a második ilyen a Scarborough, Hartlepool és Whitby elleni rajtaütés volt december közepén, mikor Franz Hipper tengernagy I. felderítőcsoportjának (Aufklärungsgruppe I) csatacirkálói (nagycirkálói) lőtték a három település katonai célpontjait. A rajtaütésben számos civil is életét veszítette és sokan megsebesültek, ami nagy felháborodást keltett Nagy-Britanniában, és a haditengerészetet is kritikák érték, amiért nem tudta megakadályozni a támadást. A brit hajók kifutottak bár, de nem a támadás meghiúsítására, hanem a német hajók hazatérésének megakadályozására tettek kísérletet. A kedvezőtlen időjárás és a kommunikációs zavarok miatt viszont nem sikerült megtalálniuk a német köteléket. Ezzel az akcióval 1667 óta a németek hajtották végre az első sikeres rajtaütést Britannia partjainál. Friedrich von Ingenohl tengernagynak – aki a főerőkkel a távolból biztosította a küldetést – azonban felrótták, hogy elmulasztott súlyos vereséget mérni a brit flotta egy közelben tartózkodó kisebb részére.
### A német hadvezetés tervei
Hipper tengernagy úgy vélte, hogy a decemberi rajtaütésről a britek előre értesültek a Német-öböl és a Dogger-pad (Doggerbank) közelében a német flotta mozgását megfigyelő brit és holland halászhajók figyelmeztetései révén. Feltételezése szerint a Németország és Anglia közt félúton fekvő Dogger-pad körzetéből leadott jelentés még időben elérhetett a brit csatacirkálókhoz ahhoz, hogy beérhessék a támadókat – legalábbis hazaútjuk során biztosan, ezért a felderítőerők parancsnokaként a hajóinak parancsba adta, hogy minden halászhajót kísérjenek Cuxhavenbe ellenőrzés céljából. A kelet-angliai rajtaütés sikerén felbuzdulva Hipper a Dogger-pad felett tevékenykedő brit halászflotta ellen tervezett támadást a következő hónapra. Ezzel a homokpad feletti vizek brit halászhajóktól valamint gyanús semleges hajóktól való megtisztítását szerette volna elérni, és megtámadott volna minden kisebb brit hadihajót a körzetben, miközben a Hochseeflotte távolról biztosítja. A hadművelet korlátozott jellege miatt nem számított a császári parancsok által tiltott akciónak. Január 10-től egy valamivel agresszívebb stratégiát engedélyeztek, de a Hochseeflotte épségére ügyelni kellett, hogy az megmaradhasson továbbra is elrettentő erőnek. A tervezett német hadműveletre hatással volt a brit flotta január 19-ei felderítő bevetése, amelynek során a britek a Német-öböl irányába hajtottak végre előretörést. A németek az egyik felderítő repülőgépük révén szereztek tudomást a brit akcióról. Mivel ezekben a napokban a III. csatahajóraj (Geschwader III), a legütőképesebb német egység a Balti-tengeren gyakorlatozott és számos hajójukon is karbantartást végeztek, a németek a készenlét átmeneti gyengeségének leplezése céljából is mihamarabb végre akarták hajtani a tervezett előretörést.
Német részről feltételezték, hogy a bevetésről visszatérő brit hajók zöme a támaszpontokon hosszasan tölti fel a szénkészleteit, ezért az ezutáni napokban hajóik jó része nem fog tudni újabb bevetésben részt venni és a német felderítőerőknek sem lesz szükségük biztosításként a Nyílttengeri Flotta főerőire, sőt az a hadműveletre tekintve káros is lenne a nagyobb és feltűnőbb előkészületek miatt. Ingenohl eleinte vonakodott végrehajtani a hadművelet, mivel az I. felderítőcsoporthoz tartozó von der Tannon karbantartási munkálatokat végeztek és emiatt szárazdokkban állt, ezért az alakulatot nem lehetett teljes létszámban bevetni. A II. felderítőcsoport hasonló okok miatt volt kénytelen nélkülözni a Straßburg könnyűcirkálót. A Hochseeflotte vezérkari főnöke, Richard Eckermann ellentengernagy azonban ragaszkodott a végrehajtásához, így a Nyílttengeri Flotta támogatását amúgy szükségesnek tartó Ingenohl kénytelen volt kiküldeni Hipper csatacirkálóit a Dogger-padhoz.
### A német erők felvonulása
A brit hadművelet után a németek úgy vélték, nem kizárt, hogy továbbra is tartózkodhatnak erős ellenséges egységek a Dogger-padnál, ezért az előretörést úgy tervezték meg, hogy annak délkeleti szélét csak pirkadatkor érjék el. Azt mindenképp el akarták kerülni, hogy az ellenség mögéjük kerülve el tudja vágni őket a támaszpontjaiktól. A délután folyamán a Jade-torkolat előtti Schillig-révnél gyülekeztek a hadműveletre kijelölt egységek. Az I. felderítőcsoport (Aufklärungsgruppe I) négy – a német kategorizálás szerint nagycirkálónak minősülő – hajója, a Seydlitz (Hipper zászlóshajója), a Moltke, a Derfflinger csatacirkálók és a Blücher páncélos cirkáló vett részt a hadműveletben, a II. felderítőcsoport könnyűcirkálói (kiscirkálói) közül pedig a Kolberg, Stralsund, Rostock és a Graudenz. A rombolók közül az V. flottillából 9 egység von dem Knesebeck korvettkapitány vezetésével valamint a 15. és a 18. félflottila összesen 10 egysége Weißenborn korvettkapitány illetve Werner Tillessen sorhajóhadnagy vezetésével vett részt a küldetésben. A cirkálók és a rombolók sötétedéskor, 17:45-kor indultak el a bevetésre. 21:00 körül a haderő nyugat-északnyugati irányra váltott és így a Dogger-pad délkeleti szegélye felé vette az irányt. Az észlelt kereskedelmi hajók ellenőrzéséhez éjjel nem hagytak hátra rombolókat, ezzel is kerülni igyekezve a tisztázatlan szituációkat. A rombolók hátsó kéményét pirosra festették, hogy könnyebben meg lehessen különböztetni őket az ellenséges rombolóktól. A flottaparancsnok nem rendelkezett Hipper erőinek felvételére haderő kiküldéséről, így biztosítás nélkül hajtották végre a hadműveletet.
A borult, de világos éjszakában a német csatacirkálók 13 csomóval haladtak, sorban a Seydlitz, Moltke, Derfflinger és a Blücher. Három tengeri mérfölddel előttük haladt a II. felderítőcsoport zászlóshajója, a Graudenz (Hebbinghaus ellentengernagy) és a Stralsund. A jobb oldalon a Rostock, a bal oldalon a Kolberg biztosított. Mindegyik könnyűcirkálót egy-egy félflottilla kísérte. Az ellenséges rádióforgalom gyér volt, 03:00 után és 05:00 után lehetett észlelni nagy távolságokból leadott jeleket. 04:00 és 06:00 között egyre több halászhajó bukkant fel. Ahogy a Graudenz egy ilyen csoportot kikerült, a rádiós tiszt azt jelentette, hogy a brit romboló rádióállomása hallható a közvetlen közelükben. Mikor az adott irányba fordultak és megvilágították a gyanús járművet, az egy halászhajónak bizonyult. Mivel nem lehetett biztosan megállapítani, hogy a rádiójelek tőle származtak-e, a németek továbbhaladtak. A fénycsóvát megpillantva Hipper is északi irányba tért ki.
06:45-kor a cirkálók elhagyták a halászhajók fő tevékenységi körzetét és 15 csomóra fokozták a sebességüket, hogy az időveszteséget behozzák. Léghajók nem álltak rendelkezésre ekkor a felderítéshez, ami pedig a hajnali órákban különösen fontos lett volna.
### A brit hírszerzés szerepe
A doggerbanki csatában nagy szerepet tulajdonítanak a brit hírszerzésnek, mely a német rádióforgalom megfigyelésével előre tudta jelezni a készülő hadműveletet. Erre a háború első napjai-hónapjai során megszerzett német kódkönyvek segítségével volt képes. A német haditengerészet kódkönyvét (Signalbuch der Kaiserlichen Marine) az 1914. augusztus 26-án a Finn-öbölben zátonyra futott Magdeburg könnyűcirkálóról szerezték meg az antanthatalmak. A német–ausztrál Hobart gőzöst Melbourne közelében augusztus 11-én foglalták le annak kereskedelmi hajózásban és a német hadiflottánál is használatos kódkönyveivel (Handelsverkehrsbuch) együtt. A könyv másolatát a leggyorsabb gőzössel Angliába küldték, ahova október végén érkezett meg. Az 1914. október 17-én vívott texeli ütközet során a német rombolók parancsnoka a süllyedő S 119 jelű rombolóról (torpedónaszádról) az összes titkos iratot egy ólomnehezékkel ellátott ládában a tengerbe hajította. Ez a láda november 30-án egy brit halászhajó hálójába akadt és eljuttatták azt a brit hírszerzéshez. A ládában a német flottaparancsnokok által használt adatforgalmi kódkönyv (Verkehrsbuch) egy másolatát is megtalálták. A brit admiralitás hírszerzési osztályának vezetője, Henry Oliver ellentengernagy létrehozott egy kódfejtő szervezetet (Room 40), ahol ezeket a kódkönyveket felhasználva a német üzenetek megfejtésén dolgoztak akadémiai kriptográfusok bevonásával. Segítségükkel a britek időben értesültek a készülődő német támadásokról és fel tudtak készülni rájuk a doggerbanki csata előtt is.
A brit hírszerzés e széles körben ismert eredményeinek forrását azonban német részről kétségbe vonták. A Magdeburg elvesztésének körülményeit vizsgáló hadbírósági eljárás megállapította, hogy a könnyűcirkáló fedélzetén az összes rejtjelkulcsot megsemmisítették, így új információra a zsákmányul ejtett iratokból az antant-hatalmak nem tehettek szert. A rejtjelkulcsok elvesztése után biztonsági elővigyázatosságból lecserélték azokat és ezt a háború folyamán rendszeresen változtatták ezt követően is. A hivatalos német álláspont szerint így kizárt, hogy a zsákmányul ejtett kódkönyvek alapján szerezték volna a britek az értesüléseiket a német flotta hadmozdulatainak részleteiről.
A Jade folyón német hajókról leadott, a tervezett hadműveletekkel kapcsolatos információkat tartalmazó rádiójeleket 1915. január 15-én vették a britek is és a hírszerzés kódfejtő részlegének (Room 40) jelentése nyomán riadóztatták a flottát a Dogger-pad körzetében készülő német előretörés miatt. Az admiralitás a kapott információk révén összeállított egy tervet, melynek alapján jelentős túlerővel tudnának szembeszállni a németekkel. Január 23-án délelőtt az admiralitáshoz hírszerzési információk érkeztek a meginduló német hadműveletről, mely alapján kora délután Jellicoe és Beatty a következő táviratot kapta kézhez:
„Négy német csatacirkáló, 6 könnyűcirkáló és 22 romboló fut ki ma este, hogy felderítést végezzen a Dogger-pad irányába. Valószínűleg holnap este térnek vissza. A Rosyth-ban elérhető összes csatacirkáló, könnyűcirkáló és romboló törjön előre az 55,13 Észak, 3,12 Kelet találkozási pontra, érkezési idő holnap reggel 8 óra. A rombolók parancsnoka az összes rendelkezésre álló rombolóval és könnyűcirkálóval Harwich felől érkezve csatlakozik a „Lion” fedélzetén lévő altengernagyhoz délelőtt 8 órakor a fent említett helyen. Amennyiben a rombolók parancsnoka észleli az ellenséget út közben, úgy támadást kell intéznie ellene. Szikratávíró csak a legindokoltabb esetekben használható.”
A német történetírás szerint a négy csatacirkáló említése arra világít rá, hogy a britek tudatában voltak annak is, hogy a von der Tann nem fog részt venni az akcióban, és ezért nem öt ilyen egység (nagycirkáló) vesz részt benne. A britek tudomására jutott az is, hogy a III. csatahajóraj Kielbe hajózott át. Mindezek tudatában megtehették a szükséges előkészületeket a Hipper erőivel szemben való fellépéshez. A britek a két flotta találkozását január 24-én 08:00-ra (07:00 GMT) tervezték 30 tmf-del (56 km) északra a Dogger-padtól és 180 tmf-del (330 km) nyugatra Helgolandtól. Ez a német előretörés végpontja volt, így a britek a legtávolabb csaphattak le a németekre azok támaszpontjaitól.
### A brit erők felvonulása
A britek nagy előnye volt, hogy részletekbe menően ismerték a németek terveit, míg azok tévesen feltételezték, hogy a brit flotta még szénvételezéssel lesz elfoglalva. Ez még így is volt, mikor Jellicoe és Beatty megkapták a táviratot, de azóta a brit flotta teljes létszámban ki tudott futni a Dogger-pad irányába.
Nem sokkal azután, hogy Hipper elhagyta a Jadét, 19:00-kor Beatty ellentengernagy hajói is felvonták a horgonyt Rosyth-ban és kifutottak a Firth of Forth-ról. Az 1. csatacirkálóraj (1st Battlecruiser Squadron) kötelékébe a Lion (Beatty zászlóshajója), a Tiger, a Princess Royal, míg az Gordon Moore ellentengernagy vezette 2. csatacirkálóraj a New Zealand és az Indomitable csatacirkálók tartoztak. A hatodik csatacirkáló, a Queen Mary ekkor karbantartások elvégzése miatt nem volt harcra kész. Velük tartott a William Goodenough sorhajókapitány (commodore) vezette 1. könnyűcirkálóraj (1st Light Cruiser Squadron) is.
A csatacirkálók kíséretét a Harwichban állomásozó könnyű erők (Harwich Force) látták el, melyek Reginald Tyrwhitt sorhajókapitány (commodore) vezetésével 3 könnyűcirkálóval (Arethusa, Aurora, Undaunted) és 35 rombolóval futottak ki a Dogger-pad északkeleti részének irányába 21:30 (20:30 GMT) körül. Tyrwhittnek január 24-én 08:00-kor (07:00 GMT) kellett csatlakoznia a csatacirkálókhoz. Keyes sorhajókapitány eközben a Firedrake és a Lurcher rombolókkal és négy tengeralattjáróval keleti irányba futott ki a harwichi támaszpontról, hogy utóbbiak Helgoland és az Ems-torkolat előtt vehessenek fel állást. Keyesnek a parancsai értelmében január 23-án 14:10-kor kellett volna kifutnia Harwichból, de a részletes utasítások késedelme miatt csak 17:30-kor tudott útnak indulni. A több órás késedelem azt jelentette, hogy a tengeralattjárói nem vehették fel azt a pozíciót, ahol elérhették volna még a németeket amennyiben azok még 24-én este visszatértek volna. Ezért az admiralitás Helgolandhoz és Norderneyhez rendelte őket, hogy abban az esetben támadhassák a németeket, ha azok 25-én reggel térnének vissza.
A keleti part és a csatacirkálók távolból való biztosítására a 3. cirkálórajt (3rd Cruiser Squadron) és Edward Eden Bradford vezette 3. csatahajóraj (3rd Battle Squadron) hét régi csatahajóját (pre-dreadnoughtját) küldték ki Rosythból az Északi-tenger azon részére, ahonnan elvághatták a német hajók útját, amennyiben azok északi irányban haladnának vagy erre próbálnának menekülni. Ezek a Harwich Force-szal egyidőben (21:30-kor) indultak útnak.
Közben a Grand Fleet zászlóshajója, az Iron Duke, az 1., 2. és 4. csatahajórajok (összesen 19 csatahajó), az 1., 2. és 6. cirkálórajok, a 2. könnyűcirkálóraj valamint a 2. és 4. rombolóflottillák összesen 28 rombolója hagyta el Scapa Flow-t és Cromarty-t január 23-án 19:30 és 21:30 (KEI) között, hogy külön haladva Aberdeen magasságában, a skót és a dán partok között nagyjából félúton találkozzanak január 24-én 09:00 és 10:00 között, Ez a haderő az Északi-tenger déli részét átfésülve csak január 24-e délutánra ért volna a Dogger-padhoz.
08:00-kor érkezett meg a britek 1. könnyűcirkálóraja a gyülekezési helyre, tőle 5 tmf-re nyugatra haladtak délnek Beatty csatacirkálói. Tíz perccel később ebből az irányból tűnt fel az Arethusa (Tyrwhitt vezérhajója) hat M-osztályú rombolóval. Az Aurora az 1. flottilla 15 rombolójával és az Undaunted a 3. flottilla 13 rombolójával még 13 tmf-re le volt maradva, mert a kifutásukat akadályozta a köd. Mivel az éjszaka nyugodtan telt, nem számítottak ellenséges erők felbukkanására abból az irányból, amerről a Harwich Force érkezett.
## A csata
### Első szakasz
#### Az ellenséges erők találkozása – A Kolberg és az Aurora harca
Az Aurorán 08:05-kor (07:05 GMT) egy háromkéményes cirkálót észleltek négy rombolóval a horizonton. Az észlelet hajókat yardra () megközelítették és mivel először azt hitték az Arethusával és kísérőivel találkoztak, fényjelzésekkel azonosításra szólították fel őket. Az észlelt cirkáló azonban a Kolberg volt, melyről 08:10-kor észlelték a briteket a bal oldalukon kissé maguk mögött. A Kolberg az azonosításra való felszólításra válaszul egy betűjelzést villantott, majd azonnal tüzet nyitott és az első lövéseivel egyidőben jelentette az észlelt ellenséges erőket, majd ezután északnak kanyarodott el, hogy az ellenséges rombolók esetleges torpedótámadása elől kitérjen. A német cirkálón ekkor épp műszakváltás volt, így csaknem ellőtték az összes készenléti lőszert, mire a lőszerszállítást megoldották. A szürkületben nehéz volt megállapítani a célpont távolságát, de -re leadott sortüzekkel hamar sikerült belőni és találatokat elérni rajta.
A brit cirkáló és a rombolói csak két-három perccel később viszonozták a tüzet (08:17-kor), de jóval ritkábban leadott sortüzekkel. A britek két találatot értek el a Kolbergen. Az egyik 152 mm-es lövedék a bal oldali 2. és 3. löveg között hátulról érkezve ferdén ütötte át a hajó oldalát és az egyik helyiségben robbanva felszakította a fedélzet efeletti részét, végezve két a 3. löveghez beosztott emberrel. A repeszek elszakították a szikratávíró több vezetékét, de ezeket perceken belül pótolni tudták. Ezzel a találattal csaknem egyidőben a lövegpajzzsal nem rendelkező 2. löveg magasságában egy 102 mm-es lövedék csapódott a vízbe és a felrobbanó gránát repeszei a löveg két tagját súlyosan megsebesítették. A robbanás kisebb kárt tett a víz alatti torpedóvető csőben is. A kiesett lövegkezelőket azonnal pótolták, és amint a Kolberg keleti irányba visszavonult, hogy szabaddá tegye a kilövést a csatacirkálók számára, folyamatosan tűz alatt tartották az ellenséget három löveggel egészen 08:25-ig, mikor távolságnál már felhagytak a lövetéssel. Az Aurora a tűzharcban három találatot szenvedett el, és szintén elkanyarodott az ellenségtől, hogy visszatérjen a sajátjaihoz. A tőle nyugatra lévő Undauntedhez csatlakozott, mely cirkáló nem próbálkozott meg a küzdelembe való bekapcsolódással. A britek egyre több német egységet észleltek ahogy kelt fel a Nap és nagy ívben északkeletnek tartva igyekeztek őket kikerülni a kapcsolattartás érdekében.
#### Az üldözés kezdete
##### Hipper taktikai elképzelései
Az Aurora optikai jelzésekkel tudatta a Southamptonnal, hogy könnyű ellenséges egységeket észlelt tőle kelet-délkeleti, és csatacirkálókat délkeleti irányban. A Southamptonról is észlelték pár perc múlva ezeket a hajókat. Hipper a Seydlitzen értesült a jelzésekből az észlelt ellenséges erők összetételéről és bár a harc irányába kanyarodott, a brit hajókat a szürkületben még nem tudta kivenni. Közben a Seydlitz irányába is leadták a britek a saját, három betűből álló azonosító jelzésüket (U. F. A.). Mikor a Kolberg nyugat-délnyugati, a Stralsund pedig észak-északnyugati irányban újabb kéményfüstöket észleltek és utóbbi nyolc nagy hadihajót vélt felismerni, Hipper elkanyarodott az ellenség elől, hogy a helyzetet nyugodtan fel tudja mérni. Közben a könnyűcirkálókat és a rombolókat arra utasította, hogy kevés füstképződés mellett igyekezzenek a formáció élére állni. Ez lassan ment végbe, mert a csatacirkálók csak rövid időre vettek vissza a sebességükből. A későbbiek folyamán azonban sikerült annyira felzárkózniuk, hogy a lassabb rombolók is a Seydlitz jobb oldalán, attól hátrébb tudtak pozíciót felvenni, bár a sebességük ahhoz nem volt elegendő, hogy szabadon manőverezhessenek. Ugyanez állt a Seydlitz előtt jobbra haladó Graudenzre és Stralsundra is. Hipper az ellenséges erők összetételéből úgy ítélte, hogy a december 16-ai akcióhoz hasonlóan most is a britek 2. csatahajóraja tartózkodhat a közelben, ezért az ellentámadással addig várni akart, míg el nem érik a Német-öböl biztonságosabb vizeit, ahol már a német flotta is bekapcsolódhatna a küzdelembe.
Mivel a csatacirkálók a könnyű erők felzárkózásakor csak 18−20 csomóval haladtak, a brit rombolók egy csoportjának sikerült balról olyannyira közel kerülniük, hogy a Blücher 09:25-kor engedélyt kapott a tűz saját belátás szerinti megnyitására. Két hátsó lövegtornyából 9–10 km távolságból nyitott rájuk tüzet és ezzel sikerült is elűznie őket. A tűz alá vett négy romboló keleti irányba haladt tovább.
Még miközben a Blücher a rombolókat lőtte és a Derfflinger is elhagyta a csatasort, hogy bekapcsolódhasson a küzdelembe, a jobb oldalon hátulról nyugat-északnyugati irányban öt erős füstoszlop vált láthatóvá, melyek hamarosan csatacirkálóktól származóknak bizonyultak. Mivel további kapitális hadihajók felbukkanását is várta a brit rádióforgalom alapján, Hipper úgy vélte, jobb lesz minél későbbre elodázni az összecsapást. Habár a szélirány kifejezetten hátrányos volt a németek számára, Hipper úgy döntött tartja az egyenesen a Német-öbölbe vezető irányt a harc kitörése után is. Amennyiben délnek tért volna ki, úgy közelebb került volna az ellenséges támaszpontokhoz és emellett a szél is kedvezőtlenebb lett volna, amennyiben pedig északnak tér ki, úgy lemondott volna a saját támaszpontokról kifutó erősítések támogatásáról és még jobban kitette volna a hajóit az ellenséges rombolók támadásainak.
##### Beatty taktikai elképzelései
Beatty ellentengernagy az 1. könnyűcirkálórajt épp észak-északkeleti irányba akarta küldeni felderítést végezni, mikor délkeletnek hirtelen lövések torkolattüzét lehetett látni, majd megkapta az Aurora összecsapásról szóló jelentését: „Harcban állok a Nyílttengeri Flottával.” A brit tengernagy terve az volt, hogy a számbeli hátrányban lévő és meglepett ellenségét elvágja a támaszpontjától és kedvező körülmények mellett vegye fel vele a harcot. Ezért az Aurora első jelzésére az 1. könnyűcirkálórajt a németek üldözésére küldte dél-délkeleti irányba, míg maga a csatacirkálóival 08:36-ig tartotta az eddigi irányát és csak ekkor változtatta dél-délkeletire a könnyűcirkálók jelentéseinek hatására, mivel ezek azt közölték, hogy a németek északnak tartanak, így tőlük délre kerülve a harchoz kedvezőbb pozícióba juthatott és így elvághatta őket a bázisaiktól. Ahogy teljes sebességre gyorsított, egyre inkább keleti irányra állt.
Napkeltekor az üldöző brit haderőnél a csatacirkálók bal oldalán, azokkal párhuzamosan 5 tmf-re haladt az 1. könnyűcirkálóraj, a két hajóraj között pedig az Arethusa a gyors M-osztályú rombolókkal. A Liontól 6 tmf-re délkeletre volt az Undaunted és az Aurora a flottilláikkal. Ez utóbbiak voltak a legközelebb a németekhez.
A Lion számára 08:50-kor váltak láthatóvá a német csatacirkálók 14 tmf távolságra, de ezeket a korai fényviszonyok miatt nem tudták azonosítani, ezért az M-osztályú rombolókat küldték előre felderíteni. Bár a Blücher 09:25-kor távolságtartásra kényszerítette őket, azok az azonosítás befejeztéig a német formáció közelében maradtak (lásd feljebb). Beatty ekkor a következő jelentést küldte Jellicoe tengernagynak, a Grand Fleet parancsnokának:
„Az észlelt ellenséges erő négy csatacirkálóból, négy könnyűcirkálóból és rombolókból áll, D 61° K irányba tart, távolság 11 tmf. Pozícióm 54,44 É, 3,44 K, irány D 40° K, sebesség 24 csomó.”
Jellicoe a flottával ekkor 150 tmf távolságra volt észak-északnyugatra attól a helytől, ahol a harc megkezdődött. A nagy távolság miatt nem avatkozhatott be a harcba, de 19 csomós sebességgel délnek vette az irányt, hogy amennyiben északnak térnének ki a német hajók, úgy elfoghassa őket. Ezzel egyidőben a 2. könnyűcirkálórajnak parancsba adta, hogy nagy sebességgel menjen a Dogger-padhoz, ahol a 3. csatahajórajt kellett támogatnia. A 3. csatahajórajt magát pedig arra utasította, hogy Helgoland felé vegye az irányt és ezzel biztosítsa Beatty harcát. Mivel ez a csatahajóraj pre-dreadnought mintájú régi egységekből állt, nem jelentett jelentős támogatást Beatty számára.
#### A német flottaparancsnok megfontolásai
Az erős brit zavarás ellenére a németek tudták jelezni Ingenohlnak az észleléseiket. A német flottaparancsnokot váratlanul érte a nehéz brit egységek felbukkanása, mivel úgy tudta, ezek mind messze északon vannak avagy a támaszpontjaikon horgonyoznak. 08:53-kor Hipper jelentette neki, hogy nyolc nagy egységet, egy könnyűcirkálót és egy tucat rombolót észleltek, majd azt is jelezte, hogy a rádiójelek alapján a 2. csatahajórajnak is a közelben kell lennie. Az Ingenohl rendelkezésére álló erő erősen hiányos volt, mivel a legerősebb egység, a 3. csatahajóraj a Balti-tengeren tartózkodott és számos cirkáló és romboló javítás vagy karbantartás alatt volt. Az I. csatahajóraj öt csatahajója bár a Wilhelmshaven előtti révnél volt, de csak két óra múlva tudtak volna útnak indulni. A rendelkezésre álló erők összevonásától és kifutásra való felkészítésétől eleve elzárkóztak, mivel úgy vélték, ezzel csak veszélyeztetnék az előretörést végrehajtó egységeket. Őrszolgálatban a Jade előtti aknazáron kívül ekkor csak az öt pre-dreadnoughtból álló II. csatahajóraj és a vele lévő 12. romboló-félflottilla, az Elbán a IV. csatahajóraj volt, ehhez járult még a három folyótorkolatnál összesen öt félflottilla. Mindegyik egység azonnal parancsot kapott, hogy fűtse fel a kazánjait és a külső révnél gyülekezzenek. Ingenohl azonban nem aggódott az összecsapás kimenetelét illetően, mivel az üzenetekből kitűnt, hogy a britek nem vágták el Hipper visszavonulási útját. Hipper 10:00 körül azonban arról tájékoztatta, hogy a britek 1. csatacirkálóraja tűnt fel nyugat-északnyugati irányban, majd hamarosan a Seydlitz jelezte, hogy harcban áll velük. Jelentős támogatást csak a modern egységekből álló I. csatahajóraj tudott volna nekik adni, de ennek egységei csak 12:00 után egyesével juthattak ki a Schillig-révre a zsilipeken át.
A leggyorsabban a tengeralattjárók léphettek fel az ellenséggel szemben, ezért az Ems torkolatából azonnal útnak indították az összes menetkész egységet. Egyedül Otto Hersing sorhajóhadnagy U 21 jelű tengeralattjárója tartózkodott a Német-öböl külső szélén, útban az ír vizek felé. Hersing bár tudott a csatacirkálók előretöréséről, a kialakult harcról már nem. Az útja során látott két brit rombolót és két tengeralattjárót a Német-öböl felé tartani, de ezeket nem jelentette. Miután az eseményekről semmilyen forrásból nem értesült, az útját a parancsainak megfelelően folytatta a La Manche-on át. Az U 33-at a Norderney-nél lévő kijárathoz irányították, az U 19-et pedig egy Terschellingtől 40 tmf-re lévő pozícióba rendelték, 5 tmf-re délre attól a vonaltól, ahol várhatóan a csatacirkálók el fognak haladni és az U 32-t is hamarosan a közelbe rendelték. Az U 33-at is ide akarták átirányítani, de ez már nem sikerült.
A Helgolandnál lévők közül az U 35, U 17 és U 14 tengeralattjárók voltak kifutásra kész állapotban. A haditengerészet repülői közül 11:15-kor Borkumról szállt fel egy hidroplán felderítést végezni. A léghajók közül a csatacirkálók harcának közelében egyedül az L 5 tartózkodott, mely a Hipper erőivel való várható találkozási pont felé haladt.
#### A csatacirkálók harcának kezdete
Beatty terve, hogy a szél felőli oldalról vágja el a németek visszavonulási útvonalát, csak félig sikerült. Azért, hogy a gyorsan visszaforduló Hipperrel fel tudja venni a harcérintkezést, 09:15-kor vele párhuzamos délkeleti irányra állt. A beérésükhöz előbb 09:34-kor 27 csomóval, 09:43-kor 28 csomóval, majd 09:52-kor már 29 csomóval való haladásra adott parancsot. A brit zászlóshajón tartózkodó neves újságíró, Filson Young leírása szerint Beatty ezen lehetetlen utasításának célja „egy magas cél kitűzése volt a géptermek személyzete számára”, mivel ezt a sebességet talán csak a Tiger tudta elérni. Ennek következtében a 2. csatacirkálóraj régebbi egységei kezdtek leszakadozni az 1. csatacirkálóraj mögött. A könnyűcirkálók és a rombolók nem tudták velük tartani a lépést és szintén lemaradoztak, ahogy a németeket egészen 4 tmf-re megközelítő M-osztályú rombolók is visszacsúsztak hozzájuk, miután a Blücher tüze miatt ki kellett térjenek. A brit rombolók ezt követően a harcban tevőlegesen már nem vettek részt, mivel akkora távolságot kellett tartaniuk a németektől, hogy a saját csatacirkálók elől ne fedjék el őket. A német hajókat ezután azok farvizében nagy távolságra követve, a tőlük balra haladó 1. könnyűcirkálóraj egységeivel együtt arra szorítkoztak, hogy a németek irányváltoztatásait és a lövedékek leérkezéseit jelentsék a Lionnak.
A németekhez egyre közelebb érve a Lion 09:52-kor (08:52 GMT) adta le az első lövést a középső, ’Q’ jelű lövegtornyával (egyetlen ágyúból) a Blücherre 18 km-es távolságra, ennek lövedéke röviden érkezett le. 09:54-kor ezért Beatty a csatacirkálóival egyidejűleg balra kanyarodott, hogy csökkentse a távolságot, majd ismét párhuzamos irányra állt a németekkel. 10:00-kor a Tiger is megkezdte egy-egy lövés leadásával a távolság bemérését. Beatty 10:05-kor adta ki a parancsot az általános tűzmegnyitáshoz. Ekkor kapcsolódott be a Princess Royal is a Blücher lövetésébe, mivel ekkor még mindegyik brit hajó csak ezt a hátul haladó német egységet lőtte.
Beatty a tűz megnyitása után egy órával (10:52 KEI) mérsékelte a sebességét, hogy a két régebbi csatacirkálója ne szakadjon le tőle túlságosan és még kölcsönösen tudják egymást támogatni a harcban. Beatty jelentése szerint a legnagyobb sebességet a Lion érte el 28,5 csomóval, ami az ő részéről szándékos túlzás lehet, mivel a hajónapló 27 csomót említ. A zászlóshajóval egyedül a Tiger tudta tartani a lépést, mely mindvégig tartotta az öt kábelnyi (kb. ) távolságot tőle. A New Zealand sebessége 26, míg a leglassabb Indomitable-é 25 csomó lehetett a csata során.
A németek eddig még nem nyitottak tüzet, ebben akadályozta őket az északkeletről fújó szél is, ami miatt a kéményfüst többé-kevésbé eltakarta a célpontokat a távmérőkön. A brit csatacirkálók felépítményei még csak alig tűntek fel a horizonton, mikor a lövedékeik 1000−1500 méterrel a német hajók mögött a vízbe csapódtak. A britek tüze még jó ideig rövid maradt. A német csatacirkálók csőemelkedése (20°) azonban csak maximális lőtávolságot tett lehetővé, egyedül a Derfflinger esetében volt ez az érték . Ez amiatt volt, hogy a német konstruktőrök az Északi-tenger átlagos időjárási körülményeit figyelembe véve a 19 km-es távolságot tartották a maximálisan szóba jöhető harci távolságnak és úgy ítélték meg, hogy a további emelhetőség a tornyok páncélvastagságának a rovására menne.
A kisebb lőtávolság azonban eddig nem bizonyult hátránynak, mivel 10:09-kor, mikor Hipper a Seydlitzről kiadta a tűzparancsot, a britek tüze még semmilyen hatással nem bírt. Hipper minden hajójának egyből a csatasorban vele megfelelő brit egységet jelölte ki célpontnak („Feuerverteilung von links.”). Mivel a britek eggyel több hajóval rendelkeztek, az utolsó hajójuknak nem jutott ellenfél, így az zavartalanul tüzelhetett. Ráadásul a németeket olyan mértékben zavarta a saját kéményfüstjük az északkeleti szél miatt, hogy a tűzparancsnak egyedül a Derfflinger tudott egyből eleget tenni 10:11-kor leadva az első sortüzét.
A Lion 10:09-kor érte el az első találatát a Blücheren. A hajó orrát a két horgony között ért gránát nem okozott jelentős kárt. Csak miután a Derfflinger tüzet nyitott, vettek célba a britek a Blücheren kívül más hajót is. A Lion 10:14-kor a Moltkéra helyezte át a tüzét, míg a Tiger és a Princess Royal továbbra is a Blüchert lőtték. Beatty közben enyhén jobbra kanyarodott, hogy a hátsó lövegtornyokat is bevethesse. Ezután kezdett az élen haladó három brit csatacirkáló folyamatos sortüzeket lőni.
A Derfflinger után német részről 10:18-kor a Blücher, 10:19-kor a Seydlitz és végül 10:20-kor a Moltke kapcsolódott be a küzdelembe. A csatacirkálók előtt haladó könnyűcirkálók és rombolók kéményfüstje azonban az ellenség irányába terült el és ez olyan mértékben zavaró volt, hogy előbb csak az élen haladó Lion volt látható számukra és ezt vette elsőként célba a Derfflinger majd a Seydlitz. A Moltke kezdettől fogva a Tigert lőtte, az pedig bizonyosan nem tudható, hogy a Blücher ekkor melyik hajóra tüzelt. A két hajóraj közötti távolság ekkor 17 km volt és folyamatosan csökkent 14,5 km-ig. A csata második felében aztán ismét nőni kezdett és átlagosan 16,5 km volt a továbbiakban.
A jelentős sebességbeli fölényük ellenére a britek nem próbálták jobban megközelíteni a németeket, hanem ezt az előnyüket a német sortüzek gyors manőverekkel való kikerülésére használták. Ez nagyban megnehezítette a tűzvezetést a németek számára, akiknek a kéményfüst is folyamatosan hátráltatta a célelosztás betartását. A célpontokat annak megfelelően választották ki, hogy melyik volt éppen kivehető számukra és melyik volt elérhető az összes ágyú számára. Mivel a britek két vonással (22,5°) hátrébb helyezkedtek, nem lehetett mindig az összes löveget feléjük fordítani és az elülső lövegtornyok gyakran kimaradtak a sortüzekből. A lövedékek leérkezését sokszor csak az árbóckosár megfigyelőállásaiból lehetett kivenni.
10:35-kor a Derfflinger áthelyezte a tüzét a Lionról a Tigerre, majd hamarosan a sorban harmadik Princess Royalra volt kénytelen váltani a kéményfüst által korlátozott kilátás miatt. Az élen haladó brit csatacirkálók elleni tűz ennek ellenére hatásosnak bizonyult. A brit leírások szerint az élen haladó Lion 10:21-kor szenvedte el az első találatot. A német megfigyelések szerint Beatty zászlóshajója 10:35-kor jobbra tért ki és ezzel egy időre lőtávolon kívülre is került. Három perccel később a Tiger kapott lángra, miután a és távolságból rá leadott sortüzek láthatólag jó hatásfokkal érték. Az ágyúi elhallgattak és a németek elől elrejtette a lángok füstje. A csata ezen szakaszában a britek csak egy találatot értek el, 10:25-kor a Seydlitz elejét érte egy találat, de ez nem volt hatással a harcképességére.
A britek kitérésének oka azonban nem annyira a német tüzérség hatékonyságának volt betudható, hanem a valamivel előrébb helyezkedő német rombolók utóbbi negyed órában végrehajtott manővereiből vélték úgy, hogy azok torpedótámadást kísérelhetnek meg ellenük. Ennek elhárításához a brit rombolóknak is a brit csatacirkálók előtt kellett volna haladniuk, de Tyrwhitt hogy a csatacirkálókat a kéményfüstjével ne zavarja, egyre inkább leszakadt róluk és már azok mögött a bal oldalon foglalt pozíciót. Habár 10:20-kor parancsot kapott arra, hogy álljon a csatacirkálók elé, azok nagy sebessége miatt viszont ez egyik rombolónak sem sikerült. Beatty ezért a torpedótámadások elkerülése végett két vonással (22,5°) tért ki jobbra (délnek).
### Második szakasz
A britek által várt torpedótámadás elmaradt, majd az ezutáni fél órában a tűzharc ismét erőre kapott és még hevesebb lett annak ellenére, hogy a távolság nagyobb lett (14,5 km-ről átlagosan 16,5 km). 10:35-kor Beatty is a németekéhez hasonló célpontmegosztást rendelt el, azaz minden hajójának a német csatasorban vele megegyező helyűt kellett lőnie, míg eddig a tüzüket főleg a sor végén haladó hajókra koncentrálták. Így Blüchert ezután csak a New Zealand lőtte, míg a Princess Royal a Derfflingerre helyezte át róla a tüzét. A brit csatacirkálók közül leglassabb Indomitable még nem ért az ágyúinak lőtávolságán belülre, azonban a Tigeren úgy számoltak, hogy már ez az egység is részt vesz a harcban és mivel öt brit egység van így már harcban négy némettel, ezért valamelyik német hajóra két brit is tüzelhet. Ebből a megfontolásból a Moltke helyett a Tiger is a Seydlitzet vette tűz alá. Emiatt viszont a német csatasorban második helyen haladó Moltkéra nem jutott ellenfél és ezért zavartalanul, nagy hatásfokkal vehette tűz alá a brit zászlóshajót, a Liont. A Tiger ezután a brit csatasor felé sodródó német kémény, és lőporfüstben hamarosan szem elől veszítette a Seydlitzet és a Southampton jelzései alapján tüzelve messze túl lőtt rajta.
A Derfflinger mellett 10:28-kor majd 10:43-kor is egy-egy rövid sortűz csapódott be, melyek erősen megrázkódtatták a hajót. Az utóbbi alkalommal a hajó hátsó részén volt ez erősen érezhető. A jobb oldali tengelyalagút falai meghajlottak, szegecsek pattantak el, emiatt víz kezdett szivárogni a hajótestbe. Ezt a szivárgást percek alatt sikerült megszüntetni.
#### A Seydlitz sérülései
Ezzel egyidőben (10:43 KEI; 09:43 GMT) azonban a Seydlitz súlyos találatot kapott, ennek következtében a két hátsó lövegtorony (’C’ és ’D’) kiégett. Egy nagyjából méterről kilőtt, 130° irányból érkező 343 mm-es lövedék ütötte át a fedélzetet közvetlenül a ’D’ jelű torony mögött, majd egy lemezen megpattanva a barbetta 230 mm vastag páncélzatába fúródva robbant fel. (Lásd ábra: Groos 211. o.) A kisméretű töltet robbanóereje főként a tornyon kívüli helyiségeket érintette, azonban a barbetta belső falának letörött, izzó darabjai az átrakodóhelyiségbe csapódva lángra lobbantották a csúszdákon (Gleitbahn) lévő kivetőtölteteket. Szúrólángok hatoltak fel és le a lőszerfelvonó aknán és lángra lobbantották a felvonókban lévő és az azok mellett lévő további kivetőtölteteket. Csak azok a töltetek nem kaptak lángra, melyek még benne voltak a tárolóhüvelyeikben és a zárófedelük is még rajtuk volt. A felvonóhelyiség személyzete a robbanás és az égési gázok elől menekülve a ’C’ jelű torony hasonló helyiségébe igyekezett átjutni, és ehhez kinyitották a két torony közötti válaszfalakat. Ekkor azonban a felvonóteremben lévő lőpor is lángra kaphatott és a szúrólángja a ’C’ torony lőszerfelvonójába átjutva itt is begyújtotta a kivetőtölteteket. A hüvelyekben tárolt fő kivetőtöltetek itt még akkor sem kaptak lángra, ha azok záró fedele el volt távolítva, de -nyi így is néhány másodperc alatt elégett. A két torony összesen 165 kezelője rövid idő alatt életét veszítette. Mindenki, aki a hajó lángoló hátsó részét látta, úgy hitte, hogy a lövedékek is fel fognak robbanni és a hajó hamarosan teljesen meg fog semmisülni. Az első tüzértiszt, Richard Foerster ezért gyorstüzelésre adott parancsot (a „Schnell, gut!” utasítással), hogy ameddig csak lehet, tűz alatt tartsák az ellenséget. Ezután a Seydlitz 10 másodpercenként adott le egy-egy félsortüzet a nehéztüzérségével.
Az első tiszt, Hagedorn korvettkapitány Müller tűzszerész (Feuerwerker) és Wilhelm Heidkamp szivattyúmester (Pumpenmeister) társaságában ekkor jutott be a III-as részlegbe, ahol a mérges gázok és a nagy hőség ellenére meg tudták nyitni az elárasztó szelepeket, evvel pedig sikerült megakadályozniuk, hogy a hátsó lőszerraktárak felrobbanjanak. A szellőzőnyílásokon át több szomszédos helyiséget is elárasztott a tengervíz, ettől a csatacirkáló merülése a hátsó részénél 10,5 méterre nőtt (maximális merülése 9,3 m volt). Emiatt fennállt annak a veszélye, hogy a nagy sebesség révén amúgy is alacsonyan lévő tat egy újabb, a fedélzetét érő találat esetén felülről telik meg vízzel. A lángok és a keletkezett gázok miatt a kormányművek termeit is el kellett hagyniuk az ott tartózkodóknak fél órára. A Seydlitzet ért találattal egyidőben a Blücher is több elszenvedett találat jelét mutatta a britek számára és a Tiger is áthelyezte rá a tüzét 10:50-től (09:50 GMT), így egyszerre hárman is lőtték. 10:45-től a Lion és a Tiger másodlagos tüzérsége tűz alá vette a német rombolókat, mire ezek visszatértek a csatacirkálók előtti pozícióikba.
#### A Lion és a Blücher sérülései
A Lion sérülései (10:28-11:01)
Két perccel a Seydlitzet ért súlyos találat után a brit zászlóshajót is eltalálta egy német nehézgránát és egészen az egyik lőszerraktáráig hatolt, azonban széttörött ahelyett, hogy felrobbant volna. 10:53-kor Beatty-nek 24 csomóra kellett mérsékelnie a sebességét, hogy a hajóraját ismét egyben tarthassa. Habár a Tiger szorosan a Lion mögött haladt, mögötte a Princess Royal már nagyobb távolságra lemaradt, hasonlóan a New Zealand is a Princess Royal mögött.
Röviddel ezután egy harmadik, majd egy negyedik találat is érte a Liont. A 10:54-kor elszenvedett találat összeroncsolta az ’A’ jelű torony tetejét és a bal oldali ágyúját harcképtelenné tette. 11:01-kor (10:01 GMT) a Seydlitz egyik lövedéke az övpáncélzatot a hátsó részén átütve robbanás nélkül áthaladt a 102 mm-es lövedékek raktárának felső részén, anélkül, hogy felrobbant volna, majd a gépterembe jutott be, a beáramló víz pedig elárasztotta a szabadon álló vezérlőpanelt, két dinamó rövidzárlatot kapott, emiatt megszűnt a hátsó tűzvezető központ és a könnyű tüzérség áramellátása. A Lion ezután bal oldalára kezdett dőlni. Beatty számára ekkor úgy tűnt, hogy a németek egyre távolodva északi irányba próbálnák kivonni magukat az ellenséges tűzből, és ezt egy rombolók által végrehajtandó torpedótámadással igyekeznének elősegíteni. Ezt azért gondolhatta, mert néhány német romboló nem tudta tartani a többi sebességét és a német csatacirkálók jobb oldalán kezdtek lemaradozni. Másik rombolók ugyanebből az okból a csatacirkálók bal oldalára igyekeztek átkerülni. A német rombolók nagy részének a hullámzás és az előttük haladó egységek farvize miatt a hajtóműveket 24-26 csomónak megfelelő fordulatszámra kellett felpörgetniük, hogy tartani tudják a lépést.
A német rombolók meghiúsult torpedótámadási kísérlete
A német rombolók közül a 15. és 18. félflottillák a sebességet jobban tudták tartani a csatacirkálókkal, mint az V. flottilla egységei. Ebből is a 9. félflottilla volt az, amelyiknek a hajói nem tudták tartani a cirkálók 23 csomós sebességét és egyre inkább leszakadtak. Hipper még az ütközet elején meghagyta, hogy „szükség esetén a rombolókat tekintet nélkül be kell vetni”, a nagy füst azonban megakadályozta őket ebben, mert alig-alig bukkant elő a vezérhajójuk számára egy-egy brit csatacirkáló és nem tudták megállapítani a brit kötelék hajóinak számát és összetételét. Parancsnokuk, Hartog sorhajókapitány ezért a Rostockon Hipperre bízta a döntést, hogy mikor rendeli el a rombolói bevetését. A torpedók kilövése az ellenség előtt való helyezkedés ellenére sem kecsegtetett nagy sikerrel, mivel túl nagy volt a távolság Beatty csatacirkálóitól és Hartog megítélése szerint a megközelítés során túl sokáig ki lettek volna téve az ellenséges tűznek, a brit csatacirkálóknak pedig lett volna bőven idejük kitérni előlük. Ezen felül a jelentős számú brit könnyűcirkáló és romboló miatt a támadó rombolók jelentős veszteségeket szenvedhettek volna el, ha a támadás után nem tudtak volna újra csatlakozni a saját, nagy sebességgel haladó cirkálókhoz. Hipper hasonló megfontolásokból kerülte a rombolók bevetését a csata első szakaszában, mivel veszteségek beálltáig vagy a taktikai helyzet megváltozásáig a szándéka az volt, hogy az ellenséget maga után vonja a Német-öbölbe.
Alig hagyott alább a tűzharc hevessége a távolság növekedésével a britek 10:40-kor végrehajtott kitérése miatt, mikor a Seydlitz a hajók bal oldali tüzérségének 11:00-kor „jobbról való célpontelosztásra” adott parancsot (Backbordseite Feuer verteilen von rechts). Ez Goodenough 1. könnyűcirkálórajának célba vételére vonatkozott, mivel ez az egység már méterre megközelítette a Blüchert. A csatacirkálók 11:04-kor nyitottak rájuk tüzet. Ezzel egyidőben a Blücher a jobb oldalán közelítő három rombolót is meghátrálásra kényszerítette. Néhány sortűz leadása után a brit könnyűcirkálók északi irányba tértek ki és már jócskán eltávolodva, 11:16-kor álltak ismét párhuzamos útirányra a németekkel. A brit csatacirkálókon úgy vélték, a németek erős irányváltoztatást hajtottak végre, de valójában csak a sortüzek kikerülése érdekében végeztek kisebb kitéréseket (haladtak cikkcakkban). A Blücher közben lassan kezdett lemaradni a többi hajó mögött. Ez a december 16-ai küldetés (Scarborough-i rajtaütés) tapasztalatai alapján – ahol a Blüchernek nem voltak sebességbeli problémái – váratlan fejlemény volt, máskülönben a páncélos cirkálót a formáció élén helyezték volna el.
A Lion újabb sérülései (11:18)
Időközben Beatty tengernagy a Liont ért károk ellenére 26 csomóra fokozta a sebességet és ismét közelíteni kezdett a németek felé. Alig érkeztek hajói lőtávolon belülre, mikor 11:18-kor két újabb találatot szenvedett el a brit zászlóshajó a Derfflingertől. Az egyik 30,5 cm-es lövedék az övpáncélzat lemezeit hajlította be és a bejutó víz elöntötte a bal oldali elülső szénraktárakat. A másik a vízvonalon ütötte át a páncélzatot és a torpedókamrában robbant. A vele szomszédos termek percek alatt a főfedélzetig megteltek vízzel. A brit értékelés kiemeli, hogy a német sortüzek pontosak voltak, gyorsan követték egymást és a lövedékeik szorosan érkeztek le, emiatt a brit csatacirkálók folyamatos irányváltoztatásokra kényszerültek. Beatty úgy vélte, hogy a német alakzat lépcsőzetes kialakítású, melyben a hátsó hajók távolabb vannak, ezért hasonló elrendezésben kell hozzájuk közelednie a hajóival, és ennek megfelelő parancsot adott ki. A legnagyobb elérhető sebességgel a hajóit a zászlóshajóhoz viszonyítva észak-északnyugati irányba tagolva állította fel. Közelebb nem kívánt menni a német csatacirkálókhoz, mivel azzal a rombolók farvízébe került volna, és attól tartott, hogy azok aknákat szórhatnak a vízbe. Ezért arra törekedett, hogy a szélvédett oldalon megelőzze a németeket és ily módon esetleg a Grand Fleet felé tudja terelni őket. Erre megvolt az esélye, mivel még viszonylag korán volt, Helgoland is még távolságra volt és a német hajók egyike, a Blücher is súlyosan megsérült már.
A Blüchert ért végzetes találat (11:30)
A páncélos cirkálót 11:30-kor érte a Princess Royaltól egy gránáttalálat, mely végzetesnek bizonyult számára. Ez a hajó belsejében, a hosszának egyharmad részén végighúzódó lőszerszállító járatot érte. Ilyennel csak a Blücher rendelkezett, mivel kísérleti jelleggel alakították ki nála. A fedélzetet a két első lövegtorony között átütő lövedék 35-40 darab 21 cm-es űrméretű lövedék kivetőtöltetét gyújtotta be a járatban sorban egymás után és a szúrólángok az elülső szárnytornyok lőszerfelvonóiba becsapva meggyújtották az itteni kivetőtölteteket is. A tűzvezetés összes eszköze, parancstovábbító eszközök és a kormányrudak (Rudergestänge) egy csapásra használhatatlanná váltak. Gránátrepeszek szakították el a fő gőzvezetéket a 3-as számú kazánteremben, emiatt a hajó sebessége 17 csomóra esett vissza. A Blücher jelezte ezután a Seydlitznek, hogy manőverképtelenné vált, de ezután még hosszabb ideig követte a többi csatacirkálót hevesen tüzelve, és csak lassan szakadt le a formációtól. Beatty ezt látva a leglassabb hajóját, az Indomitable-t rendelte a Blücher elsüllyesztésére.
#### A Lion kiválása a harcból
Beatty számára ekkor tűnt elérkezettnek a pillanat, hogy döntésre vigye az összecsapást. 11:30-kor még olyannyira messze volt a német csatasortól, hogy csak a Derfflingert tudta elérni ágyúival a maximális, méteres lőtávot lehetővé tévő csőemelkedés mellett. A brit lövedékek legnagyobb lőtávolságának bizonyult. 11:35-kor ezért Beatty a csatacirkálóival egy vonással (11,25°) balra kanyarodott, hogy azután 11:45-kor, majd 11:47-kor is egy olyan jelzést adjon le a csatacirkálóinak, hogy mielőbb kerüljenek olyan lőtávon belül a célpontjaikhoz, hogy az összes ágyújukat bevethessék. Ezt a jelzést egyedül a Tigeren vették és csak az elejét („Közelíteni az ellenséghez”). Azonban alig kezdték meg a britek a megközelítést, mikor a Seydlitz és a Moltke csaknem végzetes sortüzei érték a Liont. A brit beszámolók szerint 11:35 és 11:50 között hat lövedék érte a brit zászlóshajót. Az övpáncélt ismét átütötte egy lövedék és újabb szénraktárakat öntött el a tengervíz. Egy lövedék 11:45-kor az ’A’ lövegtorony lőszerraktára mellett robbant. A helyiség lángra kapott, de még idejében el tudták árasztani, így a lőszerraktár nem robbant fel. A vízbetörések miatt a Lion ekkorra már olyannyira lelassult, hogy a Tiger kezdte megelőzni. A Liont 11:49 és 11:52 között egy újabb találat érte az övpáncélján, és azt benyomva az orrától a végéig megremegtette. Ezzel egyidőben egy rövidzárlat miatt megszűnt az áramellátás és a hajó már 10°-kal megdőlt a bal oldalára. A csatacirkáló ekkor 15 csomóra lassult le és ki kellett válnia a csatasorból.
Az utolsó találatokkal egyidőben a Lionon annak jobb oldalán ellenséges tengeralattjárók észlelését jelentették. Beatty erre reagálva 11:54-kor egy 8 vonással (90°) való balra kanyarodást rendelt el. A brit tengernagy ezt a manővert sem tekintette minden veszély nélkülinek, mivel ezzel a német rombolók farvizén kellett áthaladnia, ami a meglátása szerint azzal is járhatott, hogy aknára futtatja a hajóját. A derékszögű kanyarodással észak-északkeleti irányra állt, ennek révén a németek túl gyorsan távolodhattak el tőle, ezért az irányt 12:02-kor északkeletire korrigálta, hogy az üldözést továbbra is folytathassa és ezzel amellett, hogy a német rombolók farvizét is elkerülhette, a megrongált Blüchert is elvághatta a német hajóraj többi tagjától.
#### Hipper megfontolásai a Blücher megsegítését illetően
A német zászlóshajóról a brit hajók ezen manőverei nem voltak teljesen kivehetők, mivel az erős irányváltások közben gyakran átfedték egymást és több hajó összemosódva egynek tűnt. 11:55-kor tűnt fel az L 5 jelű léghajó a németek bal oldalán, de ez Goodenough északra helyezkedő 1. könnyűcirkálóraját tartotta inkább szemmel, nem pedig a brit csatacirkálókat. Az alacsony felhőzet miatt – magasságban repült és így már röviddel 12:00 után három könnyűcirkáló tüzébe került, emiatt a felhők közé kellett menekülnie és ott az ellenséges hajók lőtávolságán kívülre manőverezett, mielőtt újra előbukkanhatott. 11:55-kor a Seydlitzről annyit felismertek, hogy a már csak lassabban tüzelő Lion egy nagy robbanással járó találat elszenvedése után erősen megdőlve nyugat-délnyugati irányba elkanyarodott, míg a mögötte haladó és a négy ágyúját mindig egyszerre elsütő hadihajó elhalad mellette, ezért a Seydlitz erre helyezte át a tüzét. A többi brit csatacirkáló egymástól különböző távolságokat tartva követte az élükön haladót. A további megfontolásait Hipper tengernagy így írta le:
„Mivel egy ideje a „Blücher” erősen lemaradozott, másrészről az ellenség viselkedése elszenvedett sérülésekre (a „Moltke” 11.52 órakor egy találatot figyelt meg a „Tiger”-en is) utalt, ezért úgy döntöttem, hogy a „Blücher” fedezése és az ellenségnek való energikus károkozás érdekében közelítek hozzá és a torpedónaszádokat [rombolókat] bevetem ellene. 11.58 órakor, miután előzőleg a csatasor délkelet-dél [SOzS] irányt vett fel, ebbe az irányba fordult. 12 órakor lett kiadva a jelzés a torpedónaszádok számára a támadáshoz, és ezzel egyidőben a manőver-szikratávírójelzéssel is: „Z zászló” [„Stander Z”] és az ehhez való vörös zászlójelzés. A magában szokatlan szikratávírójelzés arra késztette a torpedónaszád-erők vezetőjét, hogy megkérdezze, a torpedónaszádoknak támadniuk kell-e. A kétséget az egyidejűleg fellobogó „Z” zászló oszlatta el.”
A német rombolók ekkor még erősen szét voltak szóródva. Három egység, a V 1, a V 5 és az S 178 11:30 óta különböző hajtóműproblémák miatt annyira lemaradtak, hogy már lemondtak róluk. Különösen az S 178, a VIII. flottilla vezérhajója került nagy veszélybe, miután az egyik kazánja használhatatlanná vált és emiatt már csak 18 csomóval tudott haladni. A flottilla parancsnoka, Hundertmarck korvettkapitány már azon volt, hogy az ellenség felé fordulva önálló támadást hajt végre, mikor a Seydlitz jelzésére 12:03-kor az összes romboló támadáshoz manőverezett, így az S 178 is felzárkózhatott hozzájuk. Eközben a német csatacirkálók egyre délebbre kanyarodva az ellenség és a meginduló rombolóik közé kerültek, ezért utóbbiak egy részének át kellett törnie a csatacirkálók között, a másik részének pedig mögöttük kellett elhaladnia. Eközben viszont a Tiger és a mögötte nagy távolságra lévő és alig kivehető második brit csatacirkáló (és a mögötte lévők is) északnak kanyarodtak el. Ezzel a német rombolók előrébb való helyezkedése (vorliche Stellung), az egyetlen olyan pozíció, ahonnan megindíthatták a támadásukat, végképp elveszett. A torpedók sebessége alig 40 csomó (74 km/h) volt és a hatótávolságuk is erősen korlátozott volt, ezért a távolodó hajókat nem érhették el velük. Német részről úgy vélték, hogy a britek a készülődő támadás miatt hajtották végre ezt a manővert, de ennek (mint feljebb is szerepel) valójában más okai voltak. Hipper már 12:07-kor vissza is vonta a támadásra felszólító parancsot.
Ezzel egyidőben a csatacirkálókkal egészen déli, kissé nyugati (Süd zu West) irányig kanyarodott, az ellenség felé véve az irányt, hogy ezzel a Blüchert meg tudja még menteni. A páncélos cirkáló 4 tmf távolságra volt ekkor északra a többi német hajótól és számos lövedék csapódott be körülötte, miközben minden irányba hevesen tüzelt. A döntést azonban alig hozták meg, mikor jelentés érkezett arról, hogy a Seydlitz két hátsó lövegtornya végleg használhatatlanná vált, a többiek részére pedig már csak 200 lövedék maradt és víz tört be a hajó tatrészébe. Hipper így nehéz döntés előtt állt. A helyzetet a csatajelentésében így írta le:
„Az S. M. S. Blücher további támogatása a körharcban [Kreisgefecht] az I. felderítőcsoportot az angol csatacirkálók és a mögöttük gyanított csatahajóraj közé vitte volna. Emellett a saját él, miután a körharcban lassan északi irány felvételére került volna sor, nagyon kedvezőtlen helyzetbe került volna az ellenséges rombolókkal szemben.
Az ellenséggel északnak párhuzamosan haladva vívott harcban, ami megfontolásra is került, ugyanazt a hátrányt eredményezte volna a rombolókkal szemben, melyek már északon gyülekeztek és a Blücher ellen megindultak.
A saját partoktól való még mindig nagy távolság egy további cirkálónál fellépő hajtóműprobléma esetén annak pusztulását okozhatta volna anélkül, hogy ezzel a „Blücher”-en segíteni lehetett volna. A csatacirkálócsoportok közötti harcra ugyanis a legnagyobb sebességgel való haladás mellett került sor. Ez talán a bajba jutott és segítségre szoruló hajó mellett vezetett volna el, de ez nem akadályozta volna a mieinkkel szemben számban és erőben fölényben lévő ellenséges könnyűcirkálókat és rombolókat abban, hogy eközben a bajba jutott hajót harcképtelenné tegyék.
Az az ötlet is megfontolásra került, hogy a „Blücher” megsegítésére egy félflottillát küldjünk. Ez viszont elvetésre került, mivel a félflottilla még ha a nagyobb hajókat a „Blücher”-től való időleges kitérésére is késztetné, a könnyűcirkálók és a rombolók hamar elintézték volna anélkül, hogy előbbinek valóban hatásos segítséget tudtak volna nyújtani.”
Az ellenség által megszakított harcot ilyen körülmények között Hipper nem kívánta ismét felvenni. A brit csatacirkálók meglepő manővere, a Chatham- és Arethusa-osztályú cirkálók és rombolók nagy száma túlságosan valószínűvé tette, hogy ezeken a hajókon kívül még csatahajórajok is lehetnek a közelben és ezt a feltevést erősítette az ellenséges rádióforgalom erőssége, melyben számos csatahajókkal összefüggésbe hozhatónak tűnt. A Stralsund még az ütközet elején azt jelentette, hogy az addig jelentett hadihajókon kívül nyolc további nagy hajót látott észak-északnyugati irányban. Ez nyilvánvalóan téves észlelés lehetett, mivel bár a brit 3. csatahajóraj a közelben tartózkodott, de még kívül volt a német hajók látókörén és 15:00 óra előtt semmi esetre sem válhattak láthatóvá. A léghajó a Hipper döntései számára oly fontos tényt megállapíthatta volna, ha a parancsnoka saját elhatározásból vagy valamelyik lenti vezető utasítására északnak vagy északnyugatnak végzett volna felderítést. Mivel azonban az L 5 ehelyett a Blücher körüli eseményekre összpontosított, nem volt mi alapján Hipper megváltoztathatta a döntését.
A tengernagy így 12:12-kor az ellenségtől való elkanyarodásra adott parancsot. Ezután pár sortűz leadására sor került a csatacirkálók között, de utána elült a harci zaj. Mikor hátrahagyták, a Blüchert egy hatalmas gőzfelhő borította el és a körülötte becsapódó lövedékek vízoszlopai vették körbe. (Lásd: Groos Skizze 2 – 12:10) A német csatacirkálók hamarosan 21 csomós sebességgel délkeleti irányra álltak, közben jelentették a flottaparancsnoknak, hogy a Blücher elveszett.
#### A V 5 torpedótámadásai
Röviddel az elkanyarodás előtt feltűnt a Seydlitznek, hogy az ellenség lövedékei nagyon röviden érkeznek le. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a brit lövegek talán a fokozott igénybevétel miatt használódtak ennyire el. Valószínű azonban, hogy az ellenséges tűz az egyik német romboló önállóan végrehajtott támadásai miatt lett ilyen pontatlan. Ez pedig a von Eichhorn sorhajóhadnagy vezette V 5 jelű romboló volt, mely már az ütközet elején a két szemben álló csatasor közé került és melyet 10:50 és 11:15 között látszólag a harmadik csatacirkáló heves tűz alá vett. A romboló parancsnoka hasonlóan a VIII. flottilla parancsnokához (S 178) úgy vélte, hogy nem fogja tudni sokáig tartani magát az egyre közelebb kerülő brit rombolókkal szemben, ezért a csatacirkálók felé kanyarodott és 11:44-kor a nagy távolság miatti csekély találati esély ellenére kilőtt egy torpedót a sorban második csatacirkálóra − közötti becsült távolságból. A célpont sebességét 23 csomóra, a becsapódási szöget 95°-ra becsülték. A támadás során megfigyelték, hogy az élen haladó hajó, a Lion, csak az első két lövegtornyából tüzelt, míg a mögötte haladó és a torpedóval célba vett Tiger egyszerre tüzelt mindegyik lövegtornyával. Mivel a Lion a torpedó kilövése után szinte azonnal elkanyarodott, von Eichhorn ezt a manővert az általa kivitelezett támadásnak tudta be. A megfigyelt hajó oldalánál egy hatalmas vízoszlopot láttak a magasba szökni, röviddel ezután a hajó eltűnt a látómezőből.
A német történetírás észrevétele szerint nem kizárt, hogy Beatty tengernagy ettől kezdve számolt a német tengeralattjárók jelenlétével és a britek északnak való kitérését ez alapján ennek a torpedónak lehetett betudni. Alig tíz perccel később, mikor az élre álló új brit csatacirkáló északnak vette az irányt, a V 5 kilőtt egy torpedót erre is. Az ellenség sebességét 22 csomóban, a távolságát méterben, a becsapódási szöget 85°-ben állapították meg az indításkor. Az előzőhöz hasonlóan ez a torpedó sem talált célt.
A Moltke fedélzetéről több pontról is 12:23-kor azt jelentették, hogy egy a csatasorból kivált és a Blüchertől balra lévő brit csatacirkáló (nyilvánvalóan a Lion) egyértelműen megállapítható módon elsüllyedt heves robbanások kíséretében. Az említett csatacirkálóról magasba törő víz- és gőzfelhőt a Kolberg fedélzetéről is megfigyelték.
A német történetírás szerint nehezen megválaszolható az a kérdés, hogy a könnyűcirkálók és a 18. félflottila egységei, melyek nagy hatótávolságú torpedókkal voltak felszerelve, a siker esélyével indíthattak volna-e már korábban torpedótámadást a brit csatasor ellen. Ebben segítségükre lett volna a saját hajóik őket elrejtő kéményfüstje. Ehhez elég lett volna csak egy kisebb iránymódosítással az ellenséghez közelíteni, azonban az ilyen nagy távolságra kilőtt torpedók találati esélye az egymástól nagy távközt tartó brit csatacirkálókkal szemben nagyon alacsony lehetett. Mivel a harc további lefolyása még ismeretlen volt, az a döntés született, hogy a torpedók bevetését a későbbiekre tartogatják.
#### Beatty félreértelmezett utasításai
Bár a zászlóshajójával ki kellett válnia a csatából, Beatty a további eseményekre is hatással kívánt lenni, és ehhez az utolsó megmaradt zászlózsinórra két rövid jelzést húzatott fel. Az első ezek közül „Az ellenség utolsó hajóit támadni” (Attack the rear of the enemy. / Engage the enemy’s rear.) volt, amivel azt akarta a sérült zászlóshajóját hátrahagyó többi csatacirkáló számára tisztázni, hogy az üldözést folytatni kell. Mikor ezt felvonták az egyetlen még ép árbóczsinórra, azon a korábbi, északkeleti irány felvételére utasítást adó még mindig fent volt. A Beatty-t helyettesítő Gordon Moore ellentengernagy a New Zealand fedélzetén a kettőt egyetlen parancsként értelmezte, azaz az északkeleti irányban található, hátulsó német hajót, a Blüchert vette célba. Ezután a többi brit csatacirkáló az üldözéssel felhagyva mind a sérült páncélos cirkálóra támadt, amiben a könnyűcirkálók és rombolók nagy része is követte őket.
Beatty a nyilvánvaló félreértést a Horatio Nelson Trafalgarnál kiadott ismert „Támadd a legközelebbi ellenséget” (Engage the enemy more closely) paranccsal igyekezett korrigálni, de ilyen utasítás nem szerepelt a kódolt jelzések között, ezért azt betűnként kellett volna kiírni. Beatty ezért az ehhez legjobban hasonlító “Maradj közelebb az ellenséghez” (Keep nearer to the enemy) parancsot adta ki. Mire azonban ezt felhúzták, Moore hajói már túl messzire voltak ahhoz, hogy ki tudják venni a jelzéseket. Így ahelyett, hogy folytatták volna a Seydlitz, a Moltke és a Derfflinger üldözését, a Tiger és a Princess Royal a Blücher felé vették az irányt, hasonlóan a mögöttük érkező két másik csatacirkálóhoz.
A Naval Staff Monographs ezzel szemben azt közli, hogy az eredeti északkeleti irány felvételére parancsot adó jelzést 12:02-kor (11:02 GMT) bevonták (ez kellett is a parancs végrehajtatásához), és egy hasonló jelentésűt vontak fel újra („Compass B – Course N.E.”), egyidőben az ellenség utolsó egységeinek támadására felszólítóval („A.F. – Attack the rear of the enemy”). Ezt követte harmadikként az ellenséghez felzárkózásra utasító („Keep nearer the enemy – repeat the signal Admiral is now making.”) Ezt a három jelzést lényegében egyszerre vonták fel. Az északkeleti irány megadásával Beatty azt akarta elérni, hogy az üldözést folytató hajói kikerüljenek az aknaveszélyesnek vélt sávból és egyben leválasszák őket a sérült páncélos cirkálóról arra az esetre, ha visszafordulnának segíteni neki – mint ahogy azt Beatty feltételezte. Ha nem így tennének, akkor a németek bal oldalára helyezkedve folytathatnák a németekkel párhuzamosan haladva folytatott tűzharcot, amint kikerültek az aknáktól veszélyeztetettnek vélt területről. Beatty jelzését azonban nem két külön jelzésként értelmezték a többi hajón, hanem összeolvasták azokat egynek. Az értelme így pedig ez lett: „Támadd az ellenség hátsó, északkeleti irányban lévő részét.” Mikor Moore tengernagyhoz eljutott a parancs, már percek óta észak-északkeleti irányba haladt és miután egyedül a Blücher volt északkeleti irányban tőle, úgy értelmezte Beatty utasítását, hogy ezt a hajót kell támadnia.
A britek északkeleti irányba való kanyarodását látva a német csatacirkálók dél-délnyugatnak kanyarodtak egy rövid időre, és a számukra egyetlen elérhető ellenségre, az élen haladó Tigerre zúdítottak össztüzet. A brit csatacirkáló negyed óra alatt hét találatot kapott és az egyik lövegtornya harcképtelenné vált.
#### A Blücher elsüllyesztése
A Blücher kemény ellenállást tanúsított a túlerővel szemben vívott harcban. Goodenough könnyűcirkálói hiába próbáltak meg a közelébe kerülni, mert a páncélos cirkáló tüze villába fogta őket és emiatt kitérni kényszerültek. Ezután négy M-osztályú romboló indult meg ellene, miközben a könnyűcirkálók méteres távolságot tartva vették pergőtűz alá. 12:20-kor a Meteor romboló elég közel jutott hozzá, hogy kilőjön egy torpedót. A Blüchernek ekkorra már csak két lövegtornya volt használható. Ezekkel és a másodlagos tüzérségével tűz alá vette a közeledő Meteort és öt találatot ért el rajta. A lövedékek közül három nem robbant fel, de az egyik 210 mm-es lövedék elpusztította a legelöl lévő kazántermet és végzett négy emberrel. A robbanás begyújtotta a fűtőolajat. A rombolót hatalmas füst borította be, és harcképtelenné is tette.
Miközben a három másik romboló nagyobb távolságból kilőtte a torpedóit, az Arethusa könnyűcirkáló méterre megközelítette a Blüchert és a mozgásképtelen hajón két torpedótalálatot ért el 12:38-kor (11:38 GMT). Az egyik az elülső lövegtorony, a másik a géptermek magasságában érte. A találatok elszenvedésekor azonnal elment a világítás a német hajón, mely válaszul több torpedót is kilőtt és ezeket az Arethusa csak nagy nehezen tudta kikerülni.
A beérkező csatacirkálók is lőttek ki ezután torpedókat a sérült páncélos cirkálóra és tüzérségük is célba vette, miközben körbehajózták 4− távolságra közelítve hozzá, majd 12:40-kor délkeleti irányba haladtak tovább Hipper üldözésére. Az egyenlőtlen küzdelemben a Blücher mintegy 70−100 találatot kapott. Kézileg próbálták már kormányozni, de a kormánylapát éles balra állásban beragadt, emiatt kört leírva haladt tovább. A fő kötözőhelyiségben egy gránát borzalmas pusztítást végzett. Miután elment az elektromos áram, már csak a lángok, robbanások és a lövedékek ütötte lyukakon beszűrődő fényben lehetett megtalálni a felső fedélzetre vezető utat.
A hátsó lövegtorony páncélzata azonban ellenállt minden lövedéknek. Az egyik lövegét találat érte és csaknem tőből leszakadt, de a másik mindvégig tüzelt. A hajó eleje lángokban állt, a tisztikar nagy része, köztük a hajó parancsnoka, Erdmann fregattkapitány, a parancsnoki állás előtt feküdt sebesülten vagy eszméletlenül. A túlélők itt és a hajó közepén gyülekezve elénekelték a Deutschland über allest és a Flaggenliedet. A brit történetírás a következőket írta a Blücher haláltusájáról:
„Három óra hosszan, míg a nyomasztó tüzérségi koncentrációnak ki volt téve, egy pillanatig sem hagyott fel a tűz viszonzásával. A könnyűcirkálóink kétszer indultak meg ellene, hogy a bevégezzék a pusztulását, és kétszer kényszerítette őket meghátrálásra. A pusztulása órái során tanúsított tartását, a példaértékű fegyelmét, bátorságát és harci szellemét ritkán múlták felül.”
12:45-kor Tyrwhitt azt jelezte, hogy a Blücher láthatóan bevonta a hadilobogóját, mivel azonban a túlélők beszámolói alapján azt senki sem vonta be, azt valószínűleg ellőtték, másikat pedig nem volt lehetőség felvonni a pótlására. A hírre a csatacirkálók 12:40-kor beszüntették a tüzelést. Moore tengernagy előbb délkeletnek tért ki, de ezután nem tudta eldönteni, hogy visszatérjen-e a Lionhoz, vagy maradjon-e a német csatacirkálók nyomában, amelyek ekkor már 12 tmf-re kerültek tőle. Moore úgy számolt, hogy két óránál hamarabb nem tud velük harcérintkezésbe lépni, miközben már csak 80 tmf-re volt Helgolandtól. Amennyiben folytatta volna az üldözést, úgy nem csak a sziget lövegeinek hatósugarán és a német tengeralattjárók által védett területen belülre kerül, hanem kockáztatta volna a Nyílttengeri Flottával való találkozást is, miután ez egy brit tengeralattjáró jelentése alapján már kifutott a tengerre. Mivel az éjszaka folyamán hazatérőben a súlyosan sérült hajói amúgy is ki lettek volna téve a német rombolók támadásainak és a Lion sem válaszolt a rádiójelekre, végül úgy döntött, hogy a sérült zászlóshajó biztonságát tekinti legnagyobb prioritásnak és feléje vette az irányt.
Ezeket a fejleményeket az L 5 léghajó is figyelemmel kísérte a brit hajók lövegeinek hatósugarán kívül tartózkodva, és a britek északnyugati irányú visszavonulását azonnal jelentette Hippernek. A harcba a léghajó nem tudott beavatkozni, mivel az ütközet színhelye felett egy alacsonyan lévő felhőréteg húzódott 400–900 m magasságban. Az ellenség visszavonulását nem követte, emiatt a sérült és mozgásképtelen Liont sem észlelhette. Ehelyett a Blücher elsüllyedését követően a saját erők hátvédjeként igyekezett biztosítani a visszavonulást.
Míg a brit csatacirkálók északnyugatnak tartottak, Tyrwhitt sorhajókapitány az Arethusával megközelítette a lángokban álló Blüchert. A páncélos cirkáló felépítményei teljesen szét voltak lőve és az oldalán tátongó lyukakon át lehetett látni az erősen balra dőlő hajótestben tomboló tüzeket, miközben mintegy 300 ember gyülekezett a felső fedélzeten. Amikor a cirkáló 100 méterre ért tőle és csónakokat engedett a vízre, 13:13-kor a Blücher átfordult, pár percig még hajógerincével felfelé lebegett a vízen, majd elsüllyedt az északi szélesség 54° 25', keleti hosszúság 5° 25' koordinátákon. A hajóval 792 tengerész veszett oda, a britek 260 túlélőt tudtak kimenteni. A Blücher utolsó perceiről az egyik brit szemtanú – aki más leírásokkal szemben közvetlenül a hajója által elért torpedótalálatok utánra teszi a páncélos cirkáló elsüllyedését – az Arethusa fedélzetéről a következőket jegyezte fel:
„A hajót lehetetlen volt elhibázni. Egy második torpedó is eltalálta a „Blüchert” pont középen. A legénység derekasan tartotta magát az utolsó pillanatig. Láttuk a legénységet a fedélzeten felsorakozni és tisztelegni. Megkapó látvány volt. Akiben csak egy kevés kis érzés is volt, csodálatot váltott ki ez a hidegvérűség. Mikor a második és egyben utolsó torpedónkat is kilőttük, tudtuk, hogy hamar itt lesz a vég és 200 méterre megközelítettük a „Blüchert”. A legénység feszes vigyázzban veszítette volna életét, ha nem adtunk volna le figyelmeztető hangjelzéseket szirénával. Az egyik tiszt németül átkiáltva megkérdezte, hogy mi történik. A németek megértették és meglengették a sapkájukat, hurrát kiáltottak és leugrottak a vízbe. Nem haboztunk, hanem azonnal deszkákat dobáltunk le a fedélzetről, melyekbe kapaszkodhattak, míg a csónakjaink kihalászták őket. Időközben a torpedónk is célba talált és a hajó a hullámok alá merült. A „Blücher” parancsnoka, Erdmann sorhajókapitány pár nappal később tüdőgyulladásban elhunyt. Edinburgh-ban katonai tiszteletadás mellett temették el.”
Röviddel a Blücher elsüllyedése után bukkant ki az alacsony felhőzetből a 83-as jelzésű német repülőgép. 12:20-kor hagyta el a saját hajókat, és 13:20-kor észlelte Tyrwhitt erőit, melyek egymástól kis távolságra álltak mozdulatlanul. Mivel a gép pilótája (Edler fregatthadnagy) nem tudta, hogy mentőakció zajlik alant, úgy döntött, az alacsony felhőzet ellenére támadást intéz a brit hajók ellen és ehhez még egy kört téve vett fel pozíciót. Csak ekkor vette észre, hogy több csónak is vízre van téve, de – elmondása szerint – még mielőtt tudatosulhatott benne, hogy ez csak mentési munkálatokra utalhat, 420 m magasságban a megfigyelőjének (Stinsky zászlós) jelt adott a bombavetésre. A kioldott négy 4,5 kg-os és két 10 kg-os bomba közül az első közvetlenül az egyik romboló mellett csapódott be, majd ezután a repülősök figyelmét a saját gépük épsége kötötte le, mivel közvetlenül alattuk srapnelfelhőket vettek észre, egy puskalövedék közvetlenül a pilóta ülése mögött csapódott be, egy másik pedig az oldalkormánykar közelében találta el. A motor azonban továbbra is működött, de a benzinhiány miatt azonnal vissza kellett indulnia Borkumra. A támadás miatt Tyrwhitt azonnal visszahívta a rombolóit, számos túlélőt hátrahagyva a vízben.
## További brit manőverek
Beatty tengernagy mindeközben úgy vélte, hogy a csata az ő szándékai szerint megy tovább és ezért úgy döntött, a süllyedőben lévő zászlóshajóját elhagyva átveszi ismét a hajóraj irányítását. 12:12-kor magához rendelte a rombolókat és 12:25-kor átszállt közülük az Attackra. A Lion köré rendelte a többi rombolót, hogy védelmezzék a német tengeralattjáróktól, ő pedig az Attackkal a csatacirkálói után indult, de ezek már 13:00 körül felbukkantak előtte észak-északnyugatnak visszavonulva. Nyilvánvaló volt, hogy feladták a harcot, de Beatty azonnal 16 vonásos (180°-os) fordulót adott nekik parancsba. A brit tengernagy 13:20-kor (12:20 GMT) a Princess Royalra szállt át, és hamar meg kellett állapítania, hogy az üldözés már nem folytatható, mivel a kritikus fél órai lemaradás már nem hozható be. Ezért 13:45-kor visszafordult a Lion irányába, hogy annak visszavonulását biztosítsa. Út közben újabb német tengeralattjárókat véltek észlelni, emiatt a 10 csomóval még haladni képes, és a támaszpontjától még 300 tmf-re lévő Liont is nagy veszélyben hitték.
A 3. csatahajóraj 15:00-kor csatlakozott a cirkálókhoz. 15:30-kor Beatty Jellicoe tengernagynak küldött üzenetében azt tanácsolta, hogy egy flottillát hagyjanak hátra a Lion biztosítására, míg a többi rombolót a jelentések alapján közeledő Hochseeflotte ellen küldjék. A kazánjaiba került sós víz miatt a Lion jobboldali hajtóműve is kezdett veszíteni a teljesítményéből, ezért a sebessége 8 csomóra csökkent, és úgy tűnt, hamarosan teljesen meg fog állni. 16:30-kor az Indomitable azt az utasítást kapta, hogy vegye vontába a sérült hajót. Röviddel ezután érkezett meg Jellicoe azon parancsa, hogy Tyrwhitt mindkét rombolóflottillája induljon el Helgoland felé, mert a Lion biztosítását a Grand Fleettel tartó IV. flottilla rombolói fogják átvenni.
Hamarosan Jellicoe is feltűnt a színen a flottával (benne 13 könnyűcirkálóval és 67 rombolóval) és ekkor tudatták vele a Lion rossz helyzetét, mire a flottaparancsnok az összes flottillát a Lion és vontatója biztosítására rendelte, míg az 1. és 2. könnyűcirkálórajoknak kellett a hátvéd szerepét betöltenie. Az erős óvintézkedések a csatacirkáló védelmére azért is szükségesnek tűntek, mert az admiralitástól érkezett üzenet szerint a németek éjszaka torpedótámadást terveztek végrehajtani. Valójában azonban a Hipper felderítőcsoportjaihoz tartozó rombolóknak ehhez túl kevés üzemanyaga volt, a Hochseeflotte rombolói pedig túl messzire voltak, így végül feladták ezt a tervet. Ezen utasítások kiadása után Jellicoe 17:30-kor északi irányba távozott a flottával, hogy kívül kerüljön a veszélyes vizekről. Beatty meggyőződött arról, hogy minden intézkedés meg lett-e hozva a zászlóshajójának vontatásához, majd a három csatacirkálójával követte Jellicoe-t északnak.
Az Indomitable-nek két óra hosszan tartó művelet során, a sötétség beállta utánra sikerült vontába vennie a Liont és ez idő alatt a két csatacirkáló fokozottan ki volt téve tengeralattjárók támadásának. 18:00-kor sikerült elindulniuk és a 10 csomós sebességet is elérték. A sebességük az este folyamán 7 csomóra csökkent, mikor a Lionnál újabb hajtóműproblémák adódtak és hajnalban még mindig 160 km-re voltak a Firth of Forth-tól. A rombolókat felkészítették a tengeralattjárók elleni harcra és a biztosításuk mellett január 25-én éjfélkor, másfél napos vontatás után elérték a folyótorkolatot. A szintén mozgásképtelen Meteort a Liberty vontatta be a Humberhez.
Csaknem egyidőben azzal, hogy a Grand Fleet feltűnt Beatty számára, Hipper haderejét a Norderney szigeténél lévő aknazárak közötti réstől nyugatra felvette a von Lans altengernagy vezette I. és II. csatahajóraj, majd hamarosan feltűnt a flotta (átmeneti) zászlóshajója, a Deutschland is.
A németek megfigyeléseik alapján úgy vélték, hogy az ütközetben az élen haladó két csatacirkálót erősen megrongálták. A Lionnak okozott sérülések mértékével nem voltak tisztában, viszont a mögötte másodikként haladó Tigerről úgy vélték, hogy az elszenvedett sérülések következtében el kellett süllyednie. Ezt tisztázandó jelentést kértek az ellenség közelében lévő L 5 léghajótól, hogy számolja össze az ellenség látható csatacirkálóit. Miután a léghajó is csak négyet látott, a németek a Tiger pusztulását biztosra vették.
## Német lehetőségek a visszavonuló britek támadására
### Rombolók éjszakai bevetésének mérlegelése
Az ellenségnek való további károkozáshoz felmerült a Seydlitznél lévő rombolók éjszakai támadásra való küldése. Ugyanezt hamarosan a flottaparancsnok is felvetette üzenetében, aki a flottánál lévő rombolókat is kiküldte volna erre a célra. A rombolók parancsnoka azonban azt jelentette, hogy az ellenség üldözéséhez szükséges nagy sebességet nem tudnák tartani a megmaradt szénkészleteikkel, annak ellenére sem, hogy a Dogger-padhoz való felvonulás közben alacsonyan tudták tartani a szénfogyasztást. A rombolók hajtóműveire 50−50 t szén jutott még. Ezt előbb még át kellett volna még szállítani a kazántermekhez, de a délelőtti hajsza során a felverődő víz ezt nem tette lehetővé, és csak délután láthattak hozzá. Üzemanyag átvétele cirkálókról nem volt betervezve előre, és a helyszínen sem gondoltak erre.
Hartog sorhajókapitány (Kommodore) azt vetette fel, hogy a kifutó I., III. és VI. flottillákat és a 16. félflottillát bocsássák a rendelkezésére az előretöréshez és még az éjszaka folyamán gyülekeztethesse ezeket az erőket a Norderney világítóhajónál. Ez csak 75 tmf távolságra volt attól a helytől, ahol déltájt a csata véget ért, így egy északnyugati irányú előretörés révén belebotolhatnának magányosan haladó ellenséges hadihajókba. A flottaparancsnok meglátása szerint azonban a III. és a VI. flottillák túl lassúak voltak ehhez a feladathoz és a zöm tengeralattjárókkal szembeni védelmét sem akarta a flottillák kiküldésével gyengíteni. Számára csak az I. flottilla és a 16. félflottilla volt kellően gyors a feladat végrehajtásához, de az ellenség számos könnyűcirkálója és rombolója miatt ezek bevetését sem tartotta tanácsosnak a II. felderítőcsoport könnyűcirkálói nélkül.
Ingenohl tengernagy csak abban az esetben tartotta lehetségesnek a sikert, ha az ellenség sebességét az elszenvedett sérülések jelentősen mérsékelték volna. Ennek megállapítására az L 5 léghajót kérték meg, mely viszont azt jelentette, hogy nem látja már az ellenséges egységeket, de amíg szemmel tartotta őket, addig nem észlelte, hogy a sebességük csökkent volna. A Liont az L 5-ről egyáltalán nem észlelték. A német történetírás szerint amennyiben tudomásukra jutott volna, hogy ekkor már vontatásra szorult, úgy minden bizonnyal a rombolókat a megtámadására küldték volna az éjszaka folyamán. Ezen információk hiányában azonban Hipper számára érdemesebbnek tűnt a vele tartó három félflottillát maga mellett tartania, melyeket túl gyengének vélt ahhoz, hogy a bizonyosra vehetően erős ellenséges hátvéden áttörve a csatacirkálókhoz férhessenek.
### Tengeralattjárók bevetésének lehetőségei
A németek így már csak abban reménykedhettek, hogy a tengeralattjáróikkal még kárt tudnak okozni a briteknek. A német hadvezetés azt feltételezte, hogy a britek a Humber torkolatához tartanak, ezért 13:30-kor a Norderney-nél lévő U 35 tengeralattjárót (Spindler korvettkapitány) és 14:20-kor a nyílt tengeren lévő U 17-et ide rendelték. Miután már mindkét tengeralattjáró megkapta az utasításait, fogott fel a T 99 aknaszedő olyan brit rádiójeleket, melyek szerint a visszavonuló erőik északnyugatnak tartanak, nem pedig a Humberhez nyugatnak. A két tengeralattjárót igyekeztek erről tájékoztatni, de az U 17-et már nem tudták elérni. Az új üzenet azonban eljutott a visszavonuló német cirkálókkal találkozó U 33-hoz, mely a megadott irányba indult el. Összesen öt német tengeralattjárót sikerült a visszavonuló britek ellen irányítani, de egyikük sem tudott támadást indítani. A megadott irányban ugyanis Hipper visszatérő cirkálóit észlelte több tengeralattjáró is, és amíg ez lekötötte figyelmüket, addigra túl sok időt veszítettek. 15:00 és 17:00 között 25 tmf-del északra a Borkum világítóhajó békeidőbeli pozíciójától két rombolót és két tengeralattjárót észleltek, melyek nyilvánvalóan Keyes egységei voltak. Az U 32-nek sikerült kilőnie egy torpedót, de nem talált vele célt. Az U 19 is észlelte ezt a köteléket és jelentette őket. Ezek ellenére a britek tovább folytatták útjukat keletnek. 16:00 és 17:00 között az U 17 is észlelte őket, és megpróbált támadást intézni ellenük. Már csak 100 méterre volt tőlük, mikor az egyik romboló észlelte és élesen ráfordulva megpróbálta legázolni. A romboló keresztben haladt el felette, és ettől olyannyira farnehéz lett, hogy csak a tengerfenéken tudták egyenesbe hozni.
Az U 19 azt jelentette, hogy nem követik újabb ellenséges egységek ezt a köteléket és ezért további utasításokat kért. Azt a parancsot kapta, hogy térjen vissza a támaszpontjára. Ennek alapján több tengeralattjáró (U 19, U 32, U 33) is az éjszakát a tengerfenéken töltötte. Az U 17 is így tett, melynek parancsa pedig kimondottan arról szólt, hogy az éjszaka alatt is a Humber felé tartva keresse az ellenséget. Miután azonban ellenséges rombolókat észleltek, ennek a tengeralattjárónak a parancsnoka úgy ítélte meg, hogy csak a víz alatt folytathatja útját és ezt is – szembe menve a parancsaival – túl hamar megszakította. Az egyetlen tengeralattjáró, mely a Német-öblön túl is folytatta az üldözést, az U 35 (Kophamel sorhajóhadnagy) volt. A 14 csomós átlagsebességével másnap 06:00-kor már a Humber előtt állhatott volna és ezzel a mindössze 10 csomóval haladni képes britek előtt érhetett volna oda. Azonban az U 35 is túl sok időt veszített azáltal, hogy Borkumtól északra szemmel tartotta Hipper visszatérő hajóit, majd pedig Keyes hajóit, melyeket a britek hátvédjének vélt.
## A brit erők hazatérése
A visszavonuló britek előtt nehéz éjszaka állt. Röviddel azután, hogy a többi csatacirkáló eltűnt a láthatáron, a Lion hajtóművei mind felmondták a szolgálatot, a vontatás így már csak 7 csomóval folytatódhatott. Az esetleges támadások kikerülése érdekében letértek a közvetlenül Rosyth-ba vivő útvonalról, hogy kikerüljék a Tyne előtti aknaveszélyesnek vélt nagy területet, és egy derékszöget írtak le. Az éjszaka eseménytelenül telt, de még 100 tmf-re voltak a támaszponttól és az oda vezető útvonalon számítani lehetett német tengeralattjárók jelenlétére.
A britek szerencséjére az U 35 a Humber irányába keresett célpontot magának és nem a Firth of Forth felé haladva, amerre ténylegesen visszavonultak. Az U 35 40 tmf-t tett meg Terschellingtől északnyugati irányba, mikor halászhajók közelítettek felé és ezzel alámerülésre kényszerítették. Ez megismétlődött 08:00 körül még egyszer. Röviddel ezután a Humbertől 100 tmf-del keletre egy rombolót észlelt, mely feléje vette az irányt. A tengeralattjáró merüléssel tért ki előle és a romboló egy óra múlva már a látómezején kívülre is került. Ezután megállított egy dán gőzhajót ellenőrzés céljából, ezzel további időt veszített és ezért csak 17:40-kor érte el a Humber torkolatvidékét, 12 órával később a tervezetthez képest. A sikertelen küldetésből hazatérőben észlelt halászhajók viselkedéséből úgy ítélte, hogy a britek őrhajók láncolataként alkalmazzák őket.
A Grand Fleet és Beatty csatacirkálói január 25-én sötétedés után közelítették meg Scapa Flow-t és a Firth of Forth-ot a tengeralattjáróveszély miatt. Csak a 3. csatahajórajt és a 3. cirkálórajt engedték már el 08:00-kor, hogy befussanak Rosyth-ba. Eközben a 3. csatahajórajhoz tartozó Britannia pre-dreadnought csatahajó a ködben zátonyra futott, ahonnan 36 óra elteltével szabadult le és az elszenvedett súlyos károk miatt dokkba került. Az éjszaka folyamán futott be az Iron Duke csatahajó, Jellicoe zászlóshajója, és a tartalék-zászlóshajóként szolgáló Centurion Cromarty-ba, hogy ott az előre betervezett karbantartások miatt dokkba állhasson. Időközben a Tyne felől érkező vontatóhajók és szivattyúhajók a Lionhoz értek. Sikerült pár elöntött részlegéből kiszivattyúzni a vizet, így a vontatása is gyorsabb lett. Január 26-án röviddel hajnal előtt sikerült a Firth of Forth-on lehorgonyozni vele. Ezzel fejeződött be a brit hadművelet.
## Veszteségek
A csatában egyedül a Blücher veszett oda, a német oldalon még a Seydlitz szenvedett súlyosabb, a Derfflinger és a Kolberg könnyebb sérüléseket. A brit oldalon a Lion valamint a Meteor szerzett súlyos sérüléseket. Ez a két egység önerőből nem, csak vontatással tudott hazatérni. A Tiger és az Arethusa is több találatot kapott, de sérüléseik nem voltak súlyosak. A németek így a Tigerben okozott kárt túl-, míg a Lionban okozottat alulbecsülték.
A német emberveszteségről szóló adatokat illetően erősen eltérnek a források. Paul Schmalenbach szerint 747 fő veszítette életét a Blücheren lévők között (23 tiszt és 724 legénységi állományú), 281 főt (közte 6 tisztet) pedig kimentettek a britek. A James Goldrick által tanulmányozott brit iratok csak 234 német kimentettről tesznek említést a több mint 1200 fős legénységből. A kimentettek között volt Erdmann sorhajókapitány is, a páncélos cirkáló parancsnoka, aki később hunyt el tüdőgyulladás következtében. Rajta kívül még további 20 fő hunyt el a hadifogságban. Julian Corbett 1929-ben 1026 főben adta meg a Blücher legénységét és 792 elesettről, 45 sebesültről, 189 kimentett és hadifogságba esett tengerészről tett említést. A Seydlitzen 159 fő veszítette életét és 33 fő sebesült meg, míg a Kolberg 3 halottat és 2 sebesültet veszített.
A britek embervesztesége 15 halott és 80 sebesült volt. A Lion fedélzetén 1 ember veszítette életét és 11 megsebesült, többségük az “A” jelű tornyot ért találatkor. A Tiger legénységéből 10 fő esett el és 11 sebesült meg, a Meteoron 4 fő veszítette életét és 2 sebesült meg.
A brit hajók közül a Tigert pár nap alatt ki tudták javítani és február 8-án ismét csatlakozhatott a harcoló alakulatokhoz, viszont a Lion sérüléseinek kijavítása sokáig elhúzódott. A Firth of Forth-on csak február 9-re sikerült annyira eltömíteni a lékjeit, hogy a tényleges javítások elvégzésére át tudják küldeni a Tyne-ra. Fisher tengernagy rendelkezett úgy, hogy a sérüléseit itt hozzák rendbe anélkül, hogy ehhez szárazdokkba vontatnák, ami nagyon bonyolulttá és időigényessé tette a javítást. A hatalmas hajó javítását így úszódokkok segítségével oldották meg, ami egészen március elejéig eltartott. A Britannia javítási munkálatai is hasonlóan hosszan eltartottak, így a hadművelet eredményeként egy csatacirkáló közvetlenül, egy csatahajó közvetve esett ki hosszabb időre a szolgálatból a brit oldalon. Német oldalról ezzel szemben egy páncélos cirkáló elvesztése és egy csatacirkáló hosszabb ideig – április 1-ig – való kiesése állt. A többi német hajó közül csak a Kolberg és a Derfflinger esett ki átmenetileg a szolgálatból, február 4-ig illetve február 17-ig.
### Vélt károkozás
A németek elsüllyesztettnek vélték a Tigert, ezt viszont brit oldalról tagadták. A németek a cáfolatot nem tartották hitelesnek, mivel ekkoriban szereztek tudomást az Audacious eltitkolt elvesztéséről is. Ez a csatahajó még 1914 októberében futott aknára az Ír-szigettől északra. A Tigeren elérni vélt súlyos találat az utólagos elemzés szerint a Blüchernek a Meteor romboló olajtartályait ért találat lehetett, ami a térképek tanúsága szerint épp akkor érte, mikor a Moltke, a Meteor és a Tiger egy vonalban álltak. A Moltkéról a két brit hajó körvonalai összemosódhattak, ezért gondolhatták azt, hogy a brit csatacirkálót érték jelentős károk. Ezekről azt feltételezték, hogy a csatacirkáló pusztulásához is vezettek. A Lion ekkor már annyira lemaradt, hogy a németek számára nem volt már látható és ezért úgy vélték, már csak négy csatacirkálóval állnak szemben.
A britek a Blücher mellett a Kolberget jelentették elsüllyesztettnek, melyről azt állították, hogy a csatacirkálóik nagy távolságból leadott tüzében veszett oda. A német csatacirkálók sérüléseit is jóval nagyobbaknak tüntették fel, mint valójában azok voltak. A csatacirkálók közül a Derfflingert vélték erősebben megrongáltnak, mivel tévesen azonosították a Seydlitzet. Churchill egy hangzatos parlamenti beszédben adta elő azon meglátását, hogy a brit lövedékek messze felülmúlták a németekéit, a brit hajók tüzérségi teljesítményét pedig eddig messze alulbecsülték, és a brit csatacirkálók a falklandi csata után újra diadalt arattak és ezután nem férhet már kétség ahhoz, hogy a két flotta nagyobb összecsapásának mi lehet az eredménye. A hivatalos német jelentéseket tartalmazó holland sajtótermékeket a brit cenzúra nem engedte be Nagy-Britanniába és visszaküldték őket Hollandiába.
## A csata után
### Értékelés
A doggerbanki csata volt az első összecsapás kapitális hadihajók között az első világháborúban. Jó képet adott a szemben álló felek katonai és technikai teljesítőképességéről, de a német csatacirkálók ennek során nem tudták érvényre juttatni a közepes tüzérségükből és a nagy hatékonyságú torpedófegyverzetükből adódó fölényüket.
A hajók helyzetéből fakadóan a német csatacirkálók átlagosan 140-150°-ra tüzeltek az ütközet során, ami azzal járt, hogy a hátsó tornyok és a jobb oldali szárnytornyok voltak a legtöbbet harcban. Egyedül a Seydlitz esetében lőttek el több lövedéket az első tornyok, mint a hátsók utóbbiak harcból való kiesése miatt (’A’ torony: 105, ’B’: 96, ’C’: 31, ’D’: 26, ’E’: 45). Az átlagosan 42,3 másodpercenként leadott sortüzeivel a Seydlitz két legtöbbet harcban lévő tornyának 65, illetve 25 lövedéke maradt a kétórás csata végére. A német történetírás megállapítása szerint a csekélynek tűnő elért találat ellenére a találati arány – a német oldalon legalábbis – nagyjából megfelelt a békeidőkben végrehajtott lőgyakorlatok eredményeinek. Az eredményt rontotta a szokatlan tüzelési irány, a füst megfigyelést hátráltató elterülése és a harc gyakori megszakadása. A legtöbb találatot (70-100) a Blücher szenvedte el a leszakadása utáni, túlerővel vívott közelharc miatt. Ezt leszámítva messze a legtöbb gránát a Liont érte, szám szerint 15. A Tiger hat találatot kapott, melyek közül a legjelentősebb kárt egy 28 cm-es lövedék okozta, amely a ’Q’ jelű torony tetejét találta el. A felrobbanó lövedék nagy része a páncélzaton kívül szóródott szét, de pár repesze áthatolt a páncélzaton és megrongálta a bal oldali ágyú závárzatát illetve tönkretette a lövegek emelőszerkezetét, harcképtelenné téve így a lövegtornyot. A Tigeren 10 fő esett el és 11 sebesült meg. A német megfigyelők a nagy lángok alapján a Tiger sérüléseit jóval komolyabbnak vélték. A másik három brit csatacirkáló közül mindössze az Indomitable kapott egy találatot, mivel jelentősen le voltak maradva, és az élen haladó csatacirkálók és rombolók kéményfüstje gyakran teljesen elrejtette őket.
A brit csatacirkálók tüzérségi teljesítménye messze elmaradt a várakozások mögött, annak ellenére, hogy a széljárás miatt jóval kevésbé zavarta őket a kéményfüst. A Southampton megfigyelése szerint különösen a Tiger lőtte el magát, holott ez a hajó rendelkezett egyedüliként az ágyúk emelését és elsütését is elvégző központi tűzvezetéssel (fire-control director). A túl korai szolgálatba állítása miatt a fejlett tüzérségi eszközeit azonban nem tudta teljesen kihasználni. Vélhetően emiatt nem sikerült a sorban neki jutó Moltkét egyszer sem eltalálnia, és a Derfflinger is csak egy találatot kapott tőle. Ez az övpáncélját érte a 4-es számú kazánterem magasságában, de csak 80 mm-t tudta beljebb nyomni, és emiatt a kazánterem mellett pár belső járatot elöntött a víz. A röviden leérkező lövedékek, melyek közvetlenül a hajótest mellett robbantak, szintén okoztak kisebb benyomódásokat a hajótest falán és csekélyebb vízbetöréseket. A hajó ezzel együtt is teljesen harcképes maradt.
A Seydlitzet is csak két találat érte, de ezek hatása sokkal súlyosabb volt. Míg az egyik találat az űrméreténél kisebb lyukat ütött a hátsó lövegtorony vastagságú barbettáján távolságból kilőve, és a lövedék maga erről lepattant, addig a második az övpáncélt az első kémény magasságában eltalálva csak kisebb benyomódást okozott. Az egyetlen hatása ennek a találatnak az volt, hogy a páncéllemezek merevítése pár centimétert engedett. A távharc során elért találatok a német tüzérség fölényéről tanúskodnak, ami még feltűnőbb annak tükrében, hogy a britek pozíciója jóval kedvezőbb volt. A német nehéztüzérség gyors belövése és tűzgyorsasága mély benyomást gyakorolt a britekre is. Filson Young erről így írt:
„A megfigyeléseim szerint a német lövegek tüze kezdetben jobb volt, mint a miénk, hamarabb célt értek, de míg a mi tüzünk ezután feljavult, addig a németeké gyengült. Mindenkinek, aki hozzám hasonlóan az ablaknál ült, az ellenség gránátjaitól körbevéve, annak a lövetés kínosan pontosnak tűnt: és az ütközet vége felé, mikor kettő vagy akár három hajó a Lionra koncentrált, azt a tüzükkel csaknem végleg leküzdötték.”
Ezzel szemben a német történetírás meglátása szerint hajóik tüzérségének pontossága nem hagyott alább az összecsapás előrehaladtával, hanem mindvégig fölényben volt a britekével szemben. A Blüchert és a Seydlitzet ért találatok alapján a németek eleinte túlbecsülték a brit gránátok hatásosságát, míg a saját gránátjaik hatásosságával kapcsolatban nem álltak rendelkezésükre adatok. A harcot az Északi-tengeren szokatlanul tiszta látási viszonyok miatt jóval nagyobb távolságokból vívták meg, mint arra a németek számítottak. A német észrevétel szerint egy hosszabbra nyúló ütközet esetén a német gránátok egyes brit hajók számára megsemmisítő hatásúak lehettek volna, míg a britek 343 mm-es lövedékeinek hatásfokát a Seydlitzen és a Blücheren elért, súlyos károkat okozó találatok miatt erősen túlbecsülték. A brit lövedékek valójában csak akkor voltak pusztító hatásúak, ha a nagy becsapódási szög következtében a felső fedélzetet könnyen átütötték és a páncélfedélzet elérése után robbantak. A német hajók oldalpáncélzata, még a Blücheré is, ellenállt a nagy távolságokból kilőtt brit gránátoknak. A Seydlitzet ért súlyos károkat okozó találat esetében is csak a barbetta leszakadó darabjai jutottak be az átrakodóhelyiségbe, a lövedék repeszei nem jutottak be a barbetta belsejébe. A lövedék emellett nem rendelkezett robbanótöltettel, csupán fekete lőporral volt megtöltve. Ezzel szemben a könnyebb német lövedékek a kedvezőtlenebb beesési szög ellenére is legalább két alkalommal átütötték a Lion oldalpáncélzatát, először 11:18-kor, másodszor 11:35 és 11:50 között, 16 km ill. 14,5–15 km távolságból. Az első olyan mértékű károkat okozott az egyik hajtóműben, hogy az leállt. A német gránátok annak ellenére voltak ennyivel hatékonyabbak, hogy a britekéinek torkolati energiája csaknem kétszer olyan nagy volt (; vs ; ).
A célpontokban tett nagyobb károk egyrészt a német lövedékek magasabb hatékonyságának, másrészt a gyengébb brit páncélvédettségnek voltak betudhatók. Míg a brit hajók övpáncéljának vastagsága az Indomitable és a New Zealand esetében , a másik három hajó esetében volt, addig a német csatacirkálók esetében ez (Moltke) illetve (Derfflinger, Seydlitz) volt, míg a páncélos cirkálóként számontartott Blücher jóval gyengébb -es övpáncélzata hasonló volt vastagságra az Indomitable-éhoz.
A csata eredményei alapján a brit csatacirkálóépítés azon alapvetése, hogy a páncélvédettség és tengerállóság rovására növelik a sebességet és az ágyúk űrméretét, hátrányosnak bizonyult. Míg a német hajók a váratlanul nagy távolságokra a kisebb kaliberű ágyúikkal is nagy hatékonysággal tüzeltek, addig a briteknek a nagyobb kaliberű lövedékek és hajóik nagyobb sebessége nem hozta meg a várt előnyt. Bár a sebességtöbblete révén Beatty megválaszthatta a harci távolságot, mely a német tüzérség és torpedók számára kedvezőtlen volt ugyan, emiatt azonban a britek nem tudták gyorsan döntésre vinni az ütközetet. A brit csatacirkálók hátrányosságai ennek ellenére majd csak a skagerraki csata során váltak nyilvánvalóvá. A Blücher megsemmisítése okán Nagy-Britanniában a Királyi Haditengerészet csatacirkálóira úgy tekintettek, mint önmagát igazoló hajótípusra, és eltekintettek attól a ténytől, hogy az elsüllyesztett német hajó nem számított csatacirkálónak. Az elvesztése azonban nem a régebbi építésének volt betudható, hanem a nagy szögben érkező lövedék találatának, mely bármelyik másik csatacirkáló esetében is át tudta volna ütni a páncélfedélzetet és hasonlóan végzetes lehetett volna számukra is, mivel a legújabb brit és német csatacirkálók nagy vízkiszorítása ellenére sem tudtak akkora figyelmet fordítani a nagy kiterjedésű páncélfedélzetre, hogy az megfelelő védelmet nyújthasson ilyen találatokkal szemben. A Blücher elvesztéséhez a formációban elfoglalt helyének és sebességének is kevés köze volt, ugyanakkor kétségtelen, hogy amennyiben a von der Tann is jelen lehetett volna a csatában, úgy annak nagyobb lövegei és erősebb páncélzata jelentősen befolyásolhatta volna az összecsapás kimenetelét. A békeidőben amúgy kiválóan képzett lövegkezelőkkel rendelkező tüzérségi kísérleti hajóként (Artillerieversuchsschiff) szolgáló Blücher 21 cm-es lövegei a csekély hatékonyságuk miatt alig tudtak kárt okozni. A német hadművelet a fölényes tüzérségi teljesítmény ellenére is el kellett könyvelje a Blücher elvesztését, melynek révén a nap stratégiai győzelme a briteknek jutott.
### A csata hatása a háború menetére
Britannia keleti partjának védelmi rendszere a doggerbanki csata révén megfelelőnek bizonyult a brit hadvezetés számára. A német csatacirkálók kétszeri fel nem tartóztatott támadása (Yarmouth, Scarborough) után első ízben sikerült ezekkel túlerővel szembeszállni és érzékeny veszteséget okozni nekik. A britek ezen felül úgy vélték, hogy két német csatacirkálót is sikerült súlyosan megrongálniuk, aminek talán még nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, mint a tőlük valamivel gyengébb Blücher elsüllyesztésének. A The Times 1915. január 17-ei számában megjelent cikk, amely nyilvánvalóan az admiralitás meglátásait tükrözte, az alábbi következményeket sorolta:
1. Mivel a sérült hajók a Nyílttengeri Flottához tartoztak, Németország most két fontos egységétől van megfosztva.
2. Amíg ezeket kijavítják, addig egy újabb, az angol partok elleni támadás kevésbé valószínű. Németország biztosan nem fog ilyen jellegű hadműveletekben csatahajókat kockára tenni, mivel lassabbak és a vasárnapi emlékeztető alapján éppolyan valószínűtlen, hogy Németország hasonló kockázatot vállalna fel a megmaradt másik két cirkálóval.
3. A január 24-ei csata szoros összefüggésben áll azzal az invázióval, amivel Németország fenyegetett, mivel ez most sokkal nehezebbé vált. A csapatokat szállító gőzhajóknak cirkálók biztosította védelemre van szüksége. Németországnak soha nem volt sok cirkálója, és a szállítógőzösöket most nem tudja a megfelelő számú cirkálóval fedezni. A háború kezdete óta elszenvedett összvesztesége cirkálókban nagyon magas. A csatacirkálókra lenne szükség ebben a pillanatban egy invázióhoz, hogy lekössék a flottánkat. Nem kell a kielégítő állapoton túlmennünk, ami azáltal keletkezett, hogy a csata átmenetileg lehetetlenné tette a rajtaütéseket és partraszálló műveleteket.
Az admiralitás is így látta Londonban, ezért a flandriai partok védelmén is lazítani kezdett és a brit hadvezetés a szigeteken sem tartotta szükségesnek nagy haderő visszatartását egy esetleges invázió elhárítására. Ezzel összefüggésben született meg négy nappal később a döntés a Dardanellák elleni hadműveletről.
### Személyi változások
Az elért eredményekkel a sajtóban megjelentekkel ellentétben a brit hadvezetés korántsem volt elégedett, mivel a hírszerzési eredményeik segítségével jóval nagyobb sikereket is elérhetőnek tartottak. Főként az üldözés feladását érte sok bírálat. Már napokkal a csata után Moore ellentengernagyot csendben leváltották és a Kanári-szigetekre helyezték át a 9. cirkálóraj parancsnokának. Helyét a 2. csatacirkálóraj élén a Princess Royal parancsnoka, de Brock sorhajókapitány vette át. Beatty zászlóshajójának parancsnoka, Ralph Seymour, aki (az egyik verzió szerint) felelős volt azért, hogy Beatty két külön parancsát egy árbóckötélre húzták fel és így a félreértéseket okozta, a helyén maradt. A hajók közötti kommunikációt továbbra is zászlójelzésekkel oldották meg, de nem vizsgálták felül a kódkönyv tartalmát. A Lionról leadott jelzések másfél évvel később a skagerraki csata első óráiban szintén súlyos következményekkel jártak a britekre nézve. A doggerbanki csatához hasonlóan ott sem tudták kellőképpen megosztani egymás között a célpontokat.
A német oldalon a hírszerzés adatainak hiányosságai sem mentették fel a flottaparancsnokságot a csata kedvezőtlen kimeneteléhez vezető döntései alól. A Seydlitz parancsnoka, von Egidy sorhajókapitány a hadinaplójában ezzel kapcsolatban a következőket írta:
„Az előretörés megtervezésekor nem számoltak erős angol hajók készenlétbe helyezésének valószínűségével. 24-e történései ezzel szemben megmutatták, hogy milyen rossz helyzetbe kerülnek maguk a gyors csatacirkálók is, ha a csatahajókból álló zöm biztosítása nélkül harcra kényszerülnek. Ha mögöttünk tudtuk volna a saját zömöt, akkor a felderítőhajók parancsnoka nem került volna abba a parancsnokok számára kétségbeejtő helyzetbe, hogy döntenie kelljen a „Blücher” sorsára hagyásáról. Kimentettük volna ezt a hajót, éppúgy, mint az angol a „Blücher”-nél talán nem kevésbé megrongált „Lion”-nal tette.
December 16-án erős angol haderők voltak – talán véletlenül – útban az Északi-tengeren. Január 19-én ilyenek egészen 60 tmf-re megközelítették Helgolandot.
A Hartlepool lövetését követő közfelháborodás mellett számolni kellett azzal, hogy az angol flottavezetés átfogó intézkedéseket hoz annak érdekében, hogy a csatacirkálók egy újabb előretörése alkalmával időben erősebb haderővel találják szembe magukat.”
A doggerbanki csata után a császár menesztette von Ingenohl flottaparancsnokot, aki február 2-án távozott a pozíciójából. Helyére Hugo von Pohl tengernagy került. A törzskar vezetője, Eckermann altengernagy is távozni kényszerült, ő átmenetileg még az I. csatahajóraj vezetését látta el ezután.
## Csatarend
Royal Navy
- 1\. csatacirkálóraj (1st Battlecruiser Squadron): Lion, Tiger, Princess Royal
- 2\. csatacirkálóraj (2nd Battlecruiser Squadron): New Zealand és Indomitable
- 1\. könnyűcirkálóraj (1st Light Cruiser Squadron): Southampton, Birmingham, Lowestoft és Nottingham
- Harwich Force: Aurora, Arethusa és Undaunted könnyűcirkálók valamint 35 romboló.
Kaiserliche Marine
- I. felderítő csoport (Aufklärungsgruppe I): Seydlitz, Moltke, Derfflinger és Blücher
- II\. felderítőcsoport (Aufklärungsgruppe II): Kolberg, Stralsund, Rostock és Graudenz
- Két rombolóflottilla (Torpedoboot-Flottille – torpedónaszádflottilla) összesen 18 rombolója.
## Fordítás |
3,685 | Gárdonyi Géza | 26,905,211 | null | [
"1863-ban született személyek",
"1922-ben elhunyt személyek",
"Családi nevüket magyarosított személyek",
"Egriek",
"Gárdonyi Géza",
"Gárdonyiak",
"Kiemelt cikkek",
"MTA-tagok",
"Magyar drámaírók",
"Magyar ifjúsági szerzők",
"Magyar költők",
"Magyar tanítók",
"Magyar történelmiregény-írók",
"Magyar Örökség díjas személyek",
"Magyar írók",
"Magyar újságírók",
"Római katolikus magyarok"
] | Gárdonyi Géza, született Ziegler Géza (Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.) magyar író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. A 19–20. századforduló magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja. Korának sajátos figurája, egyik irodalmi körhöz sem sorolható tagja volt. Életműve átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a 20. századdal születő Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye között.
A pályafutását 1881-ben népiskolai tanítóként kezdő, majd 1885 után újságíróként folytató Gárdonyi 1897 után vidéki visszavonultságban alkotott („az egri remete”), szépírói munkásságának szentelve életét. Pályáját folyamatos útkeresés, tematikai és formai kalandozás jellemezte, prózaírói életműve ennek fényében három korszakra osztható. Az 1890-es években írt népies hangvételű novellái és elbeszélései hozták meg számára a kortársak elismerését (Az én falum, 1898), de az utókor elsősorban a századfordulót követő évtizedben keletkezett történelmi regényei révén ismeri (Egri csillagok, 1901; A láthatatlan ember, 1902; Isten rabjai, 1908), illetve a magyar lélektani regény korai darabjainak szerzőjét tiszteli személyében (Szunyoghy miatyánkja, 1913; Ida regénye, 1920). Bár költői és drámaírói munkássága kevésbé bizonyult maradandónak, szintén jelentős. Az 1900-as években a szórakoztató célú népszínművek kliséin túllépve lélekábrázoló jellegű népies történeteket dramatizált színpadra (A bor, 1901).
## Neve
Ziegler Géza néven látta meg a napvilágot a Fejér vármegyei Agárdpusztán, s első ízben tizenhét évesen, 1881. május 5-én az egri Füllentőben megjelent humoreszkjét írta alá Gárdonyi Z. Géza néven. Írói nevét születési anyakönyvezési helyszíne, a szomszédos Gárdony után választotta, s 1881 után – a Z. elhagyásával – egyre gyakrabban, az 1890-es évektől pedig kizárólagosan ezt tüntette fel művei fejlécén. Ez a tény, valamint 1879 után keletkezett, Ziegler Géza névre kiállított iratai (1882-es tanítói oklevele, 1884-es sárvári osztálytanítói bizonyítványa, 1885-ös házassági anyakönyve stb.) cáfolni látszanak a Magyar katolikus lexikon azon értesülését, hogy 1879-ben felvette volna a Gárdonyi Géza nevet. Abból, hogy gyermekeit Gárdonyi családnévvel anyakönyvezték, arra következtethetnénk, legidősebb gyermeke születése, 1887 előtt hivatalossá kellett tennie írói nevét, erre is rácáfolnak azonban 1890-es évekbeli személyes okmányai. Az – közelebbi forrásjelölés nélkül – tudni véli, hogy az író 1897-től, Egerbe költözése évétől hivatalosan is viselte a Gárdonyi Géza nevet, ennek azonban nem találni nyomát a szócikkünkhöz forrásműként felhasznált, róla szóló életrajzi monográfiákban.
Pályája során számos álnevet használt, főként újságírói tevékenysége kapcsán, illetve pályája korai szakaszában írt röpiratai és ponyvái címlapján, később pedig gyermekmeséi fejlécén. Ezek betűrendben: Balatoni, Black William dr., Don Vigole, Egy katholikus, Egy katholikus pap, Figurás Feri, Figurás Géza, g.g., gh.t., Garabonciás diák, Gárdonyi bácsi, Géza bácsi, Göre, Göre Gábor, Ista Pista, Katufrék Fekete Géza Pétör, Mindentudó Gergely bácsi, Mummery Róbert, Nagyapó, Nemeskéry Sándor, Paprika János, Répa Matyi, Somogyi lantos, Tamásffy dr., Vén Hegedős, Yang A. dr., Yang O. I. dr., -yi.
## Életútja
### Származása és családja
Gárdonyi édesapja, a nemeskéri születésű Ziegler Sándor Mihály (1823–1879) szászországi polgári származású, evangélikus felekezetű, évszázadokon át Sopron környékén élt és dolgozott vasművesek – kovácsok, lakatosmesterek – leszármazottja volt. Iskoláiból gépészlegényként szabadult fel, majd Bécsben folytatott gépészmérnöki tanulmányokat. Több találmány fűződött a nevéhez, így például az önélező ekevas és egyfajta színes acélzománcozási eljárás, amelynek technikájára vállalatot is alapított. Huszonöt éves korában már kétszáz ember dolgozott a keze alatt a bécsi Ziegler-gyárban, ahol egyebek mellett először gyártottak acél ekevasat és acélfésűt. A szabadságharc kitörésekor elhagyta Bécset és feladta az anyagi biztonságot, s mint „Kossuth fegyvergyárosa” tüntette ki magát az elnyomás elleni küzdelemben. Hadnagyi rangban a saját pénzén felszerelt pesti, később Nagyváradra, majd Aradra telepített fegyvergyár igazgatója volt, kivívta Kossuth megbecsülését és Petőfi barátságát. A szabadságharc leverését követően teljes vagyonát az ellenség kezén hagyva szökött el Aradról. Álruhába öltözve, az országot megkerülve, Bukaresten és Bécsen keresztül érkezett meg szülőfalujába, Nemeskérre, de csakhamar elfogták és haditörvényszék elé került. Megmenekülését annak köszönhette, hogy a hatóságoknál kegyben lévő jóakarói aláírásukkal igazolták: a pesti fegyvergyáros csupán névrokon, Ziegler a szabadságharc során végig Bécsben tartózkodott. Ezt követően évekig valóban az osztrák fővárosban élt, különböző gépgyárakban dolgozott, majd az 1850-es években végleg hazatért Magyarországra.
Egyik hazai megbízása a szőlősgyöröki gőzmalom megépítése és felszerelése volt. E munkája során ismerte meg, majd 1860. december 8-án feleségül vette a nála tizenhét évvel fiatalabb Nagy Teréziát (1840–1926), parasztsorba süllyedt szőlősgyöröki római katolikus kurtanemesek sarját. Frigyükből hét gyermek – egy leány és hat fiú – született: Tera (1861–1865), Géza (1863–1922), Béla (†1865), Béla (1866–1888), Dezső (1868–1874), Árpád (1869–1871), Árpád (1875–1893). Hat testvére közül csupán két öccse érte meg a felnőttkort – hogy még fiatalon a sírba is hulljanak –: az apjuk nyomába szegődő, lakatoslegénnyé váló Béla, és a színészi pályát választó, vízi balesetben meghalt ifjabbik Árpád. A szőlősgyöröki gőzmalom elkészülte után Ziegler uradalmi gépészként, cséplőgépkezelőként és -karbantartóként kereste kenyerét. Megalkuvásra képtelen, lázadó természetű ember lévén, munkaadói sehol nem tűrték meg hosszabb ideig, így gyakran kényszerült új munkahelyre szegődni és lakóhelyet váltani. 1861. június 1-jétől Ziegler a Veszprém vármegyei akarattyapusztai Fiáth-uradalom kovácsa lett, majd 1862. február 21-én a Fejér vármegyei Agárdra költözött az akkor már egygyermekes házaspár.
### Gyermek- és ifjúkora
Géza fiuk születésekor a Ziegler család tehát éppen a Velencei-tó déli előterében, a Gárdony melletti Agárdpuszta Nádasdy-uradalmában élt, ahol a családfő uradalmi gépészként dolgozott. A leendő író egy nádfedelű, hosszú gerincű cselédházban látta meg a napvilágot 1863. augusztus 3-án (az emléktáblával megjelölt épület ma a Gárdonyi Géza Emlékháznak ad otthont). A csecsemőt az agárdpusztai Szent Anna-kápolnában anyjuk római katolikus vallására keresztelték. Agárdpusztán sem sokat időztek azonban, az apa 1879-es haláláig összesen tizenhat településen fordult meg a család. 1864. április 24-étől a Somogy vármegyei Kilitin, 1866. szeptember 29-étől átmenetileg a Fejér vármegyei Pátkán, majd Székesfehérváron éltek. 1868 nyarán Pestre, az erzsébetvárosi Rózsa utcába költözött a család, míg az apa Szarvason dolgozott cséplőgépkezelőként. Később egy lipótmezei szolgálati lakásban éltek, a családfő ugyanis a Magyar Királyi Országos Tébolyda főgépészi állását foglalta el. Az apa később az Óbudai Hajógyár munkása lett, s a család is követte Óbudára. A gyermek Ziegler Géza Budán kezdte meg elemi iskolai tanulmányait 1868 végén, majd miután apja 1870. május 1-jén a Borsod vármegyei Sályban, a Laszty-birtokon kapott állást, három osztályt a faluban, az 1873–1874-es tanévet pedig már Hejőcsabán végezte. Az 1873. május 26-áig nyúló hároméves sályi tartózkodás volt Gárdonyi gyermekkorának legemlékezetesebb, legönfeledtebb korszaka. Itt alakult ki benne a magyar vidékről alkotott idillikus képe, s itt ismerkedett meg a nép gondolatvilágával, hiedelmeivel, a népköltészettel – és Duka Vilmácska személyében az első gyerekszerelemmel.
Zieglerék 1874. június 1-jén a Zemplén vármegyei Taktaharkány melletti Jajhalomba költöztek, Géza az 1874–1875-ös tanévben a sárospataki református kollégium tanulója volt. Noha apja jóvoltából és mintájára kora gyermekkorától falta a könyveket, meglehetősen gyenge képességű diáknak bizonyult, saját későbbi szavaival: „Februárban kimaradtam az iskolából, mert mindenből szekundám volt.” A család vándorlása folytatódott: 1875. december 3-án Tiszalúcon telepedtek le, majd a borsod–zempléni vidéknek búcsút intve 1876. április 1-jén visszaköltöztek a fővárosba. A családfő előbb a Fehér Miklós-féle gépgyárban helyezkedett el, a család a Soroksári úton lakott, majd az apa 1877. október 1-jétől a Károlyiak kál-nagyútpusztai uradalmában vállalt állást (ez lett utolsó munkahelye). Gézát 1876-ban a budapesti Calvin téri református gimnáziumba íratták be. Nem tartozott a szorgalmasabb vagy kiemelkedő képességű nebulók közé, de tanulmányi előmenetelére ekkor már nem volt különösebb panasz. Később e pesti esztendőkre úgy tekintett vissza, mint élete egyik legboldogabb időszakára. Itt kötötte első barátságait – többek között későbbi pályatársával, Pekár Gyulával –, itt érte az első diákszerelem, tizenöt évesen itt szerezte első maradandó irodalmi élményeit (Cervantes Don Quijotéja) és írta első verseit.
1878-ban letette érettségi vizsgáját, majd a betegségre hajlamos, gyenge fizikumú, vékonydongájú fiú mesterember ősei hagyományaival szakítva szeptemberben az Egri Érseki Tanítóképző (röviden a Líceum) növendéke lett. Ha szerette a pesti diákéletet, úgy annál nehezebben viselte a nélkülözésektől, a magányosság és a céltalanság érzésétől terhes egri esztendőket. Noha szegény sorú család sarjaként érseki ösztöndíjban részesült, és alkalmi házitanítóként sovány keresethez is jutott, mégis mostoha körülmények között élt. Egy évig a Magazin utcai Antali Borcsa-féle diákmenhely egyik nyomorúságos szobájában lakott harmadmagával, majd egy fáskamrából kialakított deszkafalú házikóban tengődött. Lelki állapotára és anyagi helyzetére további csapást mért apja 1879. októberi halála. Mindemellett a tanulás sem lelkesítette, nem fűtötték tanári ambíciók, ahogy ő fogalmazott: „Kedv, hajlam... majd megjön az is, csak diploma legyen!” Hiányzott belőle az elhivatottság érzése, a tanítóképezdében a közepes képességű diákok közé tartozott. Magyar nyelvből egy ízben professzora, Répássy János meg is buktatta a következő szavak kíséretében: „Fiam, tebelőled sohse lesz nagy ember, de a kenyeredet azért meg tudod keresni.” Répássy megérte volt tanítványa irodalmi csillagzatának felemelkedését, s élete legnagyobb gyalázatának nevezte korábbi szavait. Más szempontból mégis termékenynek bizonyultak az egri évek. Az irodalombarát egri képezdészek önképzőkörének egy ideig alelnöke volt. 1879-ben itt, a részben általa szerkesztett és illusztrált Drukk (vagy Druck) című diákélclapban jelentek meg első írásai, ennek megszűntével a Frici című hetilap élcrovatába írt rövid, csattanós történeteket. 1881 elejétől egy újonnan induló egri élclap, a Füllentő illusztrátora és Don Vigole álnéven néhány humoreszkjének szerzője volt. A városi papságot, a túlbuzgó egri híveket és a líceum tanárait kifigurázó – szintén álnévvel megjelent – írásai többször sodorták kínos helyzetbe.
### Néptanítói és újságírói pályafutása
A harmadév befejezése utáni nyárra hazaköltözött édesanyjához, Szőlősgyörökre, és hogy egyéves tanítói gyakorlatát teljesítse, 1881. szeptember 28-án a Somogy vármegyei Karádon vállalt segédtanítói állást. Ismét nyomorúságos körülmények között élt, az osztályteremben szalmazsákon hált, s szánalmas keresményét is arra fordította, hogy Köpönyeg címen – bukásra ítélt – lapot indítson a somogyországi községben. Karádi évével teljesítette próbatanítását, és vizsgái letételét követően, 1882. május 30-án átvehette – „elégségesen képesített” megjegyzéssel kiadott – népiskolai tanítói oklevelét is. 1882. szeptember 5-én a Veszprém vármegyei Devecser elemi iskolájában helyezkedett el segédtanítóként, majd 1884. január 20-a és június 29-e között a Vas vármegyei Sárváron volt osztálytanító. Időről időre tolla után nyúlt, s ha meglehetős rendszertelenséggel is, de dunántúli és fővárosi lapok közölték írásait, elbeszéléseit és verseit (Zalamegye, Somogy, Veszprém és Vidéke, Pápai Lapok, Vasmegyei Lapok, Dunántúl, Ország-Világ, Budapesti Néplap, Pesti Hírlap, Néptanítók Lapja, Fővárosi Gyorsíró stb.). Gyorsan múló ifjonti szerelmi vágyakozásait és a lelkét annál makacsabbul mardosó csalódásait versbe öntötte, s 1882-ben első – soha el nem készült – regénye megírásába is belefogott. Ugyanebben az évben írta meg – a devecseri kántor, Tima Lajos biztatására – „Fel nagy örömre...” kezdetű karácsonyi egyházi énekét. 1883-tól különböző, jobbára ismeretlen élclapokban (Füstölő, Pipa János) jelentek meg kisebb szatirikus történetei. Írt tehát, ha tehette, de eközben a még egri képezdész korában megidézett tanítóság iránti „kedv és hajlam” nem költözött be a szívébe. Sanyarú életkörülmények között tanítással töltött évei során felhalmozódott benne a mellőzöttség keserű érzése, s Devecserben tapasztalta meg először a szerelmi csalódás ízét, gyengéd érzelmei sem Tima Herminnél (patrónusa leányánál), sem Gergelyi Katalinnál nem találtak viszonzásra. Egyre fojtogatóbbnak érezte a vidéki néptanítói életet, s legszívesebben városi könyvkereskedőként képzelte el jövőjét. 1883 augusztusában még szerzetesnek is jelentkezett, de a pozsonyi ferencesek rendfőnöke elutasította kérelmét. Sárvárt ellenzéki magatartása miatt kellett elhagynia: az évzáró ünnepségen a himnusz elhangzása után tanítványai rögtön rázendítettek az általa betanított, „Jaj, de huncut a német, hogy a fene enné meg...” kezdetű nótára. 1884. szeptember 6-a, az 1884–1885-ös tanév kezdete ismét tanítóként köszöntött az ifjú Ziegler Gézára a Veszprém vármegyei Dabronyban. Ám ezúttal a katolikus felekezeti iskola választott kántortanítója volt, ami életkörülményeit tekintve előrelépést jelentett. Szolgálati lakást kapott, így hát maga mellé vette édesanyját és Árpád öccsét is. Újult erővel, lelkiismerettel végezte tanítói munkáját, amelyben szabad kezet kapott: egy sor játékos módszert vezetett be az írás-olvasás tanítására, s a kor didaktikai zsinórmértékétől eltérve, a maga elképzelése szerint oktatta a betűírás tudományát. Tanítványai és a falu népe egyaránt megbecsülték, s a sikerélmény megbékítette sorsával, a néptanítói pályával, bár továbbra is anyagi gondok gyötörték. Az írással, a dunántúli lapokkal való levelezéssel nem hagyott fel, s 1885 februárjában rámosolygott a nem várt szerencse: a pécsi Dunántúl című lap külső munkatársa lett.
1885\. október 15-én lemondott kántortanítói állásáról, október 28-án házasságot kötött a dabronyi Csányi Máriával, s az ifjú házasok Győrben telepedtek le. Eleinte házitanítóskodásból kívánta fenntartani magát, de nem sikerült munkát találnia, így a zsurnalisztika felé fordult. Noha már korábban is jelentek meg írásai különféle lapoknál, igazából itt, Győrben indult el újságírói karrierje. 1885 őszén Pereszlényi János lapszerkesztő meghívására előbb három hónapon keresztül a negyvennyolcas függetlenségi eszmékhez hű Hazánk főmunkatársa lett. 1886 januárjában megindította és 1888-ig szerkesztette a Tanítóbarát című tanügyi folyóiratot, valamint sajtó alá rendezte a Néptanítók Naptárának 1886–1888-as évfolyamait. Ezzel párhuzamosan nem szünetelt hírlapírói tevékenysége sem, 1886. január 1-jétől a Győri Közlöny főmunkatársa, 1886. június 18-ától pedig ezzel egyidejűleg a Budapesti Hírlap külső munkatársa volt. 1886 szeptemberében családjával együtt Győrből Budapestre költözött, s a Budapesti Hírlap munkatársaként tevékenykedett. Ugyanakkor rövid időre a Budapesti Állami Tanítóképezde magyar–történelem szakos hallgatója lett. A Pedagógium magyar nyelv és irodalom tanárával, Király Pállal csakhamar összekülönbözött, miután a Budapesti Hírlap hasábjain vitriolos kritikát írt professzora tudományos munkásságáról, s azt nem is volt hajlandó visszavonni. Tanulmányainak és a fővárosi zsurnalisztalétnek egyaránt búcsút kellett intenie, s még 1887 elején visszatért Győrbe. A Győri Hírlap alkalmazásában folytatta újságírói munkáját, 1887. december 25-étől pedig a Garabonciás Diák című élclap számára is dolgozott. 1888. július 1-jétől átmenetileg ismét a Hazánk hírlapírója volt, röviddel később az immár egygyermekes család Szegedre költözött. Ziegler a kormánypárti Szegedi Híradó munkatársa lett, egyidejűleg 1888. december 25-étől 1890. április 1-jéig szerkesztette az újság mellékletét, az általa alapított Szögedi Paprika című élclapot is. 1890. május 1-jén átszegődött a független Szegedi Naplóhoz, a folyóirat belső munkatársa, egyúttal a lap vasárnapi melléklete, a Hüvelyk Matyi szerkesztője lett. A Tisza-parti város irodalmi kávéháza, a Hungária gyakori vendégeként szívélyes baráti kapcsolatba került Dankó Pistával, s ekkor és később is több maga írta nótaszöveggel segítette ki a cigányprímást. Nagy társasági életet azonban itt sem élt, szegedi éveiben is megmutatkozott emberkerülő hajlama, folytonos elvágyódása és útkeresése. Így hát kapva kapott az alkalmon, amikor 1891. augusztus 1-jei kezdéssel felkínálták számára az Arad és Vidéke belső munkatársi, riporteri állását. Aradon azonban ismét súlyos csalódás érte: a beígért munkakörnél nagyobb felelősség szakadt a nyakába, a beígért fizetségnél viszont rendszeresen kisebb összeg ütötte a markát.
Egészségi és idegi állapota megromlott, 1891 novemberében Aradon felmondott és Budapestre költözött, hogy a fővárosban kezeltesse gyomorbaját. December 11-étől – barátja, Bródy Sándor beajánlására – a Magyar Hírlap alkalmazta belső munkatársként, később politikai rovatvezetőként. Itt indította el 1892. június 6-án a később népszerűvé váló Göre Gábor-levelek folyamát, s itt és így ragadt rá pályatársai körében egy életen át használt baráti ragadványneve: Göre. Emellett írásokat, tárcákat küldött a Pesti Hírlap, az Egyetértés, a Függetlenség, gyermekeknek szóló történeteket és meséket írt Az Én Újságom és a Mátyás Deák számára. 1892-ben feleségétől különvált, aki gyermekeikkel együtt Győrbe költözött, 1893-ban meghalt szeretett Árpád öccse – az örökké magányos Gárdonyi magára maradt a századfordulós Budapest forgatagában is. A politikai újságírást nem szenvedhette, ezért 1894 júniusában kialkudta főszerkesztőjével, hogy ezután mindössze havonta négy tárca és két Göre-történet megírására kötelezhető. Ezzel párhuzamosan 1894. május 18-ától – ismét Bródy Sándor protekciójával – egy éven át a Feszty Árpád-féle körképvállalat titkáraként is tevékenykedett, feladata a körképet népszerűsítő írások, riportok megírása volt. Ezzel bejáratos lett a korabeli Budapest irodalmi életét meghatározó Jókai–Feszty-szalonba. 1895 végén maga is körképvállalatot alapított: Dante Alighieri Isteni színjátéka ihlette meg a Pokol-körkép megtervezésére, vázlatának megfestésére és megvalósítására. Az 1896 májusában a Városligetben megnyílt, összetákolt pavilonban sebtében megfestett körkép csúfosan megbukott, dacára az egyedi hangot megütő Gárdonyi-reklámszövegeknek („Menjen kérem a Pokolba!”, „Azt hallottam, Budapesten megnyílott már a Pokol, vigyázzon kend, komámasszony, nemsokára meglakol!”). Gárdonyit a kudarc letörte ugyan, de nem annyira, hogy tervbe ne vegye egy Petőfi-körkép és egy fehérló-áldozatot bemutató élő szereplős zsánerkép felállítását. Ez idő tájt szervezett országos gyűjtést, hogy a segesvári csatatéren elesett Petőfi feltételezett sírja fölé méltó emléket emeljen a nemzet. Törekvése részben sikerrel járt: 1897-ben felállították Köllő Miklós Petőfi-szobrát, de nem az egykori csatatéren, hanem a segesvári várban. 1896 márciusában a vasúti szabadjegy megvonása miatt összekülönbözött a Magyar Hírlap szerkesztőségével, s a Budapesti Hírlap élclapmelléklete, a Kakas Márton munkatársa lett.
### Egri remetesége
Budapesti újságíróként egyre erősödött benne az érzés, hogy a fővárosi irodalmi élet és művészvilág talmi kulissza, a modern társadalom és civilizáció elfajult és elanyagiasodott. Rosszallóan szemlélte az 1896-os millenniumi előkészületeket és ünnepségeket övező „önáltató mámort”, a hazai közélet és közállapotok alakulását. 1895-ben először az akkor még a fővárostól különálló Rákospalotán akart házat venni, s magyar–történelem szakos tanári állást is ajánlottak számára a Pápai Állami Tanítóképző Intézetben, amit végül nem fogadott el. Egy időben fejébe vette, hogy kivándorol Amerikába, s ott vagy hegedűművész lesz, vagy saját fejlesztésű vízibiciklijével szerez vagyont magának. Gyakran kirándult a főváros környékére, s egy ízben, 1896 októberében diáksága színhelyére, Egerbe is ellátogatott. A városhoz nélkülözéssel telt iskolaéveinek rossz emlékei kötötték – két évtized elteltével a nagyváros zajából elkívánkozó író rácsodálkozott Eger szépségeire és nyugalmára. Bródy Sándor is bátorította az Egerbe költözésre, így hát nem tétovázott sokáig, úgy érezte, megtalálta végre a helyét. 1897. február 10-én az egri várra néző sáncnegyedi Hóhér-dombon megvásárolt egy tornácos parasztházat, s még ugyanazon év június 22-én – idős édesanyjával és maga mellé vett két idősebb fiával – Egerbe költözött. Hamarosan megvásárolták a szomszédos szőlőterületet, s az így kibővült portán 1899-ben másik ház épült. Az új házban alakították ki a konyhát, ebédlőt és ide költözött be a család többi tagja, míg ő maga a szintén átalakított, megnagyobbított régi épületbe fészkelte be magát. Könyvekkel, rövid szárú csibukokkal és hosszú szárú tajtékpipákkal zsúfolt, ablaktáblás és bőrrel párnázott ajtajú, teremnyi nagyságú dolgozószobájába nem szűrődött be a külvilág látványa és zaja, a napfény csak a tetőbe vágott ablakokon keresztül talált utat a „remetelakba”.
Az alakja köré fonódó legenda közvetlenül Egerbe költözése után, még életében kialakult. Kortársai „egri remetének,” vagy regénye után a „láthatatlan embernek” címezték. A kíváncsi tekintetek elől menekvést kereső, megközelíthetetlen ember hírében állt, ám ebben a sommás ítéletben már az 1900-as években is sok túlzás volt. Egyetlen legendateremtő momentum: az egri házba ellátogató írótársak rendre számot adtak arról, hogy Gárdonyi dolgozószobája ablaktalan, az író befalaztatta a ház ablaknyílásait; alkalmasint csupán zárva tartotta ablaktábláit a fejfájós író. Jóllehet, minden idejét az irodalomnak szentelte, s az egri magány szülte művészete legtermékenyebb időszakát, korántsem szakított el minden közéleti-irodalmi köteléket a külvilággal. 1897-től állandó külső munkatársa volt a Pesti Hírlapnak, valamint továbbra is küldött írásokat napi- és hetilapoknak (pl. Budapesti Hírlap, Magyar Hírlap, Néplap, Szabad Szó), irodalmi folyóiratoknak (pl. Új Idők, Jövendő, A Hét, Az Én Újságom) és élclapoknak (pl. Kakas Márton). 1903-ban kötött szerződésük értelmében a Singer és Wolfner rendületlenül ontotta a Gárdonyi-köteteket. A józsefvárosi Aggteleki (ma Kiss József) utcában szobát tartott fenn, gyakran utazott fel ugyanis Budapestre, az irodalmi körökben tájékozódni és darabjai színpadra állítása körül bábáskodni. A háza ajtaján kopogtató váratlan látogatóktól és riportot kérő újságíróktól valóban elzárkózott, s Eger társasági életétől is távol tartotta magát, de írótársait és barátait szívesen fogadta otthonában. Szoros barátságot ápolt többek között Tóth Bélával, Bródy Sándorral és Szabolcska Mihállyal. Ám amikor pályatársai 1911-ben lázasan készülődtek Gárdonyi harmincéves írói jubileumának megünneplésére, a rivaldafénytől irtózó egri remete teljes erélyével állította le a szervezkedést. Azt azonban már nem tudta megakadályozni, hogy az egri városvezetés 1912-ben átkeresztelje az író lakhelyéül szolgáló Takács utcát Gárdonyi Géza utcára.
Aszketikus életmódjának további cáfolata, hogy gyakran kelt útra, bel- és külföldön egyaránt: 1899 tavaszán Konstantinápolyba utazott anyagot gyűjtendő az Egri csillagokhoz, 1900-ban pedig Franciaországba ment, ekkor már az Attila és a hunok idejében játszódó A láthatatlan emberen gondolkozott, s a catalaunumi csatatér meglátogatása volt egyik célja. 1903-ban végiglátogatta gyermekkora helyszíneit, 1908-ban Olaszországban, 1909-ben Bajorországban járt, 1912-ben nagyobb körutazást tett Erdélyben. Voltak egészen sajátságos, különc útjai is: A bor című színművét úgy írta meg két hét alatt 1900-ban, hogy vonatról vonatra szállt, s míg szaporodtak a betűk a kéziratban, ő észrevétlen beutazta fél Magyarországot; 1901-ben álnéven szobát vett ki a kolozsvári New York szállóban, hogy befejezhesse Annuska című darabját. Élete utolsó évtizedeiben írói munkája mellett időt és energiát szentelt természetszeretete kibontakoztatásának is. Már 1895-től gyakran botanizált, akkor még a Buda környéki hegyeket járva gyűjtötte a növényeket herbáriuma számára, s volt egy külön gyűjteménye hírességek lakhelyéről és sírjáról szakított virágokkal is. Az egri háza körüli ötholdas birtokon botanikus kertet alakított ki, amelyet hazai és külföldi útjairól magával hozott növényekkel gyarapított. Gyűjtötte és mikroszkóp alatt vizsgálta a környék ízeltlábú-faunáját, 1898-ban felfedezett egy az egri pincékben honos, hatszemű bikapókfajt. Az általa megfigyelt állatokról és növényekről irodalmi értékű leírásokat küldött A Természet című folyóirat számára (halála után külön kötetben is megjelentek Mai csodák címen). 1907-ben a sóskúti dombok között megbújó nyaralót vásárolt magának. Emellett szívesen játszott hegedűjén, a kor kiemelkedő prímásai, Dankó Pista és Ányos Laci is kedvelték hegedűjátékát. Gyakran rajzolt, festett és fényképezett is. A festés ifjúkorától foglalkoztatta, már a szegedi festők 1891-es tárlatán is kiállították egy képét, s későbbi korszakából ismert több grafikája, táj- és zsánerképe, fiairól készített portréfestményei, illetve egy Munkácsy-tabló, a Krisztus Pilátus előtt saját kezű másolata.
Gárdonyi egész életén keresztül betegeskedő, gyenge fizikumú ember volt, ezt tetézte krónikus tüdőbaja és makacs hipochondriája is. A hipochonder Gárdonyiról szólva: 1909-ben elviselhetetlen és állandó fejfájására hivatkozva felhagyott irodalmi munkáival, és orvosról orvosra járva két éven át a halálos diagnózistól rettegett, mígnem 1911-ben orvos ismerőse, Grósz Emil olvasószemüveget rendelt számára. A szemüveggel előbb fejfájása, majd halálfélelme is megszűnt, újult erővel folytatta szépírói tevékenységét. 1914-ben abbáziai pihenésén érte a világháború kirobbanásának híre; a világrengést és a keleti frontra kerülő, majd orosz hadifogságba eső kisebbik fiáért érzett aggodalmat idegei megsínylették. 1917-ben felkínálták számára az Aradi Kultúrpalota igazgatói állását, de ezt Gárdonyi nem fogadta el. A világháború lezárultával visszakapta életben maradt fiát, örömmel üdvözölte a Monarchia megszűnését és 1918 októberében az őszirózsás forradalmat. Elapadt életereje visszatért, ha csak rövid időre is. Tanügyi és művelődéspolitikai javaslatokat fogalmazott meg a Károlyi Mihály-kormány számára, s megválasztották a budapesti Otthon Kör tiszteletbeli elnökének is. 1919-ben eleinte támogatta a Tanácsköztársaságot, áprilisban elvállalta az írói direktórium választmányi tagságát, főmunkatársként csatlakozott a Krúdy Gyula szerkesztésében megjelenő Néplaphoz, és korábban írt darabjai, népdrámái némelyikét ismét színpadra állították. Csakhamar azonban ellenérzést keltettek benne a proletárdiktatúra Egerben megtapasztalt módszerei. Augusztusban már megkönnyebbüléssel fogadta a Tanácsköztársaság leverését, októberben pedig megválasztották az ellenforradalommal szimpatizáló irodalmárok szervezete, a Magyar Írók Nemzeti Szövetsége díszelnökévé, később pedig versben köszöntötte Horthy Miklóst. Tétova politikai és közéleti lépései következményeként elveszítette szeretett barátját, az ellenforradalmi rendszerrel azonosulni nem tudó, emigrációban élő Bródy Sándort. Az utolsó években további csapást mért lelki és egészségi állapotára, idegrendszerére a kiadójával, a Singer és Wolfner Irodalmi Intézettel folytatott vitája, majd 1920-tól a viszály nyomában járó szerzői jogi per. A vitatott kizárólagossági jog miatt a Singer és Wolfner vonakodott műveinek jogát visszaadni, az író pedig nem volt hajlandó új kéziratokat megjelentetésre átengedni, ráadásul más kiadókkal sem tárgyalhatott érdemben, így 1916 után írásai csak folyóiratok hasábjain jelentek meg. A pert kevéssel halála előtt megnyerte ugyan, de gyümölcsét már nem élvezhette.
### Halála
Testi-lelki egészségét a megpróbáltatások megkoptatták, állapota leromlott. Bár szív-, máj- és vesebántalmakra egyaránt panaszkodott, s látása is meggyengült, orvosai még közvetlenül halála előtt sem állapítottak meg végzetes kórt nála. Fia beszámolója szerint – a lélekvándorlásban és a spiritizmusban is hívő – Gárdonyi akarta magának a halált. 1922. október 14-e után nem mozdult ágyából, kezébe többé tollat nem vett, s ötvenkilenc esztendősen, október 30-án, egri otthonában elhunyt. Noha végakaratában arról rendelkezett, hogy szűk családi körben helyezzék örök nyugalomra egri háza kertjében, Eger városa ezt méltatlannak érezte volna láthatatlan emberével szemben. November 1-jén bronzkoporsóban fekvő testét alma matere, az egri líceum aulájában ravatalozták fel, s tiszteletére a város mind a huszonhárom templomtornyában megkondították a lélekharangot. Az egyházi szertartást követően – Tordai Ányos egri cisztercita tanár javaslatára – az egri vár Bebek-bástyáján kialakított díszsírhelyen hantolták el, gerendakereszt fejfájára végakarata szerint az azóta legendássá vált szavakat vésték: „Csak a teste”.
### Magánélete
Gárdonyi 1885. október 28-án Győrben lépett házasságra Csányi Máriával, a dabronyi római katolikus plébános, Muraközy József törvénytelen tizenhat éves leányával (az életrajzok az 1960-as évekig a plébános unokahúgaként ismerték a menyasszonyt). Frigyükből négy gyermek született: Sándor (1887–1965), Gizella (1889–1944), József (1891–1948) és Géza (1893–1982). Fiuk, Gárdonyi József beszámolója szerint szülei házassága nem szerelmi házasság volt, kezdettől fogva boldogtalannak ítéltetett, Gárdonyi a gazdag hozományt ígérő szülők unszolására egyezett bele a házasságkötésbe, kitörési lehetőséget látva a nászban. Ifjú felesége azonban már egy hónap elteltével – más férfi karján – elhagyta, majd visszatért az őt visszafogadó férjhez. Ez így ment éveken át úgy, hogy már házasságuk hajnalán elenyésztek a családi szeretet kialakulásának feltételei. A kilenc hónapja nős Gárdonyi ezt írta naplójába: „Ennek a házasságnak vagy válás vagy gyilkosság lesz a vége.” Tény ugyanakkor, hogy házasságuk történetét az apja irányában tagadhatatlanul elfogult fiú, Gárdonyi József életrajzi munkájából ismerjük. Maga Gárdonyi sem szóban, sem írásban nem ejtett szót magánéletének 1885 utáni részleteiről, bár viszontagságos házasságuk egyes motívumait beleszőtte 1903-ban megjelent Az a hatalmas harmadik című regényébe. Egyes életrajzírói szerint maga Gárdonyi sem menthető fel a felelősség alól, személyiségéből kiindulva elképzelhető, hogy túl magas követelményeket állított ifjú arája elé, s a befelé forduló, elmélyült író egyenrangú szellemi-lelki társ helyett csupán egy a kamaszkora végén járó, szórakozni vágyó fiatal leánykát talált az oldalán.
Frigyük végül 1892 júliusában különválással végződött. Tíz hónappal később felesége életet adott egy fiúgyermeknek, akit Gárdonyi a nevére vett, de a későbbiekben nem törődött vele (a legenda ma is tartja magát, hogy a színészi pályát választó ifjabb Gárdonyi Géza nem az író fia volt). A törvény szerint nagyobb gyermekei is Győrben élő feleségénél maradtak, de Gárdonyi rendszeresen, havonta látogatta családját. A válást hivatalosan csak 1907-ben mondták ki, a házasfelek egymással szemben sem anyagi, sem más természetű követeléseket nem támasztottak. Megözvegyült édesanyját már dabronyi kántortanítóként magához vette az író, mikor azonban szegedi újságíró lett, az anya visszaköltözött Szőlősgyörökre. Gárdonyi pesti zsurnalisztaként szívesen töltötte a nyarakat anyja györöki házában. 1896-ban végleg magához vette az idősödő asszonyt, 1897. évi Egerbe költözését követően pedig két idősebb fiát is ő nevelte és taníttatta. Súlyos idegbetegségben szenvedő Gizella leányánál 1908-ban elmebajt állapítottak meg, s 1912-ben apja helyezte el az egri irgalmasok kórházában; a szerencsétlen leány a gyógyintézet falai közt élte le életét. Fiai, Sándor és József később apjuk irodalmi hagyatékának rendezésével és megismertetésével, az egri ház emlékhellyé alakításával tüntették ki magukat.
Rosszul sikerült házassága után, az 1890-es években előbb rövid ideig Feszty Árpád Margit nevű unokahúga és nevelt leánya, az akkor már elhunyt Feszty Adolf édesleánya, majd hat éven keresztül Szarvassy Margit tanítónő iránt táplált gyengéd érzelmeket. Fesztyék visszautasították leánykérését, utóbbi szerelme pedig nem teljesült be, eleinte az író tartózkodó magatartása miatt, majd – miután már Margit hajlott volna a házasságra – Gárdonyi rendezetlen családi állapotára hivatkozva tért ki a leánykérés elől. Egerbe költözése után Gárdonyit közel két évtizeden keresztül fűzte jobbára plátói kapcsolat a férjét és a férje által biztosított egzisztenciát elhagyó Mátékovicsné Tóth Ilonához – ahogy az író nevezte: Milához –, aki a haláláig hű lelki társa és betegágyában gondozója volt. Számára Mila testesítette meg a női eszményt, akinek törékeny alakja és már-már éterien tiszta lelke rendre megjelenik Gárdonyi prózai műveiben (az Isten rabjai Margitja, Ida regénye stb.) és kései verseiben egyaránt.
### Személyisége
Gárdonyi az ellentmondások embere volt, ami egyéniségének és művészetének megítélésére is rányomta bélyegét, és nagyban hozzájárult a személye körüli legendák, félreértések kialakulásához. Pályatársai nagy részétől eltérően az ő esetében nem volt táj, ahol bölcsője ringott, ahol gyökeret eresztett vagy ahova egy életen át kötődött volna, csak életútja derekán talált otthonra Egerben. Vidéki ember volt, nem szenvedhette a nagyváros zaklatott életritmusát, gondolkodását és eszméit mégis a beköszöntő új század nyugtalansága határozta meg. Már családjától ráhagyományozott szellemi öröksége is sokrétű volt: szemléletére erősen hatott apja hazafias, negyvennyolcas politikai radikalizmusa, Habsburg-ellenessége, ugyanakkor anyjától egy letűnt világ romantikáját, nosztalgiáját ismerhette meg. Erre épültek saját életének tapasztalatai, főként néptanítósága során megerősödött szociális érzékenysége és demokratizmusa. Apja családjának puritán evangélikus hagyományai ötvöződtek anyja szigorú katolicizmusával (a szülők közötti egyezség értelmében valamennyi Ziegler gyereket az anya vallására keresztelték), ő maga középiskoláit református tanodákban járta végig. Ennek ellenére az 1890-es években megrögzött materialistaként kérte számon jó barátja, Szabolcska Mihály vallásosságát. Egerbe költözését követően maga is vallásos lett, de hite egészen sajátos elemekből tevődött össze. Hittel vallotta a szeretet és a szabad akarat hatalmát, ugyanakkor azt is, hogy a világ megértéséhez és Isten megtalálásához a természettudományos megismerés vezet (élete egyik legfontosabb olvasmányaként tartotta számon Darwin A fajok eredete című művét). Emellett a buddhizmus, az okkultizmus és a miszticizmus, a teozófia és a spiritizmus egyaránt erősen befolyásolták vallási szemléletét. A személyiségét alakító ellentmondások, ellentétes hatások sora folytatható. Érdeklődése is széles körben mozgott, gondolatvilágára és esztétikai érzékére egyidejűleg akár szélsőséges benyomások is termékenyen hatottak. Egyszerre volt például ihletett olvasója a mizantróp és pesszimista Arthur Schopenhauer gondolatainak, szívesen forgatta a világ és az ember nyomorúságáról valló Dosztojevszkij és Reviczky Gyula írásait, ugyanakkor elkötelezett híve volt a szociális radikalizmusnak és gyermeki rajongással viszonyult Dankó Pista önfeledt és naiv tematikájú magyar nótáihoz.
A kortársak Gárdonyiról papírra vetett vallomásai és visszaemlékezései egy dologban kivétel nélkül megegyeznek: visszahúzódó, befelé forduló embernek írták le. Társaságban is nagyokat és jelentőségteljeseket hallgató embernek ismerték, megnyilatkozásai visszafogottak, már-már szemérmesek voltak. Külső megjelenése összhangban állt magaviselésével: öltözetével keveset törődő, szikár, barna bőrű ember volt, apró fekete szemei alatt mozgékony orr ült, hangja kellemesen érdes. A nyugalmas felszín azonban az ő esetében háborgó lelket takart. Talán összeférhetetlen apjától való örökségeként nem mindig találta meg a közös hangot a mindennapi életben: a túlzásig érzékeny volt, könnyen sértődött meg, összetűzött munkaadóival, szerkesztőivel és a darabjait színpadra állító színigazgatókkal egyaránt. Zsurnalisztaéveiben nevezetes volt egymást váltó párbajairól, ebből kifolyólag 1890-ben Szegeden az állami fogház „vendége” is volt hat héten át. Jellemző epizód: a fáma szerint 1901-ben, a Nemzeti Színház rendezőjével azon különbözött össze, hogy az általa írt darab, A bor szereplői nem jártak bokáig a sárban a színpadon úgy, ahogy ő megírta. Az évek múlásával, emberi és szerelmi csalódásai következtében tépelődő, vergődő lélekként egyre inkább elfordult a külvilág történéseitől, s emberi küzdelmei áthelyeződtek benső világába. Nemcsak emberkerülő lett, de távol állt tőle az érzéki örömök élvezete is, egyedül a pipázásnak hódolt állandó szenvedéllyel. A testi örömöknél nagyobbra tartotta a transzcendentális, már-már vallásos imádatot. Házasságellenes nőgyűlölő hírében állt; beszédes tény, hogy legelső befejezett regényének eredeti címe Nőgyűlölő volt – végül Cyprián címen jelent meg 1888-ban. Az íróval bizalmas baráti viszonyban lévő Feszty Árpádné olyan férfiként vallott róla, akinek „nem volt tehetsége a szerelemhez”, meglett férfiként is olyan félszegen viselkedett a nőkkel, akár egy kisdiák. Ebben a sommás ítéletben is sok a legendateremtő elem, mert bár Gárdonyi lelkét valóban megsebzették szerelmi csalódásai és elfordult a felszínes, a testiségben kimerülő férfi–nő-kapcsolatoktól, élete utolsó szakaszában Mila személyében igazi szerelemre, lelki társra talált.
Gárdonyi személyiségének és mindennapjainak részletei, valamint irodalmi ötletei és ars poeticája rendszeresen vezetett titkosírásos naplójából, feljegyzéseiből és maximáiból – ún. Mesterfüzeteiből – bontakoznak ki emberközelségből. 1906-ban fejlesztette ki meglehetősen bonyolult, kalligrafikus titkosírását – családja tréfás elnevezésével „tibetűit” –, amelyet több sikertelen próbálkozást követően 1969-ben Gilicze Gábor és Gyürk Ottó fejtett meg. A lentről felfelé és jobbról balra haladó írásrendszer pont-, vonal- és körívelemekre, illetve ezek dőlésirány szerinti kombinációjára épülő betűírás.
## Munkássága
Gárdonyi „kövek alatt nőtt fűhöz” hasonlította önmagát, és ezzel nem csupán közéleti elzárkózását, rejtőzködő életvitelét, de irodalmi építkezését és ars poeticájának kialakulását, művészi eszköztárának hosszan tartó érlelődését is illusztrálta. Gárdonyi nem sorolható egyetlen irodalmi körhöz sem, híján volt a kor haladó irodalmárait jellemző nagyvárosi, polgári háttérnek, a művészete korai szakaszára jellemző, gyermekkora élményeiből fakadó – természetesnek vélhető – népi tematikát és hangvételt pedig nem érezte igazán a magáénak. Ahogy Juhász Gyula fogalmazta meg Gárdonyi helyét az irodalmi panteonban: „Ő nem utóda senkinek, és őt nem is igen utánozza senki.” Nyitottsággal fordult a legkülönfélébb irodalmi formák és írói csoportosulások felé. Egyedül a 20. századdal születő új nemzedéktől idegenkedett annak dacára is, hogy az újabb irodalmi irányzatok szellemi vezérei elismeréssel szóltak Gárdonyi századforduló utáni művészetéről, s csábították is volna a Nyugat szerzőgárdájába. Ady Endre például a magyar Dickensnek nevezte, mások a magyar Tolsztojt tisztelték személyében. Irodalmi életműve egyfajta sajátos átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye, a vidéki népies és a városi polgárosult irodalom között. Pályáját és művészetét folyamatos útkeresés, a világ és önmaga reflektív megfigyelése és önképzés jellemezte, emiatt gyakran említik hivatásában is amatőr szerzőként. Személyiségével és szerteágazó érdeklődésével összhangban művészi pályáját is tematikai-formai kalandozás, filozófiai-ideológiai irányváltások jellemezték.
### Újságírói tevékenysége
Gárdonyi írásai az 1880-as évek elejétől jelentek meg vidéki és fővárosi újságokban. Eleinte irodalmi zsengéit küldte el a lapszerkesztőknek, 1885-től azonban átmenetileg hírlapírói tevékenysége bontakozott ki. A győri és dél-alföldi lapok főmunkatársaként főként vezércikkek, napi tárcák és „kis színesek”, rendőrségi és törvényszéki tudósítások, továbbá zenei és színi kritikák írásával foglalkozott, de ismeretterjesztő újságíróként is széles érdeklődési körről tett tanúbizonyságot. Cikkezett politikai, társadalmi és tanügyi témákban, jelentek meg gazdasági írásai (selyemhernyó-tenyésztés), sakkjátszma- és képelemzései is, több társadalmi röpiratot adott ki különböző álneveken (Egy katholikus, dr. Tamásffy). Immár jelentős, befutott szépíróként sem hanyagolta el az újságírást, továbbra is munkatársa, illetve alkalmi szerzője volt a legkülönfélébb folyóiratoknak. Mindvégig kiállt ama elgondolása mellett, hogy a hírlapíró egyik legfontosabb feladata a felvilágosítás, az elmaradottabb és könyvhöz nem jutó néprétegek betűhöz szoktatása, az olvasás megszerettetésén keresztül a közízlés és a közfelfogás kimozdítása a provincializmusból. Újságírói, közírói tevékenységével ezért küzdött, ostorozva korának fonákságait. Fontosnak tartotta magyarságát, de közírói munkásságát demokratizmusa is áthatotta: távol állt tőle a nacionalizmus, elvetette a magyar kultúrfölény teóriáját, a hamis nemzetmítoszt, s mindenkor a nehéz helyzetben lévőkért emelte fel a hangját, figyelmeztetve a társadalom peremén élők és a nemzetiségi vidékek elmaradott közművelődési viszonyaira. Emellett részben újságírói tevékenysége, a cikkeiért és tárcáiért, Göre-leveleiért és Az Én Újságom számára írt gyermekmeséiért kapott jövedelem biztosította számára a novella-, regény- és drámaíráshoz szükséges alkotói szabadságot.
Sajátos epizódot képvisel munkásságában a Tanítóbarát és a Néptanítók Naptára 1886–1888 közötti szerkesztése: eme kísérletei a tanítói pályához való utolsó kapaszkodókat jelentették életében. Lapjában komoly hangon szólt komoly dolgokról, az oktatásügyet érintő kritikai észrevételei, radikális javaslatai azonban nem találtak célba a néptanítók körében. Később – olvasói kegyét keresendő – egyre több népies humoreszkkel, tréfás anekdotával töltötte meg a lapok hasábjait, s végül a megszűnésre ítélt Tanítóbarát alig valamiben különbözött a kor más élclapjaitól. Ugyanakkor e tanügyi folyóirat hasábjain érezte meg tollában Gárdonyi azt a népies humort és formavilágot, amely szépírói tehetségének utat nyitott. A politikai, kulturális és bűnügyi tudósítások, riportok, kritikák megírása mellett ezt követően egyre több karcolatot, anekdotikus tárcát és elbeszélést helyezett el lapjainál, de figyelemre méltó szépírói tehetsége csak az 1890-es években bontakozott ki.
### Prózája
Korai kisprózái • Első irodalmi értékű prózai munkája az 1890-ben Szegeden, saját költségén megjelentetett, Figurák című elbeszéléskötete volt, amelyet a nagy szegedi zsurnalisztaelőd, Mikszáth Kálmán látott el bevezetővel. A részint derűs, szellemes történetek, részint gyilkos humorral megírt karcolatok a nagynevű ajánló dacára sem keltettek feltűnést. Ugyancsak szegedi időszakában adta nyomdába – Mummery Róbert álnév alatt – néhány ponyvaízű, szatirikus kalandregényét, amelyek közül az Afrika-felfedező Henry Morton Stanley paródiáját (A legfeketébb Afrikában) a szegedi Csillag börtön ideiglenes – párbajvétségért elítélt – lakójaként írta meg. Budapestre kerülése után, 1892. június 6-án a Magyar Hírlap hasábjain született meg Gárdonyi tollából Göre Gábor, a látszólag korlátolt, de minden iránt érdeklődő és kíváncsi lepéndi bíró első olvasói levele. A vaskosan népies nyelvezetű, ironikus hangvételű, karikatúraszerű beszámolót a lap olvasói tetszéssel fogadták, s ezt követően Göre Gábor ki sem maradhatott a redakcióból. A Magyar Hírlap oldalain hétről hétre helyük volt a később tíz kötetet megtöltő Göre-leveleknek, amelyekben Gárdonyi „Göre Gábor bíró uram” szemüvegén keresztül láttatta a vidéki életet és a nagyvilág történéseit. Írói pályája későbbi szakaszában szégyenérzettel tekintett vissza a paraszti világból és szemléletből akaratán kívül is gúnyt űző történetekre. A nagyközönség szintén kedvezően fogadta Parlamentünk jeles figurái címen, Nemeskéry Sándor álnéven megjelent 1894-es politikai karcolatgyűjteményét, szatirikus politikai arcképcsarnokát, amelynek szabadelvű gondolatisága, ironikus hangvétele és anekdotikus találékonysága Mikszáth hatását tükrözte. Ezek voltak tehát az első prózai kalandozások; szépirodalmi útkeresése ezt követően vált egyre határozottabbá, és ezek az esztendők hozták el a sikert és a népszerűséget is a harmincas évei elején járó írónak. 1894-ben jelent meg a Nemzeti Iskola lapjain folytatásokban A lámpás című kisregénye, amelyben egy néptanító vívódásait és küzdelmeit dolgozta fel (a következő évben kötetben is kiadták), majd 1895-ben a népszerű Pöhölyék-ciklus népies elbeszélésfüzére. Népies prózaírói munkásságának folytatásaként, s egyúttal lezárásaként 1898-ban adta ki Az én falum – 1895 óta írt – népi zsánertörténeteit és rövid elbeszéléseit, amelyekben vándorlással telt gyermekkora és nélkülözésekkel terhes néptanítósága élményeit dolgozta fel. Nevét ezek a naiv romantikájú, a tiszta paraszti erkölcsöt idealizáló, keserédesen lírai elbeszélések tették elismertté az irodalmi körökben. Gárdonyinak eztán megbecsült helye volt az asztaltársaságokban, befutott írónak számított.
Az 1890-es évek olvasóközönsége és írástudói Mikszáth Kálmán irodalmi utódját látták Gárdonyiban, amit csak erősített Mikszáthnak a Figurák című kötethez írott 1890-es előszava, illetve hogy Az én falumat a nagy palóc mesemondónak ajánlotta a szerző. Kellő irodalomtörténeti távlatból szemlélve az is megállapítható, hogy bár Gárdonyi valóban idealizálta, alkalmasint kedvezően hamis színben tüntette fel a paraszti világot, jóízű humorával és idillikus, anekdotikus történeteivel – ízig-vérig „vidéki” íróként – ráirányította a figyelmet a falu életére és alakjaira, a vidéki élet rezdüléseire. Letisztult, minden modorosság híján levő nyelvezete erősítette kisprózájának népies jellegét: rövid, egyszerű mondatokból építkezve szőtte erőteljes ritmusú elbeszéléseit. Ezen novellái némelyikében használta először tudatosan az első szám első személyes formát, eleven, vallomásszerű monológokká formálva történeteit; ezzel a megoldással aztán később regényei megírásakor is élt (pl. A láthatatlan ember, Szunyoghy miatyánkja). Két fiatalabb pályatársa, Tömörkény István és Móra Ferenc mellett korai, népies műveivel nagy szerepet játszott a később Móricz Zsigmond színre lépésével megjelenő és az 1930-as–1940-es években kiteljesedő, társadalomkritikai élű népi irodalom előkészítésében.
Történelmi regényei • Gárdonyi írói életműve szempontjából az 1897 utáni egri évek bizonyultak a legtermékenyebbnek. Már Az én falum elbeszéléseiben is realista leírásra, ugyanakkor lírai mesemondásra törekedett: az aprólékosan kidolgozott háttér egy-egy személyes probléma, emberi sors díszletéül szolgált csupán. A történeti hűség és a lírai mondandó kettős igénye nyomán bontakozott ki prózaírói munkásságának legjelentősebb vonulata és legmaradandóbb alkotásai: történelmi regényei. 1899 végén a Pesti Hírlap kezdte folytatásokban közölni Az egri csillagokat (1905 óta Egri csillagok cím alatt jelenik meg), amely a magyar irodalmi panteonban biztosította Gárdonyi számára azt a helyet, amely ma is megilleti. A maga korában is elnyerte az olvasóközönség és a pályatársak tetszését, a Magyar Tudományos Akadémia pedig 1902-ben Péczely-díjjal jutalmazta a regényt. A mű egyfelől a nemzeti önfeláldozás, a hazafiasság hőskölteménye a török uralom alá kerülő 16. századi Magyarország kulisszájával, ugyanakkor egy idillikus költői eszközökkel ábrázolt szerelem – Bornemissza Gergely és Cecey Éva – sorsát is végigkövetheti benne az olvasó. Ahogy naplójából és feljegyzéseiből kiderül: a századforduló önáltató és hamis magyarságkultuszával szemben a történelemismereten és demokratizmuson alapuló nemzetképet kívánta megfogalmazni művében. További történelmi regényeinek hősei – a szerző életérzéséből merítve – a csöndes szenvedés és az egész életet végigkísérő magányosság hősei, Gárdonyi eme műveiben a századforduló eszmeiségét behálózó gondolatok jelképteremtő módon érvényesülnek. A Láthatatlan ember (1901, 1975 óta A láthatatlan ember címen jelenik meg) című műve a hun Attila udvarában játszódik, kerettörténetéül a görög rabszolgának, Zétának az előkelő hun leány, Emőke iránt táplált szerelme szolgál. Irodalomtörténetünk a magyar szecessziós népiesség egyik fő műveként tartja számon. Az egyes szám első személyben megírt énregény élményszerű, lírai önvallomás, amely a szerzőt foglalkoztató misztikus témák, a halál, az álom, a hatalom, a magány stb. szimbólumsorára fűződik fel. Gárdonyi voltaképpen ugyanazt az idill utáni sóvárgást idézi fel A láthatatlan emberben, amely már megjelent Az én falumban is, csak éppen szereplőit történelmi környezetben helyezi el. E párhuzam felismerése késztette a 20. század nagy irodalomtörténészét, Schöpflin Aladárt arra a megállapításra, hogy Gárdonyi az egyszerű falusi emberek és a rég letűnt korok világában is egyetemes emberi problémákra, érzésekre koncentrál. Másik jelentős műve, a középkori Magyarországon játszódó, Árpád-házi Szent Margit sorsát felelevenítő Isten rabjai (1908) történetében az egyszerre valóságos és metaforikus rabság értelmezése szorosan egybefűződik az egyidejűleg földi és transzcendentális szerelem szimbolikájával, Margit alakjában az erkölcsi tökéletességet rajzolta meg. Olyan kérdéseket is feszegetett ebben a művében Gárdonyi, mint a keresztény dogmatika és a lélekvándorlás viszonya, vagy éppen a szabadság és a rabság paradox azonossága. Egyházi körökben eleinte rosszallóan fogadták, keresztényietlennek tartották az Isten rabjait, és a mű irodalmi értékeit vitatva a kritikusok is fanyalogtak. Az olvasóközönség azonban megszerette a könyvet, s a 20. század első felében – főként Sík Sándor értelmezése nyomán – már az irodalmi kánonba is úgy vonult be a regény, mint a korábban vallástalan Gárdonyi katolikus íróvá válásának mérföldköve. A későbbiekben sokban módosult a mű irodalomtörténeti helyének értékelése, s többnyire legenda és történelem összefonódásából fogant, lírai tónusú, romantikus történelmi regényként tartják számon.
Tézisregényei • Ugyancsak az 1900-as évektől jelentkezett társadalmi regényeivel, amelyek ugyanakkor a századelő lélektani regényirodalmának is úttörő darabjai voltak. Lírai nyelvezete hangulatos olvasmánnyá teszi olyan műveit, mint például az 1905-ben folytatásokban megjelent Ábel és Eszter, amelyet maga Gárdonyi „az epedés végtelen énekének” titulált. Ugyanebben az évben adták ki Az öreg tekintetes című munkáját, amelyben a magyar műveltség szárba szökkenését elősegítő és a polgári nemzetet megteremtő, a történelem színpadáról levonulni kényszerülő nemesi középosztálynak állított egyszerre elégikus és ironikus irodalmi emlékművet, amelyben Gárdonyinak a „visszájára fordult világ”-ról alkotott elképzelései is megjelennek. Egyes irodalomtörténészek ezt a regényt tartják legjobban megszerkesztett, letisztult tudatosságról való alkotásának. 1912–1913-ban írt, de könyvformában csak halála után megjelent, Te, Berkenye! című regényében a letűnő 19. századi feudalista és az új típusú 20. századi kapitalista világeszmény összecsapását jeleníti meg egy össze nem illő emberpár élettörténetén keresztül. Az első világháborús pusztítás és az annak terheit viselő egyszerű nép sorsa felett érzett aggodalom ihlette naturalista háborúellenes kisregényeit, amelyekben visszanyúlt a vidéki életérzés idillikus ábrázolásához, ám ezúttal a háború dúlta könyörtelen világgal állította szembe az egyszerű emberek életét (A kapitány, 1914; A kürt, 1915; Aggyisten, Biri!, 1915–1916). 1916-ban jelent meg prózaírói munkásságának egyik jelentős darabja, a tézisregényként számon tartott, 1913-ban írt Szunyoghy miatyánkja, amely művével a főszereplő jellemvonásainak, sorsának lélektani és társadalmi ábrázolása terén korábban nem látott gazdagságra és hitelességre jutott el. Utolsó nagy munkája az 1918–1920 között írt Ida regénye volt, amelyben Gárdonyi egy apácának szánt, de szerelemről ábrándozó leány kiszolgáltatottságát, lázadását, majd végül a kényszerű látszatházasságban megtalált boldogságát írja le romantikus fordulatokban bővelkedő formában.
Kései kisprózái • Noha elsősorban nagyprózai művei – történeti és társadalmi-lélektani regényei – hozták el számára a sikert, Gárdonyi elsősorban mindvégig novellista volt. Regényeinek és színműveinek legtöbbje előbb novellaként vagy elbeszélésként született meg, Gárdonyi ezt a tartalmi magot fejtette tovább, de míg dramaturgiai készsége, helyzet- és feszültségteremtő ereje elbeszéléseiben érvényesült, regényeit lazán összefűzött szerkezeti elemek, a megkomponáltság részleges hiánya és a meseszövés romantikus csapongása jellemzi. Az Egri csillagok szövegével soha nem volt elégedett, az 1913-as kiadásig minden egyes megjelenés előtt újra és újra átírta, átstilizálta a regényt. A munkássága utolsó évtizedében írott nagyprózái már kiérleltebb, letisztultabb képet mutatnak, szerkezetileg egységesebbek és lélektanilag is elmélyültebbek. Az irodalomtörténeti és -esztétikai elemzések azonban egyaránt a kisprózában jelölik meg azt a műfajt, amelyben Gárdonyi maradéktalanul kibontakoztathatta írói tehetségét. Csakhogy míg a századforduló környékén született, Az én falum ciklusába tartozó novellákból sugárzott az idill, későbbi elbeszéléseiben ennek helyét a forrongó, ellentmondásoktól terhes világ vette át. Társadalmi problémákkal szembesülő alakjait nyugtalanság, a sorsuk elleni lázadás fűti, de kiszolgáltatottságuk és tehetetlenségük megpecsételi sorsukat, az egyetlen járható út az élet nyomorúságának elfogadása. E kései novelláiban reagált a legérzékenyebben kora társadalmának olyan problémáira, mint például a széleskörű szegénység, az Amerikába való tömeges kivándorlás és a világháború nyomában járó testi-lelki nyomorúság. A Hosszúhajú veszedelemben (1912) a magára maradt, társat kereső ember félelmei és vágyódásai fogalmazódnak meg parabolaszerűen. A Messze van odáig (1913) történeteiben az egyszerű ember hazaszeretetével szembeállítva a külsőségekben és frázisokban megnyilvánuló, álságos honfiúi hévről rántja le a leplet. Megrázó háborúellenes történeteiben a humanizmust sárba tipró öncélú kegyetlenséggel vet számot, főt hajtva a háború terheit viselő egyszerű emberek előtt (Krisztus bankója, 1914–1915).
Realizmus és szentimentalizmus határán • Gárdonyi novelláiban és regényeiben egyaránt törekedett a realista ábrázolásra, a történeti hűségre, de őrizkedett a hosszadalmas és túlzottan részletező leírásoktól, seregszemléktől. Történelmi regényei megírásakor mélyreható kutatásokat végzett, tüzetesen megismerkedett az elsődleges forrásokkal és a legfontosabb szakirodalommal, levéltárakban kutatott és terepszemlét végzett a történetei hátteréül szolgáló helyszíneken. Forrásait kritikával kezelte, s kutatásai során több kisebb jelentőségű felfedezést is tett. Ő tisztázta egyebek mellett levéltári források alapján az egri várvédő Mekcsey István nevének írásmódját; rámutatott Priszkosz rétornak a hun fejedelem, Attila udvaráról írott beszámolójában, illetve Iordanesnek a catalaunumi csatáról írt krónikájában fellelhető ellentmondásokra; forrásismeretére támaszkodva megmutatta az ásatásokat felügyelő Lux Kálmánnak, hol fogja megtalálni a Margit-szigeti domonkos apácakolostor kútját; stb. A részletek aprólékos valósághűsége azonban csupán a környezet leírására terjedt ki, szereplőinek jellemábrázolását szentimentális elnagyoltság jellemzi. Hőseit élő emberekről mintázta ugyan – külön füzetet vezetett ismerőseiről és legjellemzőbb alapvonásaikról –, ábrázolásuk mégis gyakran egyoldalúra és sommásra sikeredett. Legismertebb műve, az Egri csillagok valamennyi alakja – az árulóvá lett Hegedűs hadnagy kivételével – statikus, jellemük nem fejlődik a regény során, az olvasót nem érheti meglepetés a szereplők érzéseit, cselekedeteit és viszonyulásait illetően. Jellemző Gárdonyira élet- és társadalomszemlélete: szentimentálisan szemet huny az élet és az emberi lélek rútságai felett, hajlamos elfordítani tekintetét a nyers életérzésekről és a húsba vágóan kellemetlen élményekről, hogy ehelyett egy nyugalmasabb eszményvilágba nyújtson betekintést. Műveit pozitív hősök népesítik be, de legalábbis emberi sorsok együttérző, lírai ábrázolásai, ennek következményeként gyakran didaktikus színezetűek. Későbbi regényeinek társadalmi élét ugyancsak csökkentette Gárdonyi idegenkedése és tudatos elhatárolódása a naturalizmus írói kellékeitől. A szereplők társadalmi súrlódásai, a testi-lelki nyomorúságuk hátterében álló monoton, beszűkült életforma ábrázolása szegényes, hőseinek érzelmi magányosságát, lelki vívódásait pusztán önnön gondolataik illusztrálják, az események alakulására alig van befolyásuk. A naturalista eszközöktől való szemérmes távolságtartás további következményeként műveire egyáltalán nem jellemző az esetenként a hitelességet erősítő durva beszédmód (már az 1890-es évek Göre-történeteiben is szemérmes „ö. m. a. f.” rövidítéssel váltotta ki az ártatlan „ögye mög a fene” kiszólást). Juhász Gyula egyenesen a magyar irodalom „legkevésbé erotikus jelenségének” tartotta Gárdonyit, akinek szívéhez közelebb állt a pipázás, mint a szerelem; férfi és nő kapcsolatából csupán az éteri vágykép utáni, mindent elsöprő boldogtalan sóvárgás ihlette meg írói képzeletét. Talán e tekintetben ragadható meg a főbb stíluskorszakain – novelláin, történelmi nagyprózáin és tézisregényein – átívelő, illetve azokat összekötő közös jelleg: az emberi lélek rezdülésein és az élet értelmén filozófusi kedvvel töprengő és szemlélődő, az eszményvilágot kereső Gárdonyi Géza egyénisége és lírai művészete.
Nyelvezete • Gárdonyi nagy jelentőséget tulajdonított a nyelv stiláris szerepének, hivatásának tekintette a magyar nyelv művelését és formálását, hagyatékában több száz oldalasra rúgnak az általa írt nyelvészeti jegyzetek. Műveiben szinte már megszállottan kerülte a nemzetközi szavak használatát és az idegen neveket is fonetikusan írta le (Aëtius helyett Aéciusz, Troyes helyett Troá stb.). Gárdonyi egyik legjellemzőbb írói védjegye nyelvezete, illetve annak sajátos kettőssége. Bár szóhasználata lakonikus, a keresetlenségig letisztult és puritán, műveit mégis egyedi kifejező- és ábrázolóerő, gyors ütemű balladai tömörség jellemzi. A természetből vett hasonlatok egyéni alkalmazásával (medveként alvó lélek, malacszínszőke leány, bodzabél kisasszony stb.) pár vonással is találó szóképeket alkotott, képes volt bonyolultabb összefüggéseket és gondolatokat is hiánytalanul megragadni egyszerű mondatok segítségével. Magyaros nyelvezetét és az abban tükröződő észjárást elsősorban ízes somogyi nyelvjárást beszélő édesanyjának köszönhette. Ugyanakkor nem tájnyelven írt, írásban is erőltetve a népnyelv hangtani sajátosságait – ahogy később Móricz vagy ő maga a Göre-levelekben –, hanem a magyar nyelvterület tájnyelvi sajátosságaiból egyfajta népies színezetű desztillátumot, sajátos gondolat- és mondatfűzést alakított ki.
### Költészete és műfordításai
Gárdonyi ízig-vérig novellista volt, s az évek során kiforrott nagyprózai készségei is a legkiválóbbak közé emelték, ennek ellenére mindvégig a költészetet tartotta az irodalmi műfajok királynéjának. Noha kortársai közül többen magasztalták költői tehetségét – egyebek mellett Kiss József, Kosztolányi Dezső és Füst Milán is –, lírája esztétikai jelentőségében elmarad prózai munkáitól. Élete során mindössze két verseskötete jelent meg (Április, 1894; Fűzfalevél, nyárfalevél..., 1904), majd halála után korábban kiadatlan költeményei is nyomdába kerültek (December, 1929). Hangulatos életképek, szentimentális, csendes elégiák ezek a költemények, amelyek sorai mögött éppúgy kitapintható a szerző érzékenysége és nyugtalansága, mint prózai műveiből. Gárdonyi a pillanat szülte és a következő pillanattal elhaló érzelmekre, indulatokra koncentrál verseiben, filozofikus, töprengő alkata nem mutatkozik meg bennük. A ritmus és a rímek kimódolásával keveset törődött, verseit nem csiszolgatta, az impresszionizmussal rokonságot mutató líráját letisztult nyelvezet, keresetlen egyszerűség jellemzi. Költői képeiben és formai eszköztárában jól megragadható a népköltészet, a népdalok hatása. A magyar költészetben elsőként kezdte a mondatközi verssorokat kisbetűvel, ezzel is lírája prózai köznapiságát hangsúlyozva. Költői munkásságában sajátos helyet foglal el 1896-ban írt szatirikus verses legendája, az Ygazság a földön, amelyben a társadalom peremére vetődöttek, a nyomorúságban tengődők iránti együttérzésének hangot adva támadta a részvétlen és igazságtalan országvezetést, valamint az egyházakat. Szívesen alkotott könnyedebb műfajokban is, a korban közkedvelt műdalai („Jaj, de fehér a liliom...”, „Feljöttek már a csillagok...”, Annuska lelkem...”, „Aszondom jónapot...”, 1892–1894) mellett sokáig népszerű volt a Tömörkény István sorkatonai bevonulására írt, Dankó Pista által megzenésített, népies hangvételű Bakalevél című költeménye (1888, kiadva 1896-ban). Eredeti versei többek között Haják Károly megzenésítésében is ismertek.
Az 1880-as évektől foglalkozott szépirodalmi alkotások magyarra ültetésével, de nem hivatásszerűen, hanem folyamatos önképzéséhez, nyelvtanulásaihoz kötődő tevékenységként. Angoltanulása idején fordította le Shakespeare Julius Caesar című drámáját, francia nyelvi tanulmányaival párhuzamosan magyarította Victor Hugo La légende des siècles (’A századok legendája’) című versfüzérét. 1896-ban kedvtelésül – éppen olaszul tanult – lefordította Dante Alighieri Isteni színjátékának a pokolban játszódó énekeit. Ez utóbbi műfordítói teljesítményéről később Babits Mihály is elismerően szólt, noha Gárdonyi a mű nehezebben átültethető részeit lerövidítette vagy éppen kihagyta.
### Színpadi művei
Gárdonyi irodalmi kalandozásai során a drámairodalomba is belekóstolt, azonban e téren sem könyvelhetett el olyan zajos sikert, mint prózai munkáival. A századfordulón irodalmi körökben elharapódzó színműírási láz elől ő sem tért ki, ekkor született darabjai azonban nem voltak minden előzmény nélkül valók. 1888-ban Győrben mutatták be Divatgróf című bohózatát, 1890-ben pedig Árgyrus királyfi címen írt dalszínművet, amellyel elnyerte a Műbarátok Körének pályadíját. 1893-ban Szegeden adták elő egyfelvonásos operettjét A paradicsom címen, az előadás azonban megbukott. Népies irodalmi korszakához tartozik egyetlen igazán jelentős színpadi műve, a közönség szeretetét és az irodalmi körök elismerését egyaránt kivívó, 1901. március 29-én a fővárosi Nemzeti Színházban bemutatott darabja, A bor. Az én falum egyik novellájából dramatizált műben szeretettel és humorral megírt, jellemző karakterekkel festett színpadi zsánerképet a magyar vidék emberéről. A kritika és a színházi világ a magyar népszínmű megújítóját, a modern népdráma megteremtőjét látta A bor szerzőjében. Gárdonyi darabjában valóban nem adott teret a 19. század végi népszínművek álromantikájának, modorosságának és sablonosságának, az együgyű helyzetkomikumoknak, ehelyett a parasztság reális bemutatására és a lélekábrázolásra helyezte a hangsúlyt. Az elsők között mutatta meg a színházszerető közönségnek, hogy a magyar paraszt nem megmosolyogtató egzotikum, hanem érző és gondolkodó lény. Ahogy történelmi regényeiben alkuvást nem ismerő hitelességgel vázolta fel történetei hátterét, úgy színműíróként is kínos precizitással ügyelt díszletezési és dramaturgiai utasításai betartatására. A bor sikernek bizonyult, egy év alatt ötvenszer tűzte műsorára a Nemzeti, az ország több színpadán előadták, s a 20. század első évtizedeiben németre, horvátra, finnre és szerbre is lefordították. Sikerén felbuzdulva Gárdonyi az 1900-as években több további színművet írt (Karácsonyi álom, 1902; Annuska, 1902; Fehér Anna, 1906; Fekete nap, 1906; Falusi verebek, 1909; stb.). Ezek azonban sem irodalmi értéküket, sem sikerüket tekintve nem értek A bor nyomába, egyedül a Falusi verebek ért meg ötven előadást a Nemzeti színpadán. Kispéter András irodalomtörténész értékelése szerint némi szentimentalizmusba csomagolt, élét vesztett társadalmi mondandó, illetve a drámai helyzetek következetlen kifejtése és kiaknázatlanul hagyása jellemzik Gárdonyi 1901 utáni színműveit, amelyek ritkán mutatnak többet népies zsánerképeknél.
### Társasági tagságai és elismerései
Visszavonultsága és az irodalmi köröktől való elzárkózása ellenére Gárdonyi több művelődési, irodalmi és tudományos társaság munkájában részt vett „egri remetesége” időszakában is. 1898-tól tagja volt a Petőfi Társaságnak és a Királyi Magyar Természettudományi Társulatnak. 1902-ben másodmagával jelölték a Kisfaludy Társaság tagjává, de végül alulmaradt a filológus, műfordító Fiók Károllyal szemben. A következő évben, 1903-ban újra jelölték és ezúttal megválasztották – ekkor azonban már Gárdonyi utasította vissza a tagságot, s távollétében avatták taggá. 1910. április 28-án a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1920. május 5-én tiszteleti tagjává választották, akadémiai székfoglalójául Shakespeare költözése című jelenetét olvasta fel 1912. május 5-én. 1918-ban tudtán kívül megválasztották a Vörösmarty Akadémia tagjának, Gárdonyi előbb tiltakozólevélben utasította vissza a nem kért megtiszteltetést, de Móricz Zsigmond kérésének engedve végül elfogadta a tagságot. 1919. október 6-án az ellenforradalmi szellemiségű Magyar Írók Nemzeti Szövetségének díszelnökévé választották.
Dante-fordítását már életében elismerték külföldön is, amikor a Milánói Tudományos és Irodalmi Akadémia 1896-ban meghívta tiszteleti tagjai sorába.
Gárdonyi munkásságának sajátos nemzetközi elismerése volt 1900-ban, amikor egy bizonyos Marcellin Grivot de Grandcourt elbeszélésével elnyerte a párizsi Journal folyóirat ezerfrankos nemzetközi pályázatát. Csakhamar szemfüles pesti írók észrevették, hogy a pályanyertes mű nem más, mint Gárdonyi 1894-ben Mari néni, meg a Pista bácsi címen írt novellájának plágiuma – csak épp az Atilla utca helyett a rue des Fleurs-ben játszódik. A hír nagy botrányt kavart, s Gárdonyi – jogvesztését kárpótlandó – kisebb francia kormánykitüntetést kapott.
### Főbb művei
Gárdonyi Géza műveinek felsorolásában az első kiadások címei és megjelenési adatai szerepelnek, az Országos Széchényi Könyvtár kézi és online katalógusa alapján.
Gyűjteményes kiadásai
- Gárdonyi Géza munkái I–XX. Budapest. 1913.
- Gárdonyi Géza munkái I–LX. Budapest: Dante. 1924–1938.
- Gárdonyi Géza összegyűjtött munkái I–XI. Budapest: Szépirodalmi. 1962–1966.
Regényei
Elbeszélései, novellái, anekdotái, karcolatai
Önéletírásai, naplói, esszéi
Meséi
Versei
Színpadi művei
## Emlékezete
Életéről, személyéről és művészetéről már életében születtek írások, a halálát követő évtizedben megjelenő Gárdonyi-monográfiák és ‐elemzések száma pedig tucatnyira rúgott (felsorolásukat lásd a szócikk végén). Gárdonyi halálát követően fia, Gárdonyi József vette kezébe apja irodalmi hagyatékának rendezését, emellett Az élő Gárdonyi címen könyvet is írt apjáról (1934), valamint németre fordította A láthatatlan ember című regényét (1941). Részben szervezőmunkájának köszönhetően 1923-ban létrejött az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság, amely 1924 és 1938 között a Dante Könyvkiadóval összefogva hatvan kötetben jelentette meg az író teljes életművét. Számos elbeszélése, regénye, színműve és gyermekmeséje csak ekkor – posztumusz – jutott el az olvasóközönséghez. A Szépirodalmi Könyvkiadó 1962 és 1966 között tizenegy kötetben újra kiadta összegyűjtött műveit. Az 1960-as–1970-es évek során irodalmi hagyatéka gondozásában, életútja és életműve tudományos feltárásában és megismertetésében vezető szerepet játszott Z. Szalai Sándor és Kispéter András.
Még életében, 1912-ben róla nevezték el az egri utcát, amelyben lakott, 1932-ben pedig az egyik szomszédos utca Egri csillagok útja lett. A halálát követő évben, 1923-ban alakult meg a városban az 1945-ig működő Gárdonyi Társaság, amelynek egyik kiemelt célja az író emlékének ápolása volt. Eger 1955-ben megnyílt, állandó társulattal rendelkező színháza megalakulásakor felvette Gárdonyi Géza nevét.
### Gárdonyi-emlékhelyek
Míg az író József nevű fia a szellemi hagyaték gondozásával foglalkozott, elsőszülött fia, Gárdonyi Sándor az egri ház emlékhellyé alakításán fáradozott. Megőrizte apja dolgozószobáját, a második világháború során óvta könyvtárát és bútorait. Munkájának köszönhetően 1952-ben az egri hóhér-dombi házban hivatalosan is megnyílhatott a Gárdonyi Géza Emlékmúzeum. Az emlékhelyen közel eredeti állapotában megtekinthető az író dolgozó- és hálószobája, a vitrinekbe kézirataiból, jegyzeteiből, titkosírásos naplójából, leveleiből, hivatalos okmányaiból és tárgyaiból válogattak a kiállításrendezők. 1926-ban helyezték el a sályi népiskola falán emléktábláját. Agárdpusztai szülőházában 1988-ban alakították ki a Gárdonyi Géza Emlékházat, ahol a látogató a kiállított dokumentumokon és relikviákon keresztül ismerheti meg Gárdonyi életét.
Az országban számos Gárdonyi-szobor található. A halálát követő évtizedben állították fel első köztéri szobrait, 1928-ban Zászlós István bronz emlékművét Győrben, 1932-ben pedig Horvay János egész alakos szobrát Budapest XI. kerületében, a Bartók Béla út és a Bercsényi utca közötti kiteresedésen (a mai Gárdonyi téren). Szülőfalujában, a Gárdonyhoz tartozó Agárdon két köztéri emlékműve is található: a Petőfi Sándor utcában mellszobra, a Gárdonyi Géza Általános Iskolánál pedig Petri Lajos domborműve (mészkő, 1963). 1959-ben Kaposvár kapott köztéri Gárdonyi-szobrot (Varga Miklós, bronz). Több alkotás Somogyi Árpád nevéhez fűződik: így a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskolán található Gárdonyi-szobor (kő, 1960), valamint az egri ház kertjében elhelyezett ülő Gárdonyi (bronz, 1965). Vasas Károly Gárdonyi-mellszobrát 1960-ban állították fel a szegedi egyetemen, amely 2003 óta már a Dóm téri árkádban nyerte el végleges helyét. Egerben, a Gárdonyi Géza Színház előcsarnokában kapott helyet a névadó mellszobra, Ohmann Béla alkotása (márvány, 1964). 1973 óta a devecseri Gárdonyi Géza Általános Iskolánál áll kőportréja, Konyorcsik János szobra, 1987-ben pedig Dunaújvárosban, a szintén az íróról elnevezett általános iskolánál állították fel bronz mellszobrát, Palotás József művét. 1990-ben a pápai Köztársaság ligetben avatták fel mellszobrát (bronz, Ferenczy Imre). 2004-ben kántortanítóskodása helyszíne, Dabrony gazdagodott egy köztéri Gárdonyi-mellszoborral, szintén Ferenczy alkotásával (bronz). Az egri Érsekkertben 2004–2005-ben állították fel az írópáros Bródy Sándor és Gárdonyi Géza szobrát, Varga Imre alkotását. További számos Gárdonyi-emléktábla található az országban, így például Balatonfüreden (1975), Pálmonostorán (Máté István, 2000), a devecseri római katolikus templom falán (Lesenyei Márta, 2002), a róla elnevezett győri általános iskola homlokzatán (csempekép, Sándor József Péter, 2013), valamint a szegedi SZAB-székház falán (Beliczay Mária, 2014). Az író születésének százötvenedik évfordulója tiszteletére az országgyűlés Gárdonyi-emlékévvé nyilvánította 2013-at. Ugyancsak e jeles évforduló alkalmából, 2013 augusztusában avatták fel az író egész alakos ülő szobrát, Kligl Sándor alkotását az agárdpusztai emlékháznál.
### Műveinek utóélete
bélyeg\|Mellszobra a szegedi Dóm téren Noha Gárdonyi néhány művében célzatosan az ifjúsághoz szólt történetmesélési szándékkal, legjelentősebb történelmi regényeinek megírását nem az újabb generációk szórakoztatása vagy nevelése motiválta. Az utókor azonban, részben már az 1930-as évek, de igazán jellemzően az 1940-es–1950-es évek óta az ifjúsági szerzők között tartja számon. Az Egri csillagok, A láthatatlan ember és az Isten rabjai iskolai olvasmányok lettek, amelyeket szívesen forgatott a tanulóifjúság. Legismertebb művét, az Egri csillagokat napjainkig mintegy húsz nyelvre fordították le, A Nagy Könyv címen futó 2005-ös felmérés során, az olvasóközönség szavazatai alapján pedig a legnépszerűbb magyar regénnyé választották. Az öreg tekintetes című regényéből Balázs Sándor 1941-ben vígjátékot írt Öreg tekintetes címmel. Több művét megfilmesítették, még élete utolsó évében vették filmszalagra Göre Gábor-történeteit, s néhány képkocka erejéig az egri otthona kertjében ülő Gárdonyi is megjelenik a filmben. 1934-ben Székely István rendezésében, Ágay Irén és Jávor Pál főszereplésével az Ida regénye filmváltozata került a mozikba, 1942-ben a Pacséry Ágoston rendezte Isten rabjai készült el, a főszerepben Bulla Elmával, 1968-ban pedig Várkonyi Zoltán rendezésében, Kovács István, Venczel Vera és Sinkovits Imre főszereplésével film készült az Egri csillagokból is. Két kisregényéből televíziós játékfilmet készítettek: 1972-ben A lámpást (rendezte Hajdufy Miklós), 1987-ben pedig az Öreg tekintetest (rendezte Horváth Tibor). A színműíró, de különösen a költő Gárdonyi képe napjainkra háttérbe szorult a köztudatban, a novellista Gárdonyi is leginkább éppen azokról a Göre Gábor-történetekről ismert, amelyeket maga a szerző sem becsült sokra élete utolsó szakaszában.
## További irodalom |
1,323,192 | Somerset | 26,874,958 | null | [
"Anglia megyéi"
] | Somerset (kiejtése: /ˈsʌmərsɛt/ vagy /ˈsʌmərsɨt/, ) Anglia egyik nem-nagyvárosi és ceremoniális megyéje a South West England régióban. A megye északon Gloucestershire és Bristol, keleten Wiltshire, délkeleten Dorset, délnyugaton pedig Devon megyékkel határos. Északnyugaton a Severn folyó torkolata és a Bristoli-csatorna határolja. Közigazgatási központja Taunton.
Somerset vidéki jellegű, kevéssé urbanizált tájait alacsony dombságok (Blackdown dombság (Blackdown Hills), Mendip dombság (Mendip Hills), Quantock dombság (Quantock Hills), Exmoor) és síkságok (mint a Somerset Levels) határozzák meg. Az adminisztratív és ceremoniális megye közötti különbség, hogy utóbbihoz hozzátartoznak a közigazgatásilag önálló Bath and North East Somerset és North Somerset egységes hatóságok is. A nem-nagyvárosi megye lakossága , míg a ceremoniális megyéé fő (2017-es becslés).
Somersetet az újkőkorban megalitikus kőköröket emelő nép lakta. A rómaiak i. sz. 47-ben foglalták el, a hadműveletet a későbbi császár, Vespasianus vezette. A régió nyugati fekvése okán sokáig ellent tudott állni a hódító angolszászoknak, csak a 8. század elején hódította meg a Wessexi Királyság. 1685-ben Somerset földjén vívták az utolsó szabályos ütközetet Angliában: a sedgemoori csatában leverték Monmouth hercegének lázadását.
A megyében élt hosszabb ideig két neves író, William Wordsworth és Samuel Coleridge. Az ország kulturális életének egy fontos rendezvénye a Glastonbury Fesztivál, amelyet évente 200 ezren látogatnak. Állítólag Glastonburyben találták meg Artúr király sírját és a hagyomány szerint itt található a világ legrégebbi, nem katakombákba rejtett keresztény temploma.
## Nevének eredete
Somerset neve az óangol Sumorsǣte (a Sumortūnsǣte rövidebb alakja) kifejezésből származik, aminek jelentése „Sumortūn (a mai Somerton) környékén élő nép”. Az elnevezést először a 7. századi Ine wessexi király törvénykönyvében említik, így Somerset (Hampshire-rel, Wiltshire-rel és Dorsettel együtt) a világ egyik legrégebb óta használt közigazgatási elnevezése.
Egy másik értelmezés szerint a megye neve a Seo-mere-saetan kifejezésből ered, ami „tó-tenger mellett lakókat” jelent. A régió lakóit először az Angolszász krónika 845. évre vonatkozó bejegyzésében nevezik „Sumursætum”-nak, bár a kódex 1015. évi bejegyzésében a megyét is ugyanígy hívják. A 878. évi bejegyzésben elsőként említik Somersetshire-t, a megye régi nevét. Ez a forma a 19. század végére kopott ki a használatból, akárcsak a többi olyan megye esetében, ahol a -shire végződés nem volt szükséges ahhoz, hogy a megye és a székhelye (vagy egyik városa) között különbséget tegyenek.
A megye 1911-ben bevezetett mottója Sumorsǣte ealle, ami az Angolszász krónikából származó óangol kifejezés, jelentése „Somerset minden népe”.
Somerset walesi nyelven Gwlad yr Haf, cornwalli nyelven Gwlas an Hav, breton nyelven pedig Bro an Hañv; valamennyi jelentése: a nyár országa.
## Története
A Mendip dombság barlangjaiban már az őskőkorban is éltek emberek. A Cheddar-szurdok Gough-barlangjában 14 ezer éves csontokat és egy 9 ezer éves teljes csontvázat (az ún. cheddari embert) is találtak. Aveline's Hole barlangjában falra festett jelekre is bukkantak. A vidék sok barlangját egészen a modern időkig lakták.
A Somerset Levels síkságán is éltek mezolitikumi vadász-gyűjtögetők, táboraikat főleg az olyan árvíztől védett magaslatokon találták meg, mint Glastonbury és Brent Knoll. Az i. e. 388 körül készített töltésút, a Sweet Track az itteni lápokban közlekedést segítette.
A Stanton Drew falu mellett talált megalitikus kőkörök pontos kora nem ismert, de a régészek újkőkoriaknak vélik őket. A vaskorból számos dombtetőre épült földvár maradt ránk, amelyek közül többe (Cadbury Castle, Ham Hill) a kora középkorban újból beköltöztek.
I. sz. 47-ben a Vespasianus vezette római Legio II Augusta délkelet felől megszállta a mai Somerset területét, amely a birodalom részévé vált, egészen amíg a rómaiak 409 körül ki nem vonultak Britanniából.
Uralmukról árulkodik a Chew Stoke mellett talált szentély, a Low Ham-i villa és Bath római kori fürdői, amelyekről a város a nevét is kapta.
A rómaiak távozásával angolszászok telepedtek be Britanniába. I. sz. 600 körülre elfoglalták a mai Anglia legnagyobb részét, de Somerset sokáig helybeli briton kézen maradt. Csak a 8. század elején tudta a wessexi Ine király országához csatolni a régiót. A 10. században a cheddari királyi palota több alkalommal is a nemesi gyűlés, a witenagemot színhelyéül szolgált. A normann hódítás után a megyében 700 hűbérbirtokot alakítottak ki, nagy területek pedig közvetlenül a korona tulajdonába kerültek. Az új tulajdonosok erődöket emeltek hatalmuk biztosítására, mint például Dunster várát. Somersetben volt Anglia legrégebb óta üzemelő börtöne, de az 1610-ben alapított Shepton Mallet-i börtönt 2013-ban bezárták. Az angol polgárháborúban Somerset javarészt a Parlament oldalán állt. A háború során Tauntont háromszor is megostromolták, a langporti csatában pedig a parlamenti erők megfutamították a royalistákat. 1685-ben Monmouth hercegének a szomszédos Dorsetben indult felkelése a megyére is átterjedt. Az északnak, Bath és Bristol felé haladó lázadókat az 1685-ös sedgemoori csatában verték szét; ez volt az utolsó szabályszerű ütközet, amelyet angol földön vívtak. A napóleoni háborúkban hírnevet szerzett Arthur Wellesley, Wellington hercege a somerseti Wellington városáról kapta nemesi címét; a város mellett ma egy 53 m magas obeliszkkel emlékeznek a hercegre.
Az ipari forradalom tönkretette a somerseti vidéki háziipart, de a mezőgazdaság továbbra is virágzott, amely elősegítésére 1777-ben létrehozták a Bathi és Nyugat-Angliai Társaságot. A társaság működésének ellenére egy 20 évvel későbbi felmérés szerint a mezőgazdasági módszerek továbbra is fejlesztésre szorultak. A megye északi részén, különösen Radstockban szenet bányásztak. A somerseti szénmező az 1920-as években érte el a kitermelési csúcsát, azóta azonban hanyatlott és 1973-ban az utolsó bányát is bezárták. Nyugatabbra a Brendon Hills vasércét termelték ki a 19. században; innen vasúton és hajóval szállították Wales vaskohóiba.
Az első világháborúban a somerseti könnyűgyalogos ezrednek közel 5 ezer fős vesztesége volt; a megye települései közül csak kilenc olyan volt, ahonnan senki sem veszett oda. A második világháborúban a megyében a normandiai partraszállás katonáit szállásolták el és gyakorlatoztatták. Néhány ekkor épített kórház még ma is használatban van. A megyében bunkerekből és betonakadályokból álló védvonalat is felállítottak egy esetleges német partraszállás kivédésére; maradványaik ma is láthatóak A mezőkön „csalivárosokat” emeltek, amelyek Bristol vasútjait, állomásait, elsötétített utcáit utánozták, hogy magukra vonják a német bombázók támadásait. Halvány vörös fényekkel imitálták a vasútállomás gőzmozdonyait és szalmabálákat és olajoshordókat gyújtottak meg, hogy az második és további bombázóhullámok azt gondolják, hogy az előttük járó német repülők is ide dobták bombaterhüket.
## Földrajza
Somerset területe 4171 km2, amivel 7. a 48 angol ceremoniális megye között. Határai a középkor óta alig változtak. Északkeleten Gloucestershire-től az Avon-folyó választja el (kivétel a folyótól északra fekvő Bath városa és környéke). 1373-ban III. Edward király kinyilvánította, hogy "Bristol városa, minden külvárosával és környékével ezentúl elváljék Gloucester és Somerset grófságoktól... és maga is grófság legyen".
Somerset tájait jórészt geológiája határozza meg: északon a jurakori karsztos mészkő, középen a síkvidék agyagos üledéke, keleten és délen az oolitos mészkő, nyugaton pedig a devonkori homokkő.
A megye északkeleti részen húzódnak a Mendip Hills közepesen magas mészkődombjai. A dombság középső és nyugati részét (198 km2-t) 1972-ben kiemelkedő természeti szépségű területté nyilvánították. A tájat itt mészkedvelő gyepek határozzák meg, de mezőgazdasági művelés is folyik. Innen északra húzódik a Chew-folyó völgye. A Somerset Levels központi síkságától délnyugatra fekszik a Quantock Hills dombvidéke, amelyet 1956-ban elsőként nyilvánítottak kiemelkedő természeti szépségű területté. Az itteni növénytakaró hangásokból, tölgyerdőkből és telepített fenyvesekből áll. A somerseti szénmező egy nagyobb mező része, amely átnyúlik Gloucestershire-be.
A Mendipek karsztos mészkőtömbjében kiterjedt barlangrendszerek, földalatti folyók és szurdokok (Cheddar-szurdok vagy Ebbor-szurdok) találhatóak. A megye nagyobb folyói az Axe, Brue, Cary, Parrett, Sheppey, Tone és a Yeo. Szinte valamennyi észak-északnyugati irányban folyik és a dombságokra hulló csapadékot vezetik a (valamikor mocsaras) központi síkságon át a tengerbe. Északon a Chew az Avon mellékfolyója.
A megye közepén, a Mendipek és a Quantock Hills között terül el a ritkán lakott, helyenként tőzeglápos, vizes síkság, a Somerset Levels. A síkvidéket középen a Polden Hills északnyugat-délkelet irányú vonulata választja ketté. Ettől délre fekszik a Parrett folyó vízgyűjtője; északra pedig az Axe és Brue folyók viszik a tengerbe a csapadékot. A 650 km2-es Levels nagyjából megfelel Sedgemoor kerület területének A jellemző növénytakaró a füves rét (70%), 30%-a pedig szántóföld. A síkság alig emelkedik a tenger szintje fölé és mielőtt lecsapolták volna, télen jórészt félig sós víz alá került, nyáron pedig láp volt. A lecsapolást már a rómaiak megkezdték és utánuk többször újrakezdték az angolszászok vagy a glastonburyi apátság szerzetesei. A második világháború alatt ásták ki a Huntspill mesterséges folyót, amely csökkentette az árvízveszélyt. A víz szivattyúzása és az árvizek elleni védekezés a mai napig folytatódik.
A Mendipektől északra terül el a North Somerset Levels medencéje Avonmouth körül, amelyet szintén lecsapolással tettek művelhetővé. A megye nyugati csücskében található Exmoor Devonba is átnyúló, homokkőből álló dombsága. A láprétekkel borított területet 1954-ben nyilvánították nemzeti parkká. Itt található Somerset legmagasabb pontja, az 519 méteres Dunkery Hill.
Somersetnek 64 km-nyi tengerpartja van a Bristoli-csatorna, illetve a Severn-torkolat mentén.
A Bristoli-csatornában a világon a második legnagyobb a dagály szintingadozása, tavasszal az apály és dagály között 12 méter is lehet a különbség. Már több javaslat is született a dagály energiájának hasznosítására. A csatornában fekvő Steep Holm szigete North Somerset egységes hatóságához tartozik, vagyis a ceremoniális megye része.
A nagyobb tengerparti városok nyugattól északkelet felé: Minehead, Watchet, Burnham-on-Sea, Weston-super-Mare, Clevedon és Portishead. A Mineheadtől az adminisztratív megye keleti végénél fekvő Brean Down hegyfokáig terjedő szakasz neve Bridgwateri-öböl, ami természetvédelmi terület. Innen északra a Westoni-öböl és a Sand-öböl található; utóbbi északi végén a Sand Point félsziget jelzi a Severn-torkolat határát. A somerseti tengerpart középső és északi része lapos, a szárazföldi síkságoknak megfelelően, míg nyugaton, az exmoori szakaszon sziklás és meredek.
### Települések
A 13. századig Ilchester volt a grófság közigazgatási központja, majd rövid ideig Somerton vette át a helyét, 1366 óta pedig Taunton látja el ezt a feladatot. A megyének két nagyvárosa (city) van: Bath és Wells, valamint 30 városa (town). A legnépesebb települések Bath, Weston-super-Mare, Taunton, Yeovil és Bridgwater. Sok település stratégiai vagy kereskedelmi szempontból fontos helyen létesült, például folyók átkelőjénél. Ilyen Axbridge az Axe folyón, Castle Cary a Cary folyón vagy Ilminster az Isle folyónál. A megye legdélebbi és egyben legmagasabban fekvő városa Chard.
### Éghajlat
Akárcsak Délnyugat-Anglia többi megyéjében, Somersetben a klíma mérsékelt és az ország többi részéhez viszonyítva nedvesebb és enyhébb. Az éves átlaghőmérséklet kb. 10 °C. Az évszakok közti hőmérsékletkülönbség a tenger közelsége miatt kisebb, mint az országban megszokott. A legmelegebb hónapok a július és az augusztus 21 °C-os nappali átlagos maximummal, míg télen az 1-2 °C-os nappali minimum a megszokott. A napfényes órák száma évente 1600, ami valamivel alacsonyabb a brit átlagnál. Yeoviltonban 1998 decemberében 20 napig egyfolytában felhők takarták a Napot. Az óceáni hatás miatt a legtöbb csapadék ősszel és télen esik. Az éves csapadékmennyiség 700 mm körül van. Télen 8–15 napon havazik. A domináns szélirány a délnyugati.
## Gazdasága
Somersetben kevés a hagyományos ipari zóna, de a könnyűipar, a csúcstechnológiai cégek, mezőgazdaság és az egyre erősödő turisztikai ipar 2,5% körül tartja a munkanélküliséget Az állástalanok aránya kisebb, mint az országos átlag; a legnagyobb foglalkoztatók a kereskedelem, ipar, turizmus és az egészségügy, valamint szociális ellátás.
Az ipari forradalom idején a régió legfontosabb kikötője Bridgwater volt a Parrett mentén, de mára a folyón a hajók nem mehetnek fel a városig. A városban a 19-20. században főleg téglát és tetőfedő cserepet, később pedig celofánt gyártottak, de mára ezeknek az iparágaknak nyoma sem maradt. Ma elsősorban logisztikai központok vannak Bridgwaterben. Az AgustaWestlandnek helikoptergyártó üzeme van Yeovilben; itt a Normalair cég is készít csúcstechnológiájú oxigénellátó rendszereket repülőgépek részére. Somersetnek jelentős hadiipari potenciálja is van. A második világháború kezdetén Puritonnál épült az ország egyik fontos muníciógyártó üzeme, ami egészen 2008-ig működött. Ma Templecombe-ban a Thales Underwater Systems szonárokat gyárt, és Tauntonban működik az Egyesült Királyság Hidrográfiai Hivatala, amely katonai és civil célokra egyaránt biztosít navigációs térképeket. A védelmi minisztérium irodákat tart fenn Bathban, Norton Fitzwarrenben található a tengerészgyalogság egyik laktanyája, Yeoviltonban pedig a haditengerészetnek van egy repülőtere. Az utóbbi bázison 1675 katona és 2000 civil teljesít szolgálatot, itt képzik a haditengerészet pilótáit, műszaki személyzetét és légiforgalom-irányítóit.
A mezőgazdaság és élelmiszeripar továbbra is a megye gazdaságának egyik fontos ága, amely 15 ezer embernek ad munkát. Nagy hagyományai vannak az almatermesztésnek és almaborkészítésnek. Utóbbi főleg Tauntonban és Shepton Mallet-ben jelentős, a Blackthorn Cider és Thatchers Cider márkák az egész országban ismertek. Bridgwaterben található az amerikai Gerber Products Company gyümölcslégyártó üzeme, amely a legnagyobb egész Európában. A somerseti tejfeldolgozó is számos terméket gyártanak, közülük legismertebb a cheddar sajt, amely Cheddar faluról kapta a nevét.
A Somerset Levels mocsaraiban hagyományai voltak a fűzfavesszőfonásnak és kosárkészítésnek; néhányan még ma is űzik ezt a mesterséget. Vesszőkosarakat a Glastonbury mellett kiásott, i. e. 3. századi vaskori faluban is találtak és fűzfavesszőkkel erősítették meg a mocsáron átvezető töltéseket is. Még a 30-as években is 3600 hektáron termesztettek fűzfákat a kosárkészítéshez, de a műanyag edények elterjedésével a 20. század végére ez 140 hektárra csökkent.
A 20. század második felében több cipőgyártó üzem (C. & J. Clark, Dr. Martens)működött a megyében, azonban ezeket mára mind bezárták és a gyártást áthelyezték a Távol-Keletre.
Somersetben régóta bányásznak építkezéseknél használt követ. Helyben termelték ki a wellsi katedrális köveit és az angol építészet jól ismeri az oolitos bathi mészkövet. Utóbbi főleg a 18.-19. században volt divatos, manapság inkább csak burkolásra használják.
A turizmus a gazdaság egyik jelentős ága, amely 2001-ben 23 ezer embert foglalkoztatott. A látogatók főleg a tengerparti városokat, az Exmoor Nemzeti Parkot, a Nyugat-somerseti nosztalgiavonatot és a yeoviltoni repülőgépmúzeumot keresik fel. A legendák szerint Glastonburyban járt a fiatal Jézus és Arimathiai József és a közeli vaskori erődben, Cadbury Castle-ban volt Artúr király vára, Camelot. Glastonburyról nevezték el a közeli Piltonban évente megrendezett zenei fesztivált is. A Cheddar-szurdokban több barlangot is megnyitottak a látogatók számára.
A Bridgwater melletti Hinkley Pointnál eddig két atomerőművet építettek, a mára bezárt Hinkley Point A-t és a működő Hinkley Point B-t. A harmadik, 3200 megawattos erőmű megépítését 2014-ben engedélyezte az Európai Bizottság.
## Lakossága
A 2001-es népszámlálás adati szerint Somerset nem-nagyvárosi megyében 498 093 ember élt, Bath és Északkelet-Somerset egységes hatóság területén 169 040-en, Észak-Somersetben pedig 188 564-en, azaz a ceremoniális megye teljes lakossága 855 697 fő volt.
A népesség növekedése magasabb az országos átlagnál, az adminisztratív megye lakóinak száma 1991 óta 6,4%-kal, 1981 óta 17%-kal nőtt. A népsűrűség 1,4 fő hektáronként, ami alacsonyabb a délnyugat-angliai régió 2,07 fő/ha értékénél. A megyén belül a népsűrűség 0,5 (West Somerset) és 2,2 fő/ha (Taunton Deane) között változik. A gazdaságilag aktív lakosok aránya magasabb, a munkanélküliek százalékos aránya pedig alacsonyabb, mint a regionális vagy országos átlag.
A somersetiek döntő többsége (98,8%-a) fehérnek és britnek vallotta magát, 92,4% az Egyesült Királyságban született. A legnagyobb etnikai kisebbség a kínai. A megye lakosságának negyede Taunton, Bridgwater és Yeovil városokban koncentrálódik. A megye többi része nem urbanizált, ritkán lakott, vidéki jellegű. A lakosok számát az évi 9 millió turista ideiglenesen jelentősen megnövelheti.
## Közigazgatás és politika
Somerset közigazgatása kétszintű, a megyei tanács alatt található az öt kerület. A ceremoniális megyéhez tartozik még a tanácstól független két önálló egységes hatóság.
1. South Somerset
2. Somerset West and Taunton
3. Sedgemoor
4. Mendip
5. Bath and North East Somerset
6. North Somerset
A két egységes hatóság történelmileg Somersethez tartozott, majd az 1974-ben megalakított Avon megye kerületei voltak, amely azonban 1996-ban megszűnt és a két önállóságot kapott kerületet ceremoniális szempontból visszacsatolták a megyéhez. West Somerset Anglia legkisebb lakosságú tényleges kerülete.
A rendfenntartói feladatok az Avoni és Somerseti Rendőrségre hárulnak, amely a megyén kívül Bristolban és Dél-Gloucestershire-ben is szolgálatot teljesít. A nem-nagyvárosi Somerset és Devon tűzoltósága 2007-ben egyesült és közös irányítás alá került. Ezzel szemben Bath és Észak-Somerset Bristollal és Dél-Gloucestershire-rel közösen tart fent tűzoltó- és katasztrófaelhárító szolgálatot. Az orvosi mentőszolgálat délnyugat-angliai regionális irányítás alatt van.
Somerset az országos választások szempontjából kilenc választókörzetre oszlik. A 2017-es voksoláson Bath kivételével (amely körzetét a Liberális Demokraták vitték el) valamennyiben a konzervatívok nyertek
## Kultúra
Somersetben több író is alkotott. William Wordsworth és Samuel Coleridge hosszabb időt töltött itt, Evelyn Waugh pedig Combe Florey faluban élte utolsó éveit. John Cowper Powys 1885–1894 között Montacute faluban élt és két regénye (Wood and Stone (1915), A Glastonbury Romance (1932)) Somersetben játszódik.
A somerseti népdalokat Cecil Sharp gyűjtötte össze a 20. század elején és Gustav Holst feldolgozta őket Somerseti rapszódiá-jában. A Williton melletti Halsway Manor-ban nemzetközi folkzenei központ működik.
A Piltonban megrendezett Glastonbury fesztivál évente 170 ezer zenekedvelő látogatót vonz a világhírű fellépők koncertjeire.
A fesztiválból kinőtt és főleg környezeti és szociális problémákra koncentráló Zöldgyűlést (Green Gathering) a Mendipekben található Charterhouse-ban tartják nyaranta. Az egyéb megyei események közé tartozik a Bathi irodalmi fesztivál, Frome-i fesztivál vagy a kivilágított kocsik menetével tartott West Country Carnival.
Miután a glastoburyi apátság szerzetesei állítólag megtalálták Artúr király és felesége csontjait, a közeli dombot, Glastonbury Tort Avalonnal azonosítják. Glastonbury már régóta (legalább i. sz. 700 óta) fontos vallási helyszín és állítólag itt van a világ legrégebbi föld fölötti keresztény temploma, amelyet a Szent Grált Britanniába hozó Arimathiai József és társai alapítottak i. sz. 63-ban. A középkorban az egyéb nagyobb kolostorok a Woodspring és a Muchelneyi apátságok voltak. Somerset ma a Bath és Wellsi anglikán egyházmegyéhez tartozik. A püspöki székhely ma a wellsi Szent András-katedrális (korábban a bathi apátsági templom volt). A katolikus egyházmegye központja Cliftonban található.
Bath jelentősebb múzeumai a Brit Amerikai Múzeum, a Bathi Épitészeti Múzeum, a Herschel Csillagászati Múzeum, a Jane Austen Központ és a római fürdők. A megye egyéb gyűjteményei és ipari múzeumai többek között: a Nunneyi vár, a yeoviltoni repülőgépmúzeum, a westoni helikoptermúzeum, az axbridge-i „János király vadászháza” kocsma, a bridgwateri Blake Múzeum, a Radstock Múzeum, a tauntoni Somerseti Múzeum, a glastonburyi Somerseti Vidéki Múzeum, a clavertoni és westonzoylandi szivattyúállomások és a dunsteri szélmalom.
Somersetnek 11 500 műemlék épülete, 192 védett területe, és 41 védett parkja van, olyanok mint az állam (pontosabban a National Trust) tulajdonában lévő Barrington Court, a Holnicote-birtok, Prior Park, Tintinhull Garden, Clevedon Court, Fyne Court, Montacute House, Tyntesfield és Anglia utolsó zsúpfedeles szélmalma Stembridge-ben. Több száz éves házak magántulajdonban is vannak, mint Halswell House vagy Marston House.
Megyei csapat csak 2003-ban került az angol labdarúgó ligába, amikor a Yeovil Town FC felkerült a harmadosztályba. A Bath Rugby rögbicsapat jóval sikeresebb a maga kategóriájában, megnyerte az Angol-Walesi Kupát, a Heineken-kupát és a European Challenge-kupát is. Tauntonban és Wincantonban lóversenypályák működnek.
Számos helyi újság jelenik meg a megyében, mint a The Weston & Somerset Mercury, Bath Chronicle, Chew Valley Gazette, Somerset County Gazette, Clevedon Mercury vagy a Mendip Times. A helyi elektornikus médiumok a BBC Somerset, Heart West Country és a The Breeze rádió- és az ITV Wales & West tévécsatornák.
A megye zászlaját egy pályázat révén fogadták el 2013-ban.
## Közlekedés
Somersetnek 6531 km-nyi közútja van. A legfontosabb autóutak az M5 autópálya és az A303, A37, A38, A39, A358 és A361 főutak könnyű elérhetőségeket biztosítanak a legtöbb település számára, de vannak olyan területek is, amelyek csak keskeny mellékutak révén érhetőek el.
A legfontosabb vasútvonalak a Nyugat-angliai fővonal (West of England Main Line), illetve a Bristol-Exeter vonal, a Heart of Wessex-vonal és a Reading-Taunton vonal. Az alapvető vasúttársaság a Great Western Railway, de üzemeltet vonatokat a South Western Railway és a CrossCountry is.
A légi közlekedést az Észak-Somersetben fekvő Bristoli repülőtér szolgálja ki.
Weston-super-Mare, Clevedon, Portishead és Minehead kikötőiből egészen a 60-as évekig közlekedtek lapátkerekes gőzösök Barryba, Cardiffba vagy a Lundy-szigetre.
## Oktatás
Az állami iskolákat a megyei tanács, illetve a két egységes hatóság üzemelteti. A két- és háromszintű oktatás egymással párhuzamosan létezik. Egyes területeken a 4-11 éves gyerekek az általános iskola (infant vagy junior school) elvégzése után középiskolába mennek. A Cheddar-völgyben és Nyugat-Somersetben viszont háromszintű oktatás működik elemi, közép- és felsőiskolákkal Az adminisztratív megyében 30 állami és 17 független iskola üzemel; Bathban 13 állami és 5 független, míg Észak-Somersetben 10 állami és 2 független iskola áll a gyerekek rendelkezésére. Vannak közülük, amelyik több évszázados hagyománnyal rendelkezik, mint a 17. században alapított wellsi The Blue School vagy a 18. századi tauntoni Richard Huish College. A legtöbbjüket azonban a második világháború után alapították. Az állam két bentlakásos iskolát is fenntart, a koedukált Sexey's School-t és a Brymore Academy fiúiskolát.
A tehetős szülők részére fizetős magániskolák is rendelkezésre állnak, többségük a 11-18 év közötti korosztályt oktató középiskola. Ilyen Tauntonban a King's College és a Taunton School vagy Brutonban az 1519-ben alapított King's School.
2006-ban 5900 somerseti diák érettségizett, közülük 44,5% ért el közepes vagy annál jobb értékelést legalább öt tantárgyban (az országos adat 45,8% volt).
A felsőoktatást főiskolák (Weston College, Bridgwater College, Bath College, Frome Community College, Richard Huish College, Somerset College of Arts and Technology, Strode College és Yeovil College), valamint két egyetem, a Bathi Egyetem és a Bath Spa Egyetem biztosítja. A 15 ezer diákot oktató Bathi Egyetem 1966-ban nyerte el az egyetemi státuszt, bár eredetileg mint Bristoli Kereskedelmi Iskolát alapították 1856-ban. A Bath Spa Egyetemet eredetileg 1898-ban alapították Bathi Művészeti Akadémia néven, egyetemi jogait 2005-ben kapta meg. Diákjai száma 5500.
## Fordítás |
481,182 | Tarbosaurus | 26,712,765 | null | [
"Kiemelt cikkek",
"Kréta időszaki dinoszauruszok",
"Tyrannosauroideák",
"Ázsia dinoszauruszai"
] | A Tarbosaurus (jelentése: ijesztő/rémisztő gyík) a tyrannosaurida Theropoda dinoszauruszok egyik neme, amely Ázsiában élt a késő kréta kor végén, mintegy 70–66 millió évvel ezelőtt. Fosszilis maradványait Mongólia, illetve töredékesebb formában Kína területén találták meg. Habár számos faját nevezték el, a modern őslénykutatók csak egyet, a T. bataart tekintik érvényesnek. Egyes szakértők azt állítják, hogy ez a faj valójában az észak-amerikai Tyrannosaurus nem ázsiai képviselője; ha ez igaz, akkor a Tarbosaurus nem érvénytelenné válik.
A Tarbosaurust és a Tyrannosaurust közeli rokonoknak vagy esetleg szinonimáknak tekintik. Egyes kutatók a szintén Mongóliából származó Alioramust a Tarbosaurus legközelebbi rokonának tartják. A legtöbb ismert tyrannosauridához hasonlóan a Tarbosaurus is két lábon járó, több mint egy tonnás húsevő volt, amely több tucatnyi nagy, éles foggal rendelkezett. Az állkapcsához egyedi zárómechanizmus tartozott, aránytalanul kicsi, kétujjú mellső lábai pedig a testméretükhöz viszonyítva a legkisebbek voltak az összes tyrannosaurida között.
A Tarbosaurus nedves, folyókkal átszőtt síkságon élt. A környezetében a tápláléklánc tetején álló csúcsragadozónak számított, és valószínűleg olyan nagyméretű dinoszauruszokra vadászott, mint a hadrosauridák közé tartozó Saurolophus vagy a sauropodák közé tartozó Nemegtosaurus. A fosszilis rekordban gyakran feltűnő Tarbosaurus több tucatnyi lelet alapján ismert, melyek között számos teljes koponya és csontváz is található. Ezek a maradványok lehetővé teszik a törzsfejlődésére, illetve a koponya- és agyszerkezetére vonatkozó vizsgálatok elvégzését.
## Anatómia
Habár nem érte el a Tyrannosaurus méretét, a Tarbosaurus az egyik legnagyobb tyrannosaurida volt. A legnagyobb ismert példányok hossza 10 és 12 méter között változott. A teljesen kifejlett egyedek tömegbecsléseit eddig nem hozták nyilvánosságra, de az értékek feltehetően hasonlóak a Tyrannosaurusokéhoz, illetve valamivel elmaradnak azoktól.
A legnagyobb ismert Tarbosaurus koponyája több, mint 1,3 méter hosszú, a Tyrannosaurust kivéve bármelyik tyrannosauridáénál nagyobb. A koponya a Tyrannosauruséhoz hasonlóan magas, de nem annyira széles, különösen a hátsó részén. A koponya keskeny hátsó része azt jelzi, hogy a Tarbosaurus szemei nem teljesen előre néztek, így nem rendelkezett a Tyrannosaurusra jellemző binokuláris látással. A tömegét nagy nyílások (fenestrae-k) csökkentették. Az állcsontok közt 60–64 fog helyezkedett el, valamivel több, mint a Tyrannosaurusnál, de kevesebb, mint a kisebb tyrannosauridák, például a Gorgosaurus és az Alioramus esetében. A fogak többsége ovális keresztmetszetű, viszont a felső állcsont (maxilla) elején, a premaxillában levők keresztmetszete D alakú. A heterodontia (a fogak különbözősége) a család jellemzője. A leghosszabb fogak a felső állcsontban találhatók, és a fogkoronákkal együtt 85 milliméter hosszúak. Az állkapocs sarokcsontjának külső felületén egy kiemelkedés helyezkedik el, ami a fogcsonthoz illeszkedik, egy olyan zárómechanizmust alkotva, amely egyedi a Tarbosaurusnál és az Alioramusnál. A többi tyrannosauridánál hiányzik ez a kiemelkedés, és az állkapocs jóval rugalmasabb.
A tyrannosauridák teste csak kis mértékben különbözött, és a Tarbosaurus sem volt kivétel ez alól. A fejét egy S alakú nyak tartotta, a gerince többi része, beleértve a hosszú farkat is, vízszintesen helyezkedett el. A Tarbosaurusnak apró, kétujjú mellső lábai voltak, melyek a test méretéhez viszonyítva kisebbek azoknál, amelyekkel a család többi tagja rendelkezett. Hasonlóan a tyrannosaurushoz nem voltak képesek ezekkel a rövid mellső végtagokkal elérni az orrszerkezetüket. Ezzel ellentétben a háromujjú hátsó lábak hosszúak és vastagok voltak, a test rájuk nehezedett. A fejet és a felsőtestet a hosszú, súlyos farok tartotta egyensúlyban, a csípő feletti tömegközépponthoz viszonyítva.
## Osztályozás és rendszertan
Thomas Carr és szerzőtársai 2005-ös cikke alapján
- Megjegyzés: Carr és szerzőtársai a Tyrannosaurus bataar nevet használták
Currie és szerzőtársai 2003-as cikke alapján
A Tarbosaurus a Tyrannosauridae theropoda család Tyrannosaurinae alcsaládjába tartozik, az észak-amerikai Tyrannosaurusszal és a korábbról származó Daspletosaurusszal, valamint egy feltételezetten ide tartozó nemmel, a mongóliai Alioramusszal együtt. Az alcsalád tagjai közelebbi rokonságban állnak a Tyrannosaurusszal, mint az Albertosaurusszal, és az Albertosaurinae alcsaládhoz viszonyítva nehéz testfelépítésükről, aránylag nagyobb koponyájukról és hosszabb combcsontjukról ismertek.
A Tarbosaurus bataart eredetileg a Tyrannosaurus egyik fajaként írták le, e besorolást pedig egyes újabb keletű tanulmányok is támogatják. Más vizsgálatok szerint a két nem testvércsoportot alkotva elkülönül egymástól. Egy koponyán végzett 2003-as kladisztikai elemzés az Alioramust a Tarbosaurus legközelebbi rokonaként azonosította, mivel a két nem koponyájának nyomáselosztáshoz kapcsolódó jellemzői hasonlóak, és nem találhatók meg a többi tyrannosaurinánál. Ha ez bizonyításra kerül, az megakadályozza, hogy a Tarbosaurus a Tyrannosaurus szinonimájává váljon, továbbá arra utal, hogy egy külön tyrannosaurina fejlődési vonal létezett Ázsiában és Észak-Amerikában. Az egyetlen ismert Alioramus példány egy fiatal állat jellegzetességeit mutatja, és nem hasonlít egy fiatal Tarbosaurusra, ugyanis túl sok (76–78) foggal rendelkezik, a pofarészén pedig felül egy sor csontos kiemelkedés található.
## Felfedezés és elnevezés
1946-ban egy szovjet-mongol expedíció a Góbi-sivatagban levő Nemegt-formációban, az Dél-Góbi tartomány területén, egy nagyméretű theropoda koponyáját és néhány csigolyáját fedezte fel. 1955-ben egy orosz őslénykutató, Jevgenyij Malejev, a (PIN 551-1 jelzésű) példányt az általa Tyrannosaurus bataarnak elnevezett új faj holotípusává tette. A faj neve a mongol баатар/baatar ('hős') szó elírásából ered. Ugyanebben az évben az expedíció által 1948-ban és 1949-ben talált három új theropoda koponya, valamint a hozzájuk tartozó csontmaradványok alapján Malejev újabb három fajt nevezett el, melyekhez leírást is készített. Közülük az első (a PIN 551-2-es) a Tarbosaurus efremovi nevet kapta, amely az ógörög ταρβος / tarbosz ('terror', 'riasztás', 'félelem' vagy 'nagyrabecsülés') és σαυρος / szaürosz ('gyík') szavak összetételéből, valamint Ivan Jefremov őslénykutató és sci-fi-szerző nevéből származik. A másik kettőt (a PIN 553-1 és PIN 552-2 jelzésűt) az észak-amerikai Gorgosaurus nem új fajaiként (G. lancinator és G. novojilovi néven) sorolták be. E három újabb példány kisebb a legelsőnél.
Anatolij Konsztantyinovics Rozsdesztvenszkij egy 1965-ös cikkében Malejev valamennyi példányában egy faj különböző fejlődési állapotú egyedeit ismerte fel, melyről úgy vélte, hogy eltér az észak-amerikai Tyrannosaurustól. Ő alkotta meg a Tarbosaurus bataar nevet az 1955-ben leírt valamennyi példány és a továbbiak számára. A későbbi szerzők, köztük maga Malejev is, egyetértett Rozsdesztvenszkij elemzésével, azonban egyesek inkább a Tarbosaurus efremovi nevet használták a T. bataar helyett. 1992-ben az amerikai őslénykutató, Kenneth Carpenter újra megvizsgálta a leleteket. Arra következtetett, hogy Malejev eredeti publikációjának megfelelően a Tyrannosaurus nemhez tartoznak, és a Malejev által Gorgosaurus novojilovinak nevezett fajon kívül valamennyit a Tyrannosaurus bataar fajba sorolta be. Carpenter úgy gondolta, hogy ez a példány egy kisebb tyrannosaurida nemet képvisel, melyet Maleevosaurus novojilovinak nevezett el. 1995-ben George Olshevsky (Dzsingisz kánra utalva) megalkotta a Jenghizkhan nevet a Tyrannosaurus bataar számára, miközben rájött, hogy a Tarbosaurus efremovi és a Maleevosaurus novojilovi is a Nemegt-formációban egyidőben élt három különböző nem közé tartoztak. Ennek következményeként egy 1999-es tanulmányban a Maleevosaurust fiatal Tarbosaurussá sorolták át. Az 1999-ig publikált összes kutatás csak egyetlen fajt azonosított, melyet Tarbosaurus bataarnak vagy Tyrannosaurus bataarnak neveztek el.
Az 1940-es évek orosz-mongol expedíciói után 1963 és 1971 között lengyel-mongol expedíciók indultak a Góbi-sivatagba, melyek sok új fosszíliát fedeztek fel, köztük a Nemegt-formációban új Tarbosaurus példányokat is. A felfedezőutak során 1993 és 1998 között japán és mongol tudósok, majd a 2000-es években a kanadai őslénykutató, Phil Currie által vezetett magánexpedíciók érkeztek a térségbe, melyek további Tarbosaurus példányokat fedeztek fel. Több mint 30 egyed maradványa, köztük több mint 15 koponya és számos teljes koponya alatti (posztkraniális) csontváz került elő.
### Lehetséges szinonimák
Az 1960-as évek közepén kínai őslénykutatók a Xinjiang (Hszincsiang) Automóm Körzetben egy részleges koponyát és csontvázat találtak (amely az IVPP V4878 azonosítót kapta). 1977-ben Dong Zhiming (Tung Cse-ming) leírást készített a Subashi-formációból származó leletről, új nemet és fajt hozva létre, Shanshanosaurus huoyanshanensis néven. 1988-ban Gregory Paul a Shanshanosaurust tyrannosauridaként azonosította, és az azóta megszűnt Aublysodon nemhez kapcsolta. Dong és Currie később újra megvizsgálták a példányt, és úgy vélték, hogy egy nagyobb tyrannosaurida faj fiatal egyede lehet. A szerzőpáros tagjai tartózkodtak attól, hogy valamelyik nagyobb nemhez társítsák a leletet, de lehetségesnek tartották hogy egy Tarbosaurus. Az évek során további kínai lelőhelyeken tyrannosaurida fogakat és töredékes maradványokat fedeztek fel, melyek közül több nevet is kapott. Az Albertosaurus periculosist, a Tyrannosaurus luanchuanensist, a Tyrannosaurus turpanensist és a Chingkankousaurus fragilist gyakran a Tarbosaurus szinonimájának tekintik.
Az 1976-ban Szergej Kurzanov által elnevezett Alioramus egy másik tyrannosaurida nem, amire Mongóliában, egy korábbi időszakból származó rétegben találtak rá. Több elemzés szerint elég közeli rokonságban áll a Tarbosaurusszal. Felnőttként írták le, de alacsony, hosszú koponyája kifejletlen tyrannosauridára utal. Ez alapján Currie úgy vélte, hogy az Alioramus egy fiatal Tarbosaurus lehet, de megjegyezte, hogy a nagyobb fogszám és a pofarészen egy sorban elhelyezkedő kiemelkedések másra utalnak.
## Ősbiológia
Más nagy theropodákhoz hasonlóan a Tarbosaurus aránylag nagy számú és jó állapotban megőrződött fosszilis anyagok alapján ismert. Tulajdonképpen a Nemegt-formációból származó leletek negyede a Tarbosaurushoz tartozik. Habár a Tarbosaurust nem tanulmányozták olyan alaposan, mint az észak-amerikai tyrannosauridákat, az elérhető anyagok lehetővé teszik a tudósok számára, hogy következtetéseket vonjanak le a biológiájával kapcsolatban.
### Koponyaszerkezet
A Tarbosaurus koponyájáról 2003-ban készült elsőként teljes leírás. A tudósok megjegyezték, hogy lényeges különbségeket találtak a Tarbosaurus és az észak-amerikai tyrannosauridák között. Több különbséget egy, a koponyacsontokat ért harapás okozta nyomásnak tulajdonítottak. Mikor a felső állcsont ráharapott egy tárgyra, az erő átadódott a felső állcsont első fogait tartalmazó csonton, a maxillán keresztül az azt körülvevő koponyacsontokba. Az észak-amerikai tyrannosauridáknál ez az erő a maxillán keresztül átjutott a pofa felső részén levő összeforrt orrcsontokba, melyek hátulról csontos merevítőkön keresztül erősen kötődtek a könnycsontokhoz. E merevítők összezárták a két csontot, ami arra utal, hogy az erő az orrcsontokból a könnycsontokba továbbítódott.
A Tarbosaurus nem rendelkezett csontos merevítőkkel, így a kapcsolat az orr és a könnycsont között gyenge volt. A merevítők helyett a Tarbosaurusnál a maxillán levő hátrafelé álló nyúlvány megerősödött, és beleilleszkedett egy, a könnycsonton levő tokba. Ez a kinövés az észak-amerikai tyrannosauridáknál egy vékony, csontos lemez volt. A nagy, hátrafelé álló nyúlvány azt jelzi, hogy a Tarbosaurusnál az erő közvetlenül jutott át a maxillából a könnycsontba. A könnycsont a Tarbosaurus esetében erősebben kötődött a frontális- és prefrontális csontokhoz. A maxilla, a könnycsont, valamint a frontális és prefrontális csontok közötti jól fejlett kapcsolódások sokkal merevebbé tették az egész felső állcsontot.
A másik fő különbség a Tarbosaurus és észak-amerikai rokonai között, a merevebb állkapocs. Míg számos theropodánál, köztük az észak-amerikai tyrannosauridáknál is volt egy bizonyos mértékű rugalmasság az állkapocs hátsó csontjai és az elülső fogcsonti rész között, addig a Tarbosaurus egy záró mechanizmussal rendelkezett, ami a sarokcsont felületén levő redőből alakult ki, és egy szögletes nyúlványhoz csatlakozott a fogcsont hátsó részén.
Egyes tudósok azt feltételezték, hogy a Tarbosaurus merevebb koponyája a titanosaurus sauropodák vadászatához való alkalmazkodás volt, e hatalmas állatok maradványai ugyanis megtalálhatók a Nemegt-formációban, míg Észak-Amerikában nem fordultak elő a késő kréta kor során. A koponyaszerkezet különbségei hatással voltak a tyrannosauridák törzsfejlődésére is. A Tarbosauruséhoz hasonló koponyacsontok közötti illesztések a mongóliai Alioramus koponyáján is észrevehetők, ami arra utal, hogy ez a nem a Tarbosaurus legközelebbi rokona és nem a Tyrannosaurus. A Tarbosaurus és a Tyrannosaurus közti hasonlóságok talán a nagy mérethez kapcsolódnak, és függetlenül, a konvergens evolúció révén fejlődtek ki.
### Agyszerkezet
1948-ban szovjet és mongol tudósok egy Tarbosaurus koponyájára bukkantak (a PIN 553-1 jelzésű, eredetileg Gorgosaurus lancinator néven azonosított leletre), mely egy agyat tároló koponyaüreget tartalmazott. Egy gipszöntvény (egy úgynevezett kőbél) készítésével Malejev előzetes vizsgálatot tudott végezni a Tarbosaurus agyával kapcsolatban. Egy újabb poliuretán gumiöntvény lehetővé tette a Tarbosaurus agyszerkezetének és agyműködésének részletesebb tanulmányozását.
A Tyrannosaurus rex agyszerkezetét is elemezték, ami a Tarbosauruséhoz hasonló volt, mindössze az agyi idegek, köztük a háromosztatú és az accessorius ideg gyökerének helye tért el egymástól. A tyrannosauridák agya jobban hasonlít a krokodilokéhoz és más hüllőkéhez, mint a madarakéhoz. Egy 12 méteres Tarbosaurus teljes agytérfogata csak 184 cm3. A szaglómirigyek, valamint a terminális- és szaglóidegek nagy mérete alapján a Tarbosaurus éles szaglással rendelkezett, ahogy a Tyrannosaurus is. A vomeronazális mirigy nagy volt, és eltért a szaglómirigytől, ami egy feromonok érzékelésére használható jól fejlett vomeronazális szervre utal. Ez azt jelezheti, hogy a Tarbosaurus párzási szokásai összetettek voltak. A szintén nagyméretű hallóideg azt jelzi, hogy az állatnak jó hallása volt, amit talán kommunikációra és térérzékelésre is használhatott. Az ideghez egy jól fejlett fültornác-rendszer tartozhatott, ami jó egyensúlyérzékre és koordinációs képességre utal. Ezzel ellentétben a látószervéhez tartozó idegek és agyi struktúrák kisebbek és fejletlenebbek voltak. A középagyi tectum, ami a hüllők látásáért felelős, nagyon kicsi volt a Tarbosaurusnál, ahogy a látóideg és a szemmozgató ideg is. A binokuláris látást is biztosító, előrefelé néző szemekkel rendelkező Tyrannosaurustól eltérően a Tarbosaurus szemei a többi tyrannosauridáéhoz hasonló keskeny koponya révén inkább oldalirányba álltak. Ezek alapján a Tarbosaurus inkább a szagló- és hallóérzékére hagyatkozott, mint a látására.
## Ősökológia
Az ismert Tarbosaurus fosszíliák nagy többsége a dél-mongóliai Nemegt-formációból, a Góbi-sivatagból került elő. Ezen a geológiai formáción sosem végeztek radiometrikus kormeghatározást, de a fosszilis rekordban levő fauna alapján feltehetően a kréta időszak végén, a maastrichti korszakban keletkezett, 70–65,5 millió évvel ezelőtt. A Subashi-formáció, melyben a Shanshanosaurus maradványait felfedezték, szintén a maastrichti korszakban jött létre.
A Nemegt üledékei nagy folyócsatornákat és iszaplerakódásokat őriztek meg, ami arra utal, hogy az éghajlat jóval nedvesebb volt, mint az a lejjebb elhelyezkedő Barun Goyot- és Djadochta-formációk alapján feltételezhető. A mészkéreg lerakódások legalábbis időszakosan ismétlődő áradásokat jeleznek. Az üledék a nagy folyók csatornáiban és árterein rakódott le. Alkalmanként puhatestűeket és más víziállatokat, például halakat és teknősöket is találtak. Az itt élő krokodilok közé a héjak feltöréséhez alkalmazkodott fogazatú Shamosuchus különböző fajai tartoztak. Az emlősök fosszíliái rendkívül ritkák a Nemegt-formációban, de számos madarat találtak, köztük az enantiornithina Gurilyniát, a hesperornithiformesek közé tartozó Judinornist és a Teviornist, amely a még ma is létező Anseriformes (víziszárnyas) rend tagja volt. A tudósok sok Nemegtből származó dinoszauruszról készítettek leírást, például az ankylosauridák közé tartozó Tarchiáról, a pachycephalosaurusok közé tartozó Homalocephaléről és Prenocephaléról. Ebben az időben a formációból ismert messze legnagyobb ragadozó, a felnőtt Tarbosaurus feltehetően a Saurolophushoz és a Barsboldiához hasonló nagy hadrosauridákra vagy a Nemegtosaurushoz és az Opisthocoelicaudiához hasonló sauropodákra vadászott. A felnőtteknek valószínűleg alig kellett versengenie az olyan kis theropodákkal, mint a troodontidák (például a Borogovia, a Tochisaurus és a Saurornithoides), az oviraptorosaurusok (például az Elmisaurus, a Nemegtomaia és a Rinchenia) vagy a Bagaraatan, amit néha bazális tyrannosauroideának vélnek. Az egyéb theropodák, mint az óriás Therizinosaurus, amely növényevő lehetett, valamint az Anserimimushoz, a Gallimimushoz és a Deinocheirushoz hasonló ornithomimosaurusok, melyek talán mindenevők voltak, csak kis állatokat ejtettek el, így nem voltak a Tarbosaurus vetélytársai. Mindemellett a Tarbosaurus fiatal és még nem kifejlett felnőtt példányai a további nagyméretű tyrannosauridákhoz, vagy épp a mai komodói sárkányhoz hasonlóan azokat az ökológiai fülkéket tölthették be, amik a hatalmas felnőttek és e kis theropodák között helyezkedtek el.
1995-ben, a Nemegt-formációban, egy kitűnő állapotban megőrződött Saurolophus példányt fedeztek fel, amely valószínűleg egy áradás során pusztult el és temetődött el. A lelet viszonylagos épsége és a bal mellső lábán található, harapás okozta sérülések arra utalnak, hogy a jobb oldalán heverő tetemből, annak eltemetődése után egy nagyméretű húsevő táplálkozott. Mivel a sérülések alakja, mintázata, mélysége és egymástól való távolsága emlékeztet azokra a fognyomokra, amelyek egy Triceratops csípőjén találhatók, és amelyeket egy Tyrannosaurusénak tulajdonítanak, a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a Saurolophus lábán levő sérülések egy Tarbosaurustól származnak. Erre utal az a Tarbosaurus fosszília is, amely a példány közelében, ugyanabból a rétegből került elő.
## Fordítás |
12,459 | Antonio Vivaldi | 26,931,074 | null | [
"1678-ban született személyek",
"1741-ben elhunyt személyek",
"18. századi hegedűsök",
"Az év szócikke 2010 verseny jelöltjei",
"Barokk zeneszerzők",
"Kiemelt cikkek",
"Olasz hegedűsök",
"Olasz operaszerzők",
"Olasz zeneszerzők",
"Velenceiek"
] | Antonio Lucio Vivaldi (Velence, 1678. március 4. – Bécs, 1741. július 28.) olasz barokk kori zeneszerző, hegedűs, zenepedagógus, impresszárió és pap. Apja, Giovanni Battista Vivaldi a velencei Szent Márk-székesegyház hegedűse volt, valószínűleg ő tanította a fiát hegedülni. Vivaldit a szülei papnak szánták, egyházi tanulmányait 1688-ban kezdte meg. Mivel azonban koraszülött volt, és beteges maradt, nem adták be a velencei szemináriumba, hanem otthon taníttatták. 1703-ban áldozópappá szentelték, de papi hivatását nem sokáig gyakorolta, saját elmondása szerint egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy rendszeresen misézzen.
1704-ben a Pio Ospedale della Pietà árvaház tanára lett, és bár a későbbi évek alatt többször került összetűzésbe az intézmény vezetőségével, állását élete végéig megtartotta. A Pietà hangversenyei és zenés miséi a korabeli velencei és külföldi nemesek kedvelt szórakozásai voltak, így Vivaldi több befolyásos uralkodóval, arisztokratával köthetett ismeretséget. 1709-ben bemutatták Velencében Händel Agrippina című operáját, és valószínűleg Vivaldi is látta a bemutatót, s 1710-től már egyre inkább az operaszínpadok meghódításán gondolkozott.
Első operájának bemutatójára 1713-ban, Vicenzában került sor nagy sikerrel, a következő évben már Velencében vitték színre második dalművét. Ezután nem sokkal a velencei Sant'Angelo színház impresszáriója lett, operái pedig hamar meghódították Itália operaszínpadait, néhány év elteltével már Firenze, Róma, Mantova, Milánó színházai is rendeltek tőle operákat. Operaszerzőként egyre nagyobb hírnévre tett szert, Mantovában egy ideig Fülöp hessen–darmstadti herceg szolgálatába is lépett. 1720-ban jelent meg Benedetto Marcello korabeli operaéletet kifigurázó írása, amelynek egyik főszereplője Vivaldi volt. A zeneszerző 1725-ben Rómába utazott, ahol három operáját mutatták be, és valószínűleg XIII. Benedek pápával is találkozott.
1726-tól kezdve operabemutatóinak állandó női főszereplője Anna Girò, aki valószínűleg a Pietà növendéke volt. A lány nővére Vivaldi ápolónője lett, a két nő a mester velencei házában lakott. Ez számos pletykára adott okot, és Tommaso Ruffo kardinális végül ezért tiltotta ki Vivaldit Ferrarából. Az 1730-as években a zeneszerzőt már egyre kevésbé becsülték meg, a Pietà is több fiatal zenészt alkalmazott, végül megvált Vivalditól, aki elhatározta, hogy elhagyja a lagúnák városát. Eladta mindenét, és Bécsbe utazott, ahol VI. Károly császárnak akarta felajánlani a szolgálatait, akivel már korábban találkozott. Az uralkodó azonban hamarosan elhunyt, Vivaldi pedig tovább akart utazni Drezdába, de megbetegedett és meghalt.
## Élete
### A Vivaldi család
A 13. században két genovai tengerész, Ugolino és Vadino Vivaldi az első középkori európaiak között eljutott a Kanári-szigetekre, majd 1291-ben a hajótörésben lelték halálukat. Rajtuk kívül még több Vivaldival is lehet találkozni Itália történelmében: 1410-ben a genovaiak Rafael Vivaldit küldték tartozásuk rendezésére Velencébe, még ugyanezekben az években élt egy prior is, akit Antonio Vivaldinak hívtak. Sőt, 1559–1561 között Girolamo Vivaldinak hívták a genovai dózsét is. A kutatók sokáig a híres zeneszerző családjához kötötték az említetteket, de Emil Paul kutatásai nyomán ma már tudjuk, hogy Antonio Vivaldi családja nem Genovából származott. Vagyis a fentebb említettek csak névrokonai a zeneszerzőnek.
Vivaldi nagyszülei tekintélyes polgárok voltak, és Bresciában éltek. Itt látta meg a napvilágot Giovanni Battista (Giambattista) Vivaldi is, aki tízesztendős korában került Velencébe, anyja oldalán. A lagúnák városában borbélyinas lett, a tanulóévek után egy borbélyműhelyben kezdett el dolgozni. Abban az időben az itáliai borbélyműhelyekben általában tartottak hangszereket is: ezek segítségével tették kellemesebbé a vendégek számára a várakozási időt. Giovanni Battistát érdekelte a zene, megtanult hegedülni, és másodállásban hamar zenészként is elkezdett tevékenykedni. Nem telt bele sok idő, és hamarosan teljesen áttért a zenészi pályára.
1685-ben részt vett a Sovvegno dei musicisti di Santa Cecilia elnevezésű zenészszövetség alapításában, amelynek elnöke a köztiszteletben álló zeneszerző, Giovanni Legrenzi lett. Legrenzi hamarosan a Szent Márk-székesegyház karnagya lett. Első intézkedései közé tartozott a zenekar kibővítése. Az újonnan szerződtetett zenészek között pedig ott volt Giovanni Battista Vivaldi is. A zenész 1677. augusztus 6-án vette feleségül Camilla Calicchiót, egy velencei szabó lányát.
Első gyermekük, az 1678. március 4-én született Antonio volt. A gyermek koraszülött, beteges és törékeny volt, ezért a szülők igyekeztek mindentől megóvni: még a közeli templomba sem merték elvinni megkeresztelni. Attól féltek, hogy bármelyik pillanatban meghalhat, ezért gyorsan a bábaasszonnyal kereszteltették meg. A templomi keresztelője csak két hónappal később, május 6-án, a San Giovanni in Bragora-templomban volt.
A későbbiek során Vivaldinak három lánytestvére (Margherita Gabriela, Cecilia Maria, Zanetta Anna) és két fiútestvére (Bonaventura Tommaso, Francesco Gaetano) született. Közülük egyik sem lépett zenei pályára, a két fiú, Tommaso és Francesco a borbélymesterséget tanulták ki. A Vivaldi család valószínűleg könnyelmű, temperamentumos és lobbanékony volt. 1721-ben Francescót egy átmulatott éjszaka utáni verekedés miatt száműzték Velencéből. Hasonló történt Iseppo Vivaldival is, aki talán a zeneszerző egy másik rokona volt; ő 1728. november 2-án a nyílt utcán vert meg egy bolti kifutófiút. A tanúk közül az egyik azt nyilatkozta, hogy Iseppo családnevét ugyan nem tudja, de annak a híres vörös papnak a fivére. Jellegzetes, vörös színű haja miatt a zeneszerző gúnyneve volt az il Prete rosso. Az utca embere általában csak így ismerte és emlegette.
### Tanulóévek
Vivaldi zenei tanulmányairól nem sokat sikerült kideríteni. Valószínű, hogy a szülői házban nem voltak ritkák a zenész, énekes, kántor vendégek és a zenélések. Hegedülni az apja taníthatta meg, aki egyházzenei hivatásra szánta fiát. Hamar megismertette vele a templomi környezetet, Antonio tízéves korától már közreműködhetett a székesegyház zenekarában. 1689–1692 között apja átmenetileg nem látta el zenészi teendőit, s ez idő alatt valószínűleg fia helyettesítette.
Régebben úgy gondolták, hogy Legrenzi tanította zeneelméletre, azonban ezt ma már erősen vitatják, mert Legrenzi 1690-ben meghalt. Így Vivaldi még túl fiatal lett volna ahhoz, hogy a mester halála előtti néhány évben leckéket vegyen tőle. De ha arra gondolunk, hogy Mozart vagy Schubert csodagyerekként kezdte pályafutását, akkor ez az elképzelés mégsem olyan valószínűtlen.
1688-ban Antonio megkezdte papi tanulmányait, de mivel beteges volt, szülei jobbnak látták, ha a fiú nem lép be a Seminario Patriarcale intézményébe, hanem otthon tanul. Vivaldi egészségi állapota ugyanis nem tette volna lehetővé, hogy maradéktalanul eleget tegyen az önmegtartóztatásoknak, a lemondásoknak. Ezenkívül szülei félthették a nevelők vasszigorától is. Velencében nem volt szokás, hogy a papnövendékek otthon nevelkedjenek. Azt nem lehet tudni, végül milyen körülmények között tett eleget a szeminárium a szülők kérésének, ahogy azt sem, kik taníthatták Antoniót. Talán a San Giovanni in Bragora kanonokjai, vagy a San Martino plébánosai foglalkoztak vele.
Giovanni Battista Vivaldi rendszeresen érdeklődött az újabb kottakiadványok iránt, rendre beszerezte a korszak legmodernebb, legkeresettebb szerzőinek műveit. A fiatal Vivaldinak így volt lehetősége autodidakta módon képeznie magát, tanulmányozhatta az egyes zeneszerzők kompozícióit, miközben a papi pályára készült.
1693-ban a zeneszerző az egyházi pálya első fokára lépett: szeptember 18-án a velencei pátriárkától elnyerte a tonzúrát, másnap pedig ostiaróvá (ajtónálló) avatták, ami a szerpapság legalacsonyabb fokozata volt. 1694. szeptember 21-én lettore, azaz felolvasó lett, majd december 25-én elnyerte az esorcista (ördögűző) fokozatot, aztán a következő évben accolito (gyertyavivő) lett, végül 1699. április 4-én a szerpappá szentelés előtti utolsó fokára lépett és subdiaconussá (alszerpap) nevezték ki. 1700. szeptember 18-án diakónussá léptették elő, ezzel elérte a pappá szentelés előtti utolsó fokozatot. Még három év telt el, mire befejezhette egyházi tanulmányait, 1703. március 23-án áldozópappá szentelték.
A diákonussá és a pappá szentelése között a szokásos egy év helyett három telt el. Ezt egyes kutatók azzal magyarázzák, hogy Vivaldi néhány évet Rómában töltött, ahol Corelli tanítványa volt. Korai szonátáiban számos stílussajátosság Corelli technikájának az ismeretére utal. Corelli műveit azonban Velencében is kiadták, így azokat apja kottatárában is megismerhette, és nem maradt fent semmilyen közvetlen bizonyíték arra, hogy Vivaldi valóban Corelli tanítványa lett volna ezekben az években.
A zeneszerző nem folytatta sokáig papi tevékenységét. A misézést nem sokkal felszentelése után abbahagyta, egy későbbi levelében ezt rossz egészségi állapotával indokolta, ami gyakran akadályozta abban, hogy rendesen végigvezesse a misét. Rosszullétei miatt mindig a mise közepén kellett félrevonulnia a sekrestyébe.
Vivaldi betegségét strettezza di pettónak, mellkasi szorulásnak mondta. A kutatók ezt ma egyfajta hörgőasztmával azonosítják. Egyes orvosszakértők szerint a zeneszerző angina pectorisban szenvedhetett.
### A Pio Ospedale della Pietà
Velence évszázadokon át kereskedőváros volt; erődítéses települései révén uralta a keleti kereskedelmet, amiért elsősorban a törökökkel állott állandó hadilábon. Egy ilyen helységben a sok háborúskodás miatt nagy számmal voltak árvák. Az ő gondozásukra már a 14. században árvaházakat alapítottak, amelyek kórházként is működtek. Ezekben az intézményekben rendszeres oktatás, vallásos nevelés folyt. Vallási és pedagógiai okokból is fontos volt az ilyen intézményekben énekkar működtetése, így hamarosan zenei szemináriumok alakultak, ahol a különösebben tehetséges növendékeket éneklésre, zeneelméletre, sőt hangszeres játékra oktatták. Ezeken a szemináriumokon olyan híres mesterek tevékenykedtek, mint Antonio Caldara, Domenico Scarlatti, Johann Adolphe Hasse vagy Baldassare Galuppi.
Velencében négy ilyen intézmény tett szert különösen nagy hírnévre heti rendszerességgel megrendezett hangversenyei, zenés istentiszteletei révén: la Pietà, i Mendicanti, gli Incurabili és l’Ospedaletto, valamennyi leánynevelő intézet volt, ezek vezetői jól profitáltak a hangversenyekből, így sohasem volt ellenük kifogás.
Antonio Vivaldi neve 1704-ben olvasható első ízben a Pietà fizetési listáján. Egy évvel korában, 1703 szeptemberében foglalta el első hivatalos állását: a Pietà maestro di violinója (hegedűtanára) lett. Az intézmény miséi és hangversenyei központi helyet kaptak a velencei nemesség és a külföldi látogatók társasági naptárában. Ezért fontos volt a fiatal énekesek és zenészek megfelelő taníttatása, a megfelelő próbamunka, illetve új zeneművek biztosítása.
Az intézmény zeneigazgatója ekkoriban Francesco Gasparini volt, az ő kívánságának tettek eleget, amikor Vivaldi személyében egy megfelelő hegedű- és oboatanárt szerződtettek az intézménybe. Mivel Vivaldi a hegedű- és az oboajáték mellett szinte a kezdetektől tanított viola all’inglesét (angolbrácsa) is a növendékeknek, ezért 1704 augusztusában negyven dukáttal megemelték az amúgy nem túl nagy fizetését, így már évente 100 dukát biztos keresete volt.
A Pio Ospedale della Pietà vezetősége a zeneszerző kinevezését évente meghosszabbította, egészen 1709-ig. Ekkor a második titkos szavazáson a többség Vivaldi további alkalmazása ellen szavazott. Ez csak azért történhetett így, mert az állást egy időre felfüggesztették, valószínűleg takarékossági okokból.
Az intézetben a tanítási struktúrát piramisszerűen szervezték meg. A hierarchia élén az idősebb lányok és nők álltak, akiket két maestro di coro (kórustanár) irányított. Ők voltak a lányok közül a legkiválóbb zenészek, akik közül néhányan az intézet falain kívül is hírnevet szereztek. Vivaldinak sikerült kiforrott előadói gárdát kinevelnie, amely groteszk módon elősegítette saját szerepe feleslegessé válását. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a fúvóstanári állás hosszú időn keresztül betöltetlen maradt, és Vivaldi életében nem neveztek ki más hegedűtanárt se, de csellótanárokat például alkalmaztak.
Vivaldi, Gasparini betegeskedése következtében, hónapról hónapra egyre nagyobb lehetőségekhez jutott az intézetben. Ekkor vette kezdetét rendszeres zeneszerzői munkássága is, zeneműveit a Pietà zenekarával adatta elő. Az 1704–1712 közötti évekre tehetjük Vivaldi első zeneszerzői korszakát. Ezekben az években írta első szonátáit és versenyműveit. A kortárs mesterek közül elsősorban Corelli, Torelli, majd az idő előrehaladtával Albinoni gyakorolta rá a legnagyobb hatást. 1704-ben megjelent zeneműveinek első gyűjteménye: a velencei Giuseppe Sala kiadta op. I-es tizenkét triószonátáját.
A darabokat szerzőjük Annibale Gambara velencei arisztokratának ajánlotta. A szonáták később Amszterdamban is megjelentek. A korszakban, ha egy zeneszerző valamire tartotta magát, triószonátákkal bizonyította zenei tudását. Torelli, Corelli és Albinoni is ily módon ajánlotta magát kollégái és a zenekedvelő pártfogók kegyeibe. Vivaldi az op. I-es gyűjteménnyel tette meg első lépését az európai hírnév felé. Valószínű, hogy a gyűjtemény tizenkét darabját korábbi, nagyszámú terméséből válogathatta ki. Egyes zenetörténészek szerint Vivaldi nem kedvelte a triószonáta műfaját, ezért az op. I-es gyűjtemény csupán gyakorlatot jelentett számára. Ezt látszik igazolni az a tény, hogy ezután mindössze egy tucat darabot írt a műfajban.
December 29-én Velencébe érkezett IV. Frigyes, Dánia és Norvégia királya. A király kívánságai között szerepelt a Pietà zenei életének megtekintése is. Másnap délelőtt tizenegykor hallgatta meg az intézmény zenekarának és énekeseinek koncertjét. Az előadást a betegeskedő Gasparini helyett Vivaldi vezette. Az uralkodó tetszését megnyerte a színvonalas előadás, Vivaldi néhány concertójának kéziratát is neki ajándékozta, miután IV. Frigyes személyesen is megdicsérte művészi teljesítményét. Talán ekkor fogalmazódott meg Vivaldiban, hogy később majd művet ajánl a királynak.
Mivel IV. Frigyes nagyon jól érezte magát a lagúnák városában, elhatározta, hogy mindaddig Velencében marad, amíg tart a jég és folytatódik a jégkarnevál. Ennek köszönhetően Vivaldinak maradt elég ideje, hogy elkészítse következő tizenkét szonátás gyűjteményét, és kiadót is találjon rá Antonio Bortoli személyében. Február 26-án Dánia és Norvégia királya ismét ellátogatott a Pietàba. Vivaldinak ekkor nyílt alkalma arra, hogy átadja az uralkodónak a neki ajánlott gyűjtemény egy nyomtatott példányát.
1709-ben bemutatták Velencében Georg Friedrich Händel legújabb operáját, az Agrippinát. A bemutatót Vivaldi is láthatta, sőt az is elképzelhető, hogy tevékenyen részt vett az előadás létrejöttében, ugyanis egy feljegyzés alapján tényként lehet kezelni, hogy egy Pietà-beli énekesnő fellépett a darab bemutatóján. Még az is elképzelhető, hogy Vivaldi személyesen találkozott Händellel.
Ezután még négy évet kellett várni, hogy Vivaldi operaszerzőként is bemutatkozzon a közönségnek. Egyelőre tovább folytatta munkáját a Pietàban. Teendője bőven akadt: a tanítás mellett az ő gondja lett a megfelelő hangszerellátás biztosítása is (húrokat, hegedűket vásárolt az intézet számára). Mindeközben egyre nagyobb hírnévre tett szert. 1709-ből tudomása van a kutatóknak egy drezdai hangversenyről, ahol előadták Vivaldi egyik hegedűversenyét is. Egyébként a korai Vivaldi-kultusz egyik központja Rudolf Franz von Schönborn gróf kastélya volt a pommersfeldeni Wiesentheidben. A család könyvtára számos Vivaldi-kéziratot őrzött meg az utókornak.
### Az Ottone in villa
1710-ben Vivaldi már minden erejével azon volt, hogy meghódítsa az operaszínpadokat. A korszak elsősorban a rutinszerű operaszerzőknek kedvezett, akiknek fő céljuk a közönség mindennapi igényeinek kielégítése volt, az új darabokat legfeljebb öt-hat alkalommal adták elő, ha később felújították, a szerzőknek át kellett dolgozni őket.
Az 1600-as, 1700-as években semmi meglepő nem volt abban, hogy papok zenészként és szerzőként közreműködtek egy-egy operaelőadásban. Velencében az egyházzene az operai élettel már azáltal is szoros kapcsolatban állt, hogy az opera kórusai és részben szólistái is, a Szent Márk-székesegyház énekesei közül kerültek ki. Vivaldi már korábban is közreműködhetett egyes velencei operaházak zenekarában, ugyanis ezek nem rendelkeztek állandó együttessel: a zeneigazgatók mindig alkalmilag állították őket össze egy meghatározott időszakra (például karneváli-, tavaszi- vagy feltámadási-, őszi idény).
Domenico Lalli (eredeti nevén Sebastiano Biancardi) 1710 elején érkezett Velencébe. Állítólag váltóhamisításért körözték, és a hatóságok elől menekült a lagúnák városába. Vivaldi ekkor már régóta szövegkönyvírót keresett. Lallival hamar összebarátkozott, és végül az ő munkája lett Vivaldi első operájának a szövegkönyve.
Időközben a Pietà vezetősége az 1709-ben történt elbocsátás után visszavette Vivaldit, de határozat született arról, hogy köteles legalább a nagy ünnepekre, húsvétra és Sarlós Boldogasszony napjára, két misét és két vecsernyét, valamint havonta két motettát írni. Ezenkívül köteles eleget tenni az egyházi és világi főméltóságok kéréseinek is, ha azok újabb zenedarabokat rendelnek tőle. Ezeket a műveket egy könyvben kellett nyilvántartania. Ezenkívül előírták számára, hogy minden nagyobb ünnepen személyesen is jelenjen meg, játsszon orgonán, felügyelje a zenészeket és az énekeseket, illetve tegyen eleget a vendégek egyéb kéréseinek.
Az intézmény vezetői biztosítani akarták jogaikat, így pontosan körülhatárolták Vivaldi kötelezettségeit. A szerződés aláíratásával megszerezték Vivaldi valamennyi újabb zenedarabjának előadási jogát. 1712-ben Vivaldi úgy érezte, hogy szűk neki a Pietà négy fala. A lányok tanítása, zenekaruk vezénylése nem elégítette ki. Az intézmény vezetősége végül megengedte a mesternek, hogy egy hónapra eltávozzon, „tehetségének gyakorlása céljából”.
Közben az amszterdami Estienne Roger megjelentette Vivaldi L’Estro Armonico című, tizenkét koncertből álló gyűjteményét. Roger kiváló érzékkel szimatolta ki a fiatal tehetségeket, és kapcsolatai révén rendszeresen tájékozódott az itáliai zenei életről is. Így történhetett, hogy ő volt az első, aki Vivaldi-versenyműveket adott ki. A gyűjtemény jó példa arra, hogy a zeneszerző miként őrizte meg a régit, miközben már az újabb zenei megoldások felé tájékozódott. Korábbi feljegyzéseiben utalt arra, hogy minden korábbi, nyomtatásban megjelent munkája ráfizetéssel járt számára, de a L’Estro Armonico már hasznot is hozott.
Francesco Santurini a város egyik neves színházának, a Marcello és Capello családok tulajdonában lévő, San(t’) Angelónak volt az impresszáriója. Vivaldi a családdal már korábban is kapcsolatba kerülhetett, majd 1713-ban átadta nekik a színház vezetését. Nem tudni, mi okból döntött így, talán idős emberként belefáradt már a zenés színház igazgatásába. Vivaldi így Santurini utódja lett mint zeneszerző és impresszárió, aki mindenért felelt. Santurini 1676-ban hét évre bérelte ki a színházat, majd a bérleti szerződés lejárta után nem adta vissza az épületet a jogos tulajdonosainak. Ha Vivaldi a színház élén akart maradni, ő sem tehetett mást, mint hogy folytatta a harcot Marcello és Capello családokkal.
A zeneszerző a Pietàban kapott egy hónapos szabadságát használta fel arra, hogy megkezdje a működését, mint világi hegedűművész és operaszerző. A szabadságra azért is volt szüksége, mert első operáját Vicenzában készültek színre vinni. A város színháza nem volt megfelelően felszerelve, így Vivaldinak sok tennivalója akadt. Végül 1713. március 17-én bemutatták első operáját, az Ottone in villát (Ottone nyári rezidenciáján).
### Vivaldi kettős élete
Első operája bemutatójával kezdetét vette a zeneszerző kettős élete. Színházi emberként igyekezett a lehető legnagyobb hasznot húzni operáinak bemutatóiból. A színház világában üzletemberként viselkedett: levelezett, szervezett, erőszakoskodott, kockáztatott, és nem egyszer nagy hasznot vágott zsebre. De a pedagógus Vivaldi arca egészen más volt. A kutatók 1713-tól kezdve különös ingadozás jeleit fedezték fel a Pietà-beli munka és operaszerzői élete között.
Az első egyhónapos szabadság lejárta után Vivaldi újból és újból szabadságokat, eltávozási időt kért az intézmény vezetőitől. Érdekes módon azonban mindig visszatért a Pietàba, és ha szorult a nyaka körül a hurok, mindent megtett annak érdekében, hogy ne tegyék ki a szűrét az intézetből. Egyes életrajzírói ezt azzal magyarázzák, hogy a színházi életben nyert lehangoló tapasztalatok után a Pietà csendes és meghitt légköre mindig pihentetőleg hatott rá. Közben az intézményben megnőttek a lehetőségei is: Gasparini ezekben az években kért hosszabb betegszabadságot, amiről már nem is tért vissza. Halálával Vivaldi hivatalosan is házi zeneszerzővé lépett elő. Meglepő, hogy ezután nem őt nevezték ki a zeneiskola vezetőjévé is. Ennek talán ingadozó egészségi állapota volt az oka, de az is elképzelhető, hogy alkalmatlannak találták a számos ellenőrzési és adminisztrációs teendővel járó poszt betöltésére.
Vivaldit az operakomponálás azért is vonzhatta, mert lehetőséget biztosított számára, hogy elsajátíthassa a nagyobb zeneművek kifejezési eszközeit. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy Gasparini halála után olyan műfajhoz is hozzányúlt, amely előtte nem vonzotta: az Ospedale della Pietà koncertjein hamarosan egy Vivaldi-oratórium is felcsendült. A művet 1714-ben mutatták be, a zeneszerző feltehetően Jacopo Cassetti latin szövegére komponálta. Sajnos ennek a Moyses deus pharaonis címet viselő darabnak csak a szövegkönyve maradt fent.
A vicenzai operabemutatóra felfigyelhettek a velenceiek is. Meglephette őket, hogy az addig hangszeres zenét komponáló Vivaldi milyen hamar otthonosan mozgott a színház világában. A zeneszerző tisztában volt azzal, hogy újabb operája velencei bemutatóján áll vagy bukik minden. A bemutató színhelyéül a San Angelo Színházat választotta, amelyhez egészen utolsó operájának a bemutatásáig hű maradt.
Az új művet Orlando finto pazzo címmel 1714. november 10-én mutatták be, és a velencei közönségnek tetszett a régi-új zeneszerző operája.
### Az operaszerző és impresszárió
Vivaldi ezután még jobban buzgólkodott mint operaszerző és mint az előadások szervezője. A bemutatók körüli kétségeket egyszerűen oszlatta el: ha sok volt a bemutatók körüli bonyodalom, a saját költségén rendezte az előadásokat. Az Orlando után már a következő évben színpadra vitte újabb operáját Nerone fatto Cesare (Néró császár lesz) címen. 1716-ban aztán mindjárt három opera is kikerült Vivaldi tolla alól: a La Costanza trionfante degli Amori e degl' Odii (Az állhatatosság győzelme szerelmen és gyűlöleten), az Arsilda, regina di Ponto (Arsilda, Pontus királynője) és a L’incoronazione di Dario (Dareiosz megkoronázása). Az Arsilda bemutatóját áldozócsütörtökre tervezte, de a cenzúra kifogásolnivalót talált a szövegkönyvben, így az előadás végül meghiúsult. A La Costanza ősbemutatójára egy új színházat nyert meg operáinak Vivaldi: a San Moisèt. A darab sikert aratott, és két év múlva a szerző átdolgozta a művet a felújítás számára, új címet is adott neki: Artbano Re de’Parti (Artabanus, a partusok királya). A darabot 1726-ban Münchenben, 1718-ban pedig – feltehetően – Hamburgban is előadták. Közben napvilágot láttak Vivaldi újabb hangszeres opusai is, többek között az op. 6. hat szonátája.
Áprilisban magas rangú vezető érkezett Velencébe: III. Erős Ágost szász választófejedelem és lengyel király. Kíséretében volt Johann Georg Pisendel német hegedűművész, aki elsősorban azért érkezett a városba, hogy megismerkedhessen az itteni muzsikusokkal. Természetesen felkereste az ekkor már európai hírnévre szert tett Prete rossó-t, vagyis Vivaldit, aki szívesen fogadta. Koncerteket, szonátákat, sinofiákat írt német kollégájának, aki nyilván busásan megfizette fáradalmait.
Október 10-én megérkezett a cenzúra jóváhagyása az Arsilda kapcsán, így végül minden akadály elhárult a bemutató elől, amelyre a San(t’) Angelóban került sor. Az 1716-os évben Vivaldira még egy nagy feladat várt: megbízást kapott a korfui győzelem hivatalos megünneplésére rendezett ünnepségen előadandó oratórium komponálására. Augusztus 7-én a cenzúra kibocsátotta az engedélyt a darab előadására. Így a Pietà falai között felcsendülhettek a második Vivaldi-oratórium, a Juditha Triumphans dallamai is.
A zeneszerző ezzel a művével érte el alkotói pályájának csúcsát. Elérkezettnek látta az időt, hogy további zenei újításokat próbáljon ki: az Albinoni által kikísérletezett concerti à cinque típusú versenyműveket kezdett el írni. Amszterdamban időközben elhalálozott Estienne Roger, de a lánya Jeanne tovább vitte a családi vállalkozást, és amikor Vivaldi előállt új hangvételű műveivel, hajlandónak mutatkozott kiadni őket. A zeneszerzőnek így gyors egymásutánban két versenymű-gyűjteményét is publikálálták: elsőként az op. 6-ost, majd az op. 7-est. Az 1716–1717-es év fordulóján színpadra került a Sant’Agnelóban a L’Incoronazione di Dario.
A darab librettóját Adriano Morselli írta, aki úgy húsz esztendővel korábban volt divatos librettista Velencében. Vivaldi azért választotta legújabb operája szövegkönyvéül az ő egyik régi szövegét, mert Morselli ekkor már nem élt, és a halott írónak egyetlen dukátot sem kellett fizetnie a szövegkönyvért. A librettó azonban akkoriban már kiment a divatból, elavult volt, így átdolgozásra szorult, de hogy kivel végeztette el a zeneszerző a szöveg kiigazításait, azt nem lehet tudni. A Darió-ban Vivaldi megpróbált egy újszerű operastílust kikísérletezni, de a szereplők gyatra teljesítménye miatt ez nem sok mindenkinek tűnt fel akkoriban.
Az 1717–1721 között eltelt négy évben a zeneszerző szinte teljes egészében az operaszerzésnek és a színházi életnek szentelte magát. De azért közben dolgozott az op. 7-es gyűjtemény híres koncertjein is. 1717 őszén máris új Vivaldi opera bemutató zajlott a Teatro San Moisè falai között. A Tieterberga című darabnak azonban csak a szövegkönyve maradt fent. A szerző következő operáját is a Teatro San Moisèben vitték színre, az 1718-as karneváli szezonban Artabano Re de’Parti címen, ami tulajdonképpen az La Costanza trionfe degli Amori e degli Odii átdolgozása volt.
Vivaldi operaszerzői hírneve egyre erősödött: operái szép lassan meghódították a nagyobb itáliai városok operaszínpadát, majd Európa más részeibe is eljutottak. A Velencén kívüli operaházak közül először a firenzei Teatro della Pergola kért tőle operát. A Scanderbegh (Szkander bég) bemutatójára június 22-én került sor, Firenzében. La Costanza trionfante különösen nagy népszerűségnek örvendett, ezt több itáliai színházban is bemutatták. A Velencében 1716-ban bemutatott operát – egyébként – Vivaldi a müncheni udvarnak ajánlotta. Lehetséges, hogy az opera müncheni bemutatója alkalmával Vivaldi maga is a bajor fővárosba utazott, de erre vonatkozólag nem maradtak fent dokumentumok. Az 1719-es karneváli szezonban azonban ismét a velencei Teatro San Moisè a legújabb Vivaldi opera bemutatójának a helyszíne. A zeneszerző ezúttal egy, már előtte és utána is sokak által feldolgozott témához nyúlt: Armida történetéhez.
Közben Vivaldi Mantovába szerződött, a zenerajongó Fülöp hessen–darmstadti herceg szolgálatába. Ez természetesen nem járt együtt a városban történő helyben lakással: a zeneszerző feladata csak az volt, hogy concertókat, esetleg egyházzenei műveket komponáljon Hessen-Darmstadt birodalmi grófjának. A Vivaldi-kutatók körében sokáig vita tárgyát képezte, hogy mikor is lépett a zeneszerző a mantovai udvar szolgálatába. Eleinte úgy gondolták, hogy az 1720-as évek elején, aztán Remo Giazotto kutatásai révén több olyan dokumentum is előkerült, amely bebizonyította, hogy Vivaldi már 1718-ban Fülöp herceg szolgálatában állt, majd két év múlva már ismét Velencében tartózkodott. Ezt bizonyítja a mantovai évek alatt született egyik kantátájának ajánlása is: Monsignore Di Bagno, Mantova püspökének dicsőségére – a püspököt ugyanis a következő évben érsekké nevezték ki.
Elképzelhető, hogy a zeneszerző a Mantovában eltöltött hónapok alatt ismerte meg Anna Girò énekesnőt, aki később operáinak rendszeres szereplője, személyi titkára és valószínűleg szeretője is volt. Az mindenesetre tény, hogy a Fülöp hercegnél betöltött udvari karmesteri cím nagy jelentőségű volt, és ezt a kinevezést tekinthetjük a muzsikus karrierje megkoronázásának.
1720-ban már egyik operáját is színpadra állították Mantovában: a karnevál idején, a Teatro Arciducaléban zajlott le a La Candace, o siano Li Veri Amici (Candace, vagy az igaz barátok) ősbemutatója. A zeneszerző valószínűleg ezzel az operával zárta le a városban eltöltött időszakát.
Mindeközben Vivaldi a Pietà számára is szorgalmasan írogatta az új darabokat. Ekkorra már széles körű csellóoktatás is folyt az intézményben, ez vehette rá arra, hogy nagy számban komponáljon csellóműveket, pedig ebben a korban a hangszernek még nem volt nagy becsülete. Ősszel újabb operabemutatója volt, de ezúttal már Velencében. A La verità in cimento (Az igazság harcosa) című darabját még Fülöp hercegnek ajánlotta, de már a Sant’Angelóban vitte színre. Ezután nem sokkal még egy harmadik Vivaldi-operabemutatóra is sor került az esztendőben.
### Benedetto Marcello szatírája a velencei színházról
Benedetto Marcello (1686–1739) velencei zeneszerző 1720 vége felé egy szatirikus pamfletet jelentetett meg névtelenül Il teatro alla moda címmel, amelyben a kor operaéletét állította pellengérre. A szerző annak a Marcello családnak volt a tagja, amelynek a birtokában volt a Vivaldi által igazgatott Sant'Angelo színház. A Marcello és Capello család többször is megpróbálta a törvény eszközeivel visszaszerezni jogaikat színházuk felett. Elsősorban a bérleti díj nem fizetése miatt perelték Vivaldit, aki ekkor már erről az elemi kötelezettségéről is megfeledkezett. Ennek ellenére Benedetto Marcello Il teatro alla moda című írása nem személyes támadás volt Vivaldi ellen. Nyíltan nem is szerepelt benne a szerzők, impresszáriók és énekesnők neve. De anagrammatikus név-elváltoztatásaival a szerző egyszerre rejtette el, ugyanakkor fedte fel szatírájának célpontjait. A mű címlapján egy hegedülő angyal a lábával kormányoz egy csónakot, fején a papok jellegzetes fejfedőjével. A csónakban élelmiszer-rakomány van, amin egy kis medve ugrál zászlót lengetve. 1930-ban Gian Francesco Malipiero rábukkant a szatíra egy korabeli példányára, amelynek címlapján valaki beazonosította az angyalt.
Eszerint Marcello az Aldiviva névvel Antonio Vivaldit jelölte, ezenkívül a szövegben több célzás is található a Sant'Angelo igazgatójára, aki ekkoriban szintén Vivaldi volt. Az, hogy a zeneszerző egy év alatt három operát is bemutatott, valamint egy színházi szatírának is a főszereplője lett, nem bizonyít mást, minthogy Velence színházi életében Vivaldi az eltelt nyolc év alatt jelentős pozícióra tett szert sikerei révén. Azonban hiba volna, ha a szatírában a zeneszerzőről mondottakat egyenesen Vivaldira vonatkoztatnánk.
Marcello könyve ugyanis az egész operaéletet érintette, a korszak modernisztikus-sznobisztikus művészeti áramlataival együtt. A szövegíróról értekezve például megjegyzi, hogy az lehetőleg ne ismerje az antik drámaírók és költők műveit, de műve előszavában sűrűn hivatkozzék rájuk, illetve értekezését fejezze be azzal, hogy mélyen megtisztelve csókolja Őexcellenciája kutyájának lábán a bolhaugrásokat. Az utolsó gondolatok egyértelműen Vivaldira utaltak, aki op. 2. gyűjteményének előszavában a következőket írta: „Ön leszállt a trónusról, és ez a leereszkedés lehetővé tette fenségednek, hogy megvigasztalja azt, aki mélyen meghajolva méltatlannak érzi magát arra, hogy trónjának akár legalacsonyabb lépcsőfokát megcsókolja.”
A szatíra legrészletesebb része az énekesnőkről és kasztráltakról szól, de sor került a zenészekre is, akik egymásra és a vezető szólamra való tekintet nélkül adják elő díszítéseiket. Ezután következnek a táncosok, a néma szereplők, a súgók, egyszóval az operaház népes személyzetéből senkit sem kímélt a szerző. Az igazgatónak azt tanácsolja, hogy ha a mű bemutatója 12-én lenne, akkor elég, ha a zeneszerzőnek negyedikén ad megbízást. A szöveg egészéből az derül ki, hogy Marcello célpontja nem annyira Vivaldi, mint inkább annak tehetségtelenebb pályatársai voltak. Az Il teatro alla moda minden túlzása ellenére hitelesen ecseteli a korabeli színházi viszonyokat, amelyek között Vivaldi is dolgozott.
A zeneszerző gyors egymásutánban ontotta magából az operákat. A megfeszített munkatempó azt eredményezte, hogy a darabok színvonala egyenetlen lett. Vivaldi a megbízásoknak mindig sietve igyekezett eleget tenni, olykor közvetlenül az előadás előtt is még hozzátoldott valamit művéhez, illetve esetenként mások áriáiból ollózta össze a darab nagy részét.
Ennek tulajdonítható, hogy a sikerek ellenére Vivaldi színpadi művei meglehetősen vegyes fogadtatásban részesültek. A korabeli beszámolók között feltűnően sok az elmarasztaló, vagy éppen az erősen visszafogott hangvételű. Ez azért különös, mert bár operái nem érik el a kortárs vezető komponistái, Händel vagy Scarlatti műveinek színvonalát, de semmivel sem maradnak el a korabeli átlagtól, és a közönség mindig nagy lelkesedéssel fogadta őket.
A probléma az lehetett, hogy operaszerzőként Vivaldi nem tanúsított kritikus magatartást, nem tartotta szükségesnek újításokkal kísérletezni. Ugyanakkor hangszeres zeneszerzőként valóságos zenei forradalmat indított el új eszközöket és szerkezeti megoldásokat alkalmazó concertóival és szonátáival. Ezért, amikor elkezdett operákat írni, a kritikusok többsége valami rendkívülit várt, amit nem kapott meg. Ennek az lett az eredménye, hogy több korabeli zenész is rásütötte Vivaldira a hangszeres komponista bélyegét. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy Marcello szatírájának egyik főszereplőjévé tette meg őt.
### Római utazás
1721-ben Milánóból, Erzsébet Krisztina császárné születésnapjára rendeltek operát Vivalditól, aki a La Silvia augusztus 26-i bemutatójára a városba is utazott. Aztán visszatért Velencébe, hogy a szokásos karneváli operabemutatót levezényelje a Sant'Angelóban. Ezután 1722-ben Rómába utazott, és egészen 1725-ig itt is tartózkodott. E három év alatt a Capranica színház három operáját mutatta be: 1722. február 7-én a Ercole sul Termodonte (Héraklész Termodontoszon), 1724-ben a karneváli szezonban az Il Giustino és a Tigrane bemutatójára került sor. Ezenkívül azonban nem sok biztos adat maradt fent római tartózkodásáról.
Fernando Manno velencei követ, az Ercole bemutatója utáni este, fényes ünnepséget rendezett a házában, amelyen Vivaldi is megjelent. Valószínű, hogy a zeneszerző római tartózkodása alatt minden egyes társasági meghívásnak eleget tett. Minél több oldaláról szeretett volna bemutatkozni, ezért dalszerzésre is vállalkozott. Egy bizonyos Barbieri jezsuita pap verseinek a megzenésítésért szép fizetséget kapott. A jezsuita a pápai levelek bizottságának a tagja volt. Vivaldi a hasonló ismeretségektől remélte, hogy találkozhat a pápával. Erre azonban várnia kellett.
XIII\. Ince pápa ezekben a hónapokban már súlyos betegségben szenvedett. Közben a Pietà is hallatott magáról: július másodikán a zeneszerző értésére kívánták adni, hogy rendezni szeretnék szolgálati viszonyát. Az is elképzelhető, hogy a zeneszerző ekkor egy rövid időre visszautazott Velencébe. Az intézmény vezetősége határozott arról, hogy elengedhetetlen a Pietà jó hírnevének a fenntartásához, hogy Vivaldi legalább havonta két hangversenyen személyesen is fellépjen az intézmény zenekarával. Ezenkívül művenként egy zecchino díjat ajánlottak a zeneszerzőnek, azzal a feltétellel, hogy ha Velencében tartózkodik, akkor köteles előadásonként három vagy négy próbát személyesen vezetni. Ezzel egyidejűleg azonban engedélyezték neki a szabad eltávozást is. Ezt a pontot valószínűleg Vivaldi erőszakolta ki.
Eközben XIII. Ince pápa elhalálozott. Utódja IX. Kelemen lett, aki korábban librettóíróként is bemutatkozott a közönség előtt. Hogy az új pápa végül fogadta-e Vivaldit, arról nem lehet semmi biztosat tudni. 1725-ben meghirdették a szent évet, s ez alkalomból zárva maradtak a színházak. De Vivaldi ekkor sem maradt tétlen. Kihasználta, hogy újabb versenyműveket komponáljon, tanítványokat vállalt és ismeretséget kötött. Baráti viszonyba került többek között Guido Bentivoglio márkival, aki ígéretet tett neki, hogy meghívja Ferrarába, és operáit ott is színre viheti. Aztán elérkezett a tavasz, és a zeneszerző visszautazott Velencébe.
### A Girò nővérek
1725 végén Vivaldi publikálta legújabb versenyműgyűjteményét, Il cimento dell'armonia e dell'inventione (op. 8) címen. A gyűjtemény érdekessége, hogy az egyes koncerteket a zeneszerző programcímekkel látta el: La Tempesta di Mare (A tengeri vihar), La Caccia (A vadászat), Il Piacere (A gyönyörűség), Il Riposo (A nyugalom), Il Ritiro (A magány), de a kiadvány darabjai között található Vivaldi talán legismertebb versenyműsorozata a Le Quattro Stagioni (A négy évszak) is. A Le Quattro Stagioni nem csak az egyes versenyművek címadása miatt számít a programzene előfutárának: a sorozat négy versenyműve egy-egy szonettel kezdődik, amely a concertókban ábrázolt képeket vázolja fel. A verseket feltehetően maga Vivaldi vetette papírra.
A Le Quattro Stagioni már a zeneszerző életében is hihetetlen népszerűségre tett szert, és hamar utánzókra talált, valamint számos átiratot is készítettek belőle.
Ezután Vivaldi gyors ütemben folytatta tovább az operakomponálást. Az 1726-os évben sem maradhatott el a szokásos, évi karneváli operabemutató, sőt ebben az évben három Vivaldi operabemutató is lezajlott a karneváli szezonban, mindhárom a Sant'Angelo falai között. A bemutatott művek címei a bemutatásuk időrendjében a következők: Gunegonda, La fede tradita e venedicata (Az elárult és megbosszult hit), Farnace.
A legnagyobb sikert az utolsó bemutató érte el. A Farnacét ezután bemutatták Prágában (1730) és valószínűleg Hamburgban is (1747). A Farnace volt az a Vivaldi-opera, amelyben először lépett fel Anna Girò. Ettől kezdve szinte valamennyi Vivaldi-operabemutató főszerepét ő énekelte el. Egyes feltételezések szerint a zeneszerző még Mantovában ismerte meg pártfogoltját, de mások úgy vélik, hogy Anna Girò is a Pietà növendéke volt. Anna francia származású volt, apja a kisiparosok legalacsonyabb kategóriába tartozott.
A Pietà egyik látogatója jegyezte fel a következőket: „...itt nem adnak fényes nevelést, de mindenki énekel, vannak szép hangúak is, mint a Pietà Anninája, aki most színházakban arat sikert, főleg a Sant'Angelóban”. Ez a feljegyzés vetette fel először a kérdést a kutatókban, hogy a Pietà Anninája azonos lehetett Anna Giròval. Az inkvizíció irattárából került elő egy másik irat, amelyben arról van szó, hogy egy bizonyos Giuseppe Ciachi tenorista ellen folyó eljárás keretén belül Annát is beidézték tanúnak, aki a Pietàban énekelt. Őt több kutató is azonosította Anna Giròval.
Az énekesnőt Vivaldi előbb színházi játékra, majd éneklésre tanította, végül 1724-ben elintézte, hogy felléphessen Velencében Albinoni Laodicea című operájának címszerepében. Kettőjük kapcsolata tovább mélyült, amikor Anna testvére, Paolina a zeneszerző ápolónője lett. A következő években Vivaldi szoros kapcsolatot ápolt a Girò nővérekkel, akik Velencében az ő házában laktak. Ez később alkalmat adott az egyházi hatóságoknak, hogy rosszallják Vivaldi túlságosan szívélyes barátságát az énekesnővel, akit Velencében csak l'amica del prete rossoként (a vörös pap barátnője) emlegettek. A Girò nővérekkel folytatott kapcsolata következtében meglehetősen kibővült a zeneszerző személye körüli támadó szóbeszéd, bár az is igaz, hogy a vörös papról már korábban is több pletyka terjedt Velencében. Még 1720-ban történt, hogy Edward Wright útleírásában eunuchnak nevezte a Pietà zeneszerzőjét.
Vivaldi egész életében beteges volt, és ekkor már közel járt ötvenedik életévéhez. Előrehaladott kora egyre több problémával járhatott együtt, így szüksége lehetett valakire, aki mellette van és gondját viseli, elsősorban ezért fogadhatta be házába a Girò nővéreket. Arról, hogy Anna a szeretője lett volna, ő maga sohasem beszélt, a feljegyzéseiben sem említette.
### Az utolsó velencei sikerek
1727-ben ismét Firenze rendelt operát Vivalditól a karneváli szezonra. A Teatro della Pergolában mutatták be az Ipermestrát. Ezután májusban Reggio volt egy Vivaldi operabemutató színhelye, aztán ősszel ismét a Sant’Angelo falai között csendült fel a mester legújabb alkotása, Orlando furioso (Őrjöngő Loránd) címen. Októberben Vivaldi a francia királyné tiszteletére komponált egy Te Deumot, amit személyesen vezényelt el a királyné előtt, majd 1727 januárjában ismét egy operabemutatója volt a Sant’Angelóban.
A zeneszerző ekkor már teljesen ura volt a Sant’Angelo színháznak. Olyan okirat azonban nem került elő, amely megvilágítaná Vivaldi és a színháztulajdonosok viszonyát. Ismeretes azonban egy olyan jegyzői lista, amely azoknak a hitelezőknek a nevét tartalmazza, akiknek jogaik vannak a Sant’Angelo, a San Moisè és a San Giovanni Grisostomo színházakkal szemben. Az irat szerint a hitelezőket a páholyok bérleti díjával elégítették ki. A névsorban többször is feltűnnek az N C, B M és A M monogramok. Ezekben nem nehéz ráismerni Nicolo Capello, Benedetto és Antonio Marcello nevére. Elképzelhető tehát, hogy Vivaldi és a Capello-Marcello család szabályos bérleti szerződést kötött, amelynek fejében meghatározott számú első- és másodosztályú páholy bérleti díja járt a hitelezőknek.
Még ez év szeptemberében egy bizonyos Conti apát levele beszámolt VI. Károly császár és Vivaldi találkozásáról. Az nem derül ki a szövegből, hogy pontosan hol találkoztak, de biztosan nem Velencében, mert egy magas rangú államfő látogatása nagy ünnepségek megrendezésével járt volna, ilyenekről pedig nem tudnak a történészek. VI. Károly tehát nagy valószínűség szerint nem járt Velencében, de ekkoriban az Adriai-tenger partján utazgatott, egy új kikötő építéséről gondolkodott Triesztben.
Conti apát szerint Vivaldi hosszasan beszélgetett a császárral Triesztről, a város zenei életéről. Elképzelhető, hogy ebben a kikötővárosban találkoztak. A császár tetszését megnyerte a zeneszerző: komoly pénzösszeggel, aranylánccal és éremmel jutalmazta a mestert, aki hálából VI. Károlynak ajánlotta következő, op. IX-es hegedűverseny gyűjteményét. Az op. 8-as gyűjtemény közben tovább járta diadalútját, és kiadták Párizsban is.
1729-ben újabb Vivaldi opus jelent meg: az op. 10-es gyűjtemény versenyműveket tartalmazott szólófuvolára, csembalóra és vonósokra. Májusban Giovanni Battista Vivaldi egyéves szabadságot kért, hogy elkísérhesse fiát a Német-római Birodalomba. Miután kérelmét elutasították, szeptember 30-án újból megpróbált egyéves szabadságot kérni. Arra hivatkozott, hogy fia beteges, gyenge, nem utazhat egyedül, kísérőre van szüksége. Bár név szerint nem említik a kérelmek, de valószínűleg Antonio Vivaldiról van szó. Hogy a birodalmon belül pontsan hova, milyen céllal utaztak, arról szintén nem tesz említést az idős zenész.
Nagy valószínűség szerint Bécsbe mentek, ahol talán VI. Károlyt is meglátogatták, de az 1730–1731-es utazás részleteiről semmi biztosat nem tudnak a kutatók. Elképzelhető, hogy Vivaldi Bécs után Prágába utazott, ahol bemutatták Agrippo című operáját. Aztán a következő év tavaszán újabb Vivaldi-opera került színre Prágában, Alvilda, Regina de Goti címen. Ettől kezdve egyre ritkulnak a zeneszerző életének felkutatható adatai. Mintha az öregedő mesterről egyre kevesebbet beszélnének.
Velencében két évig nem volt operabemutatója, de amint visszatért a városba 1731 végén, újból belevetette magát a munkába. Ismét megkomponált évente egy-két operát. Ezekben az években ért be színpadi művészete. Ezzel párhuzamosan concerto grossóival is elárasztotta Európát. Úgy érezte, hogy eljött az ideje annak, hogy valami igazán újat mondjon. Úgy gondolta, hogy ehhez rendelkezésére áll a Pietà. Az Itálián kívül publikált művei mellett még mintegy háromszor annyi darabja lehetett, amit nem szánt a nagy nyilvánosságnak. Ezeknek a műveknek a kronológiai sorrendjét gyakorlatilag lehetetlenség megállapítani.
Ezekben az években Veronában is lezajlott két operabemutatója, amelyek fényes sikerrel jártak. Közben Vivaldi lassan kiszorult a Sant’Angelo vezetőségéből. Fabrizio Brugnolo még 1729-ben került kapcsolatba a Marcello és Capello családokkal, az ő biztatásukkal kezdett a Sant’Angelo ügyeivel foglalkozni. Eleinte közönségszervező volt. Vivaldit valószínűleg Velencéből való távolléte alatt szorították ki a vezetőségből. De Vivaldi operái ezután is színre kerültek a színházban. 1733-ban zajlott le Motezuma, majd egy évvel később Az olimpia bemutatója.
Az 1733–1734-es évekből nem sok adat maradt fent a zeneszerzőről: csak opera bemutatóiról tudnak a kutatók. 1735-ben kezdődött meg együttműködése Carlo Goldonival, akit megbízott a Griselda Apostolo Zeno által írt librettójának átdolgozásával. Erre azért volt szükség, mert a zeneszerző már negyedszerre zenésítette meg a szövegkönyvet.
### Operabemutatók Ferrarában
1735\. augusztus 5-én a Pietà ismét rendezni óhajtotta viszonyait a mesterrel. A szokásos kikötéseket tették ez alkalommal is: előírták, hogy Vivaldinak hangszeres zeneművekkel kell ellátnia az intézetet, kellő gyakorisággal kell részt vennie a lányok oktatásában, valamint biztosítania kell a zenei előadások megfelelő színvonalát. A vezetőség szemrehányóan utalt a zeneszerző utazásaira. Vivaldi szabadkozott: többet nem gondol rá, hogy külföldre utazik, de betegeskedései miatt, külön kocsipénzt kötött ki magának. Az iratok hangneme megváltozott. Vivaldinak többé nem járt ki az a tisztelet, mint ami pár évvel azelőtt. A Pietà 1735-ös határozata lényegében az 1723. évi nyilatkozat megerősítése: havonta két koncertet követeltek. A fennmaradt kéziratok alapján Vivaldi élete végéig eleget tett a kérésnek.
1736-ban nagy sikerrel mutatták be Firenzében Ginevra, principessa di Scozia (Ginevra, Skócia királynője) című operáját. A következő évben aztán már új tervek foglalkoztatták a zeneszerzőt: megkezdte előkészíteni ferrarai operabemutatóit. Sűrű levelezésbe kezdett Guido Bentivoglio d’Aragona márkival, akiben pártfogóra talált. Októberben a ferrarai nemesek a márki vezetésével megbízták Giuseppe Maria Bollani apátot a karneváli két operaelőadás előkészületeivel. Vivaldi és a márki levelei világították meg a kutatók számára a zeneszerző merész terveit.
A Ferrara számára készülő opera nem volt eredeti mű: a Catona in Utica (Cato Uticában) több zeneszerző művéből készített kompiláció. Ennek a bemutatója már december első felében lezajlott, s ezután a zeneszerző gyorsan nekilátott a következő opera megírásának a város számára. Egy december 26-án kelt levél már arról tudósít, hogy a Demetrio bemutatójára is sor került, és Vivaldi már a következő színpadi művet küldi a városba (Allessandro nelle Indie [Nagy Sándor Indiában] címmel).
Ezután megromlott a viszony a zeneszerző és ferrarai impresszáriói között. Bollani minden bemutatott mű után rögtön újat követelt, Vivaldi pedig nem tudta tartani a tempót. A márkival váltott levelek rámutatnak Vivaldi kicsinyes üzleti stílusára is. Közben Veronában is bemutatták a Cato Uticában-t, az előadásra a szerző is elutazhatott.
Ezután ismét a márki közbenjárást kérte a ferrarai Bonacossi Színháznál bemutatandó két opera érdekében. Vivaldi végül elégedett lehetett, mert minden kívánsága teljesült a ferrarai bemutatókkal kapcsolatban, és szép hasznot fölözhetett le. Ekkor azonban váratlan fordulat történt. Már teljesen biztosnak látszott újabb operái ferrarai bemutatója, mikor beidézték a nunciatúrára.
Ferrara ekkoriban egyházi állam volt, és Ruffo kardinális egyre gyanakvóbb szemmel nézte Vivaldi tevékenységét. Ugyanis a zeneszerző pap volt, de nem misézett, ráadásul túlzott barátságba keveredett a Girò nővérekkel. Vivaldi természetesen egyből Bentivoglio márkihoz fordult. A határozat elsősorban anyagilag érintette, de erkölcsileg is megsemmisítő erejű lehetett. Bentivoglio márki végül felkereste Ruffo kardinálist. De az egyházi hatóságok kitartottak döntésük mellett, így az előadások végül elmaradtak. A tilalom egyértelműen annak a jele volt, hogy a zenész Vivaldit már kevésbé becsülték, zeneszerzői érdemei mellett nem voltak hajlandók többé elnézni életmódját. Tevékenységét azonban nem korlátozták, és vizsgálatot sem indítottak ellene.
Nem sokkal az incidens után Vivaldi Hollandiába utazott: amszterdami kiadója a családi vállalkozás, százéves fennállását ünnepelte, és ez alkalomból színházi előadásokat rendezett. Ezeknek a vezetésével a zeneszerzőt bízták meg. Vivaldi 1738. január 7-én egy operát és ünnepi kantátákat vezényelt Amszterdamban más szerzőktől, és egy saját concerto grossóját is bemutatta. Ebben az évben két operabemutatója volt Velencében.
Hazatérve Vivaldi a Károly Albert bajor választófejedelem testvére, Ferdinánd Mária Ince herceg előtt lépett fel, aki Velencébe utazván, ellátogatott a Pietába is. Az intézményben ekkor már több vezető szemében is nemkívánatos személy volt a Vörös pap. Ennek stiláris okai is lehettek: többen megemlékeztek leveleikben, feljegyzéseikben, hogy Vivaldi zenéje kiment a divatból, többé már nem volt rá kíváncsi a közönség. A Pietában több más szerző művét is játszották.
Júniusban Ruffo kardinális nyugalomba vonult. A zeneszerző úgy látta, hogy végre lesz esélye véghez vinni a ferrarai operabemutatókat. Újból felvette a kapcsolatot Bentivoglio márkival, és végül az 1739. évi ferrarai karneválon bemutatták a Siroe re di Persia (Siroe, Perzsia királya) című operáját, azonban a várt siker elmaradt. A Siroe csúfos bukás volt, amiért Vivaldi a csembalistát okolta, aki nem járt rendesen a próbákra, és képtelen volt normálisan kísérni a recitativókat. A márkit azonban nem hatotta meg a zeneszerző magyarázkodása, és a következő ferrarai Vivaldi-opera bemutatója ismét elmaradt.
### Utazás Bécsbe
1739 decemberében Frigyes Keresztély szász választófejedelem és testvére, Mária Amália látogatott a lagúnák városába. A köztársaság vezetői fényes ünnepségeket rendeztek a tiszteletükre. Ekkor még megkérték Vivaldit is, hogy vegyen részt a koncerteken, és tanítson be újabb művei közül néhányat a Pietà zenekarának. A következő év márciusában zenei versenyt rendeztek, ebben a három Ospedale zenészei mérték össze tudásukat. Ezután Frigyes Keresztély személyesen is meglátogatta a Pietàt. Vivaldi ebből az alkalomból egy hat szonátából álló gyűjtemény kéziratát adta az uralkodónak.
1740-ben volt még egy operabemutatója is Velencében, de a Pietàval már annyira elmérgesedett a viszonya, hogy az intézet végül megvált tőle: augusztus 29. után többé nem szerepel a neve az intézet Nottoriójában. Mivel egész életében szórta a pénzt, anyagi gondjai voltak. Sürgősen szüksége volt pénzre, ugyanis ekkor már elhatározta, hogy végleg elhagyja Velencét és Bécsbe utazik, ahol VI. Károlynak akarta felajánlani szolgálatait, ezért áruba bocsátotta kéziratait. Gyakorlatilag fillérekért adta el versenyművei, szonátái, operái paritúráját.
Hogy a mester mikor hagyta el Velencét és merre indult, nem lehet tudni, de valószínűleg egyenesen Bécsbe utazott, ahol még életben találta VI. Károlyt. Októberben azonban drámai fordulatot vettek az események: meghalt a császár, és mivel egyetlen utódja egy nő, Mária Terézia volt, kitört az osztrák örökösödési háború. Ez igénybe vette az állam minden energiáját, Vivaldinak pedig esélye sem volt jövedelmező zenészi állás megszerzésére. Ezért azt tervezte, hogy Drezdába utazik, hogy a szász udvarban próbáljon szerencsét, de közben megbetegedett, így nem tudott útra kelni, majd július 27-ről 28-ra virradó éjszakán, bélfertőzésben meghalt.
Hogy Bécs volt a zeneszerző életének utolsó állomása, az csak 1938-ban vált világossá a kutatók előtt. Ekkor került ugyanis elő Pietro Gradenigo velencei arisztokrata visszaemlékezéseinek kézirata, amelyben a következő sorok olvashatók: „Don Antonio Vivaldi abbé, hasonlíthatatlan hegedűs, akit a rőt papnak hívtak, és igen nagyra becsültek művei és koncertjei révén, életében több mint ötvenezer dukátot keresett, de mértéktelen pazarlása folytán szegényen halt meg Bécsben.”
Ez a bejegyzés késztette Rodolfo Gallo zenetörténészt, hogy Bécsbe utazzon, és kutatni kezdjen a Vivaldi halálára vonatkozó dokumentumok után. Ő találta meg 1938-ban a Stephansdom halotti anyakönyvében és számadáskönyvében a zeneszerző halálára vonatkozó adatokat. Vivaldi temetése az akkori viszonyokhoz képest szegényes lehetett. A házat, amelyben a mester az utolsó napjait töltötte, 1858-ban lebontották, majd azt az ehhez közeli temetőt is megszüntették, ahol Vivaldi sírhelye is volt. A ház helyét, ahol a mester meghalt, 1978 óta emléktábla jelzi.
## Művészetének újrafelfedezése
1829\. március 11-én, a fiatal Felix Mendelssohn Bartholdy elővette és előadatta Johann Sebastian Bach Máté-passióját. Ezzel kezdetét vette a Bach-reneszánsz. 1850-ben Hilgenfeld felfedezett a Bach-kéziratok között több csembalókoncertet, amelyek vonós versenyművek átiratai voltak. Elkezdett kutatni az eredeti concertók szerzője után, és végül négy versenymű esetében azonosította a darabok eredeti szerzőjeként Antonio Vivaldit. A következő évben a lipcsei Peters-cég kiadásában napvilágot látott a Bach-életmű sorozat 15. kötete, amely tartalmazta azt a 16 versenyművet, amelyek Vivaldi hegedűversenyek zongora(csembaló)verseny átiratai. A század hatvanas éveire már Bach 17 csembalóversenyét, négy orgonaversenyét, valamint egy négy csembalóra és zenekarra írt versenyművét tartották Vivaldi-feldolgozásnak.
1867-ben Julius Rühlmann további Bach-átiratok forrásait találta meg, ezek alapján írt Bach Vivaldihoz való viszonyáról, akivel kapcsolatban megállapította, hogy „allegrói tartalmatlanok”, valamint „adagiói nem elég dallamosak”. 1873-ban Philipp Spitta Bach-könyve aztán sokoldalúan mutatott rá Vivaldi Bachra gyakorolt hatásának sajátos jelenségére. Vivaldit tehát Bachnak köszönhetően fedezte fel az utókor. Ha a nagy német zeneszerző nem csodálja olasz kollégája művészetét és nem készít átiratokat egyes zeneműveiből, akkor ki tudja, mennyit kellett volna még várni a Vivaldi-művek újra felfedezésére.
1905-ben Arnold Schering már Vivaldi operái kapcsán jegyzi meg egy könyvében, hogy sajnálatos, hogy ezen műveknek csak egyes áriáit ismerjük. Ekkor még úgy gondolták, hogy az összes Vivaldi-opera partitúrája megsemmisült az idők folyamán.
A váratlan és szerencsés fordulat a Vivaldi-életmű felkutatásában 1926-ban következett be. Ekkor a San Martinó-i Collegio San Carlo rektora, Monsignore Emanuel felkérte a torinói Nemzeti Könyvtárt, hogy becsüljön fel egy régi kottagyűjteményt. A gyűjteménytől a szerzetesek azért akartak megválni, hogy az érte kapott pénzből felújíthassák kolostorukat. A gyűjtemény 95 kötetből állt, ebből 14 kötet Vivaldi-műveket tartalmazott. A kéziratokat először Alberto Gentili zenetörténész nézte át, és egyből felismerte azok felbecsülhetetlen értékét. De azzal is tisztában volt, hogy a torinói könyvtárnak jelenleg nincs pénze a gyűjtemény megvásárlására, ezért annak érdekében, hogy az értékes kottatár ne jusson az antikváriusok kezére, megnyerte ügyének Roberto Foàt. Foà torinói bankár volt, és hajlandónak mutatkozott megvásárolni a gyűjteményt, majd elhunyt fia emlékének ajánlva, a torinói könyvtárnak adományozni. 1927. március 23-án a kormány megerősítette a vételt és az ajándékozást.
Gentili ezután kutatni kezdte Vivaldi munkásságát, és rámutatott a mester egyházzenéjének értékeire. Mivel hamar nyilvánvalóvá vált számára, hogy a gyűjtemény a mester műveinek csak egy részét tartalmazza, hozzálátott a további Vivaldi-művek felkutatásához. Az említett gyűjteményt még Giacomo Durazzo gróf adományozta a kis kolostornak, így Gentili a Durazzo család könyvtárában kezdett el kutatni. Itt újabb, nagy jelentőségű Vivaldi-partitúrákra bukkant.
1930-ban Giuseppe Maria Durazzo beleegyezett a könyvtárában talált kéziratok eladásába, amennyiben egy műpártoló megvásárolja és a könyvtárnak adományozza azokat. Gentili ezúttal egy textilgyárost nyert meg ügyének Filippo Giordano személyében. Megkötötték az adásvételi szerződést, és a két Vivaldi-gyűjteményt Collezione Mauro Foà e di Renzo Giordano címen egyesítették, ugyanis Giordanónak is volt egy elhunyt fia, akinek az emlékére adományozta a gyűjteményt a torinói könyvtárnak. Gentili kutatásai Vivaldi műveinek elképzelhetetlen mennyiségű áradatát hozták napvilágra: 300 versenymű, 19 opera, több operatöredék, egy oratórium és számos egyházzenei mű.
Vivaldi műveinek első katalógusát Olga Rudge készítette el, aki a sienai Chigi Akadémia titkárnője volt. Három évvel később már javában folytak az előkészületek a Vivaldi-művek előadásaira. A sienai hangverseny számára Alfredo Casella válogatta össze azokat a darabokat, amelyek véleménye szerint átfogó képet adnak a mester művészetéről. Durazzo márki azonban megtiltotta a könyvtárában előkerült kéziratok előadását és közlését. Ez több bonyodalomhoz vezetett és sokáig hátráltatta a torinói gyűjtemény nyilvánosságra hozatalát. Aztán nagy nehezen minden akadály elhárult az előadások elől, és Guido Chigi Saracini gróf (aki lelkes Vivaldi-mecénás lett) kezdeményezésére Sienában Vivaldi-hetet rendeztek. Szeptember 19-én sor került Az olimpia című opera előadására, Mortari átdolgozásában. A következő napon a mester négy egyházzenei művét adták elő, majd 1941-ben megszólaltatták a Juditha Triumphanst is.
A lelkes sienai kezdeményezéseknek a világháború vetett véget. Vivaldi összes műveinek modern kiadása a második világháború után megvalósult meg. A Vivaldi-kutatás egyik jeles képviselője volt Szabolcsi Bence is, aki 1947-ben fedezett fel Nápolyban egy addig ismeretlen Vivaldi-hegedűversenyt. Mára már Vivaldi művei nem ismeretlenek a nagyközönség előtt, a hanglemezkiadók pedig elárasztják a piacot műveinek felvételeivel.
## Munkássága
### Zenei stílusa
Vivaldi művészetének középpontjában a concerto műfaja állt, zenetörténeti jelentőségét is elsősorban a versenymű forma tökéletesítésének köszönheti. Az ő versenyműveiben a szólóhangszer már végig vezető szerepet játszva emelkedik ki a zenekarból: a bevezető tételekben a zene gyors sodrását követve, a lassú tételekben a főmotívumok kiemelésével, a záró tételekben pedig általában a zenei alapszövet tánclejtését hangsúlyozva. Ezzel a hármas tagolással meghatározta a versenyművek tételszámát és azok felépítését is. Eszerint a darabok három tételből állnak, két gyors tétel fog közre egy lassú tételt. Olykor azonban előfordult, hogy lassú bevezetővel indította műveit, illetve a lassú tétel szerepét csak egyfajta átvezető részre korlátozta a két gyors tétel között. A gyors tételek felépítését egyébként szonátaszerűen határozta meg.
A Vivaldi által tökéletesített szóló-koncert forma szólóhangszer és a zenekar váltakozó szakaszain alapul. A zenekari részek, a ritornellek készítik elő a szóló részeket és kommentálják is azokat. De Vivaldinál ez a forma sohasem vált mechanikus ismétléssé: mindig talált rá módot, hogy a ritornelleket más-más változatban szólaltassa meg. Bár elhíresült egy kritika, amit állítólag Igor Stravinsky mondott Vivaldiról: „mindössze egy hegedűversenyt írt, de azt többszázszor”.
A ritornell-formát nem ő találta ki, de ő alkalmazta először rendszeresen gyors tételeiben. Ennek a formai modellnek a lényege, hogy egy refrénszerű dallam visszatérései tematikailag szabad, hangnemváltó epizódokkal váltakoznak.
Nem Vivaldi az első a három tételes versenymű formanyelv alkalmazásában sem, de ő használta azt először rendszeresen. Ezáltal ő volt az, aki ellátta zeneszerző társait azokkal a szabályos formákkal, amelyek kialakítására ők is törekedtek. Követői a concerto többi alkalmi sajátosságát vitték tovább és tették normává. Johann Sebastian Bach például Vivaldiból kiindulva fejlesztette tovább a tematika egységesítésének technikáját.
Vivaldi rendkívül nagy tekintélyének a jele, hogy még olyan idős mesterek is megváltoztatták stílusuk bizonyos elemeit, miután megismerték műveit, mint Corelli vagy Albinoni. Azonban utánzói nem vették át Vivaldi stílusának egyik legsajátosabb jellemzőjét. Nála a ritornell-visszatérések fokozatosan rövidültek és egyre töredezettebbé váltak, míg az epizódok egyre hosszabbak lettek. Ez valószínűleg azért alakult így, mert kortársai a szimmetrikusabb formákat kedvelték.
Úgy látszik, Vivaldi komponálási módszere volt, hogy miután a nyitó tétel ritornell gondolatai megragadták a képzeletét, és szinte automatikusan visszatértek, más, ugyanilyen gazdag lehetőséget kínáló dallamok fölött átlépett és hagyta, hogy a ritornell szinte magától megrövidüljön. Olykor az is előfordult, hogy a ritornell újbóli leírása során különböző spontán, cél nélküli változtatások jelentek meg benne. A lassú tételekben általában leegyszerűsítve alkalmazta a ritornell formát, de olykor találkozhatunk bennük kétrészes vagy átkomponált (amikor nem észrevehető az átmenet a tételek között, az egyes tételek egybefolynak) szerkezettel is.
Vivaldi legnagyobb érdeme és sikereinek egyik titka tehát a rendszerezés volt: a már meglévő és ismert formaelemekből kialakította a concerto szabályos szerkezeti felépítését, keretbe foglalta annak ritmus-, dallam- és harmóniavilágát.
Vivaldira is jellemző, ami szinte minden 17–18. századi zeneszerzőre, hogy az új kifejezési eszközök mellett ismerte és alkalmazta is a régi zenei formanyelvet. Ez a régi, patetikus stílus a templomok légkörét idézi, és főleg a zeneszerző szonátáiban találkozhatunk vele.
Befejezésül meg kell jegyezni, hogy hangszeres zenéjében Vivaldi gátlástalanul kölcsönzött önmagától. Igen nagy számban találni olyan tételeket, amelyeket nemcsak az egyes műfajok esetében használt fel különböző műveiben újra és újra, hanem még más műfajokba is adoptált. Egyik szólószonátájának lassú tétele például megjelenik az egyik versenyművében is. Úgy látszik, hogy Vivaldi hajlamos volt korábbi műveinek átdolgozására, ha új célra gondolta azokat felhasználni, és nem valószínű, hogy véglegesnek tekintette volna bármelyik verziót.
### Vivaldi programzenéje
Mivel egészen a barokkig a zene egyenlő volt a vokális zeneművészettel, a 16. század második felében kialakultak bizonyos ritmikus, melodikus fordulatok, amelyek a szavak értelmezését szolgálták. Ezeket a mozdulatbeli vagy térbeli elemeket aztán leírták és tankönyvek formájában kiadták őket. Így alakult ki és vált tananyaggá a zeneretorika. Olasz szerzők által készített zeneretorikai könyvek nem kerültek elő, de az opera révén új zeneszerzői szótár jött létre arra, hogyan kell ábrázolni például az alvilágba való alászállást, a pásztori világot, a vihart vagy a hullámok csobogását.
Vivaldi harminchat éves korától kezdve évente egy-két operát írt, ami annyira hozzászoktathatta a zenei ábrázoláshoz, hogy szinte kézenfekvő, hogy bizonyos hangszeres műveit programcímekkel látta el. Ez más szerzőknél is előfordult, de a korszakból nem ismerünk még egy olyan mestert, akinek annyira jelentős helyet foglalt volna el a művészetében ez a megoldás, mint Vivaldi esetében.
Összesen huszonnyolc Vivaldi-koncert ismeretes külön címmel, amelyek közül hét az op. VIII-as, három pedig az op. X-es gyűjteményben jelent meg. Az, hogy ezek a művek a nyomtatásban megjelent Vivaldi-opusok között szerepelnek, amelyek nem sokkal egymást követve lettek publikálva, arra enged következtetni, hogy valamilyen stílusáramlatnak, divatnak akart velük eleget tenni a szerzőjük.
Egyes koncertek leíró jellegű címet viselnek, mások az eredeti előadókra utalnak, de előfordul az is, hogy a cím azt az ünnepet nevezi meg, amelyen a mű felhangzott. Bizonyos esetekben a cím egy-egy szokatlan technikai megoldásra utal. A L’ottavinában például valamennyi szólót a felső oktávban kell játszani. Más címek (L’inquietudine – A nyugtalanság) a műben uralkodó hangulatot fejezik ki. Több darab programatikus vagy hangutánzó címet visel. Ezeknek a programoknak az állandó elemei a ritornellekbe épültek bele, míg az egyes eseményeket individuális epizódok festik le. A lassú tételek általában statikus képeket jelenítenek meg, amelyekben Vivaldi ötletesen használta a hangszerelést a jelenetek egyes részleteinek megkülönböztetésére. A négy évszak Tavasz részében például egyidejűleg jelenik meg az alvó pásztor (szólóhegedű), a csörgedező patak (zenekari hegedűk) és az őrködő pásztorkutya (brácsa).
### Vokális zenéje
A zeneszerző egyházzenéjére nagy hatást gyakorolt a korszak operastílusa. Kórustételeiben meglepően sokszor jut a legérdekesebb dallam a hegedűknek, míg a kórus csak a háttérben deklamál. Az opera mellett persze a concerto hatás sem hiányzik. Az RV 598-as Beautis vir szélsőségesen kibontott ritornell-formában íródott: az énekes szólistákat az epizódokban halljuk, a kórus pedig felváltva tölti be a tutti és a szóló funkcióját.
Vivaldi egyházzenéjében nagyon szépen közvetítette a szöveg általános hangulatát, de az egyes szavak megzenésítése olykor elég gondatlan. Egyházzenéjét inkább az erőteljes zenei kifejezés, nem pedig a művészi finomság tette népszerűvé. Kantátái és serenátái nápolyi stílusban íródtak. Gerincüket két vagy több da capo ária egymásutánja alkotja, amelyekkel recitativók váltakoznak. Kantátáinak több mint a fele szólóhangra és continuóra íródott, a kor kedvelt sémáját követve. Drámai szempontból operáiban nem nyújtott többet, mint amit a korszak közönsége az általános konvenciókban gondolkodó mestertől elvárt. De a darabok zenéje éppolyan eleven és fantázia gazdag mint a szerző bármely más művében.
Egyik levelében Vivaldi azt írta, hogy kilencvennégy operát írt, de ma mindössze ötven operáját vagy annak töredékét, illetve elkallódását tudják dokumentálni a kutatók. Legjobb színpadi művei két korszakból származnak: pályája elejéről (Orlando finto pazzo, L’incoronazione di Dario stb.), valamint az 1720-as évekből (Orlando furioso, Farnace stb.). Különös, de ahogy Vivaldi egyre tapasztaltabb operaszerzővé vált, operáinak minősége úgy indult hanyatlásnak. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy nem akart és nem is alkalmazkodott az 1720-as évek után az opera világában végbement változásokhoz. Mindenesetre együttesei úttörő jelentőségűek, és egészen egyedi és újszerű, ahogyan a szólóhangszereket a zenekari szövetbe ágyazta. Áriáiban nem ritka a rendkívüli erejű szövegfestés. Operái tele vannak a korabeli dramaturgiai sablonokkal és zenei megoldásokkal, de több jól sikerült és megkapó jellemábrázolással is találkozhatunk bennük.
Az operák esetében is előfordult, hogy olykor régebbi műveit dolgozta át, vagy más műveiből vett át részleteket, esetenként az egész darabot különböző szerzők operáiból vett részletekből ollózta össze (Catone in Utica, Rosmira fedele).
## Operáinak listája
<span class="noprint">
## Meghallgatható felvételek |
21,951 | Fiume | 26,773,667 | null | [
"Fiume",
"Horvátország városai",
"Kikötővárosok",
"Tengermellék-Hegyvidék megye települései"
] | Fiume (olaszból átvett magyar név), (, , (elavult), vagy Fiume, ) Horvátország fő kikötővárosa Tengermellék-Hegyvidék megyében. Az Adriai-tengerhez tartozó Kvarner-öböl partján fekvő település az ország legfontosabb kikötője, ami Zágráb és Split után a harmadik legnépesebb város is egyben. 2020-ban Európa kulturális fővárosa volt (Galway mellett). Az ókorban illír, majd római település is volt itt.
A 20. század folyamán hat országhoz tartozott: Osztrák–Magyar Monarchia, Fiumei Szabadállam, Olaszország, Harmadik Birodalom, Jugoszlávia, végül Horvátország. 1920 és 1924 között itt működött a Fiumei Szabadállam nevű államalakulat, amelynek a magyar is hivatalos nyelve volt. A magyarok szempontjából azért is fontos ez a város, mert a Monarchia idején ez volt a legnagyobb kikötője Magyarországnak. Továbbá kisebb megszakításokkal 1776–1918 között Szádrévvel és a környező településekkel együtt a Magyar tengermelléket alkotta, amely a Szent Korona tagja így a Magyar Királyság része volt. A város fénykorát a Monarchia idején élte, azt a magyar korszaknak lehet tekinteni. Számos épületet emeltek ekkor illetve az infrastruktúrát is jelentősen fejlesztették. Több nevezetes magyart is magáénak tudhat a város, például itt született Kádár János kommunista politikus és Csíkszentmihályi Mihály Széchenyi-díjas pszichológus.
Fiumét 1924-ben Olaszországnak ítélték oda, de a párizsi békeszerződés alapján 1947-ben Jugoszláviához került és azóta a hivatalos neve Rijeka. Jelenleg Horvátország része és a városban jelentős ipari tevékenységként a kereskedelem mellett a kőolaj-finomítás és a hajógyártás ad munkát az ott dolgozóknak.
## Fekvése
A város Horvátország nyugati részén, közvetlenül az Adriai-tenger partján fekszik az Isztriai-félszigettől keletre. Károlyvárostól 130 km-re délnyugatra, a szlovén határtól 25 km-re délre, Pólától 100 km-re északkeletre fekszik. A horvát tengerpart legnagyobb kikötője a Kvarner-öböl északi oldalán, ahol a Recsina a tengerbe torkollik. Az öböl átlagos mélysége 60 méter körül van. Északról a Karszt-hegység védi a hűvösebb áramlatoktól és itt találkoznak az Alpok és a Dinári-hegység kisebb hegyei, amelyek félkörívben veszik körül.
Fiume egyik városrésze a Trsat a Tersatto-hegyen épült ki. A Kálvária-hegy mögött található a Kozalai temető, a város köztemetője.
## Nevének eredete
Az olasz Fiume és a horvát Rijeka szó is folyót jelent, ugyanis itt ömlik a tengerbe a város folyóvize, a Recsina, amelyet lakói olaszul Fiumara néven (tulajdonképpen időnként megáradó hegyi patak) is neveztek. Tehát a város horvát neve is – szintén a folyóvízhez kapcsolódva – a Rječina elnevezésből eredeztethető.
Hasonlóan folyóra utalhat a Révsebes elnevezés is, amely 19. századi magyar művekben fellelhető.
## Története
A terület legelső telepesei a kelták és az illírek voltak, de aztán római település is volt itt.
### Az ókorban és a középkorban
Fiume ókori eredetű város, amelynek egyik ősi magja a Tersatto-hegy körül kialakult kelta település volt. A másik mag a kikötői rész, amely az illír Liburnia államhoz tartozott. A települést i. e. 28-ban foglalták el a rómaiak, akik Tarsatica néven itt létesítettek postaállomást és őrhelyet. Augustus császár idején az őrhely elvesztette stratégiai jelentőségét. 799-ben a bizánci kézen levő települést a frankok dúlták fel. A 7. században érkeztek meg a vidékre a szlávok, akik az egykori Tarsatica romjain új települést építettek.
1230-ban keletkezett az a levél, amelyben egy velencei kereskedő megemlítette a települést. Fiumét mai nevén legelőször 1260-ban, IV. Béla magyar király egyik oklevelében említették („fluvius et locus Rika”).
A 13. századtól frank birtok lett, 1336–1365 között a krki herceg birtoka, majd a 15. században III. Frigyes német-római császár vásárolta meg. Fest Aladár szerint Fiume kereskedelmi forgalma a 15. században jelentősebb volt, mint Trieszté. 1366-ban közvetve a Habsburg-házé lett a terület, amikor Duinoi Hugó hűséget fogadott III. Albert és III. Lipót osztrák hercegeknek. Egy 1404-es oklevél szerint a város árumegállító joggal rendelkezett a Kvarner-öbölben áthaladó hajók felett.
1438-ban alapították az első ispotályt (kórházat), két évvel később már drogéria is működött a városban. 1453-ban Frankopán Márton IV. Miklós pápa engedélyével, megalapította a kolostort a Trsaton.
Fiume területe 1466-ban uralkodótól függő birodalmi város lett.
1509-ben a velencei háborúkban a várost lerombolták, de 1530-ra újjáépült, külön kormányzata és igazságszolgáltatása is volt.
1530-ban, Šimun Kožičić Benja püspök regnálása alatt adták ki az első nyomtatott könyvet, amely glagolita írásmóddal, horvát nyelven íródott. A következő évben a település megkapta a városi rangot. 1532-ben az uszkókok (török elől menekülő délszláv harcosok) parancsnoka, Petar Kružić kapitány felépíttette az első trsati lépcsőt, amely a folyó deltájától a templomig vezetett. 1599-ben szabad királyi várossá nyilvánították.
### A 17–19. században
A török háborúk után indult fejlődésnek a város, és a 17. században Magyarországgal együtt a Habsburg Birodalom része lett.
1638-ban megkezdődött a Szt. Vitus-dóm építése. 1659-ben a város I. Lipót császártól megkapta a címerét. A város első konzulátusát 1690-ben nyitották meg, a Raguzai Köztársaság konzulja ekkor foglalta el helyét.
1719-ben III. Károly király szabad kikötővé nyilvánította, és a kereskedelmi forgalom növelésére Károlyvároson át utat építtetett ide. Közigazgatásilag 1776-ban Horvátországhoz került, majd 1779-ben önálló státusú városként Magyarország része lett.
1779\. április 23-án Mária Terézia helyt adott a fiumeiek kérésének és új rendeletet adott ki:
A fő hullámtörő gátat (mólót) Mária Terézia idején építették, és az még a 19. század végén is az ő nevét viselte.
1805-ben Adamich András Lajos felépítette a város első kőszínházát, amely az akkori Európában az egyik legnagyobb volt. 10 évvel később nyílt meg az első általános iskola a városban.
1809 és 1814 között a napóleoni Illír tartományokhoz csatolták, 1822 és 1848 között Magyarország része volt.
1826-ban gróf Laval Nugent megvette a Trsati várat és felújíttatta. A gróf nyitotta meg 1843-ban a Nugent múzeumot a kastélyban. Ez a múzeum Horvátország legrégebbi múzeuma (ma Városi múzeum a neve).
1848-ban Josip Bunjevac Josip Jelačić nevében elfoglalta Fiumét és megtette Fiume megye központjává. Az 1848. évi XXVII. törvénycikk szerint Fiume és Buccari szabad tengerkereskedési kerületek külön két törvényhatóságot képeztek. 1868-ban cserébe Szerém, Verőce és Pozsega vármegyékért Corpus separatum-ként ismét Magyarországhoz került.
1852-ben Ferenc József meglátogatta a várost, ahol szívélyesen fogadták az uralkodót.
### A város virágkora
Az első gőzhajó 1871-ben hajózott ki a kikötőből, addig csak vitorlások kötöttek ki benne. A kikötő kialakításához tartozott a Fiumara-csatorna megépítése is, de az egész kikötő átfogó rendezését 1873-ban kezdték el, a francia Hilarion Pascal tervei alapján, Hajnal Antal főmérnök irányítása mellett. A tengert egy 100-200 méteres sávon feltöltötték (1894-ig 290 ezer m2-t), egy újabb hullámtörő gáttal, a Fiumara-csatorna torkolatánál kialakították a Baross-kikötőt (máig így nevezik), több új, kisebb mólót építettek, és a vasutat kivezették a tengerpartra.
A város virágkorát Magyarország részeként érte el. A kiegyezés utáni kormánypolitika céljává vált Fiume tengeri kikötőjének fejlesztése, az osztrák Trieszttel szemben. Ezt segítette az 1873-ban átadott Budapest–Fiume vasútvonal. Fiume közigazgatási helyzete is különleges volt: míg a várost körülvevő Modrus-Fiume vármegye Horvátország része volt, a város közvetlenül Magyarországhoz tartozott. Baross Gábor közlekedéspolitikusként a vízi közlekedés fejlesztését irányozta elő, aminek része volt a kikötő korszerűsítése is, az építőket Hajnal Antal mérnök vezette. 1872 és 1914 között – két fejlesztési program keretében – mintegy 55 millió aranykoronát költöttek a városra. Az 1880-as évektől a városban több fontos ipari termelőüzem létesült: 1881-től rizshántoló, 1882-től kőolajfinomító működött.
Az első működőképes önálló hajtású torpedó, amelyről ismereteink vannak, egy fiumei osztrák–magyar haditengerészeti tiszt, Giovanni Luppis (Luppis János) találmánya, aki Robert Whitehead angol mérnök, fiumei gyárossal fejlesztette ki a ma is használatos torpedó első használható típusait.
1885-ben megnyitották a színházat, a mai Fiumei Nemzeti Színházat. Három évvel később megnyitotta kapuit a Hotel Continental, 1891-ben pedig felépült a vasútállomás épülete.
1905-ben a Ganz és Társa-Danubius Villamossági-, Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt. néven üzemet létesített a városban, hadihajók építésére, amely 1918-ig 61 hadihajót gyártott le. Legnevezetesebb üzeme az 1875-ben alapított torpedógyár. A várost magyar kormányzó irányította, magyar hivatalok, képviseletek működtek benne.
### A 20. században
A fiumei sebészeten 1907-ben Antonio Grossich először alkalmazta a jódtinktúrát egy operációnál.
1914-ben itt készült az Osztrák Magyar Monarchia egyik legnagyobb csatahajója, a tragikus sorsú Szent István. A városnak 1910-ben 24 212 olasz, 12 926 horvát, 6493 magyar és 2135 német lakosa volt. 1914 nyarától kezdve, amikor beállt a hadiállapot, Fiuméban, megszűnt a tengeri kereskedelem, és többé nem érkezett áru sem tengeren, sem vasúton. A város elszegényedett. Olaszország 1915-ös árulását követően az olasz nemzetiségű városvezetés és a magyar állam viszonya megromlott. 1918. október 23-án a Susak városrészből a Jellasics-ezred katonái horvát zászlók alatt megszállták Fiumét és feldúlták a város főbb közintézményeit. A magyar katonaság azonban véget vetett a lázadásnak, a felbujtókat internálták. A további zavargások megakadályozására azonban a rendelkezésre álló magyar katonai erők már nem voltak elegendőek, ezért 1918. október 28-án az utolsó magyar fiumei kormányzó, Jekelfalussy Zoltán és a magyar állami rendőrség szervei elhagyták a várost.
Fiumét 1918. október 27-én az új délszláv állam kapta meg, majd 1919 szeptemberében olasz szabadcsapatok szállták meg, de még ugyanabban a hónapban az amerikaiak, a franciák és a britek is megérkeztek. Gabriele D’Annunzio író („Il Comandante”) parancsnoksága alatt szeptember 12-én, 2500 fős csapat vonult be a városba, és Carnarói Olasz Kormányzóság (Carnaro a Kvarner-öböl olasz neve) néven kikiáltotta a város függetlenségét, amelynek végső célja az Olaszországgal történő egyesülés volt. D’Annunzio Duce (Vezér) néven a fasisztoid jellegű, de facto városállam vezetője lett. Ekkor jelölték ki a Recsinát mint határfolyót, egyúttal Fiume nagyobb része hivatalosan az Olasz Királyság fennhatósága alá került, a sušaki kikötő pedig a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett. A város római kormány által hivatalosan kinevezett vezetője Pittaluga tábornok lett, akinek egyik feladata volt D’Annunzio kiűzése a városból, mivel az nem akart önként távozni. A tábornokot D’Annunzio felfegyverzett csapatai fogadták a városon kívül, így célját nem érte el. Az olasz kormány elítélte D’Annunziót és anarchikus, pro-fasiszta rezsimjét, de nem tudta megtörni a hatalmát. Még azon év januárjában Georges Clemenceau francia miniszterelnök kijelentette Ante Trumbić és Nikola Pašić előtt, hogy a londoni konferencián megtárgyalják Fiume ügyét. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság küldöttsége az USA támogatásával elérte, hogy Olaszország lemondjon a területről az év végéig, azonban már november 12-én aláírták a rapallói egyezményt, amely Fiumének „szabad város” státuszt adott. Franciaország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia úgy látták jónak, ha Fiumét semleges övezetté alakítják, és döntés született a Fiumei Szabadállam létrehozásáról is.
D’Annunzio nem fogadta el a megállapodást, és hadat üzent Olaszországnak. Az olasz hajók decemberben bombázni kezdték a várost (Véres karácsony), aminek eredményeként D’Annunzio megadta magát. Az olaszok 1921 januárjában bevonultak a városba, és áprilisban választásokat tartottak. Az autonomisták győztek, így megmaradt a független Fiume, elnöke Ricardo Zanella, az Autonóm Párt vezetője lett. 1922-ben a fasiszták kicsalták Zanella kezéből a hatalmat, emiatt a legitim kormánynak a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba kellett menekülnie. A bolsevista Oroszországot a város ismerte el elsőként. A Fiumei Szabad Állam Kommunista Pártja 1921-ben a III. Internacionálén egyike volt a legkisebb tagoknak (Palesztina és Turkesztán mellett). A főtitkár Árpád Simon volt.
Az olasz-délszláv diplomáciai konfliktus 1924. január 27-én ért véget a római szerződéssel, amelyben Fiumét kettéosztották. Sušak városrésze a Szerb-Horvát-Szlovén királyság része lett, a többi Olaszországé. Az olasz bevonulás március 16-án történt meg. Fiume ezután gyors fejlődésnek indult, míg Sušak gazdasága visszafejlődött. 1934-ben magyar szabad-kikötő is létesült itt.
A második világháború idején, az olasz kapituláció után, 1943 és 1945 között Fiume német megszállás alatt volt. A város a világháborúban jelentős károkat szenvedett az amerikai bombatámadásoktól. A bombázók főleg a kikötőt támadták. A Tito-féle kommunista partizánhadsereg egységei 1945. május 3-án vonultak be a városba, amely akkor Jugoszlávia része lett, amit a párizsi békeszerződés is megerősített. A város olasz ajkú lakosságának zöme, kb. 25 ezer fő 1948-ig – önként vagy kényszer hatására – elhagyta Fiumét. Ebben az időszakban (1945–47) kb. 650 olaszt mészároltak le a partizánok. Ezt a tényt 2006 szeptemberében a Società di Studi Fiumani – Roma és a Horvát Intézet közösen tárta a nyilvánosság elé.
A háború után a történészek közel 15 ezer fős veszteséget valószínűsítettek a városban, ehhez jött még az a 3000 ember, akik a környéken haltak meg. Fiume lakossága 22%-kal csökkent. 1948-ban Sušak ismét Fiume része lett.
A kommunista Jugoszláviában Fiume lett az ország egyik legfontosabb kikötője és gazdasága is elsősorban a hajózásra rendezkedett be: hajógyártó, motorkészítő és kőolaj-finomító cégek alakultak. Ez időszak alatt a város tovább fejlődött, új városrészeket építettek, ahol új iskolákat, közintézményeket hoztak létre. 1970-ben Krk szigetén avatták fel a város repülőterét, három évvel később új egyetemet is alapítottak.
A horvát függetlenség kikiáltása után, 1991 decemberében, a Szlovéniából kivont jugoszláv hadsereg megtámadta Fiumét, mivel a kikötőben számos gazdasági egység volt: kőolaj-finomító, kőolaj-raktározó, élelmiszerraktár. 1992-ben hozták létre a Fiumei községet, amely Fiume városából és öt környékbeli faluból áll: Viškovo, Kostrena, Čavle, Jelenje és Klana.
### A 21. században
2003\. június 8-án Fiuméba látogatott II. János Pál pápa. A pünkösdi misén több mint százezer hívő vett részt.
2020-ban Európa egyik kulturális fővárosa (az írországi Galway mellett).
## Éghajlat
Fiume éghajlata nedves szubtrópusi (Köppen klímarendszere szerinti „Cfa klíma”) Az átlaghőmérséklet 13,8 °C, januárban 5,6 °C, míg júliusban 23,3 °C. Évente átlagosan 86 a csapadékos napok száma. Az évi csapadék mennyisége átlagosan 1529 mm. Az Adrián előforduló bóra, ami egy hideg és száraz szél, akár 160 km/h-s sebességgel is lecsaphat a városra.
## Lakosság
Az 1880-as népszámlálás szerint Fiuménak 20 981 lakosa volt. A Borovszky-féle sorozat Fiuméről szóló kötete (Fiume és a magyar-horvát tengerpart) kihangsúlyozza a város nemzetiségi összetételét: „Fiume városának jelenlegi lakossága néprajzi tekintetben unikum az egész országban. Mennél inkább emelkedett és fejlődött a város, annál inkább özönlött ide a nép mindenünnen, de kivált Isztriából, Dalmáciából, Olaszországból és Magyarországból, s a lakosság zöme ma már a bevándorlottak konglomerátuma. Az őslakosság, az ó-város lakói, lassacskán levetik eredeti szokásaikat, elfelejtik saját nyelvöket s helyébe az iskolák az olasz nyelv purifikált járását ültetik. A folytonos érintkezés, gyakran családi kapcsolat a bevándorlottakkal egyre fogyasztja a jellemző szokásokat.”
1910-ben a város 49 726 lakosából 51% volt olasz, 25% horvát, 13% magyar. Vallási megoszlás: 90% római katolikus, 1% görögkatolikus.
A 2001-es népszámlálási adatok szerint a város lakossága 144 043 fő volt. Ebből 75 532 nő és 68 511 férfi. A lakosság 76%-a római katolikus, 3,8%-a muzulmán, a többi egyéb, illetve ateista.
A 2001-es népszámláláson már csak a város lakossága van feltüntetve. Korábban Fiume és a környező települések népességével együtt szerepelnek az adatok.
2009\. október 3-án helyezték el a város mecsetjének alapkövét. Fiume környékén mintegy 10 ezer muzulmán él.
A 2011-es népszámlálás szerint 128 735 lakosa volt a városnak, így Zágráb és Split után a harmadik legnépesebb város az országban.
### Magyarok
A városon keresztül bonyolított kereskedelem révén már a középkortól a magyarsággal közvetlen kapcsolatban volt a város. A legjelentősebb magyar jelenlét a város virágkorához (1870-1918) köthető, ezt akár magyar korszaknak is lehet nevezni. A Kormányzói Palotát a millennium évére építtette fel gróf Batthyány Lajos fiumei kormányzó, saját nyaralójaként, Hauszmann Alajos tervei alapján. A horvátok a Batthyány nevet elhagyták és simán csak Kormányzó Palotájának hívják. Fiume kormányzói Fiume város és csatolt részei kormányzói voltak, hatáskörük ugyanakkor kiterjedt a teljes horvát-magyar tengerpart tengerészeti ügyeire is. A kormányzót a mindenkori magyar király nevezte ki. Fiumét és tágabb környezetét, vagyis a magyar tengermelléket Mária Terézia magyar királynő csatolta Magyarországhoz egy rendeletében 1779. április 29-i hatállyal. Fiume első magyar kormányzója, Majláth József attól a naptól töltötte be hivatalát. A magyar országgyűlés 1807-ben emelte törvényerőre ezt. Majláth az új kerületet egyes horvátországi részekkel együtt Szeverin megye név alatt foglalta össze, de mivel ezt mindenki kifogásolta, Mária Terézia 1779. április 23-án kelt diplomájával a várost és kikötőjét mint külön testet (corpus separatum), a magyar szent koronához kapcsolta, most és ezután is jól megkülönböztetvén a hozzá tartozó kerülettől, amely a vinodoli, hreljini és buccarii járásokból állva, Fiuméval egy kormányzóság alatt a Littorale Hungaricum kerületét alkotta. A Magyar Tengermellék a napóleoni háborúk során, a schönbrunni béke értelmében 1809–1814 között francia megszállás alatt állt a franciák által létrehozott bábállam, Illíria fennhatósága alatt. Miután az osztrákok 1814-ben visszafoglalták, egy ideig meghagyták Illíriát tartománynak, majd 1822. július 25-én a teljes korábbi tengermelléket visszacsatolták Magyarországhoz. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverésének következményeként 1849. október 24-én Horvátországot tartományaként kezelték. Az osztrák-magyar kiegyezés egyik hozadéka volt a magyar-horvát kiegyezés (1868), aminek értelmében Fiume város a Magyar Szent Korona Országainak csatolt része lett, míg az egykori tengermellék többi része Horvát-Szlavónország része maradt, de végleges megállapodás csak 1870-re született, így csak ekkor nevezték ki Fiume magyar kormányzóját 1848-at követően.
Ebben az időben jelentős számú magyar hivatalnok élt a városban. Kormányzónak magyarokat neveztek ki, a közigazgatási vezetők mellett jelentős számban magyar mérnökök, vasúti tisztviselők, rendőrök, tanárok dolgoztak és éltek itt. Gyermekeik taníttatását magyar nyelvű gimnázium biztosította és több magyar éttermet is megnyitottak ebben az időszakban.
A magyar lakosság száma 1910-ben 6500 fő volt. Ez az összlakossághoz képest tizenhárom százalékos részarányt jelentett. Az első világháború után számuk drasztikusan csökkent: 1925-ben már ezeregyszázra. A Monarchia felbomlása után a köztisztviselők visszatértek Magyarországra. Az ügyvédek, orvosok, mérnökök és egyéb foglalkozásúak közül maradtak még és megpróbáltak alkalmazkodni az új helyzethez. A korábban jelentős számú magyarság tovább fogyatkozott és a második világháború után már csak jelképesnek lehet tekinteni a számarányukat, amely az összlakosság egy százalékát tette ki.
Mára már csak az maradt, hogy az itt élő magyarok fenntartják a Baross Magyar Kultúrkört, amely nevét Baross Gáborról kapta, aki minisztersége alatt az itteni vasútfejlesztésben szerzett elévülhetetlen érdemeket. Jellasics tér 1. szám alatt működik a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége, Tengermelléki-fennsíki Megye Egyesülete.
### Zsidók
A 16. században már említést tesznek a városban élő zsidókról. Amikor Fiume 1717-ben szabad kikötővé vált, a város több zsidó vallású embert is magához vonzott. 1776-ban, amikor a Magyar Királyság része lett, további héber letelepedők érkeztek, de a város zsidósága a 19. századig túlnyomó részében szefárd maradt. Ők a közeli dalmát városokból, Splitből valamint Dubrovnikból származtak, és a tradicionális minhag Ispalattót követték. 1848 után magyar, német, morva és olasz nyelvterületekről érkeztek askenázi zsidók, magukkal hozva vallási rítusaikat is. A Chevra kaddisha 1885-ben alakult meg, három temetőt üzemeltettek a városban és modern stílusú zsinagógát építettek 1902-ben. 1900 körül számuk 2000 főre volt tehető, és a hitközség egyedüli módon ortodox maradt Olaszországban az 1930. évi reformokat követően is. Gyermekeik német, magyar és olasz nyelvű világi iskolákba jártak, ami a zsidóság heterogenitásának tudható be. A prédikáció nyelve a német és az olasz volt. 1920-ban 1300 zsidó élt Fiuméban és Abbáziában, háborús veszteségük csak 136 fő volt.
A fasiszta Olaszországban 1938-ban faji törvényeket léptettek életbe. Az olasz állampolgárságú zsidókat diszkriminációk sújtották, a nem olasz állampolgárságúakat pedig táborokba zárták. Giovanni Palatucci, a város rendőrségének idegenrendészeti osztályvezetője több zsidónak szerzett „árja levelet”, ami segített nekik a háború túlélésében, és ezekkel az iratokkal Dél-Olaszországban Palatucci püspök unokatestvére tudott oltalmat adni sokuknak. Jugoszlávia német megszállása után 1941 áprilisában a 2. Olasz hadsereg megszállta Dalmáciát és Horvátország egyes részeit. Néhány olasz katonatiszt, akik együttműködtek az akkor is hivatalban lévő Palatuccival, Fiuméba küldött 500 fő körüli zsidó menekültet Horvátország különböző részeiből, azok így elkerülték a deportálást. Olaszország kapitulációját követően Palatucci megsemmisítette azokat az aktákat, amelyek révén a zsidók után lehetett volna nyomozni, ezért 1944 szeptemberében a németek letartóztatták. 1945-ben Dachauban halt meg.
1945-ben, amikor Fiume Jugoszlávia része lett, az olaszul beszélő zsidók elmenekültek a városból, elsősorban a közeli Triesztbe. 1947-ben Fiuméban és környezetében 170 zsidó vallású lakos maradt. A közösség 1969-ben már csak 99 főt számlált. A hitközség 1992-ben 60 család tagjaival gyarapodott, akik Boszniából a háború elől menekültek, napjainkra azonban java részük elköltözött Zágrábba vagy más észak-horvát városba, és 2004-re kevesebb mint 100 fő a lélekszámuk Fiuméban.
## Politika
A város élén a Szociáldemokrata Párt képviselője, Vojko Obersnel áll. A polgármester egyben a városi elöljáróság és a városi tanács első embere is, akinek a tanácsban vétójoga van. Fiuméban két alpolgármester van.
A városi tanács Fiume legfőbb hatalmi szerve. Irányítja az önkormányzatokat. 35 tagja van, akik között olasz és szerb nemzetiségű is van. A tanácsnak egy elnöke és két alelnöke van, akik közül az egyik a nemzetiségieket képviseli. A tanács alkotja meg a helyi törvényeket és határozza meg a városi költségvetést. A képviselők megbízatása négy évig tart.
Fiume elöljárósága intézi a helyi törvényvégrehajtást, tíz tagja van. A városi bizottság részt vesz a város életében, igazgatja azt, intézi a közlekedési ügyeket, felügyeli a játszótereket és a parkokat, ellenőrzi a szemétgyűjtést. A bizottság 33 főből áll, amely a körzetek számával egyezik meg.
### Konzulátusok
A városban 14 állam konzulátusa működik:
## A város jelképei
Fiume zászlaján kék alapon fekete körvonallal szerepel a címer. Erről a város vezetősége 1998-ban döntött. A történelmi zászló színe a karmazsinvörös–arany–kobalt kék, ami 1848 és 1947 között volt a város zászlaja.
A város első címerét 1659. június 6-án adományozta I. Lipót. A címerben kétfejű fekete sas található, amelynek arany csőre és lába, valamint vörös nyelve van. A bal lábával tartja a korsót, amiből víz folyik. A sas fölött korábban a Habsburg-címer volt. A címer alsó részén az INDEFICIENTER (kiszáradhatatlan) szó állt. Manapság már sem a felirat, sem a korona nem szerepel rajta.
Fiume városának saját dala is van, amelyet Damir Badurina szerzett.
## Gazdaság
A város legnagyobb húzóágazata a hajóépítés. Híres gyárak a Viktor Lenac, a Május 3. és a Torpedó. 1915-ben itt készült az Osztrák Magyar Monarchia egyik legnagyobb csatahajója, a Szent István. Ismert továbbá arról is, hogy számos kulturális programot rendeznek itt, például a két legnagyobb a városi karnevál és a Fiumei nyári éjszakák.
Fiume az ország harmadik legnagyobb városa, fontos ipari, adminisztratív és kulturális központ, egyben Horvátország legnagyobb tengeri kikötője: áruforgalma jelentős, és a tengerrel nem rendelkező környező országok szabadkikötője is. A személyforgalomban a gyors- és expresszhajók központja. Fontos iparváros, ahol hajógyár és olajfinomító működik, valamint innen nem messze (Omišalj) indul az Adria-kőolajvezeték is.
A második világháború után az ipar újra fellendülésnek indult a városban. A legfontosabb iparcikkük a papír lett, amelyet a Harter gyár készített, továbbá a textilipar és a vegyipar is nagy fejlődésnek indult. Ezenkívül jelentős volt a hajóépítés. Híres gyárak a Viktor Lenac, a Május 3. és a Torpedó.
A Május 3. Hajógyárat 1892-ben alapították, majd 1906-ban újraalapították Danubius név alatt. Ebben a hajógyárban gyártotta a Monarchia az új hajóit. 1945-ben, Titóék megérkezése előtt, a németek felrobbantották az ipari létesítményeket, amelyeket 1948-ra sikerült helyreállítani, és megkezdődhetett a kisebb hajók építése. 1956-ban jött az első megrendelés külföldről, Svájcból, és a következő 25 évben 24 országba exportáltak hajókat.
A Viktor Lenac Hajógyár ma az egyik legnagyobb hajóépítő a Földközi-tenger térségében. 1896-ban alapították Lazarus név alatt, a cég kereskedő- és halászhajókat készített. 1948-tól viseli a mai nevét.
1947-ben alapították meg a Jadrolinija társaságot, amely a mai napig szállítja országszerte – főleg nyáron – az utasokat. 2009-ben 56 hajója volt, ebből 5 nagyobb, 37 kisebb komp és 8 katamarán.
Az 1950-es évekre Fiume lett Jugoszlávia legnagyobb kikötője. Az 1990-es évekig a városban több magtárt, raktárt építettek különböző árucikkek – foszfát, gabona, konténer, fa stb. – számára.
Az 1990-es években, a háború miatt itt nem kötöttek ki hajók, hanem a szomszédos Koper kikötőjét használták. A háború után azonban újra fellendült a kereskedelem.
1997-ben létrehozták a kikötőben a Szabad zónát, amelynek három része van:
- a kikötő a konténerterminálokkal,
- a škrljevói raktárkomplexum,
- a rašai kikötői medence.
A Világbank támogatta a várost a kikötő korszerűsítésében. Ennek keretében új utakat építettek, felújították a raktárakat, az épületeket.
Fiumében található Horvátország második legnagyobb kereskedelmi központja, a Tower Centar.
## Látnivalók
### Korzó és óváros
Az óváros, a Korzó – a város központja – déli felén fekszik. A Korzó közepén áll a városi torony az órával, a városiak és a turisták találkozóhelye is, amit a 15. században építettek. A mai óra 1873-ban került a helyére, alatta Fiume ősi címere látható.
A torony körül több barokk épület is található. Ezek tőle jobbra vannak, mint a Wohinz-palota (Korzó 8.), amelyet Mihael Wohinz kereskedő emeltetett a 18. század végén. Nem messze van a Vuković-palota (Korzó 2.). A Wassermann-Garbas-palota, impozáns árkádos udvarával a konzervatív negyedben található az Adamić-palotával egyetemben, amelyet Šimun Adamić emeltetett.
Az óvárost a Szt. Vitus-dóm uralja. Szent Vitus a város védőszentje, ezért az ő tiszteletére szentelték. A templomot a 12. században építették, nyolcszögletű formában. Átépítését a velencei származású városvezető, Franjo Olivieri rendelte el 1638 és 1659 között, mégis csak 1737-ben fejezték be véglegesen, amikor elkészült a kupola és az oratórium. A templomban a barokk oltár mellett fiumei szobrászok munkái találhatók. Itt tartotta Jókai nevelt lánya az esküvőjét Feszty Árpáddal, 1888-ban. A dóm szerepel a horvát 100 kunás bankjegy hátoldalán. Vitus napja (június 15.) egyben a város napja is.
Másik jelentős templom a Magasztos Mária-templom, a korábbi katedrális. Az épület a 15. században épült, utolsó jelentős felújítása 1824-ben volt. Ma a barokk stílusjegyek dominálnak benne. A templom előtt található a harangtorony, amely a talaj süllyedése miatt megrogyott, ezért kapta a ferdetorony nevet. A torony alatt ismert antik mozaikok vannak, amelyek az 5. és a 6. században készültek. A közelben található a régi vagy római kapu. Ez az ókori Tarsatica város egyetlen megmaradt emléke, valószínűleg a barbárok elleni 1. századi római védőfal maradványa.
Az óvárosban található történelmi épület még az Ágoston-rendi kolostor, 1315-ben alapították, Hugo Duino kezdte építeni. 1835-ben a városi tanács székhelye lett, előbb barokk, majd klasszicista stílusban építették át. A templom a fiumei előkelők és városi kapitányok temetkezési helye volt. Mellette ma a barokk stílusú Szt. Jeromos-templom látható (1768). Előtte egy oszlopon Szent Vidnek, a város védőszentjének 1508-ban készült szobra áll.
Az óváros mellett található a Múzeum téren (Muzejski trg) a kormányzói palota, amely korábban az itt székelő kormányzó rezidenciája volt. Ma Tengerészeti és Történelmi Múzeum, amelyet 1893 és 1895 között építettek Hauszmann Alajos tervei alapján, reneszánsz stílusban. 1918-ban a kormányzó helyett a Horvát Nemzeti Tanács székhelye, majd egy évvel később D’Annunzio főhadiszállása lett. A múzeumban számos, a város történelméhez kapcsolódó tárgy található. A palotától nyugatra van Habsburg József főherceg egykori palotájában a Városi múzeum, keletre az Állami Levéltár, a Villa Giuseppe helyezkedik el (Park Nikole Hosta 2.). Az eredetileg klasszicista villa a báró Androch családé volt, majd Lodovico Adamiché, Giovanni Ciotta polgármesteré és József Károly Lajos főhercegé. Az ő idejében, 1892–95-ben átalakították. A II. világháborúban nagyon megrongálódott, jelentősen átépítették.
Giacomo Zammattio számos értékes épületet tervezett ebben az időben Fiuméban: a filodráma épülete (Korzó 28.) 1890-ből, ahol a filharmonikusok tartják előadásaikat. Mellette van a Casa Veneziana (Dolac 7.), a Robert Whitehead-emlékház. A Žabica téren található a Ploech-palota, amelyet 1888-ban emelt az osztrák építész, Annibale Ploech. Ezen a téren van ma az autóbusz-állomás is.
Az óvárostól északra fekszik a Pomerio néven ismert utca, amely a Zagrad városrészbe fut. Ebben a városrészben található a Teatro Fenice szecessziós moziépület. 2007-ben emeltek itt egy kereskedelmi központot.
A Korzón a 13-as szám alatt található az 1887–89-ben, neoreneszánsz stílusban épült főposta. Ugyancsak a Korzón található a Vranyczany-palota (1848, Antonio Deseppi). Különböző olasz egyesületek működtek benne 1889-ig, amikor a Narodna Čiatonica vásárolta meg székházának, ettől kezdve a város legfőbb horvát központja. Itt működött Frano Supilo, majd 1928-tól ez lett a Fasiszta Párt székháza. A Rádió (Korzó 24.), az egykori városháza épületében van. Az Ágoston-rendiek kolostorának épült, és 1833-ban vette meg a város, majd 1874-ben Filiberto Bazarig tervei szerint átépíttette.
A Žrtava fašizma utca 7. sz. alatt található a törvényszék. Itt állt a 14. századi fiumei vár, amelynek épületében a 19. században már törvényszék, kaszárnya és börtön működött. A mai épület 1904–1906 között, Czigler Ferenc tervei alapján épült. A magyar időszakban hivatalos nyelve az olasz (és korlátozottan a horvát) volt ugyan, de a jogászok többsége magyar volt. Érdekesség, hogy 1918 és 1924 között, az önálló Fiume korában továbbra is életben maradtak a magyar törvények. Mivel pedig ezek lehetővé tették a válást, amit az olasz jog 1970. december 1-jéig nem ismert el, több olasz férfi is itt vált el törvényesen úgy, hogy előtte felvette a fiumei állampolgárságot. A leghíresebb eset a politológus/szociológus Wilfredo Paretóé, aki újra is nősült a városban.
### Brajda
Brajda Fiume központjától nyugatra elhelyezkedő városrész, a vasútállomástól északra. A területet a 18. században kezdték el benépesíteni, amikor megépült a cukorgyár. Ma Rikard Benčić-komplexnek hívják a területet. Itt található a Cukorpalota, a cukorgyár központi épülete. Építése 1752-ben fejeződött be, majd 1785–86-ban felújították. A bejáratnál egy kőfej látható.
A palotától nyugatra található a régi fiumei Lazaret. Ez az épület karanténkórház volt, ahova a hazaérkező tengerészeket zárták be megfigyelésre. Barokk stílusban épült, ma is kórháznak ad otthont.
A Brajdán számos szecessziós épület található még a piac környékén. Ezeket az épületeket trieszti építészek tervezték a 20. század elején: a Szt. Miklós-alapítvány tengerészeti háza (Manzonijeva 2.) 1893-ból, a Miculinić-Richtmann-emlékház (Fiorella la Guardije 14.) 1914-ből. Brajda nyugati részében található a szecessziós stílusú Modiani (J. Katalinića 4.), amelyet 1913-ban építettek Mario Ambrosini tervei alapján.
### A Sušak és a Trsat
Sušak Fiume keleti felén terül el, a régi Sušak a Recsina közelében volt. A területet a 19. század második felében kezdték el benépesíteni.
Sušak fölött magasodik a Trsat-hegy. Itt áll a Csodatévő Szűzanya temploma, 1531 óta zarándokhely, a hozzá vezető 538 fokból álló tersattói lépcsősort a zarándokok sokszor térden állva teszik meg. A ferences-templomot a legenda szerint 1291-ben angyalok hozták Názáretből ide, majd továbbvitték az itáliai Loretóba. Vigasztalásul V. Orbán pápa a trsatiaknak ajándékozta a Csodatévő Szűzanya freskót, amelynek a Frangepánok 1367-ben építettek templomot, majd hozzá ferences kolostort. Jelenlegi formáját 1827-ben nyerte el. Trsatot már a rómaiak is lakták, ekkor a hegyet Tarsaticának hívták.
A trsati erődöt és a lépcsősort is a Frangepánok építtették a 13. században, itt volt a család temetkezési helye, a legenda szerint az erődben a Bécsújhelyen kivégzett Frangepán Ferenc Kristóf szelleme kísértett, majd 1826-ban a romos erődöt az ír származású Laval Nugent tábornok vette meg és elegáns kastéllyá alakíttatta át.
### Kozala
Kozala városrész legnagyobb látnivalója a temető, amely az A7-es autópálya mellett fekszik. A temetőbe a város előkelőit temették, később bárkit, aki meg tudta váltani a sírt. A temető ökumenikus, tehát keresztény, zsidó és muzulmán sírok is találhatók benne. Ez a második ilyen köztemető Európában, az elsőt Párizsban létesítették.
### Újváros
A Korzótól délre található az újváros, amelyet még a 19. században neveztek el így. Itt található a barokk stílusú szerb ortodox Szt. Miklós-templom, amelyet 1790-re fejeztek be Henck Ignác tervei alapján.
Fiume vasútállomását a Monarchia híres építésze, Pfaff Ferenc tervezte (kétnyelvű emléktábla őrzi a nevét a peronon).
A kikötő a 18. században kezdett el kiépülni. A Riván (a.m. tengerpart, olaszul) számos 19. századi épület van, amelyek korábban kereskedelmi üzleteknek adtak helyet. A legnagyobb épület az Adria-palota, amely a Riva 16-os szám alatt található. Giacomo Zammattio építész tervezte 1897-ben, ma a Jadrolinija épülete. Itt szállásolták el a hajózási társaság kapitányait. Az épületnek nagy kupolája és kőlépcsője van, számos 19. századból való átrium és árkád mellett. Itt működött a leghosszabb ideig megjelent fiumei magyar lap, a Magyar Tengerpart szerkesztősége. Az újság munkatársa volt 1904-ben Somlyó Zoltán.
Az egykori Magyar Királyi Tengerészeti Hatóság épülete a mai Riva 1-es házszám alatt volt található. Az épületet neoreneszánsz stílusban építették 1883–85 között, Hubert József tervei alapján. Itt működött a révkapitányság, a révőrkaszárnya, 1895-ig a tengerészeti akadémia és 1918-ig a fiumei olasz patríciuscsaládból származó Garády Viktor író vezette biológiai állomás (és akvárium), amely főként a halászathoz kapcsolódó kutatásokat végzett.
Baccich-ház a Riva Boduli 1. szám alatt található Magyarország tiszteletbeli konzuljának irodája, a falán a Baross Kultúr Kör emléktáblája névadójuk emlékére. Az épülettől nem messze található a Vásárcsarnok (Zagrebačka 17.). Három épületből állt, közülük a halpiacot Carlo Pergoli tervei alapján 1904–14-ben építették.
HNK Ivana pl. Zajc a Horvát Nemzeti Színház helyi épülete a Monarchia „színházépítő cége”, Fellner és Helmer cége tervei alapján, neoreneszánsz–neobarokk stílusban épült. Nézőtere historikus mennyezeti freskóit részben az akkor még ismeretlen fiatal festő, Gustav Klimt festette. 1885-ben Verdi Aidájával és Ponchielli Giocondájával nyitották meg. Olasz nyelvű színház volt, amelyet a város tartott fenn. 1913-ban Giuseppe Verdiről nevezték el.
A Recsina-folyó mellett található a Jellasics-tér (Jelačićev trg). Itt található egykori Vámpalota (Magyar Királyi Pénzügyigazgatóság és adóhivatal, 1872–86) épülete.
### Egyéb látnivalók
A Szent György-templom, 13. századi eredetű, a 18. században átépítették.
Határában a várostól északra állnak Grobnik várának romjai. A várat 1416-tól említik Frangepán Miklós birtokaként.
A városháza 16. századi olasz stílusú épület.
A városkapu a 18. században épült, I. Lipót és III. Károly mellszobra díszíti.
A Városi múzeum a Kormányzói palota parkjában található, 1994-ben alapították. A városban fellelhető történelmi tárgyakat állítják ki: fegyverek, fényképek, műtárgyak.
Az Omladinska 14. szám alatt található az egykori Magyar Királyi Tengerészeti Akadémia (Nautica), amelyet Pecz Samu tervezett, 1902–1903 között építették. Az iskolát magát a 18. század végén alapították, és tengerésztiszteket képzett. Az épületben ma az egyetem filozófiai és pedagógiai kara működik.
Az egykori Kivándorló Szálloda a kikötő nyugati végében található. Zielinski Szilárd tervezte 1905-ben, vasbeton szerkezetű, virágmotívumos díszítésű épület. Eredetileg 160 m hosszúnak, kétemeletesnek épült. Egyszerre 800–1600 főt tudott befogadni, annyit, mint egy óceánjáró hajó. Különböző egészségügyi kiszolgáló egységek és ebédlő is tartozott hozzá, villannyal világították és modern szellőztetést szereltek fel. Az 1920-as években vásárokat rendeztek benne, a II. világháborúban egy része elpusztult, azután üzemek működtek benne. Az 1910-es évben 37 555-en vándoroltak ki Fiumén keresztül Amerikába.
## Kultúra
A város kultúrájának fontos elemei a különböző stílusú színházak: nemzeti színház, bábszínház, drámaszínház.
A városi bábszínház fő feladata, hogy megismertesse a megye lakosságával és a turistákkal a helyi és a külföldi bábműveket.
A Drago Gervais irodalmi-díjat a híres irodalmárról nevezték el. 1961-ben adták ki először, és 1974 óta, minden második évben ítélik oda. Olyan szerzők kaphatják meg, akik sokat tettek a környék irodalmának fejlődéséért.
2007-ben új programot találtak ki a turisták számára: turistabuszt, amely a város kulturális nevezetességeit mutatja be. A buszon több nyelven, horvátul, olaszul, németül, angolul, franciául, oroszul, spanyolul és magyarul tolmácsolják a látnivalókat.
### Fesztiválok
A városban számos kulturális programot rendeznek. Ezek közül a két legkiemelkedőbb a városi karnevál és a Fiumei Nyári Éjszakák.
A Fiumei Nyári Éjszakák a legfontosabb kulturális program a városban, amelyet júniusban és júliusban rendeznek meg a város különböző helyszínein. A program által szeretnék megismertetni az emberekkel a város építészeti örökségeit, és ezt különböző zenei produkciókkal, színházi darabokkal is próbálják bemutatni.
A Fiumei Karnevál egy hagyományos tavaszi karnevál. Ezt korábban a magyar, osztrák, német, orosz nemesek szervezték maguknak a 19. században, ma Európa nagy karneváljai közé sorolják. 2001-ben 72 gyermek és 144 felnőtt csapat vonult fel a 110 ezres közönség előtt.
KRAF – Kvarneri amatőr filmszemle. 1969 óta rendezik meg, hazai és külföldi filmek versengenek egymással. Külföldről eddig Közép-Európából, a Balkánról és Amerikából érkeztek filmek, témájuk a szabadság, amit 30 percbe kell sűríteni. A Nyár a várban című zenei–színházi programot Trsat városrészben a Bašćinski glasi Kulturális Egyesület rendezi meg 2006 óta, és horvát cégek a szponzorai. A rendezvénysorozaton 800 előadó lép fel.
A Jazz Time-fesztivál nevű program a helyi dzsessz kedvelőket gyűjti egybe. Nagy segítség ez a kedvelőinek, hisz olyan feltörekvő zenészeket ismerhetünk meg, mint például Elvis Stanić.
## Oktatás
A Pehlini Általános Iskolába 504 fő járt a 2008/2009-es tanévben. Az iskola ebben a tanévben indította el az egész napos oktatási programot is, amelynek keretében 18 diák egész nap az iskolában van, délelőtt oktatást, délután foglalkozásokat tartanak.
A Pećine Általános Iskola 2005 óta vesz részt az UNICEF „Biztonságos és barátságos környezet az iskolákban” programban. A program célja, hogy megszüntessék a gyermekek közti erőszakot. Ez az iskolának 2006-ban sikerült, ekkor kapta az „Iskola Erőszak Nélkül” címet.
Az Első Fiumei Horvát Gimnázium a város első középiskolája, amelyet a jezsuiták alapítottak 1627-ben. 1867-ben magyar agitátorok megszüntették a horvát nyelvű oktatást, ami a diákok ellenérzését váltotta ki. 1881-ben el is költöztették az iskolát. Az oktatás csak a második világháború után folytatódott ebben az intézményben.
A Fiumei Olasz Szakközépiskolát 1888-ban alapították, amelynek célja ma is a fiumei olaszok anyanyelvű oktatása.
Az Ipari Iskola egy 1923-ban alapított olasz nyelvű iskola volt. Az épület maga 1900-ban épült egy magyar általános iskola részére. A második világháború alatt és után nem működött, csak 1958-ban nyitotta meg újra a kapuit.
A Fiumei Egyetemre összesen 18 264 fő járt a 2008/2009-es tanévben, ebből 7199 férfi és 11 065 nő. Több nemzetközi szervezetnek is tagja: EUA – Európai Egyetemek Társasága, CEI – Közép-európai Egyetemek hálózatának Kezdeményezése, Adriai-Jóni-medence Egyetemeinek Hálózata.
A Fiumei Egyetem karai:
- Művészeti Kar
- Fiumei Teológia
- Orvostudományi Kar
- Tengerészeti Kar
- Műszaki Kar
- Építészeti Kar
- Jogi Kar
- Filozófiai Kar
- Közgazdaságtudományi Kar
- Tanárképző
## Közlekedés
Fiume Horvátország legnagyobb és legfontosabb tengeri kikötője, ahova 2007-ben 13 millió tonna szállítmány futott be.
A térség autóútjai megfelelőek. 2004-ben fejeződött be az A7-es autópálya építése, amely a szlovén határig tart. 2008-ra elkészült az A6-os autópálya, amely Zágráb és Fiume között fut, és ugyanebben az évben fejezték be várost elkerülő utat. Az A7-es autópályáig Fiume keleti bekötésére 404-es számon új autóút épült 1300 m hosszú alagúttal és kikötői felüljáró-rendszerrel.
Fiuménak 1970 óta van repülőtere, Krk szigetén. 2005-ben 130 ezer, 2008-ban már 250 ezer utas fordult meg rajta.
### Vasút
Stratégiai közlekedési csomópont a horvát vasúti közlekedés centruma helyezkedik itt és Fiumét vasútvonal köti össze Zágrábbal, Ljubljanával és Trieszttel is.
Történetét tekintve a kiegyezés után megindult a térség vasúti fejlesztése is. 1871–72-ben a tengerpart feltöltésével építették meg az új főpályaudvart. 1874-ben készült el és nyílt meg a Károlyváros–Fiume vasútvonala. A pályaudvar épületét 1891-ben Pfaff Ferenc tervezte, tiszteletére 2001-ben a pályaudvaron emléktáblát helyezett el a Magyar Közlekedési Közművelődésért Közalapítvány. Ide érkezett meg Esti Kornél (a Csók című novellában?). A pályaudvar előtt egy 1914-ben, a Magyar Királyi Állami Vasgyárakban készült mozdonyt helyeztek el. Ez a vasútállomás volt a Déli Vasút végpontja. 1880-ban a MÁV megvásárolta a vonalat, amely 1918-ig a tulajdonában volt.
### Közösségi közlekedés
1899-től villamos járta a város utcáit egészen 1952-ig. A város közösségi közlekedését ma a KD Autotrolej d.o.o cég autóbuszai biztosítják. A céget 1951-ben alapították, amikor trolibuszokat állítottak üzembe, majd ezeket 1970-ig kivonták a forgalomból, azóta csak autóbuszok szállítják az utasokat. Ez jelentős visszalépés a környezetvédelem szempontjából, bár a buszok márkája Man és Mercedes. A városban 18 autóbuszvonal van.
### Légi közlekedés
A város repülőtere a Fiumei repülőtér.
## Sportélete
A városban 297 ezer m2 területen helyezkednek el sportlétesítmények, ebből 23 ezer m2 a fedett objektum. 38 sportegyesület működik.
Fiume legismertebb sportegyesülete a HNK Rijeka, amely az első osztályban játszó labdarúgó-egyesület. A csapat többször megnyerte a horvát ill. jugoszláv kupát. A legismertebb vízisportklub a Primorje Úszóegyesület. Az úszókon és szinkronúszókon kívül vízilabdacsapatuk is van. A klub több olyan sportolót is kinevelt, akik Európa- és világbajnokságokon érmet nyertek.
Autómotor-sportra is alkalmas a város. Itt épült Horvátország egyik olyan pályája, ahol nemzetközi versenyeket is lehet rendezni.
Az első nemzetközi labdarúgó mérkőzést Horvátországban, Fiuméban rendezték meg, 1905-ben. A meccs az Atletico Fiumano és a SS Slavonia között zajlott.
A pekingi olimpián a fiumei Sjnežana Pejčić a légpuska 10 méteres versenyszámában bronzérmet nyert.
## A város szülöttei
- Bardarini József (1708. október 8.) jezsuita szerzetes
- Adamich András Lajos (1766. november 29.) országgyűlési képviselő, író.
- Vukovics Sebő (1811. július 20.) Temes vármegye alispánja. 1848–1849-ben a Délvidék kormánybiztosa, igazságügyminiszter, országgyűlési képviselő.
- Giovanni Luppis (1813. augusztus 27.) az első önálló hajtású torpedó feltalálója.
- Ivan Zajc (1832), zeneszerző, karmester.
- Wartha Vince (1844. július 17.) kémikus, az MTA tagja.
- Zambra Alajos (1886. február 7.) irodalomtörténész, egyetemi tanár.
- Neményi Pál (1895. június 5.) fizikus, Bobby Fischer sakkvilágbajnok édesapja.
- Ödön von Horváth (1901. december 9.) osztrák drámaíró, elbeszélő.
- Berzsenyi Ralph (1909. február 26.) olimpiai ezüstérmes sportlövő.
- Kutasi György (1910. szeptember 16.) olimpiai bajnok vízilabdázó.
- Lénárd Ferenc (1911. október 1.) pszichológus.
- Kádár János (1912. május 16.) kommunista politikus, miniszterelnök, pártfőtitkár.
- Vásárhelyi Miklós (1917. október 9.) újságíró.
- Arianna Szörényi (1933. április 18.) írónő.
- Csíkszentmihályi Mihály, (1934. szeptember 29.) a flow pszichológiai jelenség elméletének megfogalmazója. Pedagógus, egyetemi tanár, az MTA külső tagja, szakterülete a fejlődés- és neveléslélektan valamint a kreativitás- és tehetségkutatás.
- Damir Matovinović, (1940. április 6.) labdarúgó-játékvezető.
- Mirza Džomba (1977. február 28.) horvát válogatott kézilabdázó, a MKB Veszprém korábbi játékosa.
- Snježana Pejčić (1982. július 13.), sportlövő
- Romolo Venucci (1903. február 4. – 1976. augusztus 3.) apai ágon magyar származású olasz festőművész.
## Testvérvárosai
Fiume testvérvárosainak listája
## Galéria
## Fordítás |
245,581 | Molfetta | 26,532,484 | null | [
"Bari megye települései",
"Molfetta"
] | Molfetta város (közigazgatásilag comune) Olaszország Puglia régiójában, Bari megyében, az Adriai-tenger partján. A Molfetta-Ruvo-Giovinazzo-Terlizzi egyházmegye püspöki székvárosa. Felújított óvárosa és kikötője kedvelt turisztikai célpont.
A város határában álló töbör (a Pulo di Molfetta) falában lévő barlangokat az i. e. 6. évezredtől közel kétezer évig az ősember lakta. A mai település elődjét, egy kis halászfalut valószínűleg görög telepesek alapították az i. e. 4. században. A keresztes háborúk idején vált jelentős településsé, ugyanis a Szentföldre vezető út egyik fontos kikötője lett. A visszatérő keresztesek a városfalaktól mintegy kilométernyire egy, a Szűzanyának felajánlott ispotályt létesítettek. Ebben a legendák szerint megfordult a csodatételeiről híres Bajorországi Szent Konrád, Molfetta későbbi védőszentje is. A 16–17. századig területe egy kis, part menti szigetre korlátozódott, majd a szárazföldtől elválasztó csatorna feltöltése után dél felé terjeszkedett, a történelmi, falakkal körülvett óváros pedig fokozatosan elnéptelenedett. 1964-ben néhány épület össze is omlott. Az 1990-es évek végén, 2000-es évek elején az óváros utcáit felújították, az omladozó palotákat helyreállították. A város nevezetessége a pulo mellett a román stílusban épült régi dóm, a San Corrado, amely Otranto, Bitonto, Troia és Bari katedrálisaival együtt szerepel a világörökségnek javasolt helyszínek között.
Az óváros gerince a Via Piazza, amely egykor a piactérbe futott. Erre merőleges, kelet-nyugat irányú a Via San Pietro, amely a régi dómot köti össze a Piazza Municipióval, amin egykoron vár, az úgynevezett Rondella állt. Napjainkban ez a tér az óváros egyetlen nagyobb nyílt területe. Az óváros főbejárata a ma is álló Arco della Terra volt, a mai Corso Dante középtájékán. A kapu fölé emelkedett az óratorony (Torre dell’Orologio), amit 1897-ben bontottak el. Az óváros keletről a Piazza Municipión, északon pedig a dóm felől közelíthető meg. Az óvárost a széles Corso Dante Alighieri választja el az új városnegyedektől; ennek helyén a 18–19. századig egy várároknak kiképzett csatorna volt.
## Fekvése
Az Adriai-tenger partján fekszik, Baritól északnyugatra, Bisceglie és Giovinazzo között. A szárazföld belseje felé Terlizzi és Ruvo di Puglia határolják. Az óváros egy félszigeten (eredetileg sziget) fekszik, a kikötőtől délnyugatra. A város területe enyhén lejt a tengerpart felé. Legmagasabb pontja 143, átlagos magassága 18 méter.
## Geológiája
Geomorfológiai szempontból tekintve Molfetta területe átmenetet képez Bari tengerparti síksága (ami itt már jelentősen leszűkül) és a Murgia dombos vidéke között. A pugliai tengerpartot a pleisztocénben és a holocénben lerakódott tengeri üledékrétegek alkotják, míg a Murgiát a krétában keletkezett, majd később, az Appenninek orogenezise során kiemelkedett mészkő- és dolomitrétegek. A vidék, felépítése miatt, karsztformák által tagolt (szurdokvölgyek, dolinák, víznyelők stb.), amelyek közül a leghíresebb a Pulo di Molfetta nevű töbör.
## Éghajlata
A városnak jellegzetes mediterrán éghajlata van, hosszú és meleg nyarakkal, valamint enyhe telekkel, kevés csapadékkal. Mikroklímáját befolyásolják az Adriai-tenger felől érkező szelek is. A Köppen-féle éghajlatosztályozási rendszerben a C osztályba tartozik.
## Története
### A város alapítása
Az első emberek a vidéken a Molfetta határában fekvő, 150 méter átmérőjű töbör, a Pulo di Molfetta falában lévő karsztbarlangokban telepedtek le. Egyes régészek és történészek véleménye szerint a lakosság a tengerpart felé húzódott, és egy kis part menti szigetre telepedett át, amely egyrészt biztonságot nyújtott, másrészt pedig kiváló terület volt a kezdetleges mezőgazdálkodásra.
A hivatalos álláspont szerint görög telepesek alapították az i. e. 4. században. A római uralom idején vált kis halászfaluból jelentősebb településsé, erre utalnak az ebben a korban megépített védművek és templomok. Valószínűleg a közeli Rubóval folytatott kereskedelem is hozzájárult fejlődéséhez.
A 217-ből származó Itinerarium Provinciarum Antonini Augusti említést tesz egy Respa nevű településről Turenum és Natiolum között. Valószínűleg a város egykori nevének (Melpha) elírásáról van szó. A város neve a rómaiak idején Melfactára változott, aminek jelentése mézből készült, ami valószínűleg a vidék kedvező éghajlatára utalhatott. Egy helyi legenda szerint a város nevét Constantinus császár katonái után kapta, akik itt leltek menedékre egy pusztító vihar után. A város neve a későbbiekben tovább változott: Melphi, Mephicte, Melfictum, végül Molfetta.
### Középkor
A Nyugatrómai Birodalom bukása után Apulia részeként Molfetta előbb a gótok, majd a bizánciak és a longobárdok fennhatósága alá került. A tenger felől folyamatos fenyegetettségnek volt kitéve, a szaracén kalózok többször is kifosztották. Emiatt a városfalakat megerősítették, és a szigetet a szárazföldtől elválasztó kis csatornát részben betömték. A tengerpart mentén őrtornyokat létesítettek, hogy időben figyelmeztethessék a lakosságot a közeledő szaracénokra.
A város első írásos említése 925-ből származik Melfi néven. 1000-ben vált püspöki székhellyé. A normannok már 1057 előtt elfoglalták a várost, élükön Robert Guiscard vetélytársával, Pietro di Amicóval, Trani grófjával. Guiscard 1057-ben szerezte meg a város feletti uralmat, de csak rövid ideig sikerült megtartania, Molfetta 1058-ban visszakerült a Di Amico családhoz. 1100 körül rövid ideig bizánci fennhatóság alá került. A 12. század végén, 13. század elején a Conversanói grófság része volt.
A normann uralom megszilárdulását követően Bari, Brindisi és Otranto mellett Molfetta is a keresztes hadjáratok egyik fontos kikötője lett. A tengeri kereskedelemnek köszönhetően a 12. században fellendült a város gazdasági élete, ekkor épült fel az impozáns dóm és a püspöki palota. 1148-ban Molfetta kereskedelmi egyezményeket kötött Raguzával, majd Ortonával és Amalfival is, de jelentős kapcsolatokat ápolt Velencével és Alexandriával is.
A Szentföldről visszatérő keresztesek a városfalaktól mintegy kilométernyire ispotályt létesítettek, valamint egy temetőt is létrehoztak, amelyet a Szűzanyának ajánlottak fel. A legendák szerint a kórházban megfordult a csodatételeiről híres Bajorországi Szent Konrád is. Az ott kifejtett gyógyító tevékenysége miatt a város lakossága, szentté avatása után, Molfetta védőszentjévé választotta Konrádot, ereklyéit a dómban helyezték el.
A normannokat a Stauf királyok követték a nápolyi trónon. 1220-ban Molfetta megkapta a szabad királyi város címet, ami azt jelentette, hogy lakossága szabadon választhatott elöljárókat: 12 nemesi származásút és 24 plebejust. Az Anjou-ház uralkodása idején számos templomot és egyéb vallási épületet húztak fel. 1374-ben a nemesség kiharcolta, hogy a plebejusokkal egyenlő számú elöljárót küldhessen a tanácsba, ami zendüléshez vezetett és jelentősen visszavetette a gazdasági fejlődést. 1399-ben Durazzói László vásártartási jogot adományozott a városnak és kibővíttette a kikötőjét. 1448-ban Molfetta püspökét VIII. Ince néven római pápává választották.
### Spanyol és Bourbon fennhatóság alatt
A 16. század elején a Nápolyi Királyság spanyol uralom alá került. A többi királyságbeli településsel együtt Molfettában is elkezdődött a gazdasági hanyatlás időszaka. 1522-ben a város a capuai gróf, Ferrante (Ferdinando) hűbérbirtoka lett, majd tíz év múlva Ferdinando Gonzaga szerezte meg. A Gonzagák 1640-ben eladták a Doria családnak, akik három múlva a Spinola családnak adták tovább, majd a század végén a milánói Scotti-Gallarati családé lett.
1529\. július 18-án került sor a Molfetta kifosztása néven hírhedtté vált véres eseményre, amikor velencei hadihajók, élükön Caracciolo herceggel és Macchia bárójával, megpróbálták elfoglalni a várost. A szárazföld irányából Federico Carafa seregei vonták ostrom alá. A városlakók, Ferdinando gróffal az élükön, visszautasították a megadásra szóló ultimátumot és védelmi állásokat alakítottak ki. A hadihajóknak sikerült bejutniuk a kikötőbe, és a dóm mellett áttörték a városfalakat. A fosztogatás három napig tartott, és ezalatt a város mintegy ötezer lakosa közül legalább ezret meggyilkoltak. A város végül nem került a támadók birtokába, viszont jelentős károkat szenvedett: házakat égettek fel, kincseket raboltak el. A lakosságnak rövid időn belül sikerült kijavítania az épületeket. A renoválást követően épült meg számos, ma is látható palota és templom.
A Gonzagák idejében megerősítették a városfalakat, és négy új kaput is építtettek Bisceglie, Terlizzi, Bitonto és Giovinazzo irányába. Az 1600-as évek végén megépítették az új katedrálist és a szemináriumot. 1657-ben pestisjárvány ütötte fel fejét a városban, ami azonban kevés áldozattal járt, és ezt a lakosság Szent Konrád közbenjárásaként élte meg. Ekkor készült el a szent ezüst mellszobra, amelyet napjainkban is körbevisznek a város utcáin a szent ünnepnapján. Megépült a Santa Maria de Principe-templom a pestis áldozatai emlékére, ezt a helybéliek a mai napig a halál templomaként emlegetik (Chiesa della Morte).
A 18. században egy rövid felvirágzási időszak következett, különösen a művészetekben. Ekkor élt és alkotott Molfetta leghíresebb szülöttje, Corrado Giaquinto festőművész, a settecento egyik kiemelkedő alakja.
Az 1714-es utrechti béke eredményeként a Nápolyi Királyságot V. Fülöp spanyol király szerezte meg. Trónra lépése után nem sokkal jelentős fejlesztéseket indított a királyságban, így Molfettában is, ahol újabb városnegyedeket alakítottak ki a városfalaktól délkeleti irányban, valamint megerősítették a kézműves céhek és tengerészek jogait.
### A 19. század
A francia forradalom szele elérte a Nápolyi Királyságot is. 1799-ben kikiáltották a tiszavirág életű Parthenopéi Köztársaságot, amelyhez Molfetta is csatlakozott. A köztársaságnak végül a francia csapatok vetettek véget, akik elűzték Nápolyból a Bourbon-királyt, helyére pedig Napóleon testvérét, Bonaparte Józsefet ültették. Őt Joachim Murat követte, akinek a nevéhez kapcsolódik a feudalizmus felszámolása, s így 284 év után Molfetta ismét szabad város lett. Az 1815-ös Bourbon restaurációt követően a város köztársaság-, vagy franciapárti lakosságát megtorolták. A város lakossága elérte a tizenötezret, megépült a színház, a tanácsház, kibővítették a kikötőt és a temetőt. 1861-ben az újonnan alapított Olasz Királyság része lett. Nemsokára elérte a vasút is, ami új munkalehetőségeket biztosított, de nem oldotta meg a 19. század végi súlyos gazdasági válságot, amelynek eredményeként a lakosság jelentős része kivándorolt Olaszország északi régióiba, Európába, sőt az Egyesült Államokba is.
### A 20. század
A gazdasági válság enyhítésében nagy szerepe volt Gaetano Salvemini polgármesternek, akinek a későbbiekben a fasizmus elleni harc egyik vezéregyénisége lett. 1914-ben elérte a várost a pugliai vízvezeték, így biztosítottá vált az állandó vízellátás, ami révén sikerült visszaszorítani az egyre gyakrabban jelentkező járványokat. Az 1930-as években, Mussolini idején újabb városnegyed épült ki, valamint elkészült a városi könyvtár és kórház is. A második világháború idején a baloldaliak ellenállásának egyik központja volt, akik egy külön pártot alapítottak. 1943-ban egy német bombázó támadást intézett az egyik iskola ellen, egyébként a várost elkerülte a háború szele.
A háború után az újabb városrészek tovább gyarapodtak, viszont a történelmi központ helyzete tovább romlott. Ezt tetőzte be, hogy 1964-ben néhány épület összeomlott, ami révén az elnéptelenedés folyamata felgyorsult. Az 1990-es évek végén, 2000-es évek elején az óváros utcáit felújították, az omladozó palotákat helyreállították. A dómot Otranto, Bitonto, Troia és Bari katedrálisaival együtt szerepel azon helyszínek között, amelyeket világörökségnek javasolnak.
## Népessége
A város lakossága 2009. január 1-jén fő volt, ebből férfi és nő.
A lakosság kor szerinti megoszlása:
- 0–14 év között: fő (ebből férfi, nő),
- 15–64 év között: fő (ebből férfi, nő),
- 65 év felett: fő (ebből férfi, nő).
A népesség számának alakulása:
2007\. december 31-én a városban 839 bevándorlót tartottak számon. A legtöbben a következő országokból érkeztek:
### Vallási élet
Molfetta lakosságának túlnyomó része római katolikus keresztény. A Molfetta-Ruvo-Giovinazzo-Terlizzi Egyházmegye a Bari-bitontói főegyházmegyének van alárendelve. A molfettai egyházmegyét a 12. században alapították, 1836-ban egyesítették a szomszédos Giovinazzo és Terlizzi egyházmegyéivel, majd 1936-ban a ruvóival. Az egyházmegye területére eső összlakosság 99,1%-a római katolikus. A püspök a molfettai új katedrálisban (Duomo Nuovo, vagy Santa Maria Assunta) székel. Molfetta védőszentje Bajorországi Szent Konrád, ünnepét február 9-én tartják, valamint Szűz Mária (Mártírok Madonnája), akiről szeptember 8-án emlékeznek meg.
### Helyi dialektus
Molfettában az olasz nyelv bari dialektusának egyik változatát beszélik. Ennek általános jellemzője, hogy a szóvégi magánhangzók gyakorlatilag csaknem teljesen néma e hanggá alakultak, ami a művelt helyesírásban is megjelenik, hogy jelezze, valaha magánhangzó állt a szó végén. Molfettában egyedi jellemző, hogy az u előtt mindig egy a-t is kiejtenek (például: sciut ⇒ sciaut (elmúlt)). Számos molfettai dialektusban íródott mű is ismert.
## Városkép
### Az óváros
Molfetta történelmi városközpontja egy kb. négyzetméter kiterjedésű félszigeten fekszik. Az ovális alakú óvárost minden oldalról vastag és magas falakkal erősítették meg. Az évszázadok során a falak mellé két-, három-, akár négyszintes épületeket húztak fel, bekebelezve azokat. Többnyire párhuzamos lefutású, egymásra merőleges, keskeny (néhol csak két-három méter széles) sikátorok tagolják. Az épületek arculata egységes, mészkőtömbökből épültek, faragványok díszítik és nagyrészt vakolatlanok. Meggyengült szerkezetük miatt az épületeket az utcák felett átívelő gerendákkal biztosították meg az összeomlástól. Az óváros a 19. században hanyatlásnak indult és fokozatosan elnéptelenedett. 1964-ben néhány épület összeomlott, ami csak gyorsította a lakosság kitelepedését a régi falak közül. A 2000-es évek elején döntött úgy a városvezetőség, hogy felújítja az óváros utcáit és épületeit, remélve a benne rejlő turisztikai potenciál kiaknázását.
Az óváros gerincét a Via Piazza képezi, amely – mint arra neve is utal – egykoron a piac szerepét is betöltötte. Erre merőleges, kelet-nyugat irányú a Via San Pietro, amely a régi dómot köti össze a Piazza Municipióval, ahol egykoron vár állt, az úgynevezett Rondella. A tér napjainkban tulajdonképpen az óváros egyetlen nagyobb nyílt területe. A főbejárat az óvárosba a ma is álló Arco della Terra volt, a mai Corso Dante középtájékán. A kapu fölé emelkedett az óratorony (Torre dell’Orologio), amelyet 1897-ben bontottak el. Az óváros ezen kívül kelet felől a Piazza Municipión keresztül, valamint északon, a dóm felől közelíthető meg. Az óvárost a széles Corso Dante Alighieri választja el az új városnegyedektől, helyén a 18–19. századig egy várárokként működő csatorna volt.
Az óváros nevezetes épületei:
- San Corrado-székesegyház – A régi dóm (duomo vecchio).
- Santa Maria del Pianto-templom – Ismertebb nevén a halál temploma, azaz chiesa della morte
- San Pietro-templom
- Palazzo Giovene
- Sant’Andrea-templom – A templom már 1126-ban létezett, mai barokkos arculatát a 16. századi átépítések során nyerte el.
- Palazzo Ribera – 1775-ben épült palota, kovácsoltvas erkélyekkel
- San Giuseppe-kápolna – 1645-ben a De Luca család számára épült családi kápolna
- Palazzo Tattoli – 1593-ban épült palota értékes reneszánsz, boltíves lépcsőházzal
- Palazzo Passari – 1596-ban épült. Belső udvarát a későbbi tulajdonos, a Lioy-Lupis család tagjainak címere díszíti. A lépcsőház loggiás kialakítású.
- Sant’Anna-kápolna – 1675-ben épült a Passari család számára.
- Palazzo dell’Ex Seminario – Az egykori érseki szemináriumi palota 1761-ben épült, barokk stílusban.
- Palazzo Nesta - A 16. századból származik. Homlokzata reneszánsz stílusú, az architráv fölött egy Madonna szobor áll.
- San Atenogeno-kápolna – 1614-ben építették a jezsuiták.
- San Girolamo-kápolna – 1440-ben építtette Miula De Baro nemesasszony. Jellegzetessége a loggiás homlokzat, két griffszoborral.
- Santa Maria di Costantinopoli-kápolna – 1625-ben épült Teodosio Michielli helyi kereskedő megbízásából.
- Palazzo Michieli – 18. századi nemesi palota
- Palazzo di Mauro Antonio Passari – 1635-ben épült.
- Palazzo di Lattanzio Passari – 1633-ban épült.
- Palazzo di Galante Gadaleta – 1550-ben épült. Innen érhető el a tíz méter magas, henger alakú, tengerre nyíló Passari-torony, amelynek fontos szerepe volt a város védelmében a kalózok ellen.
### Az új városnegyedek
Az új város a történelmi központtól délre alakult ki, a Corso Dante déli oldalán. A város már a 17. században túllépte az egykori falak szabta határt, s már ekkor elkezdték építeni a Santa Maria Assunta-templomot, amelyből később, 1785-ben a város új székesegyháza lett. A 18. század közepétől gyors terjeszkedésnek indult. A város sétáló- és egyben bevásárlóutcája a Corso Umberto I, amely az városi parkot (Villa Comunale) köti össze a vasútállomással, amely Molfetta déli részén fekszik. Az újváros nagyrészt négyzethálós utcaszerkezetű, ami arra utal, hogy tudatosan tervezték. Az ipari negyed a város északnyugati részén épült ki, a Bisceglie felé vezető úton.
Nevezetes épületek:
- Santa Maria Assunta-székesegyház (az új dóm, duomo nuovo)
- Santo Stefano-templom
- Santa Maria Consolatrice degli Afflitti-templom
- Kálvária emlékmű – Egy 1856-ban, mészkőből készült, neogótikus, templomszerű emlékmű. A nyolcszögletű, háromszintes építmény húsz méter magas.
A város északnyugati részén, az egykori kereszteslovagok által épített kórház helyén áll a Madonna dei Martiri-bazilika, ahol minden év szeptember 8-án nagyszabású ünnepséget tartanak Szűz Mária tiszteletére.
### Őrtornyok
A város környékének látnivalói az egykori őrtornyok, amelyeket a tenger és a szárazföld felől érkező ellenség közeledésének jelzésére építettek egészen a 18. századig. Három vonalon épültek ki: Molfetta és Bitonto, valamint Terlizzi között, továbbá a Molfetta–Ruvo di Puglia–Corato vonalon. Bisceglie irányában, a tengerparton áll az 1569-ben felépített Torre Calderina. Elsődleges célja a molfettai kikötő védelme volt. Tőle nem messze, a város felé áll a Torre San Giacomo, amely egykoron valószínűleg az 1143-ban alapított bencés kórház része volt. A várostól délkeletre, Giovinazzo irányában áll a 10. században épített Torre Gavetone. Bitonto (délkelet) irányában áll a Torre Madonna delle Rose (nevét a hozzá tartozó kápolnáról kapta), a Torre Cicaloria (16. század), a Torre Mino (11. század), a Torre dell’Alfiere (16. század), a Torre Villafranca és a Torre Cascione. Terlizzi (dél) irányában áll a Torre Villotta (a 12. században épült, a legendák szerint itt hált meg Bohemund, mielőtt hajóra szállt volna a Szentföld felé az első keresztes hadjáratban), a Torre del Gallo, a Torre Falcone (16. század) és a Torre Cappavecchia (a 16. században épült és ahol a legendák szerint egy közeli paraszt hatalmas kincset talált a 14. században, amit valószínűleg zsidók rejtettek el benne). A Ruvo (délnyugat) irányában álló tornyok: Torre del Capitano (a Bariban székelő bizánci katapán építtette), Torre Pettine Azzollini (16. században épült erődített családi házként), Torre Zappino, Torre Navarino, Torre Eremo Mezzasapone (neve is arra utal, hogy egykoron egy remete lakott benne), Torre Claps di San Martino, Torre Il Casale és a Torre Chiusa della Torre (a 9. században épült szintén a katapán számára).
### Pulo di Molfetta
A Pulo a város egyik fő látványossága. Molfetta határában található, kb. másfél kilométerre a központtól. Egy 600 méter kerületű, 30 méter mély, ovális alakú töbör. Hírnevét, hasonlóképpen az altamuraihoz, a benne talált őskori leleteknek köszönheti. A karsztosodási folyamatok következtében falaiban több szinten, különböző mélységű barlangok alakultak ki, amelyekben az 1900-as évek elején végzett régészeti kutatások újkőkorszaki emberi tevékenységre utaló nyomokat találtak. A régészek és történészek véleménye szerint az i. e. 6. évezredben a barlangokban egy faluhoz hasonlítható közösség alakult ki, és ez az i. e. 4. évezredig állt fenn. A lakosság valószínűleg állattenyésztéssel foglalkozott, amire a nagy mennyiségben megtalált állati eredetű csontokból lehet következtetni. Az itt talált obszidián eszközök arra utalnak, hogy kereskedelmi kapcsolatot ápolt a Lipari-szigetekkel és Szardíniával. Mindezek mellett 49 sírt is találtak a töbörben. Az i. e. 9–2. évezredben a település központja átkerült a pulót körülvevő fennsíkra, majd fokozatosan elnéptelenedett. Az 1500-as években a nyugati szélére egy kapucinus kolostor épült, majd a 18. században egy salétromkitermelő üzemet létesítettek az egyik köztes szintjén, ugyanis egyes barlangokban nagy mennyiségű kálium-nitrátot találtak. Az 1980-as irpiniai földrengés során a töbör, illetve a barlangok falai életveszélyesen meggyengültek, ezért lezárták a látogatók előtt. 1995–1997 között a régió pénzügyi támogatásával stabilizálták a falakat, felújították a régi salétromgyárat, és egy látogatóközpontot alakítottak ki a peremén.
## Kultúrája
### Oktatása
A városban kilenc általános iskola, nyolc gimnázium, két műszaki középiskola és három szakiskola, valamint két felsőoktatási intézmény működik: a Bari Tudományegyetem kihelyezett kémia kara, valamint egy ápolónőképző. A város könyvtárát 1922-ben alapították, miután névadója, Giovanni Panunzio a városnak adományozta könyvgyűjteményét. Az olvasóközönség előtt 1927-ben nyitotta meg kapuit. A városban található Puglia legnagyobb teológiai könyvtára, a Biblioteca del Seminario Regionale.
### Múzeumai
A városban az alábbi múzeumok működnek:
- Molfettai Egyházmegyei Gyűjtemény (Museo Diocesano di Molfetta) – A múzeum a püspöki palotában székel. Története 1881-re nyúlik vissza, amikor a palota néhány termében a pulói feltárásból származó régészeti leleteket állították ki. A múzeum később értékes képzőművészeti alkotásokkal bővült. Az új tárlatokat 1980-ban nyitották meg. Jelenleg hat külön kiállítás tekinthető meg: régészet, kőtár, szobrászat, festészet, vallási kegytárgyak és érmék.
- „Leonardo Minervini” Kortárs Művészeti Gyűjtemény (Raccolta d’arte contemporanea sala „Leonardo Minervini”) – 1996-ban alapították, kortárs helyi művészek (Michele Romano, Liborio Romano, Franco d’Ingeo, Natale Addamiano, Franco Valente, Michele Paloscia és Anna Rita Spezzacatena) alkotásainak bemutatására. Külön terem foglalkozik a névadó Leonardo Minervini munkásságával.
- A Santa Maria dei Martiri-bazilika múzeuma (Museo della Basilica di Santa Maria dei Martiri) – A bazilika melletti kolostorépületben létrehozott múzeumban vallási kegytárgyakat állítottak ki (egyesek a 11–12. századból származnak), valamint a Mária-kultuszhoz kapcsolódó festményeket, lenyomatokat.
### Hagyományai
A hagyományos karácsonyi és húsvéti ünnepségek mellett Molfetta legjelentősebb vallási ünnepe a Madonna dei Martiri fesztivál. A hagyomány a 18. századra nyúlik vissza, és Szűz Mária (aki a város egyik védőszentje is) ünnepén, szeptember 8-án tartják. 1846-ban a nápolyi Giuseppe Verzella által, a Madonna dei Martiri-bazilika számára készített Szűz Mária szobrot ünnepélyes keretek között, egy vitorlás csónakon a kikötő túloldalán álló régi dómba szállították. Azóta minden évben megismétlik az eseményt, amit a helyiek fést d’la Médonnak (a Madonna ünnepének) neveznek. A fesztivál egybeesik a molfettai vásárral. 1395-ben Durazzói László nápolyi király vásárrendezési jogot adományozott a városnak. A vásár kezdetben nyolc napig tartott szeptember 8. és 15. között, de az évszázadok során időtartama három napra csökkent (szeptember 7-től 9-ig). Ez idő alatt kirakodóvásárt szerveznek, számos kulturális eseményt, koncerteket, tűzijátékot, valamint egyházi ünnepségeket is rendeznek.
## Konyhája
Molfetta konyhája változatos, egyszerű és különleges ételek egyaránt megtalálhatók. A tengerészeti hagyományok miatt az ételek többségének alapanyaga a hal. Ilyen például a ci(e)mbott(e) nevű leves, amely friss halból, paradicsomból, fokhagymából és olívaolajból készül. A tenger gyümölcseit (különféle kagylók) általában nyersen fogyasztják. Az előételek közül jellegzetes recept a strascenète, ami korpából készült orecchiette tészta, fehérrépával és sertéshússal megkészítve. Az u’ calzòene tulajdonképpen egy tőkehallal, hagymával, olívával töltött focaccia-féle. A desszertek közül helyi specialitás a mandulás bocconotto, valamint a különböző lekvárokkal töltött la scarcèdd(e) nevű péksütemény.
## Sportélete
A város stadionját (Stadio Comunale „Paolo Poli”) 1923-ban építették, majd 1953-ban és 1994-ben bővítették ki. A labdarúgópálya mellett atlétikai pályával is rendelkezik, szomszédságában teniszpályák állnak, valamint egy sportcsarnok. A vízisportok kedvelői számára a 2003-ban épített városi uszoda biztosít lehetőséget. 2004-ben épült fel a város második sportcsarnoka a (Palazzetto dello Sport „Giosuè Poli”).
A városban több sportegyesület működik:
- A.C.D. Molfetta Sportiva – 1917-ben alapított labdarúgócsapat, amely az országos harmadosztályban játszik valamint a regionális bajnokságban
- A.S.D. Real Molfetta C5 – a város futsalcsapata az országos másodosztályban játszik
- Nuova Virtus Molfetta – 1998-ban alapított kosárlabdacsapat, amely országos szinten is ért el sikereket (másodosztályig küzdötte fel magát, jelenleg a harmadosztályban játszik)
- Azzurra Volley Molfetta – női kézilabdacsapat
- Pallavolo Molfetta – a férfi kézilabdacsapat az országos másodosztályban játszik.
- Hockey Club Molfetta – a jégkorongcsapatot 1980-ban alapították.
## Gazdasága
A molfettai gazdaság alapja évszázadok óta a halászat, amelynek részaránya a város gazdasági termelésében az utóbbi évtizedekben jelentősen visszaesett. A halászat felvirágoztatásában jelentős szerepe volt a kikötőnek, amelynek köszönhetően a 20. század végén Molfettát az ország egyik jelentős kikötővárosaként tartották számon. A 2012-ben is zajló, várhatóan 2014-re befejeződő bővítési munkálatok révén a kikötő sokkal nagyobb kereskedelmi forgalmat fog majd lebonyolítani.
A mezőgazdaság a terméketlen hátország miatt gyengén fejlett, az olívabogyó- és gyümölcstermesztés, valamint a borászat révén van jelen. Az ipar a város északnyugati irányában, az ipari park területén koncentrálódik. Az ipar könnyűipari létesítmények (élelmiszeripar, textilipar) révén van jelen, de jelentős az agyag tetőcserép-gyártás is. A kereskedelem két meghatározó létesítményei a Città della Moda és a Centro Commerciale Ipercoop-Mongolfiera bevásárlóközpontok. 2009-ben nyitotta meg kapuit Puglia vidámparkja, a Miragica Terra dei Giganti.
Az egyik bővülő gazdasági ágazat a turizmus. 2010-ben, az előző évhez képest 18,4%-kal nőtt a városba látogatók száma. A legtöbben az Egyesült Államokból, Belgiumból, Franciaországból, Németországból, valamint Olaszország északi régióiból érkeztek.
A városban, a megyeközpont közelsége miatt nincs sem rádió- sem televízióadó. A nyomtatott sajtó a bari, valamint a megyei és országos újságok révén van jelen. A város legjelentősebb hírportálja a www.quindici-molfetta.it és az www.ilfatto.net.
## Közlekedése
Molfettát érinti az A14-es, Bolognát Tarantóval összekötő autópálya (Autostrada Adriatica). Nápoly felől az A16-os autópályán közelíthető meg, amely az 55 kilométerre fekvő Canosa di Puglia mellett ér véget. A tengerparti városokkal (Bari, Giovinazzo, Bisceglie, Barletta, Trani) az SS16-os főút köti össze, valamint az SS16 bis, amely az előbbivel párhuzamosan halad, de elkerüli a városközpontokat. Az SP112-es megyei út összeköti Molfettát Terlizzivel. A szomszédos településekkel a STP Bari és a Cotrap autóbusz-társaságok révén van összeköttetés. A városban négy autóbuszvonal üzemel, ezeket az M.T.M. spa. vállalat üzemelteti.
Molfetta a Pescarát Leccével összekötő vasúti fővonal, az úgynevezett „adriai vasút” mentén fekszik. Rendszeres járatok kötik össze Barival, Foggiával és Barlettával. A pályaudvar a város délnyugati részén található.
A legközelebbi repülőtér a Bari-Palese.
### A kikötő
A kedvezőtlen mezőgazdasági hátország miatt a város már alapítása óta a tenger erőforrásaira volt utalva. A kedvező földrajzi adottságoknak köszönhetően a kikötő az óvárostól, az egykori Sant’Andrea szigettől keletre alakult ki. Az első móló 1269-ben épült meg (San Cosma), majd az 1400-as években a Cala di San Girolamo követte. A 16. század közepén V. Károly parancsára a kikötőt kibővítették, ekkor épült meg a régi dóm előtti rakpart is. Jelentős fejlesztéseket végeztek 1844 és 1849 között, s a város kikötője ekkor nyerte el mai alakját (megépültek a San Corrado és San Michele mólók). A világítótornyot 1853 és 1857 között építették. A kikötő védelmében 1910 és 1949 között egy hullámtörő gátat építettek az északkeleti részén. Ma a kikötő négyzetméteren terül el, 1395 méternyi rakparttal. 2008-ban, a régitől északnyugatra elkezdődtek az új kikötő építési munkálatai. Az építkezés várhatóan 2014-re fejeződik be, és a velencei Mo.S.E.-terv projekt után az olasz állam második legjelentősebb tengeri infrastrukturális beruházása.
## Híres molfettaiak
- Sergio Panunzio (1886–1944) jogász, filozófus, újságíró
- Angelo Amato 1938–) római katolikus bíboros
- Nicola Ayroldi (1965–) labdarúgó-edző
- Antonio Bello (1935–1993) római katolikus püspök
- Giulio Cozzoli (1882–1957) szobrász
- Stefano de Dato (1869–1940) ellentengernagy, polgármester
- Beniamino Finocchiaro (1923–2003) politikus
- Vito Cesare Boccardi (1835–1888) vállalkozó
- Corrado Giaquinto (1703–1766) festő
- Antonio Lupis (1649–1701) író
- Girolamo Minervini (1919–1980) jogász
- Gaetano Salvemini (1942–) labdarúgó
- Gaetano Salvemini (1873–1957) történész, politikus
- Giuseppe Saverio Poli (1746–1825) természettudós
- Michele Salvemini (1973–) rapper
## Testvérvárosai
Molfetta testvérvárosai:
- Görlitz, Németország
- Fremantle, Ausztrália |
161,337 | I. Amenhotep | 26,340,124 | null | [
"Az i. e. 1500-as években elhunyt személyek",
"Az i. e. 16. században született személyek",
"Egyiptomi múmiák",
"Fáraók",
"Gyermek uralkodók",
"XVIII. dinasztia"
] | I. Amenhotep (uralkodói nevén Dzseszerkaré; i. e. 1534 körül, ur.: kb. i. e. 1525 – i. e. 1504) az ókori egyiptomi XVIII. dinasztia második fáraója. A hükszósz megszállókat kiűző I. Jahmesz fia volt, valószínűleg gyermekként került a trónra. Apja tevékenységét folytatta: befejezte Jahmesz építkezéseit, megszilárdította az egyiptomi fennhatóságot Alsó-Núbiában. Gyermektelenül halt meg, I. Thotmeszt jelölte ki örököséül, aki feltehetőleg a húgának a férje volt. Halála után Amenhotepet és anyját, Ahmesz-Nofertarit istenként tisztelték.
## Származása és trónra lépése
I. Jahmesz fáraó és Ahmesz-Nofertari királyné gyermekeként született. Nem ő volt a legidősebb fiú; öt évvel trónra lépése előtt még bátyja volt a kijelölt trónörökös, ő azonban korán meghalt. Úgy tűnik, még gyermek volt, amikor trónra került, és anyja segíthette a kormányzásban.
Apja volt az, akinek hosszú háborúskodás után végül sikerült kiűzni Egyiptomból a hükszósz megszállókat. Amenhotep így már uralkodása elejétől kezdve ténylegesen uralkodott mind Alsó-, mind Felső-Egyiptom felett.
Amenhotep felesége nagy valószínűséggel testvére, Ahmesz-Meritamon volt, bár erre minden kétséget kizáró bizonyítékot még nem sikerült találni. Egy további lehetséges felesége Ahhotep, akinek azonban létezése vitatott. Lehetséges, hogy volt egy Amenemhat nevű fia, aki azonban gyermekként meghalt.
## Uralkodása
Több jel is arra mutat, Amenhotep pár évig társuralkodó volt apja mellett. Az egyik jel az, hogy Ahmesz-Nofertarit már férje 22. uralkodási évében a király anyjaként említik, tehát fia már uralkodó lehetett. A másik, hogy Amenhotep – karnaki reliefjei alapján – megünnepelte szed-ünnepét, vagy legalábbis előkészületeket tett rá, erre az ünnepre pedig hagyományosan a fáraó 30. évében került sor, aminek Amenhotep csak akkor juthatott a közelébe, ha hozzászámolta társuralkodóként töltött éveit is.
Trónra lépésének ideje elég jól megállapítható, és hozzá viszonyítva több más fáraóé is. Uralkodása alatt íródott az ún. Ebers-papirusz, melyben rögzítik, hogy a Szíriusz heliakus kelése a 9. évben semu évszak 3. hava 9. napjára esett. Ez csak minden 1461. évben esett ugyanarra a napra, így abból, hogy I. Amenhotep 9. évében mikorra esett, kikövetkeztethető a fáraó trónra lépésének éve. Némi bizonytalanságra ad okot, hogy nem tudni, hol figyelték meg a csillag felkelését – ha Memphiszben, akkor az i. e. 1537. évben történhetett, amiből következik, hogy a fáraó i. e. 1546-ban lépett trónra, de ha Thébában, akkor húsz évvel később, i. e. 1517-ben figyelhették meg a csillagot ezen a napon, így a fáraó i. e. 1526-ban lépett trónra. Mivel Théba volt a jelentősebb város ebben az időben, feltételezik, hogy az utóbbi dátum a helyes.
Manethón szerint 20 év 7 hónapig vagy 21 évig uralkodott. Bár a legmagasabb uralkodási éve, ami fennmaradt, a 10., az udvari csillagász, Amenemhat sírja Manethón adatát erősíti meg, a csillagász ugyanis azt írja egy feliratán, hogy 21 évig szolgált Amenhotep alatt.
### Hadjáratai
Amenhotep folytatta apja núbiai hadjáratait. Két uralkodói neve, a Hórusz-név („A bika, ki uralma alá hajtja az országokat”) és a Két úrnő-név („Aki nagy félelmet kelt”) arra utalhatott, hogy meg akarta hódítani a környező népeket.
A 8. uralkodási év körül sikeres hadjáratra került sor a 2. kataraktától délre, hogy kibővítse Egyiptom határait. Feltehetőleg ezt a hadjáratot említi sírjában a kor két híres katonája, Jahmesz, Abana fia és Jahmesz Pennehbet. Az aranybányái miatt fontos Núbia egyiptomi uralom alatt tartása nagy anyagi hasznot hozott és lendületet adott Egyiptom gazdaságának. Szai szigeténél templomot építtetett, ami annak jele, hogy az egyiptomi fennhatóság már a 2. kataraktától délre is megszilárdult.
Jahmesz Pennehbet sírjának egy felirata említ egy hadjáratot Kehek földjére is. Ezt a helyet nem sikerült beazonosítani, feltételezték, hogy a líbiai keheg törzs területére utal, és a líbiaiak Jahmesz halálát kihasználva beljebb nyomultak a Nílus-deltába. Mint azonban kiderült, a kehegek csak később telepedtek meg ezen a környéken. Lehetséges, hogy Kehek földje is Núbiát jelenti.
A második átmeneti korban Egyiptom elveszítette a nyugati sivatagot és oázisait. Nem tudni pontosan, mikor sikerült visszafoglalni őket, de nem történhetett I. Amenhotep idejénél később, mivel uralkodása alatt említik egy sztélén „az oázisok kormányzója” címet.
Nincs feljegyzés Szíriába vagy Palesztinába vezetett hadjáratról, de I. Amenhotep utóda, I. Thotmesz, mikor hadjáratot vezetett az Eufráteszig, nem ütközött ellenségbe. Amennyiben Thotmesz nem vezetett korábban hadjáratot ide, úgy valószínűleg elődje tette. Talán erre utal két feljegyzés: Amenhotep feltételezett sírjában említik Kedmi városát, amely valahol Kánaánban vagy a Jordánon túl lehet, Amenemhat sírjában pedig ellenséges hangnemben említik Mitannit. Ezek a feljegyzések azonban nem feltétlenül utalnak hadjáratra, és nem is biztos, hogy I. Amenhotep uralkodása alatt készültek; Amenhotep sírját nem tudták teljes bizonyossággal azonosítani, Amenemhat pedig több olyan királyt is szolgált, akikről tudni, hogy megtámadták Mitannit.
### Építkezései
A fáraó uralkodásának egy jelentős része békében telt, ami kedvezett az építkezéseknek. Deltabéli építkezésekről nem maradt fenn bizonyíték, a központi helyet a fáraó figyelmében minden kétséget kizárólag Théba foglalta el, melynek istene, Ámon Egyiptom legfőbb istenévé vált. Az ő tiszteletére épülő karnaki templom évszázadokon át épült.
Amenhotep karnaki építkezései közt megemlítendő az egykori déli főbejárat, egy 20 könyök szélességű mészkőkapu, melynek helyén ma a 7. pülón áll, valamint egy kápolnák tagolta kőfal. A kápolnákban többek közt Amenhotepet és Ahmesz-Nofertarit ábrázolták, amint Ámonnak áldoznak. Ezeket a mészkőkápolnákat később III. Thotmesz elbontotta, majd homokkőből újraépíttette. A déli főbejáratot Amenhotep szed-ünnepének jelenetei díszítették. A főépítész, Ineni – aki több későbbi fáraó alatt is szolgált – említi sírja feliratain a 20 könyök szélességű kaput. Ő felügyelte az alabástromszentély, valamint I. Szenuszert fehér kápolnájának másolata építését is. Ezeket később III. Amenhotep lebontatta, hogy az építőanyagot felhasználhassa a 3. pülónhoz, melyet ő építtetett – de a pülónból kibontott kápolnát sikerült rekonstruálni.
Amenhotep uralkodása alatt jött létre a Királyok völgye sírjainak építkezésén dolgozó munkások faluja, melyet ma Dejr el-Medina néven ismernek. Amenhotepet és anyját az Újbirodalom idején a település patrónusainak tartották és istenként tisztelték.
Amenhotep a karnaki építkezésekhez homokkőbányát nyittatott, ezenkívül megkezdte az alabástromkitermelést, és a Sínai-félsziget türkizbányáit is megnyittatta. A Sínai-félszigeten rendbehozatta és megnagyobbíttatta Hathor középbirodalmi kápolnáját Szerabit el-Khadimnál.
A fáraó ezenkívül építkezett Abüdoszban is, akárcsak apja, Dirá Abu'l Nagától délre pedig kis halotti temploma állt; így ő lehetett az első újbirodalmi fáraó, akinek halotti temploma máshol épült, mint sírja. Ebben a későbbi fáraók követték példáját.
Több szobra és domborműve a középbirodalmi stílust utánozza, és annyira hasonlóak I. Szenuszert szobraihoz, hogy gyakran a régészeknek is nehéz megkülönböztetni őket.
### Kultúra
Amenhotep udvari csillagásza, Amenemhet állítja egy feliraton a sírjában, hogy ő találta fel a vízórát.
Az Amenhotep uralkodása alatt íródott Ebers-papirusz a legfontosabb történeti dokumentum az ókori Egyiptom orvostudományát illetően. Szintén ezen a papiruszon maradt fenn egy naptár ünnepnapokkal, mely arra utalhat, I. Amenhotep megpróbálhatta átdolgozni a korábbi naptárakat. Ebben az időben nyerhette el végső formáját az Amduat könyve, mert I. Thotmesz sírjában már megjelenik.
## Sírja és múmiája
Nem tudni pontosan, hol temethették el Amenhotepet eredetileg. Két lehetséges sírhely merült fel: a Dira Abu'l-Naga-i ANB jelű sír, valamint a Királyok völgyében a KV39. Az előbbi valószínűbb, mivel találtak itt Amenhotep és családtagjai nevével díszített tárgyakat; a KV39 valószínűleg inkább ideiglenes raktárként szolgálhatott a később a DB320-ba temetett múmiák számára. Fennmaradt egy feljegyzés IX. Ramszesz korából, miszernt Amenhotep sírja abban az időben háborítatlan volt.
1881-ben több más királyi múmiával együtt a Deir el-Bahari-i rejtekhelyen találtak rá Amenhotep múmiájára, melyben nem tettek kárt sírrablók. Mivel nagyon szépen megmaradt eredeti múmiamaszkja és bepólyált állapota, ez az egyetlen királyi múmia, melyet nem bontottak ki. Ma a kairói Egyiptomi Múzeumban található.
## Kultusza
Amellett, hogy Deir el-Medina védőistene volt, három formában is imádták: „a város Amenhotepje”, „Amenhotep, Ámon kedveltje” és „a templomudvar Amenhotepje”. Jóslatokat adó istenként volt ismert. Több ünnepet is tartottak tiszteletére: az első hónapban volt Amenhotep megjelenésének ünnepe a munkások falujában (valószínűleg ekkor vitték szobrát Deir el-Medinába), volt egy ünnepe a negyedik hónap harmincadik napján, valamint kettő a hetedik hónapban. Ezek közül az első valószínűleg halála évfordulója volt, a második pedig „a város ura, Amenhotep király nagy ünnepe” volt, ami négy napig tartott, és később erről kapta a nevét Phamenóth hava az ókori egyiptomi naptárban. Ünnepet rendeztek továbbá Amenhotep tiszteletére a 9. hónap 27. napján illetve a 11. hónap 11. és 13. napja közt, amikor feltehetőleg trónra lépésének évfordulóját ünnepelték.
Amenhotepet és anyját gyakran a termékenységet – és így az újjászületést – jelképező fekete, esetleg kék arcszínnel ábrázolják. Feltehetőleg azért váltak ilyen fontossá, mert a nép emlékezetében alakjuk egybekapcsolódott az Újbirodalom kezdetével.
## Titulatúra |
45,761 | Német labdarúgó-válogatott | 26,930,539 | null | [
"Európai labdarúgó-válogatottak",
"Németország labdarúgása"
] | A német labdarúgó-válogatott (németül: Die deutsche Fußballnationalmannschaft) Németország nemzeti csapata, amelyet a Német labdarúgó-szövetség (németül: Deutscher Fußball-Bund, DFB) irányít. A szövetséget 1900. január 28-án alapították. A FIFA-nak 1904 óta tagja, míg az UEFA tagjai közé 1954-ben került be. 1950-től 1990-ig nyugatnémet labdarúgó-válogatottnak vagy NSZK labdarúgó-válogatottnak hívták. A második világháború után a DFB-nek a Német Szövetségi Köztársaságban volt a székhelye, ezért egyszerűen Nyugat-Németországként utaltak rá. A szövetség folytatta a munkáját, így a FIFA teljes körűen visszavette a tagjai közé az 1950-es labdarúgó-világbajnokságot követően, ennek köszönhetően a nemzeti csapat indulhatott a nemzetközi tornákon, valamint megtarthatta az összes korábbi eredményét. A megosztottság alatt két másik „nemzeti” válogatottat is elismert a FIFA: a Saar-vidéki labdarúgó-válogatottat (1950–1956) és az NDK labdarúgó-válogatottat (1952–1990). Mára mindkettő beolvadt a mai német válogatottba az eredményeikkel (válogatottság, gólszerzők) együtt. A hivatalos FIFA-kód 1990-ben FRG-ről GER-re változott.
Németország egyike a világ legsikeresebb válogatottjainak. Négy alkalommal nyerték meg a világbajnokságot és három alkalommal az Európa-bajnokságot. Emellett a világ egyik legkiegyensúlyozottabb válogatottja is, a három világ- és kontinensbajnoki cím mellett négyszer voltak vb ezüstérmesek, háromszor Eb ezüstérmesek, valamint négy alkalommal szereztek bronzérmet a világbajnokságon, háromszor pedig az Európa-bajnokságon.
A német válogatott az 1976-os labdarúgó-Európa-bajnokságon a Csehszlovákia ellen elveszített büntetőpárbaj óta nem kapott ki nemzetközi tornán a büntetőpárbaj során.
A német válogatott különös kapcsolatban áll Svájccal: ellenük játszotta az első hivatalos mérkőzését, az első mérkőzését az első világháború után 1920-ban, az első mérkőzését a második világháborút követően 1950-ben, amikor a németek még el voltak tiltva a legtöbb nemzetközi tornáról, valamint az 1990-es újraegyesülés után is a svájciakkal mérkőztek meg először. A válogatott első győzelmét is Svájc ellen aratta, 1909. április 4-én 1–0 arányban bizonyultak jobbnak. A Nationalelf Svájcban nyerte meg az első nemzetközi tornáját is, az 1954-es labdarúgó-világbajnokságot.
Németország azzal büszkélkedhet, hogy az első, és egyetlen csapat, amelynek a kapusa megkapta a világbajnoki aranylabdát. A 2002-es világbajnokságon a torna legjobb játékosának Oliver Kahnt választották. Ezen kívül Harald „Toni” Schumacher 1986-ban a szavazáson a második helyen végzett.
A német az egyetlen olyan nemzet a világon, amely a férfi- és a női világbajnokságot is meg tudta nyerni. A férfiak 1954-ben, 1974-ben, 1990-ben és 2014-ben lettek világbajnokok, míg a női csapat 2003-ban és 2007-ben szerzett aranyérmet.
Németországban a válogatottat Nationalmannschaftnak (nemzeti csapat) vagy Nationalelfnek (nemzeti tizenegy) nevezik, a külföldi médiában viszont Mannschaftként utalnak rá (aminek szó szerinti jelentése: csapat).
## Története
### A kezdetek és az amatőr korszak
1898 és 1901 között a csapat csak nem hivatalos mérkőzéseket játszott. Leginkább az Angol amatőr válogatottal mérkőztek meg. Az első ilyen nem hivatalos találkozóra 1898. december 12-én került sor Franciaország ellen Párizsban. Az alakuló német csapat 7–0-s győzelmet aratott. Az angol amatőrök ellen lejátszott találkozók rendszerint hatalmas különbségű német vereségekkel végződtek. A Német labdarúgó-szövetség (DFB) megalakulását követően nyolc évvel később játszotta a válogatott az első hivatalos mérkőzését. 1908. április 5-én Bázelben Svájc ellen 5–3-as vereséget szenvedtek. A németek a Baumgarten – Jordan, Hempel – Ludwig, Hiller, Weymar – Hensel, Förderer, Kipp, Becker, Baumgärtner összeállításban léptek pályára a 3500 néző előtt megrendezett mérkőzésen. Akkoriban még nem volt szövetségi kapitány a csapat élén, a DFB válogatta össze a játékosokat.
Az első sikereiket 1909. április 4-én érték el, amikor Budapesten a magyarok ellen 3–3-as döntetlent értek el. Ugyanezen a napon az első győzelmüket is megszerezték: Karlsruheban 1–0 arányú győzelmet arattak Svájc ellen.
Az 1912. évi nyári olimpiai játékok keretén belül játszotta le a nemzeti csapat az első tétmérkőzését: az 1912. június 6-i, Stockholmban rendezett mérkőzést 5–1-re veszítette el Ausztria ellen. A vereség a vigaszági tornán való szereplést jelentette, ahol az orosz válogatottat kapta ellenfélül. A 2000 néző előtt megrendezett stockholmi mérkőzés hatalmas mértékű német fölényt hozott, a 8–0-s első félidőt követően 16–0-s győzelmet aratott a Mannschaft. A mérkőzésen Gottfried Fuchs egymaga tíz gólt szerzett, Fritz Förderer négy találatig jutott, míg Karl Burger és Emil Oberle is betalált egy-egy alkalommal az oroszok kapujába. A nagyarányú győzelem a mai napig a válogatott történetének legnagyobb különbségű diadala, míg az oroszoknak ez történetük legnagyobb veresége. A vigaszági elődöntőben a magyar válogatottal játszottak, ahol a mesterhármast szerző Schlosser Imre góljaira csak Förderer tudott válaszolni, így alakult ki a 3–1-es magyar siker. A németeknek tovább kellett várniuk az első kiugró sikerre. Azonban az első világháború miatt 1914 és 1920 között nem rendeztek nemzetközi mérkőzéseket.
### A két világháború között
Hat év kihagyás után 1920. június 27-én Zürichben lépett pályára először a háború után a csapat, ahol Svájc 4–1-es győzelmet aratott felettük. A Nationalelf élén az első szövetségi kapitány egy mannheimi iskolai tanár, Otto Nerz volt, aki 1923 és 1936 között töltötte be a posztot.
A nemzeti csapat a világháború után majdnem nyolc évig, 1920. június 27. és 1928. április 15. között csak barátságos mérkőzéseket játszott. 1928. május 28-án első alkalommal vívtak tétmérkőzést, melyet az 1928. évi nyári olimpiai játékok labdarúgótornájának keretében rendeztek. A nyolcaddöntőben többek között Richard Hofmann mesterhármasának köszönhetően 4–0-s győzelemmel jutottak tovább. Érdekesség, hogy a válogatott történetének ezen jelentős eseményén az ellenfél ezúttal is éppen Svájc volt. Az olimpiai torna amszterdami negyeddöntőjében Uruguay csapatával kerültek össze. A mérkőzés érdekessége, hogy a Nationalelf először játszott Európán kívüli ország válogatottjával. A találkozó 4–1-es uruguayi győzelemmel ért véget, Hofmann gólja csak a szépítésre volt elegendő a későbbi olimpiai bajnok ellen. Az olimpia után több mint öt évig (1928. szeptember 16. és 1934. január 14. között) ismételten csak barátságos találkozókon lépett pályára a német nemzeti tizenegy. Ennek az volt az oka, hogy az akkori gazdasági helyzet nem tette lehetővé a költséges utaztatást. A Német Labdarúgó-szövetség a nagy gazdasági világválság miatt anyagilag nem tudta megengedni magának, hogy a válogatott elutazzon az Uruguayban rendezett első, 1930-as labdarúgó-világbajnokságra.
Az 1934-es világbajnokságon már részt vett az együttes. A vb-re való kijutáshoz Luxemburgot kellett legyőzni, az akadályt könnyedén vették, 9–1-es győzelmükkel biztosították a vb-szereplést. A selejtező a német együttes fennállása során lejátszott 100. mérkőzése volt. A sikeresen megvívott selejtezőt követően a 8000 néző előtt megrendezett firenzei nyolcaddöntőben 5–2-re győzték le a belgákat. A négy nappal későbbi negyeddöntőben Karl Hohmann két találatával arattak 2–1-es diadalt Svédország ellen. A június 3-i Csehszlovákia elleni 3–1-re elveszített elődöntőben nem sikerült kiharcolni a döntőbe jutást, az ellenfélnél Oldřich Nejedlý háromszor talált be a német kapuba. A bronzmérkőzésen Ausztria ellen 3–2-re nyertek a németek, így az első világbajnoki részvételük során rögtön érmesként zártak a tornán. A vb-n elért harmadik hely az első jelentős sikere volt a német válogatottnak.
A következő nemzetközi torna idejéig, két évig ismételten barátságos felkészülési mérkőzéseket játszottak. A gyenge szereplés miatt Otto Nerzet menesztették, helyére Sepp Herbergert nevezték ki szövetségi kapitánynak az 1936. évi hazai rendezésű nyári olimpiai játékok előtt. Az első mérkőzésen könnyedén nyertek, Luxemburg ellen – az 1934-es vb-selejtezőhöz hasonlóan ismét – kilenc gólt rúgtak, míg az ellenfél nem tudott betalálni. A negyeddöntőben azonban véget ért számukra a torna, Norvégia ellen 2–0-s vereséget szenvedtek.
1937-ben Herberger jól összeállított keretet alakított ki a válogatottnál, amely nem sokkal később a Breslau Elf (a breslaui tizenegy) becenevet kapta annak okán, hogy 8–0-ra verték a dán labdarúgó-válogatottat az akkoriban német városnak számító Breslauban (ma Wrocław, Lengyelország). Az 1938-as világbajnokság selejtezőit sikerrel vívta meg a Mannschaft, Finnország ellen 2–0-ra, Észtország ellen 4–1-re, Svédország ellen pedig 5–0-ra nyertek. Miután 1938 márciusában az Anschluss értelmében Ausztria beolvadt a Harmadik Birodalomba, az osztrák válogatottat (amely Európában az egyik legjobbnak számított akkoriban a profizmus miatt) feloszlatták annak ellenére, hogy kvalifikálta magát az 1938-as vb-re. Ugyanakkor a német politikusok elvárták azt, hogy öt vagy hat „ex-osztrák” labdarúgó csatlakozzon az „egyesített német csapathoz” a politikai egység látszatának érdekében. A selejtezőkhöz képest a torna már nem sikerült ennyire jól: az „egyesített” német válogatott már a nyolcaddöntőben mindössze 1–1-es döntetlent tudott elérni Svájc ellen, így az akkori szabályok értelmében pár nappal később újrajátszás következett a csapatok számára. A megismételt mérkőzésen a svájciak 4–2-es győzelmükkel továbbjutottak, kiejtve ezzel a német csapatot. A korai kiesés máig Németország történetének legrosszabb világbajnoki szereplése.
Az 1942-es világbajnokságot (amelynek a rendezési jogára Brazília mellett Németország pályázott) a FIFA törölte a második világháború miatt, így az 1938. szeptember 18. és 1942. november 22. közötti időszakban csak barátságos mérkőzéseken léptek pályára a játékosok. A német válogatott számára az 1942. november 22-i, Szlovákia ellen 5–2-re megnyert mérkőzés sokáig az utolsó volt. A második világháború miatt Németországot a FIFA kizárta a tagjai közül, és eltiltotta 1950-ig a rendezvényein való részvételtől.
### Három német válogatott
Az 1950-es labdarúgó-világbajnokságot követően a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) visszavette a tagjai közé a Német labdarúgó-szövetséget (DFB), azonban Németország három részre bomlott. A korábbi német válogatott „jogutódja” az NSZK lett, mellette létrejött az NDK labdarúgó-válogatott és a Saar-vidéki labdarúgó-válogatott. A DFB a központját Frankfurt am Mainba tette, szövetségi kapitánynak még mindig Sepp Herbergert alkalmazta.
Az NSZK pontosan nyolc évvel az után, hogy Németország lejátszotta utolsó hivatalos mérkőzését az eltiltása előtt, 1950. november 22-én Stuttgartban barátságos mérkőzésen játszott Svájc ellen, amely 1–0-s nyugatnémet győzelemmel fejeződött be. A következő találkozóját 1951 tavaszán ismét Svájccal játszotta, ami a válogatott fennállásának 200. mérkőzése volt. A jubileum 3–2-es nyugatnémet sikert hozott. Mindössze 19 mérkőzéssel a második világháborút követően az NSZK kvalifikálta magát az 1954-es labdarúgó-világbajnokságra, a selejtezőcsoportjában megelőzve a Saar-vidéket és Norvégiát.
### A berni csoda
A sikeres vb-selejtezők megvívása után a Fritz Walter vezette NSZK az 1954-es világbajnokságon Törökországgal, Dél-Koreával és a torna legnagyobb esélyesének tartott Magyarországgal került egy csoportba. A törökök ellen 4–1-es győzelmet arattak, míg az Aranycsapattól 8–3-as vereséget szenvedtek a tartalékosan felálló nyugatnémetek. Mivel Törökország 7–0-ra legyőzte Dél-Koreát, így a csoportban a második és harmadik helyezett között pontegyenlőség alakult ki, azaz megismételt mérkőzést rendeztek Nyugat-Németország és Törökország között. A találkozó az NSZK 7–2-es győzelmével ért véget, így a magyarok mellett a nyugatnémetek jutottak tovább a csoportból a negyeddöntőbe.
A Genfben rendezett Jugoszlávia elleni negyeddöntőben 2–0-s győzelmet arattak, a vezetést Ivica Horvat öngóljával szerezték meg a 9. percben, majd Helmut Rahn a 85. percben bebiztosította csapata győzelmét. Érdekesség, hogy a mérkőzésnek Zsolt István személyében magyar játékvezetője volt. A világbajnokság elődöntőjében Ausztria ellen lépett pályára a nyugatnémet nemzeti tizenegy, a találkozón sima 6–1 arányú NSZK győzelem született.
A nyugatnémet válogatott hatalmas meglepetésre bejutott a vb-döntőbe, ahol az ellenfele az a magyar csapat volt, amellyel a csoportkörben már egyszer találkoztak. Sepp Herberger, az NSZK szövetségi kapitánya a 8–3-as vereséggel végződött mérkőzéshez képest hat helyen megváltoztatta csapata kezdő tizenegyét. A finálé esélyese az Aranycsapat volt, a mérkőzés megkezdése után 8 perccel már 2–0-ra vezettek a magyarok. A 10. percben azonban a nyugatnémeteknek Max Morlock révén sikerült szépíteniük, majd nyolc perccel később egyenlíteniük is Rahn találatával. A nyugatnémetek egalizálását követően kiegyenlített volt a találkozó, majd hat perccel a rendes játékidő lefújását megelőzően Rahn megszerezte a második gólját is (a magyarok ellen ezen a vb-n összesen háromszor volt eredményes). A hátralévő időben Puskás hiába egyenlített ki, a játékvezető a gólt érvénytelenítette les miatt, így kialakult a 3–2-es nyugatnémet győzelem. Ezzel az Aranycsapat négy éven keresztül tartó (1950. május 14. – 1954. július 4.) veretlenségi sorozata megszakadt, amely 32 egymást követő mérkőzésből áll. A Nationalelf első alkalommal lett világbajnok, a döntőt Németországban „A berni csoda” (németül: Das Wunder von Bern) néven tartják számon. Ez a váratlan győzelem euforikus érzést váltott ki a háború utáni kettéosztott Németországban. A diadal lényeges szerepet töltött be az Német Demokratikus Köztársasággal való, a háborút követő ideológiai alap létrehozásában.
### Sikertelen világesemények
Az 1958-as labdarúgó-világbajnokság selejtezőiben nem kellett játszaniuk, mivel címvédőként automatikusan résztvevők voltak. A csoportkör során a kvartett élén végeztek Észak-Írország, Csehszlovákia és Argentína előtt. A torna egyenes kieséses szakaszában a negyeddöntőben a négy évvel korábbi világbajnoksághoz hasonlóan Jugoszláviával találkoztak, s jutottak tovább 1–0-s győzelemmel. A göteborgi elődöntőben a házigazda Svédország ellen 3–1-es vereséget szenvedtek. A bronzmérkőzésen a Just Fontaine vezette franciák 6–3-as vereséget mértek a nyugatnémetekre, Fontaine négy gólt szerzett a mérkőzésen.
A csalódást keltő világbajnoki negyedik hely után az első ízben megrendezett, 1960-as labdarúgó-Európa-bajnokságra nem nevezett az NSZK, csakúgy, mint az 1964-es labdarúgó-Európa-bajnokságra sem. A két Európa-bajnokság (az első két kiírás még Európai Nemzetek Kupája néven futott) közötti 1962-es labdarúgó-világbajnokságon való részvételt a selejtezőcsoportban Észak-Írország és Görögország megelőzésével sikerült biztosítani. A csoportmérkőzéseket akadálytalanul vette a nyugatnémet csapat (Olaszország ellen 0–0, Svájc ellen 2–1, a házigazda Chile ellen 2–0), így csoportelsőként jutott be a negyeddöntőbe. Az ellenfele az egymást követő harmadik világbajnokságon is Jugoszlávia volt, azonban ez alkalommal nem sikerült az elődöntőbe jutás, Petar Radaković 85. percben szerzett gólja kiejtette az NSZK-t.
A sikertelenül végződött nemzetközi tornák miatt a DFB változtatásokat eszközölt. Bevezették a professzionizmust, a Regionalligák legjobb klubjait összegyűjtötték az újonnan létrehozott Bundesligába. A szövetségi kapitányi posztot 28 évig betöltő Herberger helyére Helmut Schönt nevezték ki 1964-ben.
### Emlékezetes vereségek: a Wembley-gól és Az Évszázad Mérkőzése
Az 1966-os világbajnokságra a selejtezőcsoportban Svédországot és Ciprust megelőzve sikerült kijutni. A csoportküzdelmek során a csoport élén végeztek a svájciak 5–0-s és a spanyolok 2–1-es legyőzésének, illetve az Argentína elleni 0–0-s döntetlennek köszönhetően. A negyeddöntőben Uruguayt 4–0-ra, a Szovjetuniót 2–1-re verték, így bejutottak a fináléba. A döntőt a házigazda Anglia ellen vívták. A 93 000 néző előtt rendezett találkozó nagy izgalmakat hozott, a vezetést az NSZK szerezte meg a 12. percben Helmut Haller találatával, amit Geoff Hurst hat perccel később kiegyenlített. A második félidőben Martin Peters megfordította az eredményt, a nyugatnémetek a 89. percben alakították az eredményt 2–2-es döntetlenre Wolfgang Weber góljával. Weber találata vitatott körülmények között született, mivel a labda a játékos kezét is érintette, mielőtt a gólvonalon túlra juttatta volna azt. Németországban Geoff Hurst hosszabbításban szerzett első gólja Wembley-gól néven vált ismertté, amely máig a vita tárgyát képezi. A későbbi videó felvételeken az látszik, hogy a labda nem haladt át a gólvonalon, miután lepattant a keresztlécről. Mivel a svájci játékvezető, Gottfried Dienst nem látta tisztán az esetet, a szovjet partjelző Tofik Bahramov véleményére támaszkodva tévesen gólt ítélt. Amíg a nyugatnémetek erőteljes nyomást gyakoroltak az egyenlítés érdekében, egy néző behatolt a pályára az utolsó percben, és Hurst újabb vitás találatot szerzett, mellyel kialakult a 4–2-es angol győzelem.
Az 1970-es világbajnokság selejtezőit vereség nélkül vívta meg (egyedül Skócia ellen játszott egy 1–1-es döntetlent Glasgowban, Ausztriát és Ciprust oda-vissza megverte), így bebiztosította a világbajnoki részvételét. A vb-csoportkörében száz százalékos teljesítménnyel végzett csoportja élén. A negyeddöntőben a címvédő Angliával játszhattak, ami lehetőséget adott a visszavágóra. Az angolok a 49. percben már 2–0-ra vezettek Alan Mullery és Martin Peters góljával, így újabb vereség volt kilátásban. Azonban a nyugatnémetek a 76. percre ledolgozták kétgólos hátrányukat, előbb Franz Beckenbauer szépített, majd Uwe Seeler egyenlített. A rendes játékidőben nem született több találat, így hosszabbításra került sor. A 108. percben Gerd Müller révén újabb nyugatnémet gól esett, amivel beállította a 3–2-es végeredményt. A negyeddöntőben aratott siker eredményeként az elődöntőben az olasz labdarúgó-válogatott ellen léphetett pályára a Mannschaft az Estadio Aztecában. A Németországban (németül: Jahrhundertspiel) és Olaszországban (olaszul: Partita del secolo) is Az Évszázad Mérkőzése néven közismert találkozó hatalmas izgalmakat hozott. Az olaszok Roberto Boninsegna révén már a 8. percben megszerezték a vezetést, amit Karl-Heinz Schnellinger a mérkőzés rendes játékidejének utolsó, 90. percében egyenlített ki. Emlékezetes volt, hogy Franz Beckenbauer kificamodott vállal is a pályán maradt, mivel addigra már mindkét cserelehetőségüket kihasználták. A hosszabbításban négy perc elteltével Nyugat-Németország Gerd Müller góljával a vezetést is megszerezte, amit újabb négy perc elteltével Tarcisio Burgnich egalizált. Hat perccel később, a 104. percben Luigi Riva újra egygólos előnyhöz juttatta az Azúrkékeket. Ismételten hat perc kellett a következő találathoz: Müller második gólja 3–3-as döntetlenre alakította az eredményt. Amíg a televízió ismételte a nyugatnémet gólt, addig Gianni Rivera a 111. percben megszerezte csapatának a győzelmet, és egyben döntőbe jutást jelentő találatot. A harmadik helyért rendezett mérkőzést 1–0-ra nyerték meg Uruguay ellen, az egyetlen gólt Wolfgang Overath szerezte. A torna gólkirálya Gerd Müller lett 10 találattal.
### Az aranykorszak
Az 1971-ben csapatkapitánnyá kinevezett Beckenbauer vezette Nationalelfnek a világbajnokságon szerzett bronzérem után első ízben sikerül kijutni az Európa-bajnokságra (1968-ban nem sikerült kvalifikálni, előtte nem indultak). Az 1972-es belgiumi torna az elődöntőkkel kezdődött, ahol a rendező Belgium csapatát kapták ellenfélül. Müller két góljával 2–0-ra vezettek, a hazaiak csak szépíteni tudtak. A fináléban a magyarokat legyőző Szovjetunióval játszottak. A mérkőzés 3–0-s NSZK győzelmet hozott, Müller ismét duplázott, amivel a vb- után az Eb-gólkirályi címet is megszerezte. A története első Európa-bajnokságán szereplő nyugatnémetek rögtön kontinensbajnoki címet szereztek.
Az 1974-es labdarúgó-világbajnokság selejtezőin nem kellett rész venniük, mivel rendezőként automatikus résztvevőnek számítottak. A torna első csoportkörében az 1. csoportba kapott besorolást az NSZK, a kvartettet mellette az először vb-résztvevő Ausztrália, Chile és az ugyancsak első világbajnokságát teljesítő NDK alkotta. A nyugatnémetek első két találkozójukat győzelemmel abszolválták (Chile ellen 1–0, Ausztrália ellen 3–0), míg az utolsó mérkőzésre a szomszédos Német Demokratikus Köztársaság ellen került sor. A csatát a keletnémetek nyerték 1–0-ra, így az NSZK a második helyen végzett csoportjában. A második csoportkörben már nem hibázhattak, mivel csak a csoportelső jutott be a döntőbe. Nem is tették, Jugoszlávia, Svédország és Lengyelország legyőzésével bejutottak a döntőbe, ahol az ellenfél a holland labdarúgó-válogatott volt. A Müncheni Olimpiai Stadionban a mérkőzés első percében Johan Cruijff szólóját követően Uli Hoeneß a büntetőterületen belül szabálytalanságot követett el. A megítélt tizenegyest Johan Neeskens értékesítette a 2. percben. A játékvezető a nyugatnémeteknek is büntetőt ítélt, amit Paul Breitner a 25. percben váltott gólra, majd a félidő vége előtt a 43. percben Gerd Müller megszerezte a vezetést is. A második játékrészben nem esett gól (habár Müller a kapuba talált, de azt les miatt nem adták meg), így a hazai környezetben játszó nyugatnémetek 2–1-es győzelmükkel másodszorra is világbajnokok lettek. Müllernek ez volt az utolsó találata a nemzeti csapatban, a vb után visszavonult a válogatottból. A két világbajnokságon szerzett összesen 14 góljával megdöntötte Just Fontaine 13 gólos rekordját (a francia egyetlen vb-n, 1958-ban szerezte az összest), ami 2006-ig fennállt, és amelyet Ronaldo döntött meg 15 találattal (a brazil három tornán szerezte góljait). Az NSZK az egyetlen válogatott, amely Európa-bajnokként lett világbajnok is (Franciaország is birtokolta egy időben a két címet, de ők előbb vb-győztesek lettek, és utána kontinensbajnokok).
### A 70-es és 80-as évek
Az 1976-os labdarúgó-Európa-bajnokságra a sikeresen teljesített kvalifikáció után címvédőként érkeztek. Az elődöntővel kezdődő kontinenstornán a jugoszlávok ellen a 30. percben már 2–0-s hátrányba kerültek. A 82. minutumra sikerült ledolgozni a hátrányt, és a hosszabbításban a győzelmet is megszerezték, többek között Dieter Müller mérkőzésen elért mesterhármasának köszönhetően. A döntőben a Hollandiát kiejtő Csehszlovákia ellen léptek pályára. A nyugatnémetek számára ismét rosszul alakult a találkozó, a 25. percben ezúttal is két góllal vezetett ellenfelük. Dieter Müller szépített három perccel később, míg Bernd Hölzenbein a rendes játékidő vége előtt egy perccel döntetlenre alakította az eredményt. A ráadásban nem született gól, így büntetőpárbajra került sor, ahol a csehszlovákok az első négy büntetőt értékesítették, míg az NSZK részéről Uli Hoeneß kihagyta a magáét. A csehszlovákok az utolsó lövésüknél sem hibáztak, így Nyugat-Németország ezüstérmes lett. A torna gólkirálya Dieter Müller lett négy találattal.
A sikertelen Eb-címvédési kísérlet után az 1978-as labdarúgó-világbajnokságon lehetőségük volt a világbajnoki cím megvédésére. Regnáló bajnokként automatikus résztvevők voltak, az eseményre a csoportküzdelmek során csatlakoztak. Az első csoportkörben kevésbé meggyőző teljesítményt mutattak, Lengyelország mögött a második helyen végeztek (Lengyelországgal 0–0, Mexikó ellen 6–0, majd Tunézia ellen ismét egy gólnélküli döntetlen). Az elődöntőnek megfelelő második csoportkörben Olaszország ellen ezúttal is gólképtelen maradt a csapat. Ezt követően a hollandok ellen 2–2-es döntetlent játszottak. Az Ausztria elleni utolsó mérkőzésen meglepetésre 3–2-re kikaptak, s ennek következtében a harmadik helyen végeztek a csoportban, mindössze az őket legyőző osztrákokat előzték meg. A világbajnokságot követően Helmut Schön visszavonult a szövetségi kapitányi poszttól, helyére az addigi segédjét, Jupp Derwallt nevezték ki.
Derwall első tornája sikeres volt, mivel az 1980-as Európa-bajnokságot megnyerte a nyugatnémet válogatott. A csoportmérkőzések során Csehszlovákia, Hollandia és Görögország csapatával játszottak. Az első találkozón a csehszlovákok ellen Karl-Heinz Rummenigge góljával arattak 1–0-s győzelmet, majd a Hollandia elleni mérkőzésen Klaus Allofs szerzett három gólt, amivel a Nationalelf a 65. percben már 3–0-ra vezetett. Az Oranje a hajrára egygólosra csökkentette a hátrányát, ám végül nem esett több gól, így az NSZK nyert 3–2-re. Az utolsó csoportmérkőzésen a görögök ellen 0–0-s döntetlen született, ami a csoportelsőséget, és ezáltal a döntőbe jutást eredményezte a nyugatnémeteknek. A döntőt a belgákkal játszották, ahol a gól nélküli első félidőt követően 2–1-re nyertek Horst Hrubesch duplájával, így megszerezték második Európa-bajnoki címüket. Az esemény gólkirálya Allofs lett a Hollandia elleni mesterhármasának köszönhetően.
Az 1982-es labdarúgó-világbajnokság selejtezőin meggyőző teljesítménnyel szerepeltek: mind a nyolc mérkőzésüket megnyerték, Ausztriát, Bulgáriát, Albániát és Finnországot hazai pályán és idegenben egyaránt legyőzték, ráadásul kétszer is gólzáporos mérkőzésen diadalmaskodtak, mivel a finnek ellen 7–1-re, az albánok ellen pedig 8–0-ra nyertek otthon. A torna első csoportkörében Rummenigge nagyszerű teljesítményt mutatott, az Algéria elleni 2–1-re elveszített találkozón ő szerezte az NSZK egyetlen találatát, a Chile elleni 4–1-es siker során pedig háromszor talált az ellenfél kapujába. Az osztrákok elleni mérkőzés a csoportelsőségről döntött. A nyugatnémetek 1–0-ra nyertek, s mivel még az előző napon Algéria 3–2-re verte Chilét, így hármas holtverseny alakult ki a csoportban. Az első helyet az NSZK szerezte meg jobb gólkülönbségének köszönhetően, mellette még Ausztria jutott tovább. A második csoportkörben már csak három csapat szerepelt egy csoportban. Az NSZK Angliával és Spanyolországgal együtt alkotta a B csoportot. Az angolok ellen gólnélküli döntetlen lett a találkozó végeredménye, míg a hazai pályán játszó spanyolokat 90 089 néző előtt a Santiago Bernabéu stadionban verték meg 2–1-re. Ismételten csoportelsőként jutottak tovább, az elődöntőben Franciaország ellen 3–3-as döntetlent követően 5–4-re nyertek a büntetőpárbajban. A döntőben Olaszországgal mérkőztek, ahol az Azzurri már háromgólos előnyre tett szert, a nyugatnémetek számára végül csak a szépítés sikerült. Jupp Derwall kapitánykodása során a második nemzetközi tornáján vezette döntőbe az NSZK csapatát, ezúttal azonban ezüstérmesek lettek.
A sikeresen megvívott Eb-selejtezőket követően az 1984-es kontinenstornára címvédőként érkeztek, ám maga a torna már nem sikerült ennyire jól. A csoportkörben a Portugália elleni nyitómérkőzésükön 0–0-s eredmény született, amit a Románia elleni 2–1-es győzelem követett, ahol Rudi Völler szerezte mindkét nyugatnémet gólt. A spanyolok ellen 1–0-ra kikaptak, ami a korai kiesést eredményezte.
### Beckenbauer kapitányi sikere
Az Eb-kudarc után Franz Beckenbauert nevezték ki szövetségi kapitánynak a válogatott élére. A játékosként 1974-ben világbajnok edző sikeresen kijuttatta az 1986-os világbajnokságra a válogatottat. Ott a csoportkörben némi meglepetésre a dánok mögött csak a második helyen jutottak be a nyolcaddöntőbe. Az ellenfelük a marokkói labdarúgó-válogatott volt, akiket Lothar Matthäus 87. percben szerzett góljával vertek meg, s jutottak tovább. A Mexikó elleni negyeddöntőben gólnélküli döntetlent értek el, a tizenegyesrúgások során azonban nem rontottak a nyugatnémet játékosok a 4–1-re megnyert büntetőpárbaj során, így az utolsó rúgásokra nem kellett sort keríteni. Érdekesség, hogy Toni Schumacher Sergio Goycocheával együtt tartja a rekordot a világbajnokságok büntetőpárbajai során a legtöbb hárított tizenegyes tekintetében, négy védéssel. Az 1982-es vb-hez hasonlóan az elődöntőben itt is a franciák ellen kellett pályára lépni, ezúttal azonban kétgólos győzelmükkel biztosították a döntőbe jutást. Az Argentínával vívott finálé az NSZK szempontjából rosszul alakult, mivel 55 perc elteltével 2–0-s hátrányba kerültek. A 74. percben Rummenigge szépített, majd hat perccel később Völler egyenlített. Újabb három perc elteltével az argentinok ismét előnyhöz jutottak, ám ezt követően a nyugatnémetek már nem tudtak egalizálni. A Mannschaft az egymást követő második világbajnokságán lett ezüstérmes.
A nyugatnémetek abban bíztak, hogy hazai pályán sikerül megnyerniük az 1988-as labdarúgó-Európa-bajnokságot. Rendezőként nem kellett részt venniük a selejtezőkben. A csoportkör során Olaszország ellen egy 1–1-es döntetlennel kezdték a tornát, amit a Dánia és a Spanyolország elleni győzelmek követtek, mindkét alkalommal 2–0 arányban diadalmaskodtak. Az elődöntőben Hollandia ellen játszottak, ahol az 55. percben Matthäus büntetőjével megszerezték a vezetést, végül mégis a hollandok jutottak be a döntőbe Ronald Koeman tizenegyes-góljának és Marco van Basten találatának köszönhetően.
A csalódást keltő Eb után az 1990-es világbajnokságra Hollandia mögött a második helyen kvalifikálta magát a nyugatnémet csapat. Ez volt az utolsó olyan labdarúgótorna, amelyen Nyugat-Németország (NSZK) néven szerepeltek, ugyanis a finálé után három hónappal Németországot újraegyesítették. A tornán csoportelsőként biztosította a helyét a nyolcaddöntőbe, két alkalommal is gólgazdag mérkőzést játszott a csapatkapitánynak kinevezett Lothar Matthäus vezette csapat: Jugoszlávia ellen 4–1-re, az Egyesült Arab Emírségek ellen pedig 5–1-re nyertek. Matthäus, Klinsmann és Völler mindkét találkozón eredményes tudott lenni. Az utolsó találkozójukon Kolumbia ellen Pierre Littbarski révén ugyan a 89. percben megszerezték a vezetést, de az egy perccel később Freddy Rincón kiegyenlítette. A legjobb tizenhat között Hollandia ellen 2–1-re nyertek, majd a negyeddöntőben Csehszlovákiát verték meg 1–0-ra. Az Anglia elleni elődöntőben a rendes játékidőben 1–1-es döntetlen született, és mivel a hosszabbításban nem esett újabb gól, így a tizenegyespárbaj következett. A nyugatnémetek mind a négy büntetőjüket értékesítették, míg az angol játékosok közül az utolsó két lövő hibázott, ennek köszönhetően az NSZK jutott tovább 4–3-as sikerével. A döntőbeli ellenfele az ugyancsak büntetőkkel továbbjutott Argentína volt. A mérkőzés az előző világbajnokság fináléjának „visszavágója” volt, a találkozó egészen a 85. percig gól nélkül zajlott, amikor Andreas Brehme értékesítette az NSZK javára megítélt tizenegyest. A Nationalelf egymást követő harmadik alkalommal jutott be a világbajnokság döntőjébe, a két ezüstérem után most nyerniük sikerült, így harmadik alkalommal lettek világbajnok. Beckenbauer Mário Zagallo után a második ember lett, aki világbajnokságot nyert játékosként és edzőként egyaránt, azonban az első olyan, aki csapatkapitányként és szövetségi kapitánykánt is megtette ezt.
### Az újraegyesülés után
1990\. februárjában az 1992-es Európa-bajnokság selejtezőtornájának sorsolásakor az NDK és az NSZK egyaránt az 5. csoportba került. Azonban az újraegyesítésének folyamata már 1989-ben megkezdődött. A „két Németország” egyesítése már augusztusban megtörtént, noha a politikai értelemben vett egyesítést csak 1990. október 3-án deklarálták. A klubok és a játékosok korábban csatlakoztak a DFB-hez, és a bajnokság új idénye ez alatt már elkezdődött. Nyugat-Németország augusztus 29-én Portugália ellen egy barátságos mérkőzés keretein belül lépett pályára, amelyen a FIFA szabályainak értelmében nem léphettek pályára azok a játékosok, akik korábban az NDK színeiben voltak válogatottak. A Svédország elleni barátságos találkozón és a Luxemburg elleni Európa-bajnoki selejtezőn ugyanez volt a helyzet. Tervbe volt véve, hogy a korábban kiírt Kelet- és Nyugat-Németország közötti selejtezőt megrendezik barátságos mérkőzésként az újraegyesítést ünnepelve, azonban ezt a tervet törölték. Az első mérkőzés, amelyen az egységes Németország pályára lépett, és a korábbi NDK válogatott labdarúgók is szerepelhettek (úgy mint Matthias Sammer és Ulf Kirsten), a december 19-i Svájc ellen 4–0-ra megnyert találkozó volt, ahol Rudi Völler már az 1. percben vezetéshez juttatta a németeket.
A világbajnoki cím megnyerése után Beckenbauer leköszönt a kapitányi posztról, utódja az addigi segítője, Berti Vogts lett. A csapat a várakozásoknak megfelelően kijutott az 1992-es Európa-bajnokságra. A tornán csoportmásodikként jutottak be az elődöntőbe, ahol a házigazda svédeket ejtették ki 3–2-es győzelmüknek köszönhetően. A döntőben az Eb meglepetéscsapatával, Dániával találkoztak, akik az eredetileg résztvevő, de a Délszláv háború miatt kizárt Jugoszlávia helyett szerepeltek az eseményen. A fináléban a németek végül 2–0-s vereséget szenvedtek. Karl-Heinz Riedle a kontinenstorna társgólkirálya lett negyedmagával.
Az 1994-es világbajnokságra címvédőként érkeztek (a selejtezőkön nem kellett szerepelniük). A csoportból többek között Jürgen Klinsmann remeklésével sikerült továbbjutni, aki négy gól szerzett (csapata a csoportmérkőzések alatt összesen ötöt). A nyolcaddöntőben Belgiumnál 3–2 arányban bizonyultak jobbnak, a negyeddöntőben Bulgária ellen mérkőztek. A világbajnoki negyeddöntőben a második félidő elején Matthäus tizenegyesgóljával ugyan megszerezték a vezetést, de Bulgária megfordította a mérkőzés eredményét, kiejtve ezzel Németországot.
Az első alkalommal 16 csapat részvételével megrendezett 1996-os labdarúgó-Európa-bajnokságon jól szerepelt a Nationalelf. Csehország ellen 2–0-ra, Oroszország ellen 3–0-ra nyertek, míg Olaszországgal gólnélküli döntetlent játszottak a csoportkörben, amivel csoportelsőként biztosították a továbbjutásukat. A negyeddöntőben a horvátoknál bizonyultak jobbnak (2–1), az elődöntőben a rendező Anglia ellen 1–1-es döntetlent játszottak. A Puhl Sándor vezette mérkőzés 3. percében Alan Shearer szerezte meg a vezetést az angoloknak, amit Stefan Kuntz egyenlített ki, és alakította ki a végeredményt a 16. percben. A hosszabbítás sem hozott újabb gólt, így büntetőpárbaj döntötte el a finalista kilétét. Mindkét csapatból az első öt rúgó egyaránt értékesítette a büntetőt, a hatodik párosból Gareth Southgate lövését azonban Andreas Köpke kivédte, Andreas Möller a sajátját viszont belőtte, bejuttatva a németeket a döntőbe. Az Eb-finálé másik csapata az a Csehország volt, akikkel a csoportmérkőzések során egyszer már megmérkőztek. A találkozón a csehek jutottak előnyhöz Patrik Berger 59. percben szerzett tizenegyesgóljával. A mérkőzés hőse Oliver Bierhoff volt, aki a 73. percben kiegyenlített, majd a hosszabbításban a 95. percben szerzett aranygóljával meg is nyerték a mérkőzést, és ezáltal harmadik alkalommal az Európa-bajnokságot is. Németország ezzel az újraegyesítést követő első jelentős diadalát aratta. A torna legjobb játékosának Matthias Sammert választotta meg az UEFA.
Az 1998-as világbajnokság kvalifikációs tornáján Ukrajna és Portugália, valamint Örményország, Észak-Írország és Albánia előtt sorozatban a 12. világbajnoki szereplésüket biztosították be. Magán a tornán Eb-címvédőként már nem szerepeltek ennyire jól. A csoportjukból elsőként jutottak tovább, a nyolcaddöntőben Mexikót verték meg 2–1-re. A negyeddöntőben a horvátoktól sima, 3–0-s vereséget szenvedtek, így az egymást követő második alkalommal estek ki a torna ezen szakaszában. A világbajnokságot követően Vogts lemondott, helyére a szövetségi kapitányi posztra Erich Ribbecket nevezték ki.
Az új szakvezetővel felemás formát mutatott a német válogatott. Máltát mindössze 2–1-re verték meg az első mérkőzésükön, amit a Románia elleni 1–1-es döntetlen követett, így az első Eb-selejtezőt nem túl biztató körülmények között várták. A törökök elleni idegenbeli selejtezőn 1–0-s vereséget szenvedtek, így igazolódni látszottak a kételyek. Noha a soron következő, Moldova elleni, ugyancsak idegenbeli tétmérkőzésen 3–1-re nyertek, az ezt követő barátságos találkozókon nyeretlenek maradtak Hollandia (1–1), az Egyesült Államok és Kolumbia (3–3) ellen. Az újabb selejtezőkön azonban legyőzték Észak-Írországot és Finnországot is, de a skótok elleni hazai környezetben rendezett felkészülési mérkőzésüket 1–0-ra elbukták, ugyanakkor Moldova ellen kiütéses, 6–1-es győzelmet arattak az Eb-selejtezőn.
Az Európa-bajnoki cím birtokosaként meghívást kaptak az 1999-es konföderációs kupára, melyen első alkalommal vettek részt (noha az 1997-es tornán is indulási jogot szereztek ugyanezen a jogcímen, de akkor visszaléptek). A kupán egy nem túl erős kerettel vettek részt, aminek eredményeként már a csoportkör után búcsúzni kényszerültek. A nyitómérkőzésükön Brazíliától 4–0-s vereséget szenvedtek, majd Új-Zéland ellen 2–0-ra nyertek. Az utolsó találkozójukon az Egyesült Államok ellen 2–0 arányban maradtak alul, így kiestek.
2000-es labdarúgó-Európa-bajnokság
Ezt követően ismét Európa-bajnoki selejtezőket játszottak, melyeken veretlenek maradtak, így kijutottak a kontinenstornára. Ezután Norvégia ellen újra sikerült barátságos mérkőzést nyerniük, amit egy 2–1-es vereség és két 1–1-es döntetlen követett. Az Eb előtti utolsó két felkészülési találkozójukat azonban megnyerték, először a csehek ellen bizonyultak jobbnak 3–2-re, majd Liechtenstein válogatottját győzték le 8–2-re. A 2000-es labdarúgó-Európa-bajnokságon egy magas átlagéletkorú csapattal szerepeltek. Az első csoportmérkőzésükön Románia ellen csak 1–1-es végeredmény született, Angliától 1–0-ra, Portugáliától pedig (amely már két forduló után bebiztosította a továbbjutását) 3–0-ra kaptak ki. A csoport legutolsó helyén végeztek egyetlen rúgott góllal. A német válogatott történetében Ribbeck az egyetlen olyan szövetségi kapitány, aki semmilyen sikert sem tudott elérni. A kiábrándító Eb-szereplést követően Ribbecket menesztették, helyére Rudi Völlert nevezték ki eleinte átmeneti jelleggel, később azonban állandósítva a posztján, mivel az utódnak szánt Christoph Daum kábítószer botrányba keveredett.
Völler első mérkőzésén Spanyolország ellen játszottak, ami az egyetlen felkészülési találkozó volt a világbajnoki-selejtezőket megelőzően. A debütálás jól sikerült, mivel Mehmet Scholl és Alexander Zickler két-két góljával 4–1-es győzelmet arattak. A selejtezőket jól kezdték, a görögöket 2–0-ra, az angolokat Londonban 1–0-ra verték meg. A dánok és a franciák elleni felkészülési mérkőzéseiken vereséget szenvedtek, a vb-selejtezőkön viszont négyszer is veretlenek maradtak (a finnekkel játszottak 2–2-es döntetlent), és a közbeékelődött Szlovákia elleni barátságos mérkőzésen is 2–0-ra győztek. Az Anglia elleni hazai visszavágót megelőzően Magyarországgal játszottak Budapesten, ahol 5–2-es győzelmet arattak. Az angolok elleni selejtező azonban rosszul sikerült, 5–1-es vereséget szenvedtek. Az utolsó játéknapot megelőzően az angolok és a németek azonos pontszámmal álltak a csoport élén, és habár az angolok hazai pályán csak 2–2-es döntetlent játszottak a görögökkel, a németek nem tudták kihasználni a lehetőséget a csoportelsőség kivívására, mivel otthon 0–0-s döntetlent játszottak Finnországgal. A német nemzeti csapat története során először kényszerült arra, hogy pótselejtezőt játsszon, ahol ellenfele Ukrajna volt. Az első mérkőzésen Kijevben 1–1-es döntetlen született, ám a visszavágón 4–1-re nyertek a németek (az első mérkőzésen is eredményes Michael Ballack kétszer is eredményes volt), így bebiztosították a részvételüket a világbajnokságon.
### A 21. században
#### 2002–2006
A 2002-es világbajnokság közeledtével alacsonyak voltak a német csapattal kapcsolatos elvárások a nehézkesen megvívott selejtezőket követően (habár a kijutás utáni felkészülési mérkőzéseken jól szerepeltek: Izrael ellen 7–1, az Egyesült Államok ellen 4–2, Kuvait ellen 7–0, Ausztria ellen 6–2, és két 1–0-s vereség Argentínától és Walestől). A tornán viszont roppantul erősen kezdtek, Szaúd-Arábiát 8–0-ra verték meg az első mérkőzésükön, ahol a nyolc gólt hat játékos szerezte (érdekesség, hogy a mesterhármast elérő Miroslav Klose az összes találatát fejjel szerezte). Az írek ellen egészen a 92. percig vezettek, amikor Robbie Keane egyenlített, kialakítva az 1–1-es végeredményt, Kamerunt pedig 2–0-ra verték (Klose további két gólt fejelt, mindkét mérkőzésen egy-egy találatot szerzett). Az egyenes kieséses szakaszban Paraguay ellen a 88. percben szerezték meg a vezetést és egyben a győzelmet Oliver Neuville találatával. Az Egyesült Államokat ugyancsak 1–0-ra verték meg, míg az elődöntőben a házigazda dél-koreaiakat verték Ballack góljával, aki a mérkőzésen kapott sárga lapja miatt nem szerepelhetett a döntőben. A finálé brazil fölényt hozott, melyet Ronaldo két góljával Brazília nyert meg. A torna legjobb játékosának Oliver Kahnt választották meg, aki az egyetlen olyan kapus, aki Világbajnoki aranylabdát kapott. Kahn emellett a Jasin-díjat is megkapta, ami a világbajnokság legjobb kapusának járó elismerés. A 2003-as konföderációs kupán világbajnoki ezüstérmesként részvételi jogot szerzett, de a tornán nem kívántak részt venni.
A soron következő Eb-selejtezőket sikerrel teljesítették, így a 2004-es labdarúgó-Európa-bajnokságon indulási jogot szereztek. Ott azonban győzelem nélkül már a csoportkör után kiestek. A torna után Völler lemondott, mivel a média folyamatosan bírálta. Ennek következtében a válogatott élére hat éven belül már a harmadik szövetségi kapitányt kellett megtalálnia a szövetségnek, holott azelőtt 75 évig mindössze hat szakvezető irányította a nemzeti csapatot. A lehetséges jelöltek között szerepelt Ottmar Hitzfeld és Otto Rehhagel is, valamint a korábbi válogatott Jürgen Klinsmann, aki ezt megelőzően soha sem töltött be vezetőedzői posztot. Az edzői tapasztalatok és a licenc hiánya miatt Joachim Löwöt nevezték ki mellé segítőnek. Klinsmann fő feladata az volt, hogy a hazai rendezésű 2006-os világbajnokságon jó eredményt érjen el a válogatottal. Klinsmannék első tornája a világbajnokságot felkonferáló 2005-ös konföderációs kupa volt, melyen rendezőként szerepeltek. A csoportmérkőzések során Ausztrália ellen 4–3-ra nyertek, Tunéziát 3–0-ra győzték le, Argentína ellen 2–2-es végeredmény született, így csoportgyőztesként jutottak be az elődöntőbe. Ott a brazilok ellen kétszer is hátrányba kerültek, amiket mindkétszer két perc alatt ledolgoztak, azonban a 76. percben esett brazil gólra már nem tudtak válaszolni. A bronzmérkőzésen Mexikóval találkoztak, és nyertek a hosszabbításban 4–3-ra. Németország Klinsmann vezetésével története első érmét szerezte meg a konföderációs kupán.
A 2006-os vb-n való automatikus részvétel miatt csak barátságos mérkőzéseket játszottak a torna kezdetéig. A válogatott és egyben a világbajnokság nyitómérkőzése a Costa Rica elleni 4–2-re megnyert, eseménydús találkozó volt. A lengyelek ellen a 91. percben szerzett góllal nyertek 1–0-ra, az utolsó csoportmérkőzésükön Ecuadornál bizonyultak jobbnak 3–0-ra. A nyolcaddöntőben Svédország ellen Lukas Podolski 4. és 12. percben szerzett góljával 2–0-ra nyertek, majd a negyeddöntőben az argentinokkal ugyan 1–1-es döntetlent játszottak, de a büntetőpárbajban 4–2-re győztek. Az elődöntőben az olasz válogatott ellen léptek pályára, a rendes játékidőben nem esett gól. Már a kétszer 15 perces hosszabbításból is csak egy perc volt hátra, amikor előbb Fabio Grosso talált be a 119. percben, majd két minutummal később Alessandro Del Piero is gólt szerzett, megfosztva ezzel a németeket attól, hogy hazai pályán 1974 után ismét világbajnoki-döntőt játszanak. A harmadik helyért rendezett találkozón Bastian Schweinsteiger remeklésének köszönhetően 3–1-es győzelmet arattak Portugália ellen. A Világbajnoki aranycipőt Miroslav Klose kapta meg, a legjobb fiatal játékosnak járó díjat Lukas Podolskinak adták. A vb után Klinsmann leköszönt a posztjáról.
#### 2008–2012
A 2008-as Európa-bajnokság selejtezőinek az addigi segédedző Joachim Löw vezetésével vágtak neki, ahol a csoportbeli ellenfelei Ciprus, Csehország, Írország, San Marino, Szlovákia és Wales voltak. A Nationalelf jól kezdte a selejtezősorozatot, San Marino ellen 13–0-s, kiütéses győzelmet aratott (jelenleg ez San Marino legnagyobb arányú veresége), a találkozón Podolski négy gólt lőtt, Schweinsteiger, Klose és Thomas Hitzlsperger pedig kétszer talált be az ellenfél kapujába. 2007. október 13-án az írek elleni 0–0-s döntetlennel első csapatként kvalifikálták magukat a 2008-as Eb-re. Az Allianz Arenában rendezett Csehország elleni "tét nélküli" mérkőzésen 3–0-s vereséget szenvedtek, amivel a csoport második helyére csúsztak vissza, ahonnan a selejtezőtorna végéig nem is mozdultak el. A D jelű selejtezőcsoport legeredményesebb játékosa a nyolcgólos Lukas Podolski volt. Az Európa-bajnokság csoportmérkőzései során Lengyelország 2–0-s legyőzésével kezdtek (Podolski duplázott), majd a horvátoktól szenvedtek meglepő, 2–1-es vereséget, ráadásul Bastian Schweinsteigert Frank de Bleeckere játékvezető ki is állította a mérkőzés 92. percében. Az Ausztria elleni feszült hangulatú (Manuel Mejuto González mindkét szövetségi kapitányt, Josef Hickersbergert és Joachim Löwöt is elküldte a kispadtól a 41. percben), és a továbbjutást eldöntő találkozót Michael Ballack szabadrúgásgóljával megnyerték, így bejutottak a negyeddöntőbe. Ott az A csoport győztesével, Portugáliával mérkőztek meg az eltiltott Löwöt helyettesítő Hans-Dieter Flick segédedző vezetésével. A 26. percre már 2–0-s vezetésre tettek szert Schweinsteiger és Klose találataival, a félidő előtt Nuno Gomes szépített, a 61. percben Ballack góljával 3–1-re vezettek, végül Hélder Postiga állította be a 87. percben a végeredményt. Az elődöntőben a torna meglepetéscsapa, Törökország ellen léptek pályára, ahol egy izgalmas találkozón nyertek 3–2-re Philipp Lahm 90. percben szerzett góljával. Június 29-én a döntőben Spanyolország 1–0-ra nyert ellenük Fernando Torres góljával, így ezüstérmesként zárták a tornát.
Az Európa-bajnokság után Joachim Löw a játékoskeret megfiatalításába kezdett, így olyan játékosokat válogatott be, mint René Adler, Serdar Tasci vagy Mesut Özil, tette mindezt azért hogy versenyhelyzetet alakítson ki, ám a keret tagjai között ez feszültség kialakulásához vezetett. A 2010-es labdarúgó-világbajnokság-selejtezőjében Németország azonos csoportba került Azerbajdzsán (melyet Berti Vogts korábbi német kapitány irányít), Finnország, Liechtenstein, Oroszország és Wales csapatával.
A nehéz selejtezőcsoport ellenére – melyben szerepelt a legutóbbi Európa-bajnokságon elődöntős Oroszország – Németország jól kezdte a szereplését, és Dortmundban 2–1-re legyőzte az oroszokat, ahol az első játékrészben dominált a németek játéka, és erős nyomás alatt tartották ellenfelüket. Azonban a Szbornaja a selejtezők hátralévő részében jó teljesítményt mutatott, s így egészen az utolsó előtti mérkőzésig életben tartotta a csoportgyőzelemre való esélyét. A moszkvai találkozót műfüves borítású pályán rendezték meg, ezért Németország nehéz küzdelmet várt. Mindezek ellenére a németek stabilan védekeztek, és megakadályozták az összes orosz támadást, majd Mesut Özil betört az orosz büntetőterületen belülre, és Miroslav Klosehoz passzolta a labdát, aki így megszerezte a győztes gólt. Németország veretlenül nyerte meg a selejtezőcsoportját, és jutott ki a 2010-es Dél-afrikai világbajnokságra.
A 2009. november 14-i Chile elleni barátságos mérkőzést Robert Enke halálesete miatt lemondták. A Hannover 96 kapusa tagja volt a bővebb keretnek, azonban sérülés miatt nem került be. Enke esélyes lett volna a 2010-es vb-csapat első számú kapus posztjára. Az eset megrázta az egész válogatottat.
A vb-re való felkészülés jegyében négy mérkőzést játszottak. Elefántcsontparttal szemben 2–2-es döntetlen született, Argentínától hazai pályán 1–0-ra kaptak ki, Máltát 3–0-ra verték. Az egyetlen idegenbeli barátságos mérkőzésüket Magyarország ellen játszották, amely a vendég német csapat 3–0-s sikerét hozta. Az utolsó felkészülési találkozón a bosnyákokkal mérkőztek meg, ami a Nationalelf 3–1-es győzelmével végződött.
A 2010-es világbajnokság sorsolását 2009. december 4-én tartották. A németek a D csoportba kerültek Ausztrália, Szerbia és Ghána társaságában. A torna során Németország meggyőző, támadó szellemű, látványos játékot mutatott. Az Ausztrália elleni első csoportmérkőzésüket 4–0-ra nyerték meg, míg a második találkozón kikaptak 1–0-ra a szerbektől. Az utolsó mérkőzésen a továbbjutásért léptek pályára Ghána ellen, végül Mesut Özil góljával 1–0 arányban legyőzték az afrikaiakat.
A legjobb 16 között Angliát 4–1-re verték (ahol Frank Lampard szabályos gólját nem adták meg). A negyeddöntőben Argentínát ütötték ki 4–0-ra. A mérkőzésen Miroslav Klose a 100. válogatottságát ünnepelte, és két góljának köszönhetően beérte az örökranglistán Gerd Müllert, aki 14 világbajnoki góljával a legeredményesebb német játékos volt. A július 7-i elődöntőben Spanyolországtól 1–0-s vereséget szenvedtek. A harmadik helyért rendezett mérkőzésen 3–2-re nyertek Uruguay ellen, így a csapat bronzérmesként zárta a tornát.
A torna alatt összesen 16 gólt szereztek, míg a győztes spanyolok mindössze nyolcat. Az 1982-es világbajnokságon szereplő brazil csapat óta a német az első, amely a legtöbb szerzett találat ellenére nem tudta megnyerni a világbajnokságot.
A csapat vb-kerete igencsak nemzetközivé vált, mivel a 23 fős játékosállományból 11 labdarúgó származása okán szerepelhetett volna másik válogatottban is. További érdekesség, hogy az 1934-es torna óta ez volt a legfiatalabb átlagéletkorral (24,96 év) rendelkező német válogatott keret, amely részt vett a világbajnokságon.
#### 2012–2014
thumb\|jobbra\|250px\|A német válogatott 2011-ben A német válogatott a 2012-es labdarúgó-Európa-bajnokság selejtezőjében egymás után tízszer nyert, így történelmet írt, mert eddig még sosem sikerült az Eb-selejtezők történetében egymás után tízszer győzniük. Az Európa-bajnokságon négy győzelmet szereztek, a 2010-es világbajnokság bronzmérkőzését is beleszámítva egymás után 15-ször győztek tétmérkőzésen, ezzel új rekordot állítottak fel.
Németország az Európa-bajnokságot a „halálcsoport” kifejezéssel illetett B csoportban kezdte, melynek tagja volt a 2010-es világbajnokság ezüstérmese, Hollandia, valamint Dánia és Portugália. A németek történetük során először magabiztosan három győzelemmel kezdtek: az első mérkőzésen Portugália csapatát Mario Gómez 72. percben szerzett találata révén 1–0 arányban győzték le a németek, ezt követően a torna esélyesét, Hollandiát Mario Gómez két első félidei találatával 2–1-re győzték le németek, majd a csoportelsőséget Dánia 2–1-re való legyőzésével biztosította be Németország. A negyeddöntőben Görögországgal küzdhettek meg a németek. A mérkőzést 4–2-re a németek nyerték meg. Azonban az elődöntőben megszakadt a győzelmi sorozat: az olasz Mario Balotelli kihasználva fizikai előnyét az negyeddöntőben gólt szerző Philipp Lahmmal szemben gólt lőtt Manuel Neuer hálójába, majd az első félidő során még megduplázta az olaszok előnyét, amire a németek válaszolni már csak Mesut Özil révén tudtak a rendes játékidő hosszabbításában, így Németország Olaszország ellen 1–2-re kikapva kiesett az elődöntőben.
Németország az európai C csoportban szerepelt a selejtezőkben, Svédország, Ausztria, Írország, Kazahsztán és Feröer mellett. A német csapat 2013. október 11-én, az utolsó előtti fordulóban megnyerte a csoportját és kijutott a világbajnokságra. 9 alkalommal győztek és egy Svédország elleni döntetlenjük volt, 36 gólt szereztek és 10-et kaptak. Németország a világbajnokság előtt a 2. volt a FIFA-világranglistán, előttük a világ- és Európa-bajnoki címvédő Spanyolország volt.
A világbajnokságon a G csoportba kerültek, Portugália, Ghána és az Egyesült Államok mellé. Az első mérkőzésükön Portugáliát verték 4–0-ra, majd Ghána ellen 2–2-t játszottak egy fordulatos mérkőzésen. A németek vezettek 1–0-ra, Ghána fordított, végül Németország egyenlített 2–2-re. Az utolsó mérkőzésen az Egyesült Államokat 1–0-ra győzték le, így csoportelsőként jutottak a nyolcaddöntőbe.
A nyolcaddöntőben Algéria ellen a rendes játékidőben 0–0 volt az állás, végül a németek a hosszabbításban 2–1-re nyerni tudtak. A negyeddöntőben Franciaország volt az ellenfél, Mats Hummels 13. percben szerzett góljával nyertek 1–0-ra, így megszakítás nélkül rekordnak számító negyedik alkalommal jutottak be az elődöntőbe. Az elődöntőben a házigazda brazil válogatott elleni mérkőzést fölényesen 7–1-re nyerték meg, az első félóra után már 5–0-ra vezettek. A csapat az elődöntőig bezárólag 17 gólt szerzett a világbajnokságon és 4-et kapott. Thomas Müller volt a legeredményesebb gólszerző, 5 góllal.
A világbajnokság döntőjét Mario Götze a hosszabbítás 113. percében szerzett találatával 1–0-ra Németország nyerte meg Argentína ellen, és története negyedik világbajnoki címét szerezte.
A világbajnokságot követően visszavonult a válogatottságtól a világbajnokságok történetében legtöbb, 16 gólt szerző Miroslav Klose, aki a brazil Ronaldo rekordját a Brazília–Németország mérkőzésen döntötte meg, Per Mertesacker, valamint a világbajnok válogatott csapatkapitánya, Philipp Lahm, aki tisztségét Bastian Schweinsteigernek adta át.
#### 2014–2019
A 2016-os Európa-bajnokság selejtezőjében a csoportjukban az első helyen végeztek, amelyet 2015. október 11-én biztosítottak be a Grúzia ellen.
2015\. november 13.-án barátságos meccset játszottak Franciaország ellen Párizsban a terrortámadás-sorozat alatt. Négy nappal később a német válogatott Hollandia ellen játszott volna barátságos meccset Hannoverben, de a meccset biztonsági okokra hivatkozva nem tartották meg.
Az Európa-bajnokságon Ukrajnát 2–0-ra, Észak-Írországot 1–0-ra győzték le, Lengyelország ellen pedig 0–0-ás döntetlent játszottak a csoportkörben. A nyolcaddöntőben Jérôme Boateng, Mario Gómez és Julian Draxler góljával 3–0-ra verték Szlovákiát. A negyeddöntőben Olaszország ellen 1–1-es eredményt értek el és büntetőkkel jutottak tovább az elődöntőbe, ahol a házigazda Franciaországtól kaptak ki 2–0-ra. A 2014-es világbajnoki győzelmüknek köszönhetően részt vettek a 2017-es konföderációs kupán, ahol a csoportkörben Ausztráliát 3–2-re, Kamerunt 3–1-re győzték le, Chilével pedig 1–1-es döntetlent játszottak. Az elődöntőben Mexikót verték 4–1-re. A döntőben Lars Stindl góljával 1–0-ra legyőzték Chilét és megszerezték az első helyet. Ez volt az utolsó konföderációs kupa, mert a FIFA bejelentette, hogy többé már nem rendezik meg a sorozatot.
A 2018-as világbajnokság selejtezőinek C csoportjában mind a tíz mérkőzésüket megnyerték és kijutottak az oroszországi tornára. Az F csoportban szerepeltek Dél-Korea, Mexikó és Svédország társaságában. Az első csoportmérkőzésüket 1–0-ra elveszítették Mexikóval szemben. Svédország ellen hátrányba kerültek, de Marco Reus és Toni Kroos góljával sikerült fordítaniuk és megnyerniük a találkozót. A harmadik mérkőzésükön Dél-Korea ellen 2–0-ás vereséget szenvedtek és nem jutottak tovább az egyenes kieséses szakaszba.
A 2018-19-es UEFA Nemzetek Ligájában az A ligában Hollandia és Franciaország volt az ellenfelük. Hazai pályán 0–0-ás döntetlennel kezdtek a franciák ellen, amit a Hollandia elleni 3–0-ás idegenbeli vereség követett. Franciaországban kikaptak 2–1-re és 2–2-es döntetlennel fejezték be a sorozatot hazai pályán Hollandia ellen. A csoport utolsó helyén végeztek és kiestek a B ligába, de később módosítottak a szabályokon, így a németek maradtak az A ligában.
### 2020-as évek
A Nemzetek Ligája 2020-21-es kiírásban Spanyolország mögött a második helyen helyen végeztek az A ligában. A 2020-as Európa-bajnokság selejtezőiben nyolc mérkőzésből hetet megnyertek és Hollandiával egyetemben kijutottak az Európa-bajnokságra, amit a Covid19-pandémia miatt elhalasztottak egy évvel és 2021-ben került megrendezésre. Tavassazl bejelentették, hogy Joachim Löw távozik az Európa-bajnokságot követően. Egy hónappal később világbajnoki-selejtezőn Észak-Macedónia ellen 2–1-es vereséget szenvedtek hazai pályán. 2001 óta ez volt az első vereségük vb-selejtezőn, akkor Angliától kaptak ki 5–1-re. 2021. május 25-én bejelentették, hogy Löwöt Hansi Flick váltja a szövetségi kapitányi poszton.
Az Európa-bajnokságon az első mérkőzésüket elveszítették 1–0-ra Franciaország ellen. Portugáliát legyőzték 4–2-re, amiben két öngól is a segítségükre volt. Magyarország ellen 2–2-es döntetlennel zárták a csoportkört. Valamennyi találkozójuknak a müncheni Allianz Arena adott otthont. A nyolcaddöntőben Angliával kerültek szembe és a Wembley-ben rendezett találkozót elveszítették 2–0-ra. A tornát követően Hansi Flick vette át a munkát. 2021. október 11-én legyőzték Észak-Macedóniát 4–0-ra és első csapatként jutottak ki a 2022-es világbajnokságra. A 2022-23-as UEFA Nemzetek Ligájában az A ligában szerepeltek és a hat mérkőzésből egy győzelem és egy vereség mellett négy döntetlent játszottak. Olaszország és Magyarország mögött, Angliát megelőzve a harmadik helyen végeztek.
A 2022-es világbajnokság az E csoportban szerepeltek Costa Rica, Japán és Spanyolország társaságában. Első mérkőzésüket meglepetésre elveszítették 2–1-re Japán ellen. A második találkozón Spanyolországgal játszottak és 1–1-es döntetlent értek el. Costa Ricát Serge Gnabry, Niclas Füllkrug és Kai Havertz duplájával 4–2-re legyőzték a zárókörben, de a rosszabb gólkülönbségük miatt nem jutottak tovább a csoportkörből.
## Nemzetközi eredmények
Labdarúgó-világbajnokság
- Aranyérmes: 4 alkalommal (1954, 1974, 1990, 2014)
- Ezüstérmes: 4 alkalommal (1966, 1982, 1986, 2002)
- Bronzérmes: 4 alkalommal (1934, 1970, 2006, 2010)
Labdarúgó-Európa-bajnokság
- Aranyérmes: 3 alkalommal (1972, 1980, 1996)
- Ezüstérmes: 3 alkalommal (1976, 1992, 2008)
- Bronzérmes: 3 alkalommal (1988, 2012, 2016)
Olimpiai játékok
Az olimpiai játékokon nem a felnőtt válogatott játszik, hanem csak 23 évnél fiatalabb játékosokból állhat a csapat 3 túlkoros játékos kivételével.
- Ezüstérmes: 1 alkalommal (2016)
- Bronzérmes: 1 alkalommal (1988)
Konföderációs kupa
- Aranyérmes: 1 alkalommal (2017)
- Bronzérmes: 1 alkalommal (2005)
### Világbajnokság
### Európa-bajnokság
### UEFA Nemzetek Ligája
### Konföderációs kupa
\* Tartalmazza azokat a mérkőzéseket is, amelyeken büntetőpárbajra került sor.
\*\* A piros keretben jelölt konföderációs kupa hazai rendezésű volt.
## Játékosok
### Játékoskeret
A válogatott kerete a 2023. november 18-i elleni barátságos mérkőzésre.
A pályára lépesek és a gólok száma a 2023. november 21-i elleni mérkőzés után lett frissítve.
A pályára lépesek és a gólok száma a 2022. szeptember 26-i elleni mérkőzés után lett frissítve.
! colspan=8 style="background:#dcdcdc; text-align:center;"\| \|-
\|- ! colspan=8 style="background:#dcdcdc; text-align:center;"\| \|-
\|- ! colspan=8 style="background:#dcdcdc; text-align:center;"\| \|-
\|- ! colspan=8 style="background:#dcdcdc; text-align:center;"\| \|-
### A válogatott bő keretéhez tartozó játékosok
! colspan=8 style="background:#dcdcdc; text-align:center;"\| \|-
\|- ! colspan=8 style="background:#dcdcdc; text-align:center;"\| \|-
\|- ! colspan=8 style="background:#dcdcdc; text-align:center;"\| \|-
\|- ! colspan=8 style="background:#dcdcdc; text-align:center;"\| \|-
### A legtöbb válogatottsággal rendelkező játékosok
Az alábbi lista a válogatottban a legtöbbször szereplő 27 játékost tartalmazza. A statisztika 2023. november 21. szerinti (a vastaggal jelölt játékosok jelenleg is tagjai a válogatottnak)
### A válogatottban legtöbb gólt szerző játékosok
Az alábbi lista a válogatottban a legtöbb gólt szerző 10 játékost tartalmazza. A statisztika 2023. november 21. szerinti (a \*-gal jelölt játékosok jelenleg is tagjai a válogatottnak).
Megjegyzés: az NDK-ban szerzett gólokat nem tartalmazza.
### Híresebb játékosok
- Klaus Allofs
- Klaus Augenthaler
- Markus Babbel
- Michael Ballack
- Franz Beckenbauer
- Oliver Bierhoff
- Marco Bode
- Andreas Brehme
- Paul Breitner
- Guido Buchwald
- Edmund Conen
- Bernard Dietz
- Horst Eckel
- Stefan Effenberg
- Herbert Erhardt
- Klaus Fischer
- Karlheinz Förster
- Jürgen Grabowski
- Thomas Häßler
- Helmut Haller
- Jupp Heynckes
- Uli Hoeneß
- Horst Hrubesch
- Bodo Illgner
- Paul Janes
- Oliver Kahn
- Ulf Kirsten (játszott az NDK-ban is)
- Hans-Jürgen Kreische
- Jürgen Klinsmann
- Miroslav Klose
- Jürgen Kohler
- Andreas Köpke
- Ernst Lehner
- Pierre Littbarski
- Felix Magath
- Sepp Maier
- Lothar Matthäus
- Andreas Möller
- Dieter Müller
- Gerd Müller
- Günter Netzer
- Wolfgang Overath
- Alfred Pfaff
- Lukas Podolski
- Helmut Rahn
- Stefan Reuter
- Karl-Heinz Rummenigge
- Matthias Sammer (játszott az NDK-ban is)
- Hans Schäfer
- Bernd Schneider
- Karl-Heinz Schnellinger
- Harald 'Toni' Schumacher
- Bernd Schuster
- Bastian Schweinsteiger
- Uwe Seeler
- Uli Stielike
- Fritz Szepan
- Toni Turek
- Eberhard Vogel
- Berti Vogts
- Rudi Völler
- Fritz Walter
- Wolfgang Weber
- Philipp Lahm
## Szövetségi kapitányok
Jegyzetek
1. <div id="1">
A statisztika tartalmazza a felosztás előtti Németország (1936–1942 – 65 mérkőzés: 40 győzelem, 12 döntetlen, 13 vereség) és a Német Szövetségi Köztársaság (1950–1964 – 97 mérkőzés: 52 győzelem, 14 döntetlen, 31 vereség) eredményeit is.
2. <div id="2">
2018\. január 27. szerint.
## Szakmai stáb
thumb\|upright\|Hansi Flick a német válogatott jelenlegi szövetségi kapitánya
## Stadion
A német válogatottnak nincs állandó stadionja, a hazai mérkőzéseiket az ország különböző stadionjaiban játssza.
## A válogatott szerelése
### Története
A válogatott hivatalos szerelését az adidas AG állítja elő. Az együttműködés 1954-ben kezdődött, a jelenlegi szerződésük 2018-ig tart. A Nike, Inc. 2007 augusztusában megpróbált egy nyolc évre szóló szerződést kötni a DFB-vel, melynek értelmében 500 millió eurót fizetett volna (ami hatszorosa annak, amit az adidas jelenleg fizet), de a szövetség amellett döntött, hogy folytatja az együttműködést a német székhelyű adidasszal. A jelenleg használt szerelést 2013 novemberében mutatták be.
A válogatott hazai szerelése mindig fehér mezből, fekete nadrágból és fehér sportszárból állt. A színek az északon elhelyezkedő német állam, Poroszország 19. századi zászlajára vezethető vissza. Az idegenben használt szerelés színösszeállítása számos alkalommal változott. A legtöbbször használt idegenbeli szerelés eredetileg zöld mezből, fehér nadrágból és zöld sportszárból állt, ami a DFB színeiből eredt. Más magyarázatok is vannak a zöld mezre. Az egyik szerint az ír válogatott tiszteletére választották (melynek a hazai meze zöld színű), amellyel az első barátságos mérkőzésüket játszották a II. világháború után (ez az adat azonban valótlan, ugyanis a háború utáni első mérkőzésüket Svájc ellen vívták). Egyéb magyarázatként ismert az is, amely a mérkőzés utáni mezcserével kapcsolatos. Az írek elleni találkozót követően a csapatok játékosai mezt cseréltek egymással, s mivel a németek annyira szegények voltak, hogy nem volt másik idegenbeli mezük, így az írektől kapott mezen a címert lecserélték, és azt használták ezt követően. A váltómeznél gyakran használt színek voltak a szürke és a fekete is, majd a feketéről pirosra módosult 2004 novemberében. A váltás Jürgen Klinsmann kérésére történt meg, aki azt az érvet hozta fel, hogy a pirosban játszó csapatok statisztikailag kimutathatóan sokkal sikeresebbek, és észlelhetően nagyobb félelmet keltenek az ellenfélben. A 2012-es EB küzdelmeire ismét zöld idegenbeli szerelést használt a válogatott az 1972-es EB győzelem 40. évfordulója alkalmából. A hazai mezeken továbbra is fellelhetőek a német nemzeti színek motívumai, melyek leglátványosabban a 2014-es labdarúgó-világbajnokság során kerültek előtérbe. 2014. július 13-a óta világbajnoki címvédőként köteles a válogatott feltüntetni a mez felületén a világbajnoki jelvényt egészen a következő 2018-as labdarúgó-világbajnokság döntőjéig. A válogatott története során most viseli első alkalommal a jelvényt.
### Mezek listája
Hazai
Idegenbeli |
77,598 | A Sixtus-kápolna mennyezetfreskója | 26,612,353 | null | [
"16. századi festmények",
"A Vatikán világörökségi helyszínei",
"Michelangelo Buonarroti művei"
] | A Vatikánban található Sixtus-kápolna mennyezetfreskója Michelangelo remekműve, a világ egyik legismertebb alkotása és az 540 m2-es területével legnagyobb egybefüggő freskója. Egyedülálló tablója az Ószövetség szereplőinek és eseményeinek. Az itáliai reneszánsz korában, 1508 és 1512 között keletkezett mű számtalan elemből áll. Kilenc központi festményen örökíti meg Mózes első könyvének jeleneteit, köztük a freskó legismertebb részletét, az Ádám teremtését, amelyet számtalanszor feldolgoztak a populáris kultúrában. Ezenkívül hét ószövetségi próféta, öt szibilla arcképe, bibliai jelenetek, Krisztus őseinek felsorolása, mellékalakok és a maga korában újszerű látszólagos márványdíszítés teszik teljessé a kompozíciót.
## A kápolna korábbi freskói
IV\. Szixtusz pápa, valószínűleg Lorenzo de’ Medici tanácsára, elsősorban firenzei festőket bízott meg elkészült kápolnája falának díszítésével. Így azután a quattrocento legjelentősebb művészeinek festményei ékítették a falakat: Pietro Perugino, Domenico Ghirlandaio, Sandro Botticelli, Luca Signorelli és a kevésbé ismert Cosimo Rosellini freskói, segítőik pedig Pinturicchio, Piero di Cosimo és Bartolomeo della Gatta voltak.
A freskók párhuzamos ciklusokban jeleneteket ábrázoltak Jézus és Mózes életéből. Az Ószövetséget, a törvény korát és az Újszövetséget, a kegyelem korát állították szembe oly módon, hogy Mózes és Jézus életének hasonló típusú eseményeit párosították össze a paralel futó freskókon.
A két legjelentősebb mester, Perugino és Botticelli több mozzanatot is elkészített. Perugino fennmaradt freskói közül a legismertebb a Jézus átadja a kulcsokat Szent Péternek. Amikor Michelangelo megfestette az Utolsó ítélet című freskót, Perugino oltárképét megsemmisítették. A fennmaradt adatok alapján a festmény feltehetően Mária mennybevételét ábrázolta, két oldalán pedig a Pásztorok imádása és Mózes megtalálása volt. Botticelli művei ma is láthatóak. A tucatnyi freskóból három származik tőle: Jelenetek Mózes életéből, Jézus megkísértése és Kórah bűnhődése.
A kápolna falain alul körben falikárpitot utánzó, gazdagon aranyozott festés fut. Giorgio Vasari szerint az ablakok feletti félköríveket is díszítették, valószínűleg a szokott csillagos mennyboltozat-ábrázolással.
A kápolna tehát Michelangelo megjelenése előtt már szinte kész volt, s valószínűleg senkinek nem jutott volna eszébe új freskók készítése, ha nem támad hatalmas repedés a mennyezeten. Így azonban II. Gyula pápa elrendelte a kápolna szerkezetének megerősítését, és a mennyezet újrafestését, s akkor már miért ne legyenek ott is képek?
## A mennyezetfreskó keletkezése
„Csinálj, amit akarsz!” – vetett véget a pápa Michelangelóval folytatott vitájának. II. Gyula ugyanis eredetileg sokkal kevésbé grandiózus tervvel állt elő, mindössze a nagy felületű, üres mennyezetet szerette volna ornamentális elemekkel tagolni, és az ablakok fölé az apostolok képmását festetni. Mintája az akkoriban felfedezett Domus Aurea volt. Erre szemelte ki a szobrászt, aki vonakodva fogadta el a megbízást, bár amikor Domenico Ghirlandaio műhelyében tanonckodott, mestere épp a firenzei Santa Maria Novella-templomban, Lorenzo de’ Medici apósa kápolnájában egy freskón dolgozott, ebből következően Michelangelónak volt jártassága a freskófestésben. Azonban eddigi egyetlen ilyen jellegű feladata, a Leonardóval közösen elnyert, a firenzei Palazzo Vecchio díszítésére irányuló munkája meghiúsult. Ám ha már őt bízták meg, a természetéből következő monumentalitásra való törekvés arra sarkallta, hogy ne elégedjék meg a pápa által kért változtatásokkal. Olyan művet akart létrehozni, amelynek még nem volt párja a világon. Ilyen előzmények után 1508. május 10-én megkötötték a szerződést.
Az 1508 augusztusában elkezdett munka 1512 októberére készült el. Bár a művész erejét megfeszítve dolgozott, külső okok akadályozták, kétszer is meg kellett szakítania a munkát. 1510 augusztusára elkészült a freskó első felével. Az állványzat lebontása után – ami a pápa parancsára történt – II. Gyula a továbbhaladás anyagi feltételeinek biztosítása nélkül háborúba indult. Michelangelo ezt pótolandó kétszer is utánament, így csak 1511 februárjában kezdhetett újra festeni. Jellemző az anyagi feltételekre, hogy az Úr palástjának hagyományos kék színét ultramarinnal lehetett volna előállítani, de ez a színezőanyag nagyon drága volt, a pápa pedig szűkmarkú. Így választotta a művész az egyedi lilás színt. De ez az eset dicsérheti Michelangelo előrelátását is, ugyanis az ultramarin a beázások hatására elveszti ragyogó kék színét, és zöldre vált. A freskó épségét pedig legjobban a beázások veszélyeztették.
## Állványzat és technikák
Az állványzatot eredetileg Bramante tervezte, de megoldása, amely a mennyezetről köteleken függött volna, nem tetszett Michelangelónak. Végül a lunetták párkányába fúrt lyukakba erősítették a szerkezet tartógerendáit. A művész leveleiben, verseiben sokat panaszkodott a festés által okozott egészségromlására, s ez azt a képzetet keltette az utókorban, hogy hanyatt fekve festette ki az egész mennyezetet. Találtak azonban egy Michelangelótól származó rajzot, amelyen állva dolgozik a freskón.
Michelangelo a Noé-jeleneteket festette meg először, de munkájával elégedetlen volt, ráadásul penész ütött át az épp elkészült freskón. Ekkor küldte el a festőket, csak néhány segédet tartott maga mellett, akik az egyszerűbb munkákat végezték el. Rájuk maradt a vakolat előkészítése, a kartonok rajzainak átvitele a falra és az egyszerűbb festési műveletek. Ők végezték a pauzálás fárasztó és hosszadalmas műveletét, amikor a kartonokon a körvonalakat tűvel kiszúrták, és az apró lyukakba szénport szórva vitték fel a körvonalakat a falra. Miután megváltoztatták a vakolat összetételét, hogy jobban idomuljon a római klímához, a penészedés nem tért vissza többé.
A pápa, a legendákkal ellentétben, sokszor meglátogatta a kápolnát, sőt egyszer az állványzatot is lebontatta, épp a munka felénél. Így Michelangelo is szemügyre vehette addig elkészült művét, és ez bizonyos változásokra sarkallta. Ennek volt köszönhető, hogy a freskó második felén nagyobbak, lendületesebbek az alakok. A pauzálást jórészt elhagyta, és rajzkészítés helyett a mennyezet nedves vakolatába karcolta a körvonalakat. A festéket gyakran az ujjaival vitte föl. A freskórészleteket egységekre osztotta; egy egységnyit készített el egy nap alatt vakolással és festéssel együtt. A kutatók megállapítása szerint Az özönvíz 29 egységre volt osztva. A bibliai jelenetek közül utolsónak elkészült A világosság és a sötétség szétválasztását egy nap alatt vitte fel a mennyezetre.
A lunettáknál már nem is készített sem karcolt körvonalakat, sem kartonokat. Mivel ezeken a részeken már nem kellett nyújtózkodnia, megengedhette magának, hogy a rajzot mindössze egy vékony ecset segítségével vigye fel. A széles ecsetvonások és a vékony festékréteg arra enged következtetni, hogy a lunettákban látható Krisztus őseinek arcképcsarnokával nagyon gyorsan elkészült.
## A freskó részei
A kutatók egyetértenek abban, hogy a freskó ikonográfiája nem Michelangelo műve – bár lehetett beleszólása –, eredeti terve fennmaradt. Valószínűleg nagy fejtörést okozhatott, hogy a korábban készült freskókhoz, amelyek a kápolna falait díszítették és az Ó- és Újszövetség jeleneteit ábrázolják, hogyan illesszék a mennyezet festményeit. Olyan ótestamentumbeli jeleneteket választottak tehát, amelyeknek egyértelmű üzenete a Messiás eljövetele. (Az alábbi ábra nem pontos, ha „felülnézetből" tekintjük a mennyezetet, meg kell fordítani a szibillák és apostolok alsó/felső sorát – Jónás és Zakariás jó helyen vannak – illetve Hámán képe kerül a Dávid és Góliát-képpel, illetve az Érckígyó Judit képével szembe.)
### Jelenetek Mózes könyvéből
A legnagyobb feladatot a Mózes első könyvéből származó történetek alapján tervezett öt kisebb és négy nagyobb méretű kép elkészítése jelentette, hiszen ezek jelentik a mennyezetfreskó kompozíciójának gerincét. A teremtést és Ádám és Éva történetét ábrázoló festmények az oltártól a bejáratig időrendben követik egymást, s így szép sorban végig lehet nézni, miközben a látogató elsétál alattuk, azonban a Noéról szóló képek a bejárattól az oltárig nézve vannak helyes kronológiai sorrendben. A szentélyrács Michelangelo korában még a kápolna közepén húzódott, a mögé csak az egyházi főméltóságok léphettek. Nem kizárt, hogy az utolsónak elkészült négy jelenet alakjai azért kevésbé részletesek és nagyobbak, hogy a rácson kívül rekedtek is jól láthassák őket.
#### A világosság és a sötétség szétválasztása
És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől. (1Móz 1:4)
Michelangelo egyedülálló módon ábrázolta ezt a jelenetet: az Úr mintha maga is a világosság és a sötétség szétválasztásában teremtődne meg, alakja teljesen beborítja a teret, amint parancsoló mozdulattal visszaszorítja a sötétséget a világosság javára. A kutatók szerint az első három jelenetben Isten mint a Szentháromság egyik tagjának megszemélyesítője szerepel. Itt az első, az Atya.
#### A Nap, a Hold és a növények teremtése
Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge fűvet, maghozó fűvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn. (1Móz 1:11)
És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválaszszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek. És legyenek világítókul az ég mennyezetén hogy világítsanak a földre. És úgy lőn.(1Móz 1:14)
A feszült hangulatú jelenetet erősíti Isten parancsoló mozdulata, az arcvonásaiból áradó határozottság és erő. A Fiú szerepében analógiát teremt Krisztus és a Nap között (Világnak világa).
#### A víz és a föld szétválasztása
És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lőn. (1Móz 1:9)
A szelíd hangulatú festményen az Úr mint a Szentlélek megszemélyesítője lebeg a tükörsima víz felett, hatalmas alakja betölti a teret. Michelangelo szokatlan szemszögből, merész rövidülésekkel örökítette meg.
#### Ádám teremtése
És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.(1Móz 1:26)
Az egész műalkotás legismertebb jelenete. Az éppen megteremtett, tökéletes testtel rendelkező Ádám erőtlen karmozdulata éles ellentétben áll az Úr dinamikus mozdulataival, erőteljes karmozdulatával, amint erőt ad az első embernek. A köpenyéből előbújó alakok közül a nőalakot Sophiával, a Bölcsességgel azonosítják: Az Úr bölcsességgel alkotta a földet (Péld 3.19). Leo Steinberg szerint a köpeny árnyékában duzzogó angyalok Belzebub és Lucifer, az Úr másik kezénél lévő gyermek pedig maga Krisztus. Érdekesség, hogy a művész nem tudott lemondani a valóságos emberi test ábrázolásáról és Ádámnak köldököt festett. (Évának is. Ezt a teológiai ellentmondást más művész pl. fügefalevéllel oldotta meg.)
#### Éva teremtése
És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonynyá, és vivé az emberhez. (1Móz 2:22)
Az előzőekkel ellentétben a művész ezen a képen a hagyományos ikonográfiát követi. A kápolnát Szűz Máriának szentelték, aki eltörölte az első nő bűnét. Éva és Mária bibliai párhuzamát erősíti a festmény központi elhelyezkedése.
#### Bűnbeesés és kiűzetés
Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, a melyből vétetett vala. (1Móz 3:23)
A kép középpontjában áll a fa, amelyről a kígyó a gyümölcsöt nyújtja. A mellette kardot tartó angyallal együtt szinte keresztet alkotnak, mintha a megkísértés a keresztrefeszítés előképe lenne. Michelangelo szerint Ádám épp olyan vétkes a bűnbeesésben, mint Éva. Éles a különbség a bensőséges hangulatú édeni jelenet és a pusztába űzött emberpár nyomorúsága között.
#### Noé áldozata
És oltárt építe Noé az Úrnak, és vőn minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és áldozék égőáldozattal az oltáron. (1Móz 8:20)
Ez a jelenet a Biblia szerint az özönvíz után következik. A sorrend felcserélésével a freskó ikonográfiájának tervezői valószínűleg azt akarták kifejezni, hogy Noé rendszeresen mutatott be áldozatot, és ezzel vált méltóvá az isteni kegyelemre.
#### Az özönvíz
És eltörle az Isten minden állatot, a mely a föld színén vala, az embertől a baromig, a csúszó-mászó állatig, és az égi madárig; mindenek eltöröltetének a földről. (1Móz 7:23)
A Noé történetét elbeszélő ciklus központi jelenete: a kavargó, menekülni próbáló embertömeg mögött békésen lebeg a víz tetején a bárka, az egyház szimbóluma. Michelangelo legelőbb elkészült festménye, a vizsgálatok szerint lassan alakult ki, legalább egy hónapig dolgozott rajta. Itt még a megszokott perspektivikus szerkesztéssel komponált, de ezt a későbbiekben felváltotta a messziről jobban látható reliefszerű módszer.
#### Noé részegsége
Noé pedig földmívelő kezde lenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból, s megrészegedék, és meztelenen vala sátra közepén. (1Móz 9:20)
Ez a festmény közvetlenül a bejárat felett helyezkedik el. Időrendben az Özönvíz után kellene következnie. A kábultan fekvő Noét egyik fia ki akarta csúfolni, de ebben testvérei megakadályozták. A jelenet fő mondanivalója, hogy az emberiség alapvetően bűnös természetű, ez alól még Noé és családja sem kivétel. S ezért az emberiségnek szüksége van az eljövendő Messiásra.
### Próféták és szibillák
Bár ma már nem teljesen érthető, hogyan kerülnek a pogány szibillák egy sorba a bibliai prófétákkal, a reneszánsz embere számára az összefüggés teljesen világos volt: a szibillák már a kereszténység megjelenése előtt megjósolták a Megváltó eljövetelét, hiszen az egész ókor Jézus megjelenését készítette elő.
A hatalmas alakokat Michelangelo kevés színnel és nagy színmezőkkel ábrázolta. Szinte mindegyik látnok gyönyörű, színjátszóan redőzött ruhát kapott. A megcsavarodó emberi test, a figura serpentinata legszebb példája az egész freskón a líbiai szibilla alakja, amint a lábujjától a fejéig elfordulva nyúl a könyvéért.
#### Próféták
- Zakariás: Keresztelő Szent János apja. Heródes, Júdea királya uralkodásának idején volt pap Jeruzsálemben. A hagyomány szerint Heródes katonái gyilkolták meg a betlehemi gyermekgyilkosságok idején, mert elrejtette a fiát.
- Jóél: a jeruzsálemi templomban teljesített szolgálatot. Az ország gazdaságát tönkretevő sáskajárás után az Úr felszólítására a gazdagság ígéretével vígasztalta népét.
- Ézsaiás próféta (Izajás): az Ószövetség egyik legjelentősebb prófétája, Kr. e. 740–701 között tevékenykedett. A róla elnevezett könyv első részének szerzője.
- Ezékiel: Kr. e. 620 körül született. Megjövendölte a zsidók visszatérését a babiloni fogságból, és megtervezte a újjáépítendő Szentélyt.
- Dániel: Nabú-naid király híres álmainak megfejtője. Bél-sar-uszur király lakomáján a falon megjelenő betűk megfejtésével (mene, mene tekel ufárszin: megszámláltattál, megmérettél és a perzsáknak adattál) megjósolta Babilon pusztulását.
- Jeremiás: híresek voltak példabeszédei, amelyekben fellépett az erkölcstelenség, a bálványimádás ellen. Megjósolta Jeruzsálem pusztulását.
- Jónás: az Úr akaratának ellenszegülve megpróbált elmenekülni, s ezért három napot és éjszakát töltött egy cet gyomrában. Belátva, hogy nem térhet ki Isten parancsa elől, Ninivébe ment, s beszédeinek hatására a niniveiek bűnbánatot tartottak.
#### Szibillák
- Delphoi szibilla: a delphoi jósdának, Apolló leghíresebb szentélyének a jósnője, a görög mondák szereplői hozzá fordultak tanácsért. Egyik jövendőmondása a szeplőtelen fogantatásra utalt: Próféta születik érintetlen anyától, szűztől.
- Erüthreai szibilla: a legenda szerint Noé egyik fiának a felesége.
- Cumaei szibilla: a hagyomány szerint ő adta Tarquinius Superbus római királynak a Szibilla-jóslatok néven ismert jóslatgyűjteményt. A mondák szerint Apollón beleszeretett, és annyi évet ígért neki, amennyi homokszemcsét a kezében tart. De ifjúságot nem adott mellé, ezért a szibilla késő öregkorában barlangjában egy üvegkoporsóban feküdt és a haláláért fohászkodott. Ő kalauzolta Aeneast alvilági útján. Vergilius Negyedik eklogájában megjósolta a Szűz és a kisded eljövetelét, az aranykort.
- Perzsa szibilla: az Apokalipszisben szereplő fenevadhoz hasonlót jósolt.
- Líbiai szibilla: Jóslatai, Jeremiáséhoz hasonlóan, az Ítéletnapról szóltak.
### A sarokjelenetek
A mennyezet négy sarkában nagy háromszögletű boltozatokkal, csegelyekkel kapcsolódik az oldalfalakhoz. Mind a négy csegelyben egy-egy bibliai jelenet látható az Ószövetségből, amelyeknek egyetlen, de nagyon fontos közös pontjuk van a mű ikonogfáfiája szempontjából: mindegyik a zsidó nép egy hős(nő) általi megmenekülését mutatja be. Ezzel utal az egész freskó fő mondanivalójára, a Messiás általi megváltásra.
- Dávid és Góliát
Dávid (mint Krisztus előképe) megölte Góliátot, s ezzel megmentette a zsidókat.
- Judit és Holofernész
Judit, miután szépségével elbűvölte, leitstta, s álmában megölte az ellenség hadseregének vezérét, s levágott fejét szolgálólányával egy tálcán vitette haza bizonyítékul.
- Hámán keresztrefeszítése
Hámánt (mint Antikrisztust) gonosztetteiért bitófán kivégezték. A magyarázatok szerint Krisztus alázatát állították szembe Hámán gőgjével. Valószínűleg a párhuzam kedvéért Michelangelo a bitót keresztre cserélte.
- Az érckígyó
Isten megbüntette a sivatagban vándorló, ellene lázadozó zsidó népet, mérges kígyókat küldött rájuk. Mózes közbenjárt a népe érdekében, s egy bronzkígyót tűzött a botjára. Aki ránézett a kígyóra, meggyógyult.
### Az ignudi
Az ignudi (meztelen ifjak, olasz) az öt kisebb főkép négy sarkában ülnek, az egész freskón összesen húszan vannak. Szerepük jelentős, hiszen Michelangelo művészi leleményeként ők alkotják az átmenetet a mennyezet építészeti tagolásától a főképek felé. Ők tartják a medallionokat és a pápa családját, a Rovere-családot jelképező tölgyvessző-kötegeket (rovere = tölgy).
Emellett testtartás-katalógusként is jól hasznosíthatók, az ignudi alakjai sok későbbi festő, sőt Michelangelo Utolsó ítélet című festményén is feltűnnek. Előképük minden bizonnyal az ókori szobrokban keresendő. A munka kezdetén Michelangelo egyszerűen megfordította a kartont, s a két szemben ülő ifjú szinte egymás tökéletes tükörképe lett. Ahogy előrehaladt a munkában, a festő egyre felszabadultabban dolgozta ki alakjait, eltűnt a szigorú szimmetria, az alakok egyre inkább térbeliek lettek.
### A medalionok
Az ignudók selyemszalagon tartják a pajzsméretű bronzplaketteket, amelyek mindegyike a Királyok könyvéből és a Makkabeusok könyvéből származó jelenetet ábrázol. Michelangelo a freskón itt használta a legtöbb aranyfestéket, s ezzel megteremtette a fém tökéletes látszatát.
A kutatóknak sokáig fejtörést okozott, miért éppen ezek a jelenetek kerültek a medalionokra, végül Edgar Wind elmélete vált a legelfogadottabbá, amely szerint a medalionok a tízparancsolat megszegéséért járó büntetéseket ábrázolják. A tíz parancsolat nem a ma ismert sorban követi egymást, hiszen sorrendjüket a reneszánsz korában még nem szentesítették.
A tízparancsolathoz köthető jelenetek az oltártól kezdve:
- Antiochus Epiphanes bukása(2Mak 9):
Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé.
- Abnér meggyilkolása (2Sám 3:26):
Ne ölj.
- Mátitjáhu lerombolja a modini oltárt (1Mak 2)(esetleg Jéhu elpusztítja Baál képét)(2Kir 10:27):
Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak.
- Héliodórosz büntetése (el akarta lopni a jeruzsálemi templom kincseit)(2Mak3):
Ne lopj.
- Nikanór halála (szombaton támadta meg Jeruzsálemet) (1Mak7 :43):
Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt.
- Nagy Sándor imádja Isten nevét (a világi hatalom meghódolása az egyház hatalma előtt):
Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi.
- Megsemmisült. Korabeli leírások alapján egy szeretkező párt ábrázolt:
Ne paráználkodjál.
- Absolon halála (Absolon felkelt apja, Dávid zsidó király ellen)(2Sám 18):
Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked.
- Illés a tüzes szekéren (2Kir 2:11):
Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.
- Ábrahám áldozata(1Móz 22:9):
Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.
### Krisztus ősei
Krisztus őseit Michelangelo az oldalfalak ablakai fölött lévő félkörívekben és csegelyekben ábrázolta a Máté evangéliumában szereplő felsorolás szerint. A sor nem teljes, ugyanis amikor az Utolsó ítéletet festette, az előkészületek során az oltárfalon két ablakot befalaztak, és a fölöttük levő lunetták képeit megsemmisítették. Az évszázadok folyamán ezek a képek nagyon elszennyeződtek, mivel közvetlenül alattuk gyertyákat égettek. A restaurálás folyamán derült ki, hogy a festő itt használta a legélénkebb színeket, itt alkotta a legszínpompásabb öltözékeket. Az ok abban keresendő, hogy az ablakokon beömlő fény miatt egyébként e festmények nem lettek volna jól láthatóak, élvezhetőek.
A freskó többi részének mozgalmassága itt nem érezhető. Az alakok tétlenül, magukba fordulva ülnek, kerülik a kontaktust egymással, mintha várnának valamire. Michelangelo a nőket emeli előtérbe, mint a nemzetség folytonosságának letéteményeseit. Feltűnő a gyermekek nagy száma. Krisztus őseivel a művész megteremtette az átmenetet a mennyezeten ábrázolt ószövetségi jelenetek, és az oldalfalakon ábrázolt újszövetségi jelenetek között.
Krisztus őseinek sora az oltártól a bejáratig:
- Eleázár – Matthán
- Jákob – József
- Akim – Eliud
- Azor – Sádok
- Zorobábel – Abiud – Eliákim
- Jósiás – Jekoniás – Saláthiel
- Uzziás – Jóathám – Ákház
- Ezékiás – Manassé – Ámon
- Roboám – Abija
- Asa – Josafát – Jórám
- Sálmon – Boáz – Obed
- Jessze – Dávid – Salamon
- Aminábád
- Naásson
Az oltár feletti lunetták elpusztított festményein:
- Fáres – Esrom – Arám
- Ábrahám – Izsák – Jákób – Júda
## A freskó hatása
Amikor 1512-ben, mindenszentek napján leleplezték a freskót, mindenki úgy érezte, hogy egyedülálló, csodálatos remekmű. Michelangelo műve elütött minden más korábban keletkezett vagy addig elkészült kortárs falfestménytől. Nem sík felületet formáz, hanem pózok, átfedések segítségével érzékelteti a teret, amelyben alakjai mozognak. A festő elhagyta az addig szokásos aranyalapozást. Ő volt az első, aki fiktív bronzszobrokat, márványreliefet, márványarchitektúrát alkotott a teljesen sík felületen. Ezeket az újításokat már kortársai is átvették, először Raffaello a Sala di Costantino díszítésénél.
## A restaurálás
Az évszázadok folyamán a freskó állagát többször is megpróbálták különböző, jobb-rosszabb módszerekkel konzerválni. Az első ilyen jellegű kísérlet a mű elkészülte után néhány évtizeddel történt: a Noé áldozata című kép egy részén kicserélték a festést. A figurákat kartonra másolták, a vakolatot leverték és a kész, nedves vakolatra újrafestették a képet. Ma ez a rész a festék eltérő minősége miatt kissé sötétebb. A penészedő rész Az özönvíz részleten, amellyel Michelangelo küszködött munkája elején, a 18. század végén lehullott. A legnagyobb károkat a beázás okozta, végérvényesen tönkretette az egyik ignudo és medalion képét.
A korai restaurátorok az egész művet olajjal kevert állati enyvvel vagy csak tiszta olajjal vonták be, hogy felfrissítsék a színeket, mint az olajfestményeken. Az olaj beivódott a falba, és sötét foltokat okozott.
Mindezeket a károkat volt hivatott helyrehozni az a több mint egy évtizedig tartott restaurálási folyamat, amely 1979-ben kezdődött. A fő feladat az enyv- és koromréteg eltávolítása volt. A restaurátoroknak a munka folyamán alkalmuk volt megvizsgálni és rekonstruálni Michelangelo munkamódszerét. A restaurálás végeztével mintha teljesen új festmény tárult volna a látogatók elé. A hosszú idő alatt megszokott sötét, barnás árnyalatok eltűntek, s helyükbe léptek Michelangelo hihetetlen élénk színei. Ezáltal a kép hangulata tökéletesen megváltozott. A restaurálás során használt állványzat felépítéséhez ugyanazokat a falba fúrt és alulról a párkányzat által eltakart lyukakat használták, amelyeket annak idején a művész is.
A restaurálást egy japán televíziós társaság finanszírozta. Ennek fejében az összes filmforgatáshoz, fényképezéshez kapcsolódó jogot három évre megszerezte magának. |
324,218 | „F → h” hangváltozás a spanyol nyelvben | 26,354,113 | null | [
"A spanyol nyelv hangtana",
"A spanyol nyelv története"
] | Az „f → h” hangváltozás a spanyol nyelv egyik legfeltűnőbb sajátossága, amelyben – meghatározott fonológiai környezetben – a latin eredetű szókezdő - hehezetté alakult, majd eltűnt a sztenderd nyelvváltozatokban (viszont néhány szóban ma is ejtik Andalúzia és Közép-Amerika egyes részein, illetve a keleti asztúriai nyelvjárásokban); helyét ma néma h- őrzi a helyesírásban. E hangváltozás szintén megtalálható az okcitán nyelv gascon dialektusában, a szárd nyelv legarchaikusabb, nuorói dialektusának középső változataiban, elszórtan bizonyos itáliai dialektusokban, valamint az isztrorománban, azonban a spanyol az egyetlen jelentősebb nyelv, ahol ez állandósult és bekerült a sztenderd irodalmi változatba. Ez a szócikk a hangváltozásról folytatott nyelvészeti kutatások eredményeit, illetve a jelenség létrejöttében közrejátszó körülményekről és okokról szóló eddigi elméleteket ismerteti.
## Az /f/ hang helye a latin fonológiában
### Az /f/ illeszkedése a mássalhangzókészletbe
A latin nyelvben az /f/ hang kizárólag szókezdő helyzetben állhatott az eredeti latin tőszavakban, szóközi helyzetben csak kölcsönszavakban fordult elő (például ’vöröses’). Természetesen azok a képzővel létrejött szóösszetételek, amelyek második tagja -fel kezdődött, szóközi -et mutattak: ’megvéd’, ’összekever’ stb. Ez az /f/ hang meglehetősen gyengén illeszkedett a latin mássalhangzórendszerbe, hiszen ez volt az egyetlen ajakréshang, és nem volt semmilyen párja az /s/ kivételével, vagyis viszonylag védtelen volt a fonetikai változásokkal szemben.
### Az /f/ ejtése valóban [f] volt?
Az előző szakaszban leírtakon túl elképzelhető, hogy az betűvel jelölt hang valódi ejtése nem is labiodentális, hanem inkább bilabiális volt. A mai tudományos ismereteink alapján ezt nem lehet pontosan megállapítani. Az /f/ fonológiai izoláltsága miatt akár mindkétféle ejtés is előfordulhatott. Néhány kutató úgy véli, hogy a kasztíliai dialektus által kifejlesztett sajátosság volt csak az eredetileg ott beszélt indoeurópai dialektusok hatására, de nem általánosan elterjedt ejtésmód Hispániában. E feltevés bár lehetséges, nem erősíthető meg. Mindenesetre, az iberoromán dialektusokban a bilabiális ejtés látszik elterjedtebbnek és sokkal valószínűbbnek. Az /f/ labiodentális ejtése, amely megtalálható a portugál, katalán, francia, olasz és román nyelvekben, a \> változás mintájára jöhetett létre azokon a területeken, ahol az eredeti latin hang – a kései artikulációt követően – /v/-ként szilárdult meg. Ez utóbbi változás azonban az észak-spanyolországi területeken nem ment végbe, vagyis ha azt feltételezzük, hogy az /f/ labiodentális ejtésű volt, nem lett volna zöngés párja, így szintén nem illeszkedett volna a mássalhangzók rendszerébe.
## Az /f/ alakulása a kasztíliai nyelvjárásban
### Lehetséges ejtésváltozatok és előfordulásuk
Az /f/ fonéma bilabiális zöngétlen réshangként való ejtése instabilnak bizonyul, így hajlamos a környező hangok hatására bizonyos fonetikai módosulások elszenvedésére. Az hangnak tehát hangkörnyezetétől függően lehetett feszesebben, illetve lazábban artikulált kiejtése. A feltételezések szerint korábban háromféle artikulációja létezett:
- az /o, u/ magánhangzók előtt,
- (ugyanezzel a jelöléssel egyenértékű a is) a /w/ félhangzó előtt, illetve
- az egyéb helyzetekben /i, e, a/, valamint /j, r, l/ előtt.
Amikor egy beszédhangnak többféle ejtésváltozata (allofónja) létezik, mint itt nevezetesen az /f/-nek, mindig potenciális változásoknak van kitéve az allofónok eloszlásának tekintetében. Bizonyos hangkörnyezetek erősíthetik (például ha az /f/-et nazális mássalhangzó előzi meg /-nf-/, vagy folyékony hang követi /-fl-, -fr-/), vagy gyengíthetik az artikulációt. Az okcitán nyelv gascogne-i dialektusában hangkörnyezettől függetlenül minden helyzetben a ejtésváltozat vált általánossá, míg a kasztíliaiban ez csak magánhangzók előtt volt jellemző:
- \> hray ’testvér’
- \> heruto, spanyol fruto ’gyümölcs’
- \> hlor, sp. flor ’virág’
- \> hèsta, sp. fiesta ’ünnep’
- \> híu, sp. hilo, filo ’szál’
- \> hado (sp. is) ’sors, végzet’
- \> couhí, sp. confín ’határos’ [területtel]
- \> prouhoun, sp. profundo ’mély’.
Érdemes megemlíteni, hogy a Romania más területein is végbement ez a változás, például az olaszországi Calabria régió Catanzaro, Cosenza és Reggio Calabria megyéiben a latin - helyén h- található: \> hava (sp. haba) ’bab’, \> hímmina (sp. hembra) ’nő’, \> hierru (sp. hierro) ’vas’, \> hicu (sp. higo) ’füge’; sőt, észak-olaszországban Brescia megyéből is találtak hasonló példákat: \> ham (sp. hambre) ’éhség’, \> hebrer (sp. febrero) ’február’, \> hoja (sp. is) ’levelek’. A változás megtalálható a moldovai román tájszólásokban, valamint a macedorománban is: \> hiu (sp. hijo) ’fia’, \> hier ’vas’. Szardínia bizonyos területein az - teljesen eltűnt: \> oku (sp. fuego) ’tűz’, \> ummu (sp. humo) ’füst’.
### A változásra utaló első írásos nyomok Kasztíliában
Kasztíliában (beleértve a mai La Rioja tartományt is) a legkorábbi dokumentáció, amely az /f/ \> /h/ átalakulásról vagy az /f/ elvesztéséről tanúskodik, a 9. századból származik. Az egyik ilyen, 863-ból való dokumentumban a latin név Ortiço alakban szerepel, majd egy későbbi 927-es dokumentumban Hortiço írásmóddal fordul elő. A 11. századtól az előfordulások száma növekszik, és nemcsak Kasztília területéről, hanem más területekről is. Mint a példákból látható, mivel a változás már írásban is megjelent, a beszédben már jóval előbb bekövetkezhetett. Nem tudni azonban, hogy az újító kiejtés lehetett-e az általános egész Kasztília területén (valószínűleg az alacsonyabb rétegek ejtésmódjában fordult elő leginkább), elképzelhető, hogy a műveltebb, konzervatívabb rétegek vagy hangot ejtettek minden helyzetben, vagy pedig csak a hátul képzett magánhangzók előtt ejtették a hangot. Messzemenő következtetés mindaddig nem vonható le, amíg a fonetikai változás nem állandósult a helyesírásban, ugyanis feltételezhetően sokáig még az f jelölte a hangot is. Ezt jól példázza, hogy a Cantar de Mio Çid eposzban az arab eredetű hasta (\< arab ') elöljárószó fasta írásmóddal szerepel. Ugyanakkor az arab ' ’szőnyeg’ szó a spanyolba alfombra alakban került be -fel ejtve. Mindez azt mutatja, hogy a beszélők nem tudtak igazából különbséget tenni az és a hang között (vö. a portugál nyelvbe szintén f-fel kerültek be az arab hangot tartalmazó szavak), amint azt Alarcos Llorach (1951) is említi:
### A fonológiai környezet
A kasztíliai nyelvjárásban a -val történő ejtésmód általánosult minden, magánhangzó előtti helyzetben:
- \> hacer ’csinál’
- \> hembra ’nő(stény)’
- \> hierro ’vas’
- \> hijo ’fia’
- \> hoja ’(fa)levél’
- \> humo ’füst’
A latinból származó képzős szavakban szintén h-vá alakult az --, amennyiben a beszélők érezték, hogy képzővel ellátott alakról van szó, vagyis az eredeti szó -fel kezdődött:
- \> ahogar ’(el/meg)fojt’
- \> sahumar ’kifüstöl, illatosít’
Ellenkező esetben, a szóközi -- rendes fejlődése – a zöngétlen zárhangokéhoz hasonlóan – hangot (írásban v vagy b) eredményezett:
- \> provecho ’előny, haszon’
- (\< gör. ῥάφανος) \> rábano ’retek’
Az óspanyolban az -- kapcsolat -f-et (vagy -ff-et) eredményezett: \> ifante vagy iffante, a modern spanyolban azonban az etimológiai infante alak honosodott meg. Az megmaradt a mássalhangzók környezetében, valamint a félhangzó előtt, ez utóbbi leginkább azzal magyarázható, hogy a labiális ejtésű rásegített a szintén labiális vagy megőrzésében:
- \> flor ’virág’
- \> frío ’hideg’
- \> fuerte ’erős’
- \> fuimos ’voltunk’
Akad azonban kevés számú példa arra is, hogy az - kapcsolat elveszítette az -et (például \> lacio), ami azt sugallja, hogy esetleg ritkán előfordulhatott a artikuláció; mindazonáltal a legtöbb esetben az f megmarad ebben a környezetben (valószínűleg itt más tényezők játszottak szerepet, vö. a szókezdő -, - csoportok palatalizációját az első tag elvesztésével).
## Az /f/ \> /h/ változás és a baszk–latin kétnyelvűség
### Érvek a baszk típusú szubsztrátum mellett
A jelenség okára eddig adott magyarázatok közül a legáltalánosabb és máig legelfogadottabb Ramón Menéndez Pidallal hozható összefüggésbe, aki szerint a változás indíttatója a „baszk–kantábriai–ibér” szubsztrátum. Magyarázatának lényege abban rejlik, hogy a baszkok és a kantábriaiak (és lehetséges, hogy az ibérek is), akik nyelvéből hiányzott az hang, a latin fokozatos átvételekor a -val helyettesítették, amely akusztikailag közel áll az -hez. Erre bizonyítékul szolgálhat, hogy a változás első írásos nyomai Kasztília északi, baszk nyelvű területekkel szomszédos részein jelentek meg, valamint a Pireneusok túloldalán lévő Gascogne-t is érintette (még inkább, mint Kasztíliát), amely szintén baszkul beszélők lakta terület volt eredetileg. Bár ugyanez a hangváltozás elszórtan előfordul a Romania más területein is, egyedül a spanyolban és a gasconban vált teljesen általánossá (élesen elkülönítve e két dialektust az összes többi újlatin nyelvtől), tehát azokon a területeken, ahol bizonyítottan a baszkok, illetve őseik éltek a római hódítások előtt.
### Ellenérvek a szubsztrátumelmélettel szemben
Az imént ismertetett elmélet elsőre racionálisnak tűnik, azonban több ponton is komoly problémákat vet fel. Mindenekelőtt, a latin jövevényszavakban az [f] fonémát a baszk általában a [b]-vel helyettesítette: \> boronde, \> bortitz, \> biko ~ iku stb. Másrészt, a nyelvtörténeti adatok tanúsága szerint az [f] \> [h] változás viszonylag későn, a vizigót korszakot követően következhetett be, amely a baszk szubsztrátum ellen szól. E bizonytalanságban felmerülhet a kérdés, „valóban a helyettesítette volna az -et?” (Menéndez Pidal szerint a latin és újlatin /f/ egyértelműen labiodentális, és nem bilabiális ejtésű volt); vagy, „valóban nem tudták volna a baszkok az -et kiejteni?” (figyelembe véve, hogy egyes baszk nyelvjárásokban a korábbi bilabiális réshang -fé alakult magánhangzók között). Ahogyan a baszk nyelvész, Koldo Mitxelena (1957) is megerősíti:
## Következtetések
Az eddigi elméletekkel alapvetően az volt a probléma, hogy túlzottan leegyszerűsítették a kérdést. A kutatók, úgy a szubsztrátumelméletek pártolói, mint ellenzői, egyetlen egyszerű okot keresve próbáltak magyarázatot találni a változásra, amikor köztudott, hogy egyetlen tényező még nem fog hangváltozást okozni, a folyamat ennél sokkal összetettebb. Akik a jelenséget a baszk szubsztrátummal hozták összefüggésbe, nem foglalkoztak részleteiben azzal, hogy miként fejthette ki a hatását, és nem vizsgáltak meg egyéb körülményeket. A „szubsztrátum” kifejezés használata eleve nem szerencsés, ugyanis ez azt feltételezné, hogy az átalakulás már akkor elkezdődött a latinban, amikor a rómaiak megérkeztek a félszigetre. A dokumentumokból azonban jól ismert tény, hogy a hangváltozásnak a 8–10. század környékén kellett bekövetkeznie, tehát a megfelelőbb kifejezés az „adsztrátum” vagyis „kölcsönhatás” lenne (azt is figyelembe véve, a szubsztrátum definíciójából eredően, hogy a baszk nyelv nem halt ki). A szubsztrátumhatás ellenzői ugyanakkor kizárták annak a lehetőségét, hogy a baszk–újlatin kétnyelvűségnek is szerepe lehetett a változásban. Aki a jelenséget általánosságban próbálta magyarázni azzal, hogy „máshol is előfordul”, nem vette figyelembe azt, hogy ugyanazon fonetikai átalakulást más területeken más és más hatások idézhetik elő. Összességében tehát senki nem vizsgálta meg kielégítő módon a jelenség komplexitását, nevezetesen, hogy a baszk–újlatin kétnyelvűség is, valamint belső nyelvi strukturális okok is esetleg közrejátszhattak a változás létrejöttében. További problémát jelent, hogy bár a jelenséggel kapcsolatban folytak újabb kutatások, azonban ezek eredményeit még a legújabb kiadású nyelvészeti szakirodalmak sem vették figyelembe, csupán a klasszikus elméletekre hivatkoztak. Végezetül érdemes megemlíteni, hogy a szóban forgó fonetikai átalakulás csak a népi úton örökölt latin alapszókincset érintette; a szókezdő helyzetben – magánhangzó előtt – megjelenő f- művelt átvételek eredménye. |
489,686 | Tamás bátya kunyhója | 26,930,485 | null | [
"19. századi amerikai regények",
"Az 1850-es évek regényei",
"Rabszolgaság"
] | A Tamás bátya kunyhója (Uncle Tom’s Cabin) Harriet Beecher Stowe amerikai írónő 1852-ben kiadott rabszolgaság-ellenes regénye, amely „úgy tartozik hozzá az Egyesült Államokhoz, mint Petőfi költészete Magyarországhoz.” Megjelenésekor mély hatást gyakorolt a feketék megítélésére és az egyesült államokbeli rabszolgaságra, olyannyira, hogy felerősítette az amerikai polgárháború kirobbanásához vezető szembenállást.
A Connecticutban született Stowe, a Hartford Female Academy prédikátora, az abolicionista mozgalom aktív tagja, a regényt Tamás bátya, a hosszas szenvedéseket átélt fekete rabszolga alakja köré építette fel. A szentimentális regény realista módon írja le a rabszolgaságot, és azt állítja, hogy a keresztény szeretet le tudja győzni még az olyan destruktív dolgokat is, mint az emberi lények rabszolgasorban tartása.
A Tamás bátya kunyhója a 19. század legkelendőbb regénye és – a Biblia után – második legnagyobb példányszámban eladott könyve volt. Általános vélemény szerint az 1850-es években táplálta az abolicionizmus ügyét. A kiadás utáni első évben csak az Egyesült Államokban 300 000 példányban adták el. A könyv hatása olyan hatalmas volt, hogy amikor Abraham Lincoln találkozott a szerzővel a polgárháború kezdetén, állítólag azt mondta, hogy „tehát ez a kis hölgy csinálta ezt a nagy háborút.”
A könyv és még inkább a hatása alatt keletkezett színdarabok hozzájárultak a feketékre vonatkozó sztereotípiák kialakulásához, amelyek közül számos a mai napig fennáll. Ezek közé tartozik a gyengéd mammy, a rosszcsont fekete gyermek és Tamás bátya, a kötelességtudó, hosszasan szenvedő, fehér gazdájához vagy úrnőjéhez hűséges szolga. Az utóbbi években a regényhez kapcsolódó negatív asszociációk elhomályosították a könyv érdemeit a rabszolgaság elleni harcban.
## Keletkezésének története
Stowe, az abolicionista mozgalom aktív tagja válasznak szánta a regényt az 1850-es Szököttrabszolga-törvényre (Fugitive Slave Act), amely büntetést írt elő a szökött rabszolgák segítőinek és csökkentette a szökevények illetve a felszabadított feketék jogait. A regény nagy részét a Maine állambeli Brunswickban írta, ahol a férje, Calvin Ellis Stowe, a Bowdoin College tanáraként dolgozott.
A ihletet a regényhez részben a fekete Josiah Henson önéletrajza szolgáltatta, aki egy 15 km2-es dohányültetvényen élt és dolgozott Maryland államban, North Bethesdában. Henson 1830-ban megszökött és Felső-Kanadába szökött (ma Ontario), ahol segített a később érkező szökevényeknek az önfenntartóvá válásban. Stowe egyértelműen elismerte, hogy Henson írásai ihlették a Tamás bátya kunyhóját. Amikor Stowe műve bestseller lett, Henson újra kiadta emlékiratait Tamás bátya emlékiratai (The Memoirs of Uncle Tom) címmel, és rengeteget utazott az Egyesült Államokban és Európában. Henson otthonát Stowe regényéről nevezték el (Uncle Tom's Cabin Historic Site ); az Ontario állambeli Dresdenben, amely 1940 óta múzeum. A tényleges kunyhó, amelyben Henson rabszolga korában élt, most is létezik Maryland állam Montgomery megyéjében.
A regény egyes részeinek forrása Theodore Dwight Weld és a Grimké nővérek American Slavery as It Is: Testimony of a Thousand Witnesses (Amerikai rabszolgaság a maga valójában: ezer tanú vallomása) című kötete. Stowe azt mondta, hogy a regényében felhasználta a szabadult rabszolgákkal való beszélgetéseit is, amelyeket akkor folytatott, amikor az Ohio menti Cincinnatiben élt. Cincinnatiben létezett egy „Földalatti vasút” (Underground Railroad) nevű szervezet, amellyel a helyi abolicionisták is rokonszenveztek, és aktívan segítették a szökött rabszolgákat a menekülésben.
Stowe több forrást adott meg a Kulcs a Tamás bátya kunyhójához (A Key to Uncle Tom's Cabin) című 1853-ban megjelent könyvében. Ennek a dokumentumjellegű könyvnek az volt a célja, hogy igazolja Stowe állításait a rabszolgaságról. A későbbi kutatások viszont bebizonyították, hogy Stowe számos könyvet nem olvasott el a felsoroltak közül a regénye megjelenése előtt.
## Kiadása
A Tamás bátya kunyhója először folytatásokban jelent meg a National Era című abolicionista kiadványban, 1851. június 5-étől kezdve negyven héten keresztül. Látva a történet népszerűségét, John Jewett kiadó felvette a kapcsolatot Stowe-val, hogy a sorozatot könyv formájában is megjelentesse. Noha Stowe kételkedett abban, hogy bárki is elolvasná a művet könyvalakban, hozzájárult a kiadáshoz.
Jewett meg volt győződve, hogy a könyv sikeres lesz, ezért az akkor időkre nem jellemző módon úgy döntött, hogy hat egészoldalas illusztrációt készíttet Hammatt Billings-szel az első kiadáshoz. Az 1852. március 20-án megjelent regény példányai gyorsan elfogytak. Hamarosan újabb kiadások készültek, köztük egy 1853-as deluxe változat, amelyet Billings 117 illusztrációval látott el.
Az első három hét alatt húszezer, három hónap alatt hetvenötezer, a kiadás első évében 305 000 példány kelt el. A könyvet lefordították az összes nagy nyelvre, és a Biblia után a második legtöbb példányban eladott művé vált. A korai kiadások közül néhányhoz az abolicionista nézeteket valló londoni kongregacionalista lelkész, James Sherman írt előszót.
A Tamás bátya kunyhója sikere hasonló volt Nagy-Britanniában is, ahol az első kiadás 1852 májusában jelent meg és 200 000 példányban fogyott el. Néhány éven belül Nagy-Britanniában több mint másfél millió példány volt forgalomban, amelyeknek többsége kalózkiadásban jelent meg.
Az első teljes magyar fordítást 1853-ban Irinyi József készítette, aki ugyanabban az évben lefordította a Kulcs a Tamás bátya kunyhójáhozt is. A korabeli magyar sajtóban már a fordítás megjelenése előtt hírek és kritikák jelentek meg a könyvről. A Hölgyfutár 1853. március 21-i száma szerint a magyar kiadás kétezer példányban jelent meg, ebből egy hét alatt már csak kétszáz példány maradt meg. A Bach-korszak cenzúrája miatt a fordításból kimaradtak azok az utalások, amelyek a rabszolgák harcát a szabadság elnyeréséért a magyar szabadságharccal állították párhuzamba.
## Cselekménye
### Eliza megszökik a fiával, Tamást eladják „le a folyón”
A könyv egy kentucky-i farmerrel, Arthur Shelbyvel kezdődik, akit adósságai miatt a farmjának elvesztése fenyeget. Noha feleségével, Emilyvel együtt úgy gondolják, hogy jóakaratúan viszonyulnak a rabszolgáikhoz, Shelby úgy dönt, hogy a farm megmentéséhez szükséges pénzt két rabszolga eladásával teremti elő. Az eladásra szántak közül az egyik Tamás bátya, középkorú férfi feleséggel és gyermekekkel, illetve Harry, Emily Shelby szobalányának, Elizának a fia. Emily gyűlöli ezt az ötletet, mivel megígérte szobalányának, hogy soha nem adja el gyermekét; Emily fia pedig, George Shelby nem tud Tamás bátya szemébe nézni, mivel barátjának és mentorának tekinti.
Amikor Eliza kihallgatja, hogy Shelbyék Tamás és Harry tervezett eladásáról beszélnek, elhatározza, hogy fiával együtt megszökik. Eliza azért dönt így, mert fél, hogy elveszíti utolsó megmaradt gyermekét. Eliza még aznap éjjel eltávozik, bocsánatkérő levélkét hagyva úrnőjének.
Közben Tamás bátyát eladják és felrakják egy folyami hajóra, amely a Mississippi folyón lefelé indul. A hajón Tamás találkozik és összebarátkozik egy fehér kislánnyal, Evával. Amikor Eva vízbe esik, Tamás menti meg. Hálából Eva édesapja, Augustine St. Clare, megvásárolja Tamást a rabszolga-kereskedőtől és hazaviszi New Orleansba. Mély keresztény hitük által Tamás és Eva közel kerülnek egymáshoz.
### Eliza családját üldözik, Tamás élete a St. Clare családnál
Eliza menekülés közben találkozik férjével, George Harrisszal, aki már korábban megszökött. Úgy döntenek, hogy megpróbálnak Kanadába jutni. Egy Tom Loker nevű rabszolgavadász azonban a nyomukban van. Loker és emberei csapdába ejtik Elizát és családját, ezért George lelövi Lokert. Eliza aggódik, hogy Loker meghal, ezért rábeszéli férjét, hogy vigyék el a rabszolgavadászt egy közeli kvéker településre, hogy orvosi kezelést kapjon.
Visszaérve New Orleansbe, St. Clare a rabszolgaságról vitatkozik északi unokatestvérével, Opheliával, aki ellenzi ugyan a rabszolgaságot, de előítéletei vannak a feketékkel szemben. St. Clare elfogulatlannak tartja magát, annak ellenére, hogy ő is rabszolgatulajdonos. Be akarván bizonyítani Opheliának, hogy tévesen ítéli meg a feketéket, St. Clare megvásárolja Topsyt, egy fekete kamaszlányt és megkéri Opheliát, hogy nevelje.
Két év múltán Eva súlyosan megbetegszik. Halála előtt látomást lát a mennyországról, amelyet elmond a körülötte levő embereknek. Halála és látomása következtében a többi szereplő megváltoztatja életét: Ophelia megígéri, hogy eldobja előítéleteit a feketékkel szemben, Topsy megígéri, hogy megjavul, St. Clare pedig megfogadja, hogy felszabadítja Tamás bátyát.
### Tamás bátyát eladják Simon Legreenek
Még mielőtt St. Clare beválthatná ígéretét, leszúrják, amikor belép egy kocsmába. Felesége megtagadja férje ígéretét és eladja Tamást egy gonosz ültetvénytulajdonosnak, Simon Legreenek. Legree, egy áttelepült északi, Tamást louisiana-i birtokára viszi, ahol Tamás megismerkedik Legree többi rabszolgájával, köztük Emmeline-nel, akit Legree ugyanakkor vásárolt. Legree megharagszik Tamásra, amikor a férfi nem hajlandó Legree parancsára társát megkorbácsolni. Legree gonoszul megveri Tamást és megpróbálja összetörni Tamás Istenbe vetett hitét. Legree kegyetlensége ellenére Tamás nem hajlandó felhagyni a Biblia olvasásával és legjobb tudása szerint vigaszt nyújt társainak is. Az ültetvényen Tamás megismeri Cassy-t, akit előzőleg elválasztottak férjétől és gyermekeitől, amikor eladták őket. Harmadik gyermekét megölte, mivel nem bírta volna elviselni a fájdalmat, hogy végignézze még egy gyermeke eladását.
Ismét feltűnik Tom Loker a cselekményben, aki a kvékereknél megváltozott a gyógyulása alatt. George, Eliza és Harry eljutottak Kanadába és szabadok lettek. Tamás bátya majdnem elveszti hitét és reménységét, de két látomás, Jézusról és Eváról megerősítik keresztény hitében. Tamás bátorítására Cassy megszökik és magával viszi Emmeline-t. Tamás nem hajlandó elárulni Legreenek, merre szökött Cassy és Emmeline, ezért Legree megöleti embereivel. Haldoklása közben Tamás megbocsát a felügyelőknek, akik vadállati módon megverték, ennek hatására mindkét felügyelő megtér. Röviddel Tamás halála után megérkezik George Shelby (Arthur Shelby fia) azzal a szándékkal, hogy megvásárolja Tamás szabadságát, de már késő.
### Utolsó rész
A szabadság felé vezető hajóútjukon Cassy és Emmeline találkoznak George Harris nővérével és együtt utaznak Kanadába. Odaérve Cassy felfedezi, hogy Eliza valójában az ő rég elveszett gyermeke, akit kislány korában eladtak. Most, hogy ismét együtt a család, Franciaországba utaznak, onnan pedig Libériába, a volt amerikai rabszolgák számára alapított afrikai országba. Ott találkoznak Cassy elveszettnek hitt fiával. George Shelby visszatér a kentucky-i farmjára és felszabadítja összes rabszolgáját, és azt mondja nekik, hogy emlékezzenek Tamás áldozatára és igaz keresztény hitére.
## Főszereplők
### Tamás bátya
A címszereplő Tamás bátyát eredetileg nemes, hosszú szenvedésnek alávetett keresztény rabszolgának tekintették. Az utóbbi években azonban a nevét azokra az afro-amerikaiakra használják, akiket azzal vádolnak, hogy eladták magukat a fehéreknek. (A témáról részletesebben lásd a Sztereotípiák kialakítása és népszerűsítése szakaszt.) Stowe szándékai szerint Tamás bátya „nemes hős” és tiszteletre méltó ember. Tamás az egész könyvben távol áll attól, hogy kizsákmányoltassa magát, mindig kiáll a hitéért és ugyan kelletlenül, de ellenfelei is csodálják.
### Eliza
Eliza Mrs. Shelby szobalánya, aki északra szökik ötéves fiával, miután a gyermeket eladják Haley kereskedőnek. Eliza alakját az a történet ihlette, amelyet John Rankin mesélt Stowe férjének. Rankin szerint 1838 februárjában egy fiatal rabszolganő gyermekével a karjában átszökött a befagyott Ohio folyón Ripley városába, és ott az ő házában lakott mielőtt tovább indult volna északra.
### Eva
Eva, teljes nevén Evangeline St. Clare, Augustine St. Clare lánya, akkor kerül be a történetbe, amikor Tamás bátya gőzhajóval utazik New Orleans felé és megmenti az 5–6 éves kislányt a vízbefulladástól. Eva kikönyörgi apjától, hogy vásárolja meg Tamást. Tamás lesz a St. Clare birtok főkocsisa, de legtöbb idejét az angyali Evával tölti.
Eva állandóan a szeretetről és megbocsátásról beszél, és sikerül meggyőznie a makacs Topsyt, hogy ő is szeretetet érdemel. Még a kemény Ophelia nagynéni szívét is megindítja.
Végül Eva halálos beteg lesz. Halála előtt egy-egy hajfürtöt ajándékoz minden rabszolgájuknak és azt mondja nekik, hogy kereszténnyé kell válniuk, hogy találkozhassanak a mennyekben. Halálos ágyán meggyőzi apját, hogy szabadítsa fel Tamást, de a körülmények folytán ez csak ígéret marad.
### Simon Legree
Kegyetlen rabszolgatulajdonos, akinek neve a kapzsiság szinonímája lett. A célja, hogy megtörje Tamást és Istenbe vetett hitét; de hiába vereti Tamást halálra, ez nem sikerül neki. A regényből kiderül az is, hogy fiatalon elhagyta beteges anyját a tengeri élet kedvéért, és nem törődött azzal a levéllel sem, amelyben anyja egy utolsó találkozásra hívta halála előtt. Szexuálisan kihasználja Cassy-t, később Emmeline-re veti a szemét.
## További szereplők
A regény számos mellékszereplője közül a leginkább figyelemre méltóak:
- Arthur Shelby Tom gazdája Kentuckyban. Shelby a „jó” rabszolgatartó és déli úriember tipikus alakja.
- Emily Shelby, Arthur Shelby felesége. Mélyen vallásos asszony, aki törekszik a jó és az erkölcs irányába befolyásolni a rabszolgáit. Megdöbben, amikor a férje eladja a rabszolgákat, de asszonyként nincs törvényes lehetősége, hogy ezt megakadályozza.
- George Shelby Arthur és Emily fia, aki Tamás bátyát barátjának és tökéletes kereszténynek tekinti.
- Augustine St. Clare Tom második tulajdonosa és Eva apja. A regénybeli rabszolgatartók közül ő a legrokonszenvesebb alak. St. Clare bonyolult alkat, gyakran szarkasztikus és gyors felfogású. A házasság néhány éve után eljut oda, hogy lenézi feleségét, de túl udvarias, semhogy ezt kimutassa. St. Clare felismeri a rabszolgatartás gonosz voltát, de nem akar lemondani a gazdagságról, amit ez biztosít. Kislánya halála után vallásossága sokkal őszintébb lesz, és elkezdni Tamásnak felolvasni a Bibliát. Azt tervezi, hogy felszabadítja rabszolgáit, de a jó szándék végül csak szándék marad.
- Topsy egy utcagyerek rabszolgalány. Amikor megkérdezik, hogy tudja-e, ki teremtette, teljes tudatlanságról tesz bizonyságot, mert sem Istent, sem anyját nem ismeri el. A kis Eva szeretete teljesen átalakítja.
- Miss Ophelia Augustine St. Clare kegyes, dolgos, abolicionista unokatestvére Vermontból. Ő ábrázolja az északiak időnként kétértelmű viszonyulását az afro-amerikaiakhoz: miközben a rabszolgaság intézményét elveti, a rabszolgákkal szemben – legalábbis eleinte – ellenérzései vannak.
## Fő témák
A Tamás bátya kunyhóját egyetlen téma dominálja: a rabszolgaság gonoszsága és erkölcstelensége. Miközben Stowe megpendít egyéb témákat is a szövegében, például az anyaság erkölcsi tekintélye vagy a keresztény megváltás eszméje, hangsúlyozza az összefüggést ezek és a rabszolgaság borzalmai között. Stowe a regény majdnem minden oldalára beerőltette a rabszolgaság erkölcstelenségének témáját, néha meg is változtatta a történet hangvételét, hogy beírhasson egy prédikációt a rabszolgaság destruktív természetéről (például amikor egy fehér nő a gőzhajón, amelyik délre viszi Tamás bátyát, megállapítja, hogy „A rabszolgaság legszörnyűbb része szerintem az, hogy meggyalázza az érzelmeket és vonzalmakat – például a családok szétválasztása.”)
Mivel Stowe úgy tekintette az anyaságot, mint ami „erkölcsi és strukturális példa minden amerikai élet számára,” és abban is hitt, hogy csak a nőknek van erkölcsi tekintélye ahhoz, hogy megmentsék az Egyesült Államokat a rabszolgaság démonától, a Tamás bátya kunyhójának másik fő témája a nők erkölcsi ereje és szentsége. Az olyan alakok segítségével, mint Eliza, aki megszökik a rabszolgaságból, hogy megmentse a fiát, vagy a kis Eva, aki az ideális keresztényt testesíti meg, Stowe megmutatja, milyen módon menthetik meg a környezetükben levőket még a legrosszabbtól is. Míg későbbi kritikusok Stowe szemére vetették, hogy női alakjai gyakran házias klisék, ahelyett hogy valódi nők lennének. Stowe regénye „újra megerősítette a nők befolyásának fontosságát” és előkészítette az utat a későbbi évtizedek női egyenjogúsági mozgalmai számára.
Stowe puritán vallásos hite megmutatkozik a regény befejező témájában, ami a kereszténység lényegének illetve annak a feltárása, hogy az írónő szerint a keresztény teológia alapvetően összeegyeztethetetlen a rabszolgasággal. Ez a téma akkor válik a legnyilvánvalóbbá, amikor Eva halála után Tamás bátya sürgeti St. Clare-t, hogy forduljon Jézus felé. Tamás bátya halála után magasztalja őt, mondván „Micsoda nagyszerű dolog, kereszténynek lenni.” Mivel a keresztény témák fontos szerepet játszanak a regényben, és mivel Stowe gyakran saját nevében fejti ki véleményét a hitről és vallásról, a könyv gyakran prédikáció formáját ölti.
## Stílusa
A Tamás bátya kunyhója a 19. század szentimentális regényeinek és női regényeinek szokásos szentimentális és melodramatikus stílusában íródott. Az ilyenfajta regények voltak a legnépszerűbbek Stowe korában, a legtöbbször női főszereplővel és olyan irodalmi stílussal, ami felébresztette az olvasó rokonszenvét és érzelmeit. Noha Stowe regénye különbözik a többi szentimentális regénytől abban, hogy a rabszolgaság nagy témájára összpontosít, illetve a főszereplője férfi, mégis sikerül erős érzelmeket ébresztenie az olvasóiban (sokan sírtak a kis Eva halálakor). Az ilyenfajta írás ereje megmutatkozik a kortárs olvasók reagálásában. Stowe egyik barátnője, Georgiana May, levelet írt a szerzőnek, amely szerint „Késő éjjel egy óra utánig fennmaradtam olvasni és befejezni a Tamás bátya kunyhóját. Nem tudtam otthagyni, ahogy nem tudtam volna otthagyni egy haldokló gyermeket sem.” Egy másik olvasó órákon át a könyvre gondolt és arra, hogy lányát az Eva névre kereszteli át. A kis Eva halála sok emberre hatással lehetett akkoriban, mivel 1852-ben csak Bostonban 300 újszülött lány kapta ezt a nevet.
A kedvező olvasói vélemény ellenére az irodalomkritikusok évtizedeken át elutasították a Tamás bátya kunyhója és más szentimentális regények stílusát mivel ezeket a könyveket nők írták nők számára és így elsősorban a „nők ömlengő érzéseit” mutatták. Egy irodalomkritikus szerint ha a regény nem a rabszolgaságról szólna, „csak egy újabb szentimentális regény lenne", míg egy másik véleménye az volt a könyvről, hogy az „elsődlegesen egy származékos bértollnoki munka".
1985-ben azonban Jane Tompkins megváltoztatta ezt a nézetet az In Sensational Designs: The Cultural Work of American Fiction. című írásával. Tompkins értékelte azt a stílust, amelyet oly sok kritikus elutasított, szerinte a szentimentális regények megmutatták, hogy a nők érzelmei elég erősek a világ jobbá tételéhez. Ezen túlmenően, azt írta, hogy a 19. század népszerű házias regényei, beleértve a Tamás bátya kunyhóját, figyelemre méltóak voltak az „intellektuális komplexitás, ambíció és eszköztelenség” szempontjából; továbbá a Tamás bátya kunyhójának kritikája az amerikai társadalomról sokkal megsemmisítőbb, mint bárki más elismert íróé, mint például Hawthorne-é és Melville-é.
## A regény fogadtatása
A Tamás bátya kunyhója hatását „kevés regény érte el a történelem során,” az irányregény „belemarkolt az emberek lelkébe”. A könyv megjelenésekor a rabszolgaság védelmezőinek viharos tiltakozását indította el, számos könyv jelent meg rá válaszképpen, miközben begyűjtötte az abolicionisták elismerését. Bestsellerként a regény erősen hatott a későbbi protestáló irodalomra is, mint például Upton Sinclair The Jungle című művére.
### Kortárs fogadtatás világszerte
A Tamás bátya kunyhója rögtön megjelenése után megsértette a délieket. A rabszolgaság védelmezői erőteljesen kritizálták a regényt.
Az elismert déli regényíró, William Gilmore Simms kijelentette, hogy a könyv teljesen hamis, míg mások bűnösnek és rágalmazónak titulálták. Egy alabamai könyvkereskedő arra kényszerült, hogy a regény árusítása miatt elhagyja a várost, Stowe pedig fenyegető leveleket kapott, köztük egy csomagot egy rabszolga levágott fülével. Több déli író, köztük Simms is, hamarosan könyvet írt válaszul Stowe regényére (részletesen lásd a Tamás bátya-ellenes irodalom szakaszban).
Egyes kritikusok rámutattak, hogy Stowe kevés tapasztalattal rendelkezett a déli életet illetően, ami a leírásainak a pontatlanságához vezetett; például soha nem járt déli ültetvényen. Stowe azonban mindig azt mondta, hogy a könyv azokon a történeteken alapul, amelyet a szökött rabszolgák meséltek neki. Válaszul ezekre a kritikákra Stowe 1853-ban kiadta a Kulcs a Tamás bátya kunyhójához című művét, amellyel megpróbálta dokumentálni a regénynek a rabszolgaságra vonatkozó leírásainak a hitelességét. Ebben a könyvben Stowe a Tamás bátya kunyhója minden fontos szereplője mellé megidézi a valós életbeli párját, közben még erőteljesebben támadta a rabszolgaságot, mint a regény maga. A regényhez hasonlóan, a Kulcs a Tamás bátya kunyhójához szintén bestseller lett. Megjegyzendő azonban, hogy míg Stowe azt állította, hogy dokumentálta a felhasznált forrásokat, valójában az idézett művek közül többet csak a regény megjelenése után olvasott el.
A kritikák ellenére a regény számos amerikai képzeletét megragadta. Stowe fia szerint, amikor Abraham Lincoln 1862-ben találkozott az írónővel, Lincoln megjegyezte, „Szóval ez az a kis hölgy aki elindította ezt a nagy háborút”. A történészek határozatlanok abban a tekintetben, hogy Lincoln valóban ezt mondta-e, és abban a levélben, amit Stowe a férjének írt néhány órával a találkozás után, nem említi ezt a megjegyzést. Az eltelt időben számosan a regény javára írták, hogy az északiak haragját a rabszolgaság és a „szökött rab törvény” igazságtalanságai felé fordította, illetve táplálta az abolicionista mozgalmat. Az unió tábornoka, James Baird Weaver azt mondta, hogy ez a könyv győzte meg őt, hogy aktívan részt vegyen az abolicionista mozgalomban.
A „Tamás bátya kunyhója” élénk érdeklődést váltott ki Angliában is. Az első londoni kiadás 1852 májusában jelent meg és 200 000 példányban kelt el. Az érdeklődés részben a britek Amerika-ellenességéből származott. Egy neves író szerint a szenvedélyek, amelyeket a Tamás bátya Angliában kiváltott, nem a rabszolgaság iránti gyűlölet vagy bosszúállási vágy voltak, hanem a nemzeti féltékenység és nemzeti hiúság. Charles Francis Adams, Sr., az Egyesült Államok nagy-britanniai nagykövete a polgárháború alatt később úgy vélte, hogy a Tamás bátya kunyhója, főleg a szerencsés körülmények következtében sokkal azonnalibb, figyelemreméltóbb és drámai hatást keltettek világszerte, mint bármely eddig kinyomtatott könyv.
A könyvet a világ majdnem minden nyelvére lefordították, beleértve a kínait (ez volt az első kínai nyelvre lefordított amerikai regény), és az amharát. A könyv annyira elterjedt, hogy Sigmund Freud több szado-mazochista betegről számolt be, akik úgy gondolák, hogy a Tamás bátya kunyhójában olvasott korbácsolási jelenetek befolyásolták őket. Oroszországban több földesúr felszabadította a jobbágyait a könyv hatására és Skóciában több ezer fontot gyűjtöttek a rabszolgák felszabadítására.
### Irodalmi jelentősége
Mivel a Tamás bátya kunyhója volt az első széles körben olvasott politikai regény az Egyesült Államokban, nagy hatást gyakorolt az amerikai irodalomra, de általában a tiltakozó irodalomra is. Upton Sinclair ’’The Jundgle’’ és Rachel Carson ’’Silent Spring’’ című művei különösen sokat köszönhetnek neki. 1935-ben a Nyugat egy körkérdésére válaszolva Szemlér Ferenc ezt írta róla: „a rabszolgaság gondolatát egy naiv regény, a «Tamás bátya kunyhója» tette megbélyegzetté.”
A tagadhatatlan jelentősége ellenére a művet általában a gyermekmese és a propaganda keverékének ítélik. A regényt több irodalomkritikus látta el „csak egy szentimentális regény” címkével, sőt George Whicher kritikus így írt a Literary History of the United States című könyvében: „Mrs. Stowe és munkája nem rendelkeznek semmivel, ami megmagyarázná a regény hatalmas divatját ... A legtöbb amit elmondhatunk róla, hogy készségszinten kezelte a tágan értelmezett melodrámát, humort és pátoszt, és ezekkel a népszerű kötőanyagokkal komponálta meg könyvét.”
Más kritikusok ezzel szemben dicsérték a regényt. Edmund Wilson szerint „Érett fejjel kitenni magunkat a Tamás bátya kunyhójának ... döbbenetes tapasztalatnak bizonyulhat.” Jane Tompkins megállapítja, hogy a regény egyike az amerikai irodalom klasszikusainak és felveti, hogy esetleg sok kritikus csak azért becsüli le a könyvet, mert saját korában túl népszerű volt.
Az évek során a kutatók több elméletet fogalmaztak meg arról, hogy mit akart Stowe közölni ezzel a művel a nyilvánvaló fő témán, a rabszolgaság elítélésén kívül. Így például a buzgó keresztény és aktív abolicionista Stowe vallásának több elemét is beleszőtte a regénybe. Egyes kutatók szerint Stowe úgy tekintette a saját regényét, hogy az megoldást kínál arra az erkölcsi és politikai dilemmára, amely a rabszolgaság számos ellenzőjét foglalkoztatta: a tiltott viselkedés igazolható-e, ha a gonosszal való szembeszállás érdekében történik. Erkölcsileg védhető-e az erőszak használata a rabszolgaság elleni harcban? Stowe melyik szereplője a követendő példa, a passzív Tamás bátya vagy a dacoló George Harris? Stowe megoldása hasonló ahhoz, amit Ralph Waldo Emerson kínált: Isten akaratát akkor teljesítjük, ha minden egyén őszintén megvizsgálja az elveit és azok szerint cselekszik.
Van olyan kutató is, aki a regényt a Free Soil mozgalom értékeinek és eszméinek kifejezéseként tekinti. Ebben az értelemben George Harris a szabad munka elvét testesíti meg, míg Ophelia összetett egyénisége jelképezi azokat az északiakat, akik kompromisszumot kötöttek a rabszolgasággal. Opheliával ellentétben Dinah a szenvedélyre apellál. A regény folyamán Ophelia átalakul, a republikánus párthoz hasonlóan, amely három évvel később kinyilvánította, hogy az északiaknak át kell alakulniuk és ki kell állniuk a rabszolgaságellenes elvek mellett.
A feminista elméletek hívei is megtalálják a kedvükre valót Stowe könyvében, azáltal, hogy a regény a rabszolgaság patriarchális jellegének a kritikája. Stowe számára a család inkább a vérségi kapcsolaton alapul, semmint a gazdák és rabszolgák közötti paternalisztikus kapcsolaton. Mivel Stowe a nemzeti összefogásra úgy tekintett, mint a családi kapcsolatok kiterjesztésére, így a nemzet fogalma nála a közös fajtán alapult, így a felszabadított rabszolgák számára az afrikai letelepedést tartotta kívánatosnak, nem pedig az amerikai társadalomba való beolvadást.
A könyv felfogható a férfiasság fogalmának újradefiniálásaként is, ami szükséges lépés a rabszolgaság eltörlése elleni úton. Ebben az értelemben az abolicionisták kezdtek eltávolodni az agresszív és domináns férfi víziójától, amelyet a 19. század eleji hódítás és gyarmatosítás alkotott meg. Annak érdekében, hogy a férfiak az önbecsülésük és társadalmi pozíciójuk sérelme nélkül tudjanak szembeszállni a rabszolgasággal, az abolicionisták dicsérték a férfiakban az együttműködést, az együttérzést és civil magatartást. Az abolicionista mozgalomtól távol állók ezzel szemben a hagyományos, agresszív férfimodell mellett álltak ki. A férfiak Stowe regényében hangsúlyosan jelképezik az egyik illetve másik felfogást.
## Sztereotípiák kialakítása és népszerűsítése
A legutóbbi évtizedekben a kutatók és olvasók egyaránt kritizálták a könyvet azért, amit a fekete szereplők rasszista leírásaként értelmeztek, elsősorban a szereplők külseje, beszédmódja, magatartása tekintetében, de Tamás bátya a sorsába belenyugvó passzív jelleme miatt is. A regény afro-amerikai sztereotípiát teremtő hatása azért fontos, mert a Tamás bátya kunyhója a világ legkelendőbb könyve volt a 19. században. Ennek eredményeképpen a könyvnek, az illusztrációkkal és a kapcsolódó színpadi művekkel együtt kiemelkedő szerepe volt abban, hogy ezek a sztereotípiák meggyökerezzenek az amerikai lélekben.
Ilyen sztereotípiák a Tamás bátya kunyhójában:
- A „laza fekete” (Sam lusta és gondtalan természete).
- A világosbőrű tragikus mulatt nő, mint a szex tárgya (Eliza, Cassy és Emmeline).
- A szerető, sötétbőrű „mammy” (több szereplő, köztük Mammy, a St. Clare ültetvény szakácsnője).
- A rosszcsont fekete gyermek (Topsy).
- Tamás bátya az az afro-amerikai, aki túl készséges a fehérek kiszolgálásában. Stowe „nemes hős”-nek akarta megalkotni Tamás bátyát, de ebből származott a szolgalelkű bolond sztereotípiája, amely egyértelműen a „Tom Show”-k eredménye, amelyeket Stowe nem tudott az ellenőrzése alatt tartani.
Az utolsó néhány évtizedben ezek a negatív asszociációk elhomályosították a könyv történelmi hatását, azt, hogy „létfontosságú eszköz” volt a rabszolgaság elleni küzdelemben. A regényről alkotott felfogás változásának gyökere James Baldwin „Everybody’s Protest Novel” című esszéjében rejlik. Ebben Baldwin „nagyon rossz regény”-nek nevezte a Tamás bátya kunyhóját, amely ezenfelül fajilag buta és esztétikailag éretlen volt.
Az 1960-as és 70-es években, a Black Power és Black Arts Movement azzal támadták a regényt, hogy Tamás bátya elárulta fajtáját, és több rosszat tett a rabszolgákkal, mint maguk a rabszolgatartók. Ebben az időben felerősödtek a könyv többi sztereotípiájával szembeni kritikák is. Magyarországon 2009-ben jelent meg egy hasonló gondolatmenetű cikk Sebeők János tollából, amely párhuzamot vonva a magyarországi romák és az afro-amerikaiak helyzete között, a következő megállapítást teszi: „Nem tudni, hogy a fekete ügynek a Ku-Klux-Klan vagy a Tamás bátya kunyhója ártott-e többet.”
Ezzel szemben az Egyesült Államokban a legutóbbi években olyan kutatók, mint Henry Louis Gates Jr. újra vizsgálni kezdték a Tamás bátya kunyhóját, megállapítva, hogy a könyv „az amerikai fajták közötti kapcsolatok központi dokumentuma és ezeknek a kapcsolatoknak jelentős erkölcsi és politikai feltárása.”
## Tamás bátya-ellenes irodalom
A déli államokban számos könyv született válaszképpen a Tamás bátya kunyhójára. Ez az úgynevezett Tamás bátya-ellenes irodalom általában rabszolgaságpárti álláspontra helyezkedett, és azzal érvelt, hogy Stowe könyvében a rabszolgasággal kapcsolatos problémák leírása túlzott és téves. Az ilyen típusú regények jellemzően egy jóindulatú patriarchális gazdát ábrázoltak, tisztaszívű feleséggel, akik a gyermeki rabszolgák felett uralkodtak egy terjedelmes családként működő ültetvényen. A regények azt jelentették ki közvetlenül vagy legalábbis azt sugallták, hogy az afro-amerikaiak gyermeteg emberek, akik nem képesek a fehér emberek irányítása nélkül élni a saját életüket.
A leghíresebb Tamás bátya-ellenes könyvek a The Sword and the Distaff (A kard és a rokka – William Gilmore Simms), Aunt Phillis's Cabin (Phillis néne kunyhója – Mary Henderson Eastman), illetve The Planter's Northern Bride (Az ültetvényes északi menyasszonya – Caroline Lee Hentz), – utóbbinak a szerzője Stowe közeli barátnője volt, amikor mindketten Cincinnati-ben laktak. Simms könyvét néhány hónappal Stowe regénye után adták ki, és több részlete vitába száll Stowe könyvével és rabszolgaságról vallott nézeteivel. Hentz 1854-ben megjelent regénye, amely nagyon olvasott volt a maga idején, de mára teljesen feledésbe merült, egy északi asszony szemszögéből nézve veszi védelmébe a rabszolgaságot; a nő egy abolicionista lánya ugyan, de egy déli rabszolgatartóhoz megy feleségül.
A Tamás bátya kunyhója megjelenése és az amerikai polgárháború kezdete közötti évtizedben húsz-harminc Tamás bátya-ellenes könyvet adtak ki. Ezeknek a könyveknek több mint a felét fehér nők írták, Simms kommentárja szerint „költői igazságtételnek tűnik, hogy az északi asszonynak egy déli asszony válaszol.”
## Színpadi feldolgozások
### Tom show-k
Annak ellenére, hogy a Tamás bátya kunyhója a 19. század legolvasottabb regénye volt, sokkal több amerikai látta a történetet a színpadon, mint ahány olvasta a könyvet. Eric Lott úgy számolja az „Uncle Tomitudes: Racial Melodrama and Modes of Production” című könyvében, hogy ezeket a darabokat legalább hárommilliónyian látták, ami tízszerese az első évben eladott példányok számának. Az első színpadi feldolgozást 1852 augusztusában New Yorkban mutatták be, de miután a New York Herald szeptember 3-i cikkében az ország belső békéjének védelmében szót emelt az előadás ellen, a darabot levették a műsorról.
### Szerzői jogok
A kor laza szerzői jogi törvényei miatt a „Tom show”-k, azaz a Tamás bátya kunyhóján alapuló színpadi művek már akkor megjelentek, amikor a regény folytatásos közlése még nem ért véget. Stowe visszautasította művének dramatizálását, mivel puritán módon elutasította a műfajt (ennek ellenére elment megnézni George Aiken változatát, és Francis Underwood szerint „elbűvölte” a Caroline Howard-alakította Topsy). Stowe elutasítása szabad teret engedett az összes átírás számára, ezek közül egyesek különböző politikai okokból, mások egyszerűen színpadi kereskedelmi vállalkozásként készültek.
Nem léteztek nemzetközi szerzői jogi törvények. A könyvet és a darabokat számos nyelvre lefordították; Stowe asszony ezekből csak annyi pénzt látott, mint „igazságos és törvényes bérének háromnegyede.”
### A színdarabok
Úgy tűnik, hogy mindegyik Tom show tartalmazott melodramatikus és minstrel show elemeket. A színdarabok politikai töltete erősen változó volt – egyesek hűségesen követték Stowe érzelemdús rabszolgaság-ellenességét, mások visszafogottabbak, vagy rabszolgaságpártiak voltak; Több produkció karikatúraszerűen jelenítette meg a fekete emberek faji jellegzetességeit, és készültek zenés darabok is, olyan betétdalokkal mint a ’’My Old Kentucky Home’’, ’’Old Folks at Home’’ és ’’Massa's in the Cold Ground’’. A legismertebb Tom show-k szerzői George Aiken és H.J. Conway.
A Tamás bátya kunyhójának a színpadi feldolgozásai több éven át dominálták az északi tömegkultúrát a 19. században, és a darabokat még a 20. század elején is játszották.
Egyedi és ellentmondásos feldolgozás volt Walt Disney 1933-as Mickey's Mellerdrammer című filmje (a cím a melodráma szó eltorzítása). Ebben a filmben Mickey egér és barátai színpadra állítják a saját változatú Tamás bátya kunyhóját.
### Első magyarországi bemutatók
A Tamás bátya kunyhója első magyar nyelvű színpadi változatát 1853 márciusában Győrben mutatták be; az átdolgozást „Benedek színész” készítette. Egy hónappal később a budapesti német színház is bemutatta a darabot, a Szépirodalmi Lapok szerint „minden tekintetben silány módon.” A Nemzeti Színház egy francia feldolgozást mutatott be 1853. május 7-én, Udvarhelyi Miklóssal a főszerepben. A bohózati elemeket tartalmazó francia mű könnyen megkapta a cenzori engedélyt, mivel az eredeti művet és a szereplők jellemét lényeges pontokon megváltoztatta. A darab negatív főalakja például félvér, felszabadult rabszolga; a fehér szereplők vagy jók, vagy a cselekmény során jó útra térnek. A darab akkori fogalmak szerint sikeres volt: 1853-ban tizenháromszor adták elő, de a következő években is játszották.
## Filmfeldolgozások
A regényből számos film készült, legtöbbje a némafilm korszakában; a Tamás bátya kunyhója volt ebben az időben a legtöbbször megfilmesített történet. Ez a könyv és a Tom show-k folyamatos népszerűségének volt köszönhető; mivel a hallgatóság már ismerte a szereplőket és a történetet, könnyebb volt a beszéd nélküli filmet megértenie.
A Tamás bátya kunyhójának első filmváltozata egyike volt az első teljes hosszúságú filmeknek; ebben az időben a teljes hosszúság 10–14 percet jelentett. Ebben az Edwin S. Porter által rendezett 1903-as filmben feketére maszkírozott fehér színészek játszották a fő szerepeket. Az a változat sokban hasonló volt a korábbi évtizedekben megszokott Tom Show-khoz, és számos sztereotípia megjelent benne (például a rabszolgák minden körülmények között táncolnak, még a rabszolgaárverésen is).
1910-ben készült el J. Stuart Blackton rendezésében egy háromtekercsnyi hosszúságú film. A The Dramatic Mirror szerint ez a film „határozott újítás” volt a mozgókép világában, és az első amerikai gyártmányú háromtekercses film. Előtte a teljes hosszúságú filmek 15 percig tartottak és elfértek egyetlen tekercsen. A főszerepeket Florence Turner, Mary Fuller, Edwin R. Phillips, Flora Finch, Genevieve Tobin és Carlyle Blackwell játszották.
A következő húsz évben legalább négy filmfeldolgozás készült. Az utolsó némafilmváltozatot 1927-ben forgatták, Harry A. Pollard rendezésében, aki egy 1913-as változatban Tamás bátya szerepét alakította. A kétórás film elkészítése több mint egy évig tartott és 1,8 millió dolláros költségével a harmadik legdrágább némafilm volt. A címszerepet eredetileg a fekete Charles Gilpinnek osztották, de elbocsátották, mivel a stúdió szerint az alakítása túl agresszív volt. Ezt követően James B. Lowe kapta meg Tamás bátya szerepét. A film annyiban tér el a regénytől, hogy Tamás halála után bosszúálló szellemként tér vissza, és megvív Simon Legreevel. A korszak fekete médiája dicsérte a filmet, de a stúdió – félve a déliek visszavágásától és a fehér közönségtől – kivágta a vitatott jeleneteket, beleértve a nyitójelenetet a rabszolgaárverésről, ahol egy anyától elszakítják a gyermekét.
A némafilm korszakának végeztével több évtizeden át túl kényesnek tartották a témát, ahhoz, hogy további filmeket készítsenek belőle. 1946-ban a Metro-Goldwyn-Mayer tervezte a történet megfilmesítését, de a ’’National Association for the Advancement of Colored People’’ (Nemzeti Szövetség a Színesbőrűek Előrejutásáért) tiltakozása nyomán elálltak a szándéktól.
Az 1965-ben Radványi Géza rendezésében készült német nyelvű változat, az Onkel Toms Hütte, a regény „korrekt átültetése.” A legújabb feldolgozás egy 1987-es TV-film volt, Stan Lathan rendezésében, Avery Brooks, Phylicia Rashad, Edward Woodward, Jenny Lewis, Samuel L. Jackson és Endyia Kinney főszereplésével.
A Tamás bátya kunyhója hatással volt több más filmre, köztük a legkorábbi az Egy nemzet születése. Ez az 1915-ös film szándékosan használt Tamás bátya otthonához hasonló kunyhót a film csúcsjelenetében. A kutatók szerint a kor nézői megértették ezt a célzást és reagáltak rá.
További filmek, amelyekre hatott a Tamás bátya kunyhója, illetve utalnak rá: Dimples (egy 1936-os Shirley Temple film), Uncle Tom's Uncle, (egy 1926-os Our Gang-epizód), A király és én című musical, amelyben egy hagyományos számi stílusú balettet adnak elő, „Tamás bátya házikója” címmel, illetve a New York bandái, amelyben a Leonardo DiCaprio és Daniel Day-Lewis alakította szereplők megnézik a Tamás bátya kunyhójának egy fiktív feldolgozását.
## Magyarul
### 1919-ig
- Tamás bátya kunyhója, vagy Néger élet a rabszolgatartó amerikai államokban. Regény, 1-4.; ford. Irinyi József; Müller Ny., Pest, 1853
- Kulcs Tamás bátya kunyhójához. Közlése a valóságos történeteknek és okleveleknek, mellyekre a mű építve volt; ford. Irínyi József; Müller Ny., Pest, 1853
- Tamás bátya; átdolg. M. Rókus; Bucsánszky, Pest, 1856
- Tatár Péter [Medve Imre]: Tamás bátya vagy Egy szerecsen rabszolga története; Bucsánszky Ny., Pest, 1857
- Tamás bátya kunyhója. Kép az amerikai rabszolga-életből; Méhner, Bp., 1890 (Mulattató és hasznos olvasmányok a magyar nép számára)
- Tamás bátya kunyhója. Elbeszélés az ifjúság számára; ford. Fésüs György; Stampfel, Pozsony–Bp., 1894
- Tamás bátya kunyhója; átdolg. Christián M., ford. Győry Loránd; Lauffer, Bp., 1896
- Tamás bátya vagy: Egy szerecsen rabszolga története. Harriet Beecher Stowe után; Rózsa K. és neje, Bp., 1899
- Tamás bátya kunyhója, 1-2.; átdolg. Darvai Móric; Lampel, Bp., 1903 (Legjobb ifjúsági könyvek)
### 1920–1944
- Anna Stean: Evangelina. Elbeszélés az északamerikai rabszolgaság idejéből; Hariet Beecher-Stewe Tamás bátya kunyhója nyomán, ford. B. I., ifj. K. L.; Magyarországi Baptisták Könyvüzlete, Bp., 1922
- Tamás bácsi kunyhója, vagy néger-élet az amerikai rabszolgatartó államokban, 1-2.; ford. Kosáryné Réz Lola; Athenaeum, Bp., 1925 (Híres könyvek)
- Tamás bátya kunyhója; átdolg. Tildy Jolán; Sylvester, Tahitótfalu, 1928 (Sylvester könyvtár)
- Tamás bátya kunyhója. Az ifjúság számára; Tolnai, Bp., 1928
- Tamás bátya kunyhója; átdolg. Benedek Marcell; Dante, Bp., 1931
### 1945 után
- Tamás bácsi kunyhója; átdolg. Mándy Iván; Athenaeum, Bp., 1945
- Tamás bátya kunyhója; ford. Grigássy Éva; Ifjúsági, Bp., 1951
- Tamás bátya kunyhója. Regény; ford. Réz Ádám; Ifjúsági, Bp., 1954
- Tamás bátya kunyhója; ford. Gerencsér Ferenc; Puedlo, Nagykovácsi, 2004
## Fordítás
## Az angol szócikk irodalomjegyzéke
- Gates, Henry Louis; and Appiah, Kwame Anthony. Africana: Arts and Letters: an A-to-Z reference of writers, musicians, and artists of the African American Experience, Running Press, 2005
- Jordan-Lake, Joy. Whitewashing Uncle Tom's Cabin: Nineteenth-Century Women Novelists Respond to Stowe, Vanderbilt University Press, 2005
- Lott, Eric. Love and Theft: Blackface Minstrelsy and the American Working Class. New York: Oxford University Press, 1993
- Lowance, Mason I. (jr.); Westbrook, Ellen E.; De Prospo, R., The Stowe Debate: Rhetorical Strategies in Uncle Tom's Cabin, Univ of Massachusetts Press, 1994
- Rosenthal, Debra J. Routledge Literary Sourcebook on Harriet Beecher Stowe's Uncle Tom's Cabin Routledge, 2003
- Sundquist, Eric J., editor New Essays on Uncle Tom's Cabin, Cambridge University Press, 1986
- Tompkins, Jane. In Sensational Designs: The Cultural Work of American Fiction, 1790–1860. New York: Oxford UP, 1985
- Weinstein, Cindy. The Cambridge Companion to Harriet Beecher Stowe, Cambridge University Press, 2004
- Williams, Linda. Playing the Race Card: Melodramas of Black and White from Uncle Tom to O. J. Simpson, Princeton Univ. Press, 2001 |
491,928 | Vaskapu-szoros | 26,485,607 | null | [
"Duna",
"Kiemelt cikkek",
"Magyarország történelme",
"Románia vízrajza",
"Szerbia vízrajza"
] | A Vaskapu-szoros (románul Porțile de Fier, szerbül Ђердапска клисура / Đerdapska klisura) folyami szurdokvölgy a Dunán, a Déli-Kárpátok és a Szerb-érchegység között, Szerbia és Románia határán.
Az ókortól, azaz a nagy népvándorlások és a folyami hajózás megindulásától kezdve természetes határként működött a Kárpát-medence és a Balkán északi része között. A hajózás megkönnyítésére Tiberius római császár i. sz. 33–34 során a szoros jobb partján egy 210 méter hosszú utat építtetett, ennek segítségével lehetett biztosítani a hajók állati erővel való vontatását a zúgókon keresztül. A római építmények elpusztulása után a középkorban a hajózás gyakorlatilag alig működött. Annak biztonságossá tételének, az Al-Duna szabályozásának gondolatát Széchenyi István vetette fel, s a terveket Vásárhelyi Pállal készíttette el. A munkálatokat már 1834-ben elkezdték, de egy év múlva abbahagyták, és csak 1856-ban nyílt lehetőség a folytatásra. A szabályozott szakaszt 1896-ban adták át. Mára állandó víziút vezet át itt az Északi-tengertől a Fekete-tengerig, a Rajna–Majna–Duna-csatorna révén.
A Vaskapu-szoros alatti szakaszon két vízerőmű működik: a Vaskapu I. 1964 és 1972, a Vaskapu II. 1977 és 1984 között épült a román–szerb határon, egy-egy határállomással. A korábbi a paksi atomerőmű 2000 MW-os, megemelt összteljesítményét is meghaladó villamos energiát, míg a II-es a paksi egy reaktorblokkjának több mint felét állítja elő. Szerbia 2009 óta tervezi egy harmadik, kisebb erőmű megépítését.
## Elnevezése
Elnevezése a legtöbb hajózó nép nyelvén is Vaskapu jelentésű. A Vaskapu a történelem során a környező népek számára mindig nagyon jelentős természeti akadályt képezett, amit a különböző nyelvekben általában hasonlóan neveztek el: románul Porțile de Fier, szerbül Đerdapska klisura / Ђердапска клисура, bolgárul Железни врата, németül Eisernes Tor, szlovákul Železné vráta, törökül Demirkapı. Érdekesség, hogy szerb neve az „örvény” jelentésű girdap török szóból származik (örvényes szoros), de török nevének újra vaskapu a jelentése.
## Kialakulása
A Vaskapu a Kárpát-medence területén a miocén és pliocén korban létezett Pannon-tenger megszűnésével párhuzamosan jött létre. A Pannon-tenger medencéje fokozatosan feltöltődött, és vize kiutat keresett az ugyancsak emelkedőben lévő környező hegységek hágóin keresztül.
A Fekete-tenger irányába történő kifolyás megindulása után a távozó hatalmas víztömeg mély medret vájt magának a továbbra is emelkedőben lévő hegyláncon keresztül. A Pannon-tenger, illetve addigra már édesvizű Pannon-tó utolsó maradványai a pleisztocénban, mintegy évvel ezelőtt tűntek el a Kárpát-medencéből, és a „kifolyó” szurdokvölgyét az Ős-Duna mélyítette tovább. Az emelkedőben lévő hegyláncon áttörő folyóvölgyet földtani szakkifejezéssel antecedens völgynek nevezik. Az áttörési szakasz ebben az esetben felsőszakasz-jellegű, tehát bevágódó, fölötte a folyóvölgy feltöltődő, azaz alsószakasz-jellegű lesz, a szoros után közvetlenül pedig középszakasz-jellegű kanyargós, az üledékek szempontjából egyensúlyban lévő rész következik.
## Földrajz
A Vaskapu a Kárpát-medence legnagyobb részének egyetlen kifolyása a világtenger irányába, további kifolyások a Szurdok-szoros (Zsil folyó), a 352-360 méter tengerszint feletti magasságon lévő Vöröstoronyi-szoros (Olt) és a Dunajec-áttörés Lengyelországban.
Valójában nem egyetlen szoros, hanem több szakaszból álló, 134 kilométer hosszú rendszer. Szakaszai a Galambóci -szurdok, Gospodin Vir szurdoka, Nagy és Kis Kazán-szorosok, valamint a Sip-szurdok. Tengerszint feletti magassága Veliko Gradište városánál 68 méter, az erőmű lábánál 55 méter. A szurdokvölgyet északról a Mehádiai-hegység, a Déli-Kárpátok része, délről a Szerb-érchegység egy része (Šomrda, Veliki Greben és Miroč hegységek) határolja. Egyes térképek szerint a Szerb-érchegység Szerb-Kárpátok néven a Déli-Kárpátokhoz tartozik, egy más felosztás szerint viszont ez alkotja a Balkán-hegység északnyugati végét. Így a Vaskapu-szoros vagy a Kárpátokon tör át, vagy azokat választja el a Balkán-hegységtől.
A Duna első szűkülete a román Ómoldova előtti Moldova-sziget után a Galambóci-szurdok, amit a szerb oldalon álló galambóci várról neveztek el. A Ljupovska völgyi szakasz után következik Gospodin Vir szurdoka. A sziklák 500 méterre emelkednek a folyó fölé, és a szárazföldről is csak nehezen közelíthetők meg. A szélesebb Donji Milanovac szakasz után következik a legszűkebb, 150 méter széles és a duzzasztás előtt is 75 méter mély vizű szurdok, a Nagy Kazán-szoros. Az utána következő Kis Kazán-szorossal együtt összesen 19 kilométer hosszúak. Az Orșova-völgy szélesebb szakasza után következik az utolsó szűkület, a Sip-szurdok. Szűkebb értelemben ezt a helyet nevezik Vaskapunak, ahol a folyam kilép a Havasalföldre.
A szoros vízrajzi jelentőségét az adja, hogy a Középső-Duna vízgyűjtőnek (gyakorlatilag a Kárpát-medencének) szinte egyetlen kifolyási pontja, a folyó itt lép át az Alsó-Duna vízgyűjtőbe (Moesiai-medence és Duna-delta).
## Történelem
### Őskor
A szoros szerb partján, a Gospodin Vir szűkület szakaszán terül el Lepenski Vir régészeti lelőhelyének múzeuma, ahol az európai mezolitikum és neolitikum több mint kétezer évén átívelő, ebből 500 éven át nagyon jellegzetes vonásokat felmutató kultúra emlékeit tárták fel. A lelőhely egész Délkelet-Európában egyedülálló; különösen a homokkőből készült, hal vonásokkal felruházott emberi fejeket ábrázoló szobrairól híres.
### Római kor
Az ókorban a Vaskapu oly mértékben elválasztotta egymástól a Duna felső és alsó szakaszát, hogy ezeknek külön nevük is volt: latinul Danubius vagy Danuvius, illetve Ister. Csak az időszámításunk kezdete körüli időkben, a Római Birodalom terjeszkedése nyomán vált ismertté, hogy ugyanarról a folyóról van szó.
Tiberius római császár Pannonia meghódítása után azonnal a moesiai partok biztosításához fogott, amint azt a birodalom katonai érdekei diktálták. A szoros bejáratánál, stratégiai fontosságú helyen épült a Columbaria nevű római erőd. I. sz. 33–34 során egy 210 méter hosszú utat építtetett a Vaskapu-szoros jobb partja mentén, részben a sziklába vésve, részben a folyó fölé nyúló gerendákra. Ennek segítségével lehetett biztosítani a hajók vontatását állati erővel a zúgókon keresztül.
A római katonai terjeszkedés, a Dacia elleni hadjárat céljait szolgálta Traianus hídjának megépítése is 105-ben, a Vaskapu-szoros keleti végénél. Az 1135 méter hosszú, 15 méter széles híd 19 méter magasan húzódott a víz felszíne felett a mai Drobeta-Turnu Severin (Románia) és Kladovo (Szerbia) között. A Damaszkuszi Appollodórosz által tervezett híd íveinek hosszát (52 méter) több mint ezer éven át nem haladta meg a hídépítészet.
A 20 kőpillérre emelt faszerkezetet már Aurelianus római császár leromboltatta Dáciából való kivonulása után, de a pillérek maradványai még a 19. század közepén is láthatóak voltak alacsony vízállás esetén. 1906-ban a nemzetközi Duna Bizottság két pillért leromboltatott, mert zavarták a hajózást. 1982-ben még 12 mederpillér maradványait tudták azonosítani archeológusok, a többit valószínűleg az ár vitte el. Ma már csak a szárazföldi, bejárati pillérek láthatóak a Duna két oldalán. Traianus folytatta a hadiút építését is a folyam szerb oldalán, a sziklafalba vájva. A ma is látható Tabula Traiana ennek az útnak az építését örökíti meg, nem a hídét.
### Középkor
A hajózás, a római építmények elpusztulása után, az egész középkorban alig működött. Az összeszűkülő mederben a sodrás igen sebes volt, néhány helyen pedig (például az Izlas és a Tachtalia szikláknál) a folyam gyors és alattomos irányváltoztatása vitte szirtre a merész kormányosokat. Lefelé az út életveszélyes, felfelé gyakorlatilag lehetetlen volt.
A Columbaria nevű római erőd helyén építették a szerbek a galambóci (szerbül Golubac) várat. A név továbbélése mutatja, hogy a hely folyamatosan lakott maradt. Galambóc a legfestőibb és legépebben fennmaradt várrom az Al-Dunán. A Duna duzzasztása miatt a vár alsó része vízben áll. Galambóc vára tartósan szerb kézben volt, de 1427-ben át kellett volna adni Zsigmond magyar királynak a várat, e helyett a várkapitány török kézre juttatta.
A Lászlóvár (Szent László vára) Coronini/Pescari (Lászlóvára) község mellett, Újmoldovától délre, a Galambóci várral szemben áll a Duna parti „Várhegyen”. A hajdanán az Al-Dunánál lévő legerősebb, ma már romokban álló magyar várat Zsigmond királyunk hamarjában építtette fel 1427 telén, a Galambóc elleni támadás előkészítéseként. Zsigmond, a Lászlóvárat megépítve, támadást indított, de alulmaradt a harcban, és a török felmentő sereg elől alig tudott megmenekülni.
Galambóc török kézen maradt, később csak Kinizsi Pál tudta elfoglalni. A romoktól szép kilátás nyílik a közeli Babakájra (Nagyapó-szikla) is.
Tiszafa után, Szinice (románul Svinița) falu előtt 4 kilométerrel a Duna medrében három darab, háromszöget alkotó, toronyszerű építmény tűnik fel. A harmadik torony igen alacsony, ezért magasabb vízállásnál nem is látható. A „Háromtorony” (Trikule vagy Tri Cule) az egykori magyar határvédelmi rendszer maradványa. Valószínűleg Zsigmond építtette, több al-dunai várhoz hasonlóan. A Háromtorony első írásos említése 1428-ból való. Alacsony vízállásnál a tornyokhoz le is lehet sétálni, egyébként a duzzasztás nyomán mindig vízben állnak.
Drenkovánál láthatók a vízben Drankó várának, egy középkori magyar végvárnak a romjai. A Szörényi bánság fontos erősségét a 14. században építhették, 1432-ben a törökök elfoglalták.
### Újkor
A vaskapui hajózás a 19. század elején is rendkívül veszélyes vállalkozás maradt. Alacsony vízálláskor a hajók terhük egy részét evezős dereglyékre rakták át, vagy épp többhetes várakozásra kényszerültek. Aszályosabb években megesett, hogy a 275 napos hajózási idényből csak nyolcvan-kilencven napig lehetett korlátozás nélkül áthaladni. További száz-száztíz napon a hajók merülését csökkenteni kellett. Később az értékesebb árut és az utasokat egy darabon szekéren, onnan vasúton, majd újfent hajón vitték tovább.
A Dunát a nemzetközi hajózás számára jogi értelemben az 1829. évi drinápolyi békeszerződés nyitotta meg. Ez kiszorította a török birodalmat a Duna-deltából. A folyam torkolati ágai 1812 és 1829 között Oroszország birtokába kerültek. A cári kormányzat engedélyezte a hajózást, de elhanyagolta a feliszapolódásra erősen hajlamos torkolati folyóágak tisztítását, és a kereskedést vámokkal és vesztegzárakkal hátráltatta.
Oroszország balkáni térnyerését nem nézte jó szemmel a Metternich irányította a Monarchia birodalmi diplomáciája. Érdekei az idő tájt egybeestek Széchenyi Istvánnak a magyar kereskedelem fejlesztésére irányuló törekvéseivel, az Al-Duna hajózhatóvá tételével.
Időközben teret nyert a dunai gőzhajózás létrehozásának gondolata. Az első komoly dunai gőzhajózási vállalkozás létrehozása John Andrews és Joseph Prichard nevéhez fűződik, akik Johann Baptist von Puthon báró, bécsi bankár támogatásával részvénytársaságot szerveztek. Létrejött a Császári és Királyi Első Szabadalmazott Duna Gőzhajózási Társaság, a DDSG (Erste Donau-Dampfschiffahrts Gesellschaft), amely 1829. március 13 -án tartotta alakuló ülését. A DDSG első gőzhajója, az 1830-ban Floridsdorfban épült Franz I. sikeres próbaútjait követően a társaság 15 évre szabadalmat kapott a dunai gőzhajózásra. Széchenyi kezdeti tartózkodás után nemcsak részvényesévé, hanem igazgatósági tagként a társaság fejlesztésének legaktívabb szervezőjévé vált.
A Vaskapu-szoros összesen 120 kilométeres mederszakaszát rendkívüli vízjárások jellemezték: kisvize 2100, legnagyobb vize mintegy köbméter volt másodpercenként. A zátonyok és a sziklák között a víz mélysége helyenként az 50 métert is elérte. A Kazán-szorosban a meder szélessége mindössze 170 méter volt.
Széchenyi először 1830-ban látogatott el az Al-Dunára az Akadémia első mérnök tagjával, Beszédes Józseffel. A folyószabályozási terveket Vásárhelyi Pállal készíttette el. Vásárhelyi volt az a mérnök, aki a Duna vízrajzi felmérése („Duna Mappáció”) során az Al-Dunát végigtérképezte, s így ő tudta legjobban, hogy mi a teendő. Széchenyitől 1833-ban azt a feladatot kapta, hogy hajózóutat építsen ki a gőzhajózás számára a szóban forgó folyószakaszon.
Az 1834. évi rendkívül alacsony vízállás segített abban, hogy a mederből a legveszélyesebb sziklákat kirobbanthassák, s a hajózást legalább évi 150 napra biztonságossá tegyék. Az Al-Duna zuhatagainak teljes „megszelídítése” azonban meghaladta a kor műszaki lehetőségeit. Ehelyett a Duna bal partján – szemben az ókori római úttal – 122 kilométer hosszú utat építettek, jelentős részben a sziklába vágva. Ez a „Széchenyi-út” a történelmi Magyarország balkáni kapujának megnyitását jelentette. Nem csupán a hajók vontatását, hanem – hajózási idényen kívül – az árunak szekéren való szállítását is lehetővé tette. I. Ferenc császár és magyar király 1835. évi halála után azonban a birodalmi kormányzat elfordult a balkáni ügytől, s az al-dunai munkálatokat abba kellett hagyni.
A szabadságharc bukása, majd az azt követő Habsburg önkényuralom hosszú ideig levette a napirendről a zuhatagi szakasz rendezésének ügyét.
Kisebb fordulópontot jelentett e kérdésben az 1856 márciusában megkötött nemzetközi szerződés, amelyben az európai hatalmak rögzítették a dunai hajózás szabadságát minden ország hajói számára, bár magának a szabályozásnak a kérdésével nem foglalkoztak. A komoly munka csak jó másfél évtizeddel később indult meg. Ekkor magyar, osztrák és török szakértőkből álló bizottság megkezdte a szabályozás előkészítését, s a tervek csakhamar elkészültek. Az 1878. évi berlini kongresszus határozata Ausztria-Magyarországra bízta a munkálatok elvégzését. A szabályozás föltételeit az 1888. évi 46. törvény szabályozta. A finanszírozásért cserébe a Monarchia a hajók áthaladásért illetéket szedhetett.
Végső fokon az al-dunai szakaszon a magyar kormány viselte a szabályozási munkálatok teljes költségét. Baross Gábor, a „vasminiszter” szervezte hozzá a feladathoz a költségvetési eszközöket. Lászlóvára előtt néhány kilométerrel, a Széchenyi-út megmaradt része mentén látható a sziklafalon a hatalmas, 10×7 méteres Baross-emléktábla. A tábla szövege öles betűkkel hirdeti: „Az Aldunai vaskapunak és a többi zuhatagnak az MDCCCLXXXVIII évi XXVI t. czikelye által elrendelt szabályozása megkezdetett I. Ferencz József uralkodása alatt Gróf Szapáry Gyula miniszterelnök idejében Bellusi Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter által MDCCCLXXXX (1890) évi szeptember XV-én. Isten áldása legyen e művön és megalkotóin.”
Hatalmas vállalkozásról volt szó, különösen a korszak mércéjével mérve. Az építkezés fő tárgya a fenekén 80 méter széles, 2200 méter hosszú főcsatorna volt, valamint több kisebb csatorna a helyenkénti gázlókban, és egyéb kisebb gátak, duzzasztók építése. A partról és a sekély vízből 227 ezer köbméter sziklát kellett kitermelni, 162 ezer köbmétert pedig a zúgó áradatban kellett felrobbantani. Ehhez fogható építkezés addig mindössze egyetlen akadt a világon, a nagyjából egy időben épülő montréali vízlépcsőé a Szent Lőrinc-folyón.
A Németországban bejegyzett nemzetközi konzorcium a legmodernebb, addig Magyarországon alig vagy egyáltalán nem használt technikát hozta be. Különleges vésőhajókat, fúróhajókat építtettek Skóciában és Németországban. Az utóbbi hajóként közelítette meg a fúrás helyét, s ott nyolc, egymástól független acéllábat bocsátott le. A lábak néhány arasszal a víz fölé emelték a szerkezetet, s így kezdhetett hozzá a gép a fúrásnak. A legfontosabb cél az volt, hogy Orsova felett legalább két méteres, alatta pedig három méteres hajózási mélységet biztosítsanak.
A szabályozási munkák elsősorban a vízmélységi viszonyok megváltoztatását célozták, s ez bár javította, de alapvetően nem változtatta meg az áramlási viszonyokat. A hajózócsatornában az áramlat annyira erős maradt, hogy a hajókat vontatni kellett az ár ellenében. Erre egyedi megoldást alkalmaztak: a Vaskapu nevű sodronykötélhajó munkába állítását. A folyam medrébe a hajózócsatorna felső részénél rögzített, 2760 méter hosszú, egyedi szerkezetű, 33,5 milliméter vastag sodronyt fektettek le, a vontatóra pedig egy nagy átmérőjű kötéldobot szereltek. Erre tekerte fel a kötelet a különleges vontatóhajó 300 lóerős gőzgépe, így tudta áthúzni magát és a mögé kötött egy-három uszályt a csatornán. A szerkezet a csatornában óránként 2 kilométeres sebességgel tudott haladni a 18 km/óra gyorsaságú sodrással szemben. Két további, összesen 200 lóerős gőzgép és két hajócsavar is volt rajta, hogy önállóan is tudjon közlekedni. A harmincas évektől két parti gőzmozdony is segítette a vontatmányok átjuttatását.
A munkálatok az előirányzottnál kétszer többe kerültek, de a fő célt elérték. Az addig átlagban 152 napos (teljes terhelésű) hajózási idényt 1898-tól 290 naposra sikerült kibővíteni. Összességében 11 kilométernyi, 60–80 méter széles, 2 méter mély hajózóutat robbantottak ki a sziklából. A hírhedt Grében-sziklaszirtet is lerobbantották 150 méter szélességben, ebből kőanyaghoz is jutottak az építkezéshez.
A Vaskapu szabályozásának egyik tervezője és a munkálatok vezetője Wallandt Ernő mérnök volt. 1889-ben kinevezték a vaskapu-szabályozási magyar királyi művezetőség főnökévé. A kivitelezést – magyar tőke híján – egy nemzetközi (német–magyar) vállalat bonyolította. A munkálatok befejezését 1895-re tervezték, de még 1896-ra sem készültek el. Ennek ellenére, a Millenniumra tekintettel, 1896. szeptember 17-én megtartották a hivatalos átadást I. Ferenc József osztrák császár, I. Károly román király és I. Sándor szerb király jelenlétében. A korabeli magyar sajtó rendkívül kritikusan számolt be arról, hogy Ferenc József Magyarország nevét beszédében nem is említette, és a dekorációból is hiányzott a magyar zászló.
A csatornamedrek mélyítése, a vízterelő kőgátak magasítása az ünnepségek után tovább folytatódott. 1898 végére végeztek el az eredeti tervben meghatározott minden munkát, a művet október 1-jén adták át a forgalomnak. Hátra volt még azonban az állandó hajózási hivatal felállítása. Hajói kalauzolásáról egyelőre minden hajózótársaság maga gondoskodott, ezért ideiglenesen díjtalanul engedték át azokat. A szabályozásokat végrehajtó és finanszírozó Magyarország a nemzetközi szerződéseknek megfelelően 1899. szeptember 1-jétől szedett hajózási illetéket. A magyar állam a korabeli jognak és szokásoknak megfelelően az al-dunai kereskedelem díjainak megállapításával elsősorban a magyar vállalatokat hozta helyzetbe, s újonnan alakult gőzhajózási vállalata, a Magyar Folyam és Tengerhajózási Részvénytársaság (a Mahart elődje) számára jelentős kedvezményeket adott. Az új vállalat hamarosan megszerezte magának az al-dunai forgalom mintegy 20 százalékát a korábban a nemzetközi Duna-hajózásban egyeduralkodó DDSG-DGT-től.
Az építkezés mellett a magyar tudományos élet több nagyságának a figyelme is a környékre irányult és ennek az egyik szép példája a Vaskapu-szorosban és környékén élő al-dunai tulipán, melyet 1882-ben Borbás Vince írt le először és elnevezte magyar tulipánnak (Tulipa hungarica).
### Legújabb kor
A hajózás fejlődése a Vaskapu-szorosban is lelassult az első világháború kitörése után, majd a vereség következtében megtört. Az 1930-as évek közepétől a dunai hajózás újra fellendült. A háborúra készülő Németország részére történő élelmiszer- és nyersanyagszállítás ideiglenes konjunktúrát teremtett, amelynek azonban a második világháború véget vetett.
A második világháború után lassan újra fejlődésnek induló dunai hajózás számára továbbra is szűk keresztmetszetet jelentett a Vaskapu-szoros korlátozott átbocsátó képessége. Ugyanakkor a szurdokok nagyon kedvező lehetőségeket kínálnak vízenergia kinyerésére. Mivel a folyó e szakaszon két állam határát alkotja, szükség volt Románia és az akkori Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság együttműködésére a tervek valóra váltására. A Vaskapu I erőmű 1964 és 1972 között épült. Elkészültekor a világ legnagyobb vízerőművei közé tartozott 2052 MW kapacitásával. Az építményekbe csaknem 3 millió köbméter betont építettek be. A fő gát 441 méter hosszú és 60 méter széles. A rendszer 33 méteres magasra duzzasztott 2 milliárd köbméter vizet. A megemelkedett vízszint miatt a felsőbb Duna-szakasz képe jelentősen megváltozott, a hajózás természetes akadályai viszont megszűntek.
A Vaskapu II 1977 és 1984 között épült, eredetileg 2×216 MW kapacitással, lejjebb a Dunán, a szerb Negotin és a román Gruia városok magasságában, a bolgár határ közelében. A kapacitást később kisebb módosításokkal emelni tudták. Mindkét erőművet szimmetrikusan építették meg, külön-külön energiatermelő egységekkel a két ország számára és zsilipekkel a folyó mindkét oldalán.
A Vaskapu I. alvízi oldalán, a Vaskapu II. duzzasztási körülményei között a folyó partjának tengerszint feletti magassága 60 méter körül van.
2008 után hozzákezdtek az erőművek további modernizációjához.
## Környezeti hatások
A gátak megépültekor a régi Orsova az Ada Kaleh-szigettel és három faluval (Nagyzsuppány, Tuffás és Koromnok) együtt a víz alá került, a lakosságnak el kellett költöznie.
A gátak megakadályozták a tokfélék, így a viza vándorlását a folyón felfelé.
A károk enyhítése, valamelyes ellensúlyozása érdekében a folyam mindkét oldalán természetvédelmi területeket hoztak létre: szerb oldalon a Djerdap nemzeti parkot ( hektár) 1974-ben, Romániában a Vaskapu (Porțile de Fier) természetvédelmi területet ( hektár) 2000-ben.
### Ada Kaleh szigete
Ez az 1700 méter hosszú 4–500 méter szélességű kis sziget Orsovától három kilométerre keletre helyezkedett el a Duna medrében, amíg az első, 1964 és 1972 között megépült Vaskapu I., erőmű építése miatti duzzasztás után víz alá nem került. 1689-ben Veterani császári tábornok ismerte fel stratégiai jelentőségét, és erődítmény építését javasolta.
Az erőd a szigettel együtt számos alkalommal cserélt gazdát. Thököly Imre török segítséggel már 1691-ben elűzte onnan az osztrákokat, de azok hamarosan visszafoglalták. 1699-ben a karlócai béke nyomán török kézre került. 1716–1718-ban az osztrákok foglalták el, 1738-ban négy hónapnyi ostrom után újra a törökök szállták meg. 1789-ben újra az osztrákok hódították meg, de a következő béketárgyalások eredményeképpen török fennhatóság alatt maradt. A sziget ezután fokozatosan elvesztette stratégiai jelentőségét. Az 1878-as berlini béke tovább szorította a török birodalmat dél felé; a sziget az Osztrák–Magyar Monarchia igazgatása alá került, de a török szultán tulajdonában maradt. Sokféle nemzetiségű, de főleg török lakói vám- és adómentességet élveztek, a sziget csempészközpont jellege ennek következtében tovább erősödött. 1923-ban, az első világháborút lezáró békék során lakói a Romániához csatlakozás mellett döntöttek.
A vízerőmű építkezése miatti kitelepítés után lakóinak nagy része Törökországba, kisebb része Dobrudzsába költözött, ahol egyébként is él török kisebbség. A sziget egyik látványossága volt az erőd mellett az 1903-ban, egy korábbi ferences rendi kolostor helyén épült mecset.
## Turizmus
1992-ben a Rajna–Majna–Duna vízi út megnyitásával 3506 kilométeres összefüggő európai hajózási út jött létre, amit kilométeres mellékfolyó- és csatornahálózat egészít ki. Ez nem csak a teherhajózásnak teremtett új lehetőségeket, hanem a turizmus számára is. Új, nagyméretű, luxuskivitelű kirándulóhajók járják a vízi út teljes hosszát, és az út egyik legfőbb attrakciója a Vaskapu-szoroson történő átkelés. Ezek a hajóutak számos nagy utazási iroda kínálatában szerepelnek. Gyakran ajánlanak autóbuszos utazásokat is a környéken, sétahajózással kombinálva.
## A Vaskapu a tudományban, művészetekben
### A Vaskapu történelmi térképeken
### A Vaskapu a művészetben
Jókai Mór, aki bejárta az egész korabeli Magyarország területét, elragadtatással írt a Vaskapu vidékéről – bár romantikus stílusának megfelelően írásaiban nem túl pontosan adta vissza a földrajzi valóságot. Az arany ember című regényében szereplő Senki szigetét az Ada Kaleh-sziget ihlette.
## Fordítás |
624,879 | Marina Ivanovna Cvetajeva | 26,799,266 | null | [
"1892-ben született személyek",
"1941-ben elhunyt személyek",
"Avantgárd",
"Emigráns oroszok",
"LMBT költők, írók",
"Orosz költők",
"Orosz nők",
"Orosz írók",
"Szovjet költők",
"Szócikkek orosz nyelvű tartalommal",
"Öngyilkos költők, írók"
] | Marina Ivanovna Cvetajeva (cirill betűkkel: Мари́на Ива́новна Цвета́ева; Moszkva, 1892. szeptember 26.; a Gergely-naptár szerint: október 8. – Jelabuga, 1941. augusztus 31.) orosz költő és író, az orosz modernizmus egyik legnagyobb alakja.
Úgy alkotott maradandó életművet, hogy a nagy irodalmi mozgalom, az avantgárd idején egyetlen irányzat mellett sem kötelezte el magát, költészetében egyedülálló szintézisét teremtette meg évszázadok művészi eredményeinek a mitológiától és az orosz népköltészettől Gyerzsavinon, Goethén, példaképén, Puskinon át egészen a legmodernebb vívmányokig, a különböző „izmusokig”.
Anyja korai halála és apja visszahúzódó, tudósi életmódja is arra predesztinálta, hogy korán önállósodjon – tizenhat évesen egyedül töltött egy nyarat Párizsban, és tizennyolc évesen, önerőből publikálta első verseskötetét. Tulajdonképpen a véletlennek köszönheti, hogy hamar bekerült az orosz avantgárd nagyjainak körébe, ami költői fejlődését elősegítette, de nem határozta meg.
Huszonöt évesen érte az 1917-es októberi orosz forradalom, amely felforgatta magánéletét: a polgárháború alatt kisebbik lánya éhen halt egy árvaházban, férje a Fehér Gárdában harcolt az új szovjethatalom ellen, és öt évig nem is látták egymást. Művészetének ugyan új forrása fakadt a hazafias ellenállás megéneklésével, a fehérek végső veresége azonban a férjet Konstantinápolyon át Prágába vetette, s Cvetajeva, követni akarván őt, az önkéntes száműzetést választotta.
Az új szovjet rendszer attól fogva tudomást sem vett róla, ám a berlini, prágai, párizsi emigránskörök sem ölelték keblükre a megfelelni semmilyen ideológiának nem akaró költőnőt. Amikor nagyobbik lánya, majd férje is repatriált, 1939-ben Cvetajeva is erre kényszerült. Lányára a Gulag várt, férjére a börtön, őrá pedig, 1941-ben, a német seregek betörése nyomán a kitelepítés Moszkvából Tatárföldre. Nehézségekkel, nélkülözésekkel, csapásokkal teli életének 48 éves korában, 1941. augusztus 31-én önkezével vetett véget.
## Élete
### Gyermekkor (1892–1910)
Apja, Ivan Vlagyimirovics Cvetajev (1847–1913) a vlagyimiri kormányzóság egyik kis falujában, Taliciban született az ottani pópa fiaként. Családnevük lehetséges értelmezése: a cvetaty (virágozni) szó felszólító módjából képzett alak, kizárólag az örökletes pravoszláv vidéki papság körében dívott. Marina a család apai ágát így jellemezte: „megszakítatlan és megszakíthatatlan klán: ősi törzsök”. Ivan Vlagyimirovics öccse, Dmitrij történészprofesszor és megátalkodott antiszemita lett, Marina zsigeri ellenszenvét mindenfajta antiszemitizmussal szemben egyebek között a vele kapcsolatos gyermekkori élményeire, az ő látogatásaira és beszélgetéseire vezette vissza.
Marina apja az oszkok nyelvéről írott latin doktori értekezésével szerzett tudományos fokozatot, ennek a területnek egyik úttörőjeként, hiszen a pompeji ásatások nyomán csak nem sokkal előbb kerültek napvilágra ennek az italikus nyelvnek az első feliratai. Később hosszabb időt töltött Olaszországban, a művészettörténet professzora lett a Moszkvai Egyetemen, majd ő alapította meg és látta el anyaggal a III. Sándor Múzeumot (ma: Puskin Képzőművészeti Múzeum).
Anyja, Marija Alekszandrovna Mejn (1868–1906), az apa második felesége művelt, több nyelvet beszélő nő (lánya neki köszönhette egy életen át tartó vonzalmát a német irodalom és művészet iránt), szenvedélyes zenerajongó, zongorista, Anton Grigorjevics Rubinstejn tanítványa. Marija Alekszandrovna apja gazdag balti német üzletember, anyja lengyel nemesi származék (Marija Lukinyicsna Bernackaja). Ez a lengyel arisztokrata kapcsolat indította később Marinát arra, hogy romantikus képzeletvilágában azonosuljon Maryna Mniszchówna kalandornővel (Puskin Borisz Godunovjának Marina Mnyisekjével), aki két Ál-Dmitrij cárnak is a felesége lett a 17. század elején.
Marinának két féltestvére volt apja első házasságából (Varvara Dmitrijevna Ilovajszkajától, Dmitrij Ilovajszkij konzervatív történész lányától), a nála tíz évvel idősebb Valerija és a két évvel idősebb Andrej. Egyetlen édestestvére, húga, Anasztaszija (Ászja) 1894-ben született, és igen magas kort ért meg (1993-ban hunyt el). A gyerekek között napirenden voltak a veszekedések, féltékenykedések.
Feszült volt a viszony Cvetajeva anyja és Varvara Dmitrijevna gyermekei között is (Cvetajeva apja mindvégig szoros kapcsolatot ápolt az Ilovajszkij családdal). Marija, Cvetajeva anyja sosem titkolta, hogy jobban szereti Anasztasziját, mint Marinát (legalábbis így látta Marina – a kis korában sokat betegeskedő Ászjával többet kellett törődni). Szelíd, jóságos lélek apjuk pártatlan volt ugyan, de őt túlságosan lekötötte a munkája, keveset foglalkozott a családdal. Első, korán elhunyt felesége iránti szerelme sosem múlt el, s ez is rányomta bélyegét a család életére, habár Cvetajeva anyja, Marija is egy előző nagy szerelemből menekült ebbe a házasságba. A családi feszültségeket tetézte Marina számára, hogy anyja nehezményezte, sőt időnként kigúnyolta első költői próbálkozásait, és mindenáron zenészt szeretett volna faragni belőle.
#### A Három tó utcai otthon
Cvetajeva magas rendű elvonatkoztató képességét és érzékenységét (és persze romantikus alkatát) jellemzi, hogy mindennek ellenére így írta le gyermekkori otthonát egy 1926-os körkérdésre adott válaszában:
Ez az otthon, amely mitikussá növekedett-személyesült Cvetajeva korai költészetében, Moszkva közepén állt, a Trjohprudnij pereulok („Három tó utca”) 8-as szám alatt, kőhajításnyira a Tverszkoj bulvartól és a Patriarsije pruditól. Az első feleség hozománya volt, vagyis Ilovajszkij-tulajdon, s utóbb Cvetajeva két mostohatestvérére szállt – ez is rossz vért szült a két testvér és mostohaanyjuk között. A nagyváros központjában különösen festhetett ez az inkább vidéki kúria módjára terpeszkedő „birtok”. Varvara, Cvetajeva mostohanővére így írta le az 1880-as évekre emlékezve (és sokat nem is változott, míg az első világháború idején le nem égett):
Ebben a házban töltötte Marina Cvetajeva élete első húsz évét, egészen férjhez meneteléig, illetve apja haláláig. Közvetlenül elköltözése után, 1913-ban örökítette meg egyik versében:
#### Utazgatások külföldön: Nervi, Lausanne, Freiburg
1902-ben Cvetajeva anyjánál tuberkulózist diagnosztizáltak. Környezetváltozást írtak elő neki, ezért a család (többnyire az apa nélkül) sokat utazgatott külföldön, egészen az anya 1906-ban bekövetkezett haláláig. Hosszabb időt töltöttek a Genova melletti Nerviben, ahol a merev moszkvai polgári életből kiszakadt Marina végre szabadjára engedhette szilaj természetét: futkározott, játékokat talált ki magának, hegyet mászott. Nerviben több orosz emigráns forradalmár élt akkoriban, akiknek társasága és társalgása nagy hatással volt a fogékony lelkű Marinára – akárcsak anyjára. A nagybeteg, frusztrált asszony belehabarodott Vlagyiszlav Kobiljanszkijba, a csoport ifjú vezetőjébe, s egy alkalommal, amikor vele sétálgatott a tengerparton, Marina leesett az „orosz panzió” lépcsőjén, és súlyos fejsérülést szenvedett. A kijózanodott és egyre romló egészségű Marija orvosai tanácsára a lausanne-i Lacaze-féle lánynevelő intézetbe íratta be két gyermekét, nehogy ők is megfertőződjenek. Nem sokkal később a németországi Freiburgba költöztek, ahol Marina a német építészet és táj szépségeiből (no meg egy egészen másfajta, „porosz kaszárnyaszellemű” iskola borzalmaiból) kapott ízelítőt.
A család sorozatos költözködései miatt több iskolát is megjárt lányok olasz, francia és német nyelvismeretre tettek szert. Az anya állapota egyre hanyatlott, hazautaztak. Ivan Cvetajev egy jaltai panzióban helyezte el őket, majd, egy tüdővérzést követően, a Kaluga közelében lévő taruszai családi nyaralóba vitte a haldokló asszonyt 1906 júniusában – oda, ahol a gyerekek annyi emlékezetes nyarat töltöttek az Oka folyó menti réteken, erdőkben. A lányok utolsó emléke: anyjuk még egyszer játszani próbál kedves zongoráján, azután odahívja őket, és Anasztaszija szerint így szól: „Éljetek igazul, gyerekeim!” – Marina szerint viszont felsóhajtott: „Ha belegondolok, hány hülye láthatja majd, milyen felnőttek lesztek, én meg...”
#### Középiskola Moszkvában, első versek
Anyja halála után Marina két moszkvai középiskolát is megjárt (az egyikből, a Derwies-féléből kicsapták engedetlenségért), és idővel még kettőt, majd 1908-ban ellentmondást nem tűrően közölte apjával: Párizsban óhajtja tölteni a nyarat, méghozzá egyedül (tizenhat évesen!), hogy nyelvtanfolyamra járjon és középkori irodalomtörténetet hallgasson a Sorbonne-on. (Egy Sasfiók-előadás után bemerészkedett Sarah Bernhardt öltözőjébe autogramot kérni.) Hazatérve Puskint, Goethét, Schillert bújta.
Mostohanővére, Valerija időközben tanítónő lett, a hozzá és Ászjához ellátogató radikális fiatalok közül Cvetajeva megismerkedett Galja Gyjakonovával, aki utóbb Paul Éluard-hoz, majd Salvador Dalíhoz ment feleségül. Ekkoriban kezdte olvasni a fellendülőben lévő orosz avantgárd, különösen a szimbolisták műveit, s ez nagy hatást gyakorolt egész későbbi költészetére, noha sohasem az elmélet, hanem a költői kifejezésmód, az alkotás mestersége érdekelte (Andrej Belijé, Alekszandr Bloké).
Rengeteget olvasott, lefordította Rostand Sasfiókjának egy részét, ennek révén megismerkedett Belij baráti körével (Lev Kobilinszkijjal, Vlagyimir Nilenderrel), akik éppen akkoriban alapították meg a Muszaget nevű könyvkiadót és folyóiratát (az „ifjabb” szimbolisták fórumát). 1910 végén, miután Ászjával Tolsztoj halálhírére elzarándokoltak Jasznaja Poljanába, saját költségén megjelentette első kötetét, az Esti albumot (Vecsernyij albom). Marija Baskircevának (Marie Bashkirtseff), a tüdőbajban huszonhat évesen, 1884-ben elhunyt naplóírónak és festőnőnek ajánlotta, a benne foglalt versek a boldog, színes gyermekkor himnuszai, s annak lezárásaképpen (például egy szintén Taruszában, 1909-ben kelt költeményben) romantikus halálvágyat jelenítenek meg:
A kötetet, kissé fanyalogva ugyan, de méltatta Valerij Brjuszov és Ilja Ehrenburg, sokkal hangsúlyosabban dicsérte Nyikolaj Gumiljov és Makszimilian Volosin költő és kritikus. Utóbbi meglátogatta Cvetajevát, s a későbbiekben is jó barátja és mentora maradt.
### Ifjúkor (1910–1922)
#### Koktebel, Volosin és az Efronnal kötött házasság
Marina 1910-től fogva gyakran lejárt Volosinék fekete-tengeri nyaralójába, Koktebelbe, ahol ismert írók, költők, képzőművészek gyülekeztek.
Volosin nemcsak korszerű külföldi költőket ajánlott figyelmébe (Baudelaire-t, Rimbaud-t), hanem a „muszagetisták” után tőle nyert igazán átfogó ismereteket az éppen virágzó orosz avantgárdról, a később „ezüstkornak” elkeresztelt mozgalomról. Itt ébredt tudatára, hogy a birodalom mindkét fővárosa büszkélkedhet eredeti tehetségekkel: Szentpétervár Merezskovszkij, Zinaida Gippiusz, Vjacseszlav Ivanov, Alekszandr Blok, Gumiljov, Anna Ahmatova hona, Moszkva többek között Andrej Belijt és Brjuszovot vallhatja magáénak.
Cvetajeva (aki később büszkén fogja Moszkva költőjének tekinteni magát) tévedhetetlen értékítélettel különösen két „pétervári költő”, Blok és Ahmatova költészetébe szeretett bele. Blokkal soha életében nem találkozott (csak egy moszkvai felolvasásán vett részt 1920-ban), Ahmatovával is csupán egyszer, sokkal később, 1941 júniusában. Viktoria Schweitzer emigráns orosz irodalomtörténész ezekről a koktebeli évekről írja: „Itt született meg igazán Cvetajeva költői géniusza.” Marina Koktebelben kelt, 1913-as verse mintha csak a jövendőt, a sztálinizmus alatti elhallgattatását és elhallgatását s későbbi óriási népszerűségét vetítené előre:
Koktebelben, 1911-ben ismerkedett meg a gimnazista Szergej Jakovlevics Efronnal („Szerjozsával”), és 1912 januárjában már össze is házasodtak: Marina ekkor tizenkilenc, Szergej tizennyolc éves. (Ugyanebben az esztendőben nyílt meg hosszas előmunkálatok után apja életművének megkoronázásaként a Képzőművészeti Múzeum, az ünnepségen maga II. Miklós cár is részt vett.)
Ugyancsak 1912-ben, még szintén saját kiadásában jelent meg második verseskötete, a Csodalámpa (Volsebnij fonar). Felolvasott irodalmi esteken, részt vett verspályázatokon (az egyiket megosztva nyerte Vlagyiszlav Hodaszeviccsel). 1912-ben született első lánya, Ariadna (Álja). 1913-ban válogatáskötetet publikált Két könyvből (Iz dvuh knyig) címmel, amelynek előszavában meghirdette költői hitvallását:
1913-ban húgát, Anasztasziját otthagyta a férje, s a két nővér gyerekeivel a krími Feodoszijába ment nyaralni és felejteni. Marina többször is visszatért ide, több verse született ebben az üdülővároskában („Lennék gyengéd, zajos meg ádáz...”, „Kihunyt már Feodoszija...”). 1913-ban meghalt az apa, Ivan Cvetajev.
#### Világháború, polgárháború – Parnok és Mandelstam
1914-ben, az első világháború kirobbanása után mostohabátyja, Andrej a hatóság rendelkezésére bocsátotta a Trjohprudnij pereuloki házat (hadikórházzá alakították át, s nemsokára félig leégett), Marina és férje, a bölcsészkarra nemrég beiratkozott Szergej pedig a Boriszoglebszkij pereulok (Borisz és Gleb utca) 6-ban vett ki lakást (ma a moszkvai Cvetajeva Múzeum működik itt).
Marina őszintén szerette férjét, de voltak viszonyai (plátóiak és valódiak is: ez a kettősség egész életét végigkísérte). 1914 őszén ismerkedett meg és kezdett bonyolult, ellentmondásos kapcsolatba a nála hét évvel idősebb Szofija Parnok költőnővel.
Huzamosabb ideig együtt is éltek. A viharos viszony mindkettőjük költészetére maradandó hatást tett, Marina részéről ezt A barátnő (Podruga) című versciklusa dokumentálja. (Ahogy karcsú ujjától koldulok / félálomban simogatást, / ahogy kicsúfol – fiú vagyok! –, / ahogy elbűvölöm magát.) Szergejt annyira kétségbe ejtette az eset, hogy gyengesége, nehézlégzése ellenére (náluk is családi örökség volt a tüdőbaj) 1915 februárjában ápolónak jelentkezett a frontra. Marina és Szofija 1915 végén Pétervárra utazott, ahol Szofija bevezette barátnőjét törzslapja, a Szevernije Zapiszki irodalmi körébe. Marina megismerkedett Remizovval, Jeszenyinnel, Mihail Kuzminnal (Ahmatova éppen nem volt a városban) – és legfőképp újra találkozott a koktebeli baráttal, Oszip Mandelstammal.
Költői és emberi vonzódásukat nemigen tudták szétválasztani, Szofija ezt azonnal megérezte, s viharos körülmények között szakítottak. Marina 1916-ban most már kétgyerekes húgához ment Alekszandrov mezővárosba, ahol Mandelstam ismét felkereste. Az itt töltött napokat felidézve Mandelstam utóbb így írt Marinához:
Az érzelmi zűrzavarok ellenére a „poshadt levegőjű” Alekszandrov (Mandelstam szava) addigi legnagyobb költői lendületét adta meg Cvetajevának: itt kezdett bele két nagy versciklusába (Versek Blokhoz [Sztyihi k Bloku], Ahmatovának [Ahmatovoj]), itt írta meg a Versek Moszkváról (Sztyihi o Moszkve) ciklus nagyszerű darabját, az „Eljő a nap...” kezdetű negyediket, melynek utolsó szakasza így szól:
1917-ben megszületett második lánya, Irina. Szergej Efron ekkor már Moszkvában állomásozott az 56. tartalékos gyalogezred zászlósaként. Marina első kézből tapasztalta meg a forradalmat, Moszkvában is, meg vonatutakon Koktebel és Moszkva között. Megdöbbentette az egyszerű emberek hirtelen, haragos és erőszakos indulata. Naplójába ezt jegyezte fel férjének november 2-án (három napig tartott kényszerű megállásokkal a vonatút Koktebelből):
A februári forradalom után Efron, nehogy újból a frontra küldjék, jelentkezett a moszkvai katonai akadémiára (és időnként helyőrségi szolgálatot is ellátott), októbert követően azonban csatlakozott a Fehér Gárdához, és Marina öt évig nem látta viszont. Moszkvában ez idő alatt éhínség, járvány tombolt.
Marina eközben rendíthetetlenül dolgozott, verses drámákat, elbeszélő költeményeket írt: Jegoruska, A cárleány (Car-gyevica), Piros paripán (Na krasznom konye). Ekkoriban, 1917-ben kezdett bele Hattyúk tábora (Lebegyinij sztan) című versciklusába, amely a vörösök ellen harcoló férjét és a „fehér hadat” ünnepli. Első darabja II. Miklós lemondásának napján, 1917. március 2-án született ugyan, de nagy része 1918–1920-ban, az utolsó pedig 1923-ban. Többet felolvasott belőlük Moszkvában költői esteken (általános megdöbbenést keltve hebehurgya bátorságával), néhányat utóbb publikált emigráns újságokban, de a teljes mű csak halála után, 1957-ben jelenhetett meg Münchenben, Oroszországban pedig csupán 1990-et követően.
A polgárháború alatti nélkülözés nagyon megviselte Cvetajevát. Az állandó aggodalmaktól és éhezéstől észrevehetően megcsúnyult. Mivel közeli rokonokra nem számíthatott, 1919-ben kétéves kislányát, Irinát árvaházba adta, úgy gondolva, hogy ott jobban tudják majd táplálni. Tévedett, a kislány 1920-ban a szó szoros értelmében éhen pusztult. Cvetajeva összeomlott. „Isten büntetése ez” – írta egyik levelében.
Ugyancsak ezekben az években kötött és tartott fenn szoros barátságot Szofja Jevgenyevna Gollidej színésznővel, akinek több rövid darabot is írt. Jóval később, 1937-ben esszéisztikus prózai művet (Szonyecska története, Poveszty o Szonyecske) szentelt ennek a végén ugyancsak megkeseredett leszbikus kapcsolatnak.
1918–19-ben fél évig dolgozott a Nemzetiségi Népbiztosságon, az állást társbérlője, Dzerzsinszkij asszisztense, a lengyel származású Henryk Sachs szerezte neki, aki nagyra becsülte költészetét és független egyéniségét. (Ugyancsak Sachs közbenjárására engedte szabadon a Cseka a 85 éves Ilovajszkij mostohanagypapát, aki vallatóinak arra a kérdésére, hogyan viszonyul Leninhez és Trockijhoz, azt felelte, hogy sohasem hallott még ezekről az urakról.)
1918 szeptembere és 1920 decembere között Cvetajeva egy füzetbe tisztázta 27, a későbbi kiadásokban ciklusba nem sorolt versét, egy bizonyos „N. N. V.”-nek ajánlva őket. Számos múzsája, ihletője közül az „N. N. V.”-vel való kapcsolatáról tudunk a legkevesebbet. Nyikolaj Nyikolajevics Viseszlavcev (1890–1952) grafikusként híres művészekről készített portrékat, több kiadónak tervezett és illusztrált könyveket. Marina neki szóló, ismertebb versei: „Az úton a házad mellett nem megyek el...”, „Csak nézel, szót se vetve már...”, „Azt hitted, mindennapi aljasság volt...”
1920 novemberében a Vörös Hadsereg áttörte a fehérek utolsó védvonalát a Perekop-szorosnál, és elözönlötte a Krímet. Az életben maradt fehérek hajókon menekültek Konstantinápoly felé. Cvetajeva nem tudhatta, ott volt-e a férje, életben maradt-e, de azonnal megírta búcsúztatóját, ritka daktilikus versei egyikét:
1921-ben és 1922-ben még sikerült Moszkvában megjelentetnie két újabb kötetét, Verszták (Vjorszti) és Verszták, I. címmel.
1921 júliusában Borisz Paszternak (akit addig csak irodalmi esteken látott) személyesen hozta a hírt: Ehrenburgtól tudja, hogy Szergej Efron él, Prágában lakik. Az egyre tomboló vörösterror közepette (augusztus 24-én főbe lőtték Gumiljovot, Ahmatova volt férjét) Cvetajeva mindent megtett, hogy kivándorló-útlevelet szerezzen magának és kislányának. 1922. május 11-én végre útnak indulhattak, és 15-én megérkeztek Berlinbe. Tizenhét esztendeig nem fogják viszontlátni hazájukat.
### Önkéntes száműzetés (1922–1939)
#### Berlin és Prága – Paszternak, Rodzevics
Marina és a tízéves Ariadna Berlinben öt év távollét után végre találkozhatott a fehér seregek széthullása után kalandos úton, Konstantinápolyon keresztül Prágába került férjjel és apával, Szergej Efronnal. Berlinben annyi orosz emigráns verődött össze, hogy kiszolgálásukra több kiadó, nyomda és újság is létesült. Cvetajeva hamarosan megjelentette A válás (Razluka), a Versek Blokhoz című köteteit és A cárleányt. A frissiben Berlinbe érkező Belij dicsérte A válást, ugyancsak elismerően méltatta egy fiatal prágai orosz lapszerkesztő, Mark Szlonyim is. Paszternak levélben tette ugyanezt, s amikor válaszában Marina bevallotta, nemigen ismeri munkásságát, Paszternak elküldte neki új kötetét, a Nővérem, az életet (Szesztra moja – zsizny). Marina döbbenten ébredt rá, hogy Blok és Ahmatova után újabb költői géniuszra talált, akivel ápolni kell az ismeretséget.
Augusztusban a család átköltözött Prágába, ahol szintén nagy orosz emigránsközösség élt, és ahol Szergej már beiratkozott hallgató volt, a Károly Egyetemen (filozófiát tanult). Egy Prága melletti falucskában, Mokropsyban találtak olcsó szállást. A korabeli cseh pánszláv atmoszféra jellemzőjeként orosz írók állami ösztöndíjban részesültek, de magánszervezetek is szorgalmazták a csehszlovák és orosz értelmiség közeledését: az egyiknek, a Jednotának a vezetője, a szentpétervári származású cseh írónő és műfordító Anna Tesková életre szóló barátságot kötött Cvetajevával.
Mark Szlonyim, a prágai Volja Rosszii szerkesztője bevezette az ottani irodalmi körökbe, és közölte Fák (Gyerevja) című, Teskovának ajánlott versciklusát. 1923-ban Marina, amikor döbbenten értesült róla, hogy a korábban Berlinbe érkezett Paszternak nem akar emigrálni, visszatér a Szovjetunióba, két versciklusát is neki szentelte: Huzalok (Provoda), A költők (Poeti).
Új kötete, A mesterség (Remeszlo), amely 1923-ban Berlinben jelent meg, viharos sikert aratott, Vera Lurje így írt róla: „Cvetajevában minden, csaknem férfias merészsége, nyersesége mellett is van valami végtelen nőiesség. Áldozatkészsége, hősi elszántsága színtisztán a nőé... Milyen sápadt Anna Ahmatova nőiessége Cvetajeva szerelmi lázához képest!”
A „szerelmi láz” ebben az időszakban Szergej egyik egyetemi társa, a szintén volt fehérgárdista Konsztantyin Rodzevics iránt égett Marinában. Emigránskörökben hamar híre terjedt kapcsolatuknak, Szergejt nagyon megviselte a dolog (mint Volosinnak írt levelében beszámol róla). Ez a viszony is botrányok közepette ért véget, s szinte bizonyosan ez ihlette A vég költeménye (Poema konca) és A hegy költeménye (Poema gori) című poémákat.
1924 nyarán a Cvetajeva–Efron család egy másik csehországi faluba, a Prága peremén levő Všenoryba költözött, itt született 1925. február 1-jén a fiuk, Georgij, Marina adta becenevén „Mur”. (Marina, nyilván Paszternak után, Borisznak szerette volna keresztelni, de Szergej hallani sem akart erről.) Nehezen kezelhető, örökké követelőző gyermekké nőtt, később sok gondot okozott anyjának, Marina azonban a rajongásig szerette. Ariadna háttérbe szorult mellette, s anyja háztartásbeli segédjeként és bizalmasaként nem sok felhőtlen örömet lelhetett gyermekkorában.
Olga Csernova, az eszer párt teoretikusának, Viktor Csernovnak a volt felesége, Mur keresztanyja felajánlotta Cvetajevának, hogy a megszaporodott család anyagi gondjai elől költözzenek Párizsba – átmenetileg befogadja őket ottani lakásába. Szlonyim vízumot szerzett nekik, s a család (egyelőre az egyetemista férj nélkül) 1925. október 31-én ismét vonatra ült.
#### Párizs, Franciaország
1925-től részben-egészben Franciaországban is maradtak 1937–39-ig. Először Csernova párizsi, XIX. kerületi lakásában kaptak hárman egy szobát. Marina decemberben már panaszkodott is Teskovának: „Öt hete vagyok Párizsban, de még a Notre-Dame-ot sem láttam... egyetlen verset sem írtam... A környék borzalmas, mint egy naturalista regény.” Azután felvette a kapcsolatot az emigránskörökkel: értelmiségiek, volt fehér tisztek autógyárakban, taxisofőrként, éttermi mosogatóként dolgozva tengették életüket, de foggal-körömmel ragaszkodtak identitásukhoz, őrizték szülőföldjük kultúráját, többnyire csak egymással érintkeztek, orosz emigránsújságokat olvastak...
Napirenden voltak a civakodások, és ezt a megosztottságot újságaik is tükrözték. Pavel Miljukov, a kadet párt hajdani vezetője a Poszlednyije Novosztyit szerkesztette; Bunyin és Smeljov a Vozrozsgyenyije körül bábáskodtak; Sesztov, Gippiusz és Bergyajev a Szovremennije Zapiszkiban publikáltak. Ebbe az utóbbiba szánta írásait Cvetajeva is, akit azonban mihamar támadás ért, először csak esztétikai téren, a befolyásos Georgij Adamovics részéről: Ahmatova és Mandelstam csodálójaként kárhoztatta Cvetajeva „brutális”, diszharmonikus stílusát, amit persze Marina sem hagyott szó nélkül. Nagy sikert aratott viszont egy felolvasáson a Hattyúk tábora darabjaival.
Hamarosan megérkezett Szergej Efron is, aki a párizsi emigránsok „eurázsiai” köréhez csapódott, a „pánszláv keleti mozgalomhoz”, amely elutasította a nyugati kultúrát. Az irányzat élén a Londonban a King’s College szláv intézetét vezető Dmitrij Szvjatopolk-Mirszkij herceg állt, aki két hétre meghívta oda Marinát. Itt ismerkedett meg Marina a fiatal Dmitrij Sahovszkoj herceggel, a későbbi San Franciscó-i pravoszláv érsekkel, aki folyóiratában, a Blagonamerennijben leközölte Cvetajeva fontos esszéjét „A költő a kritikusról” címmel, amelyben elítéli a hagyományba dermedt irodalmárokat, és persze ezzel is felháborodást váltott ki. A család kiköltözött Csernovától egy nagyobb faluba, Saint-Gilles-Croix-de-Vie-be.
1926 nyarán Marina érzelmektől fűtött, költői levelezésbe kezdett Paszternakkal és Rilkével – utóbbi felfigyelt Paszternak műveire (jól tudott oroszul), Paszternak pedig Cvetajeva költészetére hívta fel Rilke figyelmét.
Rilke ekkor már nagybeteg volt, a svájci Valmont-ban kezelték tüdőbaját, és levelezésük az ő decemberi halálával szakadt meg. Cvetajeváék az év végén továbbköltöztek Meudon városkába, ahol Bergyajev szomszédai lettek.
1928-ban baráti köre anyagi hozzájárulásával megjelentette élete utolsó kötetét, az Oroszország utánt (Poszle Rosszii). A kritika fanyalogva fogadta. Még 1927 szeptemberében, az Olaszországban élő Gorkijtól hazatérőben meglátogatta a húga, Anasztaszija. Ez a viszontlátás a hosszú távollét után, Szergej, a férj egyre erősebb balra tolódása, Paszternak és Ászja próbálkozása, hogy hazahívják őt, még inkább megrendítette a nélkülözéssel, kiközösítéssel, családi betegségekkel küszködő költőnőt. Poémát írt volna a Perekopról, de Szergej visszavette kölcsönkért naplófüzeteit, mondván, senkit sem érdekel ez már. 1928 novemberében Majakovszkij Párizsba érkezett, és felolvasott egy irodalmi esten. Marina lelkes méltatást közölt róla, amivel még inkább magára haragította az emigránsokat.
1929-ben megismerkedett az emigráns festőnővel, Natalja Goncsarovával, aki nem mellesleg Puskin feleségének leszármazottja volt. Szép esszét írt Goncsarova művészetéről, aki egy ideig rajzórákat adott Cvetajeva lányának, a később igen tehetséges grafikusnak bizonyuló Ariadnának.
1930-ban Marina versciklust szentelt az akkor elhunyt Majakovszkijnak, amivel ismét felbőszítette a franciaországi orosz közösséget. 1931-ben versciklusba kezdett imádott Puskinjáról, példaképéről, úgy tervezve, hogy a nagy költő 1937-es centenáriumára közli majd a Szovremennije Zapiszkiben, de a lap csak egy-két darabot publikált belőle – amint azt Cvetajeva 1937 januárjában előre meg is jósolta cseh barátnőjének, Teskovának küldött levelében: „Rettentően hevesek, rettentően szabadok, semmi sincs bennük a kanonizált Puskinból... Nem kétlem, hogy a Zapiszki nem meri majd elfogadni őket... Belülről forradalmiak, úgy, ahogy arról nem is álmodtak volna ott, Oroszországban.”
1935-ben bizarr körülmények között újból találkozott Borisz Paszternakkal, akit maga Sztálin delegált az antifasiszta írók párizsi kongresszusára. Paszternak gépiesen viselkedett, korábbi meghittségükből semmit sem mutatva, majd kibökte: „Nem mertem nemet mondani, Sztálin titkárától jött a meghívó. Megijedtem.” Ezzel a találkozóval kapcsolatban terjedt el az a legenda, hogy Paszternak azt is mondta volna Cvetajevának: „Marina, ne gyere haza! Moszkvában hideg van. Huzat mindenütt.” (Troyat is belevette életrajzába.) Cvetajeva leveleiben és naplóiban azonban erre semmi bizonyíték nincs.
#### Férje kémügye
Szergej Efron, aki egy ideig lapkiadással próbálkozott, hamarosan tagja, sőt egyik szervezője lett a szovjet propagandagépezet által szponzorált Hazatérés Szövetségének (Szojuz vozvrascsenyija na rogyinu), amely az emigráció „fellazítását” célozta. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott őszinte hazaszeretete, amely annak idején a Fehér Gárdába vitte – most talán attól félhetett, múltját nehezen fogják megbocsátani, ezért vált az NKVD ügynökévé. Leánya, Ariadna (Álja), noha nem biztos, hogy apja konkrét ténykedéseiről tudott, osztozott érzelmeiben és politikai nézeteiben, s egyre inkább anyja ellen fordult. A lány végül 1937 márciusában, huszonöt évesen, a családot otthagyva hazatért Moszkvába.
Apja még ugyanabban az évben követte. A francia rendőrség letartóztatni készült őt azzal a váddal, hogy 1937. szeptember 5-én részt vett a Moszkva zsoldjában álló, de Sztálin haragját kiváltó lengyel származású orosz kém, Ignatyij Rejssz Lausanne környéki meggyilkolásában. Efron elmenekült, s még 1937 végén Moszkvában bukkant fel. A francia rendőrség október 22-én kihallgatta Cvetajevát, aki zavarodottságában – semmit sem értve – kijelentette, hogy ő költő, és francia fordításban szavalni kezdte a verseit. A rendőrök őrültnek hitték, és arra következtettek, hogy mit sem tud a gyilkosságról, ami bizonyára igaz is volt. (Utóbb feltételezések kaptak lábra arról, hogy Szergej Efron Trockij fiának meggyilkolásában is részt vett 1936-ban.) Nem sokkal ezután – mintegy előrevetítve a közeljövőt – Marina azt mondta Mark Szlonyimnak: „A halált kívántam, de Murért élnem kell. Sem Áljának, sem Szergejnek nem lehetek már hasznára.”
Ezek után a párizsi orosz emigráció végképp kiközösítette Cvetajevát. Mivel a család egyik fele már amúgy is a Szovjetunióban volt, szeretett Csehországát és Európát a náci Németország háborúja fenyegette, úgy érezte, nincs más választása: neki is haza kell térnie Moszkvába. 1938–39-ben még Párizsban megírta Versek Csehországhoz (Sztyihi k Csehii) című, megrendítő ciklusát, amelynek 8., záró darabját egyesek szintén az öngyilkossághoz vezető út első stációjának tekintik:
### Ismét orosz földön (1939–1941)
Két évvel a többiek (Szergej és Ariadna) hazatértét követően, tizenhét évi távollét után tizennégy éves fiával, Murral 1939 júniusában érkezett meg Cvetajeva ismét a városba, Moszkvába, melynek már régen költőjévé szegődött. Sejtelme sem lehetett róla, milyen borzalmak várnak rá. A sztálini Szovjetunióban mindenki gyanúsnak számított, aki élt külföldön, és aki a forradalom előtti értelmiséghez tartozott. Marina húgát még az ő hazaérkezése előtt letartóztatták: Anasztaszija jóval túlélte ugyan Sztálint, de a két nővér soha többé nem láthatta egymást. Marinának rá kellett döbbennie, hogy minden ajtó bezárult előtte. Versfordítói megbízatásokat kaphatott, a „hivatalos” szovjet írótársadalom azonban tudomást sem vett róla, esze ágában sem volt segíteni rajta. Nyikolaj Aszejev, akiben reménykedett, kevéssé volt befolyásos, és ő is féltette a megélhetését.
Alig két hónappal Marina visszatérése után (az újraegyesült család Bolsevóban, egy Moszkva melletti faluban lakott, itt utalt ki Szergejnek, a férjnek egy fél dácsát az NKVD), augusztus 27-én az állambiztonság letartóztatta a lányát, Álját is – mint utóbb kiderült, már otthon szerzett vőlegénye valójában besúgó volt, akit a család megfigyelésére „telepítettek” rájuk. (Álja 1947-ben szabadult Vorkutáról, 1949-ben újra letartóztatták, és száműzték a Jenyiszej menti Turuhanszkba. Negyvenhárom évesen, betegen érte a felmentés „bűncselekmény hiányában”, 1955-ben.) Szergej Efront október 10-én fogták le, majd kétévi fogság után, 1941. október 16-án főbe lőtték. (Az 1990-es évek levéltári kutatása felfedte, hogy a kétévi kínzás ellenére – a sztálini tisztogatások történetében szinte páratlan módon – senkit sem vádolt hamisan, magáról sem ismert be semmiféle koholmányt, csakis az igazat.)
Anya és fia körülményei egyre elviselhetetlenebbek lettek, hol volt szállásuk, hol csak egy rokon előszobájában húzhatták meg magukat. A magára maradt, kétségbeesett, negyvennyolc éves asszony ismét reménytelen szerelembe menekült volna: egy Jevgenyij B. Tager (1908–1984) nevű fiatal irodalomtörténész környékezte meg, kéziratot kért tőle a gyűjteményébe. Cvetajeva utolsó nagy versei némelyikét hozzá írta („Elment – maradtam éhen...”, „Elég! Öreg vagy, bárha ég...”). A Goszlitizdat kiadó megígérte, hogy válogatott kötetet jelentet meg tőle, ha összeállítja, ám 1941 januárjában ezt is visszadobták azzal, hogy „formalista”, „költészete inhumánus, hiányzik belőle az őszinte emberi tartalom”.
1941 júniusában közös barátaik megszervezték, hogy a két sokat szenvedett nő, az orosz költészet két nagyasszonya, Cvetajeva és Ahmatova végre találkozhassanak. Kölcsönösen nagyra becsülték egymást: Cvetajeva tizenkét versből álló ciklust írt akkori példaképének 1916-ban, és Ahmatova is írt egy verset őhozzá 1940-ben, a Koszorú a halottaknak (Venok mjortvim) sorozatban (a verset a talán bűnbánó „Kései válasz” címmel látta el, a Cvetajeva-ciklusra ugyanis eladdig sohasem reagált). Ahmatova azonban nem árulta el, hogy verset írt hozzá, nem is szavalta el neki (ilyen esetekben ez szokás lett volna), állítólag azért, nehogy feldúlják a címzettet ezek az ő szájába adott sorai: Az enyéim – örvénybe ragadva. / A szülőházam helye – rom. Találkozásuk kényszeredettre sikerült.
1941\. augusztus 8-án, a front közeledtével Marinát és fiát sok más moszkvai íróval együtt kitelepítették Tatárföldre, őket azonban a legtöbbjükkel ellentétben nem Csisztopolba, hanem a Káma menti poros kisvárosba, Jelabugába, ahol egy paraszti házaspárnál vett ki szobát kettejüknek. Mivel nem lett volna miből eltartania magát és Murt, 24-én beutazott Csisztopolba, ahol ismerősei közbenjárására tartózkodási engedélyt ígértek neki. Papírra is vetett egy kérvényt: „Az Irodalmi Alap vezetőségének. Kérem, alkalmazzanak mosogatólányi minőségben az Alap hamarosan megnyíló ebédlőjében. 1941. augusztus 26.” 28-án visszament Jelabugába, hogy előkészítse átköltözésüket Csisztopolba. 1941. augusztus 31-én reggel felakasztotta magát a jelabugai faház gerendájára. Szeptember 2-án hantolták el a jelabugai temetőben. Pontos nyughelye máig ismeretlen.
Halálával kapcsolatban sok legenda terjedt el, de egyiket sem sikerült bizonyítani, így azt sem, hogy a titkosrendőrség gyilkolta volna meg.
Tizenhat éves fiának ezt a búcsúlevelet hagyta: „Murliga! Bocsáss meg nekem, de folytatni még rosszabb lett volna. Súlyos beteg vagyok, ez már nem én vagyok. Őrülten szeretlek. Értsd meg, nem tudok tovább élni. Papának és Áljának – ha még látod – mondd meg, hogy utolsó percemig szerettem őket, és magyarázd el, hogy zsákutcába jutottam.”
Mur három évvel később elesett a háborúban.
Marina Cvetajeva születésének 100. évfordulóján, 1992-ben (más források szerint halálának 50. évfordulóján, 1991-ben) II. Alekszij, Moszkva és egész Oroszország pátriárkája személyesen celebrált érte gyászistentiszteletet. A kérdésre: „Egy öngyilkosért, mi az indok?”, ezzel a két szóval felelt: Ljubov narodnaja („az össznépi szeretet”).
## Művészete, értékelése
Noha az orosz költészet „ezüstkorában” alkotott, a modernizmus, az avantgárd nagy 20. század eleji virágzása egybeesett indulásával, Cvetajeva nem csatlakozott egyetlen irányzathoz sem. Pályatársai közül csodálta a szimbolista Belijt, Balmontot, Blokot, az akmeista Ahmatovát, Mandelstamot, Volosint, nagyra tartotta a futurista Majakovszkij verstechnikáját, de öntörvényű egyénisége nem tűrt műfaji korlátozást. Versbeszédében egymás mellett van jelen, egymást erősítve hat az ódaíró Gyerzsavin, a német klasszicista Goethe, a romantikus Puskin öröksége és a hétköznapi dikció, sőt a filmszerűség, a töredezett kifejezésforma is (olykor egy-egy sora csak egy vagy akár fél szóból áll). Nem műveltséganyagot próbál átlényegíteni, mint a szimbolisták, a történelem neki nem korszakokon átívelő közös emlékezet, mint az akmeistáknak – a mitológia, a Biblia vagy épp a középkor nála nagyszabású lelki történésekben, lángoló szenvedélyekben és szenvedésekben, emberi katasztrófák izzásában nyilvánul meg.
Szokványos, patetikus képei (aranykupolák, aranyharangok, lélek, harc, halál) erős emberi érzelmeket tesznek emelkedetté. Szómágiája gyakran anaforikus sorkezdésekben, paronomáziában nyilvánul meg, gyakran pedig névjátékban – úgy is, mint a Blok-ciklusban, ahol szinte babonásan kerüli az általa istenített költő nevének akár egyszeri említését is, és úgy is, ahogy a lírai költő alanyiságával a saját keresztnevébe lát bele sorsot, elrendelést, végzetet: Én kagyló vagyok csak, őrzöm a tengerek orgonahangját, – S elnyugszik, többé semmit sem kivánva, / Marina, Isten szolgálóleánya – A hóra rózsát ki dobott? / Egy mandarin csak, ó, a héja... / És arra gondolsz váltig ott: / mazurka – meghalok – Marína.„Poétikájának talán a mértéktelenség az egyik fő ismérve, nyelvi és gondolati értelemben egyaránt. A költemények lírai énje képtelen elfogadni a szabályokra épülő világrendet, áradó, túlcsorduló lénye, önpusztító voluntarizmusa egyszerre építi fel és rombolja le a versvilágot.”
Legfontosabb témái, ihletforrásai a szerelem, halál, lélek, természet, vallás, népköltészet. Alkotó korszakának első felében ezeket gyakran egy-egy versben vagy ciklusban is összevegyíti, jó példa erre a Versek Blokhoz, amelynek ráadásul minden darabja más-más érzékszervet hív segítségül a képalkotáshoz. Vándorcigányokról, sorozott katonákról, Sztyenyka Razinról szóló művei sohasem hatnak iskolásnak, kötelező penzumnak, oly nagy fokú bennük a témával és a történelemmel, a népdalokkal való azonosulás. Tehetségének mindezzel a sokoldalú, szertelen tobzódásával megrendítő ellentétben állnak az utolsó évek töredékes, lecsupaszított költeményei, az érezhető erőtlenedés, reményvesztettség szikár egyszerűsége („Elment – maradtam éhen...”, „Elég! Öreg vagy, bárha ég...”, „Douce France”).
„Cvetajeva a dolnyik (hangsúlyos tagoló vers, változó számú hangsúlytalan szótaggal) mestere. A dolnyik feszes ritmust tesz lehetővé, mégis a hétköznapi beszéd látszatát keltve. A dolnyik dominanciáját elemzői a gyermekkorától imádott német költészet hatásának tulajdonítják.”
Kortársai közül zseniálisnak minősítette Vladimir Nabokov, s önmagánál is nagyobbnak Borisz Paszternak, aki így mutatta be őt levélben Rilkének: „Itteni kerülő utakon eljutott hozzám egy olyan igaz és valódi verse, amilyet itt, a Szovjetunióban már egyikünk se tud írni. Marina Cvetajeva az, Isten kegyelméből való költő.” Anna Ahmatova így írt a pálya- és vetélytárs halála után: „Marina az értelmen túli tartományba távozott. Szűkek lettek neki a költészet keretei. Dolphinlike – ahogy Shakespeare-nél Kleopátra mondja Antoniusról. Kevés lett neki az egyetlen őselem, eltávolodott egy másikba, vagy többe is.” Joszif Brodszkij Szolomon Volkovval folytatott hosszú beszélgetésében higgadt véglegességgel szögezi le: „Véleményem szerint a 20. század legnagyobb költője Cvetajeva”, hozzátéve, hogy amikor ifjúkorában, még szamizdatban olvasta A hegy költeményé-t, „minden a helyére került bennem. És semmi, amit azóta oroszul olvastam, nem hatott rám akkora erővel, mint amilyennel Marina.”
## Személyisége
Lánya, Ariadna leírásából tudjuk (fiatal anyjára emlékezik), hogy alacsony termetű volt – 163 centiméter –, gesztusai erőteljesek, de nem hevesek, tartása szigorú és szabályos, még az íróasztal fölé is kihúzott derékkal hajolt. Aranyos gesztenyebarna haja fiatal korában göndör volt és puha, de korán őszülni kezdett, s ezt a benyomást csak erősítette a barnás-sápadt, matt színű arcából sugárzó fény: szeme világos volt és ragyogó, „szőlőzöld”. Két ezüstgyűrűje közül (ezekről több verset is írt) az egyik vésete hajót ábrázolt, a másiké, az agátkövesé Hermészt sima foglalatban. Hangja kislányosan magas volt, csengő, hajlékony. Tudott hallgatni, nem hengerelte le beszélgetőpartnerét, de vitában félelmetes volt: a jeges udvariasság határai között maradva, villámokat szórva esett neki ellenfelének. Idegenekkel elnéző volt, de a hozzá közel állóktól, barátoktól, gyerekeitől azt követelte, amit magától: mindent. Szabadban jól tájékozódott, de a városban minden irányérzékét elvesztette, kétségbeesetten kóválygott még az ismerős helyeken is. Tériszonya volt, rettegett a sokemeletes házaktól, a tömegtől, az autóktól, a mozgólépcsőtől, a liftektől. A tömegközlekedési eszközök közül csak a villamost és a földalattit volt hajlandó igénybe venni, ahol ilyen nem volt, ott gyalogolt. A festmények nem érdekelték, csak a grafikák, metszetek (szerette Dürert, Dorét).
Férje 1926-ban ezt írta róla egyik barátjának: „Alighanem Marina az egyetlen költő, aki képes volt hét esztendőt szó szerint egy konyhában tölteni úgy, hogy nem ment rá sem a tehetsége, sem a munkabírása.”
Egy 1940-es levelében, amelyet az Írószövetség titkárhelyettesének írt (könyörögve, hogy segítsék hozzá valamilyen lakáshoz), Cvetajeva leszögezte: „Nem vagyok hisztérika, kérdezze meg Borisz Leonyidovicsot.” Borisz Leonyidovics (tudniillik Paszternak) utóbb bevallotta élettársának, Olga Ivinszkajának: „Képtelen lettem volna együtt élni vele – Marinában sűrítetten volt meg mindenfajta női hisztéria. Nem tudtam volna elviselni.”
Elmondható róla, hogy az a fajta egyéniség volt, akit csak végletes jelzőkkel lehet illetni: sokan rajongtak érte, sokan nem szerették, nevezték felejthetetlennek és ijesztőnek, tartották félelmetesen okosnak és taszítónak egyaránt.
## Utóélete, emlékezete
A halálát követő évtizedben úgy látszott, Marina Cvetajevát elfelejtik. 1942-ben New Yorkban Georgij Fedotov filozófus, történész ugyan azt írta róla: „Marina Cvetajevát részrehajlás nélkül nevezhetjük korunk legnagyobb orosz költőjének”, 1946-ban azonban Ivan Thorzsevszkij orosz irodalomtörténetében leszögezte: „Cvetajevának nincs mondanivalója. Művészete nem más, mint tátongó, üres kőfejtő.” A Szovjetunióban teljes hallgatás övezte, akár ha sosem létezett volna. A Zsdanov-korban – a kultúrdiktátor „burzsoáirodalom” elleni hadjáratának jegyében – sok élő művészt is nemtelen támadások értek: Ahmatovát, Zoscsenkót, Prokofjevet, Sosztakovicsot.
A hruscsovi évek „olvadása” azután különös módon egybeesett az amerikai orosz nyelvű publikációk megszaporodásával (nem egyet a CIA szponzorált a „fellazítás” jegyében). 1953-ban Fjodor Sztyepun jelentetett meg egy orosz nyelvű válogatást New Yorkban, Jurij Ivaszk pedig 13 Cvetajeva-verset bevett orosz emigránsantológiájába. 1957-ben Gleb Petrovics Sztruve Münchenben publikálta a Hattyúk táborát, s ezekkel a művekkel megindult Cvetajeva irodalmi rehabilitációja. Ezzel párhuzamosan a Szovjetunióban Ilja Ehrenburg elérte, hogy az 1956-os Lityeraturnaja Moszkva antológiába Cvetajeva-versek is bekerüljenek, s lévén hogy az akkoriban sűrűsödő szamizdat kiadványok szerzői közül tapinthatóan Cvetajeva lett a legnépszerűbb, a hivatalosságnak is engednie kellett: 1961-ben önálló (bár vékonyka) Cvetajeva-kötet láthatott napvilágot. Ez és a sokkal bővebb 1965-ös annyira kapós lett, hogy kemény valutáért exportálták Nyugatra is, a szovjet feketepiacokon pedig csillagászati összegeket ért egy-egy példány. Ezeket a publikációkat persze a megfelelő köntösbe kellett öltöztetni: Cvetajeva életrajzát átírták, e szerint a „népétől elidegenedett” emigráns művész a Nyugatból kiábrándulva tért haza „szocializmust építő” hazájába. Ehhez a hamisításhoz és az életmű tendenciózus rostálásához aktívan hozzájárult Cvetajevának a Gulagon sokat szenvedett húga, Anasztaszija és lánya, Ariadna is. Ariadna fáradhatatlan, két évtizedes munkával Cvetajeva-archívumot hozott létre, tisztázta-rendezte anyja kéziratait, Cvetajeva külföldi barátaitól kért leveleket s más archív anyagokat. 1975-ben bekövetkezett halálakor az egész anyagot a CGALI-ra (Központi Állami Irodalmi és Művészeti Archívum) hagyta azzal, hogy csak a 21. század elejétől legyen kutatható.
1988 óta Marina Cvetajeva művei a legkülönfélébb tematikus válogatásokban jelennek meg Oroszországban, 1994–95-ben hétkötetes, majdnem teljes életműkiadás, 2005-ben ennek kibővített CD-ROM-változata látott napvilágot, s mindeközben folynak a 2001-ben megnyitott archívum feldolgozásával a kritikai kiadás munkálatai is. Születése 100. évfordulóján az Amherst College szervezésében megrendezték az első nemzetközi Cvetajeva-szimpóziumot, amelynek anyagát 1994-ben publikálták.
Róla nevezték el a 3511 Cvetajeva kisbolygót, amelyet Ljudmila Georgijevna Karacskina fedezett fel 1982. október 14-én.
### Emlékének szentelt alkotások
- Szobra Moszkvában, a Boriszoglebszkij pereulokban lévő múzeuma előtt.
- Mellszobra a róla elnevezett jelabugai téren.
- Dmitrij Sosztakovics: Hat Marina Cvetajeva-vers (kontraalt, zenekar), Op. 143a, (1974)
- Jelena Frolova: Moja Cvetajeva (2 CD/2 kazetta, 2002) |
345,991 | Menkauré-piramis | 26,506,185 | null | [
"Egyiptom világörökségi helyszínei",
"Gízai piramisok",
"IV. dinasztia",
"Kulturális világörökségi helyszínek"
] | A Menkauré-piramis (ismert Mükerinosz-piramis néven is; egyiptomi nyelven Mer-netjer, jelentése: Az isteni piramis, vagy Mer Menkauré Netjer, jelentése: az isteni Menkauré piramisa) Egyiptomban, Kairó közelében található. Menkauré építtette a IV. dinasztia idejében. Diodórosz (Diodorus Siculus) és középkori arab történetírók említik, hogy még látták a piramison Menkauré nevét tartalmazó feliratot. Egyike a gízai piramisoknak, a három piramis közül ez a legkisebb. Több kisebb vagy kevésbé jelentős, és három nagyobb feltárást végeztek rajta, először Vyse és Perring 1837-ben, majd a Boston Museum és a Harvard Egyetem megbízásából George Andrew Reisner 1906-tól 1924-ig, később Rainer Stadelmann és Záhi Havássz, 1996-ban.
A 9. században al-Mamún kalifa (813–833), Hárún ar-Rasíd fia a Hufu-piramis feltörése után, mivel azt üresen találta a remélt kincsek helyett, a Menkauré-piramis lerombolását tervezte. A munkálatok nyoma a kürtőszerű hiány az északi oldalon. A 19. század végén Muhammad Ali alkirály a Menkauré-piramis burkolatából vitetett Alexandriába rózsaszín gránittömböket az Arzenál építéséhez.
## Építtetője
Menkauré (görögös nevén Mükerinosz) a IV. dinasztia utolsó előtti uralkodója volt, kb. Kr. e. 2532–2504 között. Apját, Hafrét követte a trónon. Uralkodási idejét ma 28 évre tartják. Ez az időtartam elegendő lett volna egy nagyobb piramis építésére is, ezért az építmény szomszédainál kisebb méretét úgy értelmezik a szakértők, mint a királyi hatalom megingásának jelét, és az udvar gazdasági erejének hanyatlását. Menkauréról a Hérodotosz közvetítésével ránk maradt szájhagyomány pozitívabb képet fest, mint Hufuról vagy Hafréról. Egyik, ismeretlen feleségétől származó leánya, I. Hentkauesz a Menkaurét követő Sepszeszkaf utódjának, az V. dinasztiát alapító Uszerkafnak lett felesége.
Menkauréról számos, nagyszerű szobor maradt fenn. Ezek gyakran nagyon nehezen faragható kőből készültek, rendkívül finom, aprólékos munkával. Sokukat a munka különböző fázisában félbehagytak, ami megerősíteni látszik azt a legendát, hogy Menkauré váratlan hirtelenséggel hunyt el.
### A hagyomány szerinti építtetők
A hagyomány szerint a VI. dinasztia utolsó uralkodója, Neithiqret (klasszikus nevén Nitókrisz) királynő fejezte be a piramis építését és ide is temetkezett, de ezt a történetet semmi nem igazolja. Viszont ugyanehhez fűződik a piramisnál időnként megjelenő gyönyörű női kísértet legendája, ugyanis a szájhagyomány szerint Neithikret bolyongó lelke az.
Hérodotosz szerint a görögök úgy tartották, hogy a piramis egy Rhodopisz nevű görög hetéráé. Manethón úgy vélte, hogy a piramis egy másik Neithikrethez, I. Pszammetik fáraó leányához tartozik.
## Főbb jellemzői
A piramis eredeti magassága 66 m volt, ma már csak 65,5 m magas. Az alapjának élhossza 103,4 méter, az oldalak dőlésszöge 51° 20' 25". Öt kamrája van, amelyek a piramis alapja alatt, két szinten elhelyezkedő, bonyolult rendszert alkotnak.
A piramis anyaga helyben fejtett mészkő; a piramis alsó harmadát hatalmas tömbökből álló asszuáni gránittal, felső részét turai mészkővel burkolták. Gránit burkolata helyenként ma is látszik. A mészkő burkolatot a századok során elhordták, de a gránit burkolat jelentős része megmaradt. Különlegessége, hogy néhány helyen nincsenek összecsiszolva a burkolat kövei, így feltárják a burkolás néhány titkát. A nyomokból kiderül például, hogy a burkolat felhelyezésével és összecsiszolásával felülről lefelé haladtak. Egyes tömbökön a kváderek mozgatásához kialakított, a végleges helyükre kerülésükkor lefaragandó kiemelkedő részek ma is láthatóak. Mark Lehner következtetése szerint a piramis burkolatának utómunkái a sír birtokbavételének rítusához tartozhattak.
Hiányzik a piramis halotti templomából az öt szoborfülke, amely Hufu óta az óbirodalmi halotti templomok egyik állandó épületrésze, és végigkíséri az óbirodalmi piramisépítészetet. A templom rossz állapota miatt nem zárható ki, hogy eredetileg megvoltak, csak rekonstruálni nem lehet. Az antichambre carrée jelenléte azt sem zárja ki, hogy a templomot Sepszeszkaf után is átépítették. A templom területén maradtak a 6. dinasztiából származó tárgyi emlékek, amelyek azonban nem csak átépítés során kerülhettek oda. A leletek közt – többek között – felszínre került egy sztélé, I. Merenré és II. Pepi nevével. A völgytemplomon végzett munkálatok, amelyek szintén erre az időszakra datálhatók, azt mutatják, hogy a templom még figyelmet „élvezett”.
## Feltárásának jelentősebb állomásai
A piramist és a hozzá tartozó körzetet többször is vizsgálták, kisebb-nagyobb alapossággal és eredményességgel. Giovanni Battista Caviglia, Karl Richard Lepsius, és a korai 1880-as években Sir William Matthew Flinders Petrie is kutatott a területen, de ennek a piramisnak nem sok figyelmet szentelt. A régészeti feltárások közül három meghatározó jelentőségűt érdemes kiemelni, amelyek megalapozták mai ismereteinket.
1837-ben Vyse és Perring robbantásokkal tisztította meg a folyosót, és hat hónap munkával bejutottak a sírkamrába. Itt úgynevezett palotahomlokzat-díszítésű szarkofágot és bebalzsamozott emberi maradványokat találtak, amelyet Európába akartak szállítani, de a Beatrice nevű hajó 1838. október 13-án Málta és Cartagena között elsüllyedt vele egy viharban. Vyse és Perring 1837–ben keresztül-kasul furkálta a G3b jelű királynői mellékpiramist is, az alépítmény feltételezett kincsei után kutatva. Északon a piramis középvonalában kezdték a keresgélést, és komoly károkat okozva szerteszét ágazó járatokat véstek az épületbe, eredménytelenül, ugyanis a piramis alépítményének lejárata a középvonaltól nyugatabbra van, és nem a piramis testéből indul, hanem méterekre a piramistól, a járószintről. Menkauré munkásainak szakértelmét dicséri, hogy a piramis e rombolás ellenére ma is áll. Vyse és Perring lőpor-régészeti módszere (angolul: gunpowder archaeology) III. Szenuszert dahsúri piramisában komoly károkat okozott, amikor 1839-ben hatalmas rést robbantottak az épületbe, az alépítmény megközelítése érdekében.
1906-ban a Harvard University és a Boston Museum csapata nyert koncessziót a piramis feltárására. Ez az expedíció egészen 1924-ig dolgozott a területen, George Andrew Reisner vezetésével. Reisner beszámolója a mai napig alapmű a piramissal foglalkozó kutatók számára. A feltárás legismertebb eredményei azok a szobrok, amelyek Menkaurét feleségével, II. Hamerernebtivel, vagy Hathorral és egy – minden példányon más és más – nomosz istenségével ábrázolják. Ezek a piramiskörzet völgytemplomából kerültek elő. Ennek az épületnek korábban semmi nyoma nem volt. Reisner úgy bukkant rá, hogy a halotti templomtól képzeletben meghosszabbította a feljáróút vonalát, és találomra ásni kezdett ott, ahol úgy vélte, hogy megfelelő a talaj szintje a völgytemplomhoz. Rögtön az első próbálkozással a Menkaurét és II. Hamerernebtit ábrázoló diádra (páros szoborra) bukkant, később pedig, nem messze attól a helytől, négy triád (három alakos szobor) is előkerült.
Az 1996-os, dr. Záhi Havássz és dr. Rainer Stadelmann irányításával végzett feltárás során a piramis tövében egy II. Ramszeszt isteni önmagával ábrázoló szoborpárt találtak, amit a piramist burkoló gránitból faragtak ki, de félbehagyták, mert kettétört a tömb. A szobrot az uralkodó memphiszi építésze, Maja faragtatta ki, amint arról egy bevésett felirata beszámol. A szobor II. Ramszeszt királyi minőségében, és Ré-Harahti megjelenéseként ábrázolta. Eredetileg a felmérés célja a piramis bárkagödreinek megtalálása, és a piramis építésére utaló nyomok felkutatása volt, ez utóbbi sikerrel is járt.
## Az alépítmény
A piramis alépítménye az északi oldalra nyílik, a piramis alapja felett nagyjából négy méteres magasságban. Egy 31 méter hosszú, 26° 2" meredekségű lejtős folyosó végén egy kisebb kamra található, amelynek a falait keskeny álajtókat imitáló paneles díszítés borítja. Az ilyen jellegű faldíszítés az Óbirodalom idején eddig egyedül Dzsószer lépcsős piramisánál fordult elő. E mögött három gránit záróblokk helyét képezték ki, majd egy egészen enyhe lejtésű folyosó vezet a 14,2×3,84 méter alapterületű előkamrába. Ez az ott látható jelek alapján valószínűleg sírkamrának készülhetett. Vyse egy későbbi korból származó mészkő szarkofágot talált, ami egy antropomorf fakoporsót tartalmazott, valamint csontokra bukkant a kamra nyugati végében. A koporsó felirata azt állította, hogy Menkauré számára készült, ám stílusa arra utalt, hogy legkorábban a szaiszi periódus idejéről való. A csontok emberi maradványoknak bizonyultak, de a radiokarbonos vizsgálat eredménye szerint kora keresztény kori betemetkezésből származnak; más forrás szerint alig kétszáz évesek. Az ide vezető folyosó bejárata felett egy másik, felső folyosó indul, párhuzamosan futva az alsóval. Egy rövid szakaszon vízszintesen vezet, majd emelkedni kezd, hogy aztán a piramis testében egyszer csak véget érjen.
A kamra közepén egy újabb, lejtős járat indul ki. Ennek egy oldalága a durván megmunkált, hatfülkés kamrába vezet, ahol – nevének megfelelően – hat alacsony, de mély falfülkét alakítottak ki. E fülkék rendeltetése nem tisztázott, Herbert Ricke véleménye szerint a király belső szerveit tartalmazó négy kanópuszedényt, valamint Alsó- és Felső-Egyiptom két koronáját helyezték ide. Mark Lehner a sírmellékletek számára készült helynek tartja a kamrát.
A lejtős járat a sírkamrába torkollik, ahol egy mélyedés jelzi a szarkofág helyét. Vyse és Perring 1837-ben egy palotahomlokzat-díszítésű, fekete bazalt szarkofágot talált a kamrában. A szarkofág fedelét homorú pártázat díszítette. A következő évben az értékes leletet megpróbálták Nagy-Britanniába szállítani, de Málta és a spanyolországi Cartagena között a tengerbe veszett. A kamra teljes egészében vörös gránitból készült, mennyezete boltívet imitál. Az ívet a valójában sátortető alakzatban ráhelyezett nyolc fedőkő alsó felébe mélyítették. Maga a kamra téglalap alaprajzú, a falai díszítetlenek.
Johann Ludwig Burckhardt a 19. század végén rámutatott, hogy az alépítmény szerkezete arra utal, hogy az építése több fázisban, hosszú idő alatt történt. Ebben nagy mértékben befolyásolta a szaiszi korból származó lelet. Ma már – néhány, hasonló korú építmény, például Sepszeszkaf masztabája, vagy I. Hentkauesz „piramisa” (amely valójában kétszintes masztaba) alapján – ismeretes, hogy nem átépítésekről van szó. Az alépítményt három fázisban alakították ki, ennek utolsó szakaszában építették meg a gránit sírkamrát. Mivel az a piramis alapja alatt 15,5 méterrel helyezkedik el, a hatalmas gránittömbök elhelyezéséhez igen komoly rámpát is kellett építeni. Ez nem történhetett később, mint a piramis alapozásakor.
## A piramiskörzet
Menkauré piramisa természetesen nem önmagában áll, hanem egy – ekkor már szokásosnak számító épületekből álló – kultikus körzet része.
### A halotti templom
A halotti templom a piramis keleti oldalán, a piramis oldalának közepéhez illeszkedik. Hufu és Hafré piramiskörzetéhez hasonlóan a halotti templom itt sem érintkezett a piramis oldalával, ahogyan az később szokássá lett, ellenben újdonságként kis kápolna épült a halotti templom és a piramis közé, az utóbbi falához csatlakozva. Ma ez utóbbi látható a piramis keleti falánál. A kápolna és a halotti templom között valószínűleg egy szűk, beépítetlen rész maradt, amit ma törmelék borít.
A halotti templom a piramiskörzet legépebben maradt, pontosabban mondva legkevésbé elpusztult építménye. Főleg helyben fejtett mészkőből épült, ezek közül a legnagyobb tömb egyúttal a gízai plató legnagyobb kőtömbje is, tömege meghaladja a 200 tonnát. A templom burkolatát vörös (más forrás szerint rózsaszín) gránitból kezdték el kialakítani, ám Menkauré halálakor más megoldást választottak.
#### Szerkezete
A majdnem négyzet alakú templom alaprajza csak elméletileg rekonstruálható, amit Reisner végzett el. Ez alapján a halotti templom bejárata keleten, hozzávetőlegesen a templom hossztengelyén futó folyosószerű előcsarnokba vezetett. Az előcsarnok egy nagy, oszlopokkal szegélyezett udvarra nyílt. Az előcsarnokkal szemben – az óbirodalmi halotti templomokra jellemzően – egy lépcsősen szűkülő oszlopcsarnok állt, amely egy újabb folyosószerű, áldozati terembe vezetett. Reisner szerint egy álajtó állt ennek a végén. Ezt az állítást éppen Reisner leletei alapján vitatják néhányan. Maragioglio és Rinaldi úgy vélik, hogy az áldozati teremben az uralkodó nagyméretű alabástrom szobra állt, és az álajtó a piramis tövében elhelyezett kis kápolnában kapott helyet. Lehner kombinálja a két nézetet, szerinte ugyanis a királyszobor egy álajtó előtt állt e helyen. A különféle elképzelések arra alapulnak, hogy Reisner egy impozáns méretű királyszobor töredékeit (többek között a fej, mellkas, és a kötény darabjait) találta a halotti templom romjai között. Az életnagyságúnál nagyobb szobor feltehetőleg a templom központi elemét képezte.
Az áldozati teremtől északra (jobbra) szűk folyosó vezetett a piramis felé. A nyugati fal előtt egy keresztfolyosó délre egy, északra öt, kétszintes raktárhelyiséghez vezetett. A piramis irányába egy meglepő helyiségbe torkollt: egy egyoszlopos, nagyjából négyzet alaprajzú kis terembe, ami feltűnően hasonlít ahhoz az antichambre carrée-hez, ami csak az V. dinasztia uralkodóinál válik a halotti templomok megszokott részévé.
#### Az építés fázisai
A halotti templom még nem készült el, amikor Menkauré elhunyt. Utóda, Sepszeszkaf igyekezett költséghatékony módon befejezni a halotti körzetet, így, bár egyes helyeken még bővített is az épületeken, mellőzte a Menkauré által előszeretettel alkalmazott, de drága és logisztikai problémákat jelentő vörösgránit használatát. Megfigyelhető a halotti templom előcsarnokánál, hogy a Menkauré életében megkezdett vörösgránit burkolatot Sepszeszkaf idején napon szárított nyerstéglával (vályogtéglával) folytatták, majd meszelték. Ez a burkolat Reisner feltárása nyomán elpusztult. A burkolat alatt vörössel festett jelek kerültek elő az épület magját alkotó mészkőtömbökön. Ezek a jelek az építéshez viszonyítási pontokat jelöltek, de előkerültek egyes munkáscsoportok nevei is.
Sepszeszkaf alakíttatta ki az épület délnyugati részén feltételezhető tárolókamrákat, és az ő idején készült el az udvar oszlopsora is. Ugyanakkor több jel mutat arra, hogy a templomon még hosszú ideig végeztek különféle munkálatokat.
### A feljáróút
A 608 méter hosszú feljáróút is valószínűleg Sepszeszkaf idején épült. A padlózata mészkő tömbökből és mészkőtörmelékkel kevert, tömörített agyagból épült, a falai nyerstéglából, és a vastagságuk is alig több, mint két méter. Maragioglio és Rinaldi úgy vélik, hogy a Fáraó Masztabájához hasonlóan, Menkauré feljáróútját is nyerstégla boltozat fedte. Reisner még arra a következtetésre jutott, hogy fagerendákra helyezett gyékény (vagy pálmarost) alkothatta a tetőt, mivel a feltárásai során erre utaló nyomokat: növényi maradványokat talált.
A feljáróút érdekessége, hogy a völgytemplom oldalán kialakított folyosóról lehetett megközelíteni, a tárolóhelyiségeken keresztül, és nem a völgytemplom nyugati oldalának közepétől. Később hasonló megoldást választottak Teti piramisának építői is, akkor egyértelműen a terepviszonyokhoz és a környező épületekhez igazodva. Menkauré piramisa esetében a Hufu piramisához használt kőfejtő jelentette az akadályt. Nagyon valószínű, hogy a feljáróút csak eddig a pontig készült el, és a többi része sohasem volt több, mint az építkezéshez használt felvonulási útvonal.
### A völgytemplom
A völgytemplom annak a vádinak a szájánál fekszik, amely a gízai építkezések során az anyagok szállításának főútvonala volt. Ez egyik oldalról a legkényelmesebb megoldás lehetett, mert a jól bevált útvonaltól nem kellett messzire távolodni, újabb nyomvonalakat kiépíteni. Másik oldalról nézve viszont úgy hat, mintha a Menkauré-piramis építői eleve tudták volna: más, hasonló volumenű építmény már nem épül a gízai platóra.
#### Építése
Az épület két, határozottan elkülönülő fázisban épült. Menkauré idején az őrá jellemző, hatalmas mészkő tömbökből csak a templom alapját építették meg. Az uralkodó halála után Sepszeszkaf folytatta a munkálatokat, de ő itt is nyerstéglát használt.
A völgytemplom esetében még nehezebb az alaprajz rekonstrukciója, mint a halotti templomnál. Nem sokkal az után, hogy – valószínűleg Sepszeszkaf idején – elkészült az épület, a környékbeliek beleköltöztek, magtárakat és szálláshelyeket építettek, kiváltképp az udvaron. Valószínűleg az 5. dinasztia idején a templomot jelentősen megrongálta a víz, egy komolyabb felhőszakadás szó szerint elmosta a nyugati felét. Reisner szerint az épületet körvonalaiban állították csak helyre, II. Pepi idején, a belső helyiségeket kisebb részben átépítették, de többnyire sorsukra hagyták. Reisner feltárásai során előkerült egy II. Pepi által kibocsátott dekrétum, ami a templom papjainak adómentességet biztosít. Ez is arra utal (amit más, tárgyi leletek is megerősítenek), hogy a templomban az Óbirodalom végéig folytatódott Menkauré kultusza.
#### Szerkezete
A bejárat egy négyoszlopos terembe vezetett. Az oszlopokból csak a döngölt agyagpadlóba süllyesztett oszloplábazatok maradtak meg. E terem két oldalán egy-egy folyosóról négy-négy tárolóhelyiség nyílt. A folyosó a déli oldalon kivezetett a feljáróút felé.
A templom középpontját egy, a templomhoz mérten nagy udvar foglalta el. Ennek falait – akárcsak a halotti templomét – fülkeszerű bemélyedések díszítették. Az udvar döngölt agyagpadlóján mészkő lapokból kirakott út vezetett egy alacsony lépcsősorhoz, illetve balra (dél felé) egy oltárhoz. A lépcsősor az udvar nyugati végén egy oszlopos előcsarnokhoz vagy keresztirányú teremhez vezetett. A teremből újabb lépcsőn volt elérhető a belső szentély, ahol feltételezhetően egy alabástrom oltár állhatott. A szentély bejárata előtt egy-egy folyosó nyílt jobbra (észak felé) és balra (dél felé), északon tizenkét, délen öt újabb tárolóhelyiség lehetett. A déli tárolóhelyiségek érdekessége két csodás lelet, amelyekre Reisner bukkant rá: az ábrán „g” jelű helyről került elő az a négy triád, amelyek Menkaurét Hathor és egy-egy nomosz istennője vagy istene társaságában ábrázolják. A „h” jelű helyről egy hasonló műalkotást tárt fel, amely Menkaurét és egyik feleségét, valószínűsíthetően II. Hamerernebtit ábrázolja, a hármasszobrokéhoz hasonló helyzetben. A hármasszobrok közül három jelenleg – 2009 nyarán – a kairói Egyiptomi Múzeumban tekinthető meg, míg az egyik triád és a diád a Museum of Fine Arts in Boston (Bostoni Szépművészeti Múzeum) gyűjteményét ékesíti.
### A mellékpiramisok
#### G3a
#### G3b
#### G3c
### A kerítésfalak
Menkauré piramiskörzetének kettős kerítésfala volt. A belső kerítésfal a piramist magát fogta közre, és nagyjából tíz méter magas lehetett. Ezt eredetileg kiváló minőségű mészkőből kezdték építeni, de végül silányabb minőségűből fejezték be, majd betapasztották és meszelték. Ettől messzebb épült egy külső fal is, amelynek nyomai a keleti oldal kivételével minden irányban megtalálhatók. Ez már silányabb kőből épült, többnyire törmelékből. A nyugati külső kerítésfalon túl egy nagy kősánc romjai is megtalálhatók. Ennek a szerepe teljesen bizonytalan, bár egyes szakértők szerint hasonló műhelyeknek és raktáraknak adhatott helyet, mint amilyenek Hafré piramisának nyugati oldalánál is találhatók.
A Menkauré halotti templomától délnyugatra Abd al-Azíz Száleh hatalmas, agyagból és cserép- valamint kőtörmelékből emelt falak romjaira bukkant. Később ezeket dr. Mark Lehner és dr. Záhi Havássz a piramisépítők városának maradványaiként azonosította.
## Ajánlott irodalom
### Magyarul
Újabb, javított, bővített kiadásban:
### Angolul |
168,222 | IV. Thotmesz | 26,864,894 | null | [
"Az i. e. 1390-es években elhunyt személyek",
"Az i. e. 15. században született személyek",
"Egyiptomi múmiák",
"Fáraók",
"XVIII. dinasztia"
] | IV\. Thotmesz (uralkodói nevén Menheperuré, ur.: kb. i. e. 1401 – i. e. 1391) az ókori egyiptomi XVIII. dinasztia nyolcadik fáraója. Egy sztéléje felirata alapján maga a Napisten választotta ki őt II. Amenhotep számos fia közül fáraónak, jutalmul, amiért kiszabadította a nagy szfinxet a rárakódott homok alól. A már ekkor is több mint ezer éves szfinx e kiásása tekintik a történelem első régészeti feltárásának.
Mindössze tíz évig uralkodott. Uralkodása alatt megszilárdult a korábbi ellenféllel, Mitannival létrejött béke, tovább épült a hatalmas karnaki templomegyüttes, ugyanakkor megjelentek az első jelei a fia, III. Amenhotep alatt egyre erősödő napkultusznak, amely Thotmesz unokája, Ehnaton alatt érte el csúcspontját. Thotmesz halotti temploma olyan későbbi építményeknek szolgált mintául, mint a luxori templom vagy III. Amenhotep halotti temploma. Sírja, a Királyok völgye 43 jó állapotban maradt fent.
## Családi háttere
II\. Amenhotep fáraó és Tiaa fia volt. Amenhotepnek számos gyermeke volt, de úgy tűnik, egyiket sem választotta utódjául, mert sem trónörökössé, sem társuralkodóvá nem jelölte ki egyiküket sem. Valószínű, hogy a hercegek közt viszálykodás zajlott, de ennek kevés nyoma maradt fenn, köztük figyelemre méltó, hogy emlékműveiket, melyeket apjuknak a Szfinx közelében álló templomában állíttattak fel, összetörve találták meg, rajtuk az írásokat kivésték.
### Az Álom-sztélé
Thotmesz trónra kerüléséről az általa állíttatott ún. Álom-sztélé számol be, melyet a gízai nagy szfinx lába előtt állíttatott. A rávésett szöveg szerint az arra járó Thotmesz herceg megpihent a szfinx árnyékában, és elaludt. Álmában megjelent neki a Napisten – az Újbirodalom idején az ő szobrának tekintették a Szfinxet, és II. Amenhotep is új templomot emeltetett neki a közelben –, és megkérte, szabadítsa ki a sivatag homokjából, mely egyre inkább maga alá temette; cserébe királlyá teszi. Thotmesz kiásatta a homokból a szobrot és védőfallal vette körül. A szfinx megtartotta ígéretét: Thotmesz Egyiptom fáraója lett.
## Uralkodása
Az Álom-sztélé jelentősége valójában nem abban áll, hogy dokumentálja, hogyan került hatalomra Thotmesz – hiszen ennek tényleges folyamatáról nem számol be –, hanem abban, hogy a fáraó kinevezésének jogkörét kiveszi a befolyásos thébai Ámon-papság kezéből, és a napisten kezébe helyezi. Ez az első fontos jel, ami a Thotmesz és fia, III. Amenhotep uralkodása alatt egyre jelentősebbé váló, majd Ehnaton uralma alatt kicsúcsosodó napkultusz növekvő fontosságára mutat.
Thotmesz uralkodásának hosszáról megoszlanak a vélemények. Manethón 9 év 8 hónapról tesz említést, a chicagói Oriental Institute tudósai azonban felvetették, hogy mivel a fáraó megünnepelt két szed-ünnepet is, uralkodásának legalább 32-33 évig kellett tartania. Kétséges bizonyítékként felmerül még egy núbiai felirat, mely egy fáraó 20. uralkodási évéről tesz említést, a felirat azonban annyira károsodott, hogy nem lehet eldönteni, Menheperré vagy Menheperuré fáraóról van szó. A Menheperuré IV. Thotmesz uralkodói neve, a Menheperré azonban nagyapjáé, III. Thotmeszé, aki biztosan tovább uralkodott, mint húsz év, így nagyon is elképzelhető, hogy őrá vonatkozik a felirat.
A Thotmesz több évtizedes uralkodásáról szóló elméletnek ellentmond, hogy a 8. uralkodási évre datált konosszói sztéléje a legkésőbbi, amin fennmaradt kétségkívül őrá vonatkozó uralkodási dátum; ez időpont utánról egy építménye sem maradt fenn. Még erősebb bizonyíték, hogy az ebből a korból fennmaradt sírok tulajdonosai közül legalább három nemcsak Thotmesz uralkodása alatt szolgált, hanem még apja alatt is és később III. Amenhotep idején is, és amennyiben IV. Thotmesz uralkodása harminc évnél tovább tartott, ezen hivatalnokok életkorának jelentősen meg kellett haladnia a korabeli átlagéletkort. Valószínűbb tehát, hogy a fáraó uralkodása 9-10 évig tartott, és a szed-ünnep ábrázolásait, melyek ebből az időből fennmaradtak, II. Amenhotep szed-ünnepe ábrázolásainak szánták, majd mikor ő meghalt, utódja nevével cserélték fel nevét.
### Külpolitikája
A korábbi nagy ellenséggel, Mitannival erre az időre békés viszony alakult ki, és kétségkívül Egyiptom volt a domináns hatalom kettejük közül. Thotmesz a békét azzal is megerősítette, hogy feleségül vette Artatama király lányát. Nebamon zászlóvivő sírjában az egyik jelenet mutatja Naharin (Mitanni) uralkodóját, amint a fáraó előtt hódol. A jelenetben hadifoglyokat is ábrázolnak, ami ebben az időben már ritka volt. A hadifoglyokat az egyiptomi és mitanni fennhatóság ellen lázadozó városállamok elleni megtorló csapás során ejtették.
A karnaki templomban egy szobron dedikációs felirat említ egy várost, mely ellen Thotmesz győztes hadjáratot viselt. A város nem pontosan azonosítható, Szidónról vagy Katnáról lehet szó. Mindkettő a levantei területen található. Gezer ellen is zajlott egy hadjárat, a város népességének egy részét Egyiptomba hurcolták.
Thotmesz núbiai utazásáról (a 7. évben) az Asszuántól délre található ún. Konosszó-sztélé tesz említést. Ez valószínűleg nem hadjárat volt, csak rendfenntartó akció az aranyszállítmányokat feltartóztató núbiaiakkal szemben, fegyveres összecsapásra, úgy tűnik, nem került sor. A fáraót családjának számos tagja is elkísérte, köztük Iaret királyné és Amenhotep, a trónörökös.
### Építkezései
Thotmesz uralkodása építkezés tekintetében aktív volt. A karnaki templomban visszaállította Ámon-Ré templomának eredeti, kelet–nyugati tengelyét, az apja által építtetett észak–déli bejárati útvonal helyett. A 4. pülón elé fedett bejárati csarnokot emelt, a feliratok tanúsága szerint ébenfából és merufából, oszlopait elektrum borította. Pár évvel később homokkő oszlopcsarnokot emelt a 4. pülónnál a II. Thotmesz által építtetett udvar elé. Ezzel első szed-ünnepének állított emléket, mellyel nem várta meg a szokásos 30 év leteltét.
Karnakban a III. Thotmesz által építtetett szoláris kultuszhelyen felállíttatott egy obeliszket is, melyet még III. Thotmesznek faragtak ki, és azóta felállítatlan maradt, valamint kis alabástrom bárkaszentélyt építtetett Ámon-Rének.
IV\. Thotmesz halotti temploma a később, II. Ramszesz által emelt Ramesszeumtól délnyugati irányban található. A templomba két pülónon át lehet bejutni, emögött oszlopos portikusz található, amin túljutva oszlopcsarnok terül el, emögött található a keresztirányú szentély. A templom mintául szolgált III. Amenhotep halotti templomához és a luxori templomhoz is.
Az építkezésekhez új réz- és türkizbányákat nyittatott a Sínai-félszigeten található Szerábit el-Hádimban. Núbiában az amadai templom elé oszlopcsarnokot emelt.
### Családja
IV\. Thotmesz uralkodása alatt a királyi család nőtagjai ismét nagyobb jelentőségre tesznek szert, miután II. Amenhotep uralkodása alatt a háttérbe szorultak. Thotmesz igyekezett azzal is hangsúlyozni azonosságát a napistennel, hogy istennő képében ábrázolt családtagjai – anyja, Tiaa és főfelesége, Nofertari – kíséretében ábrázoltatta magát.
Nem tudni, ki volt az anyja trónörökösnek kijelölt fiának, Amenemhatnak. Amenemhat a 7. uralkodási évben meghalt, és egy mellékfeleség, Mutemwia fia, Amenhotep lett a trónörökös; ugyanebben az évben eltűnt Nofertari királyné is, és Thotmesz húga, Iaret lett az új főfeleség.
A királyi hercegek nevelői, Hekaresu és fia, Hekaerneheh sírjában számos herceget ábrázolnak, de nem pontosan tudni mindegyikről, hogy II. Amenhotep, IV. Thotmesz vagy III. Amenhotep gyermekei voltak, és a neve sem maradt fenn mindegyiknek. Amenemhaton és a későbbi III. Amenhotepen kívül Thotmesznek egy fia azonosítható nagy valószínűséggel, Sziatum herceg, akit leánya, Nebetia múmiájának egy felirata azonosít. Lányai közül Tentamon Thotmesszel nagyjából egyidőben halt meg, és apjával, valamint Amenemhattal együtt temették el. Tiaa és Paihia hercegnőket a XXI. dinasztia idején történt újratemetésükkor azonosító címkével látták el, melyen IV. Thotmesz leányainak nevezik őket, Amenemopet pedig, akit egy Horemheb nevű tiszt sírjában ábrázolnak, nagy valószínűséggel IV. Thotmesz gyermeke, bár Horemheb II. és III. Amenhotep alatt is szolgált, így Amenemopet is lehet bármelyikük lánya.
## Sírja és múmiája
Thotmeszt a Királyok völgyében, a KV43-as sírban temették el, de múmiáját később apja, II. Amenhotep KV35-ös jelű sírjába vitték, ahol Victor Loret fedezte fel 1898-ban.
A KV43-as sír a Királyok völgye délkeleti vádijának déli ágában található, a KV19-es sír fölött. Thotmesz sírja hasonló apjáéhoz. A mélybe vezető, észak–déli irányú lépcsőket és folyosókat követi a rituális aknát tartalmazó helyiség, innen a sír tengelye derékszögben elfordul; egy kétoszlopos helyiséget újabb folyosó és kamra követ (ezek kelet–nyugati irányúak), majd a sír tengelye visszafordul az észak–déli irányba, itt következik a négyoszlopos sírkamra. A rituális akna aljából egy mellékkamra nyílik, mely részben a kétoszlopos helyiség alatt található. A sír díszítése jó állapotban fennmaradt, a királyt istenek társaságában ábrázolja. Az egyik helyiségben egy felirat arról tanúskodik, hogy Horemheb 8. évében megnyitották a sírt, hogy helyreállítási munkálatokat végezzenek rajta. A XXI. dinasztia idején, amikor Thotmesz múmiáját átvitték II. Amenhotep sírjába, a sírt lepecsételték, és megfeledkeztek róla. Howard Carter tárta fel 1903-ban.
## Név, titulatúra |
142,059 | A Pápai Református Kollégium története | 26,819,942 | null | [
"Kiemelt cikkek",
"Magyarországi Református Egyház",
"Magyarországi oktatásügy",
"Pápa",
"Veszprém megye történelme"
] | A Pápai Református Kollégium közel félezer éves története során felívelő és hanyatló korszakok váltották egymást. Az 1531-ben alapított kis helyi iskola, amelyben csak tanítói vagy egyházi pályára készítették fel a tanulókat, híres kollégiummá nőtte ki magát: fénykorában az elemi iskolától az akadémiai szintig folyt Pápán az oktatás, a teológia mellett felsőfokú filozófiai, bölcsészeti, természettudományi és jogi karral is rendelkezett.
Az iskola nem tett különbséget társadalmi osztály vagy felekezeti hovatartozás szerint, tanulói között paraszti és nemesi származásúakat, illetve katolikusokat vagy izraelitákat is találunk. Számos Nyugat-Európát megjárt tanára révén folyamatosan kapcsolatban volt a külföldi egyetemekkel, így mindig a legújabb tudományos eredményeket adhatta tovább.
Amint a Jókai választotta „Istennek, hazának, tudománynak” jelmondat találóan összefoglalja, a kollégium keresztény szellemben, Isten és a haza szeretetére, hűségére nevelte tanulóit. A „Szabadon tenyészik” jelmondat szellemében az individuumot előtérbe helyezve, szabad légkörben segítette a diákok egyéni képességeinek kibontakozását. Az iskola az általános és klasszikus műveltségen túl olyan szellemi alapot nyújtott, úgy formálta diákjai jellemét és ízlését, ami a legmagasabb szintű tudományosságnak és művészetnek szolgált alapul. Emellett nem elhanyagolható a népoktatásban betöltött szerepe, nemcsak közvetlenül, hanem a kollégiumból kikerült, annak szellemiségét továbbadó tanítók révén is. Évszázados hagyománya van a tudatos és módszeres tehetségkutatásnak, az iskola legnevesebb tanárai maguk is pápai diákok voltak egykor.
A kollégium mindig nyitott volt az új eszmék iránt, hiszen maga is egy új tanítás, a reformáció szellemében jött létre. Jeles tanárai törekedtek a legkorszerűbb oktatási módszereket bevezetni, a legújabb tudományos eredményeket átadni diákjaiknak. A haladó szellemű tanárok nemegyszer saját feletteseik ellenvetései miatt voltak kénytelenek feladni újító munkájukat: Mándi Márton István és Tarczy Lajos filozófiaprofesszorokat azért támadták, mert elsőként terjesztették Kant és Hegel tanait Magyarországon. Az iskola a keresztényi értékek megőrzése mellett mégis mindig igyekezett haladni a korral. Amikor az újraindult gimnázium igazgatóját, Kálmán Attilát megkérdezték, hogy miért épp a gimnázium ad otthont egy számítástechnikai kiállításnak, azt felelte: „Mert tiszteljük a tradícióinkat”, majd a riporter meglepett tekintetét látva hozzátette: „Mert a Pápai Református Kollégiumban az is hagyomány, hogy nyitott a legújabb eszmékre, eredményekre.”
## Pápa a 16. században
Pápa a középkorban a térség központi települése, a Garay család uradalmi központja volt, 1430-ban vár is épült itt. Jelentős volt bortermelése és malomipara, a 16. század elején kereskedői országos vámmentességet kaptak. Mint minden mezőváros, Pápa is földesúri tulajdonban volt, de polgárai a falvak lakóinál nagyobb szabadságot élveztek: adóikat egy összegben fizették meg, robotolniuk nem kellett, a város életét pedig a választott tanács és a bíró irányította.
A reformáció terjedésében a város adottságain kívül két tényező játszott fontos szerepet: a török fenyegetettség és a földesurak támogatása. A mohácsi csata, különösen pedig Szigetvár 1566-os eleste után a Dunántúl jelentős része török megszállás alá került. Pápa a kiépülő új védvonal része lett, így az uralkodó érdekeltté vált abban, hogy a polgárok elégedettek legyenek saját helyzetükkel. Állami adót nem szedtek és a személyi szabadság is növekedett valamelyest. Várát megerősítették és megjelent a városban két, a földesúrtól viszonylag független társadalmi réteg: a nemesség és a végvári katonaság.
A város polgárai igyekeztek jogaikat megvédeni, erősíteni a földesurakkal szemben, akik pedig saját hatalmukat kívánták növelni. Az ellenség közelsége, illetve a 16. század végén a hároméves török megszállás azonban egyelőre elfedte az ellentéteket. Sőt a protestáns hitre térő lakosság még támogatóra is lelt a földesurakban: a Pápát 1528 és 1535 között birtokló Thurzó Elek országbíró, majd a birtokot tőle megszerző Enyingi Török Bálint maguk is rokonszenveztek a reformációval. A Török család a 17. század elejéig birtokolta Pápát és támogatta a kollégiumot.
## Előzmények; az iskola alapítása
Pápán már a reformáció előtt, de a 16. század elejétől mindenképpen működött egy plébániai iskola, akkor még természetesen római katolikus szellemben. A város akkori földesura, a későbbi magyar király, Szapolyai János 1510-ben „a parochiális ház mögött, a halastó partján egy jobbágy telket adományoz” a katolikus egyháznak, ezen a telken épült meg az az iskola, amely később a Református Kollégium első épülete lett.
A reformáció feltehetőleg 1518–1520 körül érkezett a városba a kereskedők révén, akik útjaikról nemcsak távoli városok portékáit, hanem az új szellemi irányzatokat is magukkal hozták. Az új tanok a katolikus papság körében is nyitott fülekre találtak – ez nem meglepő, hiszen a reformációt kezdetben nem új vallásnak, hanem a katolikus vallás megújulásának tartották. 1480-tól Pápán ferences rendi kolostor és iskola volt. Tóth Endre egyháztörténész szerint ferences szerzetes lehetett az a Bálint nevezetű pap (Török Bálint udvari papja), akit Pápa reformátoraként ismerünk, és aki később részt vett Debrecen megreformálásában is.
Az protestáns iskola alapításának pontos dátumát és az alapító(k) személyét nem ismerjük. Az 1531-es évszámra két forrás utal: a pápai Egyháztörténeti és Egyházművészeti Múzeumban őrzött kisharangon a Scholae reformatae Papensis 1531 („a pápai református iskoláé, 1531”) felirat olvasható. Bár a harangot később öntötték, ez az adat bizonyítja, hogy a régiek is ezt tartották az alapítás évének. A kollégium 1585-ben készült törvénykönyve pedig így ír: „nostri Maiores (...) per Annos 54 omni fere Lege scripta caruissent”, vagyis „a mi eleink (...) 54 éven át csaknem minden irott törvény nélkül voltak”, innen visszaszámolva megintcsak az 1531-es évszámot kapjuk. Elfogadhatjuk tehát, hogy ekkor indult Pápán az oktatás az új tanok szellemében.
Az iskola első ismert tanítója Gyzdawith Péter volt. 1535-ben Nádasdy Tamáshoz, Sárvár protestáns földesurához intézett levelében így írta alá magát: „ludi magister et capellanus sed non papisticus”, vagyis „iskolamester és káplán, de nem pápista”. Jól jellemzi a korai helyzetet, hogy Gyzdawith még maga sem tudja, hogy nevezze vallását, inkább körülírja, hogy ő nem a római püspök követője.
A Pápai Református Kollégium tehát – akár a sárospataki és a debreceni kollégiumok – nem újonnan alapított intézmény volt, hanem egy már működő iskolából alakult át, feltehetőleg hosszabb idő alatt, a lutheri tanok hatására. A ferencesek és a protestánsok egyháza és iskolája minden bizonnyal jól megfért egymás mellett, szakításra csak később, a wormsi birodalmi gyűlés és Luther száműzetése után került sor. A ferencesek csak 1560-ban hagyták el Pápát a protestáns Török család nyomására.
## Az iskola első száz éve
Kezdetben az iskola nyilván a lutheri tanok szerint működött, de mivel a reformáció egyszerre több forrásból jutott el Magyarországra, idővel a kálvinista tanítások is megjelentek. Sztárai Mihály, aki 1560-tól 1578-ig szolgált Pápán lelkészként, még Luther követője volt. A kálvinizmus a lelkész-nyomdász Huszár Gál (1574–75) és fia, Dávid (1576–85) pápai tevékenysége idején erősödött meg. 1585-ben Pathai István személyében kálvinista pap került a pápai szószékre; ekkor már a város is református volt. Erre az időszakra esik az 1543-as török ostrom és a város 1594 és 1597 közötti megszállása, ami némileg nyilván megakasztotta a reformáció terjedését, de jelentős törést nem okozott.
A kollégium 1585-ben írott törvényei kifejezetten kálvinista szellemiséget tükröznek. Ekkorra két tagozat működött, a hatéves középiskola és a két vagy hároméves teológia, tehát a kollégium elérte a főiskolai fokot. A nagy nyugati egyetemekkel azonban nem vált egyenrangúvá, címet ugyanis nem adhatott, ez látszik abból is, hogy a pápai diákok igyekeztek valamelyik külföldi egyemen továbbtanulni.
Az iskolát a földesúr, a pápai egyház és a városi tanács közösen tartották fenn és felügyelték. Támogatták a város polgárai is, általában terményekkel és élelmiszerrel, ritkábban anyagilag, esetleg hagyaték útján. A diákok egy része minden nap városi családoknál kapott ebédet (ne feledjük, ebben az időben Pápának gyakorlatilag a teljes lakossága protestáns). Ugyanakkor a tanulók maguk is hozzájárultak ellátásukhoz: az iskola énekkara temetéseken énekelt, a felsős diákok egyházi ünnepekkor kijártak a szomszédos falvakba prédikálni, a szegényebbek kétkezi munkát vállaltak a város határában. Mindemellett a kollégium meglehetősen szerény körülmények között működött.
## Szervezeti felépítése
### A rektor
Az iskolát a 16. században a rektor vezette, ez a mai igazgató tisztségének felel meg. A rektorok teológiát végzett, és rendszerint külföldi egyetemeken is tanult, széles és friss műveltséggel rendelkező emberek voltak. A kor szokása szerint a legjobb diákokat maga a kollégium küldte külföldi tanulmányútra és erre az időre anyagilag is támogatta őket. Amikor a végzett diák hazatért, átvette a kollégium vezetését, így folytonos volt a kapcsolat a nyugati egyetemekkel, és a kollégiumot mindig a legújabb tudományos eredményeket ismerő tanár irányíthatta.
A rektor megbízatása általában csak néhány évre szólt, mert helyébe érkezett egy újabb külföldről megtért diák, őt magát pedig Pápán vagy egy környékbeli faluban meghívták papnak, amit készséggel elfogadott. Akkoriban a lelkészi pálya ugyanis jóval jövedelmezőbb, ezáltal csábítóbb volt, mint a kollégium rektori széke.
A protestáns tanokat követő diákok külföldi úticéljai nyilván a reformáció központjai, Wittenberg vagy Genf voltak. Arról azonban nincs adat, hogy a pápai kollégium rektorai közül valaki e két egyetem egyikén tanult volna. Az egyik legnagyobb német protestáns központ, a heidelbergi egyetem tanulója volt Angyal (Seraphin) Pál, aki 1616 és 1618 között vezette a kollégiumot. A heidelbergi egyetem azonban 1622-ben, a harmincéves háború során elpusztult, ettől kezdve a leendő pápai rektorok jobbára a németalföldi egyetemeket látogatták, elsősorban az utrechtit, a frankenerit és a groningenit.
### A tanmenet és az oktatók
A középkori kollégiumok nem világi értelmiséget neveltek; elsősorban az egyházi, papi pályára igyekeztek felkészíteni diákjaikat. Ennek megfelelően a tananyag is vallásos tárgyú volt: latin, görög és héber nyelvet, valamint a felső tagozaton teológiát tanítottak, illetve az alsó tagozaton ennek megalapozásaként poétikát, dialektikát, retorikát és logikát. A latin természetesen kiemelt helyzetben volt, a tanulóknak pénzbüntetés terhe mellett tilos volt magyarul megszólalniuk még a szünetekben is. Így kívánták biztosítani a nyelv tökéletes elsajátítását.
A teológiát és altudományait a felső tagozaton a rektor maga tanította. Az alsóbb osztályokban köztanítók segítették munkáját, őket a legjobb felsős diákok közül, az úgynevezett coetusból választotta ki erre a feladatra. Szintén a felső tagozatos tanulók közül kerültek ki a magántanítók, akik egy-egy diákot tanítottak a rektor utasítására napi fél-háromnegyed órában. Tanári kar tehát nem volt, illetve a tanárok egyben diákok is voltak. (Ez a rendszer egyébként a 19. század közepéig fennmaradt.)
Mivel a korban a nyomtatás még gyerekcipőben járt, az oktatás tankönyvek nélkül folyt. A tanító felolvasta vagy ismeretei alapján előadta a tananyagot, a tanulók pedig lejegyzetelték, ami meglehetősen időigényes volt. A leadott anyagot szigorúan számonkérték, és a középkori egyetemeken elterjedt szokás szerint havonta nyilvános filozófiai vagy teológiai vitát (disputatiót) is rendeztek.
### A diákönkormányzat
A kollégium működésének első évtizedei alatt megszerveződött az iskola önkormányzata, a coetus. Hogy ismert formája mikorra alakult ki, nem tudjuk, de 1585-ben már fennállt: az iskola legrégebbi törvénykönyve részletesen tárgyalja felépítését és működését.
Akárcsak az oktatók, az iskola ügyintéző személyzete is a coetusból, tehát az idősebb diákok közül került ki (csak a felső évesek voltak a tagjai). Vezetője a senior volt, két fő tisztviselője pedig az ellenőr (contrascriba) és a sáfár (oeconomus), mindhármukat a coetus választotta a rektor jelenlétében. A rájuk bízott tisztséget nem utasíthatták el, vagy ha mégis, akkor pénzbüntetést tartoztak fizetni. A sáfár volt a gazdasági vezető: tárolta az természetben kapott adományokat, a temetéseken harangozott és beszedte az énekkar közreműködéséért járó pénzt. Az ellenőr kezelte a kollégium kasszáját: beszedte a büntetésekből származó pénzt, az anyagi adományokat, a diákok szolgálatának jutalmazását. Az összegyűlt pénzt minden hónapban szétosztották a coetus tagjai között.
A gazdasági ügyek irányításán túl a coetus feladata volt a fegyelem megőrzése. Az iskola törvényei büntették a káromkodást, a rágalmazást, szerencsejátékot és a táncot, megkövetelték az egymással és a városi polgárokkal szembeni tisztességes viselkedést, a törvények megszegői pedig megszabott összegeket tartoztak befizetni a közös kasszába.
## Az ellenreformáció megindulása...
A három részre szakadt ország nyugati részében uralkodó Habsburgok a katolikus vallás egyetemessé tételében látták hatalmuk megőrzésének biztosítékát. A cuius regio, eius religio (akié a föld, azé a vallás) elv alapján, valamint azért, mert a császári udvarban a protestáns urakat nem látták szívesen, a 17. század elejétől számos protestáns főúr (a Nádasdyak, Zichyek, Batthyányak, Zrínyiek, Thurzók) katolizált. Bár a bécsi béke és ennek 1608-as országgyűlési megerősítése biztosított bizonyos vallásszabadságot, a gyakorlatban ez kevéssé érvényesült.
1618-ban Török István halálával fiúutód nélkül kihalt a protestáns Török család, a kollégium legfőbb anyagi támasza. Török István nővére révén a birtok a szintén protestáns Nyári családra szállt. Nyári Miklós a harmincéves háború első felvonása során II. Ferdinánddal szemben Bethlen Gábor mellé állt, emiatt perbe fogták. Pápai birtokát Esterházy Miklós nádor szerezte meg. Ugyan Esterházy is protestáns kisnemesként született, de szédületes birtokszerző karrierjének (1626-ban már a leghatalmasabb főurak egyike) feltétele volt a katolizáció, így nem nézte jó szemmel a kollégium működését. Esterházy 1630-ban elzálogosította a pápai uradalmat Csáky Lászlónak, aki elhatározta, hogy betelepíti a városba a pálos rendet, hogy azok visszatérítsék a polgárokat a katolikus hitre. A pálos rendházat és a gimnáziumot (a mai Türr István Gimnázium) 1638-ban alapították. A valódi támadás a református egyház ellen azonban csak az 1650-es években indult meg, amikor a birtok visszaszállt Esterházy Miklós fiaira, Ferencre és Pálra.
Az Esterházyak igyekeztek a városi tanácsból eltávolítani a reformátusokat; nem volt könnyű dolguk, hiszen ekkor szinte egész Pápa kálvinista volt. A földesúri jogra hivatkozva maguknak követelték a templom kulcsait, és miután a pápaiak nem adták át neki azt, 1660 elején egyik éjjel német katonasággal megszállták a várost, a templomot és a temetőt elfoglalták és sokakat katolizálásra kényszerítettek. A református iparosokat eltiltották munkájuk gyakorlásától. A nyílt vallásüldözés miatt több mint hatszáz kézműves elhagyta a várost. Ezzel kiiktatták a kollégium másik anyagi támaszát is. Már csak közvetlen jövedelmeitől kellett megfosztaniuk: a polgároknak megtiltották, hogy a papnak és a kollégium rektorának fizetést és a diákoknak élelmet adjanak, és hogy a diákok a temetéseken énekeljenek.
A pápai református vallásszabadság utolsó zálogát a várban szolgáló protestáns katonaság képezte. Esterházy Pál várkapitányként igyekezett katolikusokra cserélni a református katonákat, mert azok vonakodtak érvényre juttatni a reformátusok jogait sértő rendeleteit. Másrészt a 17. század végére, miután a törököt sikerült kiűzni az országból, Pápa elvesztette végvári szerepét és ezzel kiváltságait is. (A 18. század elején, mivel Pápa Rákóczi mellé állt a szabadságharcban, császári rendeletre a várat le is bontották.)
Mindezzel egyidőben országos szinten is megindult a vallásüldözés. 1674-ben lázítás és a Wesselényi-összeesküvésben való részvétel vádjával háromszáz protestáns prédikátor között Séllyei István dunántúli püspököt, korábbi pápai tanárt és Kocsi Csergő Bálint rektort is beidézték a pozsonyi törvényszék elé. Mivel nem voltak hajlandók sem áttérni a katolikus hitre, sem pedig felhagyni az egyházi szolgálattal, száz társukkal együtt előbb halálra ítélték őket, majd enyhítésként eladták őket gályarabnak nápolyi hajókra. Két évvel később szabadította őket ki Michiel de Ruyter holland tengernagy, majd rövid svájci tartózkodás után mindketten visszatértek Pápára és folytatták munkájukat.
Az ellenreformáció vészterhes korszakának elején a kollégiumnak a nehézségek és támadások ellenére is sikerült fennmaradnia, sőt 1680-ban az épületet ki is bővítették. A templom elfoglalása után az iskola belső udvarán tartották az istentiszteleteket. Bár a tanulók száma némileg csökkent, a tanítás nem szűnt meg, a főiskolát továbbra is külföldön (jobbára Németalföldön) képzett rektorok irányították. A 17. század során a latin nyelv és a teológia mellett világi tárgyak is helyet kaptak a tananyagban, földrajzot és történelmet tanítottak. A diákok tankönyvből tanulták a görög és latin nyelvtant, az alsó tagozatban használt ábécéskönyvet Pápán is nyomtatták.
## ...és erősödése
Esterházy Antal földesúr Rákóczi fejedelmet támogatta a szabadságharc alatt, és feladta családja türelmetlen valláspolitikáját is; a református egyház és így a kollégium egy rövid időre lélegzethez jutott. 1707-ben azonban a császáriak felégették a várost, a tűzvészben az iskola épülete is elpusztult.
Az elbukott szabadságharc után Pápa Esterházy Ferenc és József kezére jutott, akik a családi hagyományt folytatva célul tűzték ki a város megtisztítását a protestánsoktól. 1714-ben földesúri jogon megtiltották az evangélikusok nyilvános vallásgyakorlatát, a piactéren álló imaházat zsoldos katonasággal foglalták el. A reformátusok eltávolítása – a hívők nagy száma miatt – már nehezebb feladatnak bizonyult, ezért 1718-ban az uralkodóhoz fordultak. III. Károly király november 5-én kelt rendeletében megjegyzés nélkül helybenhagyta a feliratot, amely „a pápai református egyház vallásgyakorlatát, mely ekkorig is csak mint várőrségnek engedtetett meg, egyszerűen megsemmisíti, megsemmisítő rendelete végrehajtását a megyére bízván.”
Az egyházközség és a pápai református nemesség természetesen megfellebbezte a rendeletet. Főleg vezetőjük, Kenessey István személyes közbenjárásának volt köszönhető, hogy a templomon kívüli vallásgyakorlatot engedélyezték, tehát az iskola – ekkor még – tovább működhetett. Az 1731-ben kiadott Carolina resolutio azonban megszüntette a kollégium létének minden jogi alapját: az 1681-es törvényt megszigorítva kimondta, hogy a protestánsok csak az ún. artikuláris helyeken gyakorolhatják szabadon vallásukat.
A törvény azonnali érvényre juttatása a nemzetközi helyzetnek köszönhetően maradt el: a Pragmatica Sanctio nehézkes elfogadtatása, az osztrák–török háború, majd az osztrák örökösödési háború alatt a császári udvar nem kívánta kihívni maga ellen a református rendek haragját. A háború után azonban elhárult minden akadály, Esterházy Ferenc követelésére a Helytartótanács 1749-ben rendeletileg megszüntette a pápai vallásgyakorlatot. Az egyházközség ezúttal is a királynőhöz fordult, aki két és fél éves jogi procedúra után úgy döntött, hogy elveszi a pápai reformátusoktól a vallásgyakorlat jogát. Rendeletét az 1752. május 12-i megyegyűlésen hirdették ki. A két papot, Torkos Jakabot és Komáromi Pált, valamint Kún János rektort felszólították, hogy három órán belül hagyják el a várost. A kollégium épületét lefoglalták, a református imaház szószékét lerombolták. A legtöbb diák hazatért, Kún rektor a tilalom ellenére néhány idősebb diákkal még pár napig a városban maradt.
## Az adászteveli száműzetés
Bár Mária Terézia elkötelezetten a rekatolizáció mellett állt, lázadásra nem akart alapot adni. Ezért az említett rendeletében meghagyta, hogy az elűzött reformátusoknak tegyék lehetővé, hogy egy szomszédos faluban továbbra is gyakorolhassák vallásukat.
Május végén már a királynő előtt volt a pápaiak kérvénye, hogy engedélyezze iskolájuk működését az alsóvárosban vagy a közeli Adásztevel faluban, valamint az utóbbi esetben az ottani templom kibővítését. A kérvény ellen mind Esterházy gróf, mind Veszprém vármegye közgyűlése hevesen tiltakoztak és követelték a pápai református egyház és a kollégium teljes felszámolását, mondván, hogy a református ifjak tanulhatnak Sárospatakon vagy Debrecenben. A tiltakozást újabb folyamodvány követte, a huzavona újabb egy évig tartott. A bécsi kancellária és Mária Terézia azonban nagyvonalúbb volt a magyar főuraknál: a reformátusok 1753. június 25-én engedélyt kaptak Adásztevelen egy nagyobb (de torony nélküli) templom építésére, vallásuk gyakorlására és az iskola újraindítására, bár csak algimnáziumként, felsőfokú teológiai képzés tehát nem folyhatott.
Mária Terézia kötelezte Esterházy földesurat arra, hogy a kisajátított épület értékét térítse meg a reformátusoknak. Az egyházközség azonban nem vette fel a kárpótlást, ezzel juttatva kifejezésre, hogy az épületet sajátjának tekinti és továbbra is igényt tart rá. Az egyház készpénzvagyonát nem kobozták el és ez, kiegészülve a tehetősebb egyháztagok adományaival és a diákok tandíjával, elegendő volt az adászteveli iskola fenntartására.
A kormányzat többszöri kérelem után sem engedélyezte a főiskolai képzést, sem pedig azt, hogy mint addig, két papja legyen a gyülekezetnek; a kérvények a bürokrácia valamelyik szintjén általában elakadtak (helyesebben elfektették őket). Az egyház azonban, némileg ellenszegülve a rendeleteknek, 1759-ben második prédikátornak Adásztevelre hozta Torkos Jakab szuperintendenst, aki a pápaiak és a teveliek közös papjaként működött, 1775-től pedig csak püspöki teendőit látta el (szintén Tevelről). A főiskolai képzés ügyében is igyekeztek tágítani a lehetőségeket: az iskola a hazatéréskor egy vagy két osztállyal már meghaladta az algimnáziumi fokot, 1771-től német nyelvet is tanítottak (a magyar nyelv tanítása, illetve a magyar tannyelv még nem került szóba, ahogy a kor más iskoláiban sem).
A kollégium kezdetben az adászteveli iskola épületében működött, a templom kibővítése után, 1755-ben kezdték felépíteni saját épületüket. (A hagyomány szerint innen származik a kollégium címerében szereplő eperfa, a kis falusi iskolában ugyanis nem fértek el a pápai diákok, ezért egy terebélyes eperfa alatt folyt az oktatás.) Mivel a főiskolai oktatást nem engedélyezték, nem voltak felső tagozatos diákok, akik a korábbi gyakorlatnak megfelelően a kisebbeket taníthatták volna. A teveli elemi iskola tanítója elvállalta ugyan a pápaiak kezdő osztályának tanítását, a többi osztály tanításának gondja a rektorra, Nagy Mihályra hárult.
Nagy Mihály volt az iskola rektora a teveli száműzetés teljes harminc éve alatt. Egymaga vezette a kollégiumot és tanított négy (később öt) osztályt, a források szerint mintegy 50-60 diákot, és tette mindezt meglehetősen alacsony javadalmazásért. 1783-ban, amikor a reformátusok visszatérhettek Pápára és újraindulhatott a főiskola, a vezetést átadta képzettebb kollégáinak, ő maga megmaradt osztálytanítónak.
## Felvirágzás
II\. József türelmi rendelete, bár teljes egyenlőséget nem biztosított a protestánsok számára, jogfosztottságuknak véget vetett. Az 1781-ben kiadott rendelet Pápán csak két év késéssel léphetett életbe, mert a hivatalos szervek minden eszközzel igyekeztek elodázni végrehajtását. A pápai reformátusok személyesen a királyhoz fordultak. Bár a kancellária és az államtanács egyaránt a pápai kérvény elutasítását javasolta a királynak, ő a javaslatot saját kezűleg áthúzta és ráírta határozatát: „Papensibus religionis privatum exercitum cum scholis concedo”, vagyis „A pápaiaknak a vallás magángyakorlatát az iskolákkal együtt engedélyezem”.
Mivel az 1752-ben elkobzott iskolaépület időközben egy tűzvész során megsemmisült, az érte felajánlott összeget kamataival együtt az egyház felvette. Ebből és az egyháztagok adományaiból indult meg az új templom építése az Eőry-Szabó családtól kapott telken (ez a mai ótemplom, 1972 óta egyháztörténeti múzeumként működik), ami 1784 karácsonyára be is fejeződött. A kollégium tulajdonképpen csak 1785-ben költözött vissza a városba, miután a Torkos család által felajánlott Szent László utcai házat átalakították iskolának és tanárlakásnak. Ez az épület 1788-ban egy újabb tűzvészben szintén leégett, de újjáépítették, sőt 1793-ban ki is bővítették, ekkor épült a mai Petőfi utcai rész.
A sikeres rekatolizáció után a pápai református közösség meglehetősen csekély létszámú volt, a nyolcezres városban körülbelül ezer fő. Ez az apró pápai egyház – földesúri támogatás nélkül – már nem volt képes fenntartani az iskolát, ezért az 1797-ben a Dunántúli Református Egyházkerület gondnoksága alá került. A városi tanács és az egyházkerület közötti nézeteltérések, tulajdonjogi viták miatt két ízben (1804-ben és 1839–1847 között) felmerült a kollégium Komáromba való áthelyezésének a lehetősége, de a vitában mindkétszer az iskolát Pápán tartani akarók maradtak felül.
Mándi Márton István 1790-ben került a kollégium élére. A rendkívüli munkabírású professzor 41 éves tevékenysége alatt – két nem kevésbé kiváló társával, Tóth Ferenccel és Láczai Szabó Józseffel – híres főiskolát szervezett Pápán. 1804-ben a református konvent a sárospataki és debreceni kollégiumokkal egyenrangúnak ismerte el a pápai iskolát.
Mándi nemcsak kitűnő szervező volt, hanem igazi újító szellem is: felismerte a természettudományos nevelés szükségességét, felkészült tanárokat hozott Pápára és a legkorszerűbb tanítási módszereket vezette be. Irányítása alatt a kollégium szervezete átalakult, ekkor kezdtek kialakulni a modern főiskolákra jellemző tanszékek, az iskolát már nem egyetlen rektor irányította, hanem minden kar élén egy professzor állt. A természettudományokat Láczai, a teológiát főként Tóth Ferenc oktatta, maga Mándi a filozófiai tanszéket vezette. Magyarországon elsőként terjesztette Kant nézeteit, emiatt sokan támadták. Tanítványait – szintén az elsők között – magyar nyelven oktatta; később meg is tiltották neki, így vissza kellett térnie a latin tannyelvhez.
## A kollégium fénykora
A harmincas években az Esterházy család felhagyott ellenreformációs magatartásával, sőt a kollégium támaszává vált: Esterházy Károly két ízben is, 1834-ben és 1838-ban anyagilag támogatta a kollégium tatarozását és konyháját.
A reformkorban az oktatás nyelve a nyelvújító mozgalom hatására – 1844-től pedig a törvény szerint is – már teljes egészében a magyar volt. A kollégiumot neves tanárok vezették: Bocsor István történész, Stettner György jogász, valamint Tarczy Lajos filozófus és természettudós, aki a Tudományos Akadémia tagja is volt. Már hat tanszék működött: teológiai, szentírás-magyarázati, filozófiai, bölcseleti, természettudományi, és megindult a jogi képzés is. Folytatták a Mándi által megkezdett újjászervezést, korszerűsítést, Tarczy hozta létre a kollégium nyomdáját 1837-ben, ahol saját műveit is kiadta, több természettudományi témájú tankönyvet írt.
Tarczy Lajos alapította meg 1841-ben a Képzőtársaságot, a város egyik legjelentősebb szellemi központját, amelynek első elnöke is lett, és ami 110 évig, a kollégium államosításáig állt fenn. A Képzőtársaság érdemkönyvébe a legjobbnak ítélt alkotásokat szerzőik, a diákok saját kezükkel írhatták be. Megalakulásakor tagja lett Jókai Mór, Orlai Petrich Soma és Petőfi Sándor. Utóbbi első költői sikereit is pápai diákként érte el: ekkor jelentek meg első versei, a Képzőtársaság ünnepségén előadott szavalatát pedig Esterházy gróf egy aranyforinttal jutalmazta.
### 1848
Pápa élénk szellemi és gazdasági élete jó táptalaja volt a forradalmi eszméknek. 1848. március 16-án már tudtak a pesti eseményekről és a kollégium nyomdájában cenzori engedély nélkül kinyomtatták a Nemzeti dalt és a tizenkét pontot, a diákok pedig fáklyás felvonulást rendeztek. A felsős diákok a szülők és tanárok óvása ellenére egyre nagyobb számban katonának álltak, ezért májusban az iskolát feloszlatták. Legnépszerűbb tanáraik, Tarczy és Bocsor azonban nem tartoztak az ellenzők közé. Bocsor István, amikor a hadba induló diákokat búcsúztatta, így buzdította őket: „Önök a hazáért harcolni indulnak, s ha Önök nem azt tennék, amit tesznek, mint kárbaveszett munkát, széttépném irataimat, s darabokra törve katedrám, mint tanár működésem hitvány emlékét, irataimmal együtt elhamvasztanám.”. Valószínűleg folyt oktatás a ’48/49-es tanévben, de csak az alsó osztályokban.
## Az abszolutizmus és a dualizmus alatt
A szabadságharc bukása után újra benépesült az iskola, a felső évfolyamokban is megindult a tanítás. A harcból visszatérő diákokat a főiskola igyekezett megvédeni a felelősségrevonástól, 1850-ben elutasították a császári főbíró követelését, melyben a hadviselt tanulók névsorát kérte. Bár a háború után az ország és az egyházkerület is rossz anyagi helyzetben volt, közadakozásból 1850-re sikerült visszaállítani a tanulók ingyenes étkeztetését. A tanári kar jórészt lecserélődött, bár a két legjelentősebb professzor, Tarczy és Bocsor a helyén maradt. Két nagy formátumú tanáregyéniség szegődött melléjük, a jogász Kerkapoly Károly és Váli Ferenc, akinek vezetésével elindult a neveléstani képzés, a későbbi tanítóképző elődje.
A bécsi centralizációs politika részeként 1849-ben bevezetett oktatási törvény, az Entwurf megszüntette azt a gyakorlatot, hogy végzős diákok oktatták az alsó osztályokat, szigorú szabályozással a gimnáziumok nyolc osztályúvá fejlesztését, szaktanárok alkalmazását írta elő és bevezette az érettségi vizsgát. Ezeket a feltételeket Pápán egyelőre nem tudták teljesíteni, így a gimnázium nem tarthatott érettségi vizsgát, tehát diákjai nem tanulhattak tovább főiskolákon és egyetemeken. 1853-ban a jogi képzés megszűnt – az abszolutizmus országszerte igyekezett szűkebb mederbe szorítani a jogi akadémiák működését.
Többszöri próbálkozás után a kollégium 1857-ben nyerte vissza nyilvános jogait, és sikerült elérni, hogy a rendelet által előírt német helyett a magyar maradhasson a tanítás nyelve. Az első érettségi vizsgát az iskola újonnan elkészült épületében tartották ünnepélyes keretek között (ez az épület ma a teológiának helyet adó Nátus a Március 15. téren). Ezzel a kollégium újra fejlődésnek indult és egy újabb átszervezésre is sor került: a dualizmus alatt a teológiát már nem a gimnáziumi osztályok folytatásaként, hanem a kollégium kötelékén belül, de külön intézményben, a Teológiai Akadémián oktatták. 1876 és 1890 között Tanítóképző is működött Pápán (ugyancsak külön intézményként). 1861-ben újraindult a Jogakadémia, de a dualizmus rendszere igyekezett az egyházat kiszorítani a jogászképzésből, így 1885-ben végleg megszűnt. Bocsor István ekkor azt mondta: „Sajnálom, nagyon mélyen sajnálom, hogy én voltam az első és én leszek az utolsó jogtanár..., én ezt túl élni nem fogom.” Még ebben az évben valóban meghalt.
A dualizmus első éveiben az érettségi tárgyai a latin, a matematika és a magyar nyelv voltak, ezek később a történelemmel és a természettannal egészültek ki. Ezenfelül egyháztörténetet, görög és német irodalmat, világtörténelmet, föld- és őslénytant, gondolattant, növény- és ásványtant, mennyiségtant, embertant, vegytant, lélektant és állattant oktattak az iskolában. Számos délutáni szakkör működött, a dualista kor végén már 19-en tanultak angol nyelvet, 27-en franciát, 150-en gépírást, 178-an gyorsírást, 255-en szabadkézi rajzot, 212-en zenét. A tanulók között valamennyi társadalmi réteg, az értelmiség, a polgárság és a parasztság is képviseltette magát. Ugyancsak jelen volt minden vallási felekezet, az evangélikusok, katolikusok, és izraeliták, bár többségben természetesen a reformátusok voltak.
Mivel a fejlődő iskola számára már az alig harminc évvel korábban épült új kollégium is szűknek bizonyult, a kilencvenes években – részben állami pénzből – megkezdődött a mai gimnázium építése. Az új iskola 1895-ben nyitotta meg kapuit (szintén a Március 15. téren), homlokzatán a Jókaitól származó híres jelmondattal: „Istennek, hazának, tudománynak”. A kibővített régi épületben jött létre 1902-ben a Nőnevelő Intézet, a Nátus, aminek közvetlen fenntartója az egyházkerület volt, szerkezetileg tehát nem, de szellemileg mindenképpen a kollégiumhoz tartozott. A Nőnevelőnek három tagozata volt: a polgári iskola, a líceum és itt működött tovább a tanítóképző.
Az első világháború nem kerülte el az iskolát sem: 22 diák és egy tanár hősi halált halt a fronton.
## A Horthy-rendszerben
A Trianon okozta sokk, a Tanácsköztársaság forradalmi hangulata a pápai diákságra is hatással volt, 1919 tavaszán 66 tanuló harcolt a vörös hadseregben, az oktatás menete azonban nem akadt meg. 1919 nyarának elején államosították ugyan a kollégiumot, az már augusztusban, a Tanácsköztársaság bukása után visszatért az egyházkerület kezébe.
1931 szeptemberében nagy pompával, Horthy kormányzó jelenlétében ünnepelték a kollégium alapításának négyszázadik évfordulóját. Az ünnepségen tizenegy külföldi egyetem képviselői vettek részt és több államfő is elküldte üdvözletét. Két évvel később a kollégium újra ünnepelt, ekkor emlékeztek meg az iskola újjászületéséről, az adászteveli száműzetésből való visszatérés 150. évfordulójáról.
A 20. század kiépülő piacgazdaságában egyre érezhetőbb lett a kollégiumnak az a hiányossága, hogy bár széles körű általános és klasszikus műveltséget adott, a gyakorlati életre nem készítette fel tanulóit. Válaszul a kor kihívásaira 1939-ben létrehozták a négyosztályos kereskedelmi középiskolát. 1945-ben az addig az egyházkerület közvetlen kezelésében működő Nőnevelő a kollégium része lett, aminek ekkortól már hat tagozata volt: teológia, gimnázium, kereskedelmi iskola, polgári iskola, líceum és tanítóképző.
A korszak jeles tanárai között találjuk A. Tóth Sándor képzőművészt, Trócsányi Dezső filozófust, Szathmári Lajost, a Képzőtársaság megújítóját, és itt kezdte tanári pályáját az egykori öregdiák, Lőrincze Lajos nyelvész is. Faragó Jánost és Fejes Zsigmondot, a kollégiumi cserkészcsapat megszervezőjét 1941-ben Rab István követte az igazgatói székben. Ez a tanári gárda a háború és az erősödő diktatúra alatt is igyekezett fenntartani az iskola hazafias szellemiségét. Magyarország német megszállásának másnapján, 1944. március 20-án Rab István igazgató nemzeti színű kokárda viselésére szólította fel a tanulókat.
A második világháború kitörése nagyban megnehezítette a kollégium életét: a tanítás rovására nőtt a leventeoktatás jelentősége, később mindennapossá váltak a légvédelmi gyakorlatok. Több tanárt behívtak katonának, a ’43/44-es tanévben a folytonos légiveszély lehetetlenítette el a tanítást. 1944 júniusában a hadsereg lefoglalta a főépületet és hadikórházat rendezett be, a gimnázium visszaköltözött a Nátusba. A ’44/45-ös tanév gyakorlatilag le sem folyt, a nyilas rémuralom alatt a diákoknak csak töredéke tért vissza az iskolába. A zsidó származású diákokat koncentrációs táborokba hurcolták, legtöbbjük sosem tért vissza; a halottak pontos száma ma is ismeretlen. A Nátus igazgatója, a református hitre tért zsidó dr. Körös Endre még Pápán az öngyilkosságba menekült. A háború végén Pápa rövid ideig frontváros volt, a harcok során az épületben felbecsülhetetlen károk keletkeztek, a könyvtár is megsérült.
## Államosítás
A kommunista hatalomátvétel után, 1948-ban törvény született az egyházi iskolák államosításáról. Az egyházkerület kénytelen volt beleegyezni a Nőnevelő Intézetet és a Kereskedelmi Iskola államosításába, de cserébe ígéretet kapott az államtól arra, hogy a teológia és a gimnázium egyházi kezelésben marad. Ezt a megállapodást felrúgva 1951-ben a teológiát, majd egy évvel később a gimnáziumot is megszüntették, a kollégium híres jelmondatát, az „Istennek, hazának, tudománynak” feliratot leverték a főépület homlokzatáról. Az épületben létrehozták a Petőfi Sándor Gimnáziumot, a tanárok egy részét azonban más középiskolákba helyezték át vagy nyugdíjazták, hogy a kollégium egyházi-hazafias szellemiségét is megtörjék. A nagy múltú iskola évtizedekig tartó hallgatásra kényszerült.
Egyházi tulajdonban csak a főiskola könyvtára maradt. Ennek és a közvetlenül az egyházkerület irányítása alá tartozó levéltárnak az egyesítésével jött létre 1958-ban a kollégium egyetlen intézménye, ami a diktatúra évtizedei alatt is folyamatosan működhetett: a Tudományos Gyűjtemények. Mindössze a főépület keleti szárnyának földszintjén tarthattak meg néhány helyiséget. Szintén a Tudományos Gyűjtemények része lett az 1972-ben létrejött Egyháztörténeti Múzeum az református ótemplomban.
## Újraindulás
A nyolcvanas évek enyhülő diktatúrája alatt megindult a küzdelem az elvett egyházi intézmények visszaszolgáltatásáért. Az Állami Egyházügyi Hivatal 1989-es felszámolásával és az állam iskolaüzemeltetési monopóliumának megszűnésével megnyílt az út a református iskolák újraindítása előtt. A pápai kollégium felélesztéséért talán a Kövy Zsolt vezette Mándi Márton István Pápai Református Kollégiumi Alapítvány tette a legtöbbet, a kilencvenes években közel 20 millió forinttal támogatta azt.
A Pápai Református Kollégium Gimnáziuma 1991. szeptember 1-jén indíthatta újra első osztályait – ekkor még csak négyosztályos gimnáziumként, három párhuzamos osztállyal –, 460. tanévét kezdve. Itt tartották a magyarországi református középiskolák országos tanévnyitóját, amin Antall József miniszterelnök mondott ünnepi beszédet. A kollégium főigazgatója Kövy Zsolt lett, a gimnázium igazgatója Bujáky Miklós. Az újraindult iskola kezdetben csak régi épületének néhány tantermét kapta vissza a keleti szárnyban, évekig egy épületben működött a Petőfi Sándor Gimnáziummal. Az elkövetkező 4 év a visszaszorítását megélő, jövőjéért aggódó Petőfi gimnázium és a formálódó új, református iskola vezetése közötti érdekellentét okozta feszültségben telt, amit végül az önkormányzat új épület építésével, és a Petőfi gimnázium átköltöztetésével oldott meg. A teljes épület 1994-re került vissza az egyház tulajdonába, ekkor írták fel újra a homlokzatra az ’52-ben levert „Istennek, hazának, tudománynak” jelmondatot.
A következő tíz évet Bujáky Miklós és utódai szervező munkája nyomán a folyamatos építés jellemezte, az üresen, meglehetősen elhanyagolt állapotban visszakapott épületet rendbe hozták (nem kis részben a tanárok és diákok kétkezi munkájával), kibővítették az internátusokat és felépült tizennyolc tanárlakás. Mindennek anyagi alapját a gyülekezet és az öregdiákok adakozása, valamint külföldi (elsősorban holland, német, svájci, skót) egyházak adományai teremtették meg. A gimnáziumnak 1998 óta hatosztályos tagozata is van. 1994-ben dr. Kálmán Attila követte Bujákyt az igazgatói székben, őt pedig 2005-ben dr. Korsós Bálint. 2005 óta dr. Kálmán Attila a gimnázium tatai tagozatát vezeti.
Az 1998-ban dr. Vladár Gábor dékán vezetésével újraindult Pápai Református Teológiai Akadémia kezdetben a kollégium főépületében működött, 2001-ben pedig átkerült az akkor még szintén felújítás alatt álló Nátus épületébe. A kollégium legfiatalabb tagja, az 1999-ben alapított Tánc-Lánc Művészeti alapiskola a pápai Vadvirág néptáncegyüttes munkásságát viszi tovább. Ma is a főépületben működik, de kihelyezett tagozatai vannak a környékbeli falvakban.
## Történeti létszámadatok
A kollégium tanulóinak létszámáról szóló források, különösen az első századokból sajnos meglehetősen hiányosak, illetve bizonytalanok. Az anyakönyvek ugyanis általában csak az úgynevezett „tógátus” diákok, vagyis a teológusok létszámát őrizték meg, az alsóbb évesekét nem. Az alábbi számok egy része tehát a valós tanulói létszámnál kisebb. A későbbi századokban már pontosabbak a források: a táblázatban a kék jelölés csak a felső évesek, a piros csak az elemisták és gimnazisták létszáma, zöld az összlétszám.
## Rektorok, professzorok és a kollégium felépítése
Az első száz évre vonatkozó források hiányos volta miatt ebből az időből csak néhány rektor nevét ismerjük, illetve pápai tanítóskodásukat is csak egy-egy évszámhoz tudjuk kötni.
Mándi Márton István professzorsága alatt (1790-1831) a teológia mellett már a természettudományok is helyet kaptak a világiasodó tananyagban, ekkor kezdtek kialakulni az egyes tanszékek. Egyidőben több professzor is tanított a kollégiumban, ezért az utóbbi kétszáz év tanárait és tanszékeit egy idővonalon mutatjuk be. A tanszékek – különösen kezdetben – nem különültek el élesen egymástól, sőt gimnáziumi tanárok is tanítottak az akadémián vagy fordítva.
Az alábbi ábra csak nagy vonalakban tükrözi a két évszázad tanrend- és tantervbeli változásait, meglehetősen vázlatos és leegyszerűsített. Helyenként hosszabb „lyukak” is láthatók két tanár között; a tanítás ilyenkor sem szünetelt, a tanszéket helyettesítő tanárok vették át, vagy – mint például a gimnáziumban 1860 és 1886 között – évente váltották egymást a tanári karból kikerülő „soros” igazgatók.
## Az iskola életét, szellemiségét jellemző diák-visszaemlékezések
## A kollégium az irodalomban
A kollégium körülbelül Mándi Márton István rektorsága óta tevékenyen ápolja a magyar nyelvet; nem véletlen, hogy az első magyar versek is ebben az időben születtek a tanárok, diákok tollából. Közülük néhány témájában is az iskolához kapcsolódik, például a Mándi temetésére írt versek.
Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora című művében ír a kollégiumról a nagy előd tanulóévei kapcsán. Csizmadia Károly gimnáziumi és teológiai anekdotákat beszél el Pápai kollégiumi történetek című kötetében (Pápa, 1989), felidézve egykori tanárai és diáktársai alakját. Egy külföldre származott diák, Linksz Arthur szemészprofesszor is feleleveníti diákkori élményeit Fighting the third death (New York, 1986, magyarul Harc a harmadik halállal, Budapest, 1990) című önéletrajzi regényében. A 17. századi kollégium jelenik meg Moldova György Negyven prédikátor című könyvében, melyben Kocsi Csergő Bálint, Séllyei István és sorstársaik gályarabságának történetét írja meg.
Fáber Kovács Gyula 1931-ben a kollégium alapításának 400. évfordulójára, még diákként írt regényt iskolájáról, melyben egy vidékről a kollégiumba került kisdiák életét beszéli el. Rab István igazgatót Darab tanár úr néven örökítette meg. A mű címe: Ballag már a vén diák – Pápai diákok regénye. Fáber a Kollégiumi Lapokban is publikált, szintén a jubileumra írt Kötelez a múlt című verséből idézünk:
Rab Zsuzsa a kollégium felszámolása után, 1983-ban írta az iskola történetét bemutató Tövisek közt sajlódott gyenge liliom című versét az Adásztevelről való hazaszabadulás 200. évfordulójára. Ez a vers volt az iskola újraindításáért vívott harc egyik első mozzanata. Zárórefrénje:
Az egyháztörténeti irodalom minden, a témát érintő munkában foglalkozik az iskolával, de jelentek meg kifejezetten a kollégium történetéről szóló, azt nemcsak egyházi, hanem oktatási, társadalmi szempontból is vizsgáló művek: Kis Ernő: A dunántúli ev. ref. egyházkerület pápai főiskolájának története 1531-1895 (Pápa, 1896); Lampérth Géza: A Pápai Református Főiskola története 1531-1931 (Pápa, 1931).
A pártállami években kevés munka jelent meg a kollégiummal kapcsolatban; fontos kivétel A pápai kollégium története (Tankönyvkiadó, Budapest, 1981), amin azonban kissé érződik, hogy a párt elvárásai szerint készült, az iskola államosítását például egyáltalán nem tárgyalja. A korszak utolsó éveiben, illetve a rendszerváltás után szép számmal jelentek meg iskolatörténeti kiadványok, memoárkötetek: Rab István emlékezete (Pápa, 1987); Pótor Imre: Dr. Tóth Endre, az egyházépítő professzor (Vásárosnamény, 1996). |